#jó itthon lenni haha

[ertednyilt-viragok]

Istenem, csak nehogy ugyanolyan szülő legyek, mint az anyám

[moonchild07forever-rain]

⛈2.rész🌧

2.rész

Reggel mikor felébredtem, kint szakadt az eső. Az eget fekete felhők takarták el. A szél bele-bele kapott a fák koronáiba megannyi virág szirmot táncoltatva a levegőben. Borzongás futott végig rajtam amint bele gondoltam, hogy nekem bizony ki kell mennem ebbe az időbe. Miután felöltöztem bekopogtam Yejihez.

- Jó reggelt! Nem soká kelned kell. Főztem kávét. –

- Angyal vagy. – Kiáltotta utánam. Már a lépcsőfordulóban voltam mikor valaki utánam kiáltott. Jooheon és Hyungwon volt az. Persze, az első óránk kortárs irodalom, amire együtt járunk. Sóhajtottam egy nagyot, ma valahogy nem volt kedvem hozzájuk. Imádom őket, a legeslegjobb barátaim, de.. fáradt vagyok. A mellkasom megint szorítani kezdett mikor Hyungwon mosolyogva mellém ért és átkarolta a vállamat. Teljesen átlagos, mindennapi dolog, de a szívem majd kiugrott a helyéről. A hideg szél esőt fújt az arcomba. Felnéztem az égre és mélyet szippantottam az eső illatú levegőből. Valahogy… megnyugtatott a borongós, esős hideg idő. Hyungwon kinyitotta az esernyőjét s fölém tartotta. Jooheonra néztem, aki csak a kapucniját vette fel. Aggódva fürkészte arcomat, nem tudom milyen fejet vághattam, de az biztos, hogy nem voltam túl vidám. A terembe érve leültünk leghátra a szokásos helyünkre. A két fiú között ültem.

- Lemaradtam. – Hajolt közel hozzám Hyungwon. Arcunk pár centire volt egymástól amint a füzetemet nézte. Elé toltam a füzetet, s próbáltam csitítani szívemet. Miért? Miért kell ennyire szeretnem őt? Miért nem tudok tovább lépni? Annyi év telt el és még mindig semmi nem történt. Tudom, hogy én vagyok a hibás, mert elmondhatnám, neki hogyan érzek… de mi lesz, ha fura lesz utána a kapcsolatunk, mert elutasít? Túlélném, egyáltalán ha nemet mondana? Hátra dőltem a széken, s kinéztem az ablakon. Az eső még mindig szakadt kint, a szél bele-bele tépett a fák koronáiba. A szívemben is hasonló vihar dúl.

Megint nekem kellett bejönnöm Mina helyett. Kedden és Pénteken nincs délután órám. Ma két órám volt egymás után, kortárs irodalom aztán kreatív írás. Fáradt voltam, és nyűgös. A kávézó Coeur Brisé, ami franciául törött szívet jelent néhány éve nyílt a campustól nem messze. Fleur a főnök asszony az után nyitotta, hogy visszatért Francia országból. Beleszeretett egy francia férfiba, aki megígérte neki, hogyha odaköltözik, akkor nyitnak együtt egy kis vidéki kávézót. Amikor Fleur megérkezett senki sem várta őt a repülőtéren. Miután kiderítette hol lakik a férfi, kiderült, hogy családja van és csak le akarta húzni a naiv Fleurt. Miután visszatért Koreába, megnyitotta itt a kávézót és csakis nőket alkalmaz. Miután összetörték a szívét és visszaéltek a bizalmával többé nem tudott megbízni a férfiakban. Nem Fleur az igazi neve, de senki nem tudta kiszedni belőle a valódi nevét. A CB hamar felkapott lett a francia péksütemények és mennyei kávék miatt. Nem beszélve arról, hogy tökéletes randi helyszín. Sokan járnak ide tanulni vagy csak kikapcsolódni kicsit. Az emelet csendes, két hatalmas könyves polc választja el a teret pontosan középen. Imádom a hatalmas ablakokat és romantikus stílust. Olyan mintha egy teljesen másik világba csöppennél, amint belépsz. Péntek révén és az időjárás miatt rengetegen voltak. Mindenki menedéket keresett az eső elől, és ha már itt vannak, felmelegítik magukat egy kis forró csokival vagy kávéval. Mikor beléptem Fleur hálásan elmosolyodott.

- Rengetegen vannak és Mina megint az utolsó pillanatban szólt! Ne haragudj, amiért berángattalak ma is. –

- Egy perc és itt vagyok. – Kiáltottam miközben az öltöző felé vettem az irányt. Miután átöltöztem beálltam a pultba és átnéztem a rendeléseket míg Fleur a konyhába ment, hogy kivegye a sütőből a friss, meleg péksütiket.

- Felviszem az emeletre a rendelést. Addig ki tudsz jönni? – Szóltam be neki s felpakoltam a tálcára a kávékat és sütiket. Lassan elindultam fel a lépcsőn, utáltam felmenni, mert mindig attól féltem, hogy elesek. Ezért csigalassúsággal tettem meg az utat az emeletre. A könyves polcok eltakarták előlem, hogy kik ülnek a 12-es asztalnál. Megtorpantam egy pillanatra mikor megpillantottam Hyungwont. A csoporttársaival volt, egy csoport projekten dolgoznak említette reggel, hogy beülnek de teljesen kiment a fejemből.

- Sziasztok. – Mosolyogtam rájuk.

- Juls! A legjobbkor. – Hyungwon telt ajkai mosolyra húzódtak s csináltak helyet az asztalon, hogy le tudjam tenni a poharakat és tányérokat. Hyungwon mellett egy lány ült, baromi szép volt, de annyira feltűnően és idegesítően flörtölt Hyungwonnal.

- Szóljatok, ha kértek még valamit. – Hyungwon bólintott majd a lány felé fordult, annyira közel voltak egymáshoz miközben a feladaton dolgoztak. Sóhajtottam egyet s mikor elértem a könyves polc másik oldalához óvatosan neki dőltem és kinéztem az ablakon. Hatalmas villám cikázott át az égen. Legszívesebben elbújnék sírni, de csak ketten vagyunk, szóval estig ki kell bírnom. Nem ez lenne az első alkalom, hogy Hyungwonnak barátnője van, vagy randizik valakivel. Amióta ismerem, volt pár barátnője, de egyik sem tartott túl sokáig. Én mindig ott ültem a kispadon várva az esélyemre, naivan abban a hitben élve, hogy egyszer egynap viszonozni fogja érzéseimet.

- Annyira hülye vagy. – Suttogtam magamnak miközben a lépcsőn mentem le. Legszívesebben felpofoztam volna magam a gyerekes gondolkodás menet miatt, felnőtt független nő vagy és még mindig ugyanaz a fiú miatt sírsz. Hány évesek is lehettünk mikor először találkoztunk? 15-16 azt hiszem. Most már majdnem mindegyikünk betöltötte a 21-et. Ennyi évet elpazarolni egy viszonzatlan szerelemre. Igazán rám férne egy egészségügyi sírás.

Meccs napokon Fleur mindig korábban bezár, hat után mindenki a közeli bárokba és kocsmákba megy.

- Felmosok fent, amíg te összepakolod a konyhát. – Álltam meg Fleur mellett, aki ép a napi bevételt számolta össze.

- Nem. Menj csak. Tényleg, innentől már átveszem. – Mosolygott rám. – Menj és érezd jól magad! – Elmentem átöltözni, majd kiléptem az ajtón. Az eső már nem esett, de az ég még mindig be volt borulva és a szél is felerősödött. Bokáig érő sár volt mindenhol alig győztem kerülgetni a pocsolyákat. A 15 perces út alatt eléggé kiszellőztettem a fejemet és átfagytam ahhoz, hogy ne érdekeljen semmi. Nem volt kedvem meccsre menni, legszívesebben egy forró zuhany után bekuckóznék a kanapéra egy bögre forró csokival és megnéznék valami nyálas romantikus filmet. Alig bírtam felvonszolni magam a negyedikre. Bepötyögtem a kódot majd beléptem a meleg lakásba.

- Julie! – Ugrott a nyakamba Yeji. A konyha sziget tele volt alkohollal, a kanapén Hyungwon ült.

- Na szép. Nélkülem isztok, Yeji pedig még el is ázik? – Toltam el magamtól mosolyogva. – Le zuhanyzok. – Nem mertem ránézni Hyungwonra. Tudtam, hogyha a piros egyen dzseki van rajta akkor nekem végem. Mindig jól néz ki, de abban az átkozott dzsekiben annyira lélegzetelállítóan fest. Beálltam a zuhany alá miután levetkőztem és utat engedtem könnyeimnek. Szánalmas vagyok. Komolyan. Miért nem tudom elengedni őt? Eddig minden próbálkozásom sikertelen volt. A szívem mindig visszahúzott hozzá. Miért nem lehetek boldog? Csak egyszer.. csak egyszer szeretnék az lenni. Igazán boldog. Szeretnék végre egy olyan napot, amikor nem hagy ki a szívem, nem szorít a mellkasom, ha meglátom őt. Nem akad el a lélegzetem tőle. Fáradt vagyok, annyira belefáradtam ebbe. Folyamatosan elhalmozom őt a szeretettemmel és még csak nem is tudja, hogy többet érzek iránta barátságnál. Ő meghúzta a határt, miszerint csak barátok vagyunk, lenne értelme elmondani neki? Főleg ennyi idő után? Szánalmasnak tartana ő is.

- Minden rendben? – Nyitott be Yeji.

- Persze, csak átfagytam, míg hazaértem. – Füllentettem majd elzártam a csapot. Törülközőt tekertem magam köré és átmentem a szobámba ahol felöltöztem. Tudom, hogy a legtöbb lány csinosan, falatnyi kis ruhákban fog megjelenni. Bár ők abban a hiú reményben élnek, hogy majd valamelyik amerikai focis fiút haza vihetik vagy fordítva. De én nem akarok megfagyni. Melegen öltöztem fel, sapkát is vettem és sálat tekertem a nyakam köré. Nem sminkeltem, nem volt kedvem pedig a sötét karikákat eltüntethettem volna a szemem alól.

- Nem festesz túl jól. Nem maradsz itthon? – Kérdezte Yeji mikor végigmért.

- Csak fáradt vagyok. Megígértük a fiúknak, hogy minden meccsen ott leszünk. Mehetünk? – Álltam meg az ajtóban indulásra készen.

- Nem iszol? – Kérdezte Hyungwon miközben kidobta az üres sörös dobozt. Megráztam a fejem, s felvettem a bakancsomat. Az ajtóban álltunk Yejire várva. Hyungwon zsebre tett kézzel, a falnak dőlve figyelt. Kérdőn néztem rá. Próbáltam faarcot vágni, de a szívem majd kiugrott a helyéről annyira szívdöglesztő volt ahogy lazán ott állt s lenézett rám. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Yeji jelent meg. Felvettem a kesztyűmet mikor kiléptünk.

- Esküszöm, hogy megverem őket, ha veszítünk és kirángattak minket ebbe az időbe. – Pufogott mellettem Yeji. Az út rövid volt a stadionig. Felültünk a lelátóra és beszélgettünk, míg vártuk a fiúkat.

- HAJRÁ RED MONSTERS! – Kiáltottuk mikor a fiúk kijöttek a pályára. Hyungwonra pillantottam, teljesen a meccsre fókuszált, szemöldökét ráncolta, s alsó ajkába harapott. Annyira megbabonázott - már megint – hogy teljesen kizártam a külvilágot.

- Julie! Nyertünk! – Rántott fel Hyungwon. Kellett pár másodperc, míg észbe kaptam. Magához húzott és szorosan átölelt. Magamba szívtam illatát, elraktároztam, hogy milyen érzés átölelni őt és milyen mikor a karjaiban tart. Felnéztem rá, s kisimított egy tincset arcomból.

- Menjünk haza. Az eső is szakad. – Annyira gyengéd volt, és annyira de annyira megcsókoltam volna. Észre se vettem, hogy esik az eső, mivel mi fedett helyen ültünk és engem elvarázsolt Hyungwon. Lenéztem a pályára, mindenki csupa sár volt és csúszkáltak a füvön miközben az öltöző felé igyekeztek. Mivel egyikünk sem hozott esernyőt, hazáig futottunk. A pár perces út alatt, totál eláztunk ezért Hyungwon felment zuhanyozni, míg mi Yejivel azért versenyeztünk ki ér be előbb a fürdőbe.

- Haha én nyertem! – Nyújtotta ki rám nyelvét. – Juls! Segíts! – Kiáltott ki néhány perccel később. A pulcsi, amit viselt teljesen rátapadt. Nagy nehezen lebírtam húzni róla majd én is kihámoztam magam a vizes ruhákból. Leültem a wc-re fehérneműben, míg vártam, hogy Yeji végezzen.

- Láttam ám. – Szólt ki a víz alól.

- Mégis mit? – Kérdeztem s kifacsartam hajamból a vizet.

- Hogy a herceg megint elvarázsolt. – Akaratlanul is elnevettem magam. Hyungwon utálja ezt a becenevet, de el kell ismerni, hogy illik rá.

- Nem tehetek róla. Még mindig a varázsa alatt vagyok. De Yeji… belefáradtam. És szánalmasnak érzem magam, amiért még mindig szeretem őt. – Yeji kilépett a zuhany alól és belebújt a köntösébe.

- Soha de soha ne érezd magad szánalmasnak az érzéseid miatt. Oké? Nem irányíthatod őket, tudjuk mi történt, amikor elnyomtad magadban. És akkor is amikor elakartad felejteni őt. – Leguggolt elém. – De.. ha tényleg úgy érzed, készen állsz elfelejteni őt, szerintem elég sok fiú szeretne megismerni téged. Csak… vigyázz magadra kérlek. Nem szeretném, hogy még több fájdalmat okozzanak neked. – Átöleltem őt s alig tudtam vissza tartani a könnyeimet. Nála jobb barátot sosem kérhettem volna. Ma már immár, másodjára állok a zuhany alatt, de most már csak fáradt voltam. Hajat mostam, majd miután végeztem pizsamát vettem fel és a hajamat nagyjából megszárítottam. Leültem Yeji mellé a kanapéra.

- Tudod… borzasztó szar napom volt, de akárhányszor meglátom őt… olyan mint a napsugár az esős napokon.

- Tudom… de lehet tényleg itt az ideje elfelejteni őt. – Yeji ölébe tettem a lábaimat miközben a tv-t kapcsolgattuk.

- Mi ez a nyugdíjas buli? – Lépett be először Hyunwoo.

- Fáradtak vagyunk. Julie ma dolgozott is. –

- Hát már meg se ünnepeljük a győzelmünket? – Huppant le a mellettem lévő fotelbe Hoseok.

- Dehogynem, ti isztok én meg felügyellek titeket. – Kihyun felemelte a lábamat majd leült közém és Yeji közé. Lábaimat ölébe rakta s rám mosolygott. Hyungwon is lejött, mosolyogva néztem a többieket, akik csillogó szemmel beszéltek a meccsről és a hetükről én pedig csendben hallgattam őket miközben Kihyun a térdemen pihentette kezét. Mindenki nevetett és boldog volt, de én legbelül darabokra hullottam. Egyre nehezebb fenn tartani a látszatot, hogy minden rendben van, és nem hagyok el apró darabokat a szívemből miközben egy olyan fiút szeretek, aki sosem fog szerelemből szeretni.

[a-halal-angyala]

Kedves...

Azt mondták írjak neked. Szóval most írok. Bár...őszintén nem tudom mit mondhatnék. Ez már a sokadik próbálkozásom, ilyenkor a szavak cserbenhagynak. Kezdhetném ott, hogy megszülettem és azóta csak rossz dolgok történtek velem...de ez nem csak klisés, de hazugság is. Viszont, ahhoz hogy megértsd miért lettem ilyen ember, ismerned kell a történetemet teljes egészében. Úgy gondolom, le kell ülnöd, hosszú sztori lesz. Ha felkészültél, kezdjük...

Szóval megszülettem. Pontosan 2002.április 25-én 21:45 perckor 2470 grammal és 47 centivel. Igazából ezek annyira nem is fontos adatok, kivéve ha csak a számokat nézzük. Mániákusan hiszem, hogy engem kísért a 4-es és 5-ös szám, bármit is jelentsenek. Tehát világrajöttem apa és a nagyszüleim örömére, illetve anyám sajnálatára. Igen, jól olvastad, azt írtam, hogy anyám sajnálatára. De ne kezdj el sajnálni, nem olyan tragikus ám ez.

Ugorjunk egy kicsit az időben. 1 hónap kórházban töltött idő után végre hazaengedtek. Haha, szerintem már ott eldőlt a sorsom, egészségügyben fogok dolgozni:D

Tehát hazamehettünk. Apa 12 órakat dolgozott, hogy megélhessünk, anyám pedig...talán jobb is lenne nem beszélni róla. Valószínűleg belőle 100%-osan hiányoznak az anyai ösztönök...meg úgy minden ami ahhoz lenne szükséges, hogy valaki jó szülő, anya lehessen. Fogalmazhatnék úgyis, hogy neki elég volt 5 hónap velem eltöltött idő. Szeptemberben lelépett. (Igen, itt is megjelenik az 5-ös szám).

Bajba kerültünk. Apának dolgoznia kellett, én pedig csak 5 hónapos voltam. Hogyan tovább?

Miután anyám csak úgy lelépett, át kellett költöznünk a nagymamámhoz (apai), hogy tudjon rám vigyázni. Életem első költözése, de nem az utolsó.

Mostmár látom, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Évekig nem volt túl jó kapcsolatunk, inkább "apás" voltam.

Tehát telt az idő, végre járhattam bölcsődébe. Elmondásuk szerint szerettem odajárni, nyitott és boldog gyerek voltam. Még nekem is rémlik, hogy jól éreztem ott magam, mindig mosolyogtam, szerettem emberekkel lenni, velük foglalkozni. De mint minden gyereknek, nekem is egy idő után el kellett hagynom ezt a helyett, hogy óvodába mehessek. Épp hogy csak elkezdtem odajárni, máris megtörtént a "baj". Kórházba kerültem gégegyulladással. Nem emlékszem rá. Nem emlékszem, hogy mi történt, vagy hogy milyen volt a kórházban eltöltött idő. Azt mondták, másnap már teljesen jól voltam és úgy viselkedtem, mintha a kórház a második otthonom lenne. Valószínűleg igazuk van, mai napig ezt érzem. De aztán kiengedtek, mehettem vissza. Nem szerettem az óvodát. Megdöbbentő, ugye? Mindig egyedül voltam. Elkezdtem befordulni, kevesebbet beszéltem, állandóan konfliktusba keveredtem valakivel. Életemben először azt éreztem, hogy én nem vagyok elég jó. Úgy éreztem, valami baj lehet velem, amiért senki nem szeretne a barátom lenni. Az utolsó 2 évben mindennaposak lettek a konfliktusok és a bántalmazások is. Igen, már itt is belekóstolhattam abba, hogy milyen, ha az embert napi szinten bántalmazzák, kirekesztik. És akkor még mit sem tudtam arról, hogy mi következik majd...

Tisztán emlékszem az ovis ballagásomra. Mindenki boldog volt, a barátaikkal beszélgettek. Én teljesen elszigetelődve ültem ott egyedül, próbáltam mosolyogni és úgy tenni, mintha jól érezném magam. De...ez nem így volt. Össze voltam törve, magányos voltam, azt kívántam bárcsak lenne egyetlen egy barátom, akivel beszélhetek erről az érzéssel. Szükségem volt valakire aki nem ítél el...

Emellett, itthon sem volt fényes a helyzet. Ha már volt 1 olyan nap amikor nem volt veszekedés, akkor hálát adtam érte...

Sulikezdés előtt visszaköltöztünk a régi lakásunkba, hisz már "nagy" voltam, tudtam vigyázni magamra egyedül is, illetve mivel a suli melletti egyik házban laktunk, ezért túl sokat nem is kellett a suliig sétálnom. Életem második költözése. Tehát végre suliba járhattam. Ott volt bennem a remény, hogy hátha itt lesznek barátaim, hátha megnyílhatok, hátha lehetek önmagam. Istenem, milyen kis buta voltam...

Az első 4 év viszonylag "nyugodtan" telt el, habár voltak itt is konfliktusaim, ment a szúrkálódás, de akkor még nem figyeltem ezekre. Nem érdekeltek. Zárkózott voltam. Minden nap megjátszottam magam. Kialakítottam magamról egy képet. Én voltam a flegma, nagyszájú lány, aki sosem fogta be a száját. Ha valami nem tetszett neki, vagy valamivel nem értett egyet, azt kimondta. Sokszor nem megfelelő hangnemet ütöttem meg. De ez csak egy szerep volt a sok közül. Otthon esténként mindig összetörtem. Titokban sírtam. Fájt, hogy nincs senki, aki a maszkom mögé látna...

Aztán eljött az 5.osztály. Innentől kezdve, újra mindennaposak lettek a bántalmazások. 3 éven keresztül ez ment (5.,6.,7.osztály...csak hogy értsd..) Viszont ezek már sokkal intenzívebbek, durvábbak voltak, előfordult, hogy tetlegességig is fajultak a dolgok...

Folyamatosanan kritizáltak, azt mondták nem vagyok elég jó, undorító vagyok, egy hulladék, menjek haza és öljem meg magam, stb. Könyvet írhatnék azokról a dolgokról, amiket ők mondtak nekem, és hogy hányszor ütöttek meg, rúgtak belém amikor már a földön voltam. Ekkortájt lett a mamám beteg. Vissza kellett költöznünk hozzá. Életem harmadik költözése. Szenvedtem. Senki nem segített. Senki nem hitt nekem. Azt mondták, ne foglalkozzak velük majd akkor békén hagynak. Nos, nem így lett. 7.-ben elkezdtem bántani magam. Először csak késsel "karcolgattam", majd jött az olló, a körző, a hegyező penge, végül a borotva penge. Évekig nem vette észre senki. Voltak időszakok mikor minden nap csináltam. Meg akartam szabadulni a fájdalomtól. Ki akartam vágni. Elkezdtem gondolkozni az öngyilkosságon. Mindent elterveztem, rendbe tettem. Ekkor "próbálkoztam" gyógyszerekkel. Nem emlékszem pontosan mennyi és milyen gyógyszereket vettem be. Csak megtettem. Nyilván, ha meghaltam volna, most nem írnám ezt. Tehát túléltem. Azt hiszem, jobb ha itt nem megyek bele a részletekbe...

Még jobb összetörtem. Egyre depressziósabb lettem, szorongtam, nem ettem, 16 órakat aludtam. Úgy éreztem, hogy semmi értelme élnem. Állandó csak arra gondoltam, hogy nem bírok ki még egy megaláztatásokkal teli napot...

Még most sem tudom, hogy éltem túl azokat az éveket. Végül elballagtak, vége lett azoknak a szörnyű napoknak, legalábbis egy időre.

Az utolsó évem ott teljesen jelentéktelen volt. Még inkább befordultam, szinte már alig kommunikáltam. Csak azt vártam, hogy mikor hagyhatom el azt a poklot...

Végül elballagtunk. Hátrahagyhattam a múltat. Legalábbis ezt gondoltam. (Spoiler: tévedtem)

Amikor az ember középsulis lesz, azt gondolja, hogy most tiszta lappal kezdhet, hisz kevés az esélye annak, hogy olyan emberrel találkozzon, aki ismeri a múltját, vagy a régi énjét.

Nos...vigyázzatok, a sors útjai kifürkészhetetlenek.

Elég volt egyszer meglátnom őt, elég volt egyszer találkoznom vele, elég volt egyszer beszólnia, én máris összetörtem, pánikrohamom volt. Azt gondoltam, hogy ez nem lehet igaz...ez csak egy rémálom....nem üldözhet még itt is...

Szerencsémre többet nem találkoztam vele ott...átment egy másik suliba🙏

Elkezdődtek az újabb beszólogatások, kritizálások, csak most osztályon belül. Azt gondoltam, hogy már megint itt tartok. Már megint mindenki elítél...pedig nem is ismernek. Ők már nem tudtak jobban össztörni. Nem tudtak olyat mondani, amit már ne hallottam volna. Nem tudtak olyan pletykát terjeszteni rólam, amitől annyira rosszul érezném magam. Talán ez azért is van, mert akkora már hideg és szúrós lettem. Szinte érzéketlen. Idővel lettek barátaim, bár sosem éreztem azt, hogy lehetnék velük teljesen őszinte...

2019.április 12-én meghalt Ő. Mások azt mondanák, hogy csak egy rokonom volt. Ez nem igaz! Ő volt az, aki mindent tudott rólam, mégis szeretett. Ő volt a támaszom, a barátom, a segítőm, a tanácsadóm...amindenem.

Szenvedtem, megint. Annyira fájt...Mégis minden nap meg kellett játszanom magam...

Minden egyre nehezebb lett én pedig egyre gyengébb. Újból az öngyilkosságon gondolkoztam. Megint megterveztem mindent. Határozott voltam. Azt gondoltam, most végre sikerülhet. Végre vége lesz a szenvedésnek, nincs több könny, magányos éjszaka, pánikroham, kritika, bántalmazás. 2019.novemberében nem gyógyszerekhez nyúltam, hanem pengéhez. Tudtam, hogy képes leszek rá. Annyira szomorú, fáradt, dühös és csalódott voltam....

Úgy éreztem, már mindent elveszítettem, nincs semmim, miért ne tehetném meg? Megtettem. De nem sikerült...Csak undorító ocsmány hegeket tudtam okozni magamnak...

Egy idő után kicsit jobban éreztem magam...újból lettek barátaim, ennek ellenére még mindig nem volt senkim, akivel beszélhettem volna ezekről az érzésekről és gondolatokról....

2020.május 15. Nemi erőszak túlélő. Igen, az egyik "dolog" amit senki nem tud...és nem is fog...Ki gondolta volna, hogy még ezt is túlélem, nem?

Aztán ha ugrunk pár hónapot az időben, akkor itt vagyunk napjainkban. Újból elvesztettem mindent. Rosszul érzem magam. Állandóan szuicid gondolataim vannak. Kínoznak. A szüleimmel egyáltalán nem beszélek, vagy csak nagyok keveset. A barátaim csak hébe-hóba állok szóba, akkor is megjátszom magam. Nem eszek, nem alszok (ha mégis, akkor is 12-16 órákat...), pánikrohamaim vannak és a penge a legjobb barátom. Annyira bezárkóztam, hogy képtelen vagyok egy kicsit is megnyílni, ezzel pedig megbántom az embereket. Ha mégis megnyílok, ők bántanak meg engem...

Nem tudom mit tehetnék, nem tudom...

Azt kívánom, bárcsak lenne valami vagy valaki aki kirángat ebből a fekete lyukból...

Annyira sajnálom, hogy ilyen vagyok...gyűlölöm magam miatta....gyűlölöm ezt a mély depressziót...gyűlölöm, hogy egyszerűen nem látom a reményt és képtelen vagyok normális emberként funkcionálni...

Sajnálom.

Annyira sajnálom...

[hard-times-hard-techno]

Az einstandolt nyugdíjakról sokadájára

@k01azer0​ Nem akartam az egész kilométeres threadet reblogolni a kommunista diktatúráról, csak a lényeges reblogot ragadnám ki: “Na igen, ezt máig nem sikerült megértenem nekem se. 1. Fizettél x TBt 2. Egy idő után egy részét ( y) egy magáncegnek adtad gyűjtésre és csak x-y ment a TBbe. 3. Aztán egy idő után megint x-et fizetsz, az y-osszeget pedig visszatette az állam a TB-be.Most egy egyszerű matematikai probléma ez, nem egy filozófiai az öngondoskodásrol és arról hogy ki mit hisz arról hogy egy magáncég vagy egy állam lesz fizetőkepesebb 50 év múlva.“ ------------------------------------------- 1. Megveszed a lottószelvényt, 225 Ft 2. Vagy eltalálod az 5 számot, vagy nem (fifty-fifty) 3.  Várható főnyeremény (2018.10.13.) 424 millió Ft Miért nem éri meg lottózni? Egyszerű matematikai probléma! A fent idézett elgondolásban a legnagyobb hiba, hogy a magáncégnek adott befizetésed több szempontból is sokkal magasabb jelenértékű befektetés, mint az államnak adni. Nem tudom mikor mentél ki Németországba dolgozni, hogy nem tudod miben más a manyup mint a TB, de röviden összefoglalva: 

1. Örökölhető (tehát semmiképp nem veszik el, akkor se ha idő előtt meghalsz). 2. Van beleszólásod a befektetési stratégiába, amikor kiválasztod, hogy milyen alapba rakod. 3.  “A  pénztári befektetések reálhozama az elmúlt másfél évtizedben átlagosan 3,5 százalékra rúgott, a tavalyi évben pedig megközelítette az 5 százalékot.” - MNB, 2018 Lentebb bemutatom majd, hogy 3,5% reálhozam és a kamatos kamat mit is jelent évtizedes távon, elöljáróban annyit, hogy állami nyugdíj akkor érné csak meg neked (feltételezve hogy nem nyírják meg a jelenlegi nyugdíjszintet, ami kb scifi kategória), ha 0% lenne a reálhozamod és több mint 22 évig lennél nyugdíjas (férfiak várható átlagélettartam 72,4 év, nyugdíjkorhatár 65 év, haha). Amit felvázolsz az annyiban egyszerű matematikai probléma, hogy a manyupos kamatos kamat a legbonyolultabb dolog amit számítani kell, viszont olyan összetett a szabályozás (vajon miért), hogy szakdogának is beillene ha precízen és teljes körűen akanék írni az állami nyugdíj jelenértékéről a befizetett összeg függvényében. Ha hozzáadjuk egyes feltételezések korrekt becslését (bértömeg eloszlása, pontos hozamgörbék, stb.) meg érzékenységvizsgálartot akkor már lehet doktorinál tartunk. Szóval mivel tud kevesebbet az állam? Már ott hibádzik a dolog hogy 2012 óta a befizetésed többsége (19,5% a szocho [27%-ról indult] a 10% nyugdíjjárulékkal szemben) ADÓ és nem járulék (adó esetében a befizetésed után semmire nem vagy jogosult törvényesen), tehát az állam alapból bele sem teszi a varázskalapjába, még képletesen sem. Az állam csak a bruttó béred 10%-át “””teszi el””” a kalapba, és természetesen bár jár érte neked nyugdíj, de azt az állam dönti el hogy milyen formában, így nem garantált hogy a pénzed bármilyen formában te vagy örököseid viszontlátják. Vajon miért nevezték át járulékról adóra, amikor még a járulék után is tök simán leránthatnak? Pl azért, mert a bruttó béred 10%-ára vetítve sokkal jobban fog kinézni a nyugdíjad, mint a 30%-ára, amikor majd (még jobban) átbasznak a nyugdíjaddal. 40 év szolgálati idő után (tehát 25 évesen elkezdtél dolgozni és abba se hagytad nyugdíjig, aminek korhatárát a demográfiai trendek ellenére valamiért 65 éven hagyja az állam, haha) az átlag nettód 80%-át kapod nyugdíjként (ami EU szinten is elég gáláns, és így tuti meg lesz nyírva, hacsak nem lesz addigra itthon fully automated luxury gay space communism). Az hogy pontosan mi a nettó a nyugdíjnál, az kibaszott bonyolult tud lenni az elmúlt évtizedekre visszanézve, és ez nem egy PhD disszertáció, szóval legyen annyi elég hogy jó közelítéssel ugyanaz mint a mindenkori nettó bér. Ez a 80%-os nyugdíj neked a mindenkori nettó béred kb 44,4%-ába kerül 2018-as számítással (a bruttód 29,5%-a, a nettód a bruttód 66,5%-a), ennél tudtom szerint csak többet fizettél a korábbi évtizedek alatt arányaiban, szóval ez még túl kedvezően tünteti fel a rendszert. Ehhez képest mi történik manyup esetében? Tegyük el ugyanazt a pénzt egy az egyben nyugdíjalapba, amit befizetnél az államnak. Éljünk azzal a feltételezéssel hogy lineárisan nőtt a béred a 40 év alatt a duplájára, végig fix a reálkamatod és éven belül nincs kamatos kamat a befizetésedre, hogy “egyszerű matematikai probléma” maradjon a dolog. 40 év után az átlag nettóbéred 35,21-szerese gyülemlik fel. Ennek az éves kamata a nettó átlagbéred 123%-a, tehát az éves nettó átlagbéred 123%-át a végtelenségig elköltheted minden évben (az állami 80% helyett), és ha meghalsz, a teljes felhalmozott nyugdíjtömeg megy az örököseidre. Összehasonlításként az utolsó éves fizud az átlagod 133%-a volt. Ha csak 1% a reálkamat, akkor is összejön az átlag nettóbér 21,2-szerese, amivel az állami 80%-os nyugdíjat 31,5 évig élvezheted, és leghamarabb 96,5 évesen kezdhetsz bánkódni, hogy jobb lett volna az államra bízni a pénzed. De ha esetleg nem sikerülne 96,5 évig élni, vagy nyugdíjszigorítás történik, akkor megint a manyup a jobb. Ha 0% a reálkamat, akkor is összejön 17,744 évnyi átlagfizetés, ami 22,2 évnyi 80%-os nyugdíjra elég. Egyéb tévképzetek: a, manyupnál elbukják a pénzed ->diverzifikálhatsz ország/deviza szinten, rakhatod állampapír alapba, tehát ha alacsony kockázatot választasz biztonságosabb mint a magyar állam b, globális felmelegés, öregedő társadalmak meg degrowth lesz negatív reálhozamokkal ->ha post scarcity helyett Mad Max lesz 40 év múlva, akkor ez nem nagyon lesz releváns probléma :D c, manyup ellopja a pénzed/Tarsoly Csabinak adja befektetésre ;) ->előbbi nagyságrendileg kevésbé valószínű minthogy átbasz az állam, ami egyébként jelenlegi gazdasági és demográfiai trendek alapján biztos esemény, mert a status quo fenntarthatatlan, sőt akkor már az is esélyesebb hogy idő előtt meghalsz és legálisan az államé a pénzed ha nem manyupnál vagy; utóbbihoz lásd a, pont

[ahogyelkepzeltem]

Megbassza a hétfejű sárkány

Messzire ér ennek a rohadt vasárnapnak a keze, már kedd van, nekem meg a fülemen sistereg az ideg. 

Jó, írjuk hozzá, hogy menstruálok, tehát valószínűleg pinkflamingós, medencés, orbitális hormonbuli van az agyamban, vagy az agyam helyén, de én inkább azt mondanám, hogy ez maximum a hangerőt tekeri fel, az alapállapoton keveset változtat. Vagy a fasz se tudja, majd a jövőhéten visszajövök és megírom, hogy hormondiszkó volt-e vagy más. 

Ha röviden kéne összefoglaljam, hogy érzem magam, akkor azt mondanám, hogy rettenetesen nagy seggfejnek érzem magam. Gonosz, undok, hisztérikus rémes seggfejnek. Mindennel és mindenkivel bajom van, ideértve saját magamt is, magammal van leginkább, és olyan az egész, mint egy ilyen rettenetes, pokoli föl-le fázisokból álló hullámvasúton ülni. Felbaszódom valamin, aztán a józan eszem, vagy az énem nem annyira felbaszódott fele elkezd csitíani, hogy jól van, már nincs akkora baj, különben is, aki hisztizik az nem jófej, aki nem jófej azt meg nem szeretik, és akkor kicsit megnyugszom, de akkor megszólal az ördög a jobb, vagy a bal, vagy az istentudja melyik vállamon, hogy helóhelóheló, nehogy már az elvárások álljanak a kiborulásod útjába, és akkor folytatom a cirkuszt. Persze csak magamban, igyekszem ennek az egésznek nem csinálni közönséget.

Minden zavar, minden bánt, de legfőképp az, és azt szeretném kérni, hogy a feminista lelkületű olvasók, ha van ilyen, most függesszék fel az olvasást, máskülönben egy nap laptopjukkal fognak agyonverni, szóval leginkább az, hogy egyedül vagyok. 

Egy gonosz, rémes, rettenetes embernek érzem magam, mert kötelességből örülök, amikor É arról számol be, hogy milyen szuperül mennek a dolgok a pasijával, hogy épp a tökéletes kapcsolati hullámon ülnek, közös kulipintyó, közös tervek, közös szerelem, közös a minden, és természetesen tolmácsolom az örömömet, és támogatom, és minden szuper lesz. És valahol a lelkem legeslegeslegmélyén így is gondolom. Csodálatos ember, és bár nem hiszek a ki érdemelt meg mit teóriában, mert egy csomó barátommal nem történnének rémes dolgok, ha ez érdemi alapon menne, de róla például határozottan azt tartom, hogy jár neki a boldogság. De, ha most egy olyan világban élnénk, ahol lehet száztízezer százalékig őszintének lenni, akkor valószínűleg minden ilyen alkalommal sírva vetném magam a lábai elé, hogy nem nem nem örülök neki, mert mindenkinek alakul valahova az élete, mindenkinek családja, pasija, csaja, gyereke, öt,hat,tíz éves terve van, nekem nincs és, ha mindenki megtalálja itt körülöttem a számításait, akkor mi lesz velem? Igen, tisztában vagyok vele, hogy erre még gondolni is bűn, és egyáltalán, ki mer így érezni, de azért én mégis arra kérném a tisztelt publikumot, hogy tegye a szívére a kezét és tartson önvizsgálatot, hogy érezte-e már úgy, hogy inkább egy végbéltükrözés, mint egy közeli barát kicsattanó boldogsága. Na, ugye. Szóval, hogy igen, állítólag ettől a barátság marad, meg nem változik semmi, ami hellyel közzel igaz is, de hát annyira mégsem, mert egy csomó minden változik. És egyáltalán semmi nem lesz ugyanaz, amivel nincs baj, meg is lennénk lőve, jobblábfejbe kétszer, hogyha egyhelyben állna az életünk, de vannak azok a helyzetek, amikor semmi nem ijeszt meg annyira, mint a változás.

Van egy rész a Szex és New Yorkban, mondtam, hogy ez egy nem feminista kompatibilis értekezés lesz, szóval a vége felé, Miranda arról próbálja meggyőzni Carriet, hogy ne utazzon Párizsba a csávójával, ne adja fel a New York-i életét stb... Mire Carrie kifakad, hogy persze bazdmeg, mert ameddig én itt vagyok és szingli vagyok, és írom a cikkeimet, addig olyan mintha nem változna semmi, csak hát közben az van, hogy ti hárman becsávóztatok, szaporodtatok, sokasodtatok, velem meg nem történt semmi, és hát most itt a történés, és nem fogok a ti komfortotok miatt egy helyben állni és várni a kaszást. Jó,hát nem egészen így mondja, de ez a lényeg. Meg én így mondanám, esetleg valahol azt is mondanám, hogy LÓFASZT. Tehát, hogy igen, mindent értek, és végtelen fegyelmezettségemnek köszönhetően tudok automatikusan jófej is lenni, haha, de hogy néha én is azt kívánom, amit Miranda, hogy kicsit álljon a világ velem egyhelyben, ameddig kitalálom, hogy merre van az előre. Hogy nyomjunk egy pause gombot aztán meglátjuk. 

És igen, mikor hazaértem Szentesről, a faszt Ceglédről, vízilabda-vízilabda majdnem mindegy, és az érkezésemet követő örömteli pisilés után arra lettem figyelmes, hogy az a rohadt slozi eldugult, de mire visszaértem a kutyával, már annak is örülhettem, hogy úszik a fürdőszoba, akkor tényleg csak a konyhapadlón ülve zokogtam ( a dugulást addigra elhárítottam, csak a feltörlést halogattam), hogy tényleg a kurva életbe, senkit nem tudok felhívni, hogy segítsen. Senkit a világon. Mármint, anyámékat felhívhattam volna, sőt őket ismerve visszafordultak volna az autópályáról segíteni, de egyszerűen nem tudtam olyan embert hirtelen, akinek telefonálhattam volna, hogy segíts, mert a kutya meg én mindjárt itt fogunk üldögélni álomország kakitengerpartján. Úgyhogy jobb megoldás nem lévén, bevertem egy kis whiskyt, és nekiálltam feltörölni meg agyondomestozoni a fürdőszobát. Három napig ültünk itt a tömény fertőtlenítőszagban, lehet akkor ment el a maradék eszem is. 

Úgyhogy ja, állok itt a tudathasadás aranyküszöbén, ahol az egyik oldalon boldog vagyok és elégedett, hogy a jósorsra érdemesnek tartott barátaim tényleg kezdik megtalálni a jósorsukat, a másik oldalon meg tombolok, hogy nem hiszem el bazdmeg, nem hiszem el, hogy mindjárt mindenki ellovagol a naplementébe, és kurvára nem lesz helyem az életükben a szerelem, a közös lak, meg az ivadékok között. Ja, a barátaim gyerekeit is imádom, ezt még szeretném elmondani. Igen, tudom ez nagy önzőség. És tulajdonképpen annak az érzésnek az igen cirkalmas megfogalmazása, hogy velemvelemvelemvelem foglalkozzál már. Tisztára mint a kutyám,mikor rájön a dilihopp, most nem tudom, hogy ő kezdett rám hasonlítani, vagy én rám. 

A másik, amitől megőrülök, túl a túlboldog barátokon, ó édes Istenem, bocsásd ezt meg nekem, esküszöm igazából nem kívánom a boldogtalanságukat, szóval vigyázz rájuk, meg szeresd őket, nekem meg majd elmúlik az idegbajom. Na, tehát a másik, amivel a saját idegeimre megyek, hogy állok itt valami rémséges ördögi körben, amiben épp utálom saját magamat, és ez úgy nagyjából mindenen meglátszik, és tudom, hogy ezen én tudok, oppardon TUDNÉK változtatni, de megbaszhatom, ha nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Tényleg, hogy? Nincs kedvem öltözködni, nincs kedvem jól kinézni, meggyőződésem, hogy szarul is nézek ki, a hajam, a bőröm, mindenem teljesen őrült állapotban van majd egy hónapja, és nem, nem, nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel, de gondolkodni sincs kedvem rajta, meg kezdeni sincs kedvem vele semmit, miközben iszonyatosan zavar. És jó, megerőszakolom magam reggel, és azért is sminkelek, meg azért is megpróbálok nagyjából emberhez méltón kinézni, de minden sejtemben érzem, hogy ez rettentően hamis. 

Nincs kedvem főzni.

Nem dobódom fel a Lidltől (ez az igazi katasztrófa, ez). 

Nem érdekel a piacozás.

Nincs kedvem elmenni, nincs kedvem itthon lenni, mindent és mindent és mindent unok, és megőrülök magamtól, hogy egy ilyen rémséges mísz picsa lett belőlem, már csak azért fohászkodom elalvás előtt, hogy ez ne tartson örökké, mert ha így maradok, akkor nem lesz odaverős negyvenedik szülinapi buli, de még harmincötödik sem, mert előbb ugrom a Dunába, januárban, egyszál csipkés bugyiban, seggrészegen, minthogy kivárjam a végét ennek a tébolynak. 

És csak arra tudok gondolni, helyesebben abban tudok bízni, hogy ez egy ilyen szakítás utáni állapot csak. Mert, ha ez igaz, akkor lehet, hogy nagyon szar, amiben most vagyok, de akkor legalább nem fogok így maradni, hanem egyszer ezen a szakaszon is túl fogok esni, megint minden rendben lesz, vagy nagyjából rendben. Hogy az az egész sokk, és fájás, amit akkor, augusztus 13-án sebtében lefojtottam betadinos vattával, mert nem engedhettem meg magamnak egy teljes összeroppanást, az szivárog most szép lassan a felszínre, és nem egy gyors breakdownom van, hanem egy hosszú,lassú, mint mikor elönti a belvíz a földeket és meg kell várni, hogy elapadjon. Csak én meg ott rohadok alatta a terméssel együtt. Na, de tényleg az van, hogy ironikus módon ez az egy pozitív forgatókönyv van a fejemben, hogy ez az egész talán tényleg csak a traumám utóhatása, hogy egy feldolgozási fázis, hogy a mély fájdalom, a nagy sírás, az utálkozás, a majdmegdöglikamocsokszemétláda mellett, van egy ilyen is, amikor mindennel, de az ég egy adta világon mindennel bajom van, és mindent és mindenkit, ideértve magamat is utálok. És akkor majd ez is elmúlik.

Vagy nem, és akkor jön a Duna meg a csipkebugyi. 

Hogy ott basszameg a hétfejű sárkány az egészet, ahol van. Megyek iszom valamit. 

Marla 

[neighbourart]

BOLLA SZILVIA - képzőművész, fotográfus/artist, photographer

Ha épp úgy érzi, hogy semminek sincs értelme, játszik valami fantasy játékkal vagy meghallgatja az egyik guilty pleasure playlistjét, gyerekként egyszer egy "boszorkánybarlangot" épített az étkezőasztal alá, néha gyűjti az érdekes formájú ásványvizes flakonokat, a reggeleket egy liter gyömbéres vízzel, sok kávéval és matcha teával indítja.

If she feels like nothing makes sense anymore she plays with a fantasy game or she listens to one of her guilty pleasure playlists, once as a child she built a “witch-den” under the dining table, sometimes she collect water bottles that have interesting shapes, she starts her mornings with 1 liter of ginger water, a lot a coffee, and matcha tea.

Szilvi asztala/Szilvi’s table.

Milyen típusú emlékek inspirálnak jobban: a jók vagy a rosszak?/What kind of memories inspire you the most: good or bad ones? Főleg a rosszak, de gondolom, ez egyfajta intuitív önterápia, mint az álmodás. Az agyad addig pörgeti az emlékeket, amíg fel nem dolgozza és azok bele nem épülnek teljesen a tudatodba. Valami ilyesmi történhet velem az alkotófolyamat során.

I am mainly  inspired by the bad ones. I suppose this a kind of intuitive self-therapy, like dreaming. Your brain spins all of your memories until it can process them and they can be built within your con-sciousness. I think what happens to me during my process of creating is quite similar.

Ha újjászülethetnél egy ma élő vagy már halott művész személyében, kit választanál?/If you could reincarnate as a living or dead artist, who would you choose to be? Ókori kelta druida lennék vagy preraffaelita múzsa.

Ancient Celtic Druid or a Prerafaelit Muse.

Hogyan lendülsz túl az időszakos alkotói válságon?/How do you overcome a temporary artistic crisis? Most már többnyire megtanultam felismerni és tudatosítani az ilyen állapotokat és onnantól kezdve elmúlik. Viszont az nagyobb problémát szokott jelenteni, ha túlpörög az agyam és úgy érzem, már semminek sincs értelme. Olyankor általában játszom valami fantasy játékkal vagy meghallgatom az egyik guilty pleasure playlistemet.

By now I learned more or less to recognize and consciously acknowledge these states and after that point, it goes away by itself. However, it is a big problem if my brain overworks and I feel like nothing makes sense anymore. When it happens I usually play with a fantasy game or I listen to one of my guilty pleasure playlists.

Mi a legkedvesebb gyerekkori emléked?/What is your favorite childhood memory? Egyszer az étkezőasztal alá építettem egy "boszorkánybarlangot", ahol különböző bájitalokat kevertem samponból meg csillámporból és drágakövekkel varázsoltam, amik, ha jól emlékszem anyukám ékszerei voltak.

Once I built a “witch-den” under the dining table, where I mixed all sorts of magic potions from shampoo and glitter and I did magic with precious stones which if I remember correctly were my mother’s jewelry.

Mit érzel, amikor egy másik művész a tiédhez hasonló munkát készít?/What do you feel when a fellow artist creates something similar to your work? Szerintem az egy jó visszajelzés arra, hogy valószínűleg aktuális, amit csinálok és mást is az foglalkoztatja, ami engem. Nem kifejezetten a kozmikus kollektív tudat gondolatát akarom megerősíteni, de mennyire érdekes már, ha többen hasonlóan reagálnak a világra.

I think it is a good feedback that what I am doing is actual and others are also interested in the same things like I am. I don’t want to emphasize the cosmic collective consciousness but still, it is very in-teresting that more people react the same way to the happenings in the world.

Gyűjtesz valamit?/Are you collecting something? Néha vannak felindulásaim, hogy érdekes formájú ásványvizes flakonokat gyűjtök pl. jéghegy formájú izlandi gleccservíz vagy egyéb ritkább színes műanyagok. De alapvetően nem szeretek tárgyakhoz ragaszkodni, inkább az újrahasznosításon pörgök.

Sometimes I have these uprisings like I collect water bottles that have interesting shapes, for example, a bottle of an Icelandic glacier water in the shape of an iceberg or other rare, colorful plastic bottles. But I don’t really like to be attached to objects I rather think about recycling.

Van olyan gyerekes szokásod, amit akkor csinálsz, amikor senki nem figyel?/Do you have any childish habits that you do when no one is watching? Biztosan mindet akkor is csinálom, ha épp figyelnek, haha.

I am sure I am also doing them when everyone is watching. Haha!

Mi volt a legnagyobb őrültség, amit eddig csináltál?/What was the craziest thing you have ever done? 18 évesen elindultam egyedül Skóciába, hogy ott éljek örökre. Leszálltam a repülőről novemberben, vihar volt és sötét, és valami otthon rajzolt térképpel meg egy bõrönddel indultam el megkeresni az elsõ airbnb szállásomat. Szerintem életem legjobb döntése volt. Aztán ott maradtam évekig, majd átköltöztem Londonba és további őrült dolgok történtek.

When I was 18 I went to Scotland to live there forever. I got off the plane in November and it was dark and stormy and I started to look for my first Airbnb accommodation with my suitcase with the help of a home-drawn map. It was the best decision of my life in my opinion. I stayed there for years and then I moved to London and further crazy things happened.

Van-e napi rutinod?/Do you have a daily routine? Reggel legalább egy liter víz sok gyömbérrel, sok kávé és matcha tea. Azaz egy brutál löket koffein és antioxidáns.

I drink at least a liter of water with a lot of ginger, a lot of coffee and matcha tea. I brutal amount of caffeine and antioxidants every morning.

Mi az, ami a leginkább feltölt?/What can recharge you the most? Mindenhova gyalog járok a városon belül. Londonban kezdtem el, mert ott egyetemistaként szörnyen drága volt nekem a közlekedés, szóval néha meg volt a napi 3-4 óra gyaloglás. Közben nagyon jól lehet gondolkodni. Budapest kisebb város, szóval emellett futok, jógázom és most nemrég elkezdtem kung-fuzni is.

I go everywhere on foot within the city. I started it in London because as a college student it would have been awfully expensive to use public transport, so sometimes I had to walk 3-4 hours a day. It was very nice to think meanwhile. Budapest is a smaller city, so I am also running, I am doing yoga and I started Kung-Fu not so long ago.

Kedvenc étel?/Favorite food? Bármilyen növény. Épp most dolgozom egy szakácskönyvön Barta Zsuzsi vegán chéf barátnőmmel.

Any kind of plant. I am working on a cookbook with my friend who is a vegan chef Barta Zsuzsi.

Kedvenc évszak?/Favorite season? Ősz és tavasz! Az átmeneti időszakok mindig sokkal izgalmasabbak.

Autumn and spring! Transient seasons are always more exciting.

Melyik korban élnél szívesen?/In which era would you prefer to live in? A '80-as évek végén, mert heaven is a place on earth!

At the end of the 80’s because heaven is a place on earth!

Van visszatérő álmod? Miről szól? Esetleg megjelenítetted már valamelyik alkotásodban?/Do you have a reoccurring dream? What is it about? Have you ever visualized it in your art-work? Visszatérő motívumok az átlátszó, opál, mélykék folyadékok, csőrendszerek, csempék, amorf anyagok, üres úszómedencék. Az álmaim zavarba ejtően intenzívek szoktak lenni és felébredve sokszor olyan, mintha másnapos lennék, szóval, ha konkrétan nem is jelenítem meg őket biztosan hatással vannak a munkáimra.

Reoccurring motives are transparent, opal, dark blue liquids, pipe systems, ceramics, amorphous materials, empty swimming pools. My dreams are bewilderingly intense and when I wake up it often feels like I’m hungover, so even though I don’t specifically visualize them in my work, I am pretty sure they have an effect on it.

Ha egyetlen tanácsot kellene adni más, esetleg még kezdő tehetségeknek, mi lenne az?/If you could give one piece of advice to someone else, maybe to a beginner talent, what would it be? Olyan nincs, hogy, amit csinálsz nem jó. Az lehet, hogy nem töltöttél elég időt vele, vagy nem fektettél bele elég energiát gyakorlatban vagy elméleti síkon. Olyan, hogy rossz ötlet, vagy elgondolás kreatív téren legalábbis, nem hiszem, hogy létezik.

There is no such thing that what you do is not good. It could be that you haven’t spent enough time on it or you haven’t put enough effort into it both physically and mentally. Bad ideas or thoughts don’t exist in the creative realm in my opinion.

Mit szeretnél, hogy miről emlékezzenek majd rád?/What would you like to be remembered by? Ha arra emlékeznek, hogy milyen jó a humorom, abszolút boldoggá tenne.

If people would remember me by my good humor that would make me absolutely happy.

------------------------------------ NÉVJEGY - Bolla Szilvia:

Képzőművész, fotográfus vagyok, jelenleg Budapesten élek és dolgozom. 2016-ban végeztem a University of Arts London, Camberwell College of Arts Fine Art Photography szakán és nem rég kezdtem a MOME fotográfia mesterszakát. Számos nemzetközi kiállításon vettem részt, többek közt Londonban, Milánóban és Velencében, valamint itthon a TOBE Gallery képviseli a munkáimat.

I am an artist, photographer and currently, I am living and working in Budapest. I have finished my studies in 2016 at the University of Arts London and got my degree at the Camberwell College of Arts Fine Art Photography and recently started my masters degree in Photography at Moholy-Nagy Uni-versity of Art and Design.  I have participated many international exhibitions in London, Milan, and Venice and in Hungary, my work is represented by the TOBE Gallery.

/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////// SZILVI MUNKÁI ITT TEKINTHETŐK MEG/CHECK OUT SZILVI’S WORK HERE: Tumblr Instagram

[boribcn]

kaják

Nagyon régek tervezek egy kajákról szóló posztot. Nyilván nem sikerült mindent összegyűjtenem, de itt az ideje megírni (most amúgy sem történik semmi érdekes, dolgozom sokat, egyetemre járok és próbálok túlélni).

A spanyol konyháért sosem voltam oda, de azért bele lehet futni egy-két érdekes dologba, pláne, hogy ezek katalánok. Ez itt alant szépea. A lábacskáikat nem szokták rajta hagyni. Bárcsak itt sem tették volna. Pont el kell találni a megfelelő hőmérsékletet, különben rágós lesz. Ugyanez történik, ha a nagy gyanakodás közben hagyod kihűlni.

A nagyon tipikus kaja az ez, a fideuá (ha rizzsel csinálják, máris paellának hívják, de az nem katalán). Tészta halas vizben megfőzve, benne tengeri herkentyűk meg amit épp van a szekrényben vagy alatta, mindez egy jó adag aliolival, ami foghagymás olivaolaj krém (csak a bénák raknak bele tojást, szóval nem majonéz). A mindenféle állatokat belefőzik ebbe. Volt egyszer olyan, hogy a villám alól egyszercsak előpenderült egy rák a lábacskáival felfelé, én meg hátraugrottam a széken ijedtemben. Ezzel együtt finom nagyon. (És az alioli, tejóég!)

Az összehasonlítás kedvéért íme egy paella (ebben van egy csomó sáfrány is, azért sárga). Itt már “kicsontozták” a rákocskákat, alig maradt lábacskájuk.

Van ez a tapas dolog. A szó fedőt jelent, a bort lehet lefedni vele pl. Kocsmai minikaját jelent, további olvasgatnivaló itt. Az a sárgás izé a hátsó tányéron a hagyományos tortilla (krumplis rántotta egyben megsütve), emitt meg cukkinivel (finomabb), meg paradicsomos kenyér - ami bagett némi olivaolajjal meglocsolva. Ez utóbbi is zseniális, nyilván minden olyan minőségű, hogy csak.

A mostani nagy kedvencem ez, a pimientos de padrón, vagyis a kis zöld paprika olajban, sóval kisütve. Ebben az az izgi, hogy a paprikák 10%-a csíp (nagyon), és mivel egyszerre rakod bele a szádba (hátrahagyva a csumáját), elég bitang tud lenni. Itteni pályafutásom alatt még nem találtam ilyet. Viszont hallottam olyan családi balesetről, ahol valamiféle chillit csináltak meg és szolgáltak fel így. :D. Ezt itt pont már itthon csináltam, na ennyi só nem kell rá.

Időnként teszek egy-egy gasztronómiai túrát. Ezt a hambit egy venezueai étteremben ettem, a buci mintha búzadarából készült volna, a mit olajban sütöttek ki, a sárgás az ott sült zöld banán, aztán bab, avokádó és sajt. Nem, sót nem tartalmazott, de nagyon más fűszert sem. Nem nyert.

A vietnámizás az új kedvenc, bár azt hogy húsmentesen kéred a tavaszi tekercsed, az esélytelen. (”De a csirke nem hús!” Ami amúgy jellemző. Volt a diétázós időszak a húsmentesség jegyében, és rendeléskor mondtam, hogy nem eszem húst, mondták, hogy de van hal mi a bajom :D.  Ti. a hal sem hús. Csak a marha, meg talán a disznó - bár ez utóbbiból itt nincs sok.)

Ez Londonban készült, elmentünk egy szuper indiaiba. Az utca tele volt indiai éttermekkel, mindegyik előtt ajtónálló, aki próbálja berángatni az embereket, kivéve itt, cserébe tele volt a hely. A főnököm egy foodie, tudja, hogy melyik városban hova kell meni kajálni. Nyilván ezek után okrával álmodtam, azzal együtt, hogy ennyi kajára négyen voltunk.

Azért a vendéglőzés ritkán van, legtöbbször itthon eszem. (Legfőképpen bagettet, haha, de azt nem fotóztam be.) Például jó sok salátát. Itt (ahogy Angliában is) a tonhalkonzerv megfizethető és fincsi, nem vágott körömnyi haldarabkák úszkálnak valami gyanus lében, mint otthon, szuper vele felütni a salátát. Mellé ropiszerű izé, persze teljes kiőrlésű, mert ha már, akkor legalább. :P

A téli diétázás idején sikerült egy ilyet is összetákolni: szójapörkölt kelkáposztafőzelékkel - hazai paprikával :D. El ne felejtsek következőre köménymagot hozni (itt ugyanis a római kömény a köménymag :-o).

Lakótársamnak köszönhetően a magyarosch vonalat nem csak én képviselem, a húslevesei eléggé adják (bár csal, tesz bele húst is).

Ezt nem itt ettem, hanem még otthon, de te jó ég, muszáj archiválni az utókornak: nővérem bejglije, legjobb <3.

[ertednyilt-viragok]

Amikor anyád mindig azt hajtogatja, hogy meg akar halni

és még légy pozitív