#hajléktalanellátás

[konyvekkozt]

J. megvakult

korábban meséltem J-ről

J-t sikerült elhelyeznem. egy lábadozóba került, ami valamiféle hibrid a hajléktalanellátás és a kórház között. a lábadozón van egészségügyi személyzet, gyakorlottak a mindenféle szakellátásban

szerencsém volt, mert a megkeresésünkre, mely szerint J-nek átmeneti ellátást keresünk, nyitottak voltak, helyük is volt

J. így a szemészetről a lábadozóra érkezett betegszállítóval. pénteken szállították, hétfőn voltam nála. J. ült az ágy szélén, kekszet majszolt. elmondtam neki, hogy átmenetileg van itt, azért, mert itt fókuszáltan tudnak segíteni neki az egészségügyi dolgokban. például van kapacitás arra, hogy autóval szállítsák kivizsgálásra, elérjék, hogy legyen időpontja ultrahangra, ami elengedhetetlen amiatt, mert a daganatos betegségéről nem tudjuk, hol tart, milyen károkat okozott

J. a héten volt szemészeti kontrollon. a szakvélemény szerint 100%-os a látásvesztése

ízlelgettem a mondatot. J. megvakult. megannyi kérdés mozog bennem

nem tudom, J. vissza tud-e jönni hozzánk, el tudunk-e látni egy vak embert. azt sem tudom, a párja hogy éli meg, hogy a férje már igazoltan semmit nem lát. abban sem vagyok biztos, hogy a felesége el tudja-e látni, belátással lenne-e a gyógyszereléssel kapcsolatban

J. most jó helyen van. megvan a következő szemészeti kontroll időpontja, van ultrahangos időpont is, onkológiai kontroll is lesz

viszont nem tudom, J. meddig maradhat a lábadozón. ha sokáig, remek, de nem ezt ígértük neki. J. végtelenül együttműködő, megérti, hogy marad. viszont a felesége sem erre számított, nem látjuk, hogy boldogul önálló személyként és nem egy látásvesztett férj segítjeként

és itt vagyok én. van egy lakóm, aki megvakult. J. most azért nem lát, mert nem kért időben segítséget. és hiszem, hogy megannyi módon a tudtára adtam, mindenben számíthat rám. de J. nem lát és soha többet nem lát már

szociális munkásként minden segítséget szeretnék megadni a lakóimnak. és ez így is van. minden ügyfelem minden ügyét a szívemen viselem. intézek idősotthoni elhelyezést, közgyógyellátást, TB ingyenesítést, meghallgatok örömeket és bánatokat

J. túl későn bízott meg bennem. kekszmajszolás közben azt mondta, túl nagy terhet vettem a nyakamba, mire biztosítottam arról, nem túl nagy a teher

J. elkezdi tanulni a látás nélküli világot. én pedig azt mantrázom, mindent megtettem. és ez igaz is. közben mégis van egy lakóm, akiről nem tudom, mikor és hogy érkezik vissza hozzánk, hogy tudom integrálni a házasságába

mindent megtettem, nincs bennem bűntudat. mégis nehéz, hogy van a világban J., aki megvakult

szociális munkásnak lenni kiváltság, mert emberek bíznak meg bennem - vakon, hiszen nincs más. szociális munkásnak lenni felelősség, mert megvakulhat bárki - aki nem bízott bennem vakon

[chuckyeager]

Fülöp Attila, a Belügyminisztérium gondoskodáspolitikáért felelős államtitkára a héten azt mondta, nem lenne nagy érvágás, ha Iványiék hajléktalanellátó tevékenysége ellehetetlenülne, mert országosan csak 1000 embert látnak, el, a teljes hajléktalanellátás 5 százalékát végzik, feladatukat el tudja látni a többi intézmény. Iványi szerint azonban ez nem igaz, az államtitkár hasraütésszerűen sorolt csak számokat, az 1000 például nem az ellátottjaik, hanem a munkavállalóik száma.

[sronti]

Ez elég érdekes. Ez a tél nagyon kemény lesz. 

[juditta]

Hajléktalanszállón jártam

Hol?

Kedden délután az iskolai osztállyal, akikkel kisgyermekgondozónak tanulok, kötelező gyakorlaton jártunk az Isola Éjjeli Menedékhelyen, ami Pesten van a Népszigeten. Ez a Léthatáron Alapítvány által üzemeltetett szálló.

A hajléktalanellátás állami feladat ugyan, de nem állami szervezetek, hanem civil szervezetek, egyházak végzik el a feladatokat, üzemeltetik az intézményeket. Az államtól normatívát kapnak: ebben az intézményben nem fejkvótát, hanem a működéshez meghatározott összeget. Ebből finanszírozza az Alapítvány a szociális munkásokat, az ételt, az épület költségeit, egyebeket.

Egy 30 év körüli srác beszélt az Isoláról, ami Budapesten az egyetlen szálló, ahol kizárólag fényképes igazolványt kell felmutatni, tüdőszűrő- és más egészségügyi igazolás nem szükséges.

A kliensek (így nevezte a srác a hajléktalanokat) ehetnek, megfürödhetnek, kimoshatják a ruháikat, tiszta ruhát kaphatnak, alhatnak. Összesen 72 férőhely van férfiak részére 35 éves kortól. Ha valaki nem tud fényképes igazolványt felmutatni, ő is maradhat max. 5 napot.

Napirend

Délutan 6-tól érkezhetnek a kliensek ide és reggel 8-ig maradhatnak. Éjjel 11-ig kapnak vacsit, ami leves és kenyér. Majd reggel 4-től reggelit, ami tea, kávé és vajas- felvágottas kenyér. Szokott lenni zöldség-gyümölcs is, ritkán jutnak hozzá, sőt akkor el is utasítják, ezért jellemző a hajléktalanokra, hogy elég hamar megromlik a szemük és kialakulnak náluk egyéb érzékszervi betegségek is. Tavaly hoztak egy EU-s rendeletet az étkeztetésről, amit fokozatosan vezetnek majd be itt. Benne van, hogy a főtt étkezés 2 fogásos és a napi kalóriaszükséglet 40%-át fedeznie kell. Karácsonykor megadják a hangulatot: állítanak fát, pici ajándékkal kedveskednek a betérőknek.

Befogadják azt is, aki ittasan vagy szer hatása alatt van, de itt fogyasztani nem szabad.

Szinte ez az egyetlen hely a lecsúszottak számára, ahol figyelmet kapnak, ezért éjfél és 4 között vannak beszélgetések is köztük és a szoc. munkások között. A szálló igénybevevőinek a többsége alkoholfüggő, de sok a szerhasználó és az intézményfüggő is.

Kérdések

Tehettünk fel kérdéseket: Kérdés: Miért választja valaki fiatalemberként a szoc. munkás hivatást? Válasz: A gyermekkorba mehetünk vissza. Amikor 2-3 éves korában a gyerek felvesz egy kavicsot a földről és csupa örömmel megmutatja a szüleinek, akkor elismerést vár. Helyette viszont sokszor azt kapja, hogy "Jól van, jól van, haladjunk, van ennél fontosabb.", és ekkor a gyerek hajlamos olyan dolgokba belefogni, ami a szüleinek segít, jót tesz, tetszik. Így kialakul benne ez a segítő attitűd.

Kiemelkedően fontos a segítő szakembereknél, hogy erős önismerettel rendelkezzenek. Fontos az, hogy külön tudják választani a rászoruló ember sorsát a saját sorsuktól. Az, hogy amikor bántalmazásról hallanak, ne a saját sorsukról ugorjon be esemény, ami által negatív spirálba kerülhetnek. Hiszen itt olyan emberekkel kell foglalkozni, akik az egyszerű túlélésért élnek, azért, hogy minden este legyen hol lefeküdniük, mindennap legyen valamit enniük.

Kérdés: Vannak a hajléktalanok között családosok is? Válasz: Jönnek ide apukák, akik nem a családjukkal élnek. Van, aki a karácsonyokat a családjával tölti, a kisfia szülinapjára készül ajándékkal, de a hétköznapokban az asszony nem bír vele élni az erőszakossága, mindennapi agressziója miatt. Ezt az erőszakot, családban élni nem tudást is kisgyermekkorra lehet visszavezetni.

Azt javasolja a segítő srác minden szülőnek, hogy akinek kisfia van, engedje, hogy a kisfiú is megélje az érzelmeit. Ha a felnőttek mindig leállítják a sírását (Fiúk nem sírnak!), ha nem engedik, hogy kimutassa a gyengédségét, akkor marad az erőszakosság, a testi érzelemkifejezés. Nagyon sok felnőtt férfi emiatt bántalmazó, mert kisfiúkorukban nem hagyták őket gyengédnek lenni, érzelmet kifejezni.

Egyedi élmény volt a szálló látogatása, az biztos.

Utána körbenéztünk a szállón és indultunk haza.

[nemzetinet]

A fél országban nem kapnak enni a hajléktalanok

Bár a fővárosban és a Dunántúlon is csak többéves késéssel, decemberben indult el a Rászoruló személyeket támogató operatív program (RSZTOP) hajléktalanokat segítő része, a kilenc megyét magában foglaló Kelet-Magyarországon a késedelmesen kiírt közbeszerzési eljárás is eredménytelenül zárult. Így ott a programban máig nem kapnak egy tányér ételt sem a hajléktalanok, s a mélyszegénységben élő gyerekek sem jutnak hozzá az évek óta ígérgetett élelmiszercsomagokhoz – tudta meg lapunk. A 30 milliárdos uniós programban 2016 és 2020 között kellene ellátni alapvető fogyasztási cikkekkel (élelmiszercsomaggal, ruhával, tisztálkodószerekkel) a mélyszegénységben élő, 3 év alatti kisgyereket nevelő családokat és a rászoruló várandós anyákat, míg a rendkívül alacsony jövedelemből élő időseknek és hajléktalanoknak az étkeztetését kellene megoldani.

A kormány nem tartotta be az ígéretét

Bár a Balog Zoltán vezette Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) lapunk korábbi, az uniós program kétéves késéséről szóló januári cikke után a helyzetet bagatellizálva azt állította, hogy decemberben elindították, a valóságban szó sincs erről.

A négy alprogramból ugyanis csak egyetlen elemet, a hajléktalanok élelmezését sikerült néhány hete elkezdeni, és egyelőre ez is csak az ország egyik felében működik. A mélyszegénységben élő, kisgyermeket nevelő családok támogatása nemhogy országosan, de még a kiemelten rászoruló régiókban, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyében sem kezdődött meg, pedig az első körben csak az itt élő tízezer rászoruló gyermeket kellene ellátni. Az ő élelmiszercsomagjaikra ugyan már kiírták a közbeszerzési eljárást, ám az a mai napig nem zárult le, és a szociálisan rászoruló megváltozott munkaképességű emberek, valamint a rendkívül alacsony jövedelmű idősek élelmezési programja sem tart még sehol.

A hajléktalanok élelmezése kapcsán Rétvári Bence, az Emmi parlamenti államtitkára Korózs Lajos szocialista képviselő írásbeli kérdésére csupán annyit árult el, hogy a tavaly kiírt közbeszerzés csak részben volt eredményes. Így fordulhat elő, hogy bár az unió négyezer fedél nélkül élő ember meleg ebédjét finanszírozná országszerte, jelenleg naponta csak háromezer adag ételt osztanak szét. Az államtitkár leszögezte: a le nem fedett területekre újabb közbeszerzést ír ki a lebonyolító, és ha a tender sikerrel zárul, kiosztják majd mind a négyezer adag ételt.

Siralmas a helyzet Kelet-Magyarországon

Lapunk megkereste az ügyben a projekt lebonyolítóját, a Hajléktalanokért Közalapítványt. Szűcs-Varsányi Nórától, a program szakmai koordinátorától megtudtuk, hogy Kelet-Magyarországon zárult sikertelenül a tender, így most hazánknak ezen a részén – az uniós finanszírozású program keretében – egyetlen hajléktalan sem kaphat enni. Hozzátette: az új közbeszerzés pályázati kiírása még nem jelent meg, szerinte március közepén-végén ez biztosan megvalósul, vagyis akkortól pályázhatnak majd azok, akik Kelet-Magyarországon részt vennének a hajléktalanok élelmezésének lebonyolításában. Legkorábban tehát 2017 második felében kaphatnak majd meleg ételt a program keretében a kelet-magyarországi kilenc megyében, vagyis Borsod-Abaúj-Zemplénben, Hevesben, Nógrádban, Hajdú-Biharban, Jász-Nagykun-Szolnokban, Szabolcs-Szatmár-Beregben, valamint Bács-Kiskunban, Békésben és Csongrádban.

Rétvári válaszából egyébként az is kiderül, hogy érthetetlen módon az uniós programból csak hétköznapra lehet ételt biztosítani, hét végére és ünnepnapra nem. Ezért ezeken a napokon hazai forrásból állják az ebédet, de országszerte nem négyezer adagot osztanak szét, ahogy uniós pénzen, hanem csak 3500-at. Rétvári szerint a hajléktalanellátás kiegészítő hazai forrása lehetővé teszi, hogy a téli krízisidőszakra (november 1. és április 30. között) kiegészítő étkeztetést biztosítsanak, az uniós programnak köszönhetően azonban a hazai forrásból csak a hét végén és munkaszüneti napokon kell az étkeztetést biztosítani. Az államtitkár szerint a beérkezett igényeket a „kiírásnak megfelelően támogatták”, így 3500 fő kap enni a téli hétvégéken. Arra azonban Rétvári nem válaszolt, hogy miért kapnak kevesebben enni hét végén, mint hét közben, illetve arra sem, hogy mi várható a krízisidőszak lejárta után, vagyis lesz-e étel a tavaszi, nyári és az őszi hétvégéken.

Baki baki hátán

Lapunk a múlt hónapban írt arról, hogy bár az Európai Bizottság már 2014 decemberében jóváhagyta a legszegényebb családok, azon belül kiemelten a nyomorgó gyermekek élelmezését és ruházását segítő, döntően uniós forrásból megvalósítandó programot, és a kormány azt ígérte, hogy 2015 januárjában el is indítja, a valóságban a mai napig egyetlen élelmiszercsomagot sem szállítottak ki, és idén télen már nem is fognak. A több mint kétéves késésért elképesztő kormányzati bakik, valamint a pályázati feltételek folyamatos átírása felelős. Az első pályázati kiírásban a program előkészítői eredetileg súlyos hibát ejtettek, amely miatt a mélyszegénységben élő, első gyermeküket váró édesanyák kiszorulhattak volna az élelmezésből, holott eredetileg ők a projekt egyik kiemelt célcsoportja. Ezt kijavították, ám a pályázati kiírás utána is átdolgozásra szorult, ezért a pályázati határidőt többször kitolták. Lapunk az elmúlt egy évben többször érdeklődött a Balog Zoltán vezette Emminél a program állásáról, de a minisztérium mélyen hallgatott. Végül a múlt év végén közérdekűadat-igényléssel fordultunk hozzájuk, hogy megtudjuk, mi lett az életbevágóan fontos élelmezési projekt sorsa. Az idén januárban megérkezett válaszban a tárca azt ugyan elismerte, hogy a mai napig egyetlen élelmiszercsomagot sem osztottak ki, és erre a téli hónapokban már biztosan nem is kerül sor, a több mint kétéves késedelmet azonban egyetlen mondattal sem próbálták megmagyarázni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 15.

A fél országban nem kapnak enni a hajléktalanok a Nemzeti.net-en jelent meg,

[konyvekkozt]

amikor elvesznek valamit tőlem

hét évet utcáztam*. mentem télen a nagy hidegben, éjjel és mentem nyáron a nagy melegben, éjjel. és mentem ősszel és tavasszal. krízisidőszakban minden héten, azon kívül kéthetente

az identitásom része lett az utcázás. szerettem, hogy minden eset más, ahogy azt is, ha régi arcokkal találkozhattam. szerettem, hogy a városról alkotott mentális térképemet főleg az utcás élmények adják. szerettem azt a várost, amit így megismertem

a tavalyi szezon már nem volt jó, sok (szakmai) döntéssel nem értettem egyet. de azok a kollégák, akikkel a kocsin ültem, s akikkel szorosan együtt dolgoztam, kiválóak voltak. soha egy percig nem féltem, mert tudtam, figyelnek és vigyáznak rám. mint ahogy azt is, hogy szavak nélkül is értjük egymást, s semmiféle játszma nem zökkenti ki a szövetségünket. tavaly segített, hogy a közvetlen munka jó, ha a teljes stáb nem is az

idén tavasz lett, krízisidőszak vége. nem kaptam levelet a nyári beosztásról. tudtam, de nem sejtettem, ez mit jelent. jött a hallgatás. aztán egy kérdésre (már kérdezni sem akartam, de egy kolléga kért) jött egy nagyon méltatlan és hamis válaszlevél

nem utcázok többet. nem megyek télen a sötétben és a fagyban. nem szólítok meg embereket, akiket más nem. nem találok embereket ott, ahol senki nem gondolja. nem ismerek meg élettörténeteket szállítás közben. nem csengetek be éjjel intézményekbe, s nem fogadom el a kollégák kávémeghívását. nem alszom majd félálomban, félve, hogy nem kelek fel egy bejelentésre. akármilyen nehéz is volt, én ezt szerettem. egyet nem szerettem, azt, hogy meg kellett tudnom ítélni, ha az ügyfél úgy dönt, a helyszínen marad, túléli-e. nincs az a pénz, amiért ilyet lehet kérni - mi meg extrán alig kaptunk pénzt

vége. nem utcázom többet. nem tudom azt mondani, hogy a hajléktalanellátás minden szintjén dolgozom. de nem ez bánt. a bánásmód zavar és az, hogy nem dönthettem. az identitásom egy része odalett vagy nem is tudom. ahol nem jó, onnan jó eljönni. de a városképem, a történetek, a találkozások, az éjszakai hunyorgások, az átfagyások, a fürdetések, a mentővárások, a beszélgetések, a mindenek nagyon fognak hiányozni, sőt, nagyon hiányoznak

* itt most utcázás az utcai gondozó szolgálati munka, amikor szociális munkások nem intézményben lakó hajléktalan embereknek segítenek - ellátás intézésével, étellel, takaróval, intézménybe szállítással, stb. én ennek egy speciális fajtáját végeztem

[konyvekkozt]

hajléktalan és covid - ismét

szóval ugye nincs covid, legalábbis itthon nincs, ez szinte állandó alapvetés hazánkban. de el is engedem hamar, hogy ezzel kapcsolatban mit érzek. sokkal fontosabb, hogy bepillantást nyújtsak abba, hogy is áll a hajléktalanellátás a coviddal napjainkban

már a covid első hulláma óta kérdés, hogy mi lesz akkor, ha berobban a járvány. eleinte még a kórházak nyitottak voltak arra, hogy a tünetmentes hajléktalan embereket, akiket fokozott kockázatú lett volna intézményben tartani, elhelyezzék maguknál

aztán a második hullámtól már ez nem így volt. volt legalább egy év teljes tanácstalanság és rettegés, hogy "csak nálunk ne legyen covidos"

és ekkor jött a szuper élet, mikor lett elkülönítő hajléktalan embereknek. igaz, hogy nem az állam vagy a főváros oldotta meg a helyzetet, hanem maga az intézményrendszer, ugyanis ők szabadítottak fel két intézményt és szerveztek át munkatársakat ügyelni (némi fővárosi plusz pénzért - ez igaz)

és akkor itt vagyunk a jelenben. valami okból pár hete bezárták az elkülönítőket, pontosabban visszaállítottak eredeti funkciójukat (ami egyébként iszonyat fontos volt szintén, csak a covid "fontosabb" lett és nagyobb krízist okozott). szóval nincs most elkülönítő a hajléktalanellátasban. (minden állítás a fővárosra igaz). kaptunk is levelet, hogy akkor most már nincs, s majd ha lesz covid, intézményen belül kell megoldani az elkülönítést. erről ugye ha olvastatok korábbi eseményeket, tudjátok, hogy lehetetlen. például azért, mert egy tömegszálló nem arra van kitalálva, hogy valaki egyedül legyen, s sok esetben pl. nincs is elég mosdó, fürdő ahhoz, hogy legyen sajátjuk a betegeknek, s ne a közöst használják. jött a levél, bennem megindult a szemforgatás, de reméltem a jó szerencsét

a héten viszont beütött a ménkű. két lakó lett rosszul nehézlégzéssel, mentő, teszt, covid. ez jelentett két szoros kontaktot (páros szobák), akiket el kellett volna különíteni a ki tudja hova. de ugye a szoc munkások kreatívak, mindent is megoldanak, elkülönültek. teszt az nincs, tesztelés heti egyszer, de sikerült kisírni egy extra alkalmat. addigra még két ember tünetelgetett. négy ember készült tesztre, egy még előző este fulladással mentős-kórházas lett, kettő pozitív, egy negatív. és akkor megy a nagy matek, hogy hogy tudjuk őket most már teljesen biztosan elkülöníteni, hogy picit se fertőzzenek meg senkit

itt állunk most. erős kétségek vannak bennem, meg lehet-e előzni a teljes dominoelvet. és afelől is, hogy az egyébként erősen traumatizalt, gyakran mentális érintettséggel rendelkező lakók hogy viselik az elzárást. és nem azt mondom, hogy a kórházak fogadjanak be mindenkit, hanem arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy vannak speciális csoportok, akik esetében különösen problémás a nem is létező covidhelyzet

egyébként pedig oltva-oltatlanul, már átesve rajta vagy még érintetlenként: figyeljetek oda, mert itt van újra a covid!

[konyvekkozt]

szép volt, jó volt, elég volt. legalábbis egy időre

meglepő módon béke van bennem ezzel kapcsolatban, s egy fikarcnyi hiányérzet sincs jelen. mondjuk ebben erősen szerepe lehet annak a januári bántalmazásos esetnek, amitől eléggé megborultam. meg egyébként is, egy ideje nem volt valami jó már

szóval a nosztalgia mellett van bennem némi büszkeség, hogy le tudtam tenni ezt a melókát

jó, mondjuk az furi, hogy nem vagyok jelen egyszerre a hajléktalanellátás minden ellátási szintjén, de ez a luxus azért csak jár már nekem ;)

viszont ami örökre megmarad: nekem a város nem az, ami másnak, mert a hét év alatt szinte minden utcában, minden téren volt egy-egy ügyfél, egy-egy történet, s én ezekhez mérem a várost. (na jó, azért fura: ég veled utcázás!)

[konyvekkozt]

helyfenntartás

az éjjeli menedékhely (hajléktalanellátás) nagyrészt úgy működik, hogy van x hely, amire az első x sorbanálló kerül be. ez azt jelenti, hogy egy hajléktalan ember akkor biztos abban, hogy aznap ágyban alszik, ha már átlépte az intézmény küszöbét, azaz befért

ez azt is eredményezi, hogy ha valaki munkát vállalna, akkor csak olyan helyen tud dolgozni, ahol a munkaidő úgy ér véget, hogy még időben sorba tudjon állni. ez pedig elég korlátozó tényező (s egyik oka annak, miért dolgozik kevés hajléktalan ember)

létezik (legalábbis nálunk) a helyfenntartás, ami azt jelenti, hogy félreteszünk férőhelyet. a feltétele, hogy józanul járjon be az ember, legyen munkaszerződése (vagy valamilyen papírja) és intézze a továbblépését (átmeneti szálló/albérlet). látszólag a helyfenntartás semmi. a valóságban viszont egy hatalmas biztonság, hogy tudja, munka után várja egy műbőrrel bevont matrac egy vaságyon, akármikor is legyen vége a munkának. ez a hajléktalanlét bizonytalanságában és kiszolgáltatottságában akkora öröm, hogy az ügyfél, akinek az imént elmondtam, hogy teamdöntéssel helyfenntartása van, elsírta magát. csak hogy értsétek: egy éjjeli menedékhely "ágyáról" beszélünk, ahol egyébként sok és mindenféle állapotú sorstársaddal alhatsz - de ugye ez még mindig jobb, mint az utca (főleg, mint utcáról dolgozni járni)

[konyvekkozt]

mint ahogy tavasszal, most sem olvasni a szociális ágazat járvány miatti bedőléséről, a hajléktalanellátás pedig ezen belül is tabu

tegnap az ügyelet előtt hét órával hívott a kolléga, hogy elviszem-e az éjszakáját, szarul van. péntek éjszakáról a másik munkahelyemen esett ki valaki (micsoda öröm, hogy 72 óránk volt a pótlására!). ma tíz órával az indulás előtt kért helyettesítést egy kolléga, mert rosszul van

nem győzöm hangsúlyozni, mekkora tiszteletem az egészségügyi dolgozóknak, de baj van a szociális szakmában is. karanténba kerülnek a kollégák, koronával küzdenek, a helyüket pedig egy egyébként is emberhiányos közegnek kell feltöltenie

amellett, hogy hulla vagyok, mert kiesnek a pihenőnapjaim (persze nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki - még - nem beteg), kezdek feszültté is válni, mert nincs időm olyan dolgokra, amik feltöltenének, például kettlebellt emelgetni vagy olvasni

[konyvekkozt]

emelem a tétet

mióta ismételten harcba szálltam a teljes józanságért, nem is gyújtottam rá

nem tudom pontosan, mikor gondoltam ezt át, de szerintem át se gondoltam, csak úgy történik. érdekel, meddig bírom

bár attól tartok a hajléktalanellátás pillanatokon belül bedől, jön a sokszorosa annnak a terhelésnek, ami tavasszal volt. no, de addig is küzdök - ha addig legalább a józanságomat meg tudom alapozni, már jobb lesz. meg hát a fenébe is! hát ma ma van, szóval elég a mai nap gondja

[konyvekkozt]

csak azon gondolkodom,

mi lesz a titkon alkoholista 63 éves anyámmal. mehet boltba 9-12 óra intervallumon kívül. vehet alkoholt is. stresszelheti az alkohollal a máját, bélrendszerét

nem vagyunk jóban, sőt. de azért írtam neki, maradjon otthon, ha kell neki valami, inkább szóljon. nem marad otthon, naponta boltba kell mennie. hagyjuk is, miért. kértem, varrjon maszkot. nem varr, rossz a szeme. oké, viszek neki. ne vigyek, legalább tíz éve nem voltam nála, nehogy egy vírus törje meg a számlálót. sétálni is szeretne, unatkozik otthon

én közben dolgozom. nappal home office. a kijárási tilalom miatt a fapadon is 24 órában, mellette utca (hajléktalanellátás), egyetemi kurzusokat adaptálok távolléti oktatásra. nem kell sajnálni, alapból élvezném

de mi van, ha nagy hirtelen felhív az anyám, hogy nem kap levegőt, fáj mindene és láza is van? akkor odaköltözök hozzá? vagy távápolom? imádkozok, hogy elvigye a mentő?

és közben hol van a szintén alkoholista apám, akiről egyáltalán semmit nem tudok semmit? ő jól van?

és nyilván sokaknak nagyon sokadlagos, de mi lesz a hajléktalanokkal? bezárjuk őket? és akkor adunk nekik piát meg illegális nyugtatót? mert én pl. olyan helyen dolgozom, ahol nincs szonda, ahol bármilyen állapotú embert fogadunk

és mi lesz velünk, szoc munkásokkal? most még vagyunk - nem jól vagyunk, csak vagyunk -, de meddig

nem vitatom az eü dolgozók, boltosok, utcaseprők, egyéb fontos feladatok ellátóinak szerepét és hőstettét, de belegondoltatok, hány releváns cikket olvastatok hajléktalan témában?!

és mi lesz a piáért naponta eljáró anyámmal?

[sronti]

Magyarországon vannak refuge-ok egyedülálló nőknek? Azt tudom, hogy vannak családotthonok, meg anyaotthonok vagy mik, de most jutott eszembe, hogy ilyen egyedülállóknak szántakról nem hallottam.

Ezt nem ilyen nyugatról lenézősen kérdezem, mert a UK-ből nincs kire lenézni hajléktalanellátás szempontjából, hanem tényleg érdekel.

soha

nem fogom megszokni a munkámban a bántalmazási történeteket

és soha, de soha nem fogom megszokni az ügyfelek első reakcióját a helyre. ebben keveredik a félelem, mert minden új, minden idegen, minden rémisztő. ráadásul általában friss a hajléktalanná válás traumája, a család, a barátok elfordulása. emellett a hajléktalanellátó intézmények elég zordak is. talán az első nap lehet az ügyfeleknek a legpokolibb, az első éjszaka egy szállón, mikor ráeszmél, hogy mostantól ugyanúgy hajléktalan a rendszer szemében, mint akitől tegnap talán még ő is félt az aluljáróban

szerencsére ritkán látok ilyen első éjszakákat. de mindre emlékszem. és a döbbenet, a fájdalom, a félelem volt mindegyikben a domináns, a könnyek mellett. ma ismét ilyen könnyes ügyelet van. és hát nagyon rossz ezt látni, főként, hogy ezek a történetek sok esetben a szó szerinti meneküléssel kapcsolódnak össze. egyszerűen nem oké, hogy választani kell a bántalmazással fűszerezett lakhatás és a hajléktalanná válás közt

és jó esetben majd megindul majd egy gyászfolyamat, amit egyedül átélni szintén pokoli nehéz. de ez egy másik történet. ma még csak a könnyek és a félelem van

[kacska]

Ez szerintem a hajléktalanság rendszerszintű félredefiniálásából ered. A hajléktalan nem azért alszik az utcán, mert rajongásig szereti a csillagos eget, hanem valamilyen okból oda került. A hajleszek intézményi (=szállásnyújtó) ellátása sem különbözik ettől, oda is érkezik valahonnan az ember. A nők esetében ez sok esetben bántalmazás. De pl. a pasik esetében is sokszor válás után omlik össze az élet körülöttük (itt nem csak az alkoholizmus állhat a háttérben, asszony vagy éppen gyerek forgatja ki őket az egzisztenciájukból), de mondhatnám a pszichiátriai betegeket, fogyatékkal élőket, millió olyan okot, amik a nők bántalmazásához hasonlóan könnyen vezethetnek az utcára. Ezekkel az élethelyzetekkel pedig jórészt a hajléktalanellátás találkozik és látja az ok-okozatot, miközben széles körökben próbáljuk megoldani a hajléktalan problémát hajléktalanszállókon. És természetesen jár a lófasz ezért a seggünkbe, mert a hajléktalan nem egy probléma ami megoldásra vár, hanem egy ember akinek segíteni kell. A probléma az, ami miatt az utcára került. Na azt lehetne kezelni, megoldani, megelőzni. De Magyarország összes állami, önkormányzati, egyházi és civil hajléktalanellátója sem fogja tudni megoldani, mert sípályán nem lehet focimeccset rendezni.

Ettől függetlenül jár a kalapemelés, akárhol is dolgozol.

soha

nem fogom megszokni a munkámban a bántalmazási történeteket

és soha, de soha nem fogom megszokni az ügyfelek első reakcióját a helyre. ebben keveredik a félelem, mert minden új, minden idegen, minden rémisztő. ráadásul általában friss a hajléktalanná válás traumája, a család, a barátok elfordulása. emellett a hajléktalanellátó intézmények elég zordak is. talán az első nap lehet az ügyfeleknek a legpokolibb, az első éjszaka egy szállón, mikor ráeszmél, hogy mostantól ugyanúgy hajléktalan a rendszer szemében, mint akitől tegnap talán még ő is félt az aluljáróban

szerencsére ritkán látok ilyen első éjszakákat. de mindre emlékszem. és a döbbenet, a fájdalom, a félelem volt mindegyikben a domináns, a könnyek mellett. ma ismét ilyen könnyes ügyelet van. és hát nagyon rossz ezt látni, főként, hogy ezek a történetek sok esetben a szó szerinti meneküléssel kapcsolódnak össze. egyszerűen nem oké, hogy választani kell a bántalmazással fűszerezett lakhatás és a hajléktalanná válás közt

és jó esetben majd megindul majd egy gyászfolyamat, amit egyedül átélni szintén pokoli nehéz. de ez egy másik történet. ma még csak a könnyek és a félelem van