#kellek valamire

[softicyhuman]

Szeretem azt érezni, hogy még kellek valamire. Legyen az cipőbefűzés vagy csak egy plusz ember, aki elkísér, hogy ne legyél egyedül. Szeretek valakinek a hasznára válni.

Ilyenkor érzem azt, hogy ha szánalmas is, de valamire jó vagyok az életben.

[i-want-to-be-your-lover]

Nem érzem magam különbnek. Nekem kellett számomra, olyan videókat látnom….Olyanokat, amik a barátomnak tetszenek. Miközben én ugyan úgy küldtem a nudeokat neki. Nem voltam elég. Tiktok trendeket csináltam csak azért, hogy tetszhessek neki. Mert nagyon szerette volna, ha meglepem ilyen videókkal. Legbelül tudtam hogy: minek csinálom ezeket a videókat meg képeket. Megérdemli? Szépen bánt velem? Miközben másokra csorgatja a nyálát? Akkor én minek küldjek, ha úgyis ugyan úgy, hanem rosszabbul fog bánni velem? Minden nap eszembe jut az, hogy mit mondott nekem. Megint én szerettem volna meglepni ŐT. Hogy lemegyek suli helyett ismét. Kettő óra vonatozás minden hétvégén. Azt válaszolta, hogy: “ Legalább tudok baszni”. Elgondolkodtam, hogy, tényleg? Csak ezért? Ennyit érek? Minek menjek, ha csak ezért kellek neki. Aznap nem szabadott volna lemennem hozzá. Hiába plusz két napot lettünk volna együtt. Nem tudod mekkora fájdalmat okoztál azon a napon. Minden nap at kell élem ezeket a dolgokat újra, es újra. Pedig hidd el jobban el szeretném felejteni ezeket a dolgokat, mint te. Lassan már azt hiszem, hogy nekem kell hordani a nadrágot ebben a kapcsolatban. Ez a szomszéd lányos dolog is..Nem érzem magamat különbnek tőle. Hiszen velem is ugyan ugy viselkedsz. Megszerzed a bulira a jegyeket. Ha szüksége van valamire megoldod, ugyan ugy, ahogy nekem is…Az éjszaka közepén felhivhat bármikor. Az már csak rajtad múlik, hogy felveszed-e vagy sem…talán annyi a különbség, hogy legalább velem tudsz baszni. Bárcsak ne tetted volna a múltbéli dolgokat, akkor talán nem zavarna ennyire. Tehát mégegyszer elmondom. Nem. Nem érzem magam különbnek.

[padgany]

Mézesmadzag

Az összes örömforrás szép lassan elpárolog az életemből. Nem tudom, hogy miért. Miért jött, ha aztán el is ment? Mi értelme volt? 

Nekem ebből csak annyi a tanulság, hogy nem igazán éri meg boldognak lenni. Miért, ha aztán dupla akkora erővel sújt le a boldogtalanság és üresség?

Nagyon sebezhetőnek érzem magam. Talán ennyire még sosem voltam kiszolgáltatott, összejött minden. Mint egy mézesmadzagot, úgy húzta el előttem az élet a boldogság lehetőségét. Ahogyan jött, olyan hirtelen fordult át, majd szépen lassan végig kellett néznem, ahogy távolodik. Még mindig látom, de már csak nagyon halványan. Talán, mert távolra nem igazán látok jól. Nem tudom. Kiabálnék utána, de már nem jön ki hang a torkomon. 

Mindvégig tudtam, azóta, amióta belevágtam, hogy nem lesz szép vége ennek számomra. Belevágtam abba, amibe már annyiszor. Lenni valakié, valakinek. Viszont az emberek egytől egyig rájönnek, hogy nincs szükségük rám. Szerettem volna jó társ lenni. Olyan igazi, aki ott van a másiknak. Akiben örömöt lehet lelni. Akiben meg lehet bízni. Akire lehet számítani. Hát nem sikerült. Pont, ahogyan gondoltam. Nem hibáztatom magam, sem mást, egyszerűen csak rosszul esik a tudat, hogy ennyire pótolható, semleges és közömbös legyek annak az embernek, aki megmutatta nekem újra a boldogságot. Akinek annyi alkalommal írtam, akibe beleszerettem. Akivel annyira jó volt minden egy ideig.

Több érzés is átfutott bennem, ebben az elmúlt, körülbelül másfél hónapban: Nem lehet rám számítani? Nem vagyok elég érdekes? Nem nyújtok örömet? És a kérdés: Mit tehetnék? Talán semmit, vagy valamit, de mostanra már reménytelennek érzek minden próbálkozást.

Isten a tanúm, hogy én tényleg próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni. Ha idő és tér kellett, adtam, ha társaság kellett, ott voltam. Megpróbáltam a kedvében járni. De sikertelenül. Ha neheztelt valami miatt, változtattam. Nem kényszerből, hanem mert valóban akartam. Lehet már későn, de én tényleg rájöttem, hogy akarom!

Aztán elkezdett motoszkálni bennem egy gondolat. Ha csak ennyire tart, miért tart még talonban? Ha tart valamire, miért nem enged el, vagy ragad meg és érezteti, hogy kellek? Mióta van az, hogy egyre ritkábban jut rám idő, és miért? Régen kevesebb volt a munkája? Nem hinném. Miért van az, hogy én, mint egy kutyus, nyáladzok utána, ő pedig elkezdi redukálni a közös programjaink, vagy az együtt töltött időt? Miért nevet ki, amikor őszintén elmondom neki, hogy szomorú vagyok amiatt, amiért nem láthatom? Gyerekes lennék? Nem. Csak én ilyen vagyok. Nem tudok tudatosan nem szeretni, viszont ha már szeretek, nem tudom kontrolálni a vágyaimat. És nem is akarom. Irigylem, amiért ő hasonlókra képes, de egy kicsit hihetetlennek tűnik. Szerintem egyszerűen csak nem szeret és kész. A társaságára vágytam és vágyok. Arra, hogy magától jöjjön és adjon egy puszit, hogy éreztesse, hogy szüksége van rám. Egy ölelésre. Egy újabb levélre az autóm szélvédőjén. Mindig reménykedek, de már tudom, hogy olyat többet nem kapok tőle. Mára már a segítséget sem fogadja el tőlem. Pedig, ha ezen múlna, tudom, hülye vagyok, de annyi terhet vennék le a válláról, amennyit csak bírnék. Tényleg hülye vagyok. 

Mielőtt elment egy hétre nyaralni a barátnőjével, az azt megelőző három napban is csak egy órácskát szánt rám, pedig tudta, hogy nekem fontos lenne egy kis együtt töltött idő az indulása előtt. Órákig írtam neki a levelet éjjel az ágyamban. Rá gondoltam és kifejtettem, mennyire fontos nekem és hogy mellette vagyok. Hogy tudom, nehéz időszakon megy keresztül, de engem semmi sem tántoríthat el attól, hogy az élete része maradjak, ha rajtam múlik. Ha némán, akkor úgy, ha így, akkor így. Nem méltatott válaszra és miután visszatért, rá egy hétre találkoztunk csak. Akkor odabújt hozzám, csókot adott. Most pedig újra nem tudom, hogy mit kellene tennem. Továbbra is szeretem, de ő engem nem. És ahogy telik az idő és bizonyosodik be lassan, de biztosan az, hogy nincs rám szüksége, egyre elkeseredettebb leszek.

Mára már magányos vagyok. És reménytelenül kergetem az elérhetetlent. Már nem is kergetem, már csak hagyom, hogy hajkurásszon. Mármint az elérhetetlen. Egy közös medencés délután szótlanul, látva a boldogtalan arckifejezését, egy közös félbehagyott filmnézés. Egy furcsa búcsú. Érzéstelenség. Rohadtul fájdalmas. 

Ennyire jellegtelen lennék számára?

Kegyetlen gondolatok, mégis ezek cikáznak a fejemben, miközben tudom, hogy ezek csak tovább árnyítják a képet, ami pedig látszik rajtam, ezáltal tényleg csak egyre messzebbre kerülünk egymástól. 

Vele úgy is jól éreztem magam, amikor halni készültem. Akkoriban, amikor még volt csillogás a szemében, amikor rám nézett. Még akkor is, amikor egy kiránduláson azt hittem elájulok, miután odahányok valahova. De nem történt meg, mert ott volt. Valószínűleg ez is probléma, hogy a fizikai fájdalmaim miatt pánikos, nyafogós kisfiúként viselkedtem sokszor. Mára bizonyára belefáradhatott ebbe is. Bár ő ezt tagadja, de nyilván többet érdemel egy beteg embernél. Nem hibáztatom. A fájdalmaim régóta fenn állnak, részben miattuk váltam zárkózottá az előző években egészen addig, amíg ő meg nem jelent az életembe. Több, időközben kialakult fóbiám legyőzésében is segített, a depresszióból is kirángatott. Reményt adott. Azt hiszem, ő volt az én egyetlen reményem.

De mi változott ilyen hirtelen? Elrontottam volna valamit? Ennyi vaj lenne a füleim mögött? Nem hiszem. Ez nem csak miattam van. Itt más is közrejátszik. De nagyon sajnálom, hogy nem tudom az okát. Vagyis elmondta, de akkor is hihetetlen, hogy amilyen hévvel indult minden, ilyen hirtelen vált részéről ennyire semlegessé az egész. Én lennék a legboldogabb ember, ha elölről kezdhetném. Jobban figyelnék, kevésbé kételkednék. Mert, ha ezeken múlt, akkor azt tényleg rettenetesen sajnálom. Sajnálok mindent, amit elszúrtam, de tudom, hogy nem szabadna hibáztatnom magam. Sem őt. Sem senkit. Inkább csak azt sajnálom, de tényleg, hogy így alakult. 

A bizonytalanság visszatérő és állandósult barátom. Egy utált barát. Sosem enged el és én sem engedem el őt. Frusztrál és folyamatosan kétségek közt hagy. Totál felemészt. Ez van a betegségemmel, ez van a kapcsolatommal, kapcsolataimmal. Ez van mindennel. De ő a legközelebbi barátom. Ő mindig és mindenhol velem van, akkor is, amikor rá lenne a legkevesebb szükségem.

Már tudom, hogy mire lenne szükségem. Vagyis, hogy kire. De nem lehet minden a miénk, amit akarunk. Ezt kellene most elfogadnom.

[legnagyobbrajongod]

minden csendes.

csak fekszem az ágyamban

a takaró alatt

egyedül

mint a legtöbbször.

péntek este van és

lehetnék most veled

ha te is úgy akarnád

de te sohasem akarod.

belefáradtam már

hogy folyton belefáradok

küzdenék tovább

de nem tudom eldönteni

van-e értelme

hogy van-e miért.

azt mondod szeretsz

de nem csillognak már úgy

a szemeid, mikor rám nézel.

az én szemeim mindig

csillognak érted

bár van, hogy a könnyek miatt

mostanában túl sokszor is.

ahogyan te is túl sokszor

szakítod meg a csókot

és nézel rá a tv-re, vagy

mindegy mire, lényeg hogy

nem rám figyelsz, hisz még

akkor sem rám gondolsz

mikor megcsókolsz, pedig

nekem olyankor megszűnik

az egész világ, és csak

te létezel

és az érzés, hogy

mennyire szeretlek, de én

nem érzem, hogy szeretnél

már kevés az az elsuttogott szó

hogy biztosíts róla.

nem érzem, hogy akarnál

vagy, hogy kívánnál

és mindig is tudni akartam miért nem

de féltem megkérdezni

mert a válasz talán

jobban fájna.

azt is féltem megkérdezni, hogy

fogsz-e valaha úgy szeretni

ahogy őt szeretted

úgy igazán.

vagy talán mindenedet

neki adtad, és nekem már

csak a törött darabkák

maradtak belőled.

próbállak összeragasztani

próbállak úgy szeretni, hogy

többnek érezd magad

mert nekem te vagy a legtöbb

de sosem engeded nekem.

ellöksz magadtól, ha épp

rossz napod van, aztán

keresel, ha szükséged van valamire

hogy valaki megöleljen, megcsókoljon

hogy ne legyél magányos

hogy érezz valamit

hogy jelents valamit

valakinek.

talán ez fáj a legjobban

hogy nem vagyok több

mint egy kiegészítő

meg, hogy sohasem voltál velem

igazán őszinte.

nem akarok elsétálni, és eldobni

mindent, amit eddig felépítettünk

de a szívem darabokban és

minden egyes nap sírok

miattad

érted

egyre kétségbeesetten.

kérlek, szeress és légy az enyém

de akkor úgy igazán, ne csak

félig-meddig.

és ha nem írok vissza

akkor írj még többet, hogy lássam

érdekellek, mert én is szeretném

ha valaki megölelne

megcsókolna, vagy épp

letörölné a könnyeimet.

és én is szeretnék

jelenteni valamit

valakinek; neked.

szóval kérlek, írd le

hogy szeretsz és, hogy kellek

írd le, hogy szép vagyok

mert az akarok lenni

csak neked

más nem érdekel úgysem,

de te már szinte

sohasem mondod.

nem hazudtam

mikor azt mondtam

nekem te vagy a világ.

te vagy az összes csillag

de te vagy a sötét ég is.

ha neked legalább csak

egyetlen, apró

fényes csillag lehetnék

már akkor is boldog lennék.

szóval döntsd el mi vagyok

és szeress úgy, ahogy azt

az egyetlen apró , fényes

csillagot szeretni kell

vagy hagyj elmenni, mert én

megyek, ha úgy jobb neked, bár

mindig is szerettem volna az lenni

akire gondolsz, mikor

füstölgő cigarettával a kezedben

ülcsörögsz magányosan, és

mindig is szerettem volna az lenni

aki miatt még a dohányzásról is

leszoknál.

[miutanelment]

Nem vagyok jó ember de próbálok jó lenni...

A pszichológusom már többször is azzal a szóvirággal élt, hogy "Ön próbál jó ember lenni". Ez igaz, erről beszéltünk is egy keveset már, de ezt ki kell fejtsem neki legközelebb, így most megpróbálom ide összeírni azt, amit neki szeretnék majd mondani.

Nagyon sokszor engedem magam kihasználni. Sokan mondták már, hogy naiv vagyok, de ez nem egészen igaz. Nem vitatom, naiv is vagyok, de az esetek túlnyomó többségében tudatosan engedem azt, hogy kihasználjon valaki. Szándékosan sorolom magamat hátrébb olyanokkal szemben is, akikről én magam sem hiszem el egészen, hogy ezt észreveszik egyáltalán.

Azt hiszem ennek több oka is van. Az egyik az az, hogy hamar megsajnálom a másikat. És mivel nekem a legritkább esetben segítettek csak, pedig időnként nagyon nagy szükségem lett volna rá, én megpróbálok az lenni, aki nem esik hasra a földön fekvőn, hanem megpróbál segíteni, amíg az erejéből futja.

A másik oka az az, hogy az életem nagy részében az volt az élményem, hogy kívülálló vagyok mindenhonnan. Csak nagyon rövid időre sikerült elhitetnem magammal azt, hogy ez nem így van, és természetesen utóbb mindig be is bizonyosodott, hogy nem vagyok az adott helyre való. Az emberek általában egész megkedvelnek, de mindig érzik, hogy idegen vagyok. Hogy nem tartozom a képhez. Én vagyok az, akinek nincs helye a fotón, csak udvariasságból állították a többiek közé. Én vagyok az, akivel végül is mindenki szóba áll, de mivel amit hall többnyire semmivel nincs összhangban, amit az életről gondolt, nem sokat foglalkozik vele. Ezért valamiképpen igazolnom kell a létezésem értelmét. Életcélom nincsen. Úgy érzem, hogy semmi dolgom nincs itt. Hogy az a tárgy vagyok a lakásban, amit nagy lelkesedéssel, impulzívan megvásároltak és amikor hazavittek, rájöttek, hogy "Jó, jó... de most mit kezdjünk vele?! Levélnehezéknek nagy... Ráállni, hogy elérjük a felső polcot nem lehet, mert nem elég magas... Az ajtót kitámasztani sem jó, mert ahhoz meg túl széles... Ráadásul nehéz, szóval kényelmetlen ide-oda tologatni a szobában... Nem is illik bele az összképbe... De, hát, ha már itt van, akkor kerülgessük, azért talán kidobni kár volna... esetleg a következő lomtalanítással..." Ezért valami hasznom kell, hogy legyen és mi lehetne más, mint, hogy hátha valaki hosszú távon is nyer azzal, ha a hátamra kapaszkodik, svájci bicskának használ, leköp vagy belém rúg?! Én bírom... Persze nem mindig és nem bármennyit, de, ha csak egyvalakinek sikerült érdemben a hasznára válnom, már nem voltam itt hiába.

A harmadik ok csak az én okom. Ezzel kapcsolatban nem bírok empirikus tapasztalattal. Chris Rock mondta egy stand up előadásán, hogy "Csak nőket, gyerekeket és kutyákat szeretnek feltétel nélkül. Egy férfit csak azzal a feltétellel szeretnek, ha szolgáltat valamit." Ezen azóta gondolkozom, hogy először hallottam. Nem emlékszem, hogy az mikor volt. De nem tudom kiverni a fejemből az igazságát. Magamra levetítve legalábbis pontosan így érzem. Csak addig kellek, amíg valamire használható vagyok. Onnantól kezdve leszek szíves a sarokban csöndben lenni, amíg legközelebb szükség lesz rám. Akkor viszont álljak ott és legyek szíves az - esetleg kis sem mondott - elvárásoknak megfelelően tevékenykedni. Egy férfi embernek nem jár feltétel nélküli szeretet. Esetleg az anyjától, de nekem tőle sem, csak messze túl későn. A nagyszülőktől igen. Édesapámtól kicsit megkésve, de igen. Barátnőkről, volt feleségről nem is beszélve. Cacával is ez volt. Mindenkivel ez van. Barátokkal is.

Viszont legalább néha kellek valakinek. Legalább néha jó vagyok lelki szemetesládának, botcsinálta hályogkovácsnak, lábtörlőnek, köpőcsészének, pénztárcának vagy egy többé kevésbé a vágyott képet mutató, torz tükörnek. Legalább némi visszaigazolás jön a világtól, hogy valami (kétes) hasznom nekem is van.

Nem azt mondom, hogy nincs jogom itt lenni. Nem azt mondom, hogy kevesebb vagyok másoknál. Nem gondolom ezt. De azt igen, hogy mivel az emberek és az élet úgy folynak körül, mint egy görbe, lombjahullott, vén szomorúfűznek a törzsét a kiáradt folyó, talán egyszer egy fuldokló pont belém tud kapaszkodni, hogy egy kis erőt gyűjtsön és kiússzon a partra ahelyett, hogy beleveszne a láncait tépő árba. Akkor már megérte... akkor minden megérte. De egy fa nem döntheti el, hogy ki és miért kapaszkodik belé. Így talán nekem sincs jogom. Csak állok ott a sodrásban amíg az erőm bírja. Aztán majd meglátjuk.

[mygfismyeverything]

Beleuntam abba hogy mindenkinek csak akkor vagyok jó ha kellek valamire

[csillagok-a-felhok-felett]

“Megtanultam, hogy az emberek csak akkor fognak engem keresni, ha nekik kellek valamire. Amúgy nem fog soha magától senki se felkeresni …”

[eroslanyvagyok]

Úgy érzem már kezdek rendbe jönni! Remélem így is lesz és ennél csak jobb lesz minden! Rájöttem nem szabad a múltba maradni, akik elmentek elmentek, akiknek nem kellek nem kellek... Majd jönnek olyan emberek akiknek kelleni fogok és fontos leszek! Szerencsére van egy csodálatos anyukám aki ebben is mellettem áll és persze legalább 6 csodálatos barátnő akik támogatnak mindenben és segítenek ha szükségem van valamire.. Hálás vagyok nekik.....

[boldogsagholvagy]

Rájöttem valamire.

Hiába sminkelem ki magam,hiába öltözök fel csinosan,hiába rakok ki képeket annak reményében, hogy egy üres "like"-ot kapjak.

Totál felesleges.

Hogy miért?

Mert úgysem fogok neked megfelelni.Egyáltalán nem arról van szó,hogy nem vagyok elég jó hozzád,mert igenis,passzolunk egymáshoz,de kurvára.Az egész arról szól,hogy te megpróbálsz megfelelni a mai világ elvárásainak,én meg nem.Nem fogok lefogyni csak azért,mert azt várják el tőlem.Nem fogom barnára/szőkére/feketére festeni a hajam,mert a kék szerintük túl extrém.Nem fogok nyávogni,mint egy picsa,nem dobom ki a nemlétező melleimet,nem fogok pucsítani.Ezek helyett mosolygok,szerelembe esek (akkor is,ha nem kéne),festem a hajam,cigarettázok,leiszom magam és képzeld,be is tépek,ha úgy tartja kedvem.

Nem akarok már se neked,se a társadalomnak megfelelni.Nem akarom elveszíteni önmagam.

Tudod mit?

Szeretem a hasam.Szeretem a combom.Szeretem a szeplőimet.Szeretem az orrom.Szeretem a narancsbőröm.Szeretem a hegeimet.Szeretem magam úgy,ahogy vagyok.

Ha neked bajod van a külsőmmel és egy újabb lány kell neked,aki "tökéletes" és ismét kihasználnak...Akkor ne kérj tőlem ismét bocsánatot.Itt voltam végig az orrod előtt,neked mégsem kellettem.

Viszont megkérlek pár dologra...

Ha esetleg később lefogynék,ne írj rám.Ha nem leszek narancsbőrös,ne írj rám.Ha lányosabb leszek,ne írj rám.Ha szebb leszek,ha okosabb leszek,ha már túlesek a tinédzser koron és én leszek a nagybetűs NŐ, kérlek ne írj rám.

Ha így nem kellek és nem segítesz önmagam fejlesztésében,akkor se kelljek,ha már "jó" leszek:)

[vulnera-sanentur-exmemoriam]

Csak akkor kellek az embereknek, mikor szükségük van valamire. És hol vannak, mikor nekem lenne szükségem rájuk? 

[miel-del-inferno]

Névtelen sorok

Nincs már mit miért tegyek, úgy sem kellek senkinek.

Ha akarod nézd meg az alkarom. Valyon megint akarom?

Velejéig romlott ez a társadalom. Itt hagyom.

Valamire jó akarok lenni én is. Az "élők" közé vissza menni mégis.

De nem tehetem... Hisz' elfojt a bánat, s vér áztatja ruhámat.

Ugyan, kit is érdekel mit ér az én szavam, amikor minden tettem úgy is haszontalan.

Sosem tudta senki ha baj van. Egyedül szenvedtem a jóban, a rosszban.

Megígérted örökre itt leszel, megvédesz majd. Csak én a lelkemben csapom a legnagyobb zajt.

Fájdalommal teli kis alak, a földre egyszer csak némán leroskad.

Nem evett,de nem is fog ma már. Önszántából nem eszik talán.

Ülök. Fejemben cikáznak a szavak. Óh, te édes kislány, miért bántod magad?

Kinyitom a szemem, s feleszmélek. Majd látom, hogy egy tükörrel szembenézek.

2019.05.06. Saját.

Kérlek ne lopd el,sokat dolgoztam vele, köszi❤️

[youangelikiller]

Nem számítok senkinek. Csak kihasználnak. Akkor kellek, mikor szükség van valamire, majd el is dobnak, mint egy egy-alkalmas-tárgyat

[miutanelment]

Képtelen vagyok megnyugtatni az elmém

Folyamatosan rajta pörögnek az érzelmeim. A hiánya, hogy nem kellek neki, hogy mi lehet vele, felőröl. Akkor is érzem, amikor csinálok valamit. Most, mintha ez töltene ki és a napok eseményei csak úgy mellesleg megtörténnek velem. És amint nem csinálok valamit, átveszik az uralmat felettem az olyan érzések, mint az önvád, a visszautasítottság érzése, sőt, néha még féltékeny is vagyok. Tépik és szaggatják a lelkem. Nem vagyok egy féltékeny alak, tudok bízni a másikban. De már Caca semmivel nem tartozik nekem, így nem is volna szabad mire féltékenynek lennem. És mégis... Az a két egyszerre jelenlévő érzés, hogy "Tiszta szívből kívánom, hogy boldog legyen azzal, akivel most van" és az, hogy "De miért nem tudtam én boldoggá tenni?" szépen felőrölnek.

Persze ennek rengeteg oka van. Voltak terek, ahol mélységesen különbözőek voltunk. Egyrészt, neki kellett volna azt hiszem valami ilyen hétvégi kocsmázás. Vagy baráti társaság. Én viszont nem igen iszom és a kocsmákat sem szeretem. Kiterjedt baráti társaságom sincsen. A másik, hogy én nagyon rosszul kezelem a játszmázásokat. Caca pedig saját szavaival élve a "passzív agresszió királynője". Ő ahelyett, hogy elmondta volna, hogy mit szeretne, legtöbbször csak kitalált valami "büntetést", amit én nem tudtam értelmezni. Aztán hónapokkal később esetleg elmondta, hogy miért csinálta. Én meg álltam ott hülyén. Ő képtelen volt a bizalomra. Teljesen feljogosítva érezte magát ahhoz, hogy átkutasson mindent a számítógépemen, amikor egyszer 'nyitva' felejtettem és olyan dolgokat kérjen számon rajtam, amiket a megismerkedésünk és a kapcsolatunk előtt csináltam. Pl, hogy mással beszélgetem, küldözgettem képet vagy hasonlók. Nem szándékosan tartottam meg ezeket a dolgokat. Sőt, kifejezett erőfeszítéseket tettem arra, hogy ezeket kitöröljem, de nem voltam elég alapos.

Aztán később az is gond volt, amikor a telefonomba nyúlkált bele, hogy mással beszélek a közös életünkről. De azt is elmondtam a kapcsolatunk elején, hogy igen, vannak 'barátaim', akikkel megvitatok ezt azt. Kifejtettem, hogy ez azért van, mert egy időben nagyon befordultam és volt, hogy hónapokig nem szóltam senkihez a családon kívül és ezt egészségtelennek tartottam, szóval online barátokat kerestem. Ezek az online barátok jellemzően olyan emberek (és itt most kettőre kell gondolni), akikkel sosem találkoztam és jó eséllyel nem is fogok, hacsak nem véletlenül. Ezen kívül olyan barátok, akikkel nem szándékoztam megszakítani a kapcsolatot. Ugyanis az egyiküket 17+ éve ismerem, a másikkal pedig egy lépcsőházban nőttem fel és úgy óvodás korunk óta ismerjük egymást. A lányát a covid alatt matematikára és angolra tanítottam és íjászkodni vittem.

Amellett, hogy ezekről mind mind előre szóltam, még a kapcsolatunk kapcsolat mivolta előtt, van ennek a pár barátságnak néhány alapköve. Az egyik az az, hogy még, ha meg is beszélem velük a kapcsolatom bizonyos részleteit, az azért van, mert magamról azt tartom, hogy tévedhetek. Hogy elmehetek dolgok mellett anélkül, hogy észrevenném, így elmesélni másnak valamit alkalmat ad arra egyrészt nekem, hogy újra, rendszerezetten végiggondoljam a történteket és a másiknak arra, hogy esetleg felhívja a figyelmemet valamire. A másik fontos szabály, hogy mielőtt elmesélnék valamit, megpróbálom megbeszélni azzal, akire tartozik. Jelen esetben Cacával. Mással még nem próbáltam ezt így, a házasságom után találtam ezt így ki, és azóta Cacán kívül senki nem volt. Ezek a barátok viszont tagadhatatlanul nők voltak. És a rendszeres beszélgetés alatt azt kell érteni, hogy amikor a legintenzívebben chateltünk sem beszéltünk minden héten. Sőt! Ez még ritkább lett, hogy összejöttem Cacával. De ezekre az emberekre szükségem van az életemben. Viszont állítólag le kellett volna mondanom róluk. Hisz ő sem beszélt a barátaival. Erre azt mondtam neki, hogy szerintem ezt nagyon rosszul teszi. Nem szabad emberi kapcsolatokat kiradírozni. Főleg nem barátságokat. Szóval nem is tette végül. Megoldotta. Olyannyira, hogy azt gyanítom, hogy most a legrégebbi, legjobb barátjával jött össze és él együtt. És én változatlanul csak azt remélem, hogy mindent megkap tőle, amire valaha vágyott és végre boldog lesz azután a szenvedés után, amit mellettem kellett elviselnie. Szeretlek Caca. Remélem egyszer meg tudsz bocsátani.

[mygfismyeverything]

Unom hogy mindenkinek csak akkor számítok amikor kellek valamire

[samukathedopepope]

Hiperkarma, szted

Gyenge elemzés felületesen egy nagyon. Erős számról.

"nincs olyan, akinek a lábain ne állna valaki

nincs akinek a hátát ne nyomná egy másik hát

nincs olyan, aki vissza ne merne kérdezni, elege ne lenne abból, mikor a szemeken már látszik mennyire szeretik nézni az arcod, amikor felkelsz és azt mondod:

takarodjanak a házadból

felkelsz, azt mondod ne tekeregjenek a véredben

takarodjanak a hátadból, ne tekeregjenek a véredben

ne vigyenek innen sehova téged, hagyjanak csak az életben"

Nincs akinek hátat ne nyomna egy másik hát, aka pup a hátamon, nincs olyan ember akit valaki más öntudatlanul vagy tudatosan de hatraltat.

Ne tekeregjenek a veredbe, ne lépjenek a szemyeliyegedbe bele destruktivan, takarodjanak a hazadbol ne basszák szét amit te oszeraktal ilyesmi.

"ha tehettek értem valamit, a legtöbb, amit megtettek, hogy megpróbáltak rávenni a lehető, szerintük legjobbra, de közben úgy beszéltek rólam, mint ha ott se lettem volna"

Na ez kurvara így van az én életemben is. Meg biztos van más ember is akiebe.

Amikor megmondják gyerekként vagy később is hogy neked mi lenne a jó úgy hogy észre se veszik h te mit akarsz, nem is érdekli őket csak a sajat elképzelésük rólad.

"de mind közül, a legokosabb az volt, akinek a végére sikerült veled valahogyan végül mégiscsak megetetni, hogy te jobban érted azt is, amire ő tanított téged"

Na ez a legszebb emberi tett ebbe a dalba,

Ez számomra az önzetlen segítség , megtanítani valakit valamire , úgy hogy fel se tűnjön a másiknak h ez tanítás , vagy segíteni úgy hogy egy pillanatig se érezze h ez segítség és még is.

"

ez egy szembogárnyi bolygó, 

magadon kívül téged

meg nem találhat élet

senki nem üldöz téged

senki nem üldöz téged magadon kívül

senki nem üldöz téged

senki nem üldöz téged magadon kívül

"

Ez is kurvara nagy igazság , minden probléma forrása onmagunkba van, belül kell megoldani a problémákat, nem kifele mutogatni. Bár ez kurva messze van tőlem vagy az emberek 99.999 százalékától xDD

De attól így van.

"mit ugatok itt, ha nekem egyszer úgy a jó, ha nem látnak?

mit akarok én, ha nekem egyszer az a jó, ha nem kellek"

Ez a legdarkabbb része , belső párbeszéd , ezt is átéltem , átélem.mit panaszkodik az ember h nem látják ha egyszer azt akarja h ne lássák, ha van egy erős önvédelmi mechanizmuaod amit mást nem enged át , akkor hülyeség a másikat hibáztatni, hisz én akartam így.

Tűéles , mint mindig .