yentroc

[labjegyzet]

Olvass bele Steve Berry legújabb regényébe!

A ​New York Times bestsellerszerzője, Steve Berry legújabb Cotton Malone-kalandjában Cotton egy második világháborús rejtélyt old meg, amely egy legendás, milliárdokat érő, elveszett kincset, Jamasita aranyát érinti.

PROLÓGUS

Luzon sziget, Fülöp-szigetek

1945. június 4., hétfő

23:54

Jamasita Tomojuki tábornok utoljára mondott pohárköszöntőt az osztagra. Százhetvenöt férfi állt előtte a félhomályos föld alatti kamrában. Csupa műszaki katona. Gondosan kiválogatottak. Eddig mindegyikük tökéletesen hajtotta végre a feladatát. Olyan jól és olyan fürgén teljesítettek, hogy a tábornok ünnepséget rendelt el. Sült barna rizs, főtt tojás, grillezett édesburgonya és szárított tehénhús. Az egész bőséges adag szakéval leöblítve. Már két órája hazafias dalokat énekeltek és banzájt kiáltozva éljeneztek, amíg be nem rekedtek. Néhány értékes órára félretették a háború minden kíméletlenségét.

A tábornokot tavaly októberben vezényelték újra a szigetekre azzal a megbízatással, hogy állítsa meg az amerikai erők gyors előrenyomulását. Ezt megelőzően a Császári Hadsereget vezette Malájföld lerohanása és a szingapúri csata idején. Mindkettő messze hangzó győzelem volt. Büszkeséggel töltötte el az, ahogy Churchill Szingapúr elestét jellemezte. A brit hadtörténet legszörnyűbb katasztrófája és legnagyobb szabású kapitulációja.

Itt viszont minden balul ütött ki.

Most semmi egyebet nem tesz, mint elodázza az elkerülhetetlent. A háborút elveszítették. MacArthur visszatért. Japán elszigetelődött. Ő pedig csapdába esett a Manilától északra lévő hegyek között, kevés az utánpótlás, és gyorsan közelednek az amerikaiak. Már hónapok óta nem is annyira katonai parancsnok, mint inkább bányász. Meg bankár. Betéteket fogad. Páncéltermeket épít. Jövőbeli visszavonulásokhoz biztosítja a jelenlétüket. 

– Önökre! – mondta fémkupáját magasra tartva a műszakiaknak. – És a jól végzett munkára! Banzáj.

A többiek visszhangozták a jókívánságait.

Ez a föld alatti kamra volt a legnagyobb, amit építettek, vagy húsz négyzetméteres, amelyet akkumulátorról működő villanykörték világítottak meg. A falak mentén aranyrudakkal megrakott, téglalap alakú bronzládák sorakoztak nyolc sorban egymásra pakolva; a rudak egyenként hetvenöt kilo­grammot nyomtak, és a súlyuk meg a tisztaságuk szerint egyedi jelölést viseltek. Összesen valamivel kevesebb, mint harminchétmillió kilogramm.

Hatalmas mennyiségű vagyon.

És volt még 174 másik föld alatti trezor is, amelyek mindegyike hasonló kincskészletet rejtett. Az egészet ázsiai országokból rabolták el, kezdve Kínával 1937-ben. A többi Koreából, Thaiföldről, Burmából, Francia Indokínából, Kambodzsából, Malajziából, Hongkongból, Timorból, Indonéziából és Új-Guineából származott. Nemzeti kincstárak, bankok, vallásos kegyhelyek, magánbirtokok, múzeumok, gyárak, otthonok, galériák. Mindent és bármit kifosztottak. A tulajdonosaik által évezredek alatt felhalmozott vagyon nagyszabású eltulajdonítása. A java része már eljutott Japánba. A többit tengeri úton tervezték elszállítani. Csakhogy az amerikaiak tengeralattjáró-blokádja megakadályozta ezt az újraelosztást. Már szó sem lehet róla, hogy innen bármit is elvigyenek, még kevésbé olyasvalamit, ami olyan súlyos és terjedelmes, mint az arany.

Így aztán más módszert eszeltek ki: elrejtik az egészet Luzon hegyeinek gyomrában, aztán a háború után visszajönnek érte.

A terv a legmagasabb szinten fogalmazódott meg, egészen személyesen Hirohito császárig felmenően. Az alacsonyabb rangú királyi hercegek közül többen is vezettek tolvajcsapatokat, amelyek átfésülték a meghódított területeket, de az általános fosztogatást a császár sármos és kulturált fivére, Csicsibu herceg felügyelte, akárcsak a dolog eltitkolását, miután az egész ármánykodást a császár által költött egyik versről kin no jurinak, Aranyliliomnak nevezte el.

– Mindannyiukra – mondta fémkupáját a magasba emelve Csicsibu herceg. – A császár köszönetet mond áldozatos munkájukért. Kívánja, hogy mindnyájan legyenek áldottak.

Az utászok viszonozták a pohárköszöntőt, megéljenezték a császárt, és azt kívánták, hogy legyen áldott. Az érzelmektől sokuknak könnybe lábadt a szeme. Még soha egyikük sem került ilyen közel az uralkodóház egy tagjához. Csaknem minden japán, köztük Jamasita is, egész életében áhítattal tekintett a császári családra. A császár volt az egész szuverén állam irányítója, a fegyveres erők parancsnoka, a nemzeti vallás feje, akit élő istennek hittek.

Csicsibu Jamasitához lépett, és azt suttogta:

– Minden készen áll?

A tábornok bólintott.

Csicsibu herceg hónapokkal ezelőtt Szingapúrból Manilába helyezte át a főhadiszállását, és kiadta a parancsot, hogy az ázsiai kontinensen még mindig zajló fosztogatásból származó összes zsákmányt a szigetekre vigyék. Az elmúlt hónapokban rabszolgamunkások és hadifoglyok ezrei ástak alagutakat, és erősítették meg betonnal az üregeket. Mindegyik helyszínnek ellen kellett állnia a földrengéseknek, a légi bombázásnak, az árvíznek és legfőképpen az időnek. A páncéltermeket tehát úgy építették ki, mint a katonai bunkereket. Ahogy egymás után elkészültek, a herceg személyesen jött el ellenőrizni, ahogy ma este is, úgyhogy nem volt semmi szokatlan a jelenlétében.

A férfiak tovább mulatoztak, miután a munkájuk befejeződött. A 175 páncélterem közül az utolsó – ez itt – három napja készült el. Az összes tervrajzot, leltári tárgyat, műszert és szerszámot beládázták, és elszállították. Miután az egyes páncéltermek elkészültek, a hadifogoly munkásokat agyonlőtték, a holttesteket pedig befalazták. Egyes japán katonák is a halálraítéltek sorsára jutottak, hogy az elkövetkező években a szellemük segítsen őrizni a kincset. Ez jól hangzott ugyan, de csak a valódi célt palástolta, ami az volt, hogy korlátozzák a szemtanúk számát.

– A térkép biztos helyen van? – kérdezte a tábornoktól a herceg.

– Az ön kocsijában várja a távozását.

Miután MacArthur partra szállt a Leyte-öbölben, minden felgyorsult. Nap mint nap kétszázezres ellenséges csapatok hódítottak teret, a japán erők pedig lassan egyre magasabbra vonultak vissza a hegyekbe. Csicsibu herceget egy tengeralattjáró várta, hogy hazavigye Japánba, az egyes páncéltermekhez elvezető térképpel egyetemben. A buja tájban itt is, ott is útbaigazítóként működő természetes jelzéseket hagytak. Finomakat. Nehezen dekódolhatókat. Amelyek a dzsungel részét képezik. Valamennyi egy Csako nevű ősi kód eleme. A térkép visszakerül a császárhoz, aki magánál tartja, amíg el nem érkezik az elhozatal ideje. Katonailag talán elveszítik a háborút, de Japánnak esze ágában sem volt pénzügyileg is veszíteni. Az elképzelés az volt, hogy egy kialkudott béke révén megtartják a Fülöp-szigeteket, hogy visszatérhessenek, és elhozzák az aranyat. Vajon mekkora vagyont rejtettek el? Nagyobbat, mint amekkorát valaha is el tudna képzelni bárki. Olyan ötvenmillió kilogramm körüli nemesfémet.

A császár dicsőségére.

– Ideje távoznunk – súgta a hercegnek a tábornok. Aztán ismét az utászok felé fordította a figyelmét. – Egyenek-igyanak. Kiérdemelték. Itt maguk vannak, nyugalomban és biztonságban. Találkozunk holnap reggel, a kiürítéskor.

A csapat egy emberként banzájt kiáltott neki, amit ő viszonzott, közben észlelve a körülötte lévő férfiak mosolyát. Majd a herceggel együtt távozott a kamrából, és egy kezdetleges felvonóhoz mentek, amely a hetven méterrel fölöttük lévő talajszintre vezetett. Menet közben észrevette a dinamitot, amelyet az éppen zajló ünnepség alatt helyeztek el a járatban. Egy másik közlekedő alagutat szintén aláaknáztak, a tölteteket ahhoz elég távol helyezték el egymástól, hogy az átjárót lezárják, de ahhoz nem elég közel, hogy a járatot teljesen megsemmisítsék.

A herceg és a tábornok kilépett a felvonóból a fülledt trópusi éjszakába. Három robbantási szakértő várt rájuk. Amint az aknát és az alagutat berobbantják, a beavatottak maradéka, az a 175 utász is halott lesz, aki ismerte az elrejtett holmi pontos helyét. A legtöbbjük megfullad, de nyilván lesznek olyanok is, akik a császáruk szolgálatában rituális öngyilkosságot követnek el.

A tábornok az egyik katonához fordult, és bólintott.

A tölteteket begyújtották.

Robbanások morajlottak, a talaj megrázkódott, a töltetek előre meghatározott sorrendben robbantak, és egymás után rombolták le a kiásott üreg egy-egy szakaszát. Az utolsó töltet föld- és kőzuhatagot előidézve a főbejáratot semmisítette meg. Ezt még hajnal előtt elegyengetik, és húznak rá egy réteget, a dzsungel pedig hetek alatt pótolja az elveszett levélzetet, teljessé téve az álcát.

Egy várakozó jármű felé indultak.

– Ezekkel a katonákkal mi lesz? – kérdezte a robbantócsapatra gondolva Csicsibu.

– Reggelre halottak lesznek.

Ezzel vége is lesz az öldöklésnek. És még ha az ellenség meg is tudná, hogy mi történt, a Fülöp-szigetek 7107 szigetén évtizedekig tartana annak a 175 rejtekhelynek a felkutatása.

De muszáj volt elgondolkodnia.

– És velem mi lesz? – kérdezte a hercegtől. – Nekem is meg kell halnom?

– Ön a Császári Hadsereg magas rangú tábornoka – felelte a herceg. – Esküvel fogadott hűséget a császárnak.

A kocsihoz értek.

– Akárcsak az összes katona meg utász, aki meghalt – mondta a tábornok.

A herceg kinyitotta a hátsó ajtót, és kivett egy bőr válltáskát. Abból egy japán hadizászlót húzott elő. Egy fehér háttéren nyugvó vörös korongot, amelyből tizenhat sugár indul ki, a felkelő napot szimbolizálva.

Csicsibu kiterítette a motorháztetőre.

– Számítottam rá, hogy esetleg nyugtalan lesz. Legyünk őszinték. A háborúnak vége. Minden elveszett. Ideje felkészülnünk a jövőre. Nekem vissza kell térnem Japánba, hogy a fivéremmel ennek a jövőnek a biztosításán dolgozzunk. Önnek itt kell maradnia, hogy a lehető legtovább feltartsa az amerikaiakat.

Ebben volt valami.

A fiatalabb férfi egy kis dísztőrt vett elő a táskából, és meg­- szúrta vele a kisujja hegyét. Jamasita tudta, mit várnak tőle. Elvette a pengét, és beledöfte a saját kisujjába. Ketten együtt vért csöpögtettek a zászlóra egy évszázados rituálé részeként, amely állítólag a vérszerződés révén egymáshoz köti a résztvevőket.

– Egyek vagyunk – mondta Csicsibu.

A tábornok egyszeriben ugyanazt a büszkeséget érezte, amit azok az utászok megéltek.

– Megtiszteltetés lesz számomra a bizalom, amelyet belém helyezett.

– Szükségünk lesz önre – mondta a herceg –, miután ez a háború véget ér, és visszatérünk ide, hogy megszerezzük azt, ami a miénk. És úgy is lesz, Tomojuki. Visszatérünk. Japán életben marad. A császár életben marad. Addig is vigyázzon magára, és majd akkor találkozunk.

Csicsibu beszállt a járműbe. A sofőr már a volánnál ült. Felköhögött a motor és a szállítmány elhajtott a keskeny, keréknyomos úton. Az egyik robbantási szakértő odalépett, vigyázzba állt, és tisztelgett. A tábornok tudta, hogy mit szeretne hallani a katona.

– Állítsa fel a csapdákat. Biztosítsa a helyszínt.

A rejtekhelyeket egytől egyig aláaknázták robbanóanyaggal és egy sor más, halálos védőeszközzel. Ha bárki fel merné törni a trezorokat, nagy árat fizetne érte.

A távolból puskalövések és aknavetők hallatszottak.

Nemsokára az ellenség fogja ellenőrizni a szigeteket.

Szerencsére azonban az Aranyliliom befejeződött.

NAPJAINKBAN

1. FEJEZET

Bázel, Svájc

Szeptember 3., csütörtök

9:40

Cotton Malone nem tudta eldönteni, hogy valós-e a fenyegetés, vagy képzeletbeli. Azért küldték, hogy felmérje a helyzetet, tartsa a szemét a célponton, és avatkozzon be. De csak ha muszáj.

Ez vajon annak minősül?

A bázeli utcákon nagy volt a forgalom. Ami nem meglepő, tekintve, hogy ez a kétszázezres város a reneszánsz óta kereskedelmi csomópont és kulturális központ. Hatszáz évvel ezelőtt Európa nagyvárosai közé tartozott. Ebben a fekvése is segített. Stratégiai helyen épült, ott, ahol Svájc, Franciaország és Németország összeér, a belvárosát pedig a Rajna osztja két jellegzetes részre. Az egyik a múltból maradt itt, a másik a mában gyökerezik. Óvárosa a folyó déli partján emelkedő két dombot foglalja el. Egy réges-régi középkori városra emlékeztető, borostyánnal befutott, gerendavázas házakkal teli hely, amelynek macskaköves utcácskái sétáló­utcák és gyér forgalmú utak keverékei.

A napfényben fürdőző Cotton az egyik zsúfoltabb forgalmú út mellett állt, és a közeli árustól vásárolt zacskónyi sült gesztenyét majszolta. Az általa megfigyelt célszemély az utca túloldalán lévő egyik kis butikban tartózkodott, tőle úgy kétszáz lábnyira, ahol már harminc perce eltűnt. Divatos áruházak kirakatai vonzották a vevők folytonos áradatát. Rengeteg kávézó, üzlet, ékszerész, márkás ruhabolt és személyes kedvencei, az antikváriumok. Azokból is egy rakás. Amelyek mind a saját otthoni, koppenhágai könyvesboltjára emlékeztettek. Évekkel ezelőtt vásárolta a szerény méretű, ízlésesen berendezett és jól felszerelt üzletet. Nemcsak a bibliofileket látta el könyvekkel, de a Koppenhágába látogató számtalan turistát is. Minden évben bezsebelt némi profitot, pedig több időt töltött távol az üzlettől, mint szeretett volna. Ő volt a Dán Antikvár Könyvkereskedők Szövetségének jelenlegi titkára is, ami életében először történt meg vele, ugyanis nem volt valami nagy közösködő.

De hogy a fenébe ne?

Imádja a könyveket. Ők is imádják a könyveket.

Folyamatosan emberek mozogtak minden irányban, az agya a legapróbb részletre is felfigyelt, ami a korábbi foglalkozása során bajt jelzett. Senki sem bámészkodott, nem időzött egy helyben túl hosszasan. Az égvilágon semmi sem ütött el a környezetétől, kivéve egy kocsit. Egy sötét színű Saabot. Tőle harmincméternyire parkolt a járdaszegélyhez simuló többi autó között. Az összes többi üres volt. A Saab viszont nem. Ketten ültek benne, az enyhén sötétített szélvédőn át ki tudta venni az alakjukat. A vezető és még valaki a hátsó ülésen. Az emberek zömében önmagában egyiknek sem, másiknak sem lenne szabad gyanút keltenie.

Csakhogy ő nem tartozik az emberek zöméhez.

Ő képzett hírszerző tiszt, aki tucatnyi évet ledolgozott a Magellán Ügyosztályon, az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának titkos nyomozócsoportjában. Az elsők között verbuválta régi barátja, Stephanie Nelle, aki létrehozta, és azóta is vezeti az egységet. Nemrégiben valamin összekülönbözött az új amerikai elnökkel, Warner Foxszal, de már mindent megoldottak, és újra ő a parancsnok. És bár Cotton egy ideje visszavonult az Ügyosztálytól, szabadúszóként továbbra is dolgozott Stephanie-nak, valahányszor sikerült őt elcsábítania a könyvesboltjától. Tetszett neki, hogy még mindig szükség van rá, úgyhogy csak ritkán mondott nemet. Persze majd eljön a nap, amikor Stephanie már ritkábban kéri fel, és csupán egy könyvkereskedő lesz belőle. De szerencsére egyelőre még hasznossá tudja tenni magát, bár most nem Stephanie miatt van itt. Ezt a szívességet egy másik barátja kérte tőle, akivel pár hónapja futott össze Németországban.

Derrick Koger.

Nemrégiben léptették elő a Központi Hírszerző Ügynökség európai állomásfőnökévé, és egy elveszett kincsről szóló elképesztő mesével piszkálta fel Cotton kíváncsiságát.

Egy mesével, ami milliárdokat érő, rabolt aranyról szólt.

Jamasita Tomojuki tábornok, aki a Fülöp-szigetek utolsó percig tartó védelmét vezényelte, ugyanakkor ennek a szajrénak az elrejtését is felügyelte, 1945 szeptemberében adta meg magát a szövetségeseknek, majd gyorsan bíróság elé állították, és 1945 decemberében háborús bűnök elkövetéséért elítélték. Jamasitát két hónappal később felakasztották.

Hogy miért ilyen sietve?

Egyszerű.

A CIA elődje, a Stratégiai Szolgálatok Hivatala tudomást szerzett 175 betemetett páncélteremről. Jamasita kerek perec elutasította a lokalizálásukban való együttműködést, az amerikaiaknak pedig más sem hiányzott, mint hogy életben maradjon, és hírt adhasson a világnak az aranyról.

Úgyhogy felakasztották.

Miután ezt a szálat elvarrták, Luzon szigetét pedig katonailag biztosították, bevonult az OSS, és sikerült is rábukkanniuk több nagyobb rejtekhelyre, többtonnányi gazdátlan nemesfémre, amit mind elszállítottak a világ negyvenkét országában kialakított depókba. Mindezt Douglas MacArthur tábornok és Harry Truman elnök tudtával és beleegyezésével.

Hogy miért vitték el?

Három okból.

Először is, ha egy ilyen hatalmas tömegű ellopott arany megszerzése kitudódott volna, emberek ezrei álltak volna elő azzal, hogy igényt tartanak rá, sokan szélhámosságból, a kormányok pedig évtizedekig a tulajdonjog megállapításának csapdájában vergődtek volna.

Másodszor, az arany puszta mennyisége, ha újra rászabadítják a nyílt piacra, lenyomta volna az árát. Akkoriban a legtöbb ország az amerikai dollárhoz kötötte a valutáját, a dollár fedezete pedig az arany volt, tehát egy váratlan értékcsökkenés világméretű pénzügyi katasztrófát okozott volna.

Végezetül pedig, miután Hitlert és Japánt legyőzték, a világ biztonságára a legnagyobb fenyegetést már a Szovjetunió jelentette. A kommunizmust meg kellett állítani. Mindenáron. És a titkos vagyonban meglévő több százmillió dollár természetes módon becsatornázható volt erre a célra.

Így aztán idővel a megszerzett arany és ezüst szép lassan egy helyre gyűlt, a később Fekete Sas Vagyonkezelőként ismertté vált intézmény felügyelete alá. Hogy hová központosították? A luxemburgi Bank of St. George-ba. És ez a vagyon 1949 óta ott csücsül, a titoktartás falának védelmében, amely fal – Koger szerint – csak az utóbbi hónapok során dőlt le.

Lenyűgöző sztori.

A kocsit a két utassal beindították.

Cotton figyelme a járműről visszasiklott a butikra.

A célszemély megjelent, kilépett a bejárati ajtón, és ráfordult a forgalmas járdára. A kocsi beindítása vajon csak véletlen egybeesés volt?

Aligha.

Cotton csak egy fotót látott Kelly Austinról, aki a Bank of St. George alkalmazottja volt. A munkája? Cottonnak sejtelme sem volt róla. Neki csak annyit mondtak, hogy kísérje figyelemmel a nőt, és csak akkor avatkozzon be, ha feltétlenül muszáj. Koger ez utóbbit külön hangsúlyozta. Ezért is foglalt el megfigyelőállást az utca túloldalán, a járókelők között, akik a saját dolgaikon kívül semmiről sem vettek tudomást maguk körül.

Kelly Austin a Saabbal ellenkező irányba indult, mire a kocsi kikanyarodott a parkolóhelyéről, és előrefelé araszolt az utcán. Mögötte nem jött kocsi, előtte viszont volt egy. Az elöl lévő gyorsított, és elhúzott Cotton mellett. A Saab azonban egy pillanatra sem változtatott a sebességén.

Nem vitás. Ez fenyegetést jelent.

Austin haladt tovább Cotton felé, az utca túloldalán. Nem forgatja a fejét. Nem néz körül. Nem tétovázik. Csak egy lépés a másik után, az egyik kezében bevásárlószatyrot lóbál, másik vállán retikül lóg.

Mit sem sejt.

Cotton a mellette lévő szemetesbe hajította a gesztenyét, és a járdáról lelépve a sávok között szlalomozva megindult a középen lévő járdasziget felé. Onnan a kocsik közt nyíló első résen átvágott a túloldalra, ötvenlábnyival Austin előtt. Emberek haladtak el mellette az ellenkező irányba tartva. A Saab egyre csak jött, egy kicsit gyorsabban haladt, már majdnem Austin mellé ért.

A hátsó ablak leereszkedett.

Egy fegyvercső vált láthatóvá.

Cottonnak nem maradt rá ideje, hogy közelebb kerüljön Austinhoz. Túl messze volt. Így aztán hátranyúlt a zakója alá, hogy megkeresse a Berettát. Magellán Ügyosztály-os kivitelű. Megengedték neki, hogy a korkedvezményes nyugdíjba vonulása után is megtartsa. A fegyver láttán egyik-másik járókelő bepánikolt. Sehogy sem lehetett elrejteni.

Cotton magára parancsolt, hogy koncentráljon.

A fejében megszűnt a világ összes nagyvárosára jellemző, mindent átható háttérzaj. Gondolatait a csend uralta, a szeme pedig az összes többi érzékszerve fölött átvette a parancsnokságot. Célra tartotta a fegyvert, és két lövést eresztett a nyitott hátsó ablakba. A Saab azon nyomban gyorsított, a gumiabroncsok csikorogva tapadtak meg a burkolaton, ahogy a kocsi elhúzott mellette. A veszély, hogy viszonozzák a tüzet, valószínűnek tűnt. Úgyhogy még egy golyót küldött a lehúzott ablakba.

Az emberek szétspricceltek. Sokan hasra vetették magukat.

A Saab elviharzott.

Cotton a rendszámtáblára koncentrált, és az eszébe véste a betűket meg a számokat. A kocsi a következő kereszteződéshez ért, aztán eltűnt a sarkon túl. Cotton sietve visszatuszkolta a pisztolyt a zakója alá, és körülnézett.

Zihált a rövid, szapora levegővételtől.

Kelly Austinnak se híre, se hamva nem volt.

2. FEJEZET

Bajkál-tó, Szibéria

16:40

Kyra Lhota előretolta a gázkart, és száguldott a vízen a csónakkal. A tó statisztikai adataitól megállt az ember esze. Egy ősi hasadékvölgyből keletkezett harmincmillió évvel ezelőtt. A világ legrégebbi víztározója. A bolygó édesvízkészletének egyötödét tartalmazza. Háromszáz folyó táplálja, de közülük csak egy száradt ki. Hétszáz kilométer hosszú, a legnagyobb szélessége nyolcvan kilométer, a legmélyebb pontja pedig ezerötszáz méternyire van a felszín alatt.

A térképeken egy holdsarló alakú ív az orosz–mongol határral szomszédos hatalmas néptelen tájék részét képező Dél-Szibériában. Kétezer kilométernyi partvonal terjeszkedik minden irányba, a kristálytiszta felszínt harminc sziget tarkítja, valamennyi a gazdagok és szegények menedéke. Utóbbiak a kavicsos partokat körülölelő falvakban és városokban húzzák meg magukat. Előbbiek méregdrága dácsákban foglalják el az erdős magaslatokat, ahol távoli és kívánatos ingatlanok vannak, Oroszország legmagasabb négyzetméteráraival.

A nyár múlóban volt, az ősz itt mindig rövid életű, már nincs nagyon messze a hosszú tél. Éppen a viharos évszak tartott, nemsokára megjönnek a fagyok, és a tavat egyetlen összefüggő, vastag jégtáblává változtatják, amely olyan szilárd, hogy autók, kamionok és vonatok is átmehetnek rajta.

De nem ma.

A felszín még vizes és tajtékos volt.

Kyra megcsodálta az egyformán mély és telített víz és égbolt egymástól enyhén eltérő árnyalatú, lenyűgöző látványát, a mindent a nyugalom és a rend misztikus érzésével beterítő kék színeket. Csípős északi szél borzolta a felszínt, ami nemigen befolyásolta a tripla farmotor üvegszálas hajótestre gyakorolt tolóerejét. A déli part egyik jachtkikötőjében bérelte a motorcsónakot, egy nagypályásokat kiszolgáló kölcsönzőtől, akik szeretik a saját játszóterükként használni a Bajkál-tavat. Az övé valamivel hosszabb volt tíz méternél, és olyan erőforrás járt hozzá, amelynek segítségével a hajó csaknem ötvencsomós sebességgel tudta szelni a habokat.

A középső vezérlőpultnál állt, szorosan fogta a kormánykereket, amikor tőle úgy fél kilométernyire észrevett egy másik hosszú, keskeny gyorsmotorost. Visszarántotta a gázkart, üresbe tette a motorokat, majd leállította őket. A dübörgésük elhalkult, és már csak a másik csónak tá­voli zümmögése hallatszott. Felkapta a hátizsákját, elővette a füstgránátokat, és kettőből kihúzta a biztosítótűt. Azok belobbantak, és sötét füstpamacsot lövelltek a késő délutáni égre. Mindannak alapján, amit a másik csónak vezetőjéről olvasott, reagálnia kell a tűz jelére. Hozzátartozik az egoista lovagiasságához.

De a másik csónak csak ment tovább.

Egy harmadik gránátot is beélesített, amely több füstöt bocsátott ki.

Ekkor a másik csónak megfordult, és feléje száguldott.

Na, végre. Ahogy az előrelátható volt.

Nekikészült, lehúzta a cipzárt a bőrdzsekijén, és hagyta magán szétnyílni, közszemlére téve feszes testét. A többi infója gazdag, nárcisztikus playboyként festette le a célpontját, akinek rézbányászattal milliárdokat sikerült kaszálnia, aztán a mezőgazdálkodásba, az építőiparba és a telekommunikációba is belekapott. Oroszországban egy ilyen siker azt jelentette, hogy ennek az oligarchának politikai kapcsolatai vannak, olyanok, amelyek nyilván a Kreml mélyéig is elérnek.

Ami arra intette őt, hogy óvatosan haladjon, és ne kövessen el hibákat.

A másik csónak közelebb érve lassított, amitől a nyomdokvíznek feszülve odasiklott a másik mellé. A magányos utas megfelelt a Samvel Yerevanról Kyrának küldött fényképnek. Középmagas. Az izmos testet szénfekete hajcsigák koronázzák. Egy örmény, aki a Szovjetunió összeomlása után áttelepült Oroszországba. Ott irdatlanul meggazdagodott, majd újra felvette a kapcsolatot örmény hazájával, a nemzeti parlamentben helyet vásárolt a fivérének, és végül a miniszterelnökségig emelte. A nettó értéke? Valahol az öt–nyolcmilliárd eurós tartományban. Egy-két nemzetközi magazin a világ leggazdagabb örmény nemzetiségű emberének nevezte, amely címet ő állítólag nagy becsben tartott. Egy fényűző birtokon élt Moszkva mellett. Nős volt, öt gyermekkel. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy számos szeretőt tartson.

A nők voltak a gyengéi.

Kyra pedig erre a szerepre öltözött.

A fekete neoprén szörfruha filigrán teste minden domborulatát megmutatta, szőke haját csinos lófarokba fogta össze.

– Baj van? – kiáltotta oroszul Yerevan.

Kyra zavartan fölemelte a két karját, és maradt a férfi nyelvénél.

– A motorok elkezdtek füstölni, aztán leálltak. Megnézné?

A férfi bólintott, és elkezdett közelebb evickélni a motorcsónakkal, közben horgonyköteleket dobott át, amelyeket a nő a hajótesten lévő bakokhoz rögzített. Ügyelt rá, hogy a férfi és a gránátok közé helyezkedjen, amelyek még mindig füstöt okádtak, szem elől rejtve a motorokat. Yerevan közismert élvhajhász volt. Gyors hajókat, kocsikat és repülőket birtokolt, valamint nem messze innen egy tóra néző, hatalmas dácsát. Nem kétséges, hogy oda tartott, mielőtt a nő megszakította volna az útját. A Kyra birtokában lévő infó úgy szólt, hogy a férfi rengeteg időt tölt Szibériában, ugyanis egyik-másik bányája a közelben működik.

Kyra megtanulta, hogy a legkönnyebben úgy lehet valakit elcsábítani, ha az ember normális mederben tartja a dolgokat. Semmi furcsaság, semmi kétértelműség. Csak amire számítani lehet, ami számára azzal az előnnyel járt, hogy egy lépéssel a másik előtt járt. Jó volt abban, amit csinált, ezért is kerültek olyan sokba a szolgálatai. Az ügyfél, aki a mostani munkára szerződtette, az elképzelhető legmélyebb zsebekkel rendelkezett, úgyhogy ő meg is ragadta az alkalmat, és a díjazását egyszeri összegről jutalékra módosította.

És nem ám dollárban vagy euróban.

Bitcoinban kapja majd a fizetségét.

Az általa megszerzett összeg egy százalékát.

És ha az infó helytálló, a mai munkáért ez nagyjából tizenhétmillió eurót fog jelenteni. Kissé visszahőköltek a feltételeitől, amire számított is, de aztán emlékeztette az ügyfelet, hogy az áldozat nem csupán a Kremlben rendelkezik kapcsolatokkal, hanem az orosz alvilágban is. Akár megtorlásra is sor kerülhet, így aztán a feladatához az is hozzátartozott, hogy gondoskodjon róla, semmi olyasmit ne hagyjon hátra maga után, ami bárkit is elvezethetne bárhová. Ezt a plusz védelmet pedig az ügyfél hajlandó volt megfizetni.

Yerevan befejezte a csónakja rögzítését és a motorok leállítását. Azután felszökkent a csónak peremére, és már éppen átlépett volna a nő hajójára, amikor az melléje pattant. Feltűnt neki a férfi orra, amely valamikor régen eltörött, és azóta sem igazították rendesen helyre. Ez egy leheletnyi keménységet kölcsönzött az arcának, amelyet egyes nők talán vonzónak tarthatnak.

Kyra a mutatóujjával jelezte a férfinak, hogy jöjjön közelebb.

Amit az meg is tett.

A nő két kézzel átölelte a nyakát, és keményen megcsókolta. A férfi a legkevésbé sem tűnt meglepettnek vagy megfélemlítettnek, és ajkát a nőére szorítva hajlandó volt elfogadni, amit ez az idegen kínálhat neki.

A nő elfordult, amitől mindketten pördültek egyet, majd a lábával elrugaszkodva átbillentette magukat a hajó oldalán, bele a fagyos vízbe. Ő készen állt, hiszen neoprén ruhát viselt, amely szigetelte sápadt bőrét.

A férfi nem állt készen.

A nő két karja már a férfi nyakát ölelte, most ugrás közben megfordult, hogy először a háta érjen vizet, a kezével és a karjával pedig satufogásra váltott a férfi torkán. Elmerültek, Kyra pedig a lábával tempózott, hogy lent maradjanak. A férfi küzdött, megpróbálta kiszabadítani magát, de a súlytalanság kiegyenlítette a viszonyokat, és nem tudott mibe kapaszkodni.

Kyra még szorosabban fogta.

A férfi a két kezével próbált lazítani Kyra szorításán, de ő csak annál jobban rácsimpaszkodott. A víz hőmérséklete jóval húsz Celsius-fok alatt volt, ami egykettőre hatással lesz Yerevanra, aki csak egy fürdőnadrágot és a csupasz mellén egy könnyű zakót viselt. A nő tempózott, és fejét a vízből kidugva még egyszer levegőt vett, de Yerevannak már nem engedte meg ezt a luxust. Újra lesüllyedtek, és a nő érezte, hogy a férfi szorítása enyhül a karján, a teste elernyed, és végül már egyáltalán nem mozdul. Biztos, ami biztos, pár másodpercig még így tartotta, aztán elengedte, és fellökte magát a felszínre.

Yerevan nem mozdult.

Kyra kitapintotta a pulzusát.

Semmi.

Helyes. Még egyvalami.

Megkereste az aranyláncot, amelyet a támadás előtt látott, amelyet Yerevan éjjel-nappal hordott, és a nyakáról letépve erősen markolta a karikán lógó kis acélhengert.

Aztán elúszott a holttesttől, amely arccal lefelé lebegett. A két csónakhoz visszaérve bemászott a sajátjába. A füstgránátok kiürültek. Minden irányba gyorsan körülpillantva konstatálta, hogy sehol senki a láthatáron. A tó közepe felé jártak, kilométerekre a legközelebbi parttól, és gyorsan közeledett a szürkület.

Jól időzítette az akcióját.

Elkötötte Yerevan csónakját, és hagyta elsodródni. Azt fogják feltételezni, hogy úszni ment, és megfulladt, a hideg víz a fojtogatás minden nyomát el fogja törölni. Tragikus baleset. Amiért senki sem hibáztatható.

Kyra rászánt egy pillanatot, hogy összeszedje magát.

A csöndet csak a hajótestek alatti vízcsobogás törte meg.

Első rész kipipálva.

Beindította a motorokat.

Most jön a második rész.

Ha a részlet felkeltette az érdeklődésedet, a regényt itt találod!

[atizennyolcadikszazadbanragatam]

#ezenanapon

1777-ben Saratogánál, 1781-ben Yorktownnál adták meg magukat a brit erők a függetlenségükért harcoló amerikaiaknak. 

[tobbpenztazembereknek]

1883. október 21-én, Hautzinger Gusztáv néven látta meg a napvilágot Jány Gusztáv vezérezredes, a Don-kanyarnál tragikus sorsra jutott 2. magyar hadsereg parancsnoka. Jány, aki a két világháború alatt – és a köztes időszakban – számos alkalommal bizonyította hősiességét, tiszti és oktatói kvalitásait, a szovjet túlerő és a fagyos orosz tél ellenében végül összeroppant felelőssége súlya alatt, így részese – és sok szempontból felelőse is – lett a magyar hadtörténet egyik legnagyobb katasztrófájának.

Az apai ágon német és lengyel felmenőkkel rendelkező katonatiszt Rajkán látta meg a napvilágot, ám – szatócsboltot vezető, majd gyári tisztviselőként dolgozó édesapja vándorlása nyomán –  Lébényben, Sopronban, végül pedig Budapesten, a Deák Téri Evangélikus Főgimnáziumban tanult. A fiatalember az érettségi után a Ludovika Akadémia hallgatója lett, majd három év után, 1905-ben – hadnagyi rangban – Lugoson kezdte meg csaknem négy évtizedes katonai szolgálatát. Későbbi budapesti és bécsi tanulmányai révén Hautzinger Gusztáv hamarosan bekerült a vezérkar tisztjei közé, 1914 során, a világháború előestéjén pedig repülő megfigyelővé is kiképezték.

A merészségéről híressé vált katona egészen 1918 szeptemberéig harcolt az orosz és a nyugati fronton, majd Budapesten a Károlyi-kormánynak is felajánlotta szolgálatait, ám a népköztársaság vezetése nem tartott rá igényt. Hautzinger így 1919 februárjában csatlakozott Kratochvil Károly Székely Hadosztályához, annak egyik parancsnokaként pedig – a fegyverletételt követően – a brassói fogságba, majd a szamosújvári börtönbe is követte beosztottjait. Miután az önkéntes hadosztály tisztjei 1920 novemberében visszanyerték szabadságukat, Hautzinger repatriált, és a Nemzeti Hadseregben őrnagyként folytatta pályafutását. A katona világháborús érdemei nyomán hamarosan századosi rangba léphetett, 1924 júniusában pedig Horthy vitézi rangot adományozott neki; a 2. hadsereg későbbi parancsnoka ekkor úgy döntött, hogy magyarosítja nevét, és – édesanyja után – a Jány vezetéknevet vette fel.

Jány Gusztáv karrierje aztán az újabb világháború kirobbanásáig meredeken ívelt felfelé, ugyanis 1928-ban ezredesi, 1934-ben pedig tábornoki rangba emelkedett, miközben az ő kezébe került a Magyar Királyi Honvédség tisztképzése. Jány 1931 után öt éven keresztül látta el a Ludovika Akadémia I. főcsoportjának parancsnoki tisztét, később pedig számos seregtestet irányított, illetve a kormányzó Katonai Irodájában végzett szolgálatot, mint katonai tanácsadó. Az altábornagy 1940. március 1-jei hatállyal az újonnan megszervezett 2. magyar hadsereg parancsnoka lett, melynek élén részt vett a második bécsi döntést követő erdélyi bevonulásban. 1941 őszén Horthy Werth Henrik helyére Szombathelyi Ferencet nevezte ki vezérkari főnöknek, Jány pedig – mivel idősebb volt új felettesénél – kérte nyugdíjazását, ám a kormányzónak még tervei voltak az újdonsült vezérezredessel.

Miután 1941 végére világossá vált, hogy Németország a Barbarossa-terv megvalósítása terén kudarcot vallott, Hitler mind nagyobb nyomást gyakorolt szövetségeseire a hadba lépést illetően, tehát az önként vállalt háborús részvétel egyszeriben kötelesség lett. A nácik kegyeiért – és egymás ellenében – folytatott közép-európai versenyfutásban Horthy úgy döntött, hogy a Jány vezette 2. magyar hadsereget küldi a keleti frontra, ahol a közvélemény a megtorpanás ellenére még mindig gyors német győzelmet várt. A kormányzó választásával megjutalmazni kívánta a 36 évet szolgált parancsnokot, azonban – mint utóbb kiderült – szándéka ellenére Jány Gusztávot a magyar történelem egyik legszerencsétlenebb hadi vállalkozásával bízta meg.

Az 1942. április 17-e után frontra szállított 2. magyar hadsereg helyzete sok szempontból már az első pillanattól kezdve kockázatos volt: először is, a vezérkar erőfeszítései dacára seregeink felszereltségüket tekintve nem érték el a román vagy olasz haderő színvonalát, ennek ellenére a német főparancsnokság Jányt azonos nehézségű, tehát gyakorta kivitelezhetetlen feladatokkal bízta meg. A magyar csapatok válságos állapota már az 1942 nyarán elszenvedett súlyos veszteségek nyomán megmutatkozott, a németek helyzetének romlásával pedig az irreális követelések egyre gyakoribbá váltak. Emellett az is komoly problémát jelentett, hogy a hadjárat elhúzódott, beköszöntött a hírhedt orosz tél, mely az 1942-43-as esztendő fordulóján még az ott élők számára is szokatlanul hidegnek bizonyult. A 2. magyar hadsereg a természet viszontagságai ellen nem megfelelő lábbelivel és harisnyából készített sapkával próbált védekezni, miközben a Vörös Hadsereg – számbeli és technikai fölényben harcoló – alakulatai igyekeztek hídfőt kiépíteni a Don jobb partján.

A folyó vonalában harcoló honvédek sorsa az 1943. január 14-én bekövetkező szovjet áttöréssel végleg megpecsételődött, Jány azonban ebben a sorsdöntő pillanatban teljesen tehetetlennek bizonyult: a 2. magyar hadsereg főparancsnoka, aki addig mindenben a német vezetés alá volt rendelve, ebben a válságos helyzetben képtelen volt felvállalni az önálló döntés kockázatát – igaz, a magyar vezérkar és tisztikara sem támogatta őt ebben –, így komoly felelősség terhelte őt a Don-kanyarban bekövetkező katasztrófáért. Jány Gusztáv tehetetlenségéről tanúskodik a számtalanszor fejére olvasott január 24-i hadparancs is, melyben gyávának bélyegezte katonáit, és – a felbomlás elkerülése érdekében – felkoncolással fenyegette meg a menekülőket. Parancsának akkor és ott már semmi jelentősége nem volt, mindazonáltal Jány később revideálta álláspontját, és hat hét után visszavonta kemény szavait, melyek számos honvédnek így is gyógyíthatatlan sebet okoztak.

A diadalmenetnek tervezett hadjáratból tehát Jány Gusztáv megtörten tért vissza Magyarországra, augusztusi felmentése után pedig hamarosan nyugállományba is került. A tábornok a háború végéig visszavonultan élt, elutasította a Szálasi-féle diktatúrával való együttműködést, majd a front közeledtével – családjával együtt – Németországba menekült. Jány amerikai hadifogságban érte meg a náci kapitulációt, felesége halála után azonban visszatért Magyarországra, hogy osztozzon perbe fogott bajtársai sorsában. Az 1945 során lefokozott és kicsapott egykori tábornok már 1946-ban magyar földre léphetett, ennek ellenére egészen 1947 szeptemberéig kellett várnia arra, hogy ügyét tárgyalásra tűzzék.

A népbíróság Jányt azzal vádolta, hogy szerepet vállalt a háború Magyarországra való kiterjesztésében, illetve, hogy a keleti fronton katonákat és munkaszolgálatosokat kínoztatott meg. Bár az első pont kétséget kizáróan abszurd volt – hiszen Jány katonaként mindvégig parancsot teljesített –, a második igazságát pedig egyetlen beidézett tanú sem erősítette meg, a bíróság mégis bűnösnek találta a vádlottat, és golyó általi halálra ítélte őt. A tábornok ügyének bonyolultságát jelzi, hogy bírái később kegyelemre terjesztették fel az elítéltet, ám Tildy Zoltán köztársasági elnök elutasította a kérvényt, ezért Jány Gusztávot 1947. november 26-án – a régi Gyűjtőfogház udvarán – kivégezték.

A szocialista évtizedek alatt aztán a Jányról alkotott kép sokat merített abból a sajtópropagandából, amelyet – elsősorban a baloldali lapok – a per során ellene indítottak. Az 1993-ban rehabilitált tábornok, aki minden erénye és tehetsége dacára éppen a kulcsfontosságú pillanatban bizonyult tehetetlennek, sokak emlékezetében máig „a 2. hadsereg hóhéraként” él, bírálói ugyanakkor gyakorta elfelejtik, hogy Jány Gusztáv kemény szavai és súlyos döntései nem békeidőben, hanem a halál torkában, a frontvonal embertelen körülményei között születtek.

Szerző: Tarján M. Tamás

[korkep-blog]

1918-2018: Pontosan 100 éve hallgattak el a fegyverek az első világháború csataterein

Az első világháború már a számokat tekintve is egy sokkoló érvágásnak számított az akkori Európa történetében. 1914 és 1918 között a kb. 70 millió mozgósított katona közül 9,5 millióan vesztették életüket az emberiség történetének addigi legpusztítóbb fegyveres konfliktusában.

Pontosan 100 éve, hogy 1918. november 11-én a Német Császárság és a nyugati szövetségesek a franciaországi Compiégne közelében aláírták azt a fegyverszüneti egyezményt (Armistice de Rethondes), amely gyakorlatilag véget vetett az addigra öt éve dúló világégésnek.

  Az első világháború már a számokat tekintve is egy sokkoló érvágásnak számított az akkori Európa történetében. 1914 és 1918 között a kb. 70 millió mozgósított katona közül 9,5 millióan vesztették életüket az emberiség történetének addigi legpusztítóbb fegyveres konfliktusában. A sebesültek létszáma ennek sokszorosa, becslések ezt a számot 21 millióra teszik. Ez azt jelenti, hogy naponta átlag 6060 katona esett el. További 13 millió civil a háború okozta éhínség, nélkülözés és járványok áldozata lett. Az Osztrák-Magyar Monarchia teljes veszteséglistája 4,6 millió nevet tartalmaz. Mindazonáltal az első világháború több volt mint egy számháború.

  Az első modern háború?

  Hogy a “Nagy Háború”-nak vagy a “minden háború végét jelentő háború”-nak nevezett világháború miben is különbözött a korábbi fegyveres konfliktusoktól, az a hadtudomány szemszögéből nézve egy igencsak érdekes kérdés. Az első világháború mint harcászati jelenség nem volt se kegyetlenebb, se gyilkosabb bármely fegyveres összecsapásnál. Ugyanis a középkor buzogánya pontosan azt a “munkát” végezte el mint évszázadokkal később a géppuska. A lényeg inkább a hadászati változásokban rejlett, melynek egyik jelentős kiindulópontja kétségtelenül az ipari forradalom volt.

  A fegyverszünet aláírása a compiégne-i erdőben felállított vasúti kocsiban 1918. november 11-én. 1940-ben, 22 évvel később, a franciák ugyanitt írták alá az ország kapitulációját a győztes németek előtt (wikicommons; public domain).

  A 19. század ipari forradalma nemcsak a termelés fokozását és a gazdaság fejlődését jelentette, hanem önkéntelenül magában hordozta a “modern” háború fogalmát is. Az 1800-as évek háborúi egymás után követelték maguknak az “első modern háború” címét. Habár már a franciák 1830-as algériai bevetését is modern összecsapásnak szokás nevezni, a hadtörténet az 1853-1856-os krími háborút tartja az első modern fegyveres konfliktusnak. A háború kezdetén a felek a napóleoni háborúk szellemében szálltak hadba, míg 1856-ban az első világégést idéző álló- és anyagháború dominált. Több mint 700.000 katona maradt holtan a Krím távoli csataterein, a civil veszteség máig ismeretlen.

  Hasonló minta jellemezte mind az 1866-os porosz-osztrák háborút, mind az 1861-65-ös amerikai polgárháborút. Az osztrákok például 1866. június 27. és 29. között több mint 30.000 embert vesztettek a poroszok tüzében. Ezek addig soha nem látott veszteségek voltak. A polgárháború Észak és Dél között még nagyobb méreteket öltött, a konfliktusban 600.000 ember vesztette életét; a katonai és civil célpontok közötti határ ezen felül egyre inkább elmosódott, amelynek hatásait a védtelen lakosok szenvedték meg.

  A rethondes-i tisztás (Compiégne) ma. Ezen a helyen állt a vasúti kocsi, amiben 1918-ban (majd 1940-ben) aláírták a fegyverszünetet (wikicommons; TCY – CC BY-SA 3.0).

  Az “abszolút” jelleg

  Habár a háború “brutalizálása” és a veszteségek rohamos növekedése kétségtelenül rányomta bélyegét ezen konfliktusokra, úgy ezek jellegükben továbbra sem számítottak “modern”-nek. A 19. század háborúi mind térben, mind időben korlátozottak maradtak és teljes mértékben a híres porosz stratéga – Carl von Clausewitz – gondolatmenetének feleltek meg. Bár Clausewitz “A háborúról” című művében megemlíti a totális háborút mint jelenséget, ám az “abszolút” jelleg fogalma viszonylag elvont marad.

  A háború szerinte nem más, mint az érvényben lévő (hatalmi) rendszer megváltoztatása, méghozzá fegyverhasználattal. Ez 1914-ig nagyjából igaz is volt. Ezzel szemben az első világháború a meglévő rendszert nem megváltoztatta, hanem szétzúzta, precedenst teremtve ezzel a hadtörténetben. Itt rejlik az első világháború valódi tragédiája katonai szempontból.

  Mint ahogy azt Georges-Henri Soutou francia történész is megjegyzi, 1914 előtt a fegyveres konfliktusok a legtöbb esetben korlátozottak maradtak, ami a résztvevők számát, a bevetett eszközök és a kitűzött célokat érintette. Az európai nagyhatalmak vagy uralkodóházak akaratának megfelelően a fegyverhasználat csak a politikai célok elérésére volt használatos.

  Az első világháború ezt az elgondolást teljesen a feje tetejére állította: a konfliktus nem kevesebb mint három nagy múltú birodalmat rántott magával a „túlvilágra”. Se Ausztria-Magyarország, se a Német Császárság, se a Cári Birodalom nem élte meg a háború végét.

  Az emlékezés virágai – a pipacs ma leginkább az Egyesült Királyságban a két világháborúban elesett katonákra való emlékezés szimbóluma. (wikicommons; Sgt Ross Tilly RAF/MOD).

  Fegyverszünet 20 évre…

  A határok teljes átrajzolása, évszázados életformák megszüntetése, valamint a vesztesek megalázása már 1918/19 derekán magukban hordozták az új háború lehetőségét. 1918-ban tehát nem is igazán béke, csak fegyverszünet köttetett, ami húsz évvel később a legalább 65 millió életet követelő második világháborúba (1939-1945) torkolott. Hatásai máig érvényben vannak.

  Orbán Gábor

A szerző felvidéki magyar hadtörténész

Nyitókép: “1914 és 1918 között hozzávetőleg 21 millióan sebesültek meg. A képen egy gáztámadás során megvakult brit katonák oszlopa látható” (wikicommons; Imperial War Museum, public domain).

[nemzetinet]

Így ejtett foglyul hat magyar katona több mint száz olaszt - Egy caporettói hőstett

A háború első napján megalapított magyar királyi budapesti 1-es honvéd és népfölkelő gyalogezrednek – ahogy az egység harcait papírra vető Balassa Imre fogalmaz könyvében – “nem voltak hagyományai, nem volt múltja, nem volt története”.

Az első világháború végére mindhárom lett, hiszen az 1914-18-as világégés majd minden magyar vonatkozású frontját megjárt ezred az elejétől a végéig derekasan kivette részét a küzdelmekből:

vitézül harcoltak a szerbek, a románok és az olaszok ellen.

1917 októberében ők is részt vettek a caporettói áttörésben, ahol az első naptól kezdve kitüntették magukat helytállásukkal és kezdeményezőkészségükkel. Utóbbi szülte azt a Balassa Imre által megörökített történetet, amihez foghatót csak valóban rátermett katonaember képes végrehajtani.

Tudta? Száz éve kis híján megnyertük az első világháborút – Caporetto, az egyik legnagyobb “majdnem”

1917. október 24-én indult meg az a támadó hadművelet, melyről a hadtörténet XII. isonzói csataként, vagy caporettói áttörésként emlékezik meg. Az akció egy olyan bravúros sikersorozat kezdete volt, mely még az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetését is meglepte, és kis híján végleg eldöntötte Olaszország, és talán az egész háború sorsát.

Az ágyútűz sem tartotta vissza őket

Az 1-esek október 26-án vették üldözőbe a teljes összeomlás után fejvesztve menekülő olaszokat. A népfölkelők már ekkor több bravúros akciót is végrehajtottak, anélkül, hogy a halált megvető haditettekre konkrét utasításokat kaptak volna:

“A II. zászlóalj hírszerző különítménye Ravnétól délnyugatra eső magaslatokon rendkívüli vakmerőséggel kerül az ellenség hátába és elvesz az olaszoktól 10 ágyút. (…) Ugyanazon a napon a zászlóalj zöme Hangay százados parancsnoksága alatt megrohanja Kobileket, 600 foglyot és 4 géppuskát zsákmányolva.”

A hadiszerencse azonban elpártolni látszott a magyaroktól, az elfoglalt állásokat ugyanis lőni kezdte az olasz nehéztüzérség, aminek következtében 12 hősi halottat és 37 sebesületet voltak kénytelenek hátrahagyni.

Ám “a tisztek példaadása és a legénység nyugodt szívóssága megtartják a véres elszántsággal megszerzett magaslatot”, és az egység félelmet nem ismerve nyomult tovább, és űzte a taljánokat a Tagliamento folyó felé.

Vakmerő western-bravúr: a filmért kiáltó elfogás

27-én a plavai hídfőnél kissé megtört a lendület, a visszavonuló olaszok ugyanis felrobbantották maguk mögött a hidat, a műszaki alakulatok pedig nehezen haladtak a helyreállítással: egyszerre csupán egy ember tudott biztonságban átjutni a túlpartra.

Raies Károly ezredes a hídon átérve megelégelte a hosszas várakozást: a szálláscsinálókat dolgukra küldte, majd segédtisztjével, az ezredorvossal, a tábori lelkésszel és két küldönccel felderítő vállalkozásra indult. (Mondja bárki, hogy ez nem máris jobb felállás egy történelmi akciófilmhez, mint az összes hollywoodi klisédömping… – a szerk.)

Gyalogszerrel indultak meg Quisca irányába, és amint elérték a falut, az egyik udvaron nagy tömegre lettek figyelmesek:

sikeresen belefutottak a visszavonuló olasz sereg utóvédjébe, vagy ötven-hatvan, állig felfegyverzett taljánba.

Adjuk is át a szót újra Balassa Imrének:

“Nem volt veszteni való idő: ha az olaszok észreveszik, hogy mindössze hatan vannak, vagy lelövik, vagy elfogják őket. Kerítés mögül hirtelen ugrottak be az udvarba, rákiáltottak az olaszokra, akik a visszavonulás izgalmában és ebben a zavart helyzetben nem tudták, mekkora erő ütött rajtuk, eldobálták fegyvereiket és megadták magukat.“

A hatfős csapat Hum felé terelte a foglyokat, akik csak ekkor döbbentek rá, milyen könnyelműen adták meg magukat a sokkal kisebb magyar csapatnak.

Mire Raiesék elérték a másik falut, rájuk esteledett. A városszéli kocsmánál ismét meglepetés érte a vakmerő honvédeket:

az ivóban itt is egy ötven-hatvan fős, jól felszerelt olasz utóvéd várta őket, tisztek parancsnoksága alatt.

“Ha ezek észreveszik, hogy mindössze hatan vannak és fegyvertelen olaszokat hajtanak maguk előtt, okvetlenül megtámadják őket”

– írja Balassa. Ám a népfölkelőknek még ekkor sem szállt inába a bátorsága:

“Ki kellett tehát fogni az egész csapatot. De hogyan? Két ember lövésre készen tartott puskával hátra maradt a foglyok mellett, az ezredes pedig negyedmagával berúgta a kocsma ajtaját, előre tartott revolverrel beugrott és harsányan elkiáltotta magát:

“Senki se moccanjon! Fegyvereket a sarokba dobni!”

A színjáték megismétlődött. A sötétben a meglepett olaszok nem sejthették, hogy az országúton nem áll-e egész ezred? Megadták magukat, eldobálták fegyvereiket és engedelmesen kivonultak az útra, a többi foglyok közé”

– olvasható a visszaemlékezésben.

Az ezreddes a tiszteket előrelátóan a menet végére, külön őrizet alá parancsolta, hogy ne tudják fellázítani a legénységet kevés fogvatartójuk ellen.

A veszély nem volt valótlan, hiszen a száz-százhúsz főnyi olasznak nem csak számbéli fölénye volt, de Balassa beszámolója szerint az út környéke tele volt a menekülés hevében elszórt hadianyaggal, köztük rengeteg puskával és egyéb kézifegyverrel.

“Ha a tisztek összedugják a fejüket és csöndben kiadják a parancsot, pillanat alatt fölfegyverezhetik az egész csapatot és a hat főből álló fogolykíséretre támadhatnak.”

Erre azonban szerencsére nem került sor, és a merész akció résztvevői minden gond nélkül elérték a foglyokkal az 1-esek elővédjét.

“Gyors előretörés napjai következtek most, a rendezetten visszavonuló ellenség nyomában rohan előre az ezred, egyre harcolva, egyre üldözve a hátráló olasz seregeket a Tagliamento felé”

– e sorokkal zárul Balassa Imre beszámolója, ami önmagában izgalmasabb, mint bármelyik fiktív akciófilm, amit ránk ömleszt az amerikai álomgyár. És tudjuk, mi a legszebb az egészben?

Ez a hőstett valóban megtörtént, ráadásul magyar honvédek vitték végbe!

Kik voltak a népfölkelők?

  A hadkészültség és a katonai kiképzés foka szerint az osztrák-magyar haderő  

első vonalát a császári és királyi közös hadsereg és haditengerészet,

második vonalát a magyar királyi honvédség, illetve császári-királyi Landwehr,

harmadik vonalát pedig a magyar királyi, illetve császári-királyi népfölkelés alkotta.

  Az 1886. évi XX. törvénycikk szerint minden olyan állampolgár népfölkelőköteles volt, aki sem a közös hadsereg, sem a honvédség tényleges, tartalék vagy póttartalék állományába nem tartozott, tehát nem volt hivatásos katona.   Minden férfi népfölkelőköteles volt annak az évnek az elejétől, melyben a 19. életévét betöltötte, annak az évnek végéig, amelyben a 42. életévét meghaladta.   Az első népfölkelő osztályba tartoztak a 37 éven aluliak, a második osztályba a 37 éven felüliek.   A törvény kimondta, hogy az első osztályba tartozó népfölkelők a hadsereg és a honvédség kiegészítésére igénybe vehetők, ami tulajdonképpen a katonai szolgálat 37. életévig történő kiterjesztését jelentette.   A népfölkelésben csak gyalogos és lovas alakulatok szolgáltak.

(Forrás: Balassa Imre: Az egyes népfölkelők hadi históriája 1914-1918)

Száz éve futamított meg húsz magyar katona két századnyi románt

A román árulást követően az első világháború új keleti hadszíntere is lehetőséget adott a magyar vitézek remeklésére. Hadi erényeink öregbítéséhez nagyban hozzájárult az a 100 éve kezdődött, nem mindennapi ütközet, melyben egy maroknyi magyar katonának sikerült visszavernie két teljes román század rohamát.

Így ejtett foglyul hat magyar katona több mint száz olaszt – Egy caporettói hőstett a Nemzeti.net-en jelent meg,

[atizennyolcadikszazadbanragatam]

#ezenanapon #maszületett 1710. október 16-án született Hadik András, akiről mindenki tudja jól, hogy 

MEGSARCOLTA BERLINT

1757 októberében, azaz még a hétéves háború (1756-63) elején, amikor Nagy Frigyes porosz király épp nem a városban tartózkodott, s a Sziléziából Berlinbe vezető út katonai védelem nélkül maradt, Hadik András mintegy 4320 katonával meglepte a berlinieket.450 kilométeres távot tettek meg úgy néhány nap alatt, hogy sikerült kijátszani az ellenséges felderítőket. 

A berlini városi tanács és a helyi katonai vezetés először nem érzékelte a veszély mértékét, nem hitték, hogy ekkora sereg észrevétlen a városfalak alá tudott osonni és képes lehet ostrom alá vonni a helyet. Ekkor még nem óhajtottak fizetni.

Csak akkor, miután a ostromlók ágyúja betörte a városkaput, majd a huszárok a több, mint félezer fős helyőrséget is hatástalanították. A város vezetői ezután már kifizették a 215 000 talléros összeget, melynek egy részét Hadik a katonák között osztotta szét. A sereg nem vegzálta a helyi lakosokat, nem fosztogatott, csak a porosz zászlót vitték magukkal, és csak addig tartózkodtak a városban, míg elkészült a Mária Terázia számára ajándéknak szánt két tucat női kesztyű.  . 

[atizennyolcadikszazadbanragatam]

#ezenanapon

Megszületett a Campo Formio-i béke, amely gyakorllatilag a Velencei Köztársaság végét jelentette.