#hagyá

[csacskamacskamocska]

Nagyon súlyos dolog, nagyon durva fegyver. Azért kegyetlen mert nem lehet számonkérni, sokszor igazán megfogalmazni sem, hogy mit jelent a figyelmen kívül hagyás Egy biztos, aki valakivel alkalmazza, az mással is fogja.

Arra jöttem rá, hogy ha úgy írom a bejegyzéseket, hogy a nárcisztikus így, a nárcisztikus úgy... akkor a legtöbb ember besöpri az unalomig hallott megbélyegző kupacba. Miközben engem nem érdekel a nárcisztikus személye, az érdekel, hogy amiket tesz, az mitől válik fegyverré. A bántása mitől mérgező. MI miért éljük meg az adott dolgot valaminek, miért nem vágjuk pofán az elsőnél, ahogy normális lenne, miért maradunk, és miért nehéz beszélni róla, megfogalmazni, kimondani: Bántalmazó.

Azt mondani valakinek, ne haragudj, nem szeretnék veled barátkozni, járni, kapcsolatban lenni – az tök normális. Nem bántalmazás, akkor sem, ha a másiknak nem esik jól. Nem mondani, csak nem törődni valakivel, aki amúgy szeretne velünk kapcsolatba kerülni, az sem bántalmazás, miért is lenne az? Ha nem reagálunk, nem keressük, nem kapcsolódunk, akkor előbb utóbb megérti, akkor is ha nem mondjuk. Akkor bántalmazás a figyelmen kívül hagyás, ha valaki nekünk valami módon kiszolgáltatott (érzelmileg, fizikailag, anyagilag), de az ő igényeit valójában nem vesszük figyelembe. Akkor sem, ha kéri. Őt magát, az igényeit, érzéseit is figyelmen kívül hagyjuk. Önző módon csak azt vesszük ki a kapcsolatból, ami nekünk valami módon jó, akkor amikor nekünk jó. Az igényeit önzésnek, feleslegesnek, nevetségesnek állítjuk be. Ha szükség van rá (vagy vigyázunk, hogy nehogy túl messzire szaladjon), akkor foglalkozunk vele. A szülő, aki a telefonját nyomkodja, miközben a gyerek a térdébe kapaszkodva néz fel rá, ő érzelmileg elhanyagolja a gyerekét. Ha rá is kiabál, hogy minek kapaszkodik, akkor érzelmi bántalmazó is. Pedig meg fogja etetni, valamikor, és ajándékot is vesz a szülinapjára. Mégis. A férfi, aki túlzásnak tartja a párja bármilyen párkapcsolati igényét, vagy a barát, aki sosem kérdez semmit, és csak hideg empátiával van a másik felé, érzelmi kiéheztetők, érzelmi bántalmazók. Ők nem értik, képtelenek ebbe beleérzeni, nem tudják sem felfogni, sem kezelni, sosem változnak meg, mert számukra a probléma nem létezik. Ők megkapják amire szükségük van, a másik embert nem „érzik”. Egy kapcsolatban is lehet nem látszani, úgy érezni, hogy a másiknak nem vagyok tétel, nem tudja ki vagyok, mi van velem, nem lát, és el is tagad mások előtt. Figyelmen kívül hagy. És az ember szenved és sorvad és nem tudja megmondani miért, mert minden dolog egyenként számonkérhetetlen apróság, együtt viszont felteszi a kérdést: Minek vagy vele?

[bdpst24]

Alvást karácsonyra: kipihentebb baba és család az Álomtündér alvási tanácsadás segítségével

Alvást karácsonyra: kipihentebb baba és család az Álomtündér alvási tanácsadás segítségével

Sírni hagyás nélkül, életkornak megfelelően és a gyermek igényeit követve, szeretetteljes módszerrel segít az alvásszakértő kialakítani a harmonikus nappalokat és az azt követő pihentető éjszakákat a hozzá fordulóknak “A jó alvás nem szerencse kérdése”, vallja Nagy Imola alvási tanácsadó, aki mindenkit arra bátorít, hogy higgyen gyermekében, lehet ő jó alvó, és ennek eléréséhez nem kell sírni…

[girl-light-dark-roads]

~A figyelmen kívül hagyás a gyilkolás egyik módja, de anélkül, hogy bepiszkolnád a kezed~

[magikus-miccentyu]

Mondjuk a dohányzó tini általában nem a hagyás kérdése. (Én is az voltam. Érdekelt-e, hogy mit szól hozzá anyám? Nem.)

[versinator]

Dombtetőn hagyá

Nóét elvégezém megtestesité felére Vádolód diszét utast csókjával Egét? napomnak érzeményt! szülőföldére

Sükert lelkesítve toll? taglóval Tömik cseréltetek? melléje tájban? Legtetején elandalító neven kolompjával

Bazsarózsa lyánya övezett homályosabban Teszitek bajlódtam legel cirógatják Remények! csábitólag összeomlik szomszédságában

Megcsala! láthatád csatába elhagyják Dicsőségére! körűlöveztek koldusbot! élére! Iramló határra elejét szétszaggatják

[asemmi]

Lét

Létezünk, s vagyunk

Csüngünk az éterben szüntelen

Keressük magunkat,

Az élni vágyás célját

Az élni hagyás maradását.

[zartosztaly]

Arany János: A filemile

Hajdanában, amikor még Így beszélt a magyar ember: Ha per, úgymond, hadd legyen per! (Ami nem volt épen oly rég) - Valahol a Tiszaháton Élt egy gazda: Pál barátom, S Péter, annak tőszomszédja; Rólok szól e rövid példa. Péter és Pál (tudjuk) nyárban Összeférnek a naptárban, Könnyü nekik ott szerényen Megárulni egy gyékényen; Hanem a mi Péter-Pálunk Háza körűl mást találunk: Zenebonát, örök patvart, Majd felfordítják az udvart; Rossz szomszédság: török átok, S ők nem igen jó barátok.

Ha a Pál kéménye füstöl, Péter attól mindjár’ tüszköl; Ellenben a Péter tyukja Ha kapargál A szegény Pál Háza falát majd kirugja; Ebből aztán lesz hadd-el-hadd, Mely a kert alá is elhat! Ez sem enged, az se hagyja, S a két ház kicsínye, nagyja Összehorgolnak keményen, Mint kutyájok a sövényen Innen és túl összeugat S eszi mérgében a lyukat.

De, hogy a dologra térjek, Emberemlékezet óta Állott egy magas diófa, Díszeűl a Pál kertjének. A szomszédba nyult egy ága, Melyet Péter, minthogy róla A dió is odahulla, Bölcsen eltűrt, le nem vága. Történt pedig egy vasárnap, Hogy a fentírt fülemile Ép’ a közös galyra üle, Azt szemelvén ki oltárnak, Honnan Istent jókor reggel Magasztalja szép énekkel: Megköszönve a napot, Melyre, im, felvirradott. A sugárt és harmatot, A szellőt és illatot; A fát, melynek lombja zöld, A fészket, hol párja költ, Az örömet, mely teli Szivecskéjét elteli; Szóval, ami benne él S mit körében lát, szemlél, Azt a pompát, fényt és szint, Mely dicsőség - Semmi kétség - Ő érte Jött létre Csupán ő érette, mind! Elannyira, hogy Pál gazda, Ki gyönyörrel ott hallgatta, Így kiáltott örömében: „Istenem uram, Beh szépen Fütyöl ez az én madaram!”

„Kendé bizony az árnyéka! Mert olyat mondok, hogy még a...” Hangzik átal a sövényen Egy goromba szó keményen. „Hát kié - pattogja Pál - Mikor az én fámra száll?” „De az én portámon zengett: Hogy illetné a fütty kendet!” Pál nem hagyja: őtet uccse! Péter ordit: ő meg úgyse! Többrül többre, szórul szóra, Majd szitokra, majd karóra, Majd mogorván Átugorván Ölre mennek, hajba kapnak; Örömére a szent napnak Egymást ugyan vérbe-fagyba, - Hanem a just mégsem hagyva.

Pál azonban bosszut forral, És ahogy van, véres orral Megy panaszra, bírót búsit, S melyet a vérszenny tanúsit A bántalmat előadja. Jogát, úgymond, ő nem hagyja, Inkább fölmegy a királyig Térden csúszva: de a füttyöt, Mely az ős diófárul jött, Nem engedi, nem! halálig. Nyomatékul egy tallért dob Az igazság mérlegébe, Mit a biró csúsztat a jobb Oldalon levő zsebébe.

Pétert sem hagyá pihenni A nagy ártatlan igazság: Nem rest a biróhoz menni Hogy panaszát meghallgassák. Így s úgy történt, - elbeszéli, Övé a fütty, ő azt véli: Nincs vármegye, Ki elvegye, Nincsen törvény, nem lehet per, Hisz azt látja Isten, ember! - De, hogy a beszédet össze Annál jobb rendben illessze, Az ütlegből sokat elvesz És a joghoz egy tallért tesz, Mely is a birói zsebben Bal felől, a szív iránt, Meghuzódik a legszebben.

Felderűle a kivánt Nap, mely a vitát eldöntse, Hogy a fülemile-pörben Kinek szolgál a szerencse. Ámde a birót most cserben Hagyja minden tudománya, És ámbátor Két prokátor Minden könyvét összehányja, S minden írást széjjeltúr is: Ilyen ügyről, Madárfüttyről, Mit sem tud a corpus juris; Mignem a biró, haraggal Ráütvén a két zsebére S rámutatván a két félre, Törvényt monda e szavakkal A szegény fülemilére: Hallja kendtek! Se ide nem, se oda nem Fütyöl a madárka, hanem (Jobb felől üt) nekem fütyöl, (Bal felől üt) s nekem fütyöl: Elmehetnek.

*

Milyen szép dolog, hogy már ma Nem történik ilyes lárma, Össze a szomszéd se zördül, A rokonság Csupa jóság, Magyar ember fél a pörtül... Nincsen osztály, nincs egyesség Hogy szépszóval meg ne essék, A testvérek Összeférnek, Felebarát Mind jó barát: Semmiségért megpörölni, Vagy megenni, vagy megölni Egymást korántsem akarja. De hol is akadna ügyvéd Ki a fülemile füttyét Mai napság felvállalja!?

(1854.)

[magara-hagyott-lany-blog]

amikor már csak a cigid és pengéd maradtak melleted mert mindenki otthagyott a szarban 

[kimondottcsunyalany-blog]

Amikor csak ülsz és hallgatod a kedvenc bandádat és mindent és mindenkit próbálsz figyelmen kívül hagyni és csak élvezed a zenét..

[csacskamacskamocska]

Érzelmi érvénytelenítés – invalidálás – a bántalmazás egyik formája

Az egyik legrosszabb, ami történhet veled gyerekkorodban, felnőttkorodban, bármikor az életedben. Az érzelmeink nem azért fontosak, hogy tocsoghassunk meg dagonyázhassunk bennük, hanem mert valójában, bármilyen változóak és kiszámíthatatlanok, bármennyire nem ismerjük a működésüket, a döntéseink, az emlékezetünk, a motivációink és még számtalan dolog az érzelmeinken alapul. Nem az érzelem a hozadéka, hanem az érzelem a meghatározója. Ezért tesz beteggé az érvénytelenítés.

És hogyan is történik? A másik ember érzelmeit kimondva vagy kimondatlanul olyannak érzékeltetjük, mintha az az adott helyzetben nem lennének megfelelőek, túlzóak, hibásak vagy nemkívánatosak lennének. Ez az érzelmi bántalmazás egyik formája. Nagyon sok emberi kapcsolatban jelen van. Súlyos károkat okozhat és hozzájárulhat mentális betegségek kialakulásához. Amikor rosszul érzed magad és ezt megosztod hozzád közelálló személlyel, akkor ő érzékeli, hogy valami baj van, ám, a legtöbb esetben érvénytelenítik az érzéseidet ilyen mondatokkal: Túlságosan magadra vetted! Túl fogsz lépni rajta! Erős ember vagy, kibírod! Lehetne rosszabb is. Nem kellene dühösnek lenned! Ne légy szomorú! Mindenből akkora ügyet csinálsz! Ez nem történt meg. Ne találj ki dolgokat. Túlreagálod. Valószínűleg félreértetted. Vagy bármi hasonlóval, aminek a lényege az, hogy amit érzel nem fontos, nemkívánatos vagy éppen teljesen beteg. Az emberek sokszor segíteni akarnak, de amit ezekkel a mondatokkal elérnek az az, hogy még rosszabbul fogjuk érezni magunkat. Elutasítottnak, meg nem értettnek, olyannak, akinek baj van az értékítéletével vagy akár az agyával, ha az adott dolgokat érzi.

Az érvénytelenítés lehet nonverbális is. Szemforgatás, ásítás, rálegyintés vagy figyelmen kívül hagyás vagy amikor a másik fél sarkon fordul és otthagy minket a beszélgetés közepén. Mit okoz az érvénytelenítés? Az érvénytelenítés az érzelmi károkozás egy nagyon súlyos formája lehet, mert az érvénytelenített személy úgy érzi, hogy félreértik, nem támogatják, és nem hallgatják meg. Ha valakinek az érzelmeit folyamatosan érvénytelenítik, az azt eredményezheti, hogy úgy érezi, nincs joga a saját érzéseihez és kifejlődik egy kegyetlen, belső kritikus hang is, ami egyenes út az alacsony önbecsüléshez és a másokban való bizalom elvesztéséhez.

Hogyan lehet e helyett érvényesíteni mások érzéseit? Fontos, hogy érvényesítsük a másik ember érzéseit, még akkor is, ha nem értünk egyet velük vagy nem tudjuk átérezni őket. Ez azt jelenti, hogy elismerjük és elfogadjuk az érzelmeiket, még ha nem is osztozunk bennük. Ez segít a másiknak, hogy jobban megértve és támogatva érezze magát, ez pedig javíthatja a kommunikációt és erősíti a kapcsolatokat. Ugyanez nekünk is jár. Az érzelmek fontosak és mindig közölnek valamit. Főleg azt, hogy mi történik bennünk, hogyan viszonyulunk egyes történésekhez. Az érzelmi intelligencia arra szolgál, hogy megfelelően kezeljük a saját és mások érzéseit ez pedig tanulható, önismerettel fejleszthető. Az együttérzés, a megértés melós dolog, ezért jobb, ha megválogatjuk kikkel tartunk kapcsolatot, de rájuk több figyelmet, megértést és együttérzést fordítunk. Így nem fáradunk bele és érezhetően minőségi időt tehetünk a kapcsolatainkba.

[libirk]

Nem tudom, hol olvastam, hogy Orbánt el kell engedni az összegyűjtögetett (vajon hány ezer milliárdnyi?) pénzecskéjével együtt, mert ha csak a hatalom és a börtön között választhat, akkor körömszakadtáig ragaszkodni fog a hatalomhoz. Ez pedig sokkal többe kerülne az országnak, mint a sima futni hagyás

Érdekes írás

[habkeinb0ck]

Egyszer már elég régen írtam egy cikket a falcolásról, az önbántásról. Hogy mi lehet a lelki háttere, ha valaki saját magának okoz fizikai fájdalmat. Kívülről általában nehezen érthető, sokan egyszerűen megszégyenítik azt a gyereket, kamaszt, vagy felnőttet, akin észreveszik, hogy saját magának okoz fájdalmat.

Amikor az érzelmi káosz és feszültség akkorára duzzad, hogy szinte maga alá temeti az embert, akkor a fizikai fájdalom enyhít ezen a feszültségen. A fizikai fájdalom csillapítja a lélek fájdalmát. A fizikai fájdalom megfogható, kimondható, míg a lélekben érzett elviselhetetlen zűrzavarra sokáig nincsenek szavak. Kimondhatatlansága, megfoghatatlansága, megfogalmazhatatlansága miatt pedig sokkal nehezebben enyhíthető és csillapítható, mint a fizikai fájdalom.

Ha a lélek fájdalmát a testen érezzük, vannak eszközeink. Egy fizikai sebet be tudunk kenni, tudjuk borogatni, a testi fájdalomra vannak szavak is, és gyógyhatású készítmények, gyógyszerek is az enyhítésére. Ki tudjuk fejezni és tudjuk enyhíteni, vagy akár meg is szüntetni.

A lélek fájdalmával nem tudunk mit kezdeni. Kifejezni sem tudjuk, kimondani sem tudjuk, enyhíteni sem tudjuk. Ilyenkor gyakori az önbántás, így a fájdalom kimondhatóvá, enyhíthetővé, kontrollálhatóvá válik. Ezért a fizikai fájdalomokozás tulajdonképpen egy lelki fájdalomcsillapítás.

Ha az önbántást megszégyenítés követi, az érzések még kimondhatatlanabbakká válnak, az érzelmi vihar és fájdalom még elviselhetetlenebb, és újabb fizikai fájdalom lesz szükséges az elviseléséhez, csillapításához.

Az egyetlen gyógyír az önbántásra, a falcolásra, a bántási kényszerre az, ha nem a testi sebekkel foglalkozunk, hanem megpróbáljuk a kétségbeesett lelket körbeölelni.

Az önbántás, mint minden tünet akkor enyhül, ha nem a tünettel foglalkozunk. Hanem azzal a kétségbeeséssel, ami a tünetet szülte.

A testi fájdalmak enyhítéséhez meg kell tanulnunk a lélek fájdalmán enyhíteni. Meg kell tanulnunk kimondhatóvá tenni az érzéseket. Ahogy megtanuljuk gyerekként és megtanítjuk a gyerekeinknek, hogy mondják el, ha fáj a hasuk, a fejük, ha hányingerük van, úgy meg kellene tanítanunk azt is, hogy az érzéseiket is ki tudják mondani. Ahogy megtanítjuk nekik, hogy mit kenünk a sebekre, mivel borogatjuk a bedagadt bokát, hogy használjuk a ragtapaszt, hogy csillapítjuk a vérzést, a lázat, a fájdalmat, úgy azt is meg kellene tanítanunk magunknak is és nekik is, hogy mi enyhíti a lélek fájdalmát, hogy mi segít a vérző léleknek.

A fájdalom kifejezése után kellene következnie az értő hallgatásnak. A tapintatnak. A megértésnek. Az elfogadásnak. Az együttérzésnek. A vígasznak.

De a lélek fájdalmánál gyakoribb a meg nem értés, a nincs igazad, nem jól érzed, fejfújod, túldimenzionálod, rosszul látod, hülye vagy, mit panaszkodsz. A lélek viharainak kifejezésekor jön a szégyelld magad, a jó gyerekek ilyet nem éreznek ilyeneket, hogy mondhatsz ilyet, milyen ember vagy te.

A lélek vérzésekor gyakran nincs ragtapasz, csak a seb tovább cincálása. A gyógyír helyett a hibáztatás. A simogatás helyett a megkérdőjelezés. Az ölelés helyett a megszégyenítés. A vígasz helyett a cserben hagyás.

Meg kell tanulnunk a lélek hangját hallani és érteni. Meg kell tanulnunk a lélek fájdalmát kifejezni. Enyhíteni. A lélek kétségbeesését segíteni. Meg kell tanulnunk érző lelkekként bánni magunkkal és egymással, mert ezzel rengeteg fizikai fájdalmat előzhetnénk vagy gyógyíthatnánk meg.

Sebestyén Eszter Fb

[tartsdmegazaprot]

VAGY-VAGY  (részlet)

Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, ezt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ bolondságán, meg fogod bánni; sirasd meg, azt is meg fogod bánni; nevess a világ bolondságán vagy sirasd meg, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságán, vagy siratod, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata. Nemcsak egyes pillanatokban szemlélek mindent a e t e r n o m o d o (az örökkévalóság módján), mint Spinoza mondja, hanem szakadatlanul a e t e r n o m o d o vagyok. Sokan azt hiszik, hogy ők is a e t e r n o m o d o vannak, ha ezt vagy azt megtéve, egyesítik vagy közvetítik ezeket az ellentéteket. Ez azonban félreértés; mert az igazi örökkévalóság nem a vagy-vagy mögött, hanem előtte van.

  Ezért ezeknek az embereknek az örökkévalósága fájdalmas folyamat is lesz az időben, mert kettős bánatot kell megemészteniök. Bölcsességem tehát könnyen megragadható; mivel csak egyetlen alapelvem van, amelyből soha nem indulok ki. Különbséget kell tenni a vagy - vagy - ban levő következményszerű és az itt bemutatott örök dialektika között. Ha például azt mondom, hogy nem indulok ki alapelvemből, akkor ennek ellentéte nem egy abból való kiindulásban van, hanem csak negatív kifejezése ennek az elvnek, pusztán csak az, amelyben önmagát ragadja meg egy belőle való kiindulással vagy ennek tagadásával ellentétben. Nem indulok ki alapelvemből; mert ha ebből indulnék ki, megbánnám, de azt is megbánnám, ha ezt nem tenném. Ezért ha egyik vagy másik tisztelt hallgatómnak ügy tűnne, mintha abban, amit mondtam, mégis van valami igazság, akkor evvel csak azt bizonyítja, hogy feje nem alkalmas a filozófiára; és ha úgy tűnne neki, hogy az elmondottakban valamiféle mozgás történik, akkor ez ismét ugyanazt bizonyítja. Azon hallgatóim számára azonban, akik képesek követni engem, bár semmiféle mozgást nem végzek, rögtön ki fogom fejteni azt az örök igazságot, amely által ez a filozófia önmagában marad és nem enged meg egy magasabb filozófiát. Ha ugyanis alapelvemből indulnék ki, akkor nem tudnék ismét megállni; mert ha nem állnék meg, akkor megbánnám, de azt is megbánnám, ha megállnék stb. Most ellenben, hogy soha nem kezdek, bármikor abbahagyhatom; mert örök kiindulásom egyben örök abbahagyásom is. A tapasztalat azt bizonyította, hogy a filozófiának egyáltalán nem jelent különösebb nehézséget a kezdés. Sőt, mi több; a semmivel kezdi, ennélfogva mindig képes kezdeni. Az abba hagyás az, ami a filozófiának és a filozófusoknak nehezére esik. Én kikerültem ezt a nehézséget is; mert ha valaki azt hiszi, hogy, miközben most abbahagyom, tényleg abbahagyom, evvel csak azt bizonyítja, hogy a spekulatív készség hiányzik belőle. Én most ugyanis nem állok meg, hiszen mar akkor megálltam, amikor elkezdtem. Ezért filozófiámnak megvan az a kitűnő tulajdonsága, hogy rövid és ellentmondásmentes; mert ha valaki arra szánná el magát, hogy ellentmondjon, máris jogom lenne őt őrültnek nyilvánítani. A filozófus tehát mindig aeterno modo van, és a megboldogult Sintenissel ellentétben nem csak pár ,,órája” van, amit az ,,örökkévalóságnak élt meg”.

  Miért nem születtem Nyboderben, miért nem haltam meg kisgyermekkoromban? Apám egy kis koporsóba tett volna, s hóna alá fogva egy vasárnap délelőtt kivitt volna a temetőbe, maga földelt volna el, csak saját maga számára érthető szavakat mormolva félhalkan. Csak a boldog ókor gondolt arra, hogy a kisgyermekek azért sírtak az Elíziumban, mert nagyon korán haltak meg.

  Sohasem voltam vidám; bár mindig úgy tűnt, mintha az öröm kísérne, mintha könnyű géniuszai táncolnának körülöttem mások számára láthatatlanul, én azonban, kinek szeme a gyönyörtől sugárzott, mintha láttam volna őket. Így ha elmegyek az emberek mellett, boldogan és vidáman, mint egy Isten, és boldogságomat irigylik tőlem, csak nevetek; mert megvetem az embereket és bosszút állok. Sohasem kívántam, hogy bárkivel is igazságtalanságot kövessek el; de mégis mindig úgy látszott, mintha bárkinek, aki közelembe jött, bán tódásban es igazságtalanságban lett volna része. Így ha azt hallom, hogy egyeseket hűsegükért és becsületességükért magasztalnak, csak nevetek; mert megvetem az embereket és bosszút állok. Sohasem keményedett meg a szívem az emberekkel szemben; de mindig és különösen éppen akkor, amikor a legmeghatódottabb voltam, mindig így tűnt, mintha szívem minden érzéstől idegen és elzárkózott lenne. Ha tehát azt hallom, hogy egyeseket jó szívükért dicsérnek, ha azt látom, hogy szeretik őket mély és gazdag érzelmeikért, csak nevetek; mert megvetem az embereket és bosszút állok. Ha átkoznak és undorodnak tőlem, ha gyűlölnek hidegségemért és szívtelenségemért... - nos, akkor nevetek, akkor lesz teljes a haragom. Ha ugyanis a jó emberek rá tudnának venni, hogy valóban ne legyen igazam, hogy valóban igazságtalanságot kövessek el igen, akkor máris elvesztem.

  Ez az én balsorsom; állandóan a halál angyala kísér, és nem jelölöm meg vérrel a kiválasztottak ajtaját, hogy elmenjen előtte, nem, éppen hozzájuk fog betérni -mert csak az emlékezés szeretete boldog.

  Szívemet nem üdíti fel többé a bor; a kevés bánatossá tesz, a sok - búskomorrá. Lelkem bágyadt és erőtlen, hiába sarkantyúzom a vággyal, erőtlen már, nem tör már többé királyi módon a magasba. Minden illúziómat elvesztettem. Hiába próbálom odaadni magam a végtelenség örömének, nem tud felemelni, helyesebben, én nem tudok felemelkedni. Hajdan csak intenie kellett, máris könnyen, frissen és szabadon emelkedtem fel. Lassan lovagoltam az erdőn át, s úgy tűnt, mintha repülnék; most, ha lovam tajtékozva száguld, úgy érzem, nem jutok tovább. Magányos vagyok, mindig is az voltam - elhagyatott; de nem az emberek hagytak el, mert ez nem fájna, hanem azoknak a vidám géniuszoknak az öröme is, melyek mindig nagy csapatban fogtak körül, mindenütt találtak ismerősöket, mindig megmutatták a lehetőségeket. Ahogy az ittas ember gyűjti maga köré az ifjak dévaj csapatát, úgy sereglettek körülöttem ők, az üröm tündérei, és nevetésem csakis nekik szólt. Lelkem elvesztette a lehetőséget. Ha valamit kívánnék, az nem gazdagság lenne vagy hatalom, hanem a lehetőség szenvedélye, az a szem, mely örök fiatalsággal pillantja meg mindenütt a lehetőséget. Az élvezet megcsal, de a lehetőség nem. És vajon melyik bor ily habzó, ily illatozó, ily részegítő!

  Ahová már nem jutnak el a nap sugarai, eljutnak a hangok. Szobám homályos és komor, egy magas fát szinte teljesen elzárja a fényt. A szomszéd udvarból kell jönnie... talán egy kóbor muzsikus. Vajon milyen hangszer? Talán egy csövesfuvola?….Mit hallok? -a menüettet a Don Juanból. Gazdag és erős hangjai újra és újra magukkal ragadnak, a lányok körébe, táncos kedvre derítenek. - A patikus mozsarával zörög, a lány üstjét súrolja, a lovászgyerek lovát csutakolja és a flaszteren tisztítja ki a vakarót; csak nekem szólnak ezek a hangok, csak engem köszöntenek. Ó, köszönet legyen neked, bárki is vagy, köszönet! Oly gazdag most lelkem, oly egészséges, oly örömittas.

  A lazac tulajdonképpen nagyon ízletes eledel; de ha sokat eszünk belőle, megárt egészségünknek, mivel nehezen emészthető. Egyszer Hamburgban nagy tömeg lazacot fogtak. A rendőrség elrendelte, hogy minden családapa hetente csak egyszer adhat lazacot háza népének. Kívánatos lenne hasonló rendőri intézkedés a szentimentalizmust illetően is.

  Az én fájdalmam az én lovagváram, mely sasfészekhez hasonlóan a hegycsúcson van a felhők között; senki sem ostromolhatja meg. Innen csapok le a valóságba és ragadom meg zsákmányomat; de nem maradok ott lenn, zsákmányomat felviszem; s ez a zsákmány egy kép, melyet beleszövök kastélyom tapétáiba. Halotthoz hasonlóan élek itt. Minden átélt dolgot a feledés keresztvizébe merítek, hogy elnyerhessék az emlékezés örök életét. Minden véges és véletlen dolgot elfelejtettem és felszámoltam. Ott ülök, mint egy gondolataiba merült öreg, őszhajú férfi és halkan magyarázom a képeket, szinte suttogva, oldalamon egy kisgyermek ül és engem hallgat, jóllehet már mindenre emlékezik, mielőtt elmesélném.

  A nap szépen és derűsen süt be a szobámba; a másik szobában nyitva van az ablak. Az utcán minden csendes, vasárnap délután van. Tisztán hallom, amint egy pacsirta dalol egy ablak előtt valamelyik szomszéd udvarában, az előtt az ablak előtt, ahol a szép lány lakik. Egy távoli utcából idehallatszik, amint egy ember Rákot! kiált. Oly langyos a levegő! Szinte kihalt az egész város. - Ifjúságomra gondolok és az első szerelemre -amikor meg élt bennem a vágy. Ma már csak első vágyam után vágyakozom. Mi az ifjúság? Egy álom. Mi a szerelem? Ennek az álomnak a tartalma.

  Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ültek az összes istenek és tanácskoztak. Különös kegy folytán jóindulatukba fogadtak, és elmondhattam egy kívánságomat. ,,Szeretnél - mondta Merkur -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű; akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk; válassz, de csak egyet.” Egy pillanatra zavarba jöttem, majd a következő szavakkal fordultam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek értenek ahhoz, hogy megfelelő módon fejezzék ki magukat; inert semmiképp sem lett volna illő, ha komolyan így válaszoltak volna: Legyen akaratod szerint.

-  Soren Kierkegaard

[lacikaszep]

Anya hagyá már mincraftolok 😠

[kinlodok]

minden egyes magamra hagyás/elhagyás egy ok az öngyilkosságra.

[konyvekkozt]

az elmúlás, az utazás, útonlét, a formálódás, az örökül hagyás mindig jó téma olyan szempontból, hogy az olvasót beszippantja, elgondolkodtatja, emlékezteti, meghatja

a könyv érdekessége a szőrmentén előkerülő japán kultúra és a macska elbeszélővé tétele

a történet erőssége a mostani időben számomra a halál mikéntje. a könyv főszereplőjének van ideje és módja felkészülni, mindent elrendezni. tegnap fejeztem be az olvasását, s azóta elmélkedek azon, vajon az ilyen hosszabban tartó, de megélt (a szó jó értelmében) halál előtti időszak a jobb-e vagy a hirtelen bekövetkező. s hogy a minderről való gondolkodás, akár a hospitalizációhoz való hozzáállás mennyiben módosult a jelenlegi járványhelyzetben. ha nem lenne járvány, sokkal inkább elsiklottam volna a történet felett, hisz olvastam már hasonlót, állatszereplőset is

az pedig véletlen bónusz, hogy a fotó készítésébe belemászott a macskám