#itt a vég

[dioskailacs]

.

[n4n3x]

A jehovások már a spejzban, ajtóban szomszéd lakásban vannak

Szóval az van hogy először megjelent mindenki postaládájában a közel a vég szórólap. Ez ment is a kukába… Aztán jöttek téríteni is.. - Na akkor a lépcsőházsor csoportjában ingerülten meg is kérdeztem hogy oszt ezeket a kreténeket melyik agyhalott engedte be? Aztán a komment szekcióban mazsolázva kiderült hogy a többi lépcsőházba is bejutottak, és mindenki tagadta a beengedésüket..

A probléma utána 2 napra elhalt, aztán hétfőn a mellettem lévő lakásból elkezdődött a szent mise podcast ami streamelve lett a lépcsőházba, amit videóra vettem, és átküldtem a közös képviselőnek (3. lépcsőházban lakik) szakvéleményezni, mire ő átjött, és mondta hogy nála a szembe szomszéd ilyen, ugyanis kiderült hogy lépcsőházanként beköltözött 1-1 lakásba 2-2 db jehova tanúja.

Mondtam neki hogy van AWS CD-m, meg 3 utas hifim, meg szünetmentes tápom (tiszta szinuszos) csapassak-e vissza egy kis temetetlen halottat?

Azt mondta igen, mire a szembe lakásból is kinyílt az ajtó, hogy ő Rammsteint fog csapatni nekik ha én befejeztem.

Nem is kellett több, mint a jóasszony tekertem 2-t a hifi gázrezsó tekerőjén jobbra, beraktam a CD-t, tűz.

Fél órán keresztül kiabált a Siklósi Örs hogy Valahol van Isten, de hogy itt nincs abban biztos.

Lekapcsoltam a zenét, a mise podcast abbamaradt, de rá egy 2 percre meghallottam hogy Till Lindemann nekikezdett Du hastot kántálni. Az is szólt kb fél órát majd abbamaradt.. - Ezzel én azt gondoltam hogy ez jelzés értékű volt a szent lelkeimnek hogy a ház nem kultiválja az efféle zajkeltést, valamint a mise maradjon a templomban, vagy legalábbis fülhallgatón keresztül a saját fejükbe menjen.. - Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Kedd - Hazamentem, 1 óra szuszi, majd ír a közös képviselő hogy menjek, mert ott is elindult a hangos misepodcast. Nem is kellett több, vittem a hifi/szünetmentes/CD csomag triumvirátust, be is röffentettem, majd hangosan meghallgattuk Diószegi Kikit ahogy elmeséli hogy elege van sok gyökér arcból.. Nem tellik bele sok idő, kopogtatnak, közben végiggondoltam pár dolgot: 1.) közös képviselő pecója, annak nem nyomnak fel mert annál vagyok 2.) ha ránkkúrják a villanyórát, a 650-es UPS-t nem érdekli 3.) ha megtámad, akkor ott a nagykés kéztávolságon belül a késtartón a konyhabejárat szélén Közben a csoport chatbe látom hogy akcióba lendültek mindenhol, nekiálltak hitet téríteni, szóval abban a pillanatban a lépcsőház facebook csopijába kiírtam hogy akihez becsengetnek a jehovások mondja hogy rendszeres véradó+most kezd bele a pentagram rajzolásba. Ajtót nyitva némi vita alakult ki hogy a hangos mise vagy a Down for Whatever / AWS CD-e a jobb, valamint az egyik hölgyről kiderült hogy pályakezdő pedagógus és a minimál fizetésének egy jó részét leadja az egyháznak. Őt sikerült meggyőzni hogy a világvége az majd jön amikor jön, egyszerűbb ha teszi a dolgát a meglévő életbe, meg menjen el valami szórakozóhelyre barátkozni, mert kiderült hogy barátai se nagyon vannak. Ő felmérgelődve távozott a lépcsőházból, tisztelt exkollégája elküldött minket a pokol tüzére, majd becsapta maga után az ajtót.

Szerdán hazaértem, 1 óra szuszi, majd ~17:40 körül zongoraszó valamint ének podcast ment a folyosóra, miszerint csak 1 megváltó van, és el kell nyernünk kegyelmét, mert közeledik a vég, szóval én rutinosan benyomtam a hifin, és Diószegi Kikin keresztül hangosan jelezvén hogy bomlott elmék, gőgős hangon hirdetik a haragot, a szám végével elnémult a zongora/ének.

És akkor elérkeztünk a mai naphoz, ma elvileg becsomagolom a párom szülinapi ajándékát, magam is kíváncsian várom hogy munka után lesz-e podcast/stream/esetleg kopogtatás..

[diogenesz2020portugal]

Itt a vég: mindenki ásványvizet iszik. 🫣

📌 Rua dos Remédios - Alfama - Lisboa

[sztivan]

Dráma van Luxemburgban, egy hónap alatt megduplázódott az infláció!!

1,0 százalékról felment 2,0-ra

éhhalál! itt a vég! mind megpusztulnak a luxemburgiak!

[sonnenscheinmano]

Itt vagyok a kórházban, mindjárt megnézik a nyaki ereket ultrahangilag, és rámköszönt egy hölgy, és most gondolkodom, hogy melyik gyerekemnek volt az anyja. De nem rémlik. Ez már a vég.

[egy-lany-blogja]

Mindenki, akit sikeresnek, mosolygósnak és optimistának látsz, csupán felszín. Hidd el, semmivel nem szerencsésebb, mint Te vagy. Nem kevesebb az átsírt éjszakák száma, nem rettegett kevésbé, és ha hiszed, ha nem, ezerszer érezte már, hogy itt a vég és nem megy tovább. De ott sírt, ahol senki nem látta, majd letörölte a könnyeit, derűt öltött az arcára, és kilépett az ajtón. Nem azért mert hazug, hanem, mert hiszi, ha mosolyog, a világ egyszer vissza mosolyog majd rá. Mert szeret olyan lenni, aki hisz, remél és soha fel nem adja. Mert tudja, egyszer fent, egyszer lent, de a csodában, az élet jóságában mindig hinni kell. (Todorovits Rea) #TheAcsakazértis

[horror-slasher]

🖤 LISA FRANKENSTEIN 🖤

Sztem megtaláltam eddigi legjobb horror vígjátékát a 2024es évnek!😁

Cole Sprouse már a Riverdale óta nagy crushom, és sztem jobb színész is mint a tesója.

Ebben is zseniális, pedig 1 szót sem szól.😅

Kathryn Newton a Freakybe is remek választás volt, itt sem csalódtam benne.

Ők ketten együtt pedig tökéletes páros erre a filmre!

A történet szerint Lisa a fura lány a suliban, aki bele van habarodva 1 idősebb fiúba. Egyébként a film a 80-as évek végén játszódik ami illik is hozzá!:)

Úgy kezdődik, hogy Lisát épp elviszi a mostohatesója a suliba. Közben a fiúkról beszélgetnek, és Lisa elárulja 1 titkát, hogy ki szokott járni a temetőbe egy régi mellkasszobros sírhoz, ami a kedvence, még anyja rózsafüzérét is ráakasztotta. (Itt derül ki, hogy az anyját fiatalabb korában megölte 1 baltás gyilkos.)

Ezután apja újra megnősült, csak sajnos egy szörnyű nőt vett el, aki ott tesz be Lisának ahol tud. Így "kapta" a mostohatesóját is, aki a szöges ellentéte, mégis szeretik egymást és mindig kiáll Érte!

Egyik este elrángatja 1 buliba, ahol bedrogozzák és vhogy elkeveredik a kedvenc sírjához, aminek delíriumos állapotban azt mondja, bár Vele lehetne.

Aztán reggel az ágyában ébred, és a tv-ben látja a hírt, hogy előző éjjel hatalmas vihar volt, és 1 gömbvillám csapott bele, pontosan abba a sírba...

Lisa először meglepődik, végül nem foglalkozik vele, egészen addig, míg a sírban lévő fiú (néhány hiányzó testrésszel) elmegy hozzá.

Természetesen először frászt kap, majd rájön, hogy a nem akarja bántani, sőt az eddig kissé szótlan lány, teljesen megnyílik neki.

Persze a horror részt se hagyjuk ki belőle. 😁

A teremtmény és ő megölnek pár embert, aztán begyűjtik a hiányzó testrészeket.

A fiúból egyre jobb pasi lesz és lassan beleszeret Lisába, aki még mindig kiszemeltje után sóvárog.

Mivel fél hogy megtalálják a holttesteket, úgy dönt előbb mindenképpen elveszíti az álompasival, akihez el is megy, de a szobába lépve ott találja őt a nővérével.

A teremtmény sem bírja tovább és féltékenységében megöli a csávót. (A szerszáma kell, mert neki az sincs, és így "két legyet üt egy csapásra" 😅) szó szerint...

Lisa végül inkább hálás lesz érte és rájön, hogy a zombisrác szereti és érte tette. Végül ő is rájön és megtörténik, aminek meg kell... khm... u know what I mean?...🙄😁

A lány öngyilkos lesz, (inkább, mint a börtön, vagy a villamosszék) de hagy 1 levelet a fiúnak, azzal hogy örökre szeretni fogja és hogy a halál nem a vég.

Végig tartja a horror vonalat, rengeteg humorral megspékelve, romantikus, és véres is közben.

A színészi játék zseniális, a történet is jól össze lett rakva, nekem 10/100000!😍

Tuti még sokszor megnézem!

CSAK AJÁNLANI TUDOM!

(Bár inkább csajoknak 😅)

Én IMÁDTAM minden percét!🖤

https://www.horror-slasher.eblog.hu

[homregeszet]

Nemzetközi vámnap

A vám a középkorban az utazókra és a kereskedőkre kivetett illeték volt. Minden jelentősebb és forgalmasabb átkelőhelyen a középkorban vámot szedtek. A szó maga jelentette a természetben vagy pénzben szedett díjat, amit az átkelésért fizettek meg az arra járók, valamint jelentette a vámszedőhely nevét is.

Az Árpád-kor elején a vámszedés joga kizárólag a királyé volt, a kereskedők és utazók, valamint a vásározók a vám megfizetése fejében az ő védelme alá kerültek. Nemcsak a kereskedők fizettek, hanem az áru nélkül szekerezők, lovasok vagy éppen költözködők is.  A vásárvám megfizetése garancia volt arra, hogy legális árut vesznek a kereskedőktől a vásárlók. Miután már nem csak a király vámoltatott (II.András kezdte el ezen jogok nagyobb arányú eladományozását), a vámjoggal rendelkezők annak ellenértékeként kötelesek voltak biztosítani az átkeléshez szükséges eszközöket, hidakat, valamint megfelelően karbantartani azokat.

A vámoknak két csoportját különböztetjük meg: a bel- és a külkereskedelmi vámokat. A külkereskedelmi vámok közé a nyolcvanadot, a határkapukban szedett vámot, és a harmincadot soroljuk. A belső vám alatt a közlekedési- és vásárvámokat értjük. Az első csoportot tovább bonthatjuk szárazföldi és vízi vámokra. Szárazföldi vám alatt az útvámokat, vízi vám alatt a híd- és révvámokat tarthatjuk számon. A fizetendő vámot az egyes vámhelyek vámszabásai alapján határozták meg. A vámszedés alapja kezdetben a szállítóeszköz (akár egy lovas is), vagy szállítási egység (kéve, vég, zsák) de később megjelentek az áru értéke után fizetendő differenciált összegek is. Ezeket vélhetően kifüggesztették, hogy bárki tudomást szerezhessen róluk.

A 15. században az volt a szabály, hogy ha valaki egy mérföldre megközelített egy királyi, vagy fél mérföldre egy nemesi vagy egyházi tulajdonban lévő vámszedőhelyet, oda mindenképpen be kellett térnie, és a vámot meg kellett fizetnie- még akkor is, ha ez a kitérő megnövelte az útja hosszát. A 14. században a vámszedőhelyeket kereszttel jelölték, a 15. században pedig kerékkel. Az illeték kifizetését itt kellett megejteni. A vám behajtását a vámszedők hajtották végre. Az eladományozott vámhelyeken a birtokos maga alkalmazta ezeket a személyeket. Már az Árpád-korban olyan mennyiségű és mértékű vám adási kötelezettség volt, hogy minél több mindenki igyekezett vámmentességet elérni. Erre jó példa a só. A sóbányászat kezdetben királyi monopólium volt majd részben az egyház is kapott jogokat rá. Ugyan így a szállítása is vámmentes volt a sóbánya és/vagy lerakat, valamint azon szerencsés kolostorok között, akik részesültek ebből a kiváltságból. A sónak így meghatározott útja volt az országon belül. Akik nem élveztek mentességet, azoknak természetben, tehát sóban kellett megfizetniük a vámot.

Az összeszedett jövedelmet, annak elszállításáig a vámszedőhelyen tárolták. Ezért általában ez egy erődített, jól védhető helyen lévő épület kellett, hogy legyen, közvetlenül a vámszedésre jogosító híd, határ stb. mellett.

A települések neveiben is megjelenhetett a település ezen funkciója. Megyénkben így Sajóvámos esetében. A Miskolcról Szikszóra átvezető híd itt volt elég nagy és kiépített ahhoz, hogy a folyó nyugati partjáról a keletire szekerekkel is átkelhessenek az utazók. Így regionálisan jelentős útról van szó, melyen már szedhettek vámot a birtokosok. A település mai határában a Kis-Sajó folyik a régi Sajó helyén, mederváltás miatt. Ennek partján, ma Várdombként szereplő területen állhatott a vár és egyben vámszedőhely is, mely a Bebekek uralma alatt kialakuló vámosi uradalom központi eleme volt.

Egy fuvaros megfizeti a vámot a vámszedőnek, 1426. Illusztráció a nürnbergi Zwölfbruderstiftungen egyik kötetéből (Stadtbibliothek Nuernberg)

Felhasznált irodalom Bodnár Tamás-Kis József- Kiss Lajos: A múlt útjai Sajóvámoson

Kovács Viktória: PhD értekezés. Vámok és vámszedés a középkori Magyar Királyságban Nagy Lajos korában.  (1342–1382).

Weisz Boglárka: PhD értekezés. Vámok és vámszedés az Árpád-kori Magyarországon (Történeti áttekintés, adattár).

Horváth Antónia

[nemzetikonyvtar]

Tóth Árpád: INVOKÁCIÓ CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYHOZ

A kétség és a bizakodás alkotta pólusok között, épp mert mindkét lehetőséget teljesen átérzi a költő, megnő a feszültség. Ebből adódik, hogy e korszak érzelmi élete jóval dinamikusabb az előzőnél. A feszültséget és a mozgalmasságot csak fokozza, hogy a reménykedés egyre konkrétabb tartalmat kap, a vágyak egyre céltudatosabbak. Így jut el a nyíltan színt valló nagy költeményekhez, melyekben hitet tesz a haladás, a béke és a forradalmak mellett. A debreceni hagyomány értékes elemei is ekkor válnak költészetében ható tényezőkké.

E nagy versek között az Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz az első, melyben az egyre terhesebbnek érzett "ócska bú"-val, egyéni bajainak untalan panaszolásával szemben rátalál a kor nagy közösségi mondanivalójára. Rátalál, tehát nem csupán megismétli, amit Ady és mások már korábban felismertek. Az ő számára a nemzet remélt újjászületése az egyetlen és utolsó alkalom, hogy saját veszendő élete is értelmet kapjon, hogy kisszerű nyűgeiből kiszabadulhasson. Ady harcainak java már lezajlott ekkor, Tóth Árpád most ébred rá e küzdelem személyes és közösségi lehetőségeire. Innen a Kőmíves Kelemenné-misszió vállalásának ráeszmélésszerű, egyéni pátosza:

Oh, mester! ím a késő famulus Megért: ha minden más kötés laza, Mi még a léthez fűzi ferde, bús Mikrokozmoszunk: ő, a szent haza! Túl csókon, könnyön, lázon és önzésen, Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák Képét, magány s csönd, – s megindultan, szépen Utolsó álmunk: boldog Magyarország! ... Vemhes az Idő új honfoglalással ... A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1905-TŐL 1919-IG

Szép este volt. Éreztem: az utolsó Ragyogó est! Egy csendes kerti lak Sötéten állt már: nagy, komor koporsó A bánatos és tiszta ég alatt: Igen, az volt, a holt Nyár koporsója, Vak, barna tömb; s a szőke hársak oldalt, Melyek lombját az alkony meggyújtotta, Mint sárga füstü fáklyák fellobogtak.  S ím, ezüst vígság csattant át a csenden: Gyerekcsapat hancúzott, körbeálltak; Néztem, s lassan szivemre tódult minden, Minden, ami egy csüggedt órán fájhat: Ó, rendes élet! gyerek! feleség! - Szivem! mi kincsed van e dús világon? Vergődő kis szerelmek, szerteszét Gurult tervek, ó, tépett ifjuságom!  Huszonhét esztendőm viszem batyumban, Elfáradt vándor, céltalan uton, Batyumban csupa lim-lom, ócska búm van, Miért is hurcolom még, nem tudom, S miért a versek, ez a fájó, éber Ösztön: árulni halk bánatomat, Mint cukros, fanyar fügét a kucséber? - Így sírtam ott a hűvös fák alatt.  S költőm! akkor Te jutottál eszembe, Te is nézted Debrecen fasor-rácsát, Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve, S már nem is várja víg szabadulását. Itt rejtegetted kínját életednek, S itt éhezett szelíd lelked halálra, Mert már nem izlett, rossz ínyű betegnek, A remény hamujában sült pogácsa...  S mégis, magányod csendes, hűs ölén, - Mert a magány ád végső menhelyet: Ez a preri, hol mint sötét bölény, Nagyhomlokú tünődés lépeget, Mély dzsungel, hol a vén boa constrictor, A jóllakott bú, szívünkről lebágyad, - Magányodban, betegen, árván, titkon, Mégis maradt egy felpihegő vágyad:  Csokonaim! halál pálmái árnyán, Debrecen magány-prerijén bús farmer, Mint ácsolgattad vágyad! mit se várván, Bús kedvtöltésül, lassan, türelemmel; Épül-e össze valami belőle: Nagy és egész mű? - rezignáltan lested: Fő, hogy idejét az ember elölje, S ki tudja? tán boldog csoda is eshet!  Egy éneket kezdtél tervelni itt, Hogy fájó életed beléfelejtsed, A haza honfoglaló hőseit Álmodtad vissza, Árpád fejedelmet; Ki elveszítéd sorsod tartományát, Szerelmet, hitet, egészséget, mindent, Feléd az unt lét tikkadt nyomorán át A megnyert haza drága képe intett!  Ó, mester! ím a késő famulus Megért: ha minden más kötés laza, Mi még a léthez fűzi ferde, bús Mikrokozmoszunk: ő, a szent haza! Túl csókon, könnyön, lázon és önzésen, Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák Képét, magány s csönd, - s megindultan, szépen Utolsó álmunk: boldog Magyarország!  A magyar remény-korszak kezdetén Így kezdtél új dalt, reménytelen költőm, Mert ez a végső, szent virtus: szegény Magyar költő, bár félholtan is, költsön: Hátha a magyar Jövő szebben épül, Ha szívünk vérét vakolatul venné: Elénk bús szimbólummá ekként szépül A balladás Kőmíves Kelemenné!  Ezen merengtem én el akkor este, S felszegte fejét szívemben a bánat, S látott új eget s új földet, a messze Jövőben látta dús, boldog hazámat! És szóltam: Néki zengem énekem! Néki áldozom koldus kincsem, híven, E gyűszű könnyet: ifjú életem, És e marék vért: eldobogó szívem!  Vemhes az Idő új honfoglalással, Költőm! én is honszerzést dalolok, Tán bús dal lesz, kevés fénnyel, sok árnnyal, S hősöm tán gyönge lesz, mint én vagyok; Tehozzád méltó hősül illett Árpád, Enyém bukik, s tán én is féluton Kidőlök, ám nincs vágyam, élőbb, drágább, Mint dalba sírni, ahogy épp tudom.

Csokonaim! ne szálljon ez az ének, Míg meg nem áldod. Eltűnődni jó, Hogy, valahonnan, munkám áldva nézed: Tiéd e csendes invokáció ! S most, ének, röppenj, úszó, halk monoplán! Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba, Bár szárnyaid közt búsan meghúzódván Egy vérző szív a kormányzó pilóta...

1913

[kampeszino]

Kölcsey: Vanitatum vanitas

 Itt az írás, forgassátok Érett ésszel, józanon, S benne feltalálhatjátok Mit tanít bölcs Salamon: Miképp széles e világon Minden épűl hitványságon, Nyár és harmat, tél és hó Mind csak hiábavaló!

    Földünk egy kis hangyafészek, Egy perchozta tűnemény; A villám és dörgő vészek Csak méhdongás, s bolygó fény; A történet röpülése Csak egy sóhajtás lengése; Pára minden pompa s ék: Egy ezred egy buborék.

    Sándor csillogó pályája, Nyúlvadászat, őzfutás; Etele dúló csordája Patkánycsoport, foltdarázs; Mátyás dicső csatázási, Napoleon hódítási, S waterlooi diadal: Mind csak kakasviadal.

    A virtus nagy tűneményi Gőz, mit hagymáz lehele; A kebel lángérzeményi Vértolúlás kínjele; A vég, melyet Sokrat ére, Catonak kihulló vére, S Zrínyi Miklós szent pora Egy bohóság láncsora.

    És ti bölcsek, mit hozátok Ami volna szép s jeles? Mámor bírta koponyátok, Plato s Aristoteles. Bölcselkedő oktalanság, Rendbe fűzött tudatlanság, Kártyavár s légállítvány Mindenféle tudomány.

    Demosthén dörgő nyelvével Szitkozódó halkufár; Xenofon mézbeszédével Rokka közt mesére vár; Pindár égi szárnyalása Forró hideg dadogása; S Phidias amit farag, Berovátkolt kődarab.

    Mi az élet tűzfolyása? Hulló szikra melege. A szenvedelmek zúgása? Lepkeszárny fergetege. Kezdet és vég egymást éri, És az élet hű vezéri, Hit s remény a szűk pályán, Tarka párák s szivárvány.

    Holdvilág csak boldogságunk; Füst a balsors, mely elszáll; Gyertyaláng egész világunk; Egy fúvallat a halál. Vársz hírt s halhatatlanságot? Illat az, mely tölt virágot, És a rózsát, ha elhúll, Még egy perccel éli túl.

    Hát ne gondolj e világgal, Bölcs az, mindent ki megvet, Sorssal, virtussal, nagysággal Tudományt, hírt s életet. Légy, mint szikla rendületlen, Tompa, nyúgodt, érezetlen, S kedv emel vagy bú temet, Szépnek s rútnak húnyj szemet.

    Mert mozogjon avagy álljon E parányi föld veled, Lengjen fényben, vagy homályon Hold és nap fejünk felett, Bárminő színben jelentse Jöttét a vándor szerencse, Sem nem rossz az, sem nem jó: Mind csak hiábavaló!

[petrany]

Fortepan / Hodosán Róza

TGM-mel kapcsolatban is azt érzem, mint az elmúlt két évben néhány halálesetnél. Itt volt egy ember, aki annyi, de tényleg annyi szart látott, majd túlélt, hogy tényleg, a NER is nyugodtamn megdögölhetett volna még élete során, csak a vidámabb vég kedvéért.

De nem, és bizony sokan fűbe harapnak még ennek a rendszernek az összedőlése előtt.

[aranysziv]

nem a láng lett elfújva, csupán csak nem maradt, ami éghetne. elfogyott a kanóc, a végére értünk. mondjuk, nem kellene meglepődni ezen, hiszen mindkét végén égettük azt a gyertyát. így vagy úgy. mégis az járt a fejemben, hogy vajon mikor történt ez. mikor nőhettünk el ennyire egymás mellett? nem az oka foglalkoztatott, a miértje, hanem az idő. mikor lettünk mi ennyire mások? és vajon te észrevetted ezt? mert úgy tettél, mintha igen, mikor mondtam neked, de nem volt túl meggyőző. igazából egy szavadat sem hittem el. legalábbis ezzel kapcsolatban nem. erősnek akartál látszani, de szerintem az igazán erős embereknek nem kell a másikat kihasználnia ahhoz, hogy azzá váljanak. nem kell önzőnek lenniük, sem nagyképűnek. bár azt mondtad, nem akartál az lenni. ezt elhiszem, de mégis sikerült. ha más hallotta volna, ahogy beszélgetünk, a fejében egy teljesen más kép születne meg rólad, mint ahogy én ismertelek meg. persze, ez talán nem baj, hiszen az ember változik. én is változtam, te magad is mondtad. de mégis úgy érzem, hogy te meg én valahogy nagyon más irányba haladtunk az életben. és volt, ami összekötött minket. egy másoknak láthatatlan fonál, de nekem egy piros szalag, ami mindig emlékeztetett arra, hogy lehetek bárhol, de ahogy a Hold is fenn az égen, úgy te is itt vagy velem ezen a világon. te, aki a szívemnek egy nagyon különleges helyét kapta. és talán ezúttal túl távolra merészkedtünk. talán ezt a távolságot már a szalag sem viselte el. mi pedig valójában csak a nyomához ragaszkodtunk, az emlékéhez, hogy egykor még ott volt rajtunk. egykor még összekötött bennünket.

mindig szerettem volna, ha örökké tart. te sokszor nem becsülted meg kellőképp, és sokszor én sem a megfelelő módon viselkedtem, de a jelentése számomra mindig akkora értéket képviselt, mint más semmi. te szerintem ezt az életben nem hitted el nekem valamiért, de attól még úgy volt. nem túlzás, ahogy te magad is a legfontosabb voltál számomra, úgy a köztünk lévő kapocs is a legértékesebb volt nekem ezen az egész világon. nem számított még az sem, hogy falakba ütközöm. nem számított, hogy mennyi idő telt el. maradtam. és szerettem volna, ha örökké tart. nem ez, nem a nehézségek, de valamiért mindig azt gondoltam, úgy éreztem, hogy ez lehetne jobb, ebben több van, és hogy egyszer majd te is meglátod ezt, és akkor majd megbecsülöd, akkor majd hagyod, hogy átjárjon mindkettőnket. ezt szerettem volna. de mindig féltem attól, hogy valami eltörik, és idő előtt fog ez megtörténni. még akkor, mikor meg se tapasztalhattuk, egyszer csak vége lesz, és nem marad más majd, csak a semmi. nem akartam ezt. de nagyon féltem tőle.

talán badarság, de azt gondoltam régebben, hogyha ez így lesz majd, és valahogy a végéhez érünk idő előtt, akkor az nagyon éles, és persze, hangos lesz. olyan, aminek a visszhangját később mindig hallani fogjuk. a kimondott szavakét, ahogy egymáshoz vágjuk majd, és a kimondatlanokét is. hogy nagy lesz, és csúfos, és olyan, amire ha majd visszaemlékezünk később, még évekkel azután is görcsbe rándul majd a gyomrunk, mert addigra már talán belátnánk, hogy nem volt méltó egyikőnkhöz sem. hát ilyen véget képzeltem én el. a félelem miatt, sokszor elképzeltem valahogy, újra és újra, hasonlóképp, néha aztán át is éltem különböző formákban, mindig, mikor megszakadt köztünk a kapcsolat, de valahogy... még ha hangos is volt, mert az mind az volt akkoriban, ha megkérdeztél volna akár csak egy perccel is utána, azt mondtam volna határozottan, hogy ez még nem a vég. még mindig nem. és még mindig nem. féltem tőle, hogy mégis, de ha a szívemre tettem a kezemet, és egy pillanatra belülre figyeltem, a szívem mindig azt zakatolta, hogy nincs még vége. legutóbb kicsit más volt, mert a külön töltött idő alatt sokszor voltak momentumok, amikor tényleg annyira távol éreztelek magamtól, hogy megfordult bennem, hogy talán már nem találom vissza az utat hozzád. vagy épp te hozzám. és tulajdonképpen lehet így is lett.

mert most végül is megtörtént. épp az, amitől úgy féltem. és nem volt hangos, sem éles. sőt! teljesen más volt, mint ahogy azelőtt elképzeltem. úgy történt, hogy észre sem vettük, egyszer csak ott voltunk, együtt, és a szalagnak nyoma sem volt. és nem értettem. nem fért a fejembe. míg beszéltél, itt járt az eszem. neked valahol teljesen máshol, de nekem itt. hol van? - kérdeztem magamtól, - velem van a baj? csak én nem látom? figyeltelek téged, te beszéltél, és én közben hallgattalak, örültem is, hogy végre te, és nem én, mert ugye ez nem igazán jellemző, de én folyton azt a hülye szalagot kerestem közben. egyszer csak nyoma veszett, és rettenetes volt. mármint a felismerés. az elmúlt években, ha bizonytalan voltam magamban, vagy a világban, komolyan mondom, hogy az a piros szalag tartotta bennem a lelket, és nem volt sehol, ahol kerestem. ez fájt. azt akartam, hogy érj hozzám, hogy talán csak elfelejtettem, hogy hol kell keresni, hogy igazából ott van, csak valami miatt nem látom. egy pillanatra, amikor közelebb léptem hozzád, éreztem, egy tökéletes pillanat erejéig átjárt ugyanaz az érzés, hogy ott van, hogy minden rendben, de aztán... aztán ez a pillanat elillant, és te csak elvetted, ami járt neked, és nem törődtél mással. vége volt, és én tévedtem, a szalag már rég nincs meg, csak szerettem volna, nagyon szerettem volna, de te valaki más lettél, és én is valaki más vagyok már, és azt, amit elvettél tőlem már soha többé nem fogod tudni nekem visszaadni. mondjuk nem is igazán próbálkoztál, de még ha így lenne, akkor sem tudnád. ez akkor nyilvánvalóvá vált.

annak idején, mikor elkezdtem pszichológushoz járni, nem egyből, de idővel felfedeztem magamon a változást. a figyelmemben főleg, a hozzáállásomon. hamarabb észrevettem, hogy mi a jó nekem, és elkezdtem azokhoz a dolgokhoz ragaszkodni, és a rosszaktól eltávolítani magamat. te mindig más voltál nekem, a hitem miatt főleg, és hihetetlen volt úgy látni téged, mint akárki mást. azzal, hogy folyton csak elvettél belőlem, majd ennyi idő után újra csak erre voltál képes, azt hiszem, felnyitottad a szememet. arra, amit már régóta nem akartam meglátni. már csak mi vagyunk, te vagy, meg én, és nincs szalag. lehet, hogy egykor ebben még több volt, hogy akkor még lehettünk volna azok, akiknek elképzeltem magunkat, de most már nem tudnánk azok lenni, én nem tudnék veled ezek után.

a pszichológus azt kérdezte, hogy mi az, amit tulajdonképp hallani szeretnék tőled, és a válaszom, nos, igazából engem is meglepett. mert mondhatnám azt, hogy mondjuk szívesen hallanám, hogy azt mondod, hogy szeretsz, de nem. először is, amire a legnagyobb szükségem lett volna, hogy mondd nekem, az az lett volna, hogy bocsánat. ha egyszer bocsánatot kértél volna tőlem mindenért. gondolom, a mai fejeddel, ha ezt a beszélgetést, hogy akkor én mit mondtam, hallottad volna, valószínűleg kikérted volna, és még te lettél volna megsértve, hogy mégis mit gondolok én. azt mondtad volna, hogy eszed ágában sincs bocsánatot kérni, hogy minden, ami miatt most itt vagyunk, azt én tettem saját magammal, hogy te nem akartál bántani, és különben is, én hívtalak fel magamhoz, minden miattam van, és te semmiért nem vállalod a felelősséget. nagyjából ez lett volna, még ha nem is mondod ki, de belül így gondoltad volna, a büszkeséged ezt mondatta volna veled. elfogadom. de tudod, nekem jól esett volna, akár csak egyszer is azt hallani a szádból, hogy sajnálod. hogy minden rossz, amit tettél velem, nem érdemeltem meg. lehet, hogy ma már tudom ezt, hogy ma már más segített ezt megérteni, de nekem, ha más nem, akkor a más számára láthatatlan fonál, a piros szalag miatt, tőled kellett volna hallanom. hogy a szemembe nézel, és azt mondod, hogy bocsánat. hogy kihúzod magad, és mint egy normális férfi, vállalod a tetteid után a következményeket. nemcsak ezért, nem amiatt, hogy idejöttél, és kihasználtál, nem, mindenért. hogy nem köszöntöttél fel a születésnapomon, hogy nem számítanak neked az érzéseim, hogy még arra sem voltál hajlandó, hogy lassíts, és végighallgass, hogy minden egyes alkalommal itt hagytál, hogy becsméreltem magamat és kételkedni kezdtem saját magamban miattad. hogy fel sem fogtad, hogy te, aki ennyit jelentettél nekem, milyen szörnyűséges nyomokat hagytál bennem. hogy amikor ezek után először jött valaki, aki tényleg úgy ért hozzám, hogy nem akar bántani, hanem boldoggá akart tenni, én azt nem tudtam értelmezni, mit kezdeni vele. hogy azt tudd mondani nekem, hogy elrontottad, és szeretnél bocsánatot kérni.

de sosem tetted. és nem is fogod minden bizonnyal. a pszichológus azt kérdezte, hogy min változtatna, ha ez megtörténne, hiszen mindezen már túl vagyunk, és egy bocsánat igazán nem tudná helyrehozni, sem elégtétel nem lehetne. igaz. de azt hiszem, hogy ha csak egyszer is hallottam volna tőled, akkor megnyugtatna az a tény, hogy ez az egész nem volt hiába. mert így sem érdemeltem meg, és habár a legjobbat próbálom kihozni az egészből, és ez karakterfejlődéshez vezetett, mégis... sokat jelentett volna, ha tudnám, hogy nemcsak nekem, de neked is adott ez. hogy mással majd nem fogsz így bánni, és hogy sajnálod az egészet. mert még mindig könnyebb úgy élni az életet szerintem, hogy tudod, hogy elkövettél egy hatalmas hibát, amit nem tudsz helyrehozni, hiszen ilyen fájdalomra nincs gyógyír, de legalább a szemébe néztél a másiknak, és kimondtad azokat a szavakat, amiket hallania kellett. minthogy ��jra és újra így állsz majd az emberekhez, mint hozzám, és másokkal is így bánsz majd, és hagyod, hogy tényleg végtelen hitű emberek egyszer csak feladjanak. ráadásul úgy, hogy már egy olyan szintre értek el, hogy mindazok után végül észre sem vették, hogy ez történt. jó lenne tudni, hogy nem volt hiába. nagyon, nagyon jó lenne.

nem a láng lett elfújva, csupán csak nem maradt, ami éghetne. elfogyott a kanóc, a végére értünk. mondjuk, nem kellene meglepődni ezen, hiszen mindkét végén égettük azt a gyertyát. így vagy úgy.

[diogenesz2020portugal]

Orbán eddig a „romkocsmák félhomályában merengő bölcsészeket” emlegette, most már a „szélfútta akadémikusokról” beszél, hogy ne azok „és egyebek” mondják meg, mi a helyes, hanem a nép által megválasztott politikusok.

Eddig is jól jártunk azzal, s rengeteget profitált az ország abból, hogy a „szélfútta akadémikusok és egyebek” helyett mindenben, gazdaságban, oktatásban, egészségügyben, tudományban, kultúrában stb. „a nép által megválasztott politikusok” mondták meg, mi a helyes, így aztán pompásan élünk, robog a gazdaság, prosperál a hazai egészségügy és a világ élén ott a magyar oktatás. Nem is sorolom tovább!

De mégis, én ennél a lábszagú, populista szövegnél egy pillanatra megállnék. Ha nem „széllelbélelt” akadémikusokat akart mondani Magyarország nemzeti sámánja, vagyis nem üresfejű, komolytalan, léha, mitugrász alakokként kívánta szóba hozni a szakmájukat agytevékenységükkel abszolváló embereket, akkor a „szélfútta” jelző valami olyasfélét jelent, hogy ezek az innen-onnan szalajtottak épp olyanok, mint az utcai szemét, amit összevissza fúj a szél, dobál innen oda, onnan emide, egészen addig, amíg nem jönnek az utcaseprők meg a nagy kukásautó, s el nem szállítják az egész koszrakást valamelyik szeméttelepre.

Kétségtelenül szép és hízelgő metafora, amely sokat elárul nem csupán az összehasonlításban szereplő elemekről, hanem annak használójáról is.

Kérdezhetném Magyarország nemzeti táltosától, hogy nem akar-e inkább egy kényelmes díványon elnyúlva erről beszélni, valamiféle „szélfútta” szakember rendelésén, ám inkább csak jelzem, hogy valamiért az őrültek szeretik a szelet emlegetni, de azt nagyon! Az ember pszichéjét tán legjobban ismerő Shakespeare-nél például az őrület felé tartó Lear király üvölti vadul, hogy „Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar, / Felhő, omoljatok le, míg a tornyot / S a szélvitorlát elsüllyesztitek!”, vagyis saját csalódása és tragédiája okán a világ apokaliptikus pusztulását reméli. Vagy ott van a saját kegyetlensége, gonoszsága és álnoksága által őrületbe zuhant Macbeth, aki szintén egyfajta apokaliptikus vég után vágyódva így ordít: „…s óhajtom, / Hogy a világ ízzé-porrá szakadjon. / Szélvész, dühöngj!”

De miután Magyarország nemzeti táltosa keresztény ember, ezért felhívom a figyelmét az Efezusiaknak írott levélre, ahol Pál apostol a szelet a megtévesztő tanítással és az álnoksággal hozza összefüggésbe: „megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele ide-oda hány és tovasodor.” (4,14)

S ha itt tartunk, jó, ha tudatosítja magában a kereszténységére oly buzgón hivatkozó nemzeti táltos, hogy a szélnek nem ő maga, hanem az Isten parancsol (Zsolt 135,7). Így aztán ne csodálkozzék, ha a szél nem a „szélfútta akadémikusokat” söpri majd el az útjából, hanem valaki mást, s vele együtt más szemeteket.

(Gábor György - FB)

[stvtic-screvms]

elmondhatlanul sokat jelent nekem az a katarzis, amit koncert előtt, közben, és után érzek. Barkóczi Noémit hallgatva, elmélázva a dalszövegeken, amiket alapjáraton már fejből tudok, de valahogy koncerten jön át valóban, hogy mit is jelent az ember számára 1-1 szám, illetve dalszöveg. nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy ezek a számok mennyit jelentenek nekem. annyira megnyugtató azonosulni ezekkel a dalokkal. és hogy mennyire kellemes tudat, hogy nem vagy egyedül ezekkel az érzésekkel, gondolatokkal. és hogy mennyire segítenek a számok túllépni, vagy épp elfogadni olyan dolgokat, amiket az ember saját magának se akar bevallani. tán a probléma az volt, hogy túlságosan kötődtem egy olyan emberhez, akinek fele annyit se számítottam. bár lehetnénk egyből barátok, s kitöltenéd az űrt. már csak nagyon ritkán gondolok rád. kezdet és vég. a dolgok talán, amik egykoron sokat számítottak, idővel tényleg elmúlnak, vagy csak az érzés fog gyengülni. keserédes folyamat. és hát lehet, hogy most nem épp nekünk kedvez az élet, de talán valóban ez a folyamat teszi teljessé ezt az esetlen, de szerethető életet. mert történhet tőlem bármi, én akkor is itt fogok állni, ha nem ezek lesznek a legszebb éveink. <3

hihetetlenül jó érzés volt Noémivel és Benedekkel beszélgetni. tudom, hogy egy nap a jövőben, mikor már rég a 20-as éveimből kiléptem, és megbékéltem az élet körforgásával, eszembe fog jutni ez az élmény, mely nekik lehet annyira nem is volt jelentős, viszont nekem mennyire segített rendbe rakni a lelki békém. szóval, Benedek szavaival élve, nem szabad ilyen dolgokat magunkban tartani, azért is írtam ezt a kis szösszenetet. kis fájdalommal, de annál nagyobb boldogsággal és szeretettel fogok erre az estére visszaemlékezni.

[nemazaki]

APA

Itt ülök csendben a kis magányomban, és eszembe jutottak apám utolsó napjai. Daganatos beteg volt, bekerült az onkológiára, leállították a kemoterápiát. Mikor bementem hozzá, és mondtam neki, hogy nem lesz több gyilkos infúzió, szomorúan rám nézett, és csak annyit mondott:

-Ezek szerint itt a vég. Lehet, még van pár napom, hozd be légyszíves a könyveket, amiket kikölcsönöztem a könyvtárból, néhányat még el kell olvasnom!

Mindig olvasott, nagyon művelt ember volt.

Aztán néhány nap múlva csendben elment.

[uveggyapot]

egy hét eltolódással, de ugyanazt éltem meg, mint vele. csak ezúttal felismertem. ezúttal tudtam a következő lépést. nemcsak az enyémet, hanem az övét is, azét, aki velem szemben állt. minden kártyát ismertem, mert ezt a filmet sokszor láttam már. és azt is tudtam, hogy vége van. nem utólag láttam be, hanem pontosan ott, abban a pillanatban tudtam. és emelt fővel távoztam. nem csodákra várva, nem a másikra, hanem csak beláttam, hogy ha nincsenek tisztelve a határaim, akkor nincs miről beszélgetnünk. ő is tudja, ugyanúgy ahogy annak idején még ő is tudta, hogy számíthat rám bármikor, de ha nincs értékelve, akkor nincs miért maradnom. egy percnél tovább sem fogok. és persze, szar volt, mert megint nekem volt fontosabb a másik, és ez rossz érzés, az, hogy ő nem biztos úgy bennem, mint én benne, de kiálltam magamért, és megtettem, amit meg kellett. egy porcikám sem bánta, amiért eljöttem. megmaradhatott a méltóságom, az, amit ők magukról nem mondhatnak el. ez az a szint, amihez sok sikert kívánok a továbbiakban, de én biztosan nem kívánok benne részt venni. amikor azt mondta, hogy ezek elvárások, akkor nyugodt szívvel felelhettem azt, hogy nem, ezek a határaim. annak elvárás, aki a másikat semmibe veszi. óvom a szívemet, ha kell, bármi áron. megígértem akkor magamnak, hogy többet ilyet soha. hogy többet olyat soha. hirtelen megláttam a párhuzamot, megláttam bennük a hasonlóságot, és még ha nem is ugyanaz a viszony, mert mások a szerepek, akkor sem. sem így, sem úgy, csak nem. többet nem. se vele, sem mással. megtanultam a leckét egy életre. ha másra nem, erre jó volt. a múlt.

mindig kerestem a lezárást. nyomasztott a gondolat régen, hogyha eljövök, akkor igaz volt-e bármi abból, amit előtte mondtam, amit előtte éreztem. de már tudom, hogy nem erről szól. nem, mert tényleg a szívemre tehetem a kezem, és azt mondhatom őszintén, nyugodt szívvel, hogy én bizony tényleg mindent megtettem, sőt többet is annál. de ők elmondhatják ezt magukról? nem. és nem is fogják soha. ha tényleg próbálkoztak volna, ha itt lettek volna, ha értékelik... ezekkel bántottam magam. folyton erre gondoltam, erre vágytam, ebben szerettem volna létezni. de nem ez volt. nem tették. és ez élesebb lezárás, mint bármi más. de lezárás. és vég.

Anne de Marcken, from It Lasts Forever and Then It's Over [ID'd]