#koncertbeszámoló | Explore Tumblr Posts and Blogs

donb · 3 years

Text

Feszt, 2007 – borízű hang az aggmenházból

2007. augusztus 7-én, kedden, az akkor tizenöt éves Sziget Fesztivál 0. napján gigantikus (milyen más?) LGT-koncert volt. Az Indexben nagyban folyt a logisztikázás, ki, mikor, mire megy ki, miről ír, de az a nulladik nap valahogy sehogy se kellett senkinek. Gondoltam, felajánlom szolgálataimat, és meglepetésemre, örültek az ajánlatnak. Így született meg életem első és utolsó koncertkritikája (https://index.hu/kultur/2007/sziget/kepzelgt/), mit több, mivel abban az évben közös Quart–Index-produkcióban ment a Sziget, a cikkek itt is, ott is megjelentek, életem egyetlen Quart-cikke is. (UP rosszul emlékezett a Borízűben, ott volt az értekezleten, ahol én kaptam a munkát. Ja, és kontrás voltam népzenészkoromban, nem bőgős.)

A koncert első részében a Popfesztivált melegítették fel, így a cikk elején felelevenítettem emlékeimet az 1971-es Déry-kisregényről – „velőtrázó marhaságok voltak benne” – és az 1973-as mjúzikelről – „ahogy Tahi Tóth László nyüszített és Almási Éva visított, az borzalmasabb volt, mint amikor egy édesbús Szörényi–Bródyban felzokogott az angolkürt”.

Maga a koncertbeszámoló a Nem akarom látni közcím alatt indult: „Természetes hát, hogy noha a kisregény gyakorlatilag azonnal eltűnt a semmiben, a darab deszkarepesztő, everlasting siker lett. Idén a Sziget Fesztivál 0. napján is bemutatták a zenei anyagát az LGT koncertje előtt. Mellesleg jó zenészekkel (névsor a színlapon). De hiába van Fekete Lindának, Bíró Eszternek jó hangja, hiába énekelnek jól (néha túl jól), az Arra születtem-ből vagy a Nem akarom látni-ból nem lehet széklábat faragni. Novák Péter meg alulmúlta Tahi Tóthot, ami várható volt, na de ennyire?”

A cikk két bekezdéssel a Hideg mócsing közcím alatt, egy jelöletlen Déry-vendégszöveggel zárul: „Mire G. A. egy reggel a síkság peremén, a felszálló hajnali ködben megpillantotta az állomásépületet, már annyira le volt gyengülve, hogy fekve maradt a fűben, és elfordította a fejét.”

(Fun fact: A cikkben Barakonyi Szabi fotóján ott rajong a rajongók között egy kedves nyelvész ismerősöm. Igazi LGT-buzi révén eszméletlen ledorongoló leveleket kaptam tőle. Nem a fotóért persze, a cikkért.)

A cikk hajnalra elkészült, augusztus 8-án, szerdán, fél 9-kor kiment az Indexre, ahol már éjfél óta kint virított Valuska kolléga A Képzelt riport Sziget-ellenes kommunista propagandamű című gigantikus (LGT-ügyben minden gigantikus) írásműve (https://index.hu/kultur/2007/sziget/kepzeltrip08/). „Mára a Képzelt riport ugyanolyan béna házibulizene, mint az István, a király. Plusz a kiherélt ideológiai maszlag a háttérben mégis csak megmaradt, elég elolvasni a musical dalszövegeit, ezért érthetetlen, miért ezzel ünneplik a Sziget 15. évfordulóját.”

Ami hagyján, de az aznapi, színes Sziget-melléklettel megjelenő Népszabadságban Uj Péter Szerdája (éljen az Arcanum!) sem hagyta ki a Szigetet. „Máma kezdődik a förgeteges páré (evribáré, itt a páré satöbbi), Rongyláb Jani csőnadrágját meglazíccsa”, satöbbi. Kemény, Uj Péter-i vége van:

„Nem baj ez, sőt, sokkal jobb, mintha mondjuk népeket irtanánk, fekete egyenruhákban masíroznánk föl-alá, vagy bőrnadrágban jódliznánk egy kunhalom tetején. Csak értékén kell, illetve kéne kezelni az értékeket, a Képzelt riportot elfejteni, ahogy van, és ahogy Horn Gyulát nem tüntették ki, úgy Presser–Adamisnak kijárna a saller, már ha úgy akarnánk tenni, mintha lett volna rendszerváltás. Én úgy akarnék. És Sex Pistols, Beatrice meg Flash is volt azóta. Jó reggelt kívánok!”

A 2007. augusztus 17-i Élet és Irodalomban a gigantikusnál is gigantikusabb, kétlepedőnyi (5. és 8. oldal) cikk (https://www.es.hu/cikk/2007-08-20/sebok-janos/szemetre-valo-e-a-popfesztival.html) jelent meg nem más, mint a nagy „könnyűzenei szakíró”, Sebők János epébe mártott pennájából.

„A Szigeten megtartott LGT-koncert kapcsán frontális – hangvételében egyedülálló, szokatlanul durva – támadás indult a Képzelt riport egy amerikai popfesztivál [sic!] és a Presser–Adamis-szerzőpáros ellen. A kritikusok és publicisták nemcsak hogy sárba döngölték, hanem egyenesen a zene- és kultúrtörténet szemétdombjára vetették a produkciót.”

A felütés után hosszan idéz először az én cikkemből (így köszönhetem az LGT-nek nevem egyetlen És-beli megjelenését), aztán Valuskáéból, végül UP Szerdájából.

„Nem semmi, amit itt egy bizonyos kritikusi kör?, műhely? – írói munkássága részeként – összehordott. […] Itt is különböző nézetek, táborok uszulnak egymásnak, s történelmi tényeket teljesen mellőzve, vagy azokat semmibe véve agresszív, kirekesztő, megmondó, megsemmisítő állítások kerülnek papírra, világhálóra, s minél nagyobb nettó hülyeséget állít valaki, annál nagyobb visszhangot kelt, annál inkább foglalkoznak vele. Ezúttal is valami ilyesmi történt, néhányan – amolyan szellemi verőlegényként – megmondták a tutit, s akinek más a véleménye az megnézheti magát…”

Hát így lettem szellemi verőlegény. Meg „egy bizonyos” izé tagja.

13 notes · View notes

zeneegyenmeg · 7 years

Text

Neonvér és arcunkba tolt tükör

avagy ilyen volt a budapesti New Model Army

A New Model Army úgy robbant be R&R című kiváló szerzeményével az éjszakába, mint mélyről jövő, harsány kiáltás a csöndbe. Valahogy így kezdődik el minden, ami igazi, feltámaszt, céloz, majd úgy seggbe rúg, hogy az embernek pislogni sem marad ideje. – Beszámoló a New Model Army budapesti koncertjéről.

In medias res

Egyre mélyebbre kerülünk az éjszakában, amikor hirtelen – nem is tudom honnan – eszembe jut egy pár évvel ezelőtti beszélgetés. Talán akkor is egy koncerten ácsorogtunk épp, akkor is ugyanígy hullámzott körülöttünk a tömeg, a tiszta ösztönök által vezértelt massza, amelynek nyugtalansága hasonlatos az orgazmus előtti izgalomhoz. Szóval, pár évvel ezelőtt ott álltunk valahol, az univerzumba vetve, szólt a zene, és az ismerősöm azt kérdezte tőlem, hogy szerintem milyen egy igazán jó koncert. Gondolkodtam egy kicsit, aztán azt feleltem: amelyikről képtelen lennék írni, vagy erőszakot kellene tennem magamon, hogy írni tudjak. Nagyjából ilyen volt a New Model Army 2017. március 10-i, budapesti koncertje.

„Így vonulunk be”

Daliás idők jutnak eszembe, rongyosra hallgatott lemezek, és egy újvidéki albérlet, melynek nyugalmát teljességgel felkavarta egy tőlem hat évvel idősebb rebellis, egy szociológus, aki szabadidejében dalokat írt, és „Szerbia legjobb metálgitárosa” díjakat nyert, néha pedig kalóz CD-ket és kazettákat árult a búcsúkban. Tőle – nevezzük őt GyN-nek, hiszen tudjuk, a hamisított hangzóanyagok terjesztése elítélendő cselekedet, és semmiképp sem szeretném lebuktatni őt – kaptam meg az első New Model Army lemezt (CD-n), a ’89-es Thunder And Consolation-t, néhány héttel később pedig kölcsönadta (a) The Ghost of Cain címűt bakeliten (!!!), akkor vette meg épp egy, az egyetemvárosban tanyázó használt könyv- és lemezárustól (áldassék még soká társaival együtt, akik időről időre megajándékoztak bennünket valamilyen zenei csemegével).

Hallgattam ezeket az albumokat, és arról ábrándoztam (kis költői túlzással), hogy egyszer majd élőben is láthatom a New Model Armyt, hogy egyszer majd torkom szakadtából üvöltöm egy koncertterem mennyezete felé a Green and Grey refrénjét. Aztán jöttek ilyen-olyan évek, ilyen-olyan koncertélmények, és pénteken este azon kapom magam, hogy Újvidéktől 300 kilométerre suhan a 47-es villamos, rajta GyN, én és még rajtunk kívül páran; megállíthatatlanul suhanunk a Barba Negra felé, mint a parancsolat, hogy ott azután történjen valami – lehetőleg valami eksztatikus, olyan élmény, mint például megismerni a New Model Army zenéjét.

Egy nem is annyira kellemetlen „erőszaktétel” nyitánya

Bizonyára a koncertszervező nem fog örülni ennek a kijelentésnek, de egyszerűen nem értem az elvet, amely alapján összeválogatták a március 10-i buli fellépőit. Mondom is a sorrendet azok kedvéért, akik eleddig nem értesültek az eseményről: Kretens, Vágtázó Halottkémek és New Model Army. Három, egymástól teljességgel eltérő zenei világ. Persze, egy nyári zenei fesztiválon nem lenne annyira meglepő/visszás egy ilyen felhozatal, de a klubkoncertek látogatói véleményem szerint ennél homogénebb zenei attackra vannak hitelesítve. És végső soron az előzenekarok szerepe az, hogy megágyazzak a headliner fellépőnek, hogy egyengessék az utat, amelyen át a közönség eljuthat valamiféle beteljesülésig. De mindenesetre ne „gyengítsék” annak pozícióját. Ezt akkor is elmondtam volna, ha a Kretens nem lép színpadra, mindenesetre a VHK+NMA párossal még sikerült megbarátkoznom.

Nyilván ennek a vaskalapos – vagy inkább nevezzük így: tudatos – koncertlátogatói attitűdnek tudható be, hogy lemaradtunk a Kretensről, és árulók módjára csak akkor osontunk be a Negrába, amikor a VHK a húrok közé csapott.

Meddig sámán a sámán, és véget érhet-e valaha a révülés?

A Vágtázó Halottkémeket három éve láttam utoljára színpadon, nevezetesen a Fekete Zaj Fesztivál „temetésén”, amelyről itt, a Rockbook oldalán is megemlékeztünk. Akkori cikkemben a hangosításra panaszkodtam, na meg arra, hogy épp ezért komolyabb zenei élményektől lettem megfosztva – láttam révülni a sámánt, de nehezen akart kitárulni az a világ, amelyről énekelt. Ám, ami azért fontos, hogy szemeimmel láttam magát a révülést, azt, ahogy Grandpierre Attilának megfeszülnek az izmai minden égbekiáltó mondat közben… Talán most ez a mélyről jövő, ősi energia hiányzott a koncertjükből, és Grandpierreből. Persze az előadásnak voltak jól időzített bombái, amelyek robbanásukkal magasabb szférákba repítették a hallgatót, voltak kiváló riffjei, amelyek karcoltak, sebeket ejtettek, és mindvégig jól működött a kémia is a zenekar tagjai között. Jó érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a VHK megmaradt annak, ami mindig is volt: nem számokat játszanak, hanem spirituális utazásra visznek. Ezt kaphatja a közönség tőlük: „elmeutazást a csillagerőhöz”, ahogyan Grandpierre az Emeletes mesehajó című könyvében fogalmazott. És a koncertjeik nemcsak az elme számára jelenthetnek ajándékot, hanem a tunya test számára is, mert elhihetik a koncert szerény krónikásának (nekem), hogy a VHK mostani koncertjén is patakokban folyt az izzadság.

Fokozatosan kerítette hatalmába a zene a közönséget, mi tagadás, engem is, így egy idő után már azon sem kattogtam, hogy vajon miért van szükség két basszusgitárosra, mit ad hozzá mindez a zenéhez? (Most, hogy így újra eszembe jut, továbbra is annyit mondhatok: nem sokat.) Hagytam magamon átáramolni a hangokat, és gyönyörködtem a sámán táncában, amikor felcsendült a Valaha c. dal az Éden visszahódítása 2-ről. Gyönyörködtem, és egy pillanatra el is hittem, hogy sohasem ér véget ez a révülés, de a következő percben oldalba lökött egy fiatal lány, felé fordultam, mélyen a szemembe nézett, és azt kérdezte: bocsi, te esetleg tudod a wifi-jelszót? Hát, kérem, kell-e ennél nagyobb őrület?

Kell? Hát, volt. A rituálé most is – mint ahogy az elmúlt idők során már oly sokszor – a Halló Mindenség! című klasszikus darabbal zárult, és bizony eljutott addig a felszabadító elmeállapotig, amely édestestvére a tébolynak (szigorúan jó értelemben!). A koncert egy masszív zajterrorral ért véget, mely során percenként cseréltek gazdát a hangszerek, és azt is megtudhattuk, hogyan fest Grandpierre Attila egy nyakába akasztott fehér Stratocasterrel.

Time to dark, time to live

A New Model Army úgy robbant be R&R című kiváló szerzeményével az éjszakába, mint mélyről jövő, harsány kiáltás a csöndbe. Valahogy így kezdődik el minden, ami igazi, feltámaszt, céloz, majd úgy seggbe rúg, hogy az embernek pislogni sem marad ideje. Talán az egyik legnagyobb érdeme ennek a koncertnek az volt, hogy az elejétől a végéig lebegőben tartotta a katarzist, felspannolt és nem hagyott nyugodni. És így is van ez jól.

Utoljára az Eagles Of Death Metal koncertjén mertem megdicsérni a setlist-et, amire az egyik cimborám csak annyit mondott: „amcsik, és az amcsik szeretik a jól megszerkesztett show-t”. Nos, Justin Sullivanék nem amcsik, mégis kiváló érzékük van ahhoz, hogy mivel lehet lázba hozni a közönséget, hogy miből mennyi kell, mi az a lélektani határ, ameddig még el lehet menni. Egy tökéletesen felépített koncertstruktúrát kaptunk, melyre talán csak egyetlen ember panaszkodott, egy alacsony, kopasz alak, akinek (valószínűleg) nem jött el a barátja. Többször odafordult hozzám, olykor idegesen, máskor életvidáman vagy kiábrándultan kérdezte tőlem, mit gondolok, vajon eljátsszák-e az ő kedvenc dalát, amely úgy kezdődik, hogy „pa-paa-pa-páá pa-paa-pa-páá”, de sajnos nem tudtam neki adekvát választ adni. Sztoriban voltam amúgy is, beszélgetést folytattam egy régóta kedvelt zenekarommal, akik a hatás kedvéért olykor neonvérrel árasztották el a színpadot (lásd a színpadképet a Here Comes The War című dal közben), másszor kiropogtatták az idősebb közönség csontjaiból a hosszú hónapok, évek alatt felgyülemlett feszültséget, és volt, hogy egészalakos tükröt tartottak elénk, hogy lám, ilyenek vagyunk. De vajon hányan értettünk a sorokból? Akár az Angry Planet szövegéből, akár a nem sokkal utána következő Higher Wall-ból… Ez utóbbi dal előtt Sallivan is csak ennyit kérdezett: ki gondolta volna, hogy egy harminc évvel ezelőtti dal ilyen aktuálissá válhat? (Engedelmetekkel idézném az első versszakát.) Íme:

We're out here on the borders with our favourite few possessions Traded stories whispered round the fire As shadows in the searchlights, mugshots in the files Waiting in the camps behind the wire Kick the door until it opens, what you have you cannot hold We are young, forever hungry, you are fat and growing old Still every day you try to build a higher wall (Higher Wall)

Ám ha jól belegondolunk, nem is volt olyan dal, amely maradéktalanul mentesíthetett volna bennünket a gondolkodástól, a szembesüléstől. Szinte a koncert teljes időtartama alatt azt éreztem, hogy mély, titkokat rejtő tárna vagyok, amelyből ezek a dalok hozzák felszínre az értékeket, ezzel együtt valami mást, valami kevésbé szükségeset eltemetnek bennem, elrejtik, hogy ne legyen gondom vele többé. Ezért (is) jó volt ott lenni – arról nem is beszélve, hogy végül eljött az a pillanat is, amikor a koncertterem mennyezete felé üvölthettem a Green and Grey refrénjét (lásd a fentebb írtakat), és persze a kopasz ember (akinek nem jött el a barátja) is megnyugodhatott, mert amikor felcsendült a Thunder And Consolation lemez egyik legenergikusabb szerzeménye, a Vagabonds, felüvöltött: ugye, megmondtam, ugye mondtam, mondtam, hogy játszani fogják!!! Pa-paa-pa-páá pa-paa-pa-páá. S ez talán végszónak sem lenne utolsó.

Barlog Károly (Rockbook.hu)

#new model army #koncertbeszámoló #barba negra #barlog károly #rockbook

0 notes

lakajmedia · 6 years

Link

Épp csak hogy kikáltottuk Pörge Bélát a lakájoldal koncertbeszámoló-császárának, az Origo olyan atombombát dobott le, hogy olyat még nem látott a sokat szenvedett magyar zenei újságírás. Hankó Viktor a modorosság olyan magas csúcsát éri el ebben a cikkben, amit mostanáig megostromolhatatlannak gondolt minden épeszű újságolvasó.

Ennek a cikknek minden egyes mondatát magamra tetováltatnám aranyszínű betűkkel.

23 notes · View notes

polarbee89-blog · 7 years

Text

Sátáni poppal kísért húsvéti szeánsz – Nathan Gray Collective koncertbeszámoló

Lead: A Nathan Gray Collective egy elég friss formáció, idén megjelent albumukkal pedig máris eljutottak Budapestig. Az április végi koncertnek a Gozsdu Manó Klub adott helyt. Ha nem voltatok ott, de kíváncsiak vagytok, mi is volt ez, olvassatok tovább.

Body: Nathan Gray nem ma kezdte a popszakmát, ShortScore-olvasók közt sokan lehetnek, akik nem is igényeltek támpontot a beazonosítására. De persze nem árthat, ha 1-2 szóban megemlékezünk a gyökereiről. A most 44 éves karizmatikus énekes legnépszerűbb bandája a Boysetsfire, de az I Am Heresy, vagy esetleg a The Casting Out produkciókból is ismerősen csenghet a hangja.

2015-ben előrukkolt egy szólóalbummal, majd ezt követte az idei Until The Darkness Take Us, melyhez egy kis névmódosítás is dukált, így immár a Nathan Gray Collective oszlopos tagjaként érkezett áprilisban Budapestre. Személy szerint nagyon meglepett, hogy idáig zarándokoltak, de talán közrejátszott ebben az is, hogy előzenekarként a Devil’s Trade kísérte őket, ami hazánk fiát, Makó Dávidot takarja.

Úgy terveztem, hogy elég lesz nekem a Devil’s Trade közepére odaérnem, egyébként is talán késik az egész buli. Amikor a Gozsdu Manó Klubba értem, kérdeztem a jegyvizsgálatnál, kb. hányan vannak már bent, 60 körüli számot mondtak. Meg is lepődtem, mert ahhoz képest egész sokan voltak már a színpad előtt. Egy szám kellős közepére érkeztem, de olyan atmoszférába csöppentem, ami azonnal magával ragadott. Pár perc után már átkozódtam is magamban, amiért nem indultam el korábban. Nem tudtam, mire számítsak, arra pláne nem, hogy egy szál gitárral és puszta hangjával ilyen lenyűgöző lesz, amit Makó Dávid előadott.

Az átszerelés egyben a kis színpad feldíszítését is jelentette, kikerült néhány érdekes hangulati elem, úgymint egy pulpitus, egy koponya, némi virág…és egy gyertya, amit már Nathan gyújtott meg, ez pedig a szeánsz kezdetét is jelentette. A Collective koncertjeit Nathan tényleg szeánsznak tartja és éli meg. Azt azért meg is jegyezte, hogy így Húsvét vasárnapján talán kissé eltér a megszokottól, amit itt látunk. Nathan nem csak énekes és dalszövegíró, hanem a Sátán Egyházának papja is, így aztán különösen pikánsra sikeredett ez a konstelláció.

A közönséget tekintve, egyértelmű volt, hogy magas koncentrációban voltak jelen olyanok, akik a Boysetsfire miatt ismerik és szeretik Nathant, ezen a bulin pedig inkább tiszteletből vagy kíváncsiságból vettek részt. Ők viseltek BSF pólót, és ők álltak végig szinte teljesen mozdulatlanul. Az inkább volt meglepő, hogy milyen sokan mutattak ellenkező jeleket – ők bizony végigénekelték a szövegeket is, és teljesen átérezték a zenét. Hogy milyen is ez a zene? Műfajilag nem egyszerű a meghatározás, de Nathan az első EP megjelenésekor sátáni popnak definiálta, az új album pedig így került beharangozásra: sötét énekek haladó gondolkodásúaknak. Ebből azért még mindig nem olyan könnyű elképzelni, mi is ez pontosan, de ne is akarjuk megúszni egy egyszerű bekategorizálással, hiszen érdemes meghallgatni a felvételeket. Hiba nincs bennük, azonban az élő produkció az, amiben a Collective igazi erőssége rejlik. Nathan jelenléte az első másodperctől az utolsóig százszázalékos, hatalmas energiával ránt magával és tart benne az általa teremtett világban. A számok alatt kőkeményen koncentrál és átél minden egyes kiejtett szót, a szünetekben pedig árasztja magából a hálát és barátságosságot. Én a BSF-pólós srácok klikkjéhez húztam inkább a koncert alatt, nagyobb gitárcentrikusságot is el tudtam volna képzelni, de jól működött a dob+elektromos gitár+szintetizátor felállás is. A számok közt Nathan nem sokat beszélt, ám amit mondott, az jelentőségteljes volt. Utalt arra, amit Sátán Egyházának tagjaként képvisel: felelősek vagyunk a saját sorsunkért, azért, hogy mit hozunk ki abból a véges időnkből, amit a Földön eltöltünk. Őszintén értékelte, hogy ennyien eljöttünk a koncertre, és teljesen el tudtuk hinni neki, hogy ugyanolyan hálás itt Európa közepén ennek a maroknyi embernek, akiket érdekel, mit ad magából, mint mondjuk amikor a tengerentúlon sokezer fülnek zenél a BSF élén. Nagy slágerek nem kapcsolódnak a Collective eddigi munkásságához, így nem volt olyan ��ve sem az egymást követő számoknak, ami az elején és a végén nagyobb ovációt váltott volna ki a közönségből. Az utolsó szám azonban, az At War talán mégis a lehető legjobb helyen lett elhelyezve, és ki is emelkedett a többi közül, mint a legrockosabb hangzású tétel, amiben még scream-betét is helyet kapott, így a hardcore BSF-fanok is jó szájízzel mehettek haza.

A legnagyobb élmény a koncert után következett, ugyanis Nathan előrefelé távozott a színpadról, kezet fogott mindenkivel, aki erre igényt tartott, mosolygott folyamatosan, és kapható volt közös fotókra, beszélgetésre, autogram osztásra is. A helyszínen az önéletrajzi könyvét is meg lehetett venni, amiből egyébként a turné néhány korábbi állomásán felolvasó-sessiont is tartott. Ajánlott olvasmány.

Media:

0 notes

psychterminal · 10 years

Text

CHES SMITH AND THESE ARCHES - koncertbeszámoló (2014.04.26., BP, Trafó)

Tóth Pál (nowave-tilos.hu) cimbora írta nemrég, hogy végre lesz egy igen jónak ígérkező koncert kishazánkban, kérdem mi az, küldi a számomra ismeretlen előadó linkjét, belehallgattam és rögtön tudtam, ez az, erre vágyok most, ott a helyem. Két és fél éve voltam komolyabb koncerten, na az nem volt semmi, az Acid Mothers Temple hajón adott koncertjének a mai napig is emlékszek minden pillanatára. Hozzá kell tennem, pár hónapja egyáltalán nem hallgatok zenét, bőven kielégít a madarak csicsergését fülelgetni, inkább a belső hangok meghallásának ideje van mostanság. Így, ahogy észrevettem magamon, sokkal érzékenyebben viszonyulok a néha mégis hallott zenékre, mind fülkagylóilag, mind emocionálisan. Szóval éreztem, hogy ott a helyem, éppen szülinap, hát gondoltam meglepem magam vele. Egy addig is igen jó nap (addigi) csúcspontjaként jött el a koncert ideje, kedvenc helyeim egyikében, a Trafóban, ahová igencsak sok emlék köt, mind nézőként, de mint különleges kortárs előadások munkatársaként is. Nem sokan voltunk még kevéssel a koncert előtt (ahol is az időt legkedvesebb barátaim egyikével és egy narancsos-csokis-csilis teával töltöttem el várakozva), de a kezdésre azért háromnegyed házzal megtelt a nézőtér. És a Trafó hagyományainak megfelelően a helyfoglalás után pár perccel meg is kezdődött az előadás.

A New York-i avantgarde jazz szcéna kiemelkedő zenészeiből verbuválódott csapat Tony Malaby – tenor szaxofon, Tim Berne – alt szaxofon, Ches Smith – dob, Mary Halvorson – elektromos gitár és effektek, Andrea Parkins – elektromos harmonika és elektronika felállásban lépett (a szaxofonosok kivételével ült) színpadra. Némileg meglepetésre két hölgy is található volt a zenészek közt, kik nem a szokásos csajos hangszereken játszottak és nem is akárhogyan. A törékeny termet és szerény megjelenés meglehetőst dinamikus, helyenként vad leket rejtett, ez hamar kiderült.

Természetesen a koncert hangzása a Trafóban megszokott magas minőséget hozta, így már csak a zenészeken volt a sor, hogy tökéletes zenei élményben lehessen részem, amiben nem is kellet egy pillanatig sem csalódnom. A másfél órás koncert minden pillanata élmény volt, nem szokványos zenét hallhatott a közönség. Utólag elmondhatom, végre egyszer sikerült azt a zenét élőben is hallanom, melyet számos régi lemezen mindig is nagyon kedveltem. Gondolok itt, minden hasonllítást és összevetést messze elkerülendően a King Crimson, Soft Machine, Out of Focus, Annexus Quam, legszétesettebb improvizatív dolgaira, de megemlíthetném az 5UU's, vagy a Thinking Plague nevét is. Mindig is érdekelt, hogy a szinte lejátszhatatlan szövevényű struktúrákat élőben hogyan adja elő egy zenekar. Az elhangzott darabok közt volt közös kompozíció, de a zenészek saját szerzeményei is, melyeket ebben a formációban újra értelmeztek. (Elmondható róluk, hogy változó felállásban, de gyakran muzsikálnak együtt, az aktuális "főnök" zenei alképzeléseit megvalósítva, jelen esetben Ches Smith elképzelései domborodtak ki a felvételek előadásai során).

Rögtön belecsaptak (illetve fújtak) a lecsóba, meglehetőst intenzív kezdés után igencsak hamar free zenélésbe csapott át a dolog, már-már megijedtem, hogy "szigorúbb" estének nézünk elébe, mint amit az előzetes várakozások sugalltak, de aztán helyre kerültek a dolgok. Ches korábban játszott punk és rock bandákkal is, így ezen zenei irányultságait is beépítette zenekara hangzásába. De hogy ne legyen egyértelmű a dolog, jól elbujtatta őket a freebe hajló, mégis tudatos jazzes kompozíciók szövedékébe. A szigorúbb, ritmusorientáltabb részek kulcsszereplője pedig valóban meglepő módon az egyik hölgy, a zseniális Mary Halvorson volt, ki érdekes gitárjával és pedáljaival egészen varázslatos dolgokat művelt. Hol rendkívűl feszes basszus alapokat játszott, hol finomabb, kísérletezősebb jazzgitározást mutatott, időnként pedig a legdurvább zajorgiát is bemutatta hangszerével. Andrea Parkins is megmutatta, hogy a tangóharmónika nemcsak sanzonok kíséretére való, effektjeivel igencsak érdekes hangokat csalt elő a hangszerből. Elektronikus kütyüivel és laptopjával kiélhette egyes kompozíciókban ez irányú elképzeléseit is, de használt mindennapi tárgyakat, játékhangszereket, csengettyűket is a kompozíciók minél érdekesebbé és színesebbé tétele során. A két szaxofonos úriember játékára pedig a legkritikusabb ítészek is csak csettinthettek volna. Zseniális témavariálások, félelmetes szólisztikus részek, helyenként abszolút előtérbe kerülve, helyenként a legnagyobb alázattal a kompozíciónak alárendelve magukat. Ches Smith dobjátéka pedig az egyik legeredetibb volt, amit valaha halottam, beleértve a számtalan lemezt és koncertet is. Határtalan kreativtás, virtuozitás, kísérletezés és alázat jellemezte. Elkerülte a csapdát,. amit nagyon nem szeretek a dobosoknál, mégpedig, hogy leuralják a zenét, mindenáron be akarván mutatni elképesztő technikai tudásukat, elnyomva a többi zenészt és a kompozíciót. Erről szó sem volt, de mindvégig csak ámultam, hogy mi új jöhet még. És jött, szinte már túlburjánzóan, Másfél óra volt a koncert és azt kell mondjam, ilyen töménységű zseniális zenéből ennyi épp elég is volt. Azt gondolom, minden zenerajongó a maximumot kapta ezen az estén amit elvárhat egy zenekartól. Ha éppen a jazz állt szívéhez közelebb, akkor annak határait tágító zenét hallhatott. Ha meg éppen a progresszívabb, kísérletezősebb free rock a szíve csücske, akkor neki sem kellet csalódnia, kapott ebből is, beindulós, kőkemény részeket. Ha meg az improvizációs zenékért rajongott, akkor abból is jutott ki bőven. Ha meg a kompozíció maga érdekelte, hát zseniálisabb, szövevényesebb, részben megírt, részben improvizált nótáknál jobbat nemigen kell keresnie.

Nagy sikert aratott a koncert, a zenészek egy rövid ráadásra visszatértek, de nem egy frenetikus örömzenével köszöntek el a hálás közönségtől, hanem egy visszafogott, csendes, kísérletezősebb kompozícióval, mely végén, az utolsó percben hallhattuk az este egyetlen dobszólóját, persze senki ne gondoljon itt semmi hagyományosra. Ches addigra már megmutatott mindent tudásából, így az előadás végét egy egyedi, egyre csendesülő kreatív hangszeres játékkal fejezte be, egyben elköszönve a hallgatóságtól. Bemutatta a zenekarát, elköszöntek, és lementek a színpadról (Mary a világ legtermészetesebb módján, a gitárja mellett heverő kis női táskáját vállára dobva, mintha csak egy kávézóból menne a dolgára tovább).

Glorious Space Riders / Reverberators /// popkvlt

#prog #mark #koncertbeszámoló #jazz #improvisation #free #experimental #Ches Smith and These Arches

0 notes