#ismétlődés

[csacskamacskamocska]

Jó-e nekem most?

nem lesz jó, addig amíg meg nem találom azt, akinek a karjaiban nyugalomra talál a lelkem. De jobb. Hiába szeretem, hiába ragaszkodom, hiába vagyok elfogadó, akkor is van a lényében valami mérgező a számomra, és időről időre, amikor eltolom magamtól, akkor levegőhöz jutok.

Hogy a másik ember, amit tesz, azért mikor és mennyire felelős, azt nehéz megmondani. Talán egy pszichológus tuda rávilágítani tudatos vagy indulatvezérelt dolgokra. De így kívülről, nem lehet belelátni a másik fejébe. Azt mondja, hogy blabla, és el kell hinni, hogy az az igaz. Én csak azt tudom, hogy a válás után a volt férjem eljárt pszichológushoz, aki szembesítette azzal, hogy milyen kibaszott önző volt. Soha, senki nem mondta volna arra a kedves és aranyos és jószívű és vicces pasira, aki imádta a gyerekeit, hogy önző. „Hogy bírtad ki?” kérdezte tőlem. Nem tudom. Szerettelek.

Arra jöttem rá, hogy tényleg sok ember van, aki szívesen beszélget velem, úgyhogy tegnap éjjel felhívtam az egyik barátomat és elmeséltem neki a műtétet, ami ugye holnap lesz, és hogy be vagyok tojva. Mire ő azt mondta, hogy nem akar lebeszélni mert tiszteletben tartja a döntéseimet, de én gyönyörű vagyok. Neki mindig tetszettem, és most (a műtétről mesélés miatt) nézegeti a képeimet a facebookon és próbálja megérteni, hogy minek akarok csinálni bármit is. nah persze, az FB képek, jól kinevettem, de valójában kibaszott jólesett. Aztán beszélgettünk hosszan és a végén még elmondta, hogy nulla udvarlás meg hízelgés (boldog kapcsolatban él egy ideje), de az én szépségem abból adódik, amilyen az egész átütő személyiségem (itt jött egy hosszas dícséretcunami) és hogy milyen kerek egész vagyok. Azt tudtam mondani, hogy tudom. Tudom, hogy ki és mi vagyok. Ettől még jólesik a pozitív visszajelzés, pláne olyantól, aki amúgy simán lebasz dolgokért, ha nem tartja jónak.

Néhány „apróság”: attól, hogy belátja az ember, hogy egy barátja autista módra működik, attól nem lesz könnyebb vele az élet.

Félelmetes, hogy a narcisztikusok mellett narcisztikussá, a pszichopaták mellett pszichopatákká lehet válni. Szereted, átveszed a szokásait, a gondolkodásmódját, idomulsz, hogy elfofgadást találj, összetartozást élhess meg, meglegyen olyan élmények amik egy normális emberi kapcsolatban, és ez a folyamat maga tök normális, ezt minden kapcsolat tartalmazza, aztán észreveszed egy nap, hogy úgy működsz, ami nem normális, amit utálsz, ami elfogadhatatlan számodra. Ami, bárhogy nézed, nem te vagy. Az rémisztő, az kétségbeejtő.

Nem látok rá a folyamatra, hogy a tiltás mitől volt számomra felszabadító. Mintha véget ért volna valamiféle menekülés. Hiszen ő mondta, nem fontos ez az egész. Ez csak egy semennyi része az egésznek. Akkor a tiltásnak sincs jelentősége, én viszont elvágtam a gordiuszi csomót.

Mindig újra és újra ez fog történni Logannel. Minden egyes kapcsolatban ami megteremtődik közte és más valaki között. Pontosan ugyanez a forgatókönyv lesz. Nincs kétségem. Nem én vagyok alkalmatlan, hanem ebből, ez termelődik ki. Ez a gépsor, valami jót beletéve, és ezt tudja kitermelni. Tragédiát.

[angelofghetto]

A jelzőrendszer nem működik, de ha működne is, a háttérintézmények rendszere egy vicc. Igen, tudom, van az a dolog, hogy három napig távoltartási végzés van a bántalmazóra, de aki képben van, az tudja, esélyes, hogy az a három nap arra jó, hogy ember felszívja a xart az agyába, és a negyedik napon hazamenve agyonveri a társát, amiért befújta, és amiért neki három napig nem volt szabad hazamenni.

A másik nagy baj a hatalmas látencia. Dolgoztam olyan helyen, ahol ezt minimum sejteni lehetett, de általában az a baj, hogy az áldozat hallgat, mert szégyelli, vagy mert fél. A tanító néni épp úgy nem foglalkozik vele, mint az iskolán belüli abúzusokkal (tisztelet a kevés kivételnek), de ha foglalkozna is vele, nincsenek eszközei, és senki nem védi meg attól, hogy a brutalitásból valamilyen módon neki is jusson, ha máshogyan nem, fenyegetések, verbális erőszak formájában. A környezet, a szomszédok, ismerősök meg úgy gondolják, nem rájuk tartozik, jobb kimaradni, nem látni, nem hallani.

Voltam a másik oldalon is. Mikor először mentem látleletet vetetni, azt hittem, majd ügy lesz belőle, esetleg elveszik a gyerekemet, de nem történt semmi. Feljegyezték az észlelt sérüléseket, oszt jóvan, mehetek Isten hírivel. Más alkalommal, mikor sikerült kihívnom a rendőrt (aki ki sem jön, ha nincsenek kiskorúak veszélyben), a két egyenruhás kijött, flegmán szétnézett az összetört bútorokon, a kék-zöld foltjaimon, és a következő párbeszéd hangzott el: - Asszonyom, mutassa meg, hol folyik a vér! - Nincs vér. Csak nézzen körül. - Ha nincs vér, nincs jogosítványunk intézkedni. - De ha megfojt ez az ember, akkor sincs vér. - Drága uram, nem javasoljuk, hogy megfojtsa a feleségét, mert ha így lesz, maga lesz az első számú gyanúsított.

Rendőrök balra el, ember hozzám fordulva kaján vigyorral: - Na, jót szívtál? - és mint ki jól végezte dolgát, visszament kocsmába. Eközben a gyerekek a kis szobában reszkettek és sírtak.

A gyermekvédelemnek akkoriban még csak ahhoz volt joga, hogy életvezetési tanácsokat adjon, és ha nagy a baj, a gyerekeket kiemelje a családból, és intézetbe utalja. Anyu legfeljebb szánakozó tekinteteket kap. Az áldozatoknak nagyjából ennyi "védelem" jár, de halkan kérdezem, mi történik az elkövetővel? Mi történik az elkövetővel ismétlődés, sorozatos bántalmazás után? Csinál bárki bármit? Érdekel bárkit a dolog, amíg nem történnek a cikkhez hasonló tragédiák? És utána? Azon kívül, hogy vezércikkek születnek az esetből, lehet szörnyülködni, és sóhajtozni, hogy "a mi családunkban ehhez képest minden rendben van"?

Van az Európai Tanácsnak az az egyezménye a nők elleni erőszak illetve kapcsolati erőszak ellen. A magyar operakormány aláírta már? És ha igen, miért nem? Vajon hány feleségverő lehet a 133 bátor ember között?

[azirodalomhajnala]

“Nem tudsz nekem kitalálni valami újat?" Ez a mondat magában foglalja, mire ítéltetett az ember. Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.”

[aranysziv]

könnyebben elengedlek úgy, hogy voltaképpen itt sem vagy. nem vagy a koncerten. nem vagy a padnál. nem vagy ott a könyvesboltban. nem vagy a villamoson, sem a boltban. a moziban azért összerezzentem egy pillanatra, mert azt hittem, de aztán mégse. tévedtem. összetévesztettelek valaki mással. pedig a szemem sarkából úgy tűnt. megesküdtem volna rá. azt éreztem, hogy valaki figyel, és hátra is fordultam, pár sorral fentebb kerestelek, de te nem voltál sehol, csak idegen arcok. de valahogy ezzel együtt is a nemléted egyre valóságosabb. néha mintha csak nem is lettél volna. de akkor hol voltam eddig én? most kezdek valóságosabbá válni. lehet ez az eredendő vitánk alapja: egyszerre csak egyikőnk létezhet. de én akarok emlékezni. arra is, hogy miért voltam veled, és arra is, hogy végül miért nem. mindkettő meghatároz. engem is, és téged is.

az örökkön örökké elmaradt elköszönésedre sokat gondolok. nem fáj már. vagyis, de, fáj, de közel sem úgy, mint régen. leülök vele olykor, a fájdalommal, és csak úgy vagyok, engedem magamnak, és amikor menni akar az érzés, akkor hagyom. nem vagyok kiszolgáltatva sem a gondolataimnak, sem az érzéseimnek. ők nem én vagyok. jelzések, igen, de nem én vagyok. vannak ők. meg vagyok én. van mozgástér. és míg nekik nincs cselekvőképességük, addig nekem van. megtanultam azt is, hogy a sémavezérelt viselkedés nem célravezető. nekem olykor muszáj lemennem a belső igazságomig, a fájdalmamig, a magányomig ahhoz, hogy a tiédből is ki tudjak szállni. nem lehetek úgy, hogy nem veszek róla tudomást, mintha nem lenne. nem, néha meg kell szakadnia a szívemnek. újra és újra. ameddig még kell neki ez az idő. de már eszembe sem jutna, hogy visszamenjek. drasztikusan mást kellett tennem egy-egy adott szituációban, ahogy egyébként tettem volna korábban, mert csak így tudtam elérni azt, hogy az ismétlődés megszakadjon. amúgy sem volt reálisan várható, hogy csak te változtass, miközben én ugyanott álltam - nekem kellett megvédenem magam. és nekem egyedül nem ment. most is kell segítség. de előrébb vagyok sokkal, mint akkor voltam. én tudom ki vagyok nélküled. tőled leválasztva. azt az ént én megkerestem, megtaláltam és megöleltem a romok alatt. és kiszabadítottam.

azelőtt a te érzelmi elérhetetlenséged megtörése volt a cél számomra. ahelyett, hogy a saját gyógyulásomra összpontosítottam volna. ezt meg kellett bocsátanom magamnak, és nem volt könnyű. gondolj csak bele, a sémát, ami annyira vonzott, amihez ragaszkodtam, ami az életet jelentette, foggal és körömmel kezdtem magamból kitépni, mert nem volt más választásom, csak ez. megértettem, hogy ezt kell tennem, de ez önmagában nem volt elég. innen még el kellett mélyülnöm. és abban a mélységben, abban az őszinteségben az összes hit, illúzió és biztonságérzet romba dőlt. árva voltam. ez egy teljesen ismeretlen hely volt számomra, ahol nincs kapaszkodó. elbújni sem tudsz. sem menekülni. olyan, mintha semmilyen kiút nem lenne. csak én vagyok. és akkor megérted, hogy most fájnia kell. így vagy úgy, de most szembe kell néznem a valódi veszteséggel, de ezúttal elbírom. most tudtam, hogy menni fog. akartam, hogy menjen. megéltem és azóta is megélem minden egyes érzésemet, és kifejezem őket. érzem magam. és tudom tudatosítani, ami történik, így létrejöhetett a védelmi rendszer is. ami azelőtt nem volt, amire azelőtt nagy szükségem lett volna, de nem volt. én többé már nem akarok harcolni azzal, hogy fáj az emléked. hagyom, hadd fájjon. azzal harcolok, hogy többé nem nyúlok feléd többet. mert már tudom, hogy mi történne. újra. megállok itt, és az érzést ölelem magamhoz, nem téged. mert az érzés nem bánthat.

tudod, ott a moziban nem filmet vetítettek, hanem dalokat. az egész koncepció neked nagyon tetszett volna, tudom, mert klassz volt és innovatív, ráadásul a bandát, amikor mutattam neked, tetszett, és láttam is azóta, hogy hallgattad őket. és a megvalósítás is, jó ég. elképesztően lenyűgöző lett, pénteken majd megjelenik hivatalosan is. ez csak ilyen premier előtti vetítés volt a figyelmeseknek vagy szerencséseknek, ahogy tetszik. ha lennénk még, ha a dolgok most nem nélkülünk zajlanának, akkor neked szóltam volna, hogy menjünk el, de végül csak egy barátommal voltam. jó volt amúgy, én nagyon élveztem. azt vettem észre egy idő után, hogy tátva maradt a szám. nincs agyonvágva az egész, hanem a kamera követi a dallamot, követi az egyént, a mondanivalót, és közben úgy játszanak a fényekkel, hogy az valami döbbenetes, illik a zenéhez. nem tudom, hogy egy szimpla videó mennyire adja majd át azt az érzést, amit én éreztem, miközben néztem őket, de a hatalmas vászonon látni nagyon különleges volt. jó lett volna ebben az élményben osztozni veled. van, hogy ilyeneket kívánok. nem mindig, de néha előfordul.

szeretnék róla is írni itt, mert nekem fontos, nagyon fontos. nemcsak mondom, hanem érzem. olvastam egy leírást, amiről eszembe jutottál, mert szóról szóra tökéletesen leírja azt, amit éreztem veled: szavakkal takaróztam, szavakkal fáztam, szavakat ettem, szavakat hánytam. végül a szavakat megutáltam. egyedül voltam velük, s mindvégig egyedül is maradtam. arra vártam volna, csak öleljen át. s ne mondogassa, hogy majd át fog. de a test most ezt is kioldja..., végképp nem akar többé küzdeni a múlttal. igen. miközben az énhatáraim stabilan körvonalazódtak, észrevettem, hogy míg régen mindig alig vártam, hogy megszólaljon a kaputelefon, hogy felvillanjon a telefon a neveddel, most már nem is várlak, nem téged vártalak. valahogy, miközben másra figyeltem, egyszerűen elmúlt ez. bennem. szembesültem a semmivel, és azt hiszem, hogy ez volt a teljes illúziómentesség teljes tudatosítása. szinte megcsapott az egész. miután megéreztem saját magamat, ide már csak biztonságosan kötődő férfit akartam beengedni. hiszen már én is biztonságosan tudok kötődni. és alapból kötődni kockázatos. az egy sebezhetőség, ez igaz. de pont ezért egy ilyen súlyt vagy terhet csakis kizárólag érzelmi biztonságban bír el két ember, egyébként nem. nem titok, hogy vágytam erre a teljes egységre. veled ugyan, de azt nem lehetett. és úgy érzem most, hogy mégis megkaptam.

az érzelmi biztonság az egyik legfontosabb érték, és hihetetlenül ritka. súlyos érzés belegondolni, hogy mennyi rosszat ismételtem ezelőtt, akaratlanul. de nemcsak az, hogy kit választottam magamnak, hanem a női képembe is teljesen bele kellett nyúlnom. szabotáltam magamat. mióta nem csinálom, annyian dícsérnek, mert ha nem is tudják, érzik, látják rajtam, hogy most valami más, valami megváltozott, mert más a kisugárzásom, sokkal erősebb. és a saját dolgaim rendezése után szeretetbe érkezni. elfogadásba. figyelembe. simogatásba. ölelésbe. nyugalomba. békébe. leírhatatlan. nemcsak magamban, de vele is. mert olyan ez, ami eddig ismeretlen volt számomra. ezt nem lehet szétverni, én ezt nem hagyom. szeretni akarok, és nem bántani vagy bántva lenni. ez a tényleges felnőtt intimitás. és többek között ezért hálás vagyok neki, amiért vele megtapasztalhatom.

ha nem is lehet mindig a közelemben, próbál, fontos neki. az igyekezetét értékelem és élvezem is, mindig azon vagyok, hogy hogyan tudnám viszonozni. szeretem, hogy bármiről tudunk kötetlenül beszélgetni, szeretem a humorát, szeretem, hogy mennyire elhivatott és hogy mennyire tehetséges, és szeretem a kinézetét is, hihetetlenül vonzódok hozzá. szeretem, hogy nincsenek benne úgy falak, szeretem, hogy mennyire romantikus, és hogy mennyire figyel arra, hogy milyen igényeim vagy vágyaim vannak akkor is, ha épp nem mondom. szeretem, ahogy megfogja a kezem az utcán, vagy ahogy simogat az asztalnál. a közösen eltöltött időt, ahogy egyre jobban megismerjük egymást. azt is nagyon szeretem. szeretem, hogy mellette nő lehetek, igazi nő, és ő meg férfi, igazi férfi. szeretem tőle megkérdezni, mikor megyek manikűröztetni, hogy most milyen legyen a körmöm, és akkor ő mond egy színt, és utána az a szín én vagyok, és akármikor ránézek a kezemre, mindig eszembe jut róla, hiszen azt ő választotta. ezek csak így vannak, és jó dolgok. egy szál bugyiban készíteni neki szendvicset hajnal 3-kor, mert éhes volt, ő meg ott ült velem, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. azt mondogatta, hogy olyan szép mindenem, de főleg a fenekem, meg a hasam, hogy kockás, de ilyen nőies, nem az a durva, és hogy ezt bármeddig elnézné. csókot nyom rá, és az egész olyan igazi. ott vagyunk, és én tudom, hogy ez jó. a hiányát is szeretem, mert nem fáj, nem kínoz, ebből is látszik, hogy ez teljesen más szint. és felemel. nem tudok túl sok lenni, sem túl kevés. viszont lehetek apró, mikor elalvásnál odabújok hozzá, és szinte eltűnök a karjaiban a takaró alatt. mondja néha nevetve, hogy telhetetlen vagyok, de tűzzel a szemében, mert ezt már mindig csak akkor jegyzi meg, amikor már őt is átkapcsoltam. és miénk a minden, csak mi létezünk olyankor, és nem számít a múlt, sem a jövő. csak az, hogy mindketten ott vagyunk. minden, amit felajánl vagy ad nekem, jóval több is, mint amit szerettem volna. néha nem tudom eldönteni, hogy olyan, mintha már 20 éve ismerném, vagy még csak 20 másodperce - és mindezt a legpozitívabb értelemben írom. vannak hibái, mint ahogy nekem is és mindenki másnak. de nem ezek számítanak. együtt elég jók vagyunk, úgy érzem. jó itt tartani.

[itsmedorii]

Mindig ugyanazokat a köröket futjuk.

Akárcsak egy körforgalom.

Nem keringhetek benne örökké, ki kell hajtanom a számomra megfelelő kijáraton.

Nélküled.

- D

[kassakmuzeum]

Absztrakt csempejáték

Ezúttal azt mutatjuk be, hogyan készíthetsz néhány egyszerű lépésben akár több ezer (!) módon variálható kirakós játékot.

Az ötletet a spájzban talált régi pizzásdobozok és két képzőművész: Lantos Ferenc és Karl-Heinz Adler alkotásai inspirálták. Csempekészletünket a pizzásdobozok fedeléből készítettük el, a bejegyzés végén pedig többet is megtudhatsz a művészekről, és megmutatunk néhányat a műveik közül is.

1. Tervezd meg!

Ahhoz, hogy egy jól variálható csempekészleted legyen, nincs szükséged túl sok formára.

Válassz két alapszínt, amelyek egymással erős kontrasztot alkotnak, így a minták sokkal szebben kiugranak majd!

Mi négy alapformát készítettünk: üres és teli, derékszögű háromszög és körcikkely. Az alábbi mintagyűjteményben összegyűjtöttünk neked néhány további lehetőséget, de kitalálhatsz saját mintákat, vagy akár aszimmetrikus formákkal is kísérletezhetsz! A csempegyűjteményedet a csomagszállító vagy pizzafutár újabb felbukkanásakor, a dobozfedelek újrahasznosításával folyamatosan bővítheted!

Ha kitaláltad, milyen mintákat szeretnél használni, a legegyszerűbb, ha mindegyikhez készítesz keményebb papírból egy sablont, így nem kell majd minden alkalommal megszerkesztened körzővel és vonalzóval. Mi 8x8 centiméteres négyzetekkel terveztünk, mert ez a méret kényelmesen kézbe vehető, se nem túl nagy, se nem túl kicsi.

2. Készítsd el!

Olyan kartondobozokat keress, amelyek egyforma vastagságúak, és vágd ki a négyzeteket! A mintákhoz bármilyen jól fedő, vizes bázisú festéket használhatsz: az akril vagy a tempera tökéletesen megfelel a célra. Mi fekete temperát használtunk, és meghagytuk a karton saját felületét a negatív formáknak, mert megtetszett a papír natúr színe.

3. Használd!

A csempejátékot ezerféleképpen használhatod: létrehozhatsz teljesen absztrakt mintázatokat vagy megpróbálhatsz figurákat összeállítani, mint a tangram játékban.

A csempéket variálva izgalmas kompozíciókat alkothatsz, amelyeket dokumentálhatsz fényképeken, stop motion videóként vagy akár kiindulásként is használhatsz egy absztrakt festménysorozathoz!

Ha mágnesszalagot ragasztasz a lapok hátára, fehértáblán vagy hűtőn húzogatható verziót készíthetsz. A legjobban sikerült kompozícióidat, akár krumplinyomdával, egy vászontáskán vagy pólón is megörökítheted!

A mi kompozícióinkat, sorozatainkat tehát Lantos Ferenc és Karl-Heinz Adler művei inspirálták. Adler a konstruktivista-konkrét művész a német absztrakt művészet jelentős alakja volt, aki leggyakrabban ismétlődő elemekből felépülő struktúrákkal dolgozott. Adler és magyar kortársai, Fajó János, Lantos Ferenc, Bak Imre és Maurer Dóra munkáiból Különutak. Karl-Heinz Adler és a magyar absztrakció címmel, 2017-ben nyílt kiállítás a Kiscelli Múzeumban és a Kassák Múzeumban. A tárlat katalógusába itt is belelapozhattok: https://drive.google.com/file/d/1IQvgViI-jkgJrkRAcPY2cfpJX2AXMzAr/view?usp=sharing

Karl-Heinz Adler: Rétegződő négyzetek, 1958

Karl-Heinz Adler:Félkörből rétegezve, 1959

Lantos Ferenc: Zománcozott  frízelemek az egykori pécsi DÉDÁSZ-épületről, 1974

Lantos Ferenc:Cím nélkül (DÉDÁSZ zománcterv), 1968

Karl-Heinz Adler :Rétegződő négyzetek,1984

A konkrét művészet kifejezés a holland Theo van Doesburg-től ered, aki Konkrét művészet című kiáltványát 1930-ban fogalmazta meg. Olyan művészeti irányzatról van szó, amely kizárólag mértani elemeket használ, nem a természeti formákat egyszerűsíti alapformákra, és kerül minden érzelmet kifejező, expresszív vagy lírai elemet, átvitt jelentést. A konkrét művészet volt a kiindulópontja az 1960-as évek szeriális művészetének, amire az jellemző, hogy valamilyen algoritmus (ismétlődés, variáció, kombináció) segítségével úgy rendezi el a kiválasztott mértani alapelemeket, hogy azok sorozatot alkossanak. A sorozatból egyetlen egységet sem lehet kiemelni az egész csonkulása nélkül, a mintázat rendezőelvének felismerése segíti a műalkotás értelmezését. 

Figyeljétek meg, miképpen variálta Lantos az alapformákat az 1970-71-ben, a pécsi, akkor nagyon modern számítógépes központ épületének homlokzatára tervezett frízen, vagyis díszítő sávon. A festett zománcból készült  munkájáról bővebben itt olvashattok: https://artportal.hu/magazin/zomancfeny-es-fenyhalo-raktarsztorik-az-acb-galeriabol-iii/

https://www.kozterkep.hu/36732/tuzzomanc-friz-es-terelemek#

Köszönjük az acb Galériának, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a Lantos Ferenc munkáiról készült képeket.

[jehova]

Trialista metafizikáját leginkább a Wölfflin rendszeréből kölcsönzött periodikus ismétlődés elméletével rokon alapelvekre próbálta meg felépíteni.

miért írnak le emberek ilyen mondatokat

[magyarmalter]

olyan pontos és rendezett a lábazat, hogy felmerül a gépi előállítás lehetősége, de rendesen megnéztem, echte ungarische kézimunka, nincs benne mechanikus ismétlődés.

Csólyospálos, Bács-Kiskun

https://www.google.hu/maps/@46.4150046,19.8459874,3a,75y,209.2h,88.77t/data=!3m6!1e1!3m4!1sohlS_E4os5DR-lwEqVShWg!2e0!7i13312!8i6656

[count-me-in]

Mi csak levegő vagyunk

Az önmagunk elől való menekülés soha nem az, ami elől menekülünk.

Leggyakrabban

Ez egy menekülés önmagunkba.

De nem én vagyok a tekintély.

Te vagy.

Te olyan nagy tekintély vagy ebben a kérdésben, hogy elfelejtetted...

Vagy esetleg csak annyira elárasztottak.

Mint egy áramlási állapot, az érzés, hogy teljesen elmerülsz magadban.

Létrehoztunk egy központot a természetestől távolabb.

A természetes központ belül van, közvetlenül a homlokod mögött.

Az a rész, amely lehetővé teszi számunkra, hogy önmagunk legyünk, az önellenőrzésen keresztül; érzelmi/kognitív kontroll.

A te, én és mi ereje.

Elmozdult a közös interakciókban.

Az érzelmi kimerülés, a kiégéssel egybeeső kifejezés lehet egy kellemes megértés.

De természetesen ez nem egy igazi kettősség.

Ehelyett egy fokozatosság

Ami kezdetben többé-kevésbé természetes lehet.

Fiziológiai szükségleteink, hogy zöldebb legelőket keressünk/teremtsünk.

Amivel egyetértek, hogy igazságos.

A menekülésnek nem szabad végtelenül negatív konnotációt hordoznia,

De egyszerűen könnyebb így felfogni a dolgokat, legyen az jó vagy rossz.

Az ismétlődés kényelmessé válik.

Mégis a menekülés egy soha véget nem érő folyamat.

Röviden: a legelők mindig lehetnek zöldebbek.

Úgy tűnik tehát, hogy az ismétlődés, amellyel elkényelmesedünk, a menekülés belső folyamata.

Ez aztán tükrözi a kultúrát, az életmódot, a kollektív ethoszunkat.

A visszavonulást mulandó létünkbe, teknőspáncélunkba, episztemikus buborékunkba.

Amikor kipattintjuk a fejünket, csak azt tudjuk nézni, ami körülöttünk van.

A szemlélődés aztán a következő menekülésbe következik, amely ismét egy gradiens formájában létezik.

Talán lehetetlen a menekülést jónak vagy rossznak definiálni, mivel minden menekülés a következőből következik,

A buborékok végtelen áradata, amit az iskolai játszótéren fújnak.

Pukkanás, ahogy a következő buborék létrejön.

amíg nincs több levegő, ami táplálná őket.

Nyilvánvalóvá válik, hogy a levegőnek kell lennie a lényegnek.

ami a buborékokat hajtja, hogy a következőbe lépjenek,

De ez az, ami elkerülhetetlenül arra kényszeríti a buborék határait, hogy kitáguljanak és kipukkadjanak.

Létezhetnénk-e levegő formájában egy buborék határain belül?

Bizonyára így van,

De meddig?

Ha a légáramlatot egyszerűen csak átirányítjuk a pálcától...

és csak a szabadba fújjuk, akkor mi lesz?

Meg kell határoznunk magunkat a mulandó felfogásunkban...

Vagy csak levegő lehetünk, együtt.

[csacskamacskamocska]

Megérzések

Hagyatkozz nyugodtan rá! Ha bármikor is azt érzed, hogy valami bűzlik, valami nem kerek, valami stikkes, ne hessegesd el, mert útóbb úgyis kiderül, hogy a tudatalatti rendszerlátó radarod jól jelzett. Kérdés, hogy ezt a megérzés nevű lokátort mennyire torzítja valami más. Mert alapjában ez csak arról szól, hogy az összes előítélet és sztereotípia és meg nem nevezett ismétlődési minta mind megjelent és nem tudatosított rajzolatot hívott elő. Nem, nem tudom mire hasonlít leginkább, mert csak egy darabja valaminek és csak homályosan látom, hogy minek a darabja, de ha az egész lenne, az nagyon nagy gáz lenne. Látom is meg nem is. Csak „érzem”. Valahogy így. Csakhogy, ami foglalkoztatja az embert, azt mindenbe belelátja. Ott is van mindenben, csak nem biztos, hogy érdemes vele foglalkozni. Attól, hogy van egy kalapácsod, és mindent szögnek látsz, még nem muszáj mindet be is verni. Valahogy így. Ha valaki szarul főz, az nem fog változni attól, hogy kedvesen kínál vagy zsolnaiban tálal. Ezektől nem lesz jobb ízű az étel. Persze, a kedvedért megtanulhat főzni. Még akár meg is szeretheti. Ki tudja, ki tudja. A következő kedves pedig már úgy kapja, főznitudóan. (az egyik kedvencem az, hogy a leghíresebb magyar szakácskönyvek írója – szomtudja a nevét – nem tudott főzni egyáltalán. Külföldre költözött a férjével és akkor kezdett el főzni meg rendszerezni a tapasztalatait. És lett belőle mindenki átal ismert szakácskönyvíró. De lehet, hogy ez csak marketingduma, hoyg lelkesítse a kezdőket és ő valójában már kisdedként is pörcöt szórt a tejbegrízre) Az egészet igazán csak azért írom, mert folyton elém kerül ez az idézet, hogy csak a bolond várja, hogy ugyanaz a cselekvéssor valami más eredményre vezessen. Mondjuk, évmilliókig bombázta a nap kitörésekkel a földet, és egyszer élet született belőle és a Gibraltári-szorost is évmilliókig mosta az óceán, aztán egyszer csak átcsorgott a víz, bele a kiszáradt földközi medencébe, de azért ja, bolond, aki valami másra számít, mint ami már százmilliószor megtörtént. Visszatérve a főzésre. Ha én főzök szarul, az sem fog megváltozni. Az ember szeretné elfogadtatni magát, és közben elfeledkezik róla, hogy nem tud megváltozni. Lehet más a hajam, lefogyhatok harminc kilót, rajzolhatok magamra sűrűbb szemöldököt vagy dúsabb ajkakat, de ettől még semmi sem változik. A bensőm nem lesz tőle „szebb”.

Biztos van a lélekben is egy Gibraltári-szoros, amin egyszer átcsap a érzelem, aztán megállíthatatlanul zubog és hosszú idő alatt feltölti a kiszáradt lelket. Az enyémet. A tiédet. Kaját meg majd rendelünk.

[tepi]

Tangramkedd 05 - “Tepidarium”

Egy új posztsorozatot indítottam, amely az eddigi 30 lemezemet mutatja be egyenként. Sokszor sokféleképpen kérdezték már tőlem, hogy melyik lemezem miről szól, meg hogy-s-mint volt az elkészítés, meg némi bulvárinfot is adjak, úgyhogy folytatom. (Eddigi részek: http://tepi.tumblr.com/tagged/tangramkedd)

5. rész: Tepidarium (2009)

2008-őszén elérkezettnek láttam az időt, hogy egy saját ízlésemnek megfelelő berlin-school albumot készítsek. Tudtam, hogy egy bizonyos témakör köré szeretném építeni és a készítéséhez meg is találtam a legmegfelelőbb szoftverhangszert, az Arturia Moog Modulart. Úgy döntöttem, hogy az egész lemez ennek a hangszernek a használatával fog készülni, így megpróbálok egységes hangzást elérni. Már csak a témát kéne megtalálni. Mint majdnem minden mese, ez a sztori is úgy kezdődik, hogy "volt egyszer egy nő". Régebben az állami szektorban (is) dolgoztam, ahol volt egy lány, akivel kerülgettük egymást. Egyszer azon kaptuk magunkat, hogy ülünk egy budapesti gőzfürdő habjaiban.

Mivel ez nem egy erotikus blog, így csak azt a részt mesélem el, amikor elsétáltunk a gőzkabinok mellett. Persze a lányt pár lépéssel magam elé engedtem, megvolt rá az okom :) Ekkor megállt, és rámutatott egy táblára, amire ez volt írva: TEPIDARIUM. Mivel ugye a becenevem Tepi és van egy ilyen szép szó, hogy Tepidarium (gőzfürdő), megjegyeztem magamnak. Van egy szövegfileom, amibe érdekes szavakat teszek el, ez is odakerült. Most vissza 2008-hoz. Elővettem ezt a szövegfilet, amiben ott ékeskedett a Tepidarium szó. Azonnal tudtam, hogy most jött el ennek a szónak az ideje. A lemez vázlata 2 hét alatt elkészült, az Arturia nagyon intuitív és motiváló hangszer, szinte maguktól pattantak ki a dallamok a hangkártyából, nekem csak el kellett kapni őket. A címadó dal, a Tepidarium Pompeii az egyik kedvencem erről az albumról, rengeteg zenei hatás érezhető benne, és a legjobban fejezi ki azt a bizonyos fürdőbéli napot. Feszültség, szépség, dinamika. Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre ezzel a dallal kapcsolatban. Hallgassátok meg, innen folytatjuk :)

https://tangram.bandcamp.com/track/tepidarium-pompeii

A borítófotót egy fényképésztől kértem el, egy Ausztrál óceánparti vizipark egyik szobrát ábrázolja, egy fém hullám, ami akár hanghullám is lehetne. A narancs-kék-sárga színek, a felhők, a szobor együttes hangulata egyszerre gépies és organikus. Gyakran játszom ezeket a dalokat élőben, a közönség egyik kedvence a Hawking Method Part II. (video a dalhoz), "berlin-school-techno"-nak nevezik, a címadása a Zagar - Bokanovsky Method-jának plágiuma. Stephen Hawkingot nagyon szerettem és tiszteltem, ezért két részben is "megénekeltem". Igaz, hogy nem tartozik szorosan a fürdős témához, de akkoriban olvastam az Idő rövid történetét, így mindenképp hatott rám. Akkor még nem sejtettem, hogy 30. lemezemet egy az egyben Hawking életművéhez fogom komponálni.

A dalok címéről: Steam - egyértelmű, indulunk a gőzbe, semmi szimmetria, semmi ismétlődés, csak egy basszusarpeggio és effektek, ahogy az improvizáció hozta. Well Tempered Humidity - azaz jól hangolt/temperált páratartalom. Utalás a The Well-Tempered Clavier (németül Das Wohltemperierte Klavier) c. Bach-gyűjteményre, egyben a pont kellő hőmérsékletű párára. Hot Cloud Chamber - A "forró felhő kamrája" - azaz gőzfürdő. Növekszik a nyomás, kívül is és belül is, a legsötétebb pontja az albumnak. Repetitív, állandóan visszatérő motívumok, már szabadulna az ember, de van ami ott tartsa. Sunken - alámerülsz a forró vízben és csak tompán hallod a külvilágot, arpeggiok, trillák, sziréni kórus, majd a később bejelentkező dobok. Tipikus Tangramos építkezős-zene (nem erre rakják a kőművesek a falat, csak egyik réteg a másik után kerül előtérbe). Supralead - már-már kilóg a sorból: elektronikus jazz? xilofon? A digitális szaxofon kígyózása... mégis van benne valami, ami szupravezetőként hat. Egyszerű alapok, érdekes ritmusszekció, improvizatív téma. Going Home - szintisírás, mert haza kell menni. Nagyon alap akkordok, analóg hangzás, alapvető szomorúság amiatt, hogy ennek most itt vége. Vannak ilyen búcsúdalok a repertoáromban, mégiscsak rák jegyben születtem :)

Az egész album itt hallgatható meg: http://tangram.bandcamp.com/album/tepidarium

[metalindex-hu]

Universe217: Change (2016)

Universe217: Change (2016) - http://metalindex.hu/2020/11/02/universe217-change-2016/ -

Nem volt olyan rég, amikor először találkoztam az Universe217 zenéjével. A 2016-ban megjelent Change című lemezükbe futottam bele – még akkor, frissében –, ám annak ellenére, hogy jónak tűnt, csak felületes szemlét tartottam fölötte, és szokásomhoz híven bejelöltem magamnak, hogy ne feledkezzem meg róla. Aztán megfeledkeztem. Most, miután pár héttel ezelőtt – ki tudja, mi okból – bevillant a dolog, kíváncsian vetettem rá magam, leginkább azért, hogy felidézzem, miért tartottam fontosnak annak idején elmenteni. Feldobtam hát a fülest, és végighallgattam. Aztán megint. És újra. Negyedszer is. Ötödször is. Sokadszor is. Nálam nagyon betalált. Elmondom, miért.

A legjobb szó rá, amit sokáig keresgéltem: dögös. Ebben a tekintetben a borító becsapós. Szó nincs köldökbámuló art-rockról, és nem is egy sok századik post-akármicsodát takar az egyszerű kép, hanem valami sokkal életszerűbb, velősebb zenét. Adva van egy görög zenekar, ami hivatalos okmányai szerint experimental-doom-metalt játszik. Ebből a kedvemre való szentháromságból sem a kísérletező kedv, sem az elbólintós elem nincs túlpörgetve. Mindkét meghatározás csak lazán értendő a Change-dzsel kapcsolatban: annyira tekeredik, hogy még könnyedén kitalál önmagából, és toporgó borongásaival sem dermeszti le saját energiáit. A lemezre gondolva a lomhaság és az öncélúság az utolsó szavak, amik eszembe jutnak.

Harmadiknak itt van még a metal tényező, amit meg is ragadok, mint vezérfonalat, mert vezet valahová, azzal a kitétellel, hogy nem heavy, és nem prog zene szól a fülesben (de valahol köztük, vagy mellettük képzelem el), hanem határozott egyéniséggel megáldott, szikrázó szerszámokkal körbevágott hard rock/metal. A csapat tagjai olyan hatásokról számolnak be, amelyek talán segítik az eligazodást. Neurosis, Isis, The Doors, Trouble – mondják, amikor inspirációs forrásaik felől kérdezik őket, de mint minden esetben, ez is csak arra jó, hogy hozzávetőleges képet kapjunk, melyik ajtón érdemes kopogni.

A doom összetevő – bármilyen köntösben jelenik is meg, – mindig nehéz elem. A Universe217 zenéjét nem lengi körül szürke komorság, nem süpped bele, csak itt-ott megidézi. Ilyen értelemben a dalok nem különösebben elnehezült darabok, de megvan a maguk sűrűsége. A riffek az egyszerűség és a természetesség jegyében fogantak, azonban annyira mégsem lettek egyszerűek, hogy annak is tűnjenek. A zenekar tagjai magas szinten sáfárkodnak az alapanyaggal: egy kanyar, egy szünet, egy kis zizegtetés – mind finom kis apróság –, és máris lángra kap az a spiritusz, ami emlékezetessé teszi a Change-en hallható zenét.

Ha valami szoftverhiba mégis kukázná emlékeimet, az énekesnő hangja fog a legnehezebben törlődni. Tanya Leontiou éneke olyan karakteres, izgalmas és magával ragadó, hogy metalos és hard rock-os mércével is a legnagyobbak közé kívánkozik. Amikor azt mondom, énekel, úgy értem: ÉNEKEL – ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Hangjában olyan erő és dinamika lakozik, hogy szinte kettéhasítja az albumot. Acéllemezeket lehetne hajlítani vele. Kultúrkörnyezetben nevelkedett vadmacskaként, faltól falig éli életét, de amikor kiereszti karmait és nekiront a rácsnak, az áramvonalas és feszült felszín alól kibukik valami ösztönös vadság, a tiszteletet parancsoló falkavezér-szigor. Ilyenkor nincs visszabeszélés. A dob/basszusgitár/gitár-hármas ravasz összjátékából adódóan már önmagában is élvezetes zenéhez ez a Janis Joplintól eredeztethető, “piás-balhés bige énekel” feeling hátborzongató pluszlöketet ad. Dallamaival gitárok íveihez hasonló utakat jár be, szuverén, feminin jelenléte túlmutat a szöveginterpretálás szimpla funkcióján.

A basszusgitár jelentősége is meghaladja az átlagot. Nicos keze alatt életre kél a hangszer, saját mondanivalója és vastag hangzása olykor ritmusgitári pozícióban láttatja, de még ha ez túlzás is, nem lehet szó nélkül hagyni autonóm jelenlétét. A valódi ritmusgitárt Manos Georgakopoulos szólaltatja meg; témái határozottságát és pontosságát zsigereimben is érzem, a lelkemben pedig azt, hogy milyen otthonosan mozog a terepen, csakúgy, mint Manos Giakoumakis, akinek dobjátéka okos visszafogottsággal nő fel a feladathoz. Nem csinál magából attrakciót, vezeti és követi a zene folyását.

A nem túl hosszú számok mind remekül indulnak, remekül folytatódnak és remekül fejeződnek be. Az itt tetten érhető experimentális hozzáállás miatt a hagyományos dalszerkezeteknek csak nyomait tartalmazzák: elöl, középen és hátul, egymásnak távolabbi-közelebbi rokonaiként, hasonló tőről fakadó riffek tanyáznak, ezek néhány ismétlődés után illedelmesen teret engednek a következőnek, ami hasonlít is elődjére meg nem is, van is köztük kapcsolat meg nincs is. Mindenesetre sosem tűnnek oda nem illőnek, valamilyen módon mindig eredeztethetők az előzőkből. A gitárjáték – akusztikus szelídségében is – stabil tolóerővel tartja mozgásban a zenét, folyamatosan passzolgatja a ziccereket Tanya éneke alá. A hangulati ingadozások életszerűen érkeznek, semmi izzadságszag, semmi mesterkéltség nincs bennük, és a dalok annak ellenére is egyben vannak, hogy nem ismétlődő szegmensek ritmikája ad nekik keretet. A kulcsszavak a változás, a fejlődés, az út kanyarjainak lekövetése.

Céltudatosan haladó, átlagban ötperces tételek alkotják a lemez gerincét, amelyeknek alkonyi fényeiben és hevesebb viharaiban ugyanaz az elszántság munkál. A tracklistán elindulva egy egyszerű, de minden percében élvezetes tétellel nyit: az Undone – fémes riffjeivel és Tanya libabőröztető hangjával – tömény kivonatát adja a lemeznek. A Counting Hours és a Here Comes még ennél is meggyőzőbb, talán azért, mert ezekben a doom elem is hangsúlyosabb. A Rest Here is jó érzékkel keveri a meleget a hideggel, a lassút a gyorssal. Manos gitártémái, amikor kell, odavágnak, de visszavett tempóiban is ott van ugyanaz a szikrázó varázslat, ami a szellős részeknél halványodik csak el, rövid időkre.

Ilyen csodásan megenyhült hangulatban indul a Burn, amely a felétől már szinte fenyegető hangnemben gördül tova, felszedett lendületéből pedig még arra is futja, hogy váratlan pihenőt tartson, hogy aztán búcsúzásként – a vége előtt – még egyszer jóízűen belénk ereszthesse karmait. Máshol is hasonló a helyzet. A Call-ban is sötét felhőkkel érkezik a jégverés, és borítja földre a vetést, ha eljön az ideje. A lemezt záró címadó is hol kerek, hol szögletes elemekből rakja össze magát, és gördíti ki az élményt a játékidőn túlra – az ismétlés gomb közbeiktatásával –, vissza az elejére, az Undone-hoz. Olyan fura doom-metal elegyet hozott létre az athéni brigád, ami ha betalál, véged, és ami fémes rockként, doom-os metalként és akár experimental/doom/metalként is értelmezhető.

A lemezt jellemző magabiztosság nem a semmiből került oda. Három album, két EP és két split kiadvány is megelőzte – egy évre rá pedig egy élő album is bekerült a 2005-ben alakult zenekar diszkográfiájába –, vagyis a pályaív és a rutin beérett gyümölcsét tisztelhetjük a Change-ben. Egy bajom van csak vele: keveslem a háromnegyed órát. Ezzel a tehetséggel és mentalitással bővebben is elszórakoztathatnának. Krónikus hiányérzet esetén a tünetekre egyedül a replay gomb nyomkodása adhat enyhülést. A Universe217 negyedik lemeze enyhén addiktív, olyan, mint egy selymesen torokkaparó, erős párlat, ami itatja magát, és ha nem is váltja meg másnapra a világot, az aznapot rendbe rakja.

[matetikus]

Tisztelt Matetikus! Ez úton szeretném kérni a következő kurva menő bizonyítást: valós számok számossága, az irracionális számoké, az egyenesen lévő pontoké, a síkban lévő pontoké, a síkban lévő egyeneseké… Illetve a természetes számok összes részhalmazának számossága. Sajnos a kérdést nem tudom pontosabban feltenni, mert nem igazán értem miről van szó. Maradok tisztelettel: Anon

Höhőj! Hát ki vagyok én, hogy ellent merjek mondani a közönség ekkora nyomásának! 

Egyébként arról van szó, hogy az irracionális számok számossága nagyobb, mint a természetes számoké. Egészen pontosan az már elég, ha azt mutatjuk meg, hogy a [0,1] intervallumban több irracionális szám van, mint ahány természetes szám van összesen. Isiben megtanultuk, hogy minden szám, de minden egyes nyomorult szám felírható tizedestört alakban, különben baszhatjuk a számológépet! Azaz x=0.x_1 x_2 x_3 ... alakú. Azt is már isiben megtanultuk, hogy az irracionális szám az az a bácsi, akinek a tizedestört alakjában nincs ismétlődés, nem látunk egy mintát elkezdeni ismétlődni. A többiek meg a racionálisak. Életünk megkönnyítéseként ne tízes, hanem kettes számrendszerben írjuk fel őket. 

Ugye 10 féle ember van, aki érti a kettes számrendszert, s aki nem... Hát minden irracionális szám a [0,1] intervallumban egyértelműen írható fel 0-ák és 1-esek sorozataként. Mutatom: Aszongya itten van egy x. Ez egy szám. Bizony! Először is megkérdezzük tőle, hogy kisebb-e vagy, mint 1/2? Ha igen, akkor az első számjegye 0, ha nagyobb, akkor 1. Erre jól beszorozzuk kettővel, majd a 2x-től is megkérdezzük, hogy kisebb-e vagy, mint 1/2 avagy senem. Ha igen, akkor a második számjegye 0, ha nem, akkor 1. Ezt folytatva ráérős időnkben a végtelenségig,megkapjuk x tizedesjegyeit kettes számrendszerben.

Na, s most jön a bizonyítás. Sőt, kontradikcióval argumentálunk! Nofene! Azaz feltesszük, hogy mégis inkább ugyanannyian vannak. Aki emlékszik még erre a posztra, az tudja, hogy ez azt jelenti, hogy van egy függvény f, aki minden egyes n természetes számhoz, hozzárendel egy x irracionálisat, sőt minden x irracionális számhoz tartozik pontosan egy n természetes szám, hogy x=f(n). Azaz, fel lehet őket sorolni, így e!

f(1)=0.x_(1,1) x_(1,2) x_(1,3) x_(1,4) ....f(2)=0.x_(2,1)  x_(2,2)  x_(2,3)  x_(2,4) ....f(3)=0.x_(3,1)  x_(3,2)  x_(3,3)  x_(3,4) ....f(4)=0.x_(4,1)  x_(4,2)  x_(4,3)  x_(4,4) ....

Mindegyik f(n) irracionális számnak felírtuk a kettedesjegy (hö! :) ) alakját, s az f(n) szám m-edik kettedesjegye meg x_(n,m). Nomármost azt mondom, hogy legyen y_m=1-x_(m,m). Azaz, ha x_(m,m) (az m-edik m-edik kettesejegye) 1, akkor legyen y_m=0, s vica versa ha x_(m,m)=0, akkor y_m=1. S legyen y az az irracionális szám, melyre

y=0.y_1 y_2 y_3 ...

Na, erre varrjál gombot! Hol ez a szám, te hülye f függvény? Mert a felsorolásban nem lehet! Bárhova is szeretné az ember bepasszentolni, egyik helyre sem lehet! Ha az n-edik helyre akarja, akkor x_(n,n)=y_n. De pont úgy definiáltuk, hogy y_n=1-x_(n,n)! Hááát nooormááális?? S ellentmondás, az irracionálisak többen vannak.

(Pont annyian vannak, mint a természetes számok összes részhalmazai, de ez már csak hab a triadikus Cantor halmaz tortáján, de arról majd később mesélek nektek! Most alvás, mert holnap iskola!)

[most-nem]

Az én számomra e történelem egyetlen igazi specifikuma az, hogy az én történetem, hogy velem történt meg. S mindenekfölött, hogy élményeim minőségéről szabadon dönthetek: szabadságomban áll, hogy ne értsem őket, szabadságomban áll, hogy mások fölötti morális ítélkezéssé, ressentiment-ná projiciáljam, vagy ellenkezőleg, igazolni próbáljam – de szabadságomban áll az is, hogy megértsem, hogy megrendüljek fölötte, hogy e megrendülésben a felszabadulásomat keressem, hogy tehát tapasztalattá lényegítsem, tudássá formáljam, és e tudást a jövendő életem tartalmává tegyem. De hát, ha a történelemmel kapcsolatos magatartásunk nem egzisztenciális, azaz nem alkotó jellegű, akkor okkal vonhatjuk kétségbe az olyan kijelentéseket, miszerint a század történelmének legsötétebb fejezetei, amilyen például a nemzeti-szocializmus volt, többé nem ismétlődhetnek meg. Ugyan miért ne ismétlődhetnének? Mindaz, amit jelenleg Európában – és világszerte – átélünk; a civilizációnk, az életformánk, az eszményeink, illetve azok hiánya; a szakadás az egyéni világ és a történelmi-társadalmi világ: a funkcionálás, a termelés, a civilizáció üzemének működése között, az emberi meghasonlás a "lélek" és az "érdek", a magánszféra és a magánszféra fenntarthatóságának föltételei közt, ami az egyént is, a társadalmat is mind skizofrénabb helyzetbe sodorja; az értelmiségi lét funkciótlansága, párosulva korunk értelmiségijének csillapíthatatlan ideológia-éhségével, amely pusztítóbb, mint az AIDS vagy a kábítószer – mindez, s képzeletszegény, szellemileg elmaradott századunk megannyi tünete arra vall, hogy az ilyen ismétlődés inkább lehetséges, mint nem. Ki ne látná, hogy a demokrácia nem tud, vagy nem akar megfelelni az önmaga felállította értékrendnek, hogy sehol sem vésik új kőtáblákra a megszeghetetlen törvényeket, senki sem szabja meg az eszményeket, amelyekért élnünk érdemes. Senki sem húzza meg a határokat, úgyhogy maga a demokrácia annyira "eldemokratizálódott", hogy keretei közt minden elfér, s a válság legcsekélyebb jeleire nyomban a tömeghisztéria és a politikai őrület szimptómáival reagál, akár az aggkori paranoiában szenvedő beteg, aki már nem képes racionális válaszokat adni környezete legegyszerűbb igényeire sem. Azt sugallják nekünk, hogy a gazdasági föllendülés a megváltásunk, s a politikában rejlik a megoldás: holott világunk problémái csak részben gazdasági természetűek, politikailag pedig, legalábbis az utolsó totalitárius birodalom összeomlása után, a világ értelmezhetetlenné és megfogalmazhatatlanná vált, egyszerűen mert kaotikussá lettek a politikai fogalmak.

(Kertész Imre: A száműzött nyelv – A boldogtalan 20. század; részlet)

[szintelenszivemszinei]

-Mire szokott gondolni elalvás előtt?

-Kicsit furán fog hangzani... De remélem vége lesz a világnak mire fel kell kellenem.

-Rossz passzban van?

-Mondjuk úgy, hogy kínlódás az élet. *nevet* Most biztosan hülyének néz. "Hogy mondhat egy fiatal lány ilyet?" ezt gondolja. De higgye el. Mindenki erre gondol.

-Mikor érzel leginkább így?

-Hmmm... Talán.. Mindig! Az életben sok az ismétlődés. Minden kiszámítható. Egyre csak törekszünk, hogy jó jegyeket szerezzünk, és bekerüljünk egy jó egyetemre. Majd keresünk egy középszerű srácot és összeházasodunk vele. De ez mind olyan sok erő feszítésbe kerül. Igazából mindenki ismeri a siker kulcsát.

-A siker kulcsát? És mi lenne az?

-Rettentően keményen dolgozni! De akkora kínlódás! Van aki beleroppan. És úgy érzem.... Én is így járok.

[mindennapraapropenz]

A legrosszabb

A legnagyobb csalódás mikor magaddal cseszel ki a saját önhibádon kívül. Ezen pedig nem segít az sem, hogy bizonyos dolgok ismétlődnek az életben. Mondjuk a nappal és az éjszaka.