#isten tudja mióta | Explore Tumblr posts and blogs

haddmondjamel · 5 years ago

Text

1. fejezet

A barlang

Venna

„Úr isten, megöltem valakit. Úr isten.”

Megálltam. A barlangban továbbra sem látszódott semmi, de úgy éreztem, hogy muszáj leülnöm, kifújni magam. Az idegességtől ziháltam, a szívem úgy kalapált, hogy szinte hallottam a visszhangját a vaksötét falakról visszapattani.

- Nyugodj meg – mormogtam a tenyerembe, amibe beletemettem az arcomat. – Nyugodj meg.

Ez nem volt olyan egyszerű, pedig valahol akkor is tudtam, hogy túlreagálom. Inkább a teljes sokk volt az, ami szította bennem a pánikot. Korábban meg mertem volna esküdni, hogy ki volt világítva az a barlang. És meg mertem volna esküdni arra is, hogy annak a nagydarab valakinek a kezében egy pisztoly volt. De mióta már óráknak tűnő perceken – vagy tényleg órák voltak? – keresztül mászkáltam a falba kapaszkodva, nem is gondolva arra, hogy merre tartok, csak arra, hogy onnan kerüljek minél messzebb… már nem voltam esküdözős kedvemben. Inkább sírtam volna.

De mivel azt nem akartam, elkezdtem magamnak halkan magyarázni:

- Nyugodj meg. Nem volt olyan nagy az a kő. Nem is dobtad el erősen… jó, de. De csak az életedet féltetted. Biztos nem lesz baja… és ha mégis? Nyugodj meg! Mert ezzel egyelőre semmit nem tudsz kezdeni. Ki kell jutnod a barlangból, aztán hívhatsz segítséget. Mentőt. Ha kerítesz egy telefont. De mi a francot mondjak, úr isten, a mentősöknek? Tessék bent mászkálni egy vaksötét barlangban, mert megdobtam valakit egy kővel? Jézusom, nem hívhatok mentőt. De így meg lehet, hogy gyilkos lettem, és sosem fogom megtudni, és örökké azzal a tudattal kell majd élnem, hogy vagy megöltem valakit, vagy nem…

Mély, remegő sóhaj tört fel belőlem, aztán mégis sírni kezdtem inkább.

Tom

„Fantasztikus, ez meg itt kezd el bőgni a sötétben…”

Alapból nagyon ideges voltam. Már rengeteg küldetésnek voltam én a vezetője, de soha nem történt még ekkora hiba. Egyrészt, a biztonsági berendezéseknek úgy kellett volna működniük, hogy még egy légy se tudjon megközelíteni minket. Másrészt, annak az idióta Emettnek nem kellett volna úgy tartania azt a kurva olvasót, mintha pisztoly lenne. Nem véletlenül találtak ki erre egy nagyon egyszerű protokollt, amit ha követünk, két másodperc alatt le is tudjuk a dolgot. Ez az idióta meg elkezdett ordibálni és hadonászni, nem csodálom, hogy ez a szerencsétlen megijedt.

„De mégis csak én vagyok a főnök. Nekem kellett volna újra és újra átbeszélnem velük a protokollt, hogy ha ilyen bekövetkezik, akkor mindenki tudja, hogy mit kell csinálni. Csakhogy ilyen eddig még sosem következett be, mert nem véletlenül költünk marha sokat a biztonsági berendezésekre és a legújabb technológiára.”

Szívem szerint sóhajtottam volna egy hatalmasat, de ugye nem tehettem, nehogy meghalljon. Meg kellett várnom, amíg a lánynak sikerül kikecmeregnie a barlangból (ami úgy tűnt, sosem fog megtörténni), hogy egyből értesíthessem a biztonságiakat, hogy megkezdhetik a teljes lezárást.

Venna

- Jól van, jól van. Szedd már össze magad. Nem kuksolhatsz örökké itt. Ha kiérsz, majd értesíted a hatóságokat. Szépen besétálsz a rendőrségre, és bevallod, amit tettél. Ha lecsuknak, hát lecsuknak. Lehet ki tudják nyomozni, jól van-e az a nő. Lehet, hogy megtisztulhat a lelkiismereted.

Sóhajtottam egy mélyet, szipogtam párat, arcomat a pólomba töröltem. Aztán a kezemet is, mert az is csupa víz volt a könnyeimtől.

Tudom, hülyeségnek tűnik. De nem bírom jól a stresszt. Én csak egy reggeli túrára indultam. Úgy voltam vele, hogy ha már nyaralunk, nem szeretnék végig a medence partján ücsörögni, ahogy többiek; jó lenne túrázni egyet, kint a vadonban. Nem vettem észre időben, hogy lemerül a telefonom (amit egyébként már akkor is furcsállottam, hiszen elvileg egész éjszaka a töltőn volt, de aztán ki tudja, lehet azt elfelejtettem bedugni a konnektorba), aminek köszönhetően még jobban eltévedtem.

„Aztán láttam meg a barlangot, ami ki volt világítva. Igen, ez biztos. Ezért gondoltam azt, hogy ez valami turisztikai hely, és ezért indultam sétára benne. Most meg vaksötét van, majdnem lelőttek, és lehet, hogy megöltem valakit.”

Nem lett volna (akkora) bűntudatom egyébként, ha a pisztolyos embert találom el, de nem őt sikerült, hanem egy fiatal nőt. Furcsa ruhában volt, és gumikesztyűben.

Egyre több minden kezdett derengeni a történtekből, de az egész annyira röhejesnek tűnt, mintha valami béna amerikai krimiben történt volna.

Sóhajtottam egyet és feltápászkodtam. Majd „nyugtatólag” megint magamnak kezdtem szónokolni:

- Gondolkodhatsz ezen napestig, akkor sem fogsz rájönni az igazságra. El kell indulnod, ha valaha ki szeretnél jutni ebből a barlangból. Jaj… istenem, fogalmam sincs, merre induljak, és nem is látok, és akár fenevadak is élhetnek itt, amik szét akarnak tépni engem, és nem tudom, miért nincs kivilágítva ez a hely, és nem tudom, mit csináljak.

Tom

Idegesen hallgattam a monológját. Tudtam, ha elmegy a rendőrségre, akkor a küldetésnek annyi.

„A biztonsági rendszereink valószínűleg távol tudnák tartani a kiérkező rendőröket, de ismerem a feletteseimet annyira, hogy ha hivatalos szerveknek jelentve leszünk, akkor egyből lefújják az akciót. Ami miatt azért nem lehet hibáztatni őket, mert ha esetleg a kisvárosi rendőrőrsnél feljebb jut a bejelentés, esetleg olyan szervekhez, akik nem örülnek a mi kis tevékenységünknek… Ha minden prímán menne, akkor – elvileg – ők sem találhatnának ránk, de nyomás alá helyezhetnék a szervezetünket. Ehhez mondjuk nagyon fel kellene jutnia az információnak, de a feletteseim nem a kockázat vállalásukról híresek.” – Ezen morfondíroztam, mikor végre méltóztatott feltápászkodni. Azt hittem elindul végre, ehelyett megint magában kezdett el szónokolni, amitől szívem szerint a falba vertem volna a fejem. Természetesen nem tehettem; egyrészt, valószínűleg nem maradtam volna teljesen észrevétlen, ha nekikezdek eme tevékenységnek, másrészt tulajdonképpen hálás lehettem neki, amiért nem volt annyi esze, hogy befogja a száját, hiszen más különben fogalmam sem lett volna arról, hogy mire készül.

Azt nem tudtam, mi tévő legyek az így megszerzett információkkal, de egyre biztosabb lettem abban, hogy ez a csaj nem komplett (ki a franc kezd el egy visszhangzó barlangban magában motyogni, főleg, ha ennyire fél mindentől!?), illetve abban, hogy ha még egyszer istent emlegeti, akkor itt hagyom, megnézzük segít-e neki az öreg.

Venna

- Bátor vagy és erős, nem félsz semmitől. Bátor vagy és erős, nem félsz semmitől. Bátor vagy és erős, nem félsz semmitől – ezt mantráztam magamnak, bízva abban, hogy hatni fog. Nem igazán így történt: reszketve botorkáltam a kezemet a falnak nyomva. Lassan haladtam, amiben az volt az igazán szörnyű, hogy még abban sem voltam biztos, hogy a jó irányba megyek. Illetve az, hogy miközben próbáltam a kis mondatot az agyamba építeni, és valami eszement erőt venni belőle, egyre ijedtebb voltam, és egyre inkább elkezdett beférkőzni az a gondolat a fejembe, hogy nem fogok kijutni.

„Azért engedett el a pisztolyos fickó, mert tudta, hogy sosem találok ki a barlangból. Tudta, hogy itt halok meg, nem is kell megölnie engem. Majd megteszi vagy a pánikroham, vagy az éhség, vagy a szomjúság, esetleg vadállatok.”

Nem tudtam mit csináljak. Attól féltem, hogy ha elkezdek segítségért kiabálni, akkor mégis túl nagy motivációt adok neki ahhoz, hogy utánam eredjen. Olyan hatalmasnak tűnt a barlang (valószínűleg az is volt), és sosem tudhattam biztosra, mi van előttem, a lábammal tapogatóztam, nehogy szakadékba lépjek, vagy hasonló, és hiába csengett még valahol a saját lelkesítő szövegem, a szívem megint vészesen kalapált, és közel álltam ahhoz, hogy újra leüljek.

Tom

Először még gúnyosan mosolyogtam a „bátor vagy és erős” szövegen, de aztán valahol belül egy picit elkezdtem sajnálni.

„Nem ő tehet róla, hogy elromlott a rendszerünk. Ahogy arról sem, hogy Emett egy címeres fasz, és úgy lóbálja az olvasót, hogy ha nem ismerem, én is lelőttem volna. Végső soron pedig aggódik Éváért, ami jó lélekre vall. Bár ez utóbbi nélkül boldogabb lennék. Mit csináljak?”

Megfordult a fejemben, hogy lelövöm. De az csak egy másodpercig. Mi egy nagyon etikus osztag vagyunk. Nem tilos a gyilkosság, de csak kifejezetten indokolt esetben.

„Azt pedig nem fogadnák el, hogy uram, nagyon szerettem ezt a küldetést, és nem akartam hagyni, hogy pocsékba menjen” – gondoltam. Főleg, hogy az igazságba az is beletartozott, hogy kifejezetten élveztem, hogy ilyen felelős feladatra kértek fel. Nálunk pedig már akkor sem volt divat mindenféle egomán seggfej istápolgatása: ha valaki azért akart jönni, hogy jobbnak érezze magát, akkor egyből megbukott a pszichológiai vizsgán. Amit egyébként félévente újra megtartottak (illetve bármikor rendelhettek el rendkívülit, mikor úgy gondolták).

Szóval, egyelőre semmi okos nem jutott az eszembe. Azért sem, mert a figyelmem nagy részét annak szenteltem, hogy szemmel tartsam a lányt. Nekem annyi előnyöm volt vele szemben, hogy betéve ismertem a teljes barlangrendszert, és még annyi, hogy éjjellátó volt rajtam. Megkérdeztem egyébként a biztonságiakat (a karórám üzenőfelületén keresztült), hogy nem lehetne-e eltekinteni a protokoll ezen részétől és visszakapcsolni a villanyt legalább ezen a részen, szigorúan csak a kijárat felé, de azt mondták, hogy az befelé is vonzhat embereket, illetve túl sok esély marad nézelődni, esetleg elvinni valamit. Amire azt feleltem, hogy erre befelé is volt esélye, és minél tovább maradunk „nyitva”, várva, hogy kitaláljon, annál több a valószínűsége annak, hogy valaki bejön, de erre azt felelték, hogy a szakaszos lezárást már elkezdték, és a bejövetelről is gondolkodtak. Mire én megkérdeztem, hogy akkor mi a lószarért nem lehet a kurva villanyt felkapcsolni, amire azt felelték, hogy a „csak”. Merthogy a biztonság az ő területük.

„Ami igaz. De csak féltik a seggüket és túlkompenzálnak, míg én itt sétafikálok emögött a szerencsétlen mögött. Mindegy, legalább van időm kitalálni, hogy mi legyen. A verzió: hagyom, hadd menjen a rendőrségre. Még időben értesítem a feletteseimet. B verzió: segítséget kérek a nagy főnöktől.”

Ez nem tartozott a kedvenceim közé. Egyébként a helyzet súlyossága megengedte volna, hogy beszéljek vele és tanácsot kérjek, mégis úgy éreztem, hogy engem nem azért képeztek ki, hogy egy ilyen egyszerű szituációra („hiszen csak egy lányról van szó!”) ne találjak egyedül megoldást.

„Nézzük csak. C verzió… mi legyen a c verzió?”

Egy jó nagy puffanás térített magamhoz a gondolataimból.

Venna

Szóval, elestem. Nem olyan picit, nem olyan nőiesen, hanem igazi szerencsétlen módon. Mondhatnám, hogy ez egyébként is jellemző rám, és ilyen aranyosan béna vagyok, de az igazság az, hogy ideges voltam, túl sok mindenre kellett figyelni, és egy olyan felületben kapaszkodtam meg, ami megmozdult. Ez nem lett volna baj egyébként, ha nem ijedek meg ettől annyira, hogy elugrok a faltól. Ami szintén nem lett volna akkora baj, ha nem kerül egy kő abba a mezőbe, amibe ugrani szerettem volna. De a kő „odakerült” (a kő szempontjából meg én kerültem oda), és természetesen iszonyatosan belerúgtam. Ami még mindig nem lett volna akkora baj, ha nem akad bele a lábam a sziklatömb alja és a föld közé. Mert így az ugrásból vett lendületnek köszönhetően irgalmatlant zakóztam.

Miután elcsattantam, mint egy zsák krumpli, utána egy picit kábán feküdtem a földön. Nem tudtam, hogy sikoltozzak-e, sírjak, vagy mit csináljak, ezért úgy maradtam néhány másodpercig. Aztán nyöszörögve a hátamra fordultam. A számban por ízét éreztem, a lábam pedig iszonyatosan fájt. Amikor odanyúltam, akkor nedvességet és még erősebb fájdalmat éreztem, amitől felnyögtem.

Majd elsírtam magam.

Azt éreztem, hogy elegem van. Mármint úgy igazán. Egyedül voltam egy vaksötét barlangban, fogalmam sem volt, hogy merre kellene indulnom, sehol egy teremtett lélek nem volt a közelemben akitől segítséget kérhettem volna, és biztos voltam benne, hogy az a nedvesség az vért jelent. Én pedig elájulok, ha vért látok. (Így utólag belegondolva, örülhetek, hogy sötét volt.)

Ráadásul elkapott a pánik, mert azt éreztem, hogy nehéz lesz lábra állni. Éreztem, ahogy egy kis patakban csorog lefelé a nedvesség a térdem alatt érzett sebből, de fogalmam sem volt, hogy ez mekkora sérülést jelent, ugyanis rettenetesen féltem odanyúlni.

Arra gondoltam, hogy leveszem a pólómat, csinálok rá valami kötést, de mielőtt neki álltam volna a dolognak, lépteket hallottam a sötétségből. Szóval mégis inkább sikítottam egyet.

Tom

Körülbelül két másodperc alatt sikerült tropára tennie mind önmagát, mind az idegeimet. Erre aztán végképp nem létezett forgatókönyv. Senki nem tanította meg, hogy mi van akkor, ha valaki – szemmel láthatóan – csak véletlenül hatol be az egyébként bevehetetlennek tartott bunkerbe, majd még össze is töri magát. Ha nem kaptam volna ennyire erős mentális kiképzést ennek láttán lehet, hogy én is elsírom magam.

De nem tettem. Helyette forgatókönyvek ezrei ugrottak be a fejembe: „A verzió: itt hagyom. A terület nagy része úgy is le van zárva, ez aztán tényleg nem a mi hibánk; sötét barlangban császkált, eltévedt, megsebesült és meghalt. Ez még csak nem is gyilkosság, mindössze csak tartom magam a szigorú inkognitóra vonatkozó elvárásokhoz és nem fedem fel a jelenlétem. Hiszen egyébként akár egy magát - nagyon ügyesen - álcázó kém is lehetne.”

Ez egyszerűnek tűnt, de nem hittem volna, hogy az lenne. „És ha nem az, akkor keresni kezdik. Ha pedig a nyomok hozzánk vezetnek, akkor a helyzet rosszabb lesz, mintha ő maga sétált volna be a rendőrségre, hiszen egy halálesetnek sokkal nagyobb a hírértéke, mint annak, ha valakit megdobtak egy kővel.”

„A legfőbb kérdés talán az, hogy látott-e engem a többiekkel. Ha nem, akkor B verzió: odamegyek, mint egyszerű túrázó, elmondom, hogy hallottam a puffanást, és kíváncsi voltam, mi történik…”

De aztán eszembe jutott a C verzió, ami első, második és harmadik gondolatra is zseniálisnak tűnt. Még megkérdeztem a biztonságiaktól, hogy mit gondolnak a lányról – lecsekkolták, nem kém -, illetve, hogy láthatott-e engem a többiekkel.

Aztán elindultam felé.

Venna

Csak annyit hallottam, hogy valaki azt mondogatja, hogy „csssss, csssss, nyugodj meg”. Mire felocsúdtam már ott térdelt mellettem valaki, simogatta a karomat, és nyugtatgatott.

- Mindenütt téged kerestelek – mondta -, láttam, hogy a barátaim jól rád ijesztettek. Szerettem volna megnézni, hogy rendben vagy-e, mert nem veszélytelen ez a barlang. Hangos puffanást hallottam, majd sírást, így a hang felé indultam, reméltem, nem esett bajod. Minden rendben van?

- Jézusom – ennyit tudtam kinyögni hirtelen. Egyrészt, nem is értettem teljesen, mire gondol. Másrészt, ha mégis értettem, akkor pedig olyan gyanúsan hangzott az egész.

„Egész eddig itt caplattam a barlangban. Még csak azt sem mondhatnám, hogy kifejezetten halk voltam, sőt. Honnan került ide ez az ember?”

Tom

Előadtam a kis együtt érző monológomat, mire annyit tudott kinyögni, hogy „jézusom”. Itt már tényleg kezdtem kifogyni a béketűrésemből. Mivel az éjjellátót magamon hagytam, pontosan tudtam, hogy a sérülése komoly, de mivel ezt nem tudhatta meg, így nem hozhattam fel, amíg ő nem jelezte felém.

- Úgy értem, egy hangos puffanást hallottam, minden rendben van? Nem estél el?

Pár másodpercig még kicsit bambán nézett rám – nem tudtam eldönteni, hogy agyrázkódásra gyanakodjak, vagy arra, hogy gyengeelméjű -, de aztán csak megszólalt végre.

- De, de… nagyon. Van egy nagy seb a lábamon.

- Várj egy pillanatot, előkapom az elemlámpám. Akkor tettem el, amikor a puffanást hallottam, először féltem, hogy valami vadállat az, aztán meg attól, hogy elijesztelek. – Ezt még én is béna magyarázatnak éreztem. Egy picit jobban átgondolhattam volna, mielőtt fogom magam, és oda rohanok, de akkor már nem volt mit tenni. Reméltem, hogy talán meg van annyira ijedve, hogy ne foglalkozzon az olyan apró részletekkel, mint az, hogy milyen könnyen megtaláltam a vaksötétben, és, hogy miért a táskámba rejtettem az elemlámpámat.

Nem vártam reakciót, az éjjellátót már be is süllyesztettem a zsebembe, fel is kattintottam a fényforrást, rá egyenesen a sebre. Lenézett, ő akkor először látta meg a már-már vöröses-feketére (vér-kosz) színezett lábát, és az elég nagy sérülést. Majd elájult.

- Édes faszom – motyogtam magamnak. Előkaptam az elsősegélyes dobozt, annak rendje és módja szerint kitisztítottam a sebet, fertőtlenítettem, és ráraktam egy kötést. Mivel valószínűsítettem, hogy a vér látványa miatt vesztette el az eszméletét, ezért még azt is letörölgettem. Ezután kezdtem angyali hangon és türelemmel élesztgetni, minipofonokkal, és vizes borogatással.

Kábának tűnt, mikor magához tért.

- Ne ijedj meg, egy picit elájultál. Nincsen semmi baj, elláttam a sebed, de ettől még bevinnélek a kórházba, ha megengeded.

Bizonytalanul bólintott, mire segítettem neki feltápászkodni. Belém kapaszkodva botorkált. Azon gondolkodtam, hogy mennyivel gyorsabban haladnánk, ha felkaphatnám, de úgy éreztem, egy olyan kiszolgáltatott helyzetben nehéz lenne beszélgetést kezdeményeznem vele, pedig most az volt a cél.

Venna

Még úgy is fájt minden lépés, hogy a testsúlyom nagy részét nem is én cipeltem. Próbáltuk mind a ketten kímélni a sebesült lábamat, de így is azt éreztem, hogy minden földet érésnél picit összerándul. Rettegtem attól, hogy milyen mély lehet a sérülés, ugyanis csak a rengeteg, rengeteg vér látványára emlékeztem. Ettől a gondolattól újra szédülni kezdtem, így megpróbáltam inkább elhessegetni.

- Köszön��m a segítségedet.

- Ugyan, semmiség. Mindig felkészülten túrázunk, előfordulnak ilyen baleset, ha valaki minden szabadidejét ásványtanulmányozással tölti különböző barlangokban. Ne haragudj, hogy megijesztett azzal a műszerrel a haverom.

- Az… az nem egy pisztoly volt? – Kérdeztem bizonytalanul, mire jóízűt nevetett.

- Dehogy is… Charles előbb enné meg a szeretett kavics-gyűjteményét, mint fogna fegyvert a kezében. Azzal az eszközzel elemzi a talajt. Meg nem mondom neked, hogy pontosan hogy működik – én a kalandokat keresem a barlangokban, nem a porszemeket -, de ölni nem lehet vele, maximum akkor, ha letuszkolod valakinek a torkán.

- Jézusom… akkor az a nő…?

- Vele minden rendben van. Természetes, ha egy nagydarab, hadonászó embertől megijedsz, és menekülni szeretnél. Nem dobsz olyan erősen, hogy az halálos legyen – vigyort véltem kihallani a hangjából -, ő küldött utánad, hogy nézzem meg, rendben vagy –e.

Tom

Ez utóbbi nem (sem?) volt teljesen igaz. Éva valóban magához tért, de azt mondta, hogy minimum agyrázkódást kapott, ami miatt nem tud dolgozni, és reméli, hogy ha már utána megyek, akkor megölöm „azt a ribancot”.

„Ilyen hevesen nálunk egyébként nem szabad reagálni, tehát lesz majd egy útja a pszichológushoz. Mondjuk nem lett nyugodtabb attól, hogy ezt megmondtam neki.”

- Ki volt világítva – mondta. Bizonytalanságot hallottam a hangjában, ami félig jó volt, félig meg arra figyelmeztetett, hogy nem árt óvatosnak maradni.

- Micsoda? – Kérdeztem ártatlan érdeklődéssel a hangomban.

- A barlang. Amikor jöttem befelé. – Itt már picit határozottabbnak hallatszott.

- Elképzelhető, hogy néhány része ki van világítva. De nézz csak fel – a plafonra irányítottam az elemlámpám fénysugarát, addig is megállva, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, amíg felemeli a pillantását -, látod? Itt nincsenek lámpák.

- Látom… - motyogva felelt, kicsit elhúzva a szót, mintha gondolkodna valamin. Az volt az őrjítő ebben, hogy nem tudtam leolvasni semmit az arcáról. Sápadt volt, poros és kifejezéstelen. Eleinte azt hittem bamba, de utána már-már tudatosnak tűnt az a közönyösség.

Venna

„Hogy értette, hogy elképzelhető? Ha a barátaival volt, akkor tudnia kellett, hogy vannak kivilágított részek. És miért nem arrafelé tartunk? Én olyanon jöttem be.” Össze voltam zavarodva. Most már biztos voltam abban, hogy nem tudtam volna befelé megtenni az utat, ha nem lett volna valami fényforrás felettem. Hiszen kifelé is reménytelennek tűnt.

Másrészről viszont, nem úgy tűnt, mintha meg akarna gyilkolni. „Minek kötötte volna be a sebemet, és segítene kifelé vánszorogni, ha az lenne a cél, hogy megöljön? Nem, nem erről lesz szó… de akkor sem értem.”

- Te mit csináltál erre egyébként? Te is nyaralsz? – Kérdezte derűs hangon.

- Igen – feleltem. Valahogy nem éreztem őszintének a fiút, de nem akartam, hogy érezze rajtam, ezért én is elkezdtem a cseverészést: – A családommal jöttünk ide, mint minden évben. De szeretjük. Ők jól elvannak a hotelben, mert medencéznek, és hasonlók, de én szeretek kirándulni.

- Ó, jól hangzik. Mi egy ifjúsági szállóban találtunk helyet magunknak. Olcsó, és könnyű kirándulni bármerre onnan. Természetesen a haverjaim miatt inkább az ilyen barlangi helyeket szoktuk látogatni…

Tom

Ezután hosszú, és viszonylag sablonos bájcsevely következett a város és a környék adottságairól. Ki voltunk oktatva ezekről, illetve még megfigyelés alatt is tartottunk néhányat, így nem volt nehéz jó turistaként tetszelegni.

Végre kiértünk a barlangból, a szikrázó napsütés picit elvakított mindkettőnket. Láttam egy néhány másodperces zavart átsuhanni az arcán, de nem szólt semmit, szóval nem firtattam. Kedves mosollyal az arcomon megérdeklődtem, hogy segíthetek-e neki lemászni a viszonylag meredek kaptatón.

- Arra gondoltam, hogy akár le is cipelhetnélek, ha nem baj.

Erre fájdalmas kifejezés ült ki az arcára.

Venna

„Még csak az kéne, hogy kézben cipeljen le valami vadidegen. Aztán elveszti az egyensúlyát, lezuhanunk, és mind meghalunk… na persze.”

Próbáltam a megnyerő mosolyra hasonlóval válaszolni, de azt feleltem, hogy köszönöm nem, megoldom én. A következő másodpercben pedig (tehát konkrétan az első lépésnél, amit az ösvényen lefelé szándékozva óhajtottam megtenni) elengedett a lábam, és elkezdtem volna lefelé zuhanni, ha nem tart meg, és ránt fel. Szelíd volt, de határozott. A kezébe kapott, és elindult velem.

- Így azért mindjárt jobb – mondta vidáman -, egyrészt, nem kell hullaszállítókat hívni ide, másrészt, így lehet igazán közel kerülni egymáshoz. Finom a hajad illata. – Elpirultam, amit vagy észrevett, vagy nem. – Lehet, hogy csupa por vagy, kócos, és úgy nézel ki, mint egy neandervölgyi, de azt senki nem mondhatja rád, hogy büdös vagy.

- Ó, nagyon kedves – feleltem picit sértődötten. A hajam illatának megdicsérése után, főleg, hogy ilyen akaratlanul közel kerültünk egymáshoz, a fejemben már romantikus filmek forgatókönyvei futottak le. – Kár, hogy mindez rólad nem mondható el – fűztem hozzá egy epés megjegyzést.

Nem láttam, csak hallottam a gúnyos mosolyát:

- Tényleg, milyen kár, hogy nem vagyok földes, kócos, és csupa vér… bárcsak mindez elmondható lenne rólam!

Itt már tudtam, hogy ez nem egy romantikus sztori kezdete. Ha papot hívunk, az azért lesz, mert mégiscsak legurulunk a hegyről, miközben megpróbálom kitekerni a nyakát. (Igazából szórakoztató volt.) Nem is figyeltem a fájdalomra, és nem is éreztem annyira. Nagyon óvatosan ment, mintha még arra is figyelmet fordított volna, hogy mindig jó szögben tartsa a sebesült végtagot, hogy az még véletlenül se ütődhessen se az épnek, se bármi másnak.

Aztán végre leértünk.

Nem tett le, egyenesen egy közelben lévő parkolóba sétált, ahol egy fehér autó ülésébe helyezett.

Így indultunk el a kórházba.

Tom

Útközben nem sok szó esett köztünk. Fáradtnak tűnt, de azért dúdolgatott néhány számot magának. Az igazat megvallva soha senkit nem hallottam még ennyire hamisan dúdolni, de összességében nem volt kellemetlen, inkább szórakoztató. Amikor megjegyeztem neki, akkor hallgatásba mélyedt, mintha a lelkébe tiportam volna.

„Ha valóban így van, akkor megtaláltam az egyetlen olyan embert a Földön, akinek tényleg nincs a legcsekélyebb zenei hallása sem. Mókás…”

A kórházba érve már csak támogattam a járásban. Beszéltem helyette a recepción, várakozás közben pedig megkérdeztem, hogy felhívna-e valakit. Azt mondta, a telefonja lemerült, és nem tud fejből egy telefonszámot sem. A sajátján kívül, amit ugye hiába próbálnánk hívni.

- Ez roppant elmés megjegyzés volt – dicsértem meg. – Ha ilyen logikusan gondolkodsz, legalább abban biztosak lehetünk, hogy nem zápult meg az agyad.

Egy fintorral válaszolt.

- Azért szóljál kérlek a nagy esésről – mondtam komolyabb hangsúlyt megütve. – Nem árt, ha az orvosok is tudnak róla.

- Rendben van.

Viszonylag hamar szólították.

„Legalább a biztonsági rendszerünk mobil elektronikai eszközöket megbolondító része működött. Nagy szarban lettünk volna, ha nem így van. Valószínűleg két másodperc alatt hívta volna a zsarukat” – mélyedtem a gondolataimba, amíg befelé sétált.

Venna

A doktor kedves volt, nem firtatta túlságosan a baleset körülményeit. Azt mondta, hogy a nyaralószezonban gyakoriak az ilyen sérülések.

- Bár maga egy kicsit akciófilmesebb külsővel rendelkezik a megszokottnál. Remélem sikerült elbánnia a rosszfiúkkal.

Értetlen mosoly-szerűséggel feleltem.

- Több kosz van magán, mint a kórházi folyósókon. És maradjon köztünk, ez igen csak nagy szó ám, elnézve a takarítószolgálat lelkesedését.

Erre pedig egy kényszeredett mosollyal villantottam. Nem néztem meg a sebet, miközben dolgozott rajta. Az ágyon fekve jobb híján a saját karomat szorongattam, hátha kevésbé érzem, hogy mi történik.

- Nem egy szép sérülés, de a ragasztásos módszerrel megoldjuk.

- Ragasztásos? – Kérdeztem.

- Igen, varrás helyett. Csak összehúzzuk a sebet, leragasztjuk, és hagyjuk, hogy a szövetek tegyék a dolgukat. Ami azt jelenti, hogy semmi túra. Úgy két hétig maradjon otthon, pihentesse, és utána menjen vissza csak dolgozni.

- Rendben van.

Tom

Az órán keresztül egyeztettem mind a biztonságiakkal, mind a többiekkel. A bázis összes olyan lakója, akinek épp nem akadt feladata, az engem figyelt árgus szemekkel. Nekünk ugyanis volt kémrendszerünk, és nem is akármilyen.

Kicsit, de tényleg csak kicsit - olyan férfiasan -, féltem, hogy mit fognak szólni a helyzet megoldásomhoz. Volt ugyanis egy szabályunk: küldetés közben nem zavarjuk meg a másikat a saját észrevételeinkkel. Megbízunk egymásban annyira, hogy feltételezzük, a legjobbat hozza ki a helyzetből. Ilyenkor szigorúan tilos volt a véleményezés, objektív adatokat közöltünk csak egymással. Így tudtam meg, hogy a biztonságiak kötelességből jelentették a helyzetet a feletteseinknek. Így tudtam meg, hogy a pihenős csapat teljes legénysége úgy nézte a barlangban elkezdődött kis kalandot, mint valami szappanoperát.

Kinyílt az ajtó, én meg újra a kedves-lelkes fiatal srác szerepébe bújtam:

- Na mi a helyzet, hogy vagy?

- Köszönöm, megmaradok – felelte mosolyogva. – Összeragasztották a sebet. Holnap vissza kell jönnöm kontrollra, de ha rendben van, akkor sok gondom nem lesz vele. Kaptam fájdalomcsillapítót is, és a doki azt mondta, idézem „ilyen szépen kipucolt sebbel el sem kellett volna jönnie hozzám, ha van kéznél egy kis pillanatragasztó, mi?”

Elejtettem egy aranyos kis nevetést. (Szinte láttam magam előtt, ahogy ezeket az erőltetett részeket újra és újra lejátszák majd a többiek.)

- Akkor mehetünk haza, hölgyem?

- Ó… köszönöm, nagyon kedves vagy, de megoldom, emiatt igazán ne fáradj, így is többet tettél értem, mint kellett volna… Örökké hálás leszek, komolyan mondom.

Ez a lány úgy kábé minden második mondatával képes volt felcseszni, és nagyon nehéz volt eltitkolni előtte így, hogy nem voltam számára láthatatlan. De ahelyett, hogy azt mondtam volna neki, hogy „remélem valami vén szipirtyó beleül az öledbe a buszon, a viszont látásra”, azt feleltem, hogy:

- Nekem igazán nem probléma, annyira nem lehetsz messze, kocsival itt nincs távolság. - Persze addigra pontosan tudtam, hogy melyik hotelben szállt meg, sőt, még a szobaszámot is. Igazából ha elolvastam volna a teljes jelentést (amit a biztonságiak küldtek le róla), akkor még a bugyija színét is meg tudtam volna mondani.

- Őőő… ha tényleg nem nagy probléma neked, akkor megköszönném.

Fasza.

Úgy nézett ki, hogy hatott a fájdalomcsillapító, ugyanis kifelé már nem igényelte a segítségemet.

Venna

A hotel felé vezető utat csendesen tettük meg. Én akkor már csak hálát és fáradtságot éreztem. Pihenni szerettem volna. Volt egy-két olyan pillanat, amikor tényleg azt hittem, hogy abban a barlangban fogok megpusztulni. Ehelyett jött ő… és úgy döntöttem, nem fogok többet rugózni ezen a témán. „Ki volt világítva, az biztos. Hogy ő miért nem látta, vagy ha látta, akkor miért hallgatott róla, az rejtély… de nem érdekel. Nélküle ott zabáltak volna fel a vérszagra odagyűlő farkasok.”

- Még a nevedet sem tudom - szólaltam meg, mikor lefékeztünk a hotel előtti parkolóban.

- Charles vagyok - felelte mosolyogva. - És te?

- Venna - feleltem, szintén egy mosollyal.

Kiszállt a kocsiból, és segített nekem is kikászálódni. Megkérdezte, hogy kell-e segítség, de nemet intettem.

- Akkor hát Venna… minden jót neked, és ennél jobban ne törd össze magad, ha lehet.

- Neked pedig ne sodorjon még egy ilyen szerencsétlen túrázót az utadba a szél.

Nevetett egyet.

- Úgy legyen.

Majd egy intéssel visszaszállt az autójába, és elhajtott.

2. fejezet

Mindennapok

Tom

Ezután jött csak a java. Az ember alig hinné, hogy egy ilyen kis malőr mennyi plusz munkát tud okozni… ezt persze nem sózhattam másra. Szóval az alapvető feladataim lecserélődtek arra, hogy a lány mindennapjait kellett nyomon követnem, tulajdonképpen szinte másodpercről másodpercre. Erre is volt protokoll (természetesen), tehát a biztonságiak új (az előző csapatot szinte teljesen kirúgtuk) főnökével, illetve közülük naponta véletlenszerűen „kisorsolt” plusz egy fővel, és egy pszichológussal közösen, négyünknek kellett figyelnünk, hogy tesz-e olyan embereknek célzást az esetről, akiknek nem kellene; elmeséli-e valamilyen internetes platformon; esetleg tervez-e hivatalos szervekkel beszélni erről. Úgy tűnt azonban - az első néhány nap tapasztalatai alapján -, a húgán kívül nem mesélte el másnak (igen, természetesen ennek köszönhetően őt is a megfigyelés hatálya alá kellett vonnunk egy rövid ideig).

És mindezt három hónapig, esetleg fél évig, ha a jelentéseink alapján indokoltnak érzik. Azt hittem megőrülök.

De legalább nem fújták le az akciót. A barlangban tapasztaltak, illetve az első pár napi megfigyelés alapján a teljesen veszélytelen kategóriába sorolták a lányt. Ennek ellenére azért kellett figyelni, mert „sosem lehet tudni”.

Mivel az egységnek én voltam a főnöke (a biztonságiakkal történt kis incidens után az egész bázis fejévé neveztek ki, hogy ne legyen többé probléma az ilyen helyzetek kezelése), és hálás voltam, amiért én nem repültem a biztonságiakkal együtt, nem fejeztem ki nem tetszésemet. Csak a pszichológus tudott róla, de neki kötelező is mindent elmesélni. Abban maradtunk, hogy érthető, hogy örülnék annak, ha néha pihenni is lenne időm, vagy hasznosabb küldetésben részt venni, vagy ténylegesen irányítani is a bázist… de le kell nyelni a békát.

Az alapvető feladatunk az volt egyébként első körben, hogy felépítsük magát a bázist, és teljes mértékben megismerjük a környéket. Alakítsuk ki az elektronikai rendszereket, a szobákat, a védelmi ajtókat, titkos útvonalakat, olyan szellőzőrendszert, ami teljesen megszűr mindent, ami a külvilágból belekerül, kezdjük meg az önellátó gazdálkodás (rejtett) előkészítését és még a végtelenségig sorolhatnám. Azt mondták, nagyon izgalmas feladat előtt állunk, vegyük magunkat nagyon komolyan, és készüljünk fel a legrosszabbra is.

Ennek a közepébe szaladt be az a kislány, és rúgott fel mindent.

Szóval ahelyett, hogy én is részt vettem volna a tényleges munkálatokban, a helyettesem vette át a frissen megszerzett hatalmi pozíciót, és a vele járó előnyöket. Természetesen fontos kérdésekben nem dönthetett az én megkérdezésem nélkül, de akkor is hiányzott a megszokott, teljes kontroll - legalább a csapatom felett.

A sokadik ilyen napon (a reggeli megbeszélés után) unottan ültem le a gép elé. Ez a lány ritka furcsa volt, de nem az érdekes értelemben. Kiszámíthatóan furcsa. Unalmas különc. Ügyfélszolgálaton dolgozott, ahol általában angyali türelemmel kezelt minden beérkező esetet. Néha szórakoztató volt látni, hogy milyen arcokat vág egy-egy betelefonáló panaszosra, de egyébként nem érződött semmi a hangján. (Csak ne tudtam volna kívülről a beköszönő szövegét!) Rendszeresen járt állatmenhelyre önkénteskedni, időnként pedig kórházak gyermekosztályára felolvasni (mióta figyeltük, ott azóta csak egyszer volt, de mivel ismerték, ebből gondoltam, hogy megfordult már náluk). A lábadozását végig a mini méretű, - és egy fiatal hölgyhöz képest - felháborítóan rendetlen garzonjában töltötte. Olvasott, verseket írt, és beszélgetett a virágaival. Néha meglátogatták a barátai, amit én szívből gyűlöltem, mert akkor sokkal jobban oda kellett figyelni, hogy mit mesél el nekik. Nem mondott semmi olyat, ami aggodalomra adott okot, de természetesen - és de gyűlöltem ezért - a barlangi sztorit mindenkinek elmesélte. Utána egy rövid ideig őket is figyelnünk kellett, de nem úgy tűntek, mint akik különösen foglalkoznak a dologgal, ezért rájuk csak az automata kémprogramot állítottuk: az arra figyel, hogy a leírt, vagy kimondott szavaik között szerepel-e az általunk beállított „néhány�� kulcsszó, valamint felfedez-e valamilyen kódolt üzenetet a maga kis jól megalkotott algoritmusa alapján.

Ez futott Vennánál is egyébként, csak persze „minden rendszert ki lehet játszani”, blabla. Meg mertem volna esküdni rá, hogy büntetésnek szánják.

Aztán kiderült, hogy nem.

Nálunk mindent nagyon komolyan vesznek. Maga az egyik nagy főnök (nem a leghatalmasabb, de azért őt is ismeri névről mindenki) egyeztetett velem a belső videós beszélgető rendszerünkön keresztül. Elmondta, hogy látják, hogy valószínűleg veszélytelen a lány, de akkor sem lehetnek biztosak benne. A lehető legnagyobb éberséggel kell figyelni, mert „mi nem bízunk a véletlenekben”, és roppant különösnek tartják, hogy pont akkor került elő tulajdonképpen a semmiből, mikor a védelmi rendszerünk egy átmeneti, nagyon-nagyon rövid időre meghibásodott. Azt is furcsállották, hogy mindenkinek elmeséli az eltévedésének a történetét, külön kihangsúlyozva. Elmondta, hogy nem tartják fontosnak, hogy személyesen én foglalkozzak az ügyével, de elvárják, hogy legalább addig a három hónapig minden rezdülésére figyeljünk, ők meg ellenőrzik a háttérben. Olyan szinten ellenőrzik „amilyet én el sem tudok képzelni”, családfától, gyerekkortól, barátok családfájától és gyerekkorától kezdve.

Hát jó.

Azt feleltem, maradok én az ügyön. És megígértem, hogy figyelni fogok.

De ennek ellenére feleslegesnek tartottam. Ez csak egy egyszerű lány volt, egyszerű, hétköznapi élettel. Néha - furcsa átszellemültséggel a szemében - megállt egy picit a rohanó világban, és lefotózta az eget, vagy olyan épületeket, amiket ő - ki tudja milyen megfontolásból - szépnek, vagy különlegesnek tartott. Online naplót vezetett, amiben az érzéseiről írt. Kicsit olyan volt, mint valami bipoláris személyiségzavarban szenvedő személy. Néha pörgött, mint egy hurrikán, néha meg a szavát sem lehetett hallani. Néha olyan pozitív volt, hogy rossz volt nézni, néha meg olyan negatív, hogy csak a fejem vakartam.

Egyetlen egyszer sikerült igazán felidegesítenie.

Valami munkahelyi hülyeségen húzta fel magát. De még csak nem is őt bántották, hanem egy kolléganőjét, akivel különösen jó viszonyt ápolt. Ennek köszönhetően elmentek egy kocsmába, hogy kicsit szidják az igazságtalan rendszert, a pocsék életükről panaszkodjanak, és a többi. Csupa ilyen sablonos dolog.

Mivel nem szokott inni, rendesen berúgott az elfogyasztott - egyébként nem kevés - alkohol mennyiségtől. Úgy döntött, taxival megy haza. Annyira be volt nyomva, hogy azt sem vette észre, hogy a sofőr teljesen más útirányt választ, mint amilyet kellett volna, ha a pontból b-be szerette volna szállítani. Én józan voltam. Én láttam a taxis arcát, aki mellé akkor sem ültem volna be, ha ez az egy opcióm lett volna a többezer kilóméteres sétán kívül (pedig nem a gyengébbik nemet erősítem). Ellenszenves, fura, sunyiképű fazon volt.

Egy erdei kis úton fékeztek le.

Az én gyomrom görcsben volt, nagyon ideges voltam. Nem akartam elhinni, hogy végig kell néznem valakinek a megerőszakolását (esetleg még rosszabb, megölését), még akkor sem, ha tulajdonképpen nem is kedvelem az illetőt. Bántam, hogy magamon hagytam ezt a rohadt feladatot.

Venna

Valahol, a tompa, elhomályosult, puha világ felhőködjén keresztül sikerült realizálnom, hogy „hoppá, itt baj van”. Nem teljesen emlékszem a részletekre. Az tűnt fel, hogy már sötét van, amikor bámulok ki az ablakon, pedig ennek nem így kellett volna lennie. A városban élek. Abban a városban, ahol a kocsma is van, csak nagyon messze tőle.

- Elnézést… - próbáltam megfelelően artikulálni, de szerintem alig volt felismerhető a beszédem. - Rossz címet adtam volna meg, uram?

- Nem, hölgyem. Csak erre gyorsabban hazajutunk.

Na itt végleg megszólalt a vészcsengő a fejemben.

- Ja… jó - mondtam ártatlannak szánt hangsúllyal, de nem hiszem, hogy a valóságban a részeges nyökögésen kívül bármilyen hangsúlyt képes voltam produkálni. - Akkor kisminkelem magam, ha nem zavarja, uram - suta mozdulattal le is hajtottam a tükröt, majd elkezdtem a táskámban kotorászni. - A barátom már nagyon vár otthon, tudja, hogy taxival megyek.

- Honnan? - Kérdezte a most már határozottan élesnek tűnő hang.

- Hát megírtam neki - feleltem egyszerűen.

- Mióta beült a taxiba, elő sem vette a telefonját.

- Hát előtte… mikor hívtam önt.

- Nem hívott, hölgyem. Leintett.

- Ja… - „valóban?” -, hát úgy értettem, hogy előtte.

- Hát persze.

Aztán elkezdett lassítani, amikor rákanyarodott valami kisebb, erdei földútra.

A szívem a torkomban dobogott.

„Mit csináljak, úr isten, mit csináljak?”

- Vegye ki a kezét a táskából! - Szólt rám. Közben leállította a motort, kikapcsolta a biztonságiövét, és felém fordult.

Én meg úgy voltam vele, hogy „most, vagy soha”.

Ezer éve volt nálam egy addig soha nem használt spray az ilyen helyzetekre. Meg nem mondom, hogy milyen típusú volt, kaptam ajándékba az egyik túlféltő barátomtól. Egyik kezemben azt szorongattam, a másikban a telefonomat, de azt hirtelen nem tudtam, hogy mire is tudnám használni. (Eredetileg az volt a terv, hogy amíg megyünk, észrevétlenül felhívom a rendőröket, vagy bárkit, de sajnos túl hamar „megérkeztünk”.)

Szóval előkaptam a sprayt, becsuktam a szememet, és teljes erőből lenyomtam a tetejét. A másik kezemmel már felnyitottam a kocsi ajtaját, és megpróbáltam kiszállni, de az övet elfelejtettem kikapcsolni. A sofőr ordított, és bőgött, és csapkodott - meg is ütött, egyébként -, és a szemét dörzsölgette. Hiába volt csukva a szemem, nekem is égett mindenem, de nem érdekelt, kinyitottam, letéptem a biztonsági övet, és kiestem a kocsiból. A sofőr utánam lendült, de addigra én már begurultam az erdőbe. Annak igencsak lejtett a talaja, így gyorsan elég mélyen találtam magam, gyomorszájon vágott egy fa, ahogy neki zuhantam. (Ha ez nem lett volna elég, egyébként eséskor a sebesüléséből frissen felgyógyult, de azért még sebes lábamra érkeztem.)

Tom

„Ki küldhetnék egy harci drónt. Pikk-pakk kinyírhatná a pasast.” - Gondolkodtam, miközben néztem, hogyan fékezi le az autót. „Vagy csak megijeszthetném.”

Tényleg szerettem volna segíteni valahogy. De azt sehogy sem tudtam volna kimagyarázni, miért vetettem be egy a küldetésekre szánt eszközt a célszemély védelmében. Talán ezen még túl tudtam volna lendülni egyébként, de azon nem, hogy az egész csapatom, sőt szervezetem lebukását kockáztatom azért, hogy egy részeg lányt ne erőszakoljanak meg. Bármi szokatlan mozgás hatására elkezdhettek gyanakodni arra, hogy a közelben vagyunk, és készülünk valamire. Nem tehettem ezt.

„Nem is vagyunk a közelben… arra nincs is bázisunk… körülbelül 200 kilóméterre vagyunk… ki küldhetném. Nem buknánk le.”

Eztán következett a fantasztikus mutatvány a paprikaspray-vel. Azt sejtettem, hogy készül valamire, és ez egyáltalán nem volt rossz megoldás. Az már igen, hogy utána kinyitotta a szemét, és elfelejtette kikapcsolni a biztonsági övet. Azt hittem, kinyírom.

A taxis még toporgott picit az erdő szélén: mérlegelte, hogy megpróbáljon-e utána mászni, de egyébként piszkosul szenvedett, és azt ordította, hogy „nem látok, hogy rohadnál meg, széttéplek”, és hasonlók.

Sokáig várt a kocsija mellett, mielőtt elhajtott volna.

Ez a szerencsétlen meg ott feküdt, hang nélkül bőgött - nem tudtam eldönteni, hogy a spraytől, vagy az egész helyzettől -, és meg sem mert mozdulni, amíg a taxis el nem ment. Aztán fogta magát, és elkezdett felfelé mászni. Tényleg nagyon meredek volt az a szakasz, jobb híján négykézláb mászott fel. Láttam rajta, hogy retteg, mi van, ha a taxis esetleg ott várja. Én is kurva ideges voltam, bár én többet láttam a területből, mint ő. De célzott megfigyelésnél csak a célszemély közvetlen környezetét látjuk, tehát egy viszonylag kis mezőt. Ebből egyébként elég gyorsan hajtott ki a taxis ahhoz, hogy feltételezzem, nem várja ott valahol. De biztos nem lehettem benne. Visszajöhetett volna, hiszen nem tűnt teljesen komplettnek.

„Hívj fel valakit a telefonodon.” - Adtam gondolat béli parancsot. És habár természetesen semmilyen ráhatásom nincs mások viselkedésére (ennyire menők még mi sem vagyunk, bár vannak módszereink), kivételesen megszívlelte a tanácsomat.

Venna

Soha olyan borzalmasan nem voltam még, mint akkor. Félig még részeg voltam, nem fogtam fel teljesen a dolgokat, de azért a hideg földön fekve, szétcsípett-szétsírt mindennel sokat tompult az érzés. Muszáj voltam feljebb mászni, mert a fák között nem volt térerő, és azt sem tudtam, hol vagyok. Felhívtam Janust, a legjobb fiú barátomat, elmondtam mi történt, és elküldtem neki a helyzetemet. Azt mondta kinyír.

Amikor megérkezett, mégsem ezzel kezdte.

- Gyere, szállj be, mucus.

- Köszönöm.

- Emlékszel a rendszámra?

Fejrázás.

- Arra, hogy hogy nézett ki?

Ismét.

- Ne idegesíts!

- Viszonylag nagydarab volt. Furcsa bajusszal. Kopaszodott. De sötét volt a haja.

- Szuper… mindegy. Soha többé ne szállj taxiba! Bármikor, bármi van, engem hívj!

- Rendben - elmosolyodtam.

Aznap velem aludt, simogatta a hátamat, sikerült tompítania valamennyit a kínzó kalandon. Ráadásul a spray még lemosásnál is csípett.

De legalább megmentett.

Tom

Nem sokkal a kis kaland után telt le a három hónap. Megkérdezték, mi legyen ezentúl.

Azt feleltem, hogy egy pszichológus és én maradjunk a csökkentett megfigyelésen. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a kulcsszavak kimondásának a körülményét kellett csak figyelmesen megfigyelnünk, egyébként át lehetett pörgetni a napjait.

Így maradt időm minden másra, amire addig nem. Újra a csapatom tagja, illetve vezetője lehettem. Remekül haladtak a munkálatokkal egyébként, csak sok furcsa, új utasítás érkezett be. Például nem elég, hogy maga a barlang az teljesen védve volt bármilyen behatolástól (ezt olyan szinten kell elképzelni, hogy már a „mobil blokkoló” készüléket is lekapcsolták, ne híresüljön el a hely amolyan Bermuda-háromszög-szerűen), építen��nk kellett a barlang egy részén (direkt nem teljesen a közepén) elhelyezett, egyébként is hatvanezer megoldással biztosított bunkerünk bejárataihoz egy-egy ketrecláncolat-szerű, üvegből készült, külön-külön nyíló ajtós rendszert. Le kellett cserélnünk néhány üveget olyanra, amit csak bizonyos helyről, bizonyos szögből, bizonyos fegyverrel lehetett betörni… és még sorolhatnám.

Természetesen egyeztettem ezekkel kapcsolatban, de csak azt az információt kaptam, hogy minden lehető erőnkkel legyünk azon, hogy a feladatok a lehető leggyorsabban megvalósuljanak, mert lesz még belőlük bőven.

- Higgye el, Tom, tényleg nagyon fontos a munkájuk. Nagyon számítunk önökre. És ha tudnánk, hogy mi fog következni, természetesen tájékoztatnánk az egységeket. De egyelőre csak a sötétben tapogatózunk, szeretnénk mindenre felkészülni. Maguk nagyon ügyesen haladnak, még az Ön kiesése ellenére is. De az orvosi szárnyat fel kellene karolnia. Sajnos elképzelhető, hogy nagy szükség lesz rá.

Szuper.

Ez azt jelentette, hogy meglátogathattam Éváék osztagát.

Alapból, amikor Venna hirtelen felbukkant a semmiből, még a nagyon kezdeti munkálatoknál tartottunk. Elemeztük a talajt, teszteltük a műszereket. Azért voltunk hárman, mert szükség volt egy „katonára” (ez voltam én), aki felügyeli, hogy minden rendben menjen (amiről tudjuk, hogy sült el…) Nos, az én dolgom lett volna megakadályozni, hogy behatoljanak a kutatási területre. Ez azért nem történt meg akkor, mert a biztonságiak jelentettek egy átmeneti üzemzavart, aminek következtében a felettesem azonnal beszélni szeretett volna velem. Jeleztem neki, hogy ez nem alkalmas, én inkább visszakísérném a csoportot a bunkerbe, de a felettesem parancsba adta, hogy hagyjam el a helyem, és a másik bejáratnál észlelt gyanús mozgást vizsgáljam ki, mert nem működtek jól a kamerák. (Odaérve nem találtam semmit, később kiderült, hogy egy őz tévedt arra csupán.)

Szóval a lány betoppanásának a végére értem csak vissza, pedig ezt az egészet könnyűszerrel meg lehetett volna akadályozni, a barlang ugyanis úgy van kialakítva, hogy tulajdonképpen darabonként meg lehet adni, melyik lámpa világítson, melyik ne. És ha kedve is lett volna a sötétben tovább jönni, akkor is: szakaszonként vannak olyan falak, amiket hangtalanul le lehet ereszteni, és teljesen úgy néznek ki (vagy, ha sötét van, akkor olyan érzést keltenek), mintha a barlang természetes falai lennének. Csak ehhez kellett volna egy pár szem, és egy pár fül, aki feltérképezi a nem működő kamerák helyett, hogy történt-e behatolás, szakaszonként, hogy senkit ne zárjunk be akaratlanul.

(Mondanom sem kell, ezt a felettesemet eltanácsolták. Pedig valamilyen szempontból érthető volt az ő álláspontja is… de lássuk be, ha a kutatócsoportot elvisszük onnan, ahogy én szerettem volna, Venna nem talált volna semmit, még akkor sem, ha nem sikerül időben aktiválni a rendszereket. De mentségére legyen szólva drága Arthurnak, az összes többi katonát kirendelték terepmunkára, csak én voltam mozdítható a környéken, és a biztonsági bejelentések alapján tényleg betolakodóként kellet kezelni azt a szegény, elmosódott őzikét.)

Visszatérve a csapatra. Szükség volt egy orvosra, aki mintákat vett a talajból, fertőzéseket keresett (előttünk denevérek laktak benne, akiket ugyan átszállítottunk, de nem lehettünk biztosak, nem hagytak-e valamilyen „ajándékot” maguk után), szóval ő a neki kellő mintákat gyűjtötte be. Ez volt Éva. És ott volt még Emmett, aki pedig magát a földet tanulmányozta. Ki kellett derítenie, hogy alkalmas-e arra, hogy ha átmenetileg nem jutnánk máshonnan földhöz, ezt használjuk az önellátó kis gazdálkodásunk fenntartásához; mennyire szilárdak a rétegek a barlang azon részén (voltak ugyanis olyan részek, amiket teljesen le kellett zárnunk, alulról-felülről, hogy ne legyen omlásveszély, vagy hasonló), szóval mindenkinek meg volt a maga kis feladata.

Én egyből szóltam a meghibásodásról, és kiadtam a parancsot, hogy kezdjék meg a bázis megközelítését, mielőtt elindultam volna a saját (kapott) parancsomat teljesíteni. De megijedtek mikor megjelent a betolakodó, és ezért nem hibáztathatom őket. Ez elvileg tényleg lehetetlen lett volna.

Emmett azt üvöltötte, a kezében tartó műszerrel (ezerszer elmondta a nevét, de sosem fogom megjegyezni), hogy „Ott van, ott van, ott van”, Éva meg úgy nézett ki, mint aki azon gondolkodik, hogy elkapja saját kezűleg a csajt (pedig azért ennyire nem volt alacsonyszínvonalú az oktatásunk erre vonatkozóan… gondolom arra számítottak, hogy mindig lesz ott egy katona, aki parancsot ad nekik).

Szóval, ahogy Emmett a lány felé mutatott, kiszórt a kezéből néhány követ, ami nézhetett ki úgy, mintha lőtt volna (az más kérdés, hogy hanghatás és sebesség tekintetében sehol nem volt egy lövéstől, de csak erre tudok gondolni), Éva meg ordított, hogy „kapjuk el!” (Őt persze nem rúgták ki… túl zseniális a maga szakterületén, de egy szadista állat, át sem ment a pszichológiai teszten, hetente kell vizsgálatra mennie.) Szóval ekkor volt az, amikor Venna felkapott egy követ, és elhajította teljes erőből. Láttam, hogy a pisztolyos alakra koncentrált, hogy el tudjon szaladni, de Évát találta el, aki összeesett. Emmett meg rohant oda hozzá segíteni.

Kihasználva az alkalmat az ifjú betolakodónk kereket oldott, mire én azonnal a nyomába eredtem, folyamatosan egyeztetve a biztonságiakkal. Illetve, hogy utolérjem, kiadtam a teljes elsötétítési parancsot, és azt, hogy amint a kamerarendszer helyreáll, kezdjék meg a szakaszos lezárást, a kijárat felé terelve a lányt.

Nem lett volna könnyű hangtalanul utolérni, ha nem áll meg, hogy kifújja magát, ugyanis én még messze voltam, mikor ő már elkezdett sprintelni, és nekem még a riadót is ki kellett adnom. Ilyenkor lezárják a bunkert, aki nem jutott be, de a közelben van (például a hegyen), az pedig elbújik a kijelölt helyek valamelyikén.

Amint visszaértem kezdeményeztem a biztonsági osztagunk lecserélését. Tudom, hogy szemét húzásnak tűnhet, de nem volt az. Kurva sokat fizettünk nekik azért, hogy mire a csapatunk megérkezik, addigra minden száz százalékosan működjön. Egy fél évet csúsztak (ami azt jelenti, hogy mi is csak annyival később tudtunk beköltözni), ugyanis egy elvárás volt: csak akkor érkezhet a barlangba bárki, ha már minden védelmi funkció ezerszázalékosan működik.

Ehhez képest meghalt a kamerák képét feldolgozó program, ami azt jelentette, hogy semmilyen képi információnk nem volt a külvilágról. Tehát, ha valaki épp egy küldetésen volt, vagy, ha valakit megfigyelés alatt tartottunk, vagy, ha csak kiküldtünk egy drónt… semmi nem látszott. Oké, hogy ez csak fél óráig tartott, de nálunk ez létfontosságú. És ugye tudjuk mi lett belőle.

Akkor ideutazott az egyik főnököm.

Féltem, hogy kirúg.

Azt mondta, az egységnek tudnia kellett volna, hogy mit kell csinálni.

Én azt akartam felelni, hogy pont az a két ember volt ott, akiket a legveszélyesebbnek tartottam (tehát akikről jeleztem, hogy nem szeretném a csapatomban látni őket). Évát azért, mert katasztrofálisak voltak a pszichés eredményei, Emmettet meg azért, mert idióta volt. Ő nem a veszélyes kategória, hanem az a fanatikus bolond, aki annyira el van mélyedve a gondolataiba, hogy azon se lepődnék meg, ha egyszer jelentenék, hogy belesétált egy szakadékba.

- Igaza van, uram - feleltem ehelyett.

- A csapat többi tagja, és utólag már ők is el tudták mondani, hogy mit kell csinálni egy ilyen helyzetben. Az jó, hogy leoktatta nekik, de ennél ezek szerint jobb tréninget kell biztosítani az ilyen helyzetekre.

Hallgattam.

- Arról, hogy nem volt ott velük, nem ön tehetett. Nem buzdíthatom sajnos arra, hogy menjen a saját feje után, ha parancsot kap… nem tiszte felülbírálni minket. Ebben helyesen cselekedett.

Továbbra is rezzenéstelenül néztem a szemébe.

- A helyzetet nagyon ügyesen kezelte. Leleményes volt. Pont ilyen lélekjelenlétre van szükség ilyenkor. Akkor is odament volna hozzá, ha nem esik el?

- Nem tudom, uram - feleltem őszintén. Elmosolyodott.

- Kedvelem önt. Őszinte, bátor, nem fél bepiszkolni a kezét. Tudom, hogy azért ment mindig ezzel a két doktorral, mert őket tartja veszélyesnek.

Erre a mondatra felvontam a szemöldököm. Jó alaposan kivizsgálhattak, ha még ezt is észrevették.

- Az pedig nagyon okos húzás volt, hogy eltiltotta őket a külső munkálatoktól. Örülök, hogy annyira vezetőnek érezte magát, hogy ezt meg merte lépni. - Ezt azért mondta, mert az alap előírás alapján minden doktornak egyformán kellett részt venni az adatok begyűjtésében és feldolgozásában is; nem szerették volna, hogy vitára adjon okot (ki, mikor, mennyit, hol dolgozik - egyforma volt teljesen náluk).

- Szóval, az ön munkájára még nagy szükség van itt. Örülünk, hogy a csapatunk tagja, és ennek az egységnek a vezetője. Dolgozzon ki egy olyan gyakorlati tréninget az ilyen helyzetek kezelésére, amit könnyű elsajátítani. És lenne itt még egy feladat…

Így kaptam meg Venna megfigyelését.

Amit egyébként egyre kevésbé gyűlöltem. Így, hogy nem volt kötelező sokkal szórakoztatóbb volt, mint egyébként. Olyan volt, mint egy szappanopera, vagy mint egy kedves fénykép egy olyan világból, amit egykor én is ismertem. Szinte már együtt izgultam vele, hogy vajon a - csak Marlenkának becézett - kolléganője tényleg megtalálta-e élete szerelmét (spoiler: nem, kiderült, hogy egy faszkalap), hogy vajon rá szánja-e magát arra, hogy saját macskát fogadjon örökbe (párnaponta ránézett ilyen ingyen elvihető cicás weboldalakra, és a legszerencsétlenebb állatok képeit nézegette, de félt, hogy nem lenne rájuk elég ideje), hogy vajon milyen gyorsan épül fel az édesanyja, és sorolhatnám.

A kulcsszavak alig hangzottak el, de így is rászántam valamennyi időt, hogy megnézzem, hogy halad a Venna Show, az új kedvenc sorozatom. Már annyira unalmasnak sem találtam. Mármint, ugyanúgy nem volt semmi érdekes az életében, de az már-már az volt, hogy ő hogyan lavíroz el benne. Szinte sosem adott ugyanolyan reakciót egy hasonló szituációra, és jó érzés volt megtippelni, hogy vajon hogyan fog viselkedni, mit fog csinálni (például: amikor a főnöke felhúzta valami hülyeséggel, akkor vagy: a) kiosztotta, de nem olyan kicsit, hanem olyan… brutálisan, tényleg, b) összeszedetten elmagyarázta, hogy mi az ő álláspontja az adott témában, c) ráhagyta, és aztán vagy elmesélte minden olyan kollégájának, akit kedvelt, vagy d) mélyen hallgatott, e) sírt a mosdóban).

Néha csinált valamit otthon, amit ő valószínűleg táncolásnak szánt. Ezt csak onnan lehetett sejteni, hogy hangosan szólt a zene, mert ő valami teljesen más ritmusra vonaglott. Ilyenkor mindig felnevettem. Szórakoztató volt az is, ahogy a romantikus filmeket nézte. Folyamatosan szarkasztikusan kommentálta, néha össze is veszett a képernyőn látható karakterekkel. Olyan arcokat tudott vágni… én magam nem vagyok a műfaj nagy rajongója (bár ahogy észrevettem, ez róla is elmondható), ennek ellenére gyanítom, hogy azokon a részeken, amiket ő kiguvadt szemmel, torz fintorral és fejcsóválással fogadott, szoktak az emberek a zsebkendőik után nyúlni.

De a megfigyelési időszak hatodik hónapja is a vége felé közeledett.

A munkálatokkal nagyon jól haladtunk, felkaroltuk az orvosi szárnyat is. Már elkezdhettünk küldetéseket, bevetéseket vállalni. Ez hiányzott picit az életemből. Voltam én vezető korábban, de nem egy teljes szervezeti egység, hanem csupán egy csapat vezetője. Együtt gyalogoltunk hóban-sárban, együtt bújtunk fedezékbe, amikor tüzet nyitottak ránk… most meg csak elmondtam, hogy kinek mi lesz a feladata. Hová kell menni. Mit kell ott tenni. És távolról támogattam a munkájukat a telekommunikációs rendszereken keresztül. De élveztem a felelősséget, és volt itt is munka bőven.

Amivel nehezen birkóztam meg, azok a néha felgyülemlő belső feszültségek. Nálunk soha nem volt ilyen azelőtt, hiszen alapból mind katonák voltunk. Nem a hagyományos értelemben vett katonák, mert nem az államnak tartoztunk hűséggel, hanem a szervezetnek. S azért sem a hagyományos értelemben, mert itt nem volt helye idiótáknak. Csak az kerülhetett felettesi pozícióba, akit kiválasztottak, de neki is át kellett esnie egy interjún, és rengeteg teszten (nem egyen megfigyelték az agytevékenységünket bizonyos szituációkban). Aztán ha túl voltál mindenen, akkor (szintén figyelt agytevékenységgel) közölték, hogy nem vesznek fel. Nagyon köszönik az eddigi munkádat, visszatérhetsz a csapathoz, de soha nem lesz belőled vezető. Ha ezt jól fogadtad (de nem túl jól), és bizonyítottad a hűséged a csapatnak, akkor kineveztek.

S ha valakit kineveztek, azt mindenki elfogadta. Mi csak a tényleges feletteseinket uramoztuk. Ugyan én voltam a bázis feje (és egyébként parancsba adhattam volna), engem mindenki tegezett. Csapattársak voltunk. Szinte már-már családként tekintettünk egymásra.

De ugye jöttek a tudósok… akiket szintén szigorúan szűrtünk meg, de néha el kellett nézni egy-egy hiányosságot, ha valaki „túl nagy fogás” volt ahhoz, hogy elengedjük. Évának például hihetetlen tudása volt. Nem csak kitűnő orvos volt, de virológus és bakteriológus is volt. Részt vett különböző vakcinák kialakításában is (hogy ezekkel segített, vagy ártott, esetleg mindkettő… az nem derült ki, titkosított jelentés volt), számos nagynevű kísérletben.

Megkönnyebbülés volt, mikor a tudósok egy részét tovább vezényelték.

Aztán eljött a hatodik hónap vége is.

Nem rendeltem el további megfigyelést. Már az első meghosszabbításra sem volt igazán szükség. Akkor tényleg azért csináltam, mert szerettem volna, ha tudják rólam, hogy komolyan veszem a dolgom. De a megfigyelés lekapcsolása olyan volt, mintha levették volna a műsorról a kedvenc sorozatomat, aminek így sohasem tudom meg a végét.

Néha elgondolkodtam azon, hogy ránézek a blogjára… vagy visszanézek valamit a memóriából (az ilyen fájlokat tárolnunk kellett bizonyos ideig). De nálunk minden nyilvános. Tudjuk, hogy ki milyen pornót néz. Tudjuk, hogy ki mennyi ideig szokott szarni. Igazság szerint, ha valakinek gusztusa van hozzá, még a műveletet is végig tudja nézni; minden be van kamerázva ugyanis. Itt nincs helye szégyenlősségnek.

Én természetesen tudtam a többiek számára titkosított csatornákat is használni. Csak arról meg a közvetlen feletteseim kaptak volna jelentést. Szóval ez sem volt járható út. Főleg, hogy a pszichológusom már egyébként is kételkedett abban, hogy a második megfigyelési szakasz az valóban az egység érdekeit szolgálta. Mondtam neki, hogy szörnyen sajnálom, biztos Stockholm szindrómám van, de ő nem tartotta annyira viccesnek. Azt mondta, hogy látja, hogy több időt töltök visszanézéssel, mint indokolt lenne. Mire azt mondtam, hogy szúrópróbaszerű ellenőrzést végzek. Ő azt mondta, hogy napi 3 órát nem nevezne szúrópróbaszerűnek (nem így mondta, de ezt szerette volna kimondatni velem). De én azt feleltem, hogy egyesek pornót néznek, én meg ezt. (Erről egyébként a következő ezredmásodpercben leesett, hogy is hangozhatott a valóságban. Szóval pontosítottam:

- Úgy értem, nem ártok vele senkinek, nem hátráltatok semmilyen küldetést, de jó egy kicsit kikapcsolódni.

Erről aztán jó sokat beszéltünk.

A kémprogramok azért rajta maradtak. Egyszer volt, hogy rá kellett ellenőriznünk, de kiderült, hogy csak a munkahelyi csapatépítőjüket szervezik egy barlangba. (Marlenka megint egy nagy szerelmi csalódáson volt túl, macskája még mindig nem volt, és a cinikus arckifejezése sem változott.)

Valami készül.

Még nem tudjuk, hogy mi, de egyre élesebben érződik. Létre kellett hoznunk egy olyan helyiséget, ahol törhetetlen üvegfalú ketrecek sorakoznak, amiket külön gombbal lehet nyitni-zárni. Bennük matracokkal.

Jeleztem a felettesemnek, hogy ez a feladat roppant különös, és szeretnénk információt szerezni, hogy miért is van szükség erre. A belső levelezőprogramunkon érkezett a válasz:

„Rabokat fogunk elhelyeznia helyen.”

A leveleinkben elhelyezett „ia”, így, egybe, azt jelentette, hogy nem biztonságos a kommunikáció annyira, hogy elárulhassa. Ezt eddig csak elméletben alkalmaztuk; soha nem volt még olyan, hogy a mi rendszerünk ne legyen alkalmas akár a legbizalmasabb információk átadására is. (Röhögtünk is ezen egyébként, tulajdonképpen semmilyen „nia” végű szót nem használhattunk. De így már nem tűnt olyan viccesnek.)

Júliusban a teljes csapatot vissza kellett hívni, még a folyó bevetéseket is félbe kellett szakítani. Ellátogatott hozzánk az egyik nagy főnök. Átadott minden szükséges utasítást, meghagyva, hogy ha majd megszakad a központtal a kapcsolat, akkor tekintsek magamra teljhatalmú nagyúrként. Megbíznak bennem.

- Természetesen, ha sikerül megakadályoznunk, akkor erre nem lesz szükség. Ha nem sikerül, akkor pedig itt a teljes forgatókönyv.

- Nagyon remélem, hogy sikerül uram.

- Én is, Tom… én is.

3. fejezet

Mégnemtudomacímét

Venna

Nagyon vártam a közös kis családi nyaralást. Minden évben elmentünk, minden évben ugyanoda. Körülbelül mindannyiunknak ugyanakkor volt a szülinapja, és mindig ez volt a közös kis ajándékunk egymásnak.

Nagyon jól is indult. Csodálatos időnk volt, meleg, láblógatos. Fantasztikus volt a hangulatunk: éjszakáig fent voltunk, fürödtünk a tóban, társasokkal játszottunk, néztük a csillaghullást.

Aztán… az egész a feje tetejére állt.

Kint ültünk a teraszon, a rádióból hallgattuk a zenét, mikor félbeszakították a műsort. Felszólítottak mindenkit, hogy azonnal térjen haza. Ha ez nem megoldható, zárkózzon be. Semmiképpen se álljon szóba senkivel, ne álljon meg beszélgetni. A legrövidebb úton menjen, és lehetőleg kapcsoljon ki minden hangos zajforrást, és minden erős fényt.

Értetlenkedve néztünk össze, nem is teljesen tudtuk mire vélni. De mindannyiunk szemében ugyanaz a nyugtalan fény villant.

Lekapcsoltuk az összes lámpát, bezártuk a szobaajtót. A leghalkabb fokozatra állítottuk a rádiót, azt mondták, a különleges helyzetre való tekintettel zenét nem játszanak le, de ha lesz információ, akkor mindenképp értesítik a hallgatókat. Egy szobában kuporogtunk, idegesen. Háború lenne? Mi meg itt kucorgunk egy hotelban?

Az utasítás ellenére sokan kijelentkeztek, autóba ültek, és hazaindultak. Láttuk, ahogy sorban hajtanak ki az autók. Jóval messzebb látszott az is, hogy teljesen bedugult az autópálya. Szinte mozdulatlannak tűnt, természetellenesen mozdulatlannak, ami csak tovább növelte a gyomromban lévő gombóc terjedelmét.

- Mi a fene folyik itt? - Kérdezte elképedt arccal a húgom barátja, Albert, aki odalépett megnézni, hogy mit nézek.

Nem tudom leírni azt az érzést, ami akkor kerített minket a hatalmába… egyszerűen az ember érzi, ha tényleg baj van. Néma volt az összes rádióadó. Még a televízióban is fekete háttéren szürke szöveg (minél kevesebb legyen a fényhatás, gondoltam) jelezte, hogy sajnos nem biztonságos most bármit sugározni, mindenki zárkózzon be és ne nyisson ajtót senkinek. Itt még hozzá volt téve, hogy akinek van fegyvere, vagy bármilyen önvédelmi eszköze, az vegye magához.

Sajnos a nyaralásra elfelejtettük magunkkal hozni hőn szeretett AK47-eseinket, így csak a húgom barátjának golfütőire támaszkodhattunk. Odakészítettük a közelünkbe őket, de hevesebben vert a szívem ahányszor csak ránéztem.

Hajnali 3 felé hallottunk először sikoltozást. Velőtrázó sikoltozást, ami túl hirtelen múlt el. Eleinte kiabálás volt egyébként, valami olyasmi, hogy „ne, Robi, kérlek ne!”, ennek a helyét vette át a sikoltás. Majd a csend.

- Vegyük át, amit tudunk - mondtam nagyon-nagyon-nagyon halkan suttogva. - Megkértek mindenkit, hogy zárkózzon be a legközelebbi biztonságos helyre. Ne érintkezzen idegenekkel. És vegyen magához fegyvert. A nő pedig, aki ordított, egy ismert személyhez beszélt. Mi lehet ez?

- És az autópályán állnak az autók - tette hozzá szintén suttogva Albert.

- Nem egy horrorfilmet ismerek, amiben… - kezdtem volna, de a húgom letorkollt:

- Ne gyere légy szíves a horrorfilmekkel! Pont nincs erre szükségem most.

- Csilloghat könny a szemedben, Jane, de ez nem változtat a tényeken…

- Lányok - szólalt meg anya -, legyetek kedvesek mind a ketten befogni a szátokat, ugyanis ez a fojtott hangú vitatkozás kezd egy kicsit hangos lenni.

- De mit gondoltok, meddig maradhatunk itt a hotelszobában? - Kötöttem az ebet a karóhoz. - Én értem, hogy kifosztjuk a minibárt, de utána mi lesz? Rá kell jönnünk, hogy mivel állunk szemben…

- Majd rá fogunk jönni, ha lesz elég információnk - szögezte le anya.

Már reggel 8 óra volt, amikor némileg több információhoz jutottunk.

A hotel udvaráról sikoltozás hallatszott be. Húgom és anya kábultan tértek magukhoz szendergésükből, mi Alberttal éberek voltunk, de nem beszélgettünk. Egy emberként torlódtunk az ablakhoz.

A kilátást némileg nehezítette az erkély, de felismertük azt a fiatal párt, akikkel viszonylag sokszor mosolyogtunk össze a medence partján. A nő sikoltott, fehér ruhában szaladt előre. A kockáskék inges férfi futott utána. Volt a mozgásában valami furcsa, mintha minden lépésénél egy picit összecsuklott volna, de még így is elképesztően gyors volt. Amikor utolérte a nőt, akkor a földre terítette, aki még jobban sikoltozott. Valószínűleg mondott is valamit, de nem lehetett érteni. A férfi fölé hajolt, a nő rettenetesen küzdött, rúgkapált, hadonászott, és látszott, hogy minden erejét beleadja, de mások is jöttek, és az ő mozgásukban is volt valami furcsa. Mind odagyűltek. Nem látszott tőlük, hogy mi történik.

Amikor felegyenesedtek, a nő már nem mozgott. A testén vérfoltok voltak, a ruhája szakadt volt. Az embereknek véres volt a szájuk. Jobban megnézve, rajtuk is szakadt ruha volt, és sebek. Aztán elindultak valamerre.

Elléptünk az ablaktól, egyikünk sem tudott megszólalni.

A televízió képernyőjén egy másik felirat fogadott minket: „Eddig tisztázatlan körülmények között, és mindeddig tisztázatlan okokból az emberek többsége különös magatartási formát vett magára: erőszakot kezdenek el alkalmazni mindenkin, aki a közelükbe kerül. Kérjük, vegye nagyon komolyan az alábbi utasításokat: 1. Ne hagyja el a lakását, zárkózzon be!

2. Ha valaki az ott tartózkodók közül furcsán kezd viselkedni, akkor különítse el!

2. Barikádozza el a bejáratokat!

3. Vegyen magához önvédelemre alkalmas eszközöket!

4. Ne fogyasszon csapvizet!

Jelentkezünk, amint bővebb információink lesznek.”

Ilyenkor az embernek sok minden megfordul a fejében. Az első nálam (a teljes sokk után) az volt, hogy: „áh, ez nem lehet igaz. Kérem a Készátverés show műsorvezetőit, hogy lépjenek elő! Nagyon ügyesen megoldották a feladatot, a legrosszabb rémálmomat úgy varázsolták elő, hogy kis híján összepisiltem magam. Köszönöm, de elég volt.”

Jane sírt. Albert gépiesen a hátát simogatta, de a szeme üres volt. Anya meg a kezét tördelte és a tv-t bámulta.

Én meg őket bámultam.

„Nem tudom, mit csinálhatnánk. Autóba szállni nyilvánvalóan felesleges. Ugyan a nappali fényben nem látszik a dugó, de hajnalodásig nem mozdultak az autók, nem hinném, hogy ez sokat változott volna azóta. Tömegközelekedés kilőve. Akkor… maradunk. Itt. Amíg kitart az élelmünk. De mi lesz utána? Enni kell. Inni kell. Már nem sok ásványvizünk maradt. De talán jön majd valaki. A katonaság. Vagy rendőrök… tényleg!”

- Ne hívjuk fel a rendőröket? - Kérdeztem. - Az előbb öltek meg valakit a szemünk láttára.

Az egyetlen, aki reagált, az édesanyám volt. Egy vállvonással.

Szóval tárcsáztam a számot.

„Jelenleg minden munkatársunkat kivezényeltük, kérjük, ismételje meg hívását később.”

- Na, az szép - mondtam kikerekedett szemekkel.

Ugyanez volt a mentőknél és a tűzoltóknál is.

„Jó. Jó. Nincs semmi baj. Megoldjuk.”

De nem igazán hittem magamnak.

Délután még szemtanúi voltunk egy, a reggelihez hasonló esetnek.

A nő holtteste eltűnt.

Szürkület felé pisztolylövéseket hallottunk. Nagyon sokat.

Tanácstalanul néztünk egymásra, nem tudtuk pontosan, hogy mit jelent ez. Örüljünk? Féljünk?

„Az biztos, hogy valaki még életben van rajtunk kívül a hotelben.”

Kis szünet, majd ajtócsapódásokat hallottunk a folyosóról. Néha beszédet. Néha egy újabb lövést. Egyre közelebbről hallatszottak a zajok.

Majd valaki megpróbált benyitni hozzánk.

- Azonnal nyissák ki az ajtót! - Erőteljes kopogtatás hallatszott.

- Elnézést kérek, uram, de nem szerencsés ebben a helyzetben… - kezdtem volna, de újabb pisztolylövés harsant és az ajtó kitárult. Egy puska csöve irányult ránk.

- Hagyják el az épületet!

- Tessék? - Kérdeztem vissza teljes megrökönyödéssel.

- Azt mondtam, hogy szedjék össze, amit szeretnének, és induljanak el innen. Nesze, itt a pénzük, takarodjanak! - Azzal egy köteg - egy hatalmas köteg - pénzt dobott a kezembe.

- De uram…

- Nincs semmi de. Ha nem indulnak most rögtön, akkor szétlövöm az agyukat. Nem vállalom a kockázatot! Nem fognak megölni engem!

- De… - kezdtem, mire a padlóba lőtt.

Ez volt az a pont, amikor a többiekkel lehajoltunk a golfütőkért, illetve az előre megtöltött hátizsákokért. Én készítettem mindenkinek egyet a délután folyamán, arra az esetre, ha gyorsan kellene távoznunk. (Utólag áldottam az eszemet.)

Mikor felegyenesedtem, sikítottam egyet. Egy darabos mozgású valaki (valami?) száguldott a folyosón a szobánk felé. Az ismeretlen villámgyorsan megfordult, és lelőtte. Kinézve az ablakon mozgást láttam, mintha az utca felől jöttek volna a hotel felé. Szerettem volna szólni erről neki, de a puska csöve már megint ránk mutatott, így csak kiböktem az ablakon, és elindultam. Remegtem. Reszketett a kezemben szorongatott golfütő. De siettünk. A hotelből volt egy hátsó kijárat, erdei ösvényekre. Arra indultam el. Intettem a többieknek, hogy a lehető legnagyobb csendben jöjjenek, és hátra súgtam:

- Ha hallotok valamit se sikítsatok.

Tom

Hát, elkezdődött.

Ezek szerint nem tudták megállítani.

A mi feladatunk innentől kezdve az volt, hogy megmentsünk annyi civilt, amennyit lehetséges. A baj ezzel az volt, hogy mindezt úgy kellett csinálnunk, hogy az, aki ezt az egészet ránk eresztette ne vegye észre a tevékenységünket. Amikor kiderült, hogy „elkezdődött”, akkor már jórészt késő volt… mi még nem fejeztük be teljesen a munkálatokat, és nem is teljesen erre számítottunk. Azt hittük, a csapvizet szeretnék megmérgezni, aminek a lehetőségét mi el is hárítottuk. A bázishoz közeli településeken kezdtük, aztán egyre kijjebb haladtunk. Valahogy mégis sikerült nekik…

„Mindegy, most ne erre összpontosíts. Most a hogyan mindegy, azt majd kiderítjük.”

Kaptam egy üzenetet, ezért beleszóltam a mikrofonomba:

- Mindegy egység jöjjön haza! Feltöltöttük a szobákat! Ne hozzatok több civilt. Ismétlem. Mindegy egység jöjjön haza. Feltöltöttük a szobákat! Ne hozzatok több civilt.

Aki tudta, az bemondta azt, hogy vettem. Aki nem - mert veszélyes lett volna a beszéd -, az csak leírta. Egyedül Thomas csapatától nem jött válasz.

- Thomas. Hallasz?

Semmi.

- Pierce, azonnal küldj ki egy drónt!

Takarékoskodnunk kellett velük, mert az elmúlt napokban folyamatosan bevetésekre kísérték a csapatokat, ők végezték a fertőzöttek megfigyelését, és a bázist is jobban őrizték. Már sokkal több mindent tudtunk róluk, mint az elején. Például, észrevettük, hogy éjszaka kevésbé aktívak. Így hajnal 1 és 3 között általában drón nélkül hajtottunk végre bevetéseket, ilyenkor töltöttük őket.

- Szólj, ha megvannak. Átküldtem az útvonalukat.

- Uram - hallatszott máshonnan a hang. Az a fiatal, szőke hajú biztonságis szólt hozzám, aki külsőre és jellemre inkább illett volna a High School Musical-be, mint a csapatunkba, de a munkájához nagyon értett.

- Igen? - Mivel most kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy belekössek az uramozásba - aminek az elkerülését a régi, nyugodt időkben már sikerült az eszébe vésnie -, ezért egyszerűen csak ráhagytam a dolgot.

- A kémprogram jelezte, hogy egy korábban megfigyelt személy kimondta a közelünkben a barlang szót.

- Kapcsold be a felvételt - mondtam, amit azonnal teljesített is. A szívem kihagyott egy ütemet az ismerős hangra.

Venna

- Van itt egy barlang a közelben - suttogtam a többieknek. - Nem vagyok biztos abban, hogy biztonságos lehet, de nincs jobb ötletem most.

Igyekeztünk nagyon halkan, de azért tempósan haladni. Nem tudtam, hogy letérjünk-e az ösvényről, vagy maradjunk-e rajta. Az ösvény jó, mert valahová vezet. De veszélyes, mert másokat is. Az agyam zakatolt…

„Egy nagy, sötét barlang… jó ötlet ez? Nem tudom. Ha hihetünk a híradásoknak, akkor a fény és a zaj vonzza őket. Elméletileg, ha volt is valaki a barlangban, akkor ki akart onnan szabadulni, és inkább indult a város fényei felé. Kivéve, ha ki van világítva. Mert akkor az összes környékbéli átalakult túrázót oda vonzhatta. Mindegy” - ráztam meg a fejem -, „ha ki van világítva, azt úgy is látni fogjuk. És akkor jön a C terv. Vagy isten tudja mi. Körbe állunk, és egyszerre suhintunk a golfütőinkkel, csak ebből a helyzetből szabaduljunk.”

- Arra a barlangra gondolsz, ahonnan az a jóképű csávó kimentett, mikor azt hitted, ott fogsz megpusztulni a sötétben!? - Kérdezte Jane.

- Halkabban picit - szóltam rá. - Igen, arra gondolok. Van jobb ötleted?

Suttogó diskurzust folytattunk, minek végén úgy döntöttünk, hogy amíg nincs más, addig jobb lehet megnézni. A nyílt terepen nem maradhattunk, a város még veszélyesebb választásnak tűnt…

Szóval folytattuk utunkat.

Tom

Ráleltünk Thomasékra. Egy csapat civillel tartottak felénk. Nagyon mérges voltam. Egyrészt, több civilt hoztak, mint amennyit biztonsággal szemmel lehet tartani. Az a pillanat, amikor a vírus átveszi az ember felett a hatalmat nagyon gyors volt, szinte észrevehetetlen. Ezért katonánként kettő civil volt a megengedett. Ők héttel jöttek (két fős csapatokban jártunk ki), úgy, hogy megüzentem, hogy tele vagyunk. Ne hozzanak senkit.

Nagyon fontos volt, hogy soha ne legyünk többen, mint a megengedett, mert az is ellehetetleníti a biztonságos fenntartásunkat. Nem tudunk ennyi embert etetni, nem tudunk ennyit ellenőrizni… és itt jött a képbe a frusztrációm másik okozója.

A lány. Negyedmagával.

„Hogy a picsába tud ez mindig a legrosszabbkor felbukkanni? Egyszerűen nem tudjuk beengedni őket. Akkor sem tudnánk, ha Thomaséknak lett volna egy csöpp eszük.”

- Thomas, hallasz? Ne hozzatok senkit, ismétlem, ne hozzatok senkit, nem tudjuk beengedni őket! - Elhajoltam a mikrofonomtól - Pierce, mi a franc van, miért nem hallanak?

- Nem tudom, Tom, rajta vagyok - izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán, és fel sem nézett a számítógépből.

- Mi a helyzet a drónnal, Tejföl? - Fordultam a fiatal sráchoz.

- Veszi őket, uram. Csendben jönnek, nincs körülöttük veszély.

„Remek. Hát kedves Venna, ennyit tudtam tenni érted. Ha egyáltalán idetalálsz, se foglak tudni beengedni.”

Venna

Komolyan azt hittem, hogy a barlang közelében vagyunk. Alapból hihetetlenül rosszul jegyzem meg az útvonalakat, de ha baj van, akkor általában az ilyen dolgok vissza szoktak térni. Most is tisztán emlékeztem arra, hogy merre jöttem, olyan dolgok jutottak eszembe, amik egyébként biztosan elkerülték volna a figyelmemet: az a furcsa alakú kő. Az a meredek ösvény felfelé… Itt kellett volna lennie.

- Ne haragudjatok, tévedtem. Fogalmam sincs, hogy hol van a barlang - suttogtam a többieknek. - De talán itt a magaslati ponton kicsit nagyobb biztonságban vagyunk. Járjunk körbe, hátha találunk menedéket, vagy egy másik barlangot.

Furcsa, zizegő hangra lettem figyelmes, amitől minden szőrszálam égnek állt.

Valahol, a közelünkben, de számunkra be nem látható távolságban a nagy fűben rohant felénk valaki. Furcsa nyöszörgő hangot adott ki, amit nem lehetett emberinek nevezni.

Aztán előbukkant a semmiből. Még az sem jutott eszembe, hogy a magasba emeljem az ütőmet.

Tom

- Lődd ki!

- Megtettem, uram, de jönnek még.

Felesleges volt mondania, mindkét szemem arra a képernyőre tapadt. Nem értettem, honnan jönnek hirtelen. Ennyire nem kifinomult a hallásuk.

- Lődd ki azokat is, Tejföl! - Majd újra a mikrofonhoz hajoltam. - Thomas, ha hallasz, akkor ne hozzatok senkit! Ne hozzatok senki! Rejtsétek el őket, majd értük megyünk.

- Tom, szerintem nincs rajtuk az adóvevő - szólt Pierce.

- Az kurva mindegy, az órán látniuk kellene. Vizsgáld azt!

- Uram, kifogyott a drón… és még jönnek - jelentette Tejföl.

- Hogy érted azt, hogy kifogyott?

- A töltény.

- Akkor vigyél oda egy másikat, baszd meg - ellöktem magam az asztaltól, és a drónkezelő felülethez sétáltam. De ekkor már láttam, amit utána ő is kimondott:

- Nem fognak odaérni, uram.

- Nyisd ki a bejáratot.

- De…

- Nyisd ki!

- Igenis, uram.

- Add a drónt! - Kivettem a kezéből az irányító panelt, kikapcsoltam azt, ami láthatatlanná teszi, majd odarepültem Vennáék fölé, egy nagyon halványat villantottam vele. Ott, ahol az előbb még úgy tűnt, mintha csak a hegyfal lenne, most megjelent egy hatalmas vaskapu, ami kinyílt. Belül kivilágított rész volt, arra repültem, hogy észre vegyék.

Mikor ez megtörtént, a fertőzöttek fölé repültem, és elkezdtem villogni, pörögni, hangokat adni, hátha kicsit leköti őket, amíg a kapu becsukódik.

- Mate, hallasz? - Beszéltem ismét a mikrofonba.

- Hallak, főnök!

- Civilek az északi bejáratnál. Menjetek ki értük.

- Indulunk.

Tudtam, hogy hatalmas hibát követtem el. Igazából nem is nagyon voltam képes megmagyarázni. „Egy jó vezető nem engedte volna be őket. Egy jó vezető hagyta volna, hogy meghaljanak. Négy élet sokat számít… de ha emiatt meg kell szegnünk a biztonsági előírásokat és történik valami… esetleg bent alakulnak át… négy bizonytalan életért nem szabadott volna ilyen kockázatot vállalnom. Nincs is hová rakni őket.”

Megráztam magam.

- Thomasék is mindjárt megérkeznek. Azóta sem kapták meg az üzenetet, vagy, ha megkapták, akkor nem vettek tudomást róla. - Jelentette Pierce.

Sóhajtottam egy nagyot.

Venna

„Halvány lila fogalmam nincs arról, hogy itt meg mi történt. Jöttünk, nincs barlang, megfordultunk, van barlang. Drón… nem értem. Egyszerűen nem.”

Nem is érthettem, ugyanis a barlang sokkal kisebb volt, mint először. Beléptünk, és véget is ért kb. Amit még furcsállottam, hogy ki is nyílt és be is csukódott a kapu. „Lehet létrehoztak egy ilyen menedéket? Egy ilyen egészen picit? De itt meg éhen fogunk halni.”

- Ti értitek mi történt? - Kérdezte Albert. Hiába suttogott, a barlang visszhangzása felerősítette a hangját. Csak fejrázással válaszoltunk. Majd anya hozzáfűzte:

- Az előbb nem volt itt ez a kapu.

- Ugye? - Kérdezte a húgom. - Mi lehet ez?

Vállat vontam, és leültem a földre. Olyan furcsa volt; hullámokban csapott rám a megkönnyebbülés, amit azért éreztem, mert életben maradtunk, és a stressz, a félelem, az undor, az idegesség.

Aztán a hátunk mögött megszólalt valaki.

- Jó estét kívánok, üdvözlöm önöket a CMK osztag főhadiszállásán.

Megfordultunk, és kettő terepmintába bújt, felfegyverkezett férfi állt velünk szemben. Motyogtam valamit, amit akár jó estétként is értelmezhettek. Jobban lekötötte a figyelmem az, hogy ahol azelőtt fal volt, ott most egy alagút vált láthatóvá. Egy kivilágított alagút, ami - minden bizonnyal - a barlang belseje felé vezetett.

- Ezt hogy csinálták? - Kérdeztem.

- Arra kérem önöket, hogy ne kommunikáljanak. Csendben jöjjenek velünk. Előttünk menjenek. Induljanak. - Felelte komoran.

Én esküszöm, tudom, hogy megkérdezhettem volna őket, hogy mégis hová szeretnének vinni. Hogy miért ne kommunikáljunk. Hogy mi ez az egész. De akkor azt éreztem, hogy nem érdekel. Beengedtek, fegyver van náluk, valószínűleg ők lőtték le a kinti zombikat… megyek velük bárhová!

0 notes

jylljylljyll · 7 years ago

Text

A hónap szava: “tehertétel” - és erről jut eszembe a világirodalom egyik legjobb novellája:

Dino Buzzati: Hajtóvadászat öregekre

Roberto Saggini, egy kis papírgyár irodavezetője, negyvenhét éves, őszülő, határozottan jóvágású férfi, éjjel kettőkor megállt a kocsijával egy presszó előtt – még nyitva találta, isten tudja, miért. – Egy perc, s itt vagyok – mondta a mellette ülő lánynak. Szép lány volt, piros ajka úgy tündökölt a neonfényben, mint valami őrült, megrészegedett virág. Több kocsi parkolt a bejárat előtt, kissé arrább kellett hát megállni. Langyos, tavaszszagú május este volt. Az utcák kihaltak. A férfi bement a presszóba, csak cigarettát vett, s már igyekezett is vissza. Ahogy kifordult az ajtón, fenyegető kiáltozást hallott. A szemközti házakból? Vagy az egyik mellékutcából? Vagy a föld alól, az aszfalt alól bújtak elő elvetemült, gonosz lények? Két, három, öt, hét árnyalak tűnt fel a sötétben; a kocsi felé rohantak, ahányan voltak, annyi felől. – Üsd! Üsd az öreget! Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban – az emberek borzongva húzták fülükre takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltöző horda. Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akartak leszámolni. Olyan idők jártak, amikor a negyvenen felüli férfi kétszer is meggondolta, mielőtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen, sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze; mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért – mind e nyűgökért, melyek olyannyira jellemzőek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán nekivadultak a bandák, főleg a külvárosokban; öregeket vettek űzőbe. Ha sikerült nyakon csípniök egyet, rávetették magukat, ütötték-verték, lemeztelenítették, megkorbácsolták, bemázolták festékkel, majd úgy hagyták, egy fához vagy lámpaoszlophoz kötözve. A kegyetlen szertartás őrjöngésében nemegyszer még tovább is mentek; a reggeli járókelők ilyenkor megcsonkított holttesteket találtak itt is, ott is az utcán. Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tűzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-főbe dicsérték, sajnálták, pátyolgatták, bátorították – a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongástól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni – persze hasztalan –, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú ábránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magukat, követelték a gyeplőt, merthogy eleget tartották már kezükben az „aggok”. „Az öregség – bűn!” – ez volt a kedvenc szólamuk. Szabadon portyázhattak tehát éjszakánként, a hatóság – ugyancsak megfélemlítve – szemet hunyt. Magára vessen az a roskatag vénember, aki, ahelyett, hogy elbújna, bezárkózna, öreges balgaságaival ingerelni merészeli az ifjúságot…! Különösen azokat az öregeket vették célba, akik fiatal nők társaságában mutatkoztak. Az volt csak az igazi hajcihő! Ilyen esetben – ami bizony gyakran adódott – a férfit megkötözték, s miközben verték, társnőjét a legkülönfélébb hosszadalmas és bonyolult erőszaktételeknek vetették alá, a szeme láttára. Roberto Saggini fölismerte a veszélyt. Ezt mondta magában: a kocsiig már nem jutok el, de a presszóba visszaszökhetem, oda nem mernek betörni ezek a gazemberek; a lány viszont még kereket oldhat. – Silvia, Silvia – kiáltotta –, indítsd be a motort, és menekülj! Gyorsan! Gyorsan! Szerencsére a lány rögtön megértette, miről van szó. Villámgyorsan átcsusszant a vezetőülésre, indított, bevágta a sebességet, s bőgő motorral elszáguldott. A férfi föllélegzett. Most már csak magával kellett törődnie. Sarkon fordult – iszkolt volna vissza a presszóba. Ám ebben a pillanatban lecsapódott orra előtt a redőny. – Nyissák ki, nyissák ki! – könyörgött kétségbeesve. Senki sem válaszolt odabentről. A fiatalok portyázása idején mindenki visszahúzódott a saját csigaházába. Látni, hallani, belekeveredni… – Isten őrizz! Nem volt vesztegetni való idő, egy másodperc sem. Az utcalámpák élénk fényében tetőtől talpig megvilágítva feléje tartott hét-nyolc alak; nem is siettek már, annyira biztosak voltak a dolgukban. Egyikük, egy magas, sápadt, kopaszra nyírt fickó, sötétvörös pulóvert viselt, melyen óriási R betű fehérlett. „Elvesztem” – gondolta Saggini. Az újságok hónapok óta emlegették ezt az R-t. Sergio Régorának, a legkegyetlenebb bandavezérnek volt a betűjele; állítólag több mint ötven öreget intézett el már saját kezűleg. Egyetlen lehetőség mutatkozott csupán. A fasor balfelé tágas térbe torkollott, amolyan kis vidám park ütötte fel rajta a tanyáját. Ha odáig eljut sértetlenül… A sok mutatványos bódé meg lakókocsi között könnyen elbújhat. Futásnak eredt hát; meglehetősen mozgékony volt még. A szeme sarkából látta, hogy egy zömök lány szalad feléje, ugyancsak fehér R betűvel díszített pulóverben, s jobb felől igyekszik elvágni az útját. Arca kissé kutyaszerű volt, de csöppet sem kellemetlen; vastag ajkáról durván harsant a kiáltás: – Állj! Állj meg, vén disznó! Jókora bikacsököt szorongatott a jobbjában, avval próbált rávágni Sagginira. Ám a férfi olyan fürge volt, hogy csak a levegőt érte a suhintás, a lány pedig egyensúlyát veszítve a lendülettől, hasra esett. Saggini ekképpen egérutat nyerve, maradék szuflájával továbbloholt a sötét tér irányába. Alacsony kerítés vette körül a bódékat, azon átvetette magát, s arra fordult, amerre sűrűbbnek látszott a sötétség. Amazok a nyomában. – Meg akar lógni, a dög! – kiáltotta Sergio Régora. Nem nagyon sietett, bizonyos volt benne, hogy nem szalasztja el a prédát. – Még próbálkozik, lázad! Egyik társa most melléje szegődött: – Idehallgass, főnök, mondanom kell neked valamit. – A bódék elé értek már. Megálltak. – Épp most? – Szeretném, ha tévednék, de határozottan az a benyomásom, hogy a krapek a papám. – Ez a disznó az apád? – Igen, azt hiszem, ő az. – Annál jobb. – De én… – Remélem, nem akarsz most akadékoskodni?… – Úgy rémlik, valami… – Szereted? – Á, rettenetes hülye. És fontoskodó, vége-hossza nincs a prédikációinak. – Akkor hát? – Ismétlem, nekem úgy rémlik, hogy… – Pacal vagy, vacak puhány. Szégyelld magad! Az én apám eddig még nem került utamba, de fogadok, hogy csudára élvezném… No gyere, öntsük ki ezt az ürgét… Saggini, alaposan kifulladva a futástól, torkában dobogó szívvel, lekuporodott az egyik nagy sátor – meglehet, kisebb cirkusz – tövében; teljes sötétség volt itt. Iparkodott eltűnni a vászon ráncai között. Öt-hat méterrel odább afféle cigány lakókocsi állt, némi fény szűrődött ki az egyik kis ablakán. Vészjósló, éles fütty hasított megint a levegőbe. A kocsiban mozgolódás támadt. Majd egy kövér s nagyon szép nő lesett ki az ajtón. – Asszonyom, asszonyom – suttogta Saggini bizonytalan búvóhelyéről. – Mi az? – kérdezte a nő gyanakodva. – Könyörgök, engedjen be. Üldöznek. Meg akarnak ölni. – Nem, nem, szó se lehet róla. Nem akarunk balhét. – Húszezer lírát adok, ha beenged. – He? – Húszezer lírát… – Nem, nem. Mi tisztességes emberek vagyunk. Azzal visszahúzódott, becsukta az ajtót. Hallani lehetett az ajtólánc csörrenését. A fény is kialudt az ablakban. Csönd. Se léptek nesze, sem egyetlen pisszenés. Tán lemondott róla a banda? Egy távoli toronyóra negyed hármat ütött. Egy távoli toronyóra fél hármat ütött. Egy távoli toronyóra háromnegyed hármat ütött. Saggini lassan, óvatosan fölegyenesedett. Talán most sikerül elillannia. Máris ott termett előtte az egyik gonosztevő; fölemelt jobbjában megcsillant valami, nem lehetett pontosan látni, hogy micsoda. Saggini agyán átvillant a tanács, amit sok-sok évvel azelőtt kapott egyik barátjától; ha valaki meg akar verni, üsd állon, az épp elég, csak az a fontos, hogy ugyanakkor ugorj is egyet fölfele, akkor az egész tested üt, nemcsak az öklöd. Ugrott hát. Kemény reccsenés kísérte az ütését. – Ó… – nyögött fel amaz, s hanyatt bukott. Saggini a fiára ismert, övé volt a hátracsukló, fájdalomtól eltorzult arc. – Ettore! Te vagy az? – hajolt föléje segítőkészen. Három-négy árny bukkant ekkor elő, szinte a föld alól. – Itt van, itt van! Üsd az öreget! Rohant Saggini, mint az őrült, ide-oda szökellt, keresve a sötétebb zugokat; üldözőinek mind dühödtebb s mind közelibb lihegése ösztökélte. Egyszerre borzalmas fájdalom hasított az arcába, valami fémszerszámmal hajították meg. Kétségbeesetten nézett körül – a tér túlsó végébe szorították. A mutatványos bódék már nem nyújthattak menedéket. Vagy száz méterrel arrább maga a park, az igazi. A kétségbeesés legyőzette vele ezt a távolságot, anélkül, hogy utolérték volna. Sőt, a manőver meglepte, megzavarta az üldözőket. Csak akkor kaptak észbe, amikor már elérte az első facsoportot. – Ott!… Ott!… Nézzétek… elbújik a kiserdőben! Üsd az öreget, üsd! Folyt tovább a vadászat. Ó, csak pirkadatig kitartson, akkor talán megmenekül. De mikor lesz még az, hány óra múlva? Időnként hallotta, amint megkondul egy-egy toronyóra, de rettenetes izgalmában képtelen volt számolni az ütéseket. Egy kis kaptatón fel, onnan le a völgybe, át egy patakocskán… de valahányszor hátranézett, ott látott maga mögött három-négy bitangot, loholtak utána, kitartón, kérlelhetetlenül. Amikor utolsó erejével fölkapaszkodott egy meredek bástyatetőre, s onnan szétnézett, látta, messze, túl a háztetők rengetegén, sápadni kezdett az ég alja. De már késő volt. Teljesen kimerült. A vére széles csíkban csordogált lefelé sebesült arcáról. S Régorának már csak néhány métert kellett futnia, hogy utolérje. Ott fehérlett a gúnyos fintora, közvetlen közel. A keskeny, füves bástyagerincen kerültek szemtől szembe egymással. Régorának ütnie sem kellett. Saggini egy lépést hátrált, s kicsúszott lába alól a talaj; tehetetlenül zuhant lefele a köves, sziklás meredélyen. Tompa puffanás, utolsó felnyögése a húsnak. – Nem nyiffant ki. De kellően kikészült így is – mondta Régora. – Most jobb, ha olajra lépünk. Sosem lehet tudni, mikor jön rá a rendőrségre a bolondóra. Kis csoportba verődve indultak vissza, s harsány röhögések közepette tárgyalták meg a vadászat részleteit. Azért jó sokáig tartott. Egyetlen öreg sem adott még ennyi munkát… Fáradtak voltak ők is. Ki tudja, miért, nagyon elfáradtak. A társaság feloszlott. Régora a lánnyal ment tovább. Egy erősen kivilágított térre értek. – De hát mi… mi van a fejeden? – kérdezte a lány. – És neked? Neked is… Közelebb hajoltak egymáshoz. – Úristen, milyen az arcod. És hogy kerül ez a sok fehér a hajadba? – Te is… neked is szörnyű az arcod. Kínzó nyugtalanság vágott beléjük hirtelen. Régorával ez még nem fordult elő soha. Odalépett egy kirakathoz, belenézett a tükörbe. Egy ötvenes férfi nézett vissza reá, fonnyadt arc, savós szem. A nyaka akár egy pelikáné. Mosolyogni próbált: két foga hiányzott épp elöl. Lidércnyomás? Megfordult. A lány sehol. Három fiú bukkant fel a tér túlsó sarkán. Öten voltak. Nyolcan. Fütty harsant, hosszan, élesen, vérfagyasztón. S hozzá a kiáltás: – Üsd az öreget, üsd! Régora futásnak eredt, futott, futott, ahogy csak bírt, ahogy az erejéből tellett. De nem sok tellett az erejéből. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt az öreg. Rá került a sor.

(Fordította: Telegdi Polgár István)

15 notes · View notes