#itt!shredder

[theartofeverything]

OO OO for the ask game; #25. Showing up injured at their enemie's house? :]

Ok. While brainstorming for how to answer this, I realized a catastrophic deficit in In This Together.

There are no lesbians.

How could this happen?!? This must be fixed immediately.

So an idea came to me, an absolutely awful, massively homoerotic idea. Both of my big bad guys are women. Leading armies in a ruthless war against eachother.

They banged.

At some point before the Mutant War broke out, when the Purple Dragons were trying to solidify their grip on New York City after routing the Kraang, Kendra got shot during a skirmish with a dissenting human faction on the fringe of the city. The fight went badly and Kendra’s team was scattered into the night.

Tired and wounded, Kendra stumbled into a run down mansion hidden in the woods. There was a light inside so she went in expecting to find some human survivors who hopefully wouldn’t mind letting her crash for the night.

What she was not prepared for was the General of the Kraang’s mutant forces, presumed dead after the Battle of New York, the Shredder.

Monster x Old Woman Yuri below the cut ⬇️ ⬇️ ⬇️

(Nothing explicit, just a tad suggestive. Art at the end with some tasteful nudity if you wanna scroll down just for that. Leaving the ending up to your own imaginations 😉)

Kendra could feel her blood pounding through every inch of her body, through the tight muscles of her legs, ready to make a run for it, through the burning hole in her shoulder where she’d been shot, through her white knuckled fingers aiming an empty gun at the monster in front of her. 

The Shredder stared back at her from behind its mask, listening carefully to her thoughts. She was trying to calculate exactly how long it would take her to make it back out the door, how far she would be able to run before blacking out from exhaustion and blood loss, how many hits she could give and take before going down. The math was not working out well. She wouldn’t make it back alive from this fight.

Tentatively uncoiling a tendril of its own mind, the shredder whispered into hers ‘don’t kill me and I won’t kill you’

Kendra’s eyes widened in a mixture of horror and awe. It spoke.

‘You can put the gun down. We both know it’s empty,’ the thing mind-whispered again.

Slowly, Kendra lowered the gun. Her boddy’s last ditch effort burst of adrenaline was wearing off and she was starting to see spots.

“Deal,” she said, then promptly slumped to the floor and passed out.

Kendra woke up to three surprises. 1: She was still alive. 2: The Shredder had not been a hallucination, or if it had, she must be still hallucinating because it was still here mere feet away from her. And 3: she was naked.

“At least buy a girl dinner first,” she slurred. Why did her mouth feel numb? Did the thing drug her or was this a symptom of blood loss?

The Shredder traced the strings of her thoughts to figure out what that phrase meant and responded by triggering a memory of a laugh.

Why did it’s laugh sound like Cassandra’s? Kendra wondered, suddenly feeling much more awake.

‘I chose one you had positive feelings towards’

It heard that? Shit, could it hear everything she was thinking?

‘Sorry about the sedation, I didn’t want you waking up and forgetting our deal’

“Like I’m gonna kill you without any weapons,” Kendra scoffed.

It held her gaze. Kendra couldn’t see its eyes, if it had any. But she could feel its stare boring into her mind, turning over thoughts and memories. She could, and they both knew it.

Slowly, the Shredder reached behind its back and undid a clasp, the metallic spikes on its shoulders slid off. Piece by piece, it removed the exoskeleton to reveal smooth irridescent skin underneath. At the very last, it reached its pale clawed fingers under the rim of the helmet and lifted.

Kendra stared in fascination at the face before her, gleaming dark eyes splayed across it like the petals of a macabre flower. It was terrifying and grotesque, entirely inhuman, and yet… there was something mesmerizing in the glow of its many pupils, in the strange curves of its bones. It was beautiful.

‘Now we’re even’ it spoke to her mind.

Since only one of them was a mind reader, Kendra supposed she’d have to take the creature’s word for it.

“So what were you doing while I was out? You could’ve just searched me if you wanted to make sure I didn’t have any other weapons to wake up and stab you with.” Or you could have killed me, she thought.

‘Well where would be the fun in that?’ the creature replied with a shift of its facial muscles that Kendra more understood than recognized as its equivalent of a grin. ‘I wanted to study you,’ it continued after a pause. ‘I haven’t seen many of your species that have reached this level of maturity.’

“You calling me old?” Kendra laughed.

‘Yes, it’s a compliment. To have survived this long on a planet with these conditions is impressive.’

“You’ve got a rather impressive track recccord yourself, could’ve sworn you were a gonner after we collapsed that building on you in the Battle of New York.”

‘I have… some helpful abilities in such situations’

“What kind of abilities?” Kendra asked with a bit of coy curiosity. She’d seen mutants do some pretty unexplainable things and everyone knew the Shredder was powerful, catch a glimpse of those gleaming spikes and you’ve gotta decide quick weather to call in reinforcements or get the hell out of there, but no one knew exactly what its powers were.

‘I can demonstrate if you let me,’ it said reaching a hand toward her.

At this point, if the thing was going to hurt her, it certainly would have by now. Kendra’s curiosity won out.

“Show me.”

Its pale skin and polished talons were cool on her bare skin but a warmth blossomed in her flesh beneath the touch, spreading outwards with a slight glow. There was a slight burning sensation in the soul of her foot where a thorn had pierced through her shoe while she was running in the dark. Then it was gone. Brushing the blood away with the soft side of one of its fingers, the shredder revealed the healed skin underneath.

‘I can do the rest if you like,’ it said, gesturing to the various injuries littering her body from the fight.

“Certainly won’t say no to that,” said Kendra with an impressed sigh. “leave the shoulder though. My team saw me get shot. I show back up without a bullet wound and people will ask questions. I’ve got some bandages in my jacket I could use a hand with though.”

Retrieving the bandages, the Shredder began wrapping her shoulder with one hand while its other sent waves of energy through her.

“Do you have a name?” She asked eventually.

‘Tang Shen’

[urbancobrastrikeforce]

SDCC 2024 Super7 Teenage Mutant Ninja Turtles ReAction megjelenések

Itt a TMNT pizza parti ideje a Comic-Conon! A Comic-Con 2024-en debütáló Tini Nindzsa Teknőcök ReAction figurái: Shredder, Undercover Michelangelo, Bebop és Rocksteady, különleges pizzaszelet alakú kártyahátlapra csomagolva! Kizárólag a Super7 x TMNT Pop-Up-on kaphatóak 2024. július 26-án, és korlátozott mennyiségben minden rajongó számára elérhetőek a Super7.com-on július 29-én,…

[metalindex-hu]

Victor Smolski: Guitar Force (2023)

Victor Smolski: Guitar Force (2023) - https://dionysosrising.blog.hu/2023/02/03/victor_smolski_guitar_force -

Kiadó: Massacre Records

Honlapok: www.victorsmolski.de facebook.com/victorsmolskiofficial

Nem teljesen világos, hogy minek köszönhetjük ezt a lemezt. Persze mindig örülünk egy Victor Smolski instrumentális albumnak – ilyet utoljára 2004-ben kaptunk tőle J. S. Bach földolgozásokkal -, ám a nem túl képzeletgazdag “Guitar Force” címmel megfejelt album igazából amolyan “Best Of” kiadvány énekesek nélkül. Nem vagyok biztos abban, hogy a rajongók ezt várták, követelték tőle, sőt még azt sem tudom elképzelni, hogy a kiadó vagy a menedzsment vetette föl az ötletet (az instru lemezek nem szoktak listákat mászni vagy bankot robbantani). Remélem, ez nem az inspiráció elapadását vagy az Almanac szekerének földbeállását jelzi.

A Havancsák Gyula grafikájával díszített kb. 59 perces kiadvány valójában egyetlen új szerzeményt tartalmaz, a 10 perc környékére belőtt shredder címadót, illetve szerepel rajta egy közel 16 perces “World Of Inspiration” című ún. “meddley”, melybe Smolski rengeteg korábbi ötletét belesűrítette – itt sok-sok ismerős dallamot, megoldást, fordulatot hallhatunk az immár majdnem 30 éves pályafutásának mintegy összefoglalásaként.

A többi tétel a gitáros jól ismert katalógusából származik. Elsősorban az Almanac tevékenységére támaszkodik, de bőségesen merít a “Majesty & Passion” Bach-tribute-ból is. Meglepetésre a gitáros pályafutásának fontos és jelentős részét kitevő Rage-korszak mindössze egyetlen nótával (Unity) képviselteti magát. Természetesen az eredetileg énekkel rögzített dalok itt instrumentális formában jelennek meg, míg a “Majesty & Passion” tételei egyszerűen csak egy “másolás + beillesztés” művelet eredményeként kerültek a lemezre. Érdekes kérdés, hogy az énekes dalok újra lettek-e rögzítve. Gyanítom, hogy nem (ennek ellenőrzésére, kielemzésére nem volt kapacitásom, de nem is túl lényeges), max. lekerültek róluk az éneksávok és újra följátszotta a gitárrészeket.

A végeredmény egy nem túl koherens, de mindenképpen tetszetős, gitárfanokat maximálisan kielégítő lemez lett, viszont annyira kevés rajta az újdonság, hogy még én, a szenvedélyes gyűjtő sem fogom beszerezni a lemezt egy 10 perces nóta és egy negyedórás “mashup” kedvéért.

Tartuffe

[speechesofnote]

We the people

Born in Houston in 1936, Barbara Jordan achieved much during her political career. In 1966, she became the first African-American woman elected to the Texas Senate; in 1972, she became the only African-American woman to become Governor of Texas, albeit for one day; in 1994, she was awarded the Presidential Medal of Freedom. The list goes on. However, for many, Jordan is best remembered for the masterful opening speech she gave at the beginning of the impeachment hearings against Richard Nixon in 1974–13 minutes of measured eloquence that attracted nationwide praise and recognition. That speech can be watched above. Below, also, is a page of Jordan’s notes from that day, via Portal to Texas History; below that can be found a transcript of her speech.

Speech given by Barbara Jordan before the House Judiciary Committee on July 25th, 1974:

Mr. Chairman, I join my colleague Mr. Rangel in thanking you for giving the junior members of this committee the glorious opportunity of sharing the pain of this inquiry.

Mr. Chairman, you are a strong man, and it has not been easy but we have tried as best we can to give you as much assistance as possible.

Earlier today we heard the beginning of the Preamble to the Constitution of the United States, “We, the people”. It is a very eloquent beginning. But when that document was completed, on the seventeenth of September in 1787, I was not included in that “We, the people”. I felt somehow for many years that George Washington and Alexander Hamilton just left me out by mistake. But through the process of amendment, interpretation, and court decision I have finally been included in “We, the people”.

Today I am an inquisitor. An hyperbole would not be fictional and would not overstate the solemnness that I feel right now. My faith in the Constitution is whole, it is complete, it is total. I am not going to sit here and be an idle spectator to the diminution, the subversion, the destruction of the Constitution.

“Who can so properly be the inquisitors for the nation as the representatives of the nation themselves?” The subject of its jurisdiction are those offenses which proceed from the misconduct of public men. That is what we are talking about. In other words, the jurisdiction comes from the abuse of violation of some public trust. It is wrong, I suggest, it is a misreading of the Constitution for any member here to assert that for a member to vote for an article of impeachment means that that member must be convinced that the president should be removed from office. The Constitution doesn’t say that.

The powers relating to impeachment are an essential check in the hands of this body, the legislature, against and upon the encroachment of the executive. In establishing the division between the two branches of the legislature, the House and the Senate, assigning to the one the right to accuse and to the other the right to judge, the framers of this Constitution were very astute. They did not make the accusers and the judges the same person.

We know the nature of impeachment. We have been talking about it a while now. “It is chiefly designed for the president and his high ministers” to somehow be called into account. It is designed to “bridle” the executive if he engages in excesses. “It is designed as a method of national inquest into the public men.” The framers confined in the congress the power if need be, to remove the president in order to strike a delicate balance between a president swollen with power and grown tyrannical, and preservation of the independence of the executive.

The nature of impeachment is a narrowly channeled exception to the separation-of-powers maxim; the federal convention of 1787 said that. It limited impeachment to high crimes and misdemeanors and discounted and opposed the term “maladministration.” “It is to be used only for great misdemeanors,” so it was said in the North Carolina ratification convention. And in the Virginia ratification convention: “We do not trust our liberty to a particular branch. We need one branch to check the others.”

The North Carolina ratification convention: “No one need be afraid that officers who commit oppression will pass with immunity.”

“Prosecutions of impeachments will seldom fail to agitate the passions of the whole community,” said Hamilton in the Federalist Papers, no. 65. “And to divide it into parties more or less friendly or inimical to the accused.” I do not mean political parties in that sense.

The drawing of political lines goes to the motivation behind impeachment; but impeachment must proceed within the confines of the constitutional term “high crimes and misdemeanors.” Of the impeachment process, it was Woodrow Wilson who said that “nothing short of the grossest offenses against the plain law of the land will suffice to give them speed and effectiveness. Indignation so great as to overgrow party interest may secure a conviction; but nothing else can.”

Common sense would be revolted if we engaged upon this process for insurance, campaign finance reform, housing, environmental protection, energy sufficiency, mass transportation. Pettiness cannot be allowed to stand in the face of such overwhelming problems. So today we are not being petty. We are trying to be big because the task we have before us is a big one.

This morning, in a discussion of the evidence, we were told that the evidence which purports to support the allegations of misuse of the CIA by the president is thin. We are told that that evidence is insufficient. What that recital of the evidence this morning did not include is what the president did know on June 23, 1972. The president did know that it was Republican money, that it was money from the Committee for the Re-Election of the President, which was found in the possession of one of the burglars arrested on June 17.

What the president did know on June 23 was the prior activities of E. Howard Hunt, which included his participation in the break-in of Daniel Ellsberg’s psychiatrist, which included Howard Hunt’s participation in the Dita Beard ITT affair, which included Howard Hunt’s fabrication of cables designed to discredit the Kennedy administration.

We were further cautioned today that perhaps these proceedings ought to be delayed because certainly there would be new evidence forthcoming from the president. The committee subpoena is outstanding, and if the president wants to supply that material, the committee sits here.

The fact is that yesterday, the American people waited with great anxiety for eight hours, not knowing whether their president would obey an order of the Supreme Court of the United States. At this point I would like to juxtapose a few of the impeachment criteria with some of the president’s actions.

Impeachment criteria: James Madison, from the Virginia ratification convention. “If the president be connected in any suspicious manner with any person and there be grounds to believe that he will shelter him, he may be impeached.”

We have heard time and time again that the evidence reflects payment to the defendants of money. The president had knowledge that these funds were being paid and that these were funds collected for the 1972 presidential campaign. We know that the president met with Mr. Henry Petersen twenty-seven times to discuss matters related to Watergate and immediately thereafter met with the very persons who were implicated in the information Mr. Petersen was receiving and transmitting to the president. The words are “if the president be connected in any suspicious manner with any person and there be grounds to believe that he will shelter that person, he may be impeached.”

Justice Story: “Impeachment is intended for occasional and extraordinary cases where a superior power acting for the whole people is put into operation to protect their rights and rescue their liberties from violations.”

We know about the Huston plan. We know about the break-in of the psychiatrist’s office. We know that there was absolute complete direction in August 1971 when the president instructed Ehrlichman to “do whatever is necessary.” This instruction led to a surreptitious entry into Dr. Fielding’s office. “Protect their rights.” “Rescue their liberties from violation.”

The South Carolina ratification convention impeachment criteria: those are impeachable “who behave amiss or betray their public trust.” Beginning shortly after the Watergate break-in and continuing to the present time, the president has engaged in a series of public statements and actions designed to thwart the lawful investigation by government prosecutors. Moreover, the president has made public announcements and assertions bearing on the Watergate case which the evidence will show he knew to be false.

These assertions, false assertions, impeachable, those who misbehave. Those who “behave amiss or betray their public trust.” James Madison again at the Constitutional Convention: “A president is impeachable if he attempts to subvert the Constitution.”

The Constitution charges the president with the task of taking care that the laws be faithfully executed, and yet the president has counseled his aides to commit perjury, willfully disregarded the secrecy of grand jury proceedings, concealed surreptitious entry, attempted to compromise a federal judge while publicly displaying his cooperation with the processes of criminal justice.

“A president is impeachable if he attempts to subvert the Constitution.” If the impeachment provision in the Constitution of the United States will not reach the offenses charged here, then perhaps that eighteenth century Constitution should be abandoned to a twentieth-century paper shredder.

Has the president committed offenses and planned and directed and acquiesced in a course of conduct which the Constitution will not tolerate? That’s the question. We know that. We know the question. We should now forthwith proceed to answer the question. It is reason, and not passion, which must guide our deliberations, guide our debate, and guide our decision.

[theartofeverything]

L: But I’ve seen you be cruel and I've seen you be kind. I’ve watched you switch your whole personality at the flip of a dime. Are you really trying to tell me none of that was an act?

K: Oh, I’m sure a lot of it is. There have certainly been times when I’ve smiled and played along when I didn’t feel like it, or put on a bit of a show for the audience, but doesn’t everyone do that sometimes? Don’t you ever do something you don’t feel like doing but know you should? Have you never put on a braver or happier face for the sake of those around you?

L: Well of course I have. That’s part of what it means to be a leader and a big brother. But it definitely gets hard sometimes, and at the end of the day, it’s good to have someone I can just be myself around. Don’t you have anyone you trust enough to share the real you with?

K: I don’t know if I’ve ever really trusted anybody. If I ever did, it would probably be you. You know my story better than anyone. You've seen more sides of me than most people know exist. I just wish I had a real me to share.

[from The Collected Quotes of Two Wandering Souls, an anthology of memories with Karai, written by Leonardo Hamato]

[urbancobrastrikeforce]

NECA Teenage Mutant Ninja Turtles (Cartoon) - Ultimate Evil Rex-1- Már elérhető

A Target üzletekben már elérhető! A klasszikus 1980-as évekbeli Tini Nindzsa Teknőcök rajzfilmsorozat alapján! Az első robotrendőr, akit “Robotvégrehajtási Kísérlet” néven ismertek, most ördögi másolatot kapott. Shredder Gonosz Rex-1 robotserege itt van, hogy átvegye az irányítást a játékpolcodon, és egyszer s mindenkorra végezzen a Teknőcökkel! Ez a 7 inch méretarányú akciófigura keményen be…

[metalindex-hu]

The Winery Dogs: III (2023)

The Winery Dogs: III (2023) - https://dionysosrising.blog.hu/2023/02/04/the_winery_dogs_iii -

Kiadó: Three Dog Music

Honlapok: www.thewinerydogs.com facebook.com/TheWineryDogs

Nem biztos, hogy nekem kellene megírnom ezt a cikket. Most nem arra gondolok, hogy az utóbbi hat bejegyzést is én írtam, így az a veszély fenyeget, hogy túlexponálom magamat. Inkább arról van szó, hogy a nagy nevek ellenére kezdettől fogva szkeptikusan álltam ehhez a trióhoz. Már azon is meglepődtem, hogy a 2013-as debütáció után lett folytatás (2015), azt viszont végképp nem látom be, hogy nyolc hosszú év elteltével mi késztette őket arra, hogy visszatérjenek, mint a névadó háziállat, a saját – hogy is mondjam csak – maradékukhoz. Ez ugyan kicsit szigorúan hangzik, de nem rossz hasonlat, jóllehet abszolút nem áll szándékomban megsérteni sem a zenészeket, sem a rajongókat.

Abban szerintem mindenki egyetért, hogy a három muzsikus: Mike Portnoy, Billy Sheehen és Richie Kotzen külön-külön is legendás művész, a saját hangszerének világraszóló artistája. Többen még abban is egyetértenek majd velem, hogy Portnoy zenészként, zenei producerként majdnem tévedhetetlen, bár csak majdnem. Elég itt a Metal Allegiance vagy a BPMD nevű projektekre gondolnunk. Abban a tekintetben viszont valószínűleg csak kevés helyeslőre találok, hogy a The Winery Dogs szerintem már az indulásnál kisiklott. Nevezetesen akkor, amikor az eredetileg ideszánt gitáros/énekes, John Sykes nemet mondott, pontosabban elszabotálta az együttes beindulását.

Mint tudjuk, így – mintegy utógondolatként – került a levesbe Richie Kotzen, aki ugyan nagyszerű gitáros (bár a Mike Varney-féle shredder generációból nekem az egyik legkevésbé szimpatikus jelenség), termékeny dalszerző és igen jó torkú énekes, de bizonyos tekintetben épp olyan, mint Glenn Hughes: azaz bárhol megjelenik, ott azonnal rátelepszik a zenére, minden elkezd azonnal beazonosíthatóan, hamisítatlanul glenhjúzos – jelen esetben ricsikoccenes – lenni. Garantálom, hogy John Sykes-szal ez az egész teljesen másképpen szólt volna, mint ahogy azt is, hogy az a trió sokkal közelebb állt volna a szívemhez! Ez tehát itt az első nagy hendikep!

A második hendikep az, hogy bármennyire tisztelem és szeretem Portnoyt és Sheehent zenészként, egyikőjük stílusa sem illeszkedik jól – az egyik ezért, a másik azért – ehhez a funkys blues rockhoz. Talán inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy a Kotzen-féle mindent átható funkys blues rock nem illeszkedik az egyébként külön-külön és együtt is frenetikus ritmusszekcióhoz. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy már a kezdetek kezdetén gellert kapott ez a projekt. Meggyőződésem, hogy a Mother Head’s Family Reunion és a Forty Deuce sokkal hitelesebb inkarnációi annak, amit Kotzen minden ízében képvisel és a jellegzetes stílusához is jobban illenek azok a zenészek. Abba már bele sem kezdek, hogy nekem attól kezdve még kevésbé fekszik Kotzen stílusa, hogy átállt az ujjal pengetésre. Na de ez már tényleg a kákán is csomót esete…

Mindannak ellenére, amit eddig leírtam, a The Winery Dogs nyilván működik valamilyen szinten: a zenészek briliánsak, a dalok – ha nem is mindegyik – abszolút élvezhetőek. Erre az albumra bőven volt alkalmuk rápihenni, ennek ellenére egyáltalán nem érzem kiemelkedőnek a két korábbi kiadványhoz képest, a középrész (a “Breakthrough”-tól a “Stars”-ig) például nekem kimondottan uncsi, a “Gaslight” kérkedő kapkodása pedig irritál (bár koncerteken biztos jól működik). Nem kérdés, hogy akadnak azért határozottan jó pillanatok is. A klipes “Xanadu” igazi Mother Head’s Family Reunion és Forty Deuce hangulatot áraszt, a “The Vengeance” már-már slágergyanús, a “Pharaoh” és a “The Red Wine” pedig kihozzák a legjobbat ebből a fölállásból. Aki eddig is szerette őket, elégedett lesz, aki pedig korábban sem volt oda értük, nem lesz rajongóvá.

Tartuffe

[metalindex-hu]

Kékkői Zalán: My World, My Dream (2021)

Kékkői Zalán: My World, My Dream (2021) - https://metalindex.hu/2021/08/28/kekkoi-zalan-my-world-my-dream-2021/ -

Bár a ’80-as évek gitárhős korszakának lecsengésével a fősodorból (OK, legyen mainstream…) látványosan elkergettetett a gitárszóló, mint önálló “entitás” (tudjátok, amikor a szóló maga is dallá válik a dalon belül), a shredder-apokalipszis mégsem következett be. Bár az új évtized elején az amerikai gitárzene definíciója megváltozott (jó és hasznos, sőt szükséges dolog, csak azokat az átkozott, míves, kidolgozott dallamokat, futamokat felejtsük el, mert azokból aztán minden baj származhat), a rádióknál, zenei csatornáknál tiltólistára kerültek a szólók. Ha pedig mégis beverekedte magát valahogy egy régisulis zenekar, akkor Radio Edit “asszony” neve volt a garancia arra, hogy az ott elhangzó változatban már a szóló ne legyen hallható.

Olyan értelemben persze, ha nehéz szívvel is, de el kell fogadnunk a zeneipari döntést, hogy a gitárszóló, legyen az bár technikailag bármilyen nehéz és lenyűgöző, a legtöbb hallgatónak aktuálisan csak tök fölösleges időhúzás a második refrén előtt… Ez van. Meg az is van, hogy a gitárbolond-fajta szerencsére kevésbé szenzitív a zeneipar aktuális rezgéseire, mondhatni, azt magasról szarja le, elfogadja, tudomásul veszi, hogy a technikai tökéletességre csak nagyon kevesek kíváncsiak, de nem tudja nem csinálni, merthogy oly sok év tanulás és gyakorlás után ez az ő Világa, és az az Álma, hogy ha kevés érdeklődőnek is, de megmutathassa a dalait. És meg is érkeztünk Zalánhoz, merthogy Kékkői Zalán (Ákos, Beatrice stb.) “My World My Dream” lemeze egy olyan ember zenei kitárulkozása, akiről fentebb írtam. Ákos zenekarában, ahogy el is mondja, minden megadatott számára, amit egy hazai gitáros elképzelhet legvadabb álmaiban. Tökéletes technikai feltételek, ahol a gitározáson kívül semmivel nem kellett törődnie, a legnagyobb színpadok, lelkes közönséggel, az ő világa és az ő álma mégis egy olyan lemez, ami az eddigi szakmai életútjának nagyságrendjeihez képest csak töredék példányban és kevés emberhez fog eljutni. Jól van ez így? Nincs jól. Bánja ezt Zalán? Szerintem egyáltalán nem. Ahogy fentebb is írtam, egy önkifejező gitáros nem tudja nem megírni ezeket a dalokat, ha erre lehetősége van, tehát azzal, hogy ez a lemez megjelenhetett, minden megtörtént, a történet befejeződött, az álom valóra vált, hisz megmutatta az ő igazi világát. Az, hogy ebből később hány példány talál gazdára, szerintem már nem bír számára akkora jelentőséggel, mint azt sokan gondolnák.

Én ugyanakkor nagyon szeretném, hogy ez a lemez mégis megkapja azt az elismerést, amit minősége szerint megérdemel, mert nagyon-nagyon sok instrumentális gitármuzsika meghallgatása, sőt fizikai hanghordozón történő birtoklása fényében azt a sommás megállapítást tudom tenni, hogy nincs olyan szegmense, ami nem állja ki az összevetést a világviszonylatban is (el)ismert megjelenésekkel. OK, itt még mindig szűkebb piacról beszélünk, de egy lelkes nemzetközi Zalán-visszhang a szakmai körökből mégiscsak tudna még néhány lapot írni ehhez a befejezett történethez.

A Szakos Krisztián által kevert anyag hangzása baromi jó, telt, minden hangszer a helyén, jól hallhatóan szól. A doboknál Kaszás Péter és Borlai Gergő, nyilván itt sem lehet minőségi kifogást emelni. Szebényi Dániel felel a billentyűs hangszerekért, a bőgőn pedig Fekete Tibor (Samu), Fehérvári Attila, Laczik Fecó és Takács “Kanóc” Roland osztozik. A csapat vitán felül szupergrúp, innen már tényleg csak akkor lehetett volna becsődöltetni az ígéretesen induló vállalkozást, ha Zalán játéka technikailag jó ugyan, de sematikus, kiszámítható, a dalai pedig nem kiemelkedőek. Csakhogy nem az. Egyik sem. És szándékosan nem “kompozíciót” vagy “szerzeményeket” írtam. Zalánnak sikerült DALokat írni, márpedig ez az egyik legnagyobb kihívás egy instrumentális lemez esetében. Sokszor elbuknak itt még a nemzetközileg jegyzett ikonok is.

Nem szoktam, mert nem szeretem dalonként kielemezni a lemezeket, nekem sokkal kifejezőbb egy reális szakmai áttekintést adni az egészről, ezért csak néhány első benyomás, bár már a sokadik hallgatásnál tartok, kirándulni is jött velem a “lemez”. A “Catfight” verse-“kismacskázása” Steve Vait juttatta eszembe, nyilván nem véletlenül, de a dallamos refrén az, ami igazán nagyszerűen sikerült. A hatások megemlítése persze törvényszerű, hacsak nem Yngwie, EVH, Blackmore, Vai, Brian May stb. a recenzió tárgya, de Zalán esetében ez is úgy történik (legalábbis nekem ez volt a benyomásom), hogy nem egy jellemző konkrét “lick”, tremoló-trükk, vagy futam köszön vissza, hanem inkább az, hogy Zalán a legnagyobb gitárosoktól azt tanulta meg, miként lesz egy dal igazán jól felépített és kifejező. Neil Zaza dallamérzékenysége, Marty Friedman vagy Andy Timmons kifejezőkészsége, ahogy a szépen megfogalmazott “clean” hangszínekből kiemelkedik a szinte síró kifejtés, immár több “gain”-nel (Consolation, Shelter). A jó dalok és technikai tökéletesség mellett a változatosság és sokszínűség a lemez egyik legnagyobb erénye, mind hangszínekben, mind hangulatokban.

Stílusában kiváló, bőven nemzetközi színvonalú lemez született, rajta izgalmas, változatos dalokkal. Megy is a gyűjteménybe Vai, Satriani, Zaza, Lukather, Yngwie, Vinnie Moore, stb. mellé, és egy percig nem kell feszengve éreznie majd magát.

Túrisas