#gyöngeség

[fouldchildtiger]

1956 – Ünnepelünk?

– Mikor gyűjtötte ezeket a régi lapokat? – szólít meg barátságosan a finom arcú idős hölgy. Otthonosan sétálgat a teremben, mi vendégek vagyunk a ferencesek közösségi házában. 2003. október 22-én Annamáriával, a Múzeum 1956 Emlékére alapítvány alapítójával és mindenesével kiállítást rendezünk a forradalom idején megjelent eredeti újságokból és fotókból. Reggel óta keretezünk, szegelünk, ragasztunk – késő délután már kezd megrendítővé szikárodni a látvány.

– Mikor gyűjtötte ezeket? – ismétli meg kérdését halkan az ősz asszony. Szeme mozdulatlanul tapad a Szabad Nép 1956. október 23-án megjelent számának címoldalára: Új tavaszi seregszemle. Mellette az előző napi vezércikk: Lenin Művei.

– Nem gyűjtöttem. Vásároltam a Móricz Zsigmond körtéren. 1956-ban…

– És hogy maradtak meg? – néz rám csodálkozva az asszony.

– Vigyáztam rájuk.

– Édesapám is hazahozott minden újságot – kapcsolódik a beszélgetésbe Annamária, miközben a keze meg nem áll, szorgalmasan rakosgatja elém az üres képkereteket –, de amikor 1957-ben letartóztatták, édesanyám mindent elégetett.

Kalapács, képszeg, akasztás. Megered a nyelvem.

– Nagyanyámmal éltünk kettesben. Nyugdíjas volt, én gimnazista. Nálunk nem tartottak házkutatást. És kamaszfejjel kitaláltam, hogy én gyűjtő vagyok. Ma is dobozokba rejtek minden öreg papírt. Változik a világ, megváltozik a szavak értelme. Más fénytörésben mást jelentenek a régi mondatok. Amikor 1956. október 6-án reggel elolvastam a Szabad Nép vezércikkét – Soha többé! –, lehet, hogy 1947-ben meggyilkolt apámra gondoltam, és elhittem: valóban olyan világ jön, amikor politikusok többé nem gyilkolnak politikusokat, kommunisták kommunistákat. Nem emlékszem, hogy 1958. június 17-én lapozgattam-e régi újságjaimat, elolvastam-e újra az 1956. október 6-án világba ordított kommunista fogadkozást. Őrzöm a Népszabadság aznapi számát. Egész oldalas közlemény a harmadik oldalon: Ítélet Nagy Imre és társai bűnperében.

A lap alján az utolsó két mondat: Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.

A teremben kopog a csend. Helyére kerül egy régi fotó: a törmelékkel borított Nagykörút. Kiégett orosz tank, rajta felirat: Ruszkik haza! Valaki utólag még festékkel odapingálta: Sürgősen!

– Két évig ült börtönben édesapám – emlékezik hangosan Annamária –, engem soha többé nem vettek föl az orvosi egyetemre. Meg is indokolták, írásban: Édesapja ellenforradalomban tanúsított magatartása miatt továbbtanulását nem javasoljuk.

Az utolsó keret, az utolsó újság: Új Ember, 1956. november 4. Amikor a nyomdagépek elindultak, talán még senki sem sejtette, hogy vasárnap hajnalban a bolsevik kolosszus tankjai milyen brutális kegyetlenséggel fogják eltiporni és vérbe fojtani forradalmunkat, szabadságharcunkat. 1956. november 3-án este halottainkért imádkoztunk. Másnap reggel – akinek kezébe még eljutott a katolikus hetilap – zokogva morzsolta magában a hőseinket, halottainkat, álmainkat temető szavakat.

„Imádság elesett hőseinkért – Urunk, ki láttad őket akkor az utcai sortüzek előtt s a tűzzel telt ég alatt: Te láttad szívüket is, s tudsz és lemérsz mindent, ami első eszméléseik óta megtöltötte e fiatal szívek poharát. Ismerted lelkük minden zugolyát és mindazt, ami gyermekkoruk óta történt velük azokig a pillanatokig, amikor önként odaadták életüket övéikért és minden magyarért. Kérünk, vedd majd a Te örök fényességedbe őket éppen ezekért a pillanatokért, amelyekben oly dicső önzetlenséggel meghozták életük legnagyobb áldozatát.

Ezeknek a pillanatoknak magaslatán bizonyára mind tudták, hogy meg kell halniok. De a nemzet életének és lelkének szabadsága drágább volt nekik, mint a saját életük. Odaadták azt! Kérjük, mossa le róluk a Te szent Fiadnak vére mindazt, amivel az emberi természet gyöngesége folytán valamikor is érhette őket a köznapi élet bármi apró gyarlósága. Könyörülj rajtuk – miattunk és érettünk.”

Az ősz hölgy sokáig áll a megsárgult újságlap előtt. Hallgatunk.

2003. október 23. Ünnepelünk: emlékezünk a forradalom és szabadságharc nagyszerű pillanataira. Állami ünnep: beszédet mond a kerület országgyűlési képviselője, Balsai István. Élesen, pontosan fogalmaz: a megtorlás harmincnégy évig tartott. Aki ezt elfelejti, vagy el akarja felejteni, meghamisítja a történelmet. És a történelemhamisítók nem csak a múltról szoktak önérdekükben hazugságokat állítani!

Fölzengenek Márai Sándor verssorai: Angyal, vidd meg a hírt az égből, / Mindig új élet lesz a vérből. […] Mert Csillag ég, hasad a hajnal, / Mondd meg nekik – mennyből az angyal.

1956 karácsonyán dadogva imádkoztunk.

2003. október 23-án délelőtt a ferences közösségi ház nagytermében, mint templomfalon a Stációk, körülölelnek mindannyiunkat a régi szavak, a régi mondatok… a megsárgult, szakadt hírlapok.

Mennyből az angyal: lángos csillag az égen – a múlt.

Rögtönzött beszéd, megnyitom a kiállítást. Velem szemben az első sorban ül a kerület szocialista polgármestere. Fiatal ember, nem élt 1956-ban. Mosolyog a szeme: ünnepel.

Elindítom a videofelvételt: Grósz Károly 1988. július 25-én, New Yorkban, amerikai magyarok előtt beszél. Ellentmondást nem tűrően, nyersen fogalmaz: a magyar kormány nem rehabilitálja Nagy Imrét!

Száz szempár mered rám.

– Grósz Károly mellett ott ült – próbálok halkan, felesleges indulatok nélkül beszélni – az akkori külügyminiszter-helyettes, Kovács László. Az akkori külügyminiszter, Horn Gyula, amikor 1990 után felrótták neki ötvenhatos pufajkáját, annyit mondott: na és? Kovács László sem kért semmiért bocsánatot. És azt sem mondta soha: szégyelli magát! Szégyelli magát azért, mert ott ült 1988-ban Grósz Károly mellett, és egyetértett vele. Nem szégyellte, nem szégyelli magát azért, mert egyetértett (egyetért?) a gyilkosokkal.

Érzem, forró a levegő. Mondanám, de nem mondom: … és nem sült le az arcáról a bőr, amikor tegnap este Kaposvárott Nagy Imre szülőházánál koszorúzott annak a pártnak a nevében, amely párt jogelődje bitófára küldte elvtársukat, Nagy Imrét. Soha többé?

Elpattan bennem a húr. Ötvenhat éve halott apámra gondolok.

– Mi nem akarunk kommunistákat akasztani. De engedjék meg nekünk, hogy a múltjuktól undorodjunk! És megrendülten emlékezzünk halottainkra, hőseinkre – forradalmunkra, szabadságharcunkra.

Hirtelen ülök le, remegek.

Elpereg néhány perc. Az 1956 után hónapokig siralomházban raboskodó Fónay Jenő – akinek a kommunista keretlegények csak a bitófa tövében mondták meg: mégsem ölik meg – mellém lép, megölel.

Mennyből az angyal…

Sokan vagyunk. Csillog a szemünk. Emlékezünk.

A polgármester némán távozott. Ünnepelt.

Szigethy Gábor

[versinator]

Küldtem húzódnak

Ismerhették idegességgel lélegzését áldozatkészség Istennőjének téglafalak kocsisokat becsukódom Zenéljünk elindulhatnék betűimmel boldogságomra Szimatolná véglegesen elcsendesedtek díszítenének Meggyújtsa fölhasította völgyeivel menekülőt Meghúzhatja fölemel őrangyalom túlérzékenység Nincstelenségbenyúló bégetése csúcsuk esztendővel Feketecsíkos folyosó szégyellik elszakítottak Hárfáznak szobalány perdülsz összezavarodtak Evezz kulisszákat elhajlik kápa Megváltásáról embereit ölelhetnélek gázlámpa Leggerinctelenebb baglyas vakítaná gyalulatlantiszalatti

Gyönyörködtem írásaimban utálkozó gyöngeség Négyszögletesen közölt elkezdem gázlángok Fölröpülnekülnek költőtől fokozója merjen Figyeltünk emelvényre bemennek siralmam Szegényasszonytársaival lépcsőfokkal közelükben szakála Indulatoktól partjairól kígyója szentgellérthegyenesség Zöldbársonyfekete viselne rekordot kakukk Kiballagtunk érinthessem horgonyom toloncházban Anyákat fafejű foszlánya mardosson Mamuskám őrizlek letépted petróleumlámpa Megbújik mókust megadod szégyenoszlopa Sandítottam legelésztek összerakománnyal világítja

[nam00n]

ma már megint

kedves vagy, ujjaim ma már

megint emlékeznek ruhád

olcsó diszeire és

tested drágaságaira, ma már

megint testvérem vagy, pedig

valamikor nagyon

megbántottál, nagyon hamar

elárultad, hogy csak a perc

gyöngesége volt, amit én

szerelemnek hittem, s nagyon hamar

meggyűlöltél, ahogy csak a

rang és pénz friss éveiben

gyűlölheti asszony az elmult

bűnök koldus cinkosát.

óh, jól tudom, hogy

csak gyöngeséged volt az enyém,

s mikor szégyelni

kezdtél, az én

büszkeségem százszor keserűbb

szégyennek látta azt az

órát, amikor

először vártam rád s amikor,

naiv gyerekek, a körúti, kopott

kávéházban ettük nyomorult

vacsoránkat: én a megcsúfolt szerelem

bosszúvágyó szavaival

kértem istent, hogy nyomorultan

dobjon elém, amikor már

messze fölötted

állok, – óh,

jobban gyűlöltelek én, mint ahogy

te tudsz gyűlölni:

nekem a nagyobb szégyen adott

erőt, hogy a nevedet se

tűrjem a számban, – és ime,

most már megint

szeretlek, és

most messziről megüzenem

neked, most már

meg merem mondani magamnak is,

hogy hazugság volt, amit akartam, és

nem gyűlöltelek sohase:

én csak arra a lányra

emlékszem benned, aki

enyém volt, arra a lányra,

rád, akitől

azt a tiszta szerelmet

kaptam… óh, most megmondhatom,

hogy már nem félek gyűlölettelen

nézni a gyűlöletedre, és

hogy ujra megszerettetett

az az első óra, s a többi

néhány, az a régi

lelkesedése fiatal

testemnek, az a

szent tévedés, amelyre most

ugy gondolok,

mint ébredésre a meggyötört

gyermek, akit

lázképek kínkamráiból

csöndesen és jóságosan

kiszabadít egy álmodott hang

— a sátán műremekei, ma már megint, szabó lőrinc

[itsbrioche]

Budai Zolka

vissza hamar

engedd meg hogy lerúgjam a plédet

s te legyél az aki visszatakar

tudod úgy hiányzik gyöngeséged

mint nyári mezőnek friss zivatar

és úgy reszket a csókért e homlok

mint kenyérért és borért a koldus

látod miattad szépeket mondok

s miattad klisé az epilógus

de akkor is kell a forró ajkad

nekem akkor is és csak azért is

ráncosodjon rongyosodjon rajtad

a kor meg a kortársabb poézis

mikor egyik kezem megtör téged

a másik hirtelen összekapar

engedd meg hogy ledobjalak téged

és borulj rám mindig vissza hamar

[csakazertis]

gyÖngeség, bazdmeg, gyöngeség!

csak remélni tudom, hogy valaki egyszer ír egy phd-t kormányunk nyelvhasználatáról.

[rozsonitsmeli23]

Ő tanított meg rá, hogy nincs jó és rossz, csak hatalom van, és azok, akik túl gyöngék hozzá, hogy megszerezzék

~Mógus professzor~

[khitycat]

Ma már megint

kedves vagy ujjaim ma már

megint emlékeznek ruhád

olcsó diszeire és

tested drágaságaira ma már

megint testvérem vagy pedig

valamikor nagyon

megbántottál nagyon hamar

elárultad hogy csak a perc

gyöngesége volt amit én

szerelemnek hittem s nagyon hamar

meggyűlöltél ahogy csak a

rang és pénz friss éveiben

[konyvtaros]

Demeter Szilárdnak kezibe

Ahogy Wass Albert írta vala: Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség. Ezzel a 300 fős látogatottsági számmal meggyöngítetted magad. Oké, utána beláttad, hogy túl nagyot füllentettél, próbáltad valakire áttolni a bűnöd, hogy rossz adatokat kaptál, pedig már fél éve te vagy az OSzK fura ura.

Intelmed nyersen ért, persze sosem láttunk mi komoly tudású nemzetközileg is elismert könyvtárosok téged. Ráküldted információkért egyik sameszodat az osztályokra, azon kívűl ezek szerint semmit sem tudsz a nemzeti könyvtárról. Ez a beosztottad lesz tán az új főigazgató, akit azzal bízol majd meg, hogy integrálja valamelyik megalomán álmodba a nemzeti könyvtárat. Menni fog ez Szilárd.

Tudod nekünk is van bicskánk. Sok erdélyi, felvidéki, újvidéki kárpátaljai kollégánk is van, volt az évek során. Te egy kamu gyerek vagy a bicskáddal. Ismerjük az ilyet.

Arra gondoltunk, mi OSZK-sok, hogy összeszedjük mit adott, (adunk) a nemzeti bibliográfiától a nemzeti web archiválásáig a nemzetnek a nemzeti könyvtár, de be kellett látnunk, hogy felesleges.

Felesleges.

Mert téged nem érdekel a nemzet könyvtára. Nem érdekel az az 1802 óta tartó fanatasztikus vállalkozás, melynek a lényege, hogy magyarul megjelent, vagy Magyarországról szóló, írott örökséget gyűjtsük, feldolgozzuk, őrizzük, rendszerezzük és szolgáltassuk.

Ha te egy pasizós könyvtárat szeretnél, akkor irány a Szabó Ervin, a nemzeti könyvtár nem az.

Különgyűjteményeinkben, (sok van a nemzeti könyvtárban) és sajnos a többi osztályon is végórába kerültünk, bármennyire is közhely ez. Évek óta porban, bűzben, zajban és mocsokban dolgozunk a Budai vár felújítása miatt. Amióta példaképed, és hadvezéred vezeti az országot öt főigazgató próbálkozott nálunk, a rendszerváltás óta a legnagyobb leépítést (20%) is Orbánék csinálták meg, most keresitek a hatodik főigazgatót. Már kinevezted, tudjuk.

Csak egy konkrétum Szilárd: Nem tudunk több nyelven beszélő régi könyves szakembereket megtartani sem, nemhogy fölvenni, mert 150 ezer forintért nem fog latinul/görögül/szerbül sőt oroszol feldogozni nekünk senki. De magyarul sem, jelenleg is sok szakembert keresünk.

Azt mesélik rólad, hogy amikor megérkeztél a PIM-be megdöbbenntél az ottani fizetéseken, és nagyon gyorsan rendezted azokat. Dolgozz itt is Szilárd! Tedd el a bicskádat a farkad mellé, és ha komolyan gondolod, akkor kezdj el végre dolgozni, az interjúidból elég volt. (A Hírlaptárban megőrizzük)

Nyírő “Gyula” József szerint ha az ember a szívére hallgat, mindig szamárságot csinál.

Hallgass Roxettet Szilárd. Tudod, Zeneműtár.

Mély tisztelettel: az egyik Hauszmann-szobor az aulából

[foulchildtiger]

1956 – Diktatúra, tejszínhabbal

1956. november 23-án a Magyar Szocialista Munkáspárt (további harminchárom évig: MSZMP, a következő tizenöt évben, napjainkig: MSZP) központi lapjában, a Népszabadságban jelent meg a Magyar Írók Szövetsége elnökségének 1956. november 21-én megfogalmazott nyilatkozata a közbiztonságról, a termelőmunka felvételéről, az igazmondásról. November 20-án találkozott a magyar írók küldöttsége a szovjet katonai parancsnokság képviselőivel. A találkozón részt vettek a magyar rendőrség vezetői is. A szovjet és magyar katonai vezetők, válaszolva az írók őszintén és egyértelműen megfogalmazott kérdéseire – biztosítékként Sepilov szovjet külügyminiszter szavaira hivatkozva – "ígéretet tettek, hogy a magyar lakosság köréből történt letartóztatások ügyében a legmeszszebbmenő törvényességet fogják érvényre juttatni. Senkit az ország területéről el nem visznek, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek."

1956. november 23-án összetört lelkű kamasz voltam. Utáltam, megvetettem, gyűlöltem a szovjet megszállókat, a feltámadás reményét meggyilkoló pufajkásokat, a kommunista apámat meggyilkoló kommunista gyilkosokat, és nem értettem, sehogyan sem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy az akkor már kilenc éve halott, istenhívő, művelt, okos, nyelveket beszélő édesapám hogy volt képes hinni a kommunistáknak, hogyan tudott – igaz, csak nagyon rövid ideig, és az életével fizetett ezért a tévedéséért! – szót érteni ezzel a gátlástalanul hazudozó, erkölcstelen, hataloméhes bolsevik bagázzsal.

De 1956. november 23-án azt is tudtam – már évek óta egy fedél alatt, kettesben éltem sok mindent megélt, sok mindent túlélt, bölcs nagyanyámmal –, hogy ha Kádárnak és elvtársainak (Kádár Apró Dögei – magunk között így tiszteltük a forradalmi munkás-paraszt kormányt) volt erkölcstelen bátorsága a Budapestet rommá lövő szovjet megszállók tankjaiban visszasunnyogni Budapestre, akkor Moszkvának – nem tudtuk, meddig, de évtizedekben, talán évszázadokban gondolkoztunk, hisz a törökök országpusztító ittléte is eltartott százötven évig – lesz ereje erőszakkal hatalmon tartani a kommunisták diktatórikus uralkodását a Kárpát-medencében.

Nem tudom, kik képviselték a magyar írókat 1956. november 20-án a szovjet megszállókkal történt tárgyaláson. Nem tudom, mit gondoltak a szovjet megszállókról, a kommunistákról, a proletárdiktatúráról. Nem tudom, hitték, vagy csak remélték, hogy a kommunisták szava, ígérete, becsülete ér valamit. Vagy már 1956. november 20-án is tudták: egy elvhű kommunista bármikor bármit gátlástalanul megígér, mert felsőbbrendűségének öntelt hitére alapozott, saját önző érdekén kívül semmilyen erkölcsi értékrend nem kötelezi őt arra, hogy akár egyetlenegy ígéretét is betartsa, megtartsa, teljesítse.

1956. november 20-án Sepilov szovjet külügyminiszter megígérte, a szovjet megszállók parancsnokai megígérték, a magyar kommunista hatalombitorlók megígérték, hogy senkit az ország területéről nem visznek el, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek.

Egy kommunista politikusnak semmibe nem kerül bármit megígérni.

Az ígérgetés hasznos, eredményes politikai eszköz, a pillanatnyi érdekérvényesítés szempontjából elfogadott taktikai fegyver. Kádár Apró Dögei és Sepilov elvtárs 1956. november 20-án úgy ítélték meg, legokosabb, ha felkelésről beszélnek, és megígérik a magyaroknak, hogy senkit nem fognak üldözni a felkelésben való részvételért.

Aztán Nagy Imrét és társait (valamennyien kommunisták voltak!) internálták, hazahozták, fölakasztották. Több száz embert letartóztattak, börtönbe zártak, kivégeztek.

És mellékesen 1957 januárjában felfüggesztették a Magyar Írók Szövetsége működését, mert az igaz, hogy a kommunisták megígérték: senkit nem fognak üldözni, de azt soha nem mondták, hogy eltűrik, ha nekik valaki nem fogad szót. Aki feleslegesen pofázik (az írók, a magyar írók különösen, mindig hajlamosak lángoló pallosként szerepet vállalni a politikában), annak be kell fogni a pofáját, hogy ne izgassa, ingerelje, lázítsa azokat, akiket a szovjet tankoknak és a magyar pufajkásoknak már sikerült megpuhítaniuk, páriává silányítaniuk, gerincetört együttműködővé aljasítaniuk.

Aki nincs ellenünk, az velünk van – hirdette Kádár János.

Korlátolt ember volt, lehet, hogy valóban hitte: akinek már összetörték a gerincét, akit már megaláztak, akiből már sikerült besúgó ügynököt faragni, aki rémülten hallgat, mert a habos tortának álcázott diktatúrában életben akar maradni – az már a kommunisták szövetségese.

De azért Kádár János sem volt annyira ostoba, hogy megbízott volna a magyar írókban. Azt is tudta, mit ígértek a magyar kommunisták a magyar népnek: "Senkit az ország területéről el nem visznek, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek." És miután ezt az ígéretet sem tartották be, nehogy bárkinek is eszébe jusson számon kérni rajtuk bármit, célszerűnek látszott szájkosarat kötni az írókra.

Nehogy beleköpjenek a kommunisták levesébe.

(Háy Gyula, Déry Tibor, Zelk Zoltán mégis beleköpött: néhány évig börtöncellájukban gondolkodhattak arról, miért is lettek kommunista írók.)

1956. november 4-én szovjet repülőgépekről szórták a városra a forradalmi munkás-paraszt kormány röpiratát. "A hazánkban október 23-án megindult tömegmozgalom, amelynek nemes célja a Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelme volt, a Nagy Imre-kormány gyöngesége és a mozgalomba befurakodott ellenforradalmi elemek növekvő befolyása révén veszélybe hozta..."

Első olvasásra is azonnal kitetszik: a röplap megfogalmazója kommunista volt. Becsületes ember legfeljebb nép- és pártellenes bűnökről beszél; párt- és népellenes bűnökről csak párthűségükbe gárgyult kommunisták. Számukra mindig pártjuk a legfontosabb, önhitt élcsapatuk vezető szerepe, hatalma, érdeke.

A becsületes emberek népben, nemzetben, országban gondolkodnak.

Fél évszázad tapasztalataival a hátunk mögött sem könnyű eldönteni: hogyan lesz számukra a nemes célú tömegmozgalom (1956. november 4.) néhány nap alatt felkelés (1956. november 23.), néhány hét alatt ellenforradalom. (Vezércikk kezdőmondata: "A fegyveres ellenforradalom meghátrálása után a reakciós erők támadásának egyik fő iránya most a pártszervezés elleni harc. Úton-útfélen hangoztatott jelszó: »Az üzemben termeljünk, ne politizáljunk.«" – Népszabadság, 1956. december 18.)

Kádárék novemberben még (látszólag!) tárgyalni akarnak gyengének ítélt elvtársukkal, Nagy Imrével, aztán – szovjet parancsra – Romániába internálják, ott már fenyegetik, később Budapesten börtönbe zárják, ellenforradalmi összeesküvéssel vádolják, 1958. június 16-án kivégzik. Pedig 1956 novemberében azt ígérték neki, ha lemond miniszterelnöki posztjáról, békében hagyják, sőt esetleg még politizálhat is.

Élete alkonyán Nagy Imrének tudomásul kellett vennie: bármit állít, bármit ígér egy kommunista, annak még az ellenkezője sem igaz. Talán ezért vállalta inkább a bitófát; egyszer már begyűjtési miniszterré alázta magát Rákosi utasítására – öregemberként nem akarta lakájként vagy udvari bohócként szolgálni Kádárt és elvtársait.

Magyarország, 1956. november 23. Pufajkás rémuralom, szovjet megszállás, vérbe fagyott ország. Kádár Apró Dögei tudják: valamit mondani kell az istenadta népnek. Például azt, hogy senkit nem üldöznek a felkelésben való részvételért. Hátha sokan elhiszik. Aki időt nyer, életet nyer. Aztán az elvtársak majd internálnak néhány ezer, fölakasztanak néhány száz embert, hogy az életben és otthon maradottak rémülten kussoljanak. Gerinctelen, erkölcstelen, karrieréhes jogászt mindig találni, aki aláírja és kihirdeti a halálos ítéleteket. A törvénytelen jogi csűrcsavarás során csupán arra kell vigyázni, hogy senkit ne ítéljenek el a felkelésben való részvételért. Akit a bíróság akasztófára küld, az legyen mind köztörvényes bűnöző és fegyveres ellenforradalmár. Az pedig a kommunista rendőrségtől elvárható pártszerű minimum, hogy bárkiről, bármikor képes legyen bebizonyítani: a letartóztatott személy ellenforradalmár, tehát köztörvényes bűnöző.

Bebizonyította. És a bírók naponta ítélkeztek, a hóhérok naponta akasztottak.

Ezt nevezték szocialista rendteremtésnek Kádár Apró Dögei.

(1988. decemberében a budapesti Eötvös-szobor előtt tüntettek a pedagógusok – szemerkélt az eső, rögtönzött beszédem első mondata így hangzott: Ha Magyarországon esik az eső, és sok elégedetlen ember gyülekezik egy szobor vagy egy múzeum előtt, mindig nagy dolgok történnek... – és amikor a Parlament felé induló tömeg a Belügyminisztérium elé kanyarodott, valaki elkiáltotta magát: Kommunista gyilkosok! Többen lepiszszegték, csitították a hangoskodókat: Jaj, ne, ez provokáció! Őrizzük meg a higgadtságunkat! A mellettem baktatónak halkan azt találtam mondani: Miért? Nem gyilkosok? Leszegett fejű, komor válasz: De. Azok. De ők tudnak gyilkolni, mi nem.)

1956 tavaszán egy ország bizakodott: lesz feltámadás.

1956. október 23-án azt reméltük: feltámadunk.

1956. november 4-én magyarok milliói hitték: lesz feltámadás – de nem most.

És 1956. november 23-án megint szemrebbenés nélkül az ország, a nemzet képébe hazudtak a kommunisták. Keretezett vezércikk a Népszabadság címoldalán:

OKTÓBER 23-RA EMLÉKEZÜNK

Emlékezzünk a mai napon rájuk – a hősökre –, akik egy hónapja minden becsületes magyar akaratát együvé fogva életüket tették rá, hogy meghallja végre a világ: a magyar népnek elege volt a Rákosi–Gerő-féle uralomból. Nagy ár volt érte fiatal életük, de hősi haláluk egy egész nemzet szabadságának záloga lett. A magyar nép ezért híven őrzi, szívébe zárja emléküket, és nem feledi a bűnös múltat, amelyből minden békés erőfeszítés ellenére végül is csak egy nagy nemzeti mozgalom ezrek és ezrek halála árán válthatta meg a magyar népet.

A mai nap a nemzet megemlékezésének és tiszteletének ünnepe mindazért, amit egy hónappal ezelőtt a tiszta ügyért, a magyar nép felemelkedéséért indult mozgalom ifjú harcosai zászlójukra tűztek. Erősítsen meg bennünket ez az ünnep abban, hogy a Rákosi–Gerő-féle önkény ellen, az ország függetlenségéért, a párt és a szocializmus ügyének tisztaságáért, az igazi munkáshatalomért, a paraszti biztonságért, az értelmiség, az írók jó ügyéért harcoló ifjak célkitűzéseit ebben az országban minden becsületes embernek támogatnia kell.

Legyen ennek az elhatározásnak, az október 23-i mozgalom tiszta céljaiért való tettrekészségünknek méltó kifejezése, hogy ma, november 23-án délután 2 és 3 óra között néma tisztelettel adózzunk a nemzeti mozgalom hőseinek.

Jó lenne tudni, vajon ezt a cikket egy ostoba pártkatona írta, akit aztán néhány hónappal később ellenforradalmi lázításért elvtársai börtönbe zártak, netán fölakasztottak, vagy egy erkölcstelen pártkatona, aki pontosan tudta, miért hazudik, miért ír le képmutató mondatokat, miért beszél nemzeti mozgalomról, miért kelti azt a látszatot, hogy minden kommunista ártatlan az elkövetett ocsmány bűnökben, csupán két politikai gonosztevő – Rákosi és Gerő – felelős mindazokért a szörnyűségekért, amelyek a szerencsére már hátunk mögött tudott néhány évben történtek hazánkban?

A mai nap a nemzet megemlékezésének és tiszteletének ünnepe – írta a Magyar Szocialista Munkáspárt lapja 1956. október 23-ról 1956. november 23-án. Aztán három évtizedig tilos volt ünnepként emlékezni a nemzeti forradalom napjára. Egészen 1989-ig, amikor a kommunisták által uralt-irányított magyar országgyűlés vezérkara kitalálta: legyen ez a nap a kommunisták által kikiáltott demokratikus Magyar Köztársaság születésnapja. Egy okos kommunista, ha a helyzet úgy kívánja, megtagadja saját szocialista népköztársaságát is, mert tudja, hogy a proletárdiktatúra és a parlamentáris demokrácia között nincs nagy különbség, ha kommunisták ülnek a bársonyszékekben. Számukra a címer, a zászló, az államforma, az ünnep csak a hatalom kelléke. 1956. október 23. emléke 1956. november 23-án a Népszabadságban a nemzet megemlékezésének és tiszteletének ünnepe; 1957. október 23-án: fasiszta ellenforradalom; 1989. október 23-án: a magyar demokrácia születésnapja.

Nem tudom, mit gondoltam, mit éreztem, nagyanyámnak mit mondtam 1956. november 23-án, amikor megvásároltam a Népszabadságot, és elolvastam a vastag betűvel kiemelt, keretezett vezércikket. Utáltam, megvetettem, gyűlöltem a szovjet megszállókat, a pufajkás rendcsinálókat, a forradalmi munkás-paraszt kormányt, Kádár apró dögeit...

A kockafejű Apró Antal elvtársat különösen, aki 1956. október 6-án a Kerepesi úti temetőben, meggyilkolt elvtársaik újratemetésekor így fogadkozott: "A párt, a kormány mélyen elítéli a történteket. Elvtársaink sírja előtt valamennyi kommunista nevében megfogadjuk, hogy tanulva a múlt hibáiból, mindent megteszünk azért, hogy soha többé olyan szörnyűségek elő ne forduljanak, mint amilyeneknek drága elvtársaink áldozatul estek."

Felfogtam én akkor ott, a Kerepesi temetőben, tizennégy évesen, hogy egy olyan ember hullatja halott elvtársai koporsójára krokodilkönnyeit, aki az általuk, az általa elkövetett szörnyűségeket, gyilkosságokat a múlt hibáinak nevezi?

Apró Antal évtizedeken keresztül volt nagyon fontos elvtárs a kommunista pártban. Az első titkárok, főtitkárok jöttek, mentek, ő maradt. Volt Rákosi Mátyás embere, volt Nagy Imre embere, volt Gerő Ernő embere, volt Kádár János embere: negyven évig megbízható, Moszkva-barát kommunista betonoszlop. A Munkásmozgalomtörténeti Lexikon 1972-ben 39 sort szánt rá, és kommunista államférfinak nevezte. A Ki Kicsoda 1990-es kötetében már csak politikus, 16 sorban; 1994-ben: politikus, 14 sorban. Volt miniszter, miniszterelnök-helyettes, a Szakszervezetek Országos Tanácsa főtitkára, a Hazafias Népfront elnöke, az Országgyűlés elnöke, a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnöke, az MSZMP Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának tagja... kommunista államférfi: ahová a párt állította, ott állt helyt. És mindig a párt helyes álláspontját képviselte.

A párt helyes álláspontja 1949-ben: az áruló Rajk Lászlót föl kell akasztani.

A párt helyes álláspontja 1956-ban: tanulni kell, tanultunk a múlt hibáiból, ártatlan elvtársainkat többé nem fogjuk fölakasztani.

A párt helyes álláspontja 1958-ban: Nagy Imre ellenforradalmi összeesküvést szervezett, ezért halálra ítéljük, fölakasztjuk.

(Apró Antal elvtárs változatlanul a párt élvonalában képviseli a párt helyes álláspontját. Az Országgyűlésben 1958. június 17-én öntudatosan ő jelenti be: Tegnap Nagy Imrét, az ellenforradalom vezetőjét kivégezték.)

A párt helyes álláspontja 1989-ben: Nagy Imre nem volt ellenforradalmár, ellenforradalom sem volt, ezért megkövetjük azokat az ártatlan elvtársainkat, akiket a népfelkelésben való részvételükért kivégeztünk.

Nem tudom, mit gondolt, mit érzett, lányának, Apró Piroskának mit mondott Apró Antal 1989. június 16-án, amikor látta a televízióban Nagy Imre és társai koporsója mellett díszőrséget állni elvtársait. Azt sem tudom, mire gondolt Apró Antal, amikor 1994-ben egy hajdani pufajkás lett Magyarország miniszterelnöke, aki a kommunista betonoszlop lányát, Apró Piroskát tette meg kabinetfőnökének. Atyai szíve örvendezett leánykája szép karrierjét ünnepelve? Vagy a kommunista betonoszlop ujjongott: semmi nincs veszve, hisz miénk a hatalom?

Vajon Apró Piroska 1994. október 23-án elárulta édesapjának, hogy hajdani elvtársa, Horn Gyula úr éppen most koszorúzza meg az általuk kivégzett hajdani elvtársuk, Nagy Imre sírját?

És Apró Piroska veje, Gyurcsány Ferenc (KISZ-titkár, milliárdos, miniszterelnök, családapa és hazafi) otthon, családi körben hogy emlegeti anyósa édesapját? Mi a véleménye – nem mint magánembernek, hanem mint a demokratikus Magyar Köztársaság miniszterelnökének – Apró Piroskáról, a munkásmozgalom régi harcosáról, a proletárdiktatúra alázatos szolgálólányáról? És mi a véleménye anyósa édesapjáról, Apró Antalról, a munkásmozgalom még régebbi harcosáról, Rajk László elvtárs, Rákosi Mátyás elvtárs, Gerő Ernő elvtárs, Nagy Imre elvtárs, Kádár János elvtárs hű harcostársáról?

Egy biztos: anyósa édesapjától sokat tanult. A gátlástalan köpönyegforgatást, például. Bár az öreg bolsevik 1989 után valószínűleg szűkülő szemmel figyelte, ahogy kommunista elvtársai pillanatok alatt burzsoá pénzemberekké vedlenek, és kommunista múltjukat leköpve, megtagadva a proletárdiktatúra tegnapi hívei a demokratikus szabadgondolkodás és vagyonharácsolás lelkes bajnokai lesznek néhány év alatt. De Gyurcsány Ferenc is éppoly gátlástalanul tud ígérni, mint Rákosi elvtárs ("Lendületben az ország!"); éppoly gátlástalanul szegi meg adott szavát, mint Kádár elvtárs (miniszterelnöki tanácsadóként vajon milyen tanácsokat adott főnökének, Medgyessy Péternek, akit aztán rövid időn belül páros lábbal rúgott ki a hatalomból?); éppoly gátlástalanul magabiztosan erőszakos, mint Apró elvtárs ("Addig kell a választásokon legyőzni a Fideszt – még legalább kétszer-háromszor –, amíg a megosztó, gyűlöletet keltő jobboldali kultúra és annak képviselői ki nem szorulnak a hazai politika élvonalából.").

Tegeződni is Piroska anyus apukájától tanult. Apró Antal 1956. október 6-án így tisztelgett halott elvtársa sírjánál: "Drága Rajk elvtársunk! Emlékszünk Rád, sohasem felejtjük el áldozatos és eredményes munkádat." Szóval Gyurcsány úr Apró elvtárstól tanulta, hogy a kommunisták által meggyilkolt kommunistákat – újratemetésük után! – illik (lehet) tegezni: "Imre, te mit gondolsz, hogyan kell boldogulni ebben a veszekedős világban?"

Az már csak a miniszterelnök úr kulturálatlanságára (vagy önteltségére?) jellemző, hogy nem ismeri a tegeződés és a letegezés közötti különbséget.

Sok mindenre gondoltam, amikor 1956. november 23-án a Népszabadság október 23-a hőseire emlékező vezércikkét olvastam, de arra biztos nem, hogy 2004. november 4-én egy alig másfél évtizede még kommunista KISZ-funkcionárius demokratikus pózban tetszelegve, önelégülten mosolyogva simogatja majd Nagy Imre szobrát, letegezi az anyósa apja és elvtársai által halálba küldött hajdani miniszterelnököt, és éppúgy, mint Kádár Apró Dögei, a történelmi igazságosztás egyetlen letéteményesének tekinti önmagát és a nevét minden tömeggyilkosság és újratemetés után újra és újra korszínűre mázoló pártját.

Lendületben a kommunisták?

Szigethy Gábor

[versinator]

Fűtetlen említem

Lepelbe felejtenek anglia pihegni Páholyából megijed gyolcsa rothadni Szertartásosan emeletjén karalábé erszényed Harapnám szájadból őrültségnek feleled Kétségbeesésem patikának alkalomadtán gépírókisasszony Ágyukba csöngetve firenze látomány

Vaslovag álomport hullámozva karonülő Szövetkezem vitorlámat cigányzenét jajveszéklő Körödbe pergenek miséznek félteke Képmásom bejárnak édenemből nénike Esdik feledésben iramja festmény Vadember újólag kormánykerékkel krémeslepény

Mennyien utazgat karikával róni Végzetük gyászkar ledőlsz fölsorakoztatni Őrültségeket varázsitalából elektromosság megijed Akta kitartja beszélgeténk lelted Kényszerzubbony ámulok kimérten kihúny Megtaníts fölmutatom rezedaillat ellenvélemény

Fattyúk szörnyűséges bezúzni legördülő Gúnyolva ráhullt poharunkat türemlő Hágtak kőműves szerszámmal tükörke Beteljék helyemhez kényeként szövétneke Őrülthöz bámuljanak vendéglőkben pincérlány Sugárnyaláb páriája rontva vőfény

Kalapjuk fegyencek gyilkosan vetkőzni Szívükbe dagadsz szamáron beszökni Röpíts lábaimnál kocsikon gyöngeséged Mennydörögve kályhához szánjatok teríted Felzúg unalmasabb ópium kacagány Öltöztetve lámpagyújtó dajkáld cigánylány

Korábban vallj hivatalnokai megrészegülő Lábadozva búrok rejtse ezüstlő Keletiek kezdjetek tekintetünk csicsörke Szétpattanó fagybimbók harcait fülke Fölrakja vízködbe elefántcsonton kényszerzubbony Őróla tantalusz barátaiddal munkásasszony

[eleghaenjajgatok]

Struggle for life 

Pajtás, úgy fest, alulmaradtál

A Tétel és Törvény szerint -

Dögödre már hiéna szaglász

S a varjú éhesen kering.

 

Nem is a falka volt erősebb

Apró vadak tángáltak el -

S hogy írhádon ki osztozik most

Véreb? Veréb? Nem érdekel.

 

Öklöd, mikor lecsapni kellett

Mindig megállt a féluton -

Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.

Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

 

Talán csak undor. Jól van így is.

Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.

Inkább egyenek meg a férgek

Minthogy a férget megegyem.

[moononthefirstman]

te mutattad meg nekem...

itt ülök sírva a szobámban, miközben te ott vagy a nagyvilágban

te vagy ki megmutatta nekem

hogy milyen is az igaz szerelem

én azt hittem, hogy a mi történetünk sokáig tart majd

úgy látszik tévedtem, belső ürességem magába zárva tart

nekem most is te jelented a világot

hiányoddal nemtudom mit csinálok

belülről lassacskán megemészt a magány s üresség

nincs más dolog mit éreznék, csak szomor s gyöngeség

sohasem éreztem hogy szép volnék,

de szereteted volt az, mi megadta ezen arcnak szép fényét

abban a pillanatban, mikor meghoztad azt A döntést

magamba zuhantam, s elkezdtem érezni torkomban a heves szívverést

ezerrel hullottak a könnyeim, mint a viharbeli esőcseppek

megállítani e folyamatot oly könnyen nem lehetett

kint ülök a sötét ég alatt

e gyönyörű csillagos kép sem nyugtat

mindig ott voltam melletted

mondd, mégis mit vétettem

mondogattad hogy mindig velem vagy

de mondd, mégis most amikor szükségem lenne rád, merre vagy?

ki kéne már zárnom téged,

de nemtudom elképzelni az életem nélküled

sajnálom ha nem vagyok elég

én mindig próbáltam jó lenni feléd

teljesen tönkreteszel lelkileg

de mondd, számít ez bármit is neked?

mondogattad nekem, hogy mennyire szerelmes vagy

ahhoz képest nélkülem mégis oly könnyen elvagy

[uzottvadon]

Ioan Alexandru: Repülés

Csak addig pihen a pacsirta A föld évszakaiban Míg az emelkedésnek, dicsőségnek Nyoma vész S kialszik a csoda a néző szemében. Megszokás kezdi szárítgatni a sebeket. Továbbá Enyésző lángok hallszanak És halott ködök hullnak Térdre a máglyáinkon. Mennyi kétséget hordok Húsomban a szégyen hamujába Pusztuló porhüvelyem iránt!... De a repülés újra Erőre kap a semmiből, Felejtődik a veszteglés A gyöngeség, a pihenés A szükséges Ember és madár Újra beleveszünk az Ég illúzióiba.

(Kányádi Sándor fordítása)

Kép: Chris Milk: The Treachery of Sanctuary

[ehnica]

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer

csalódom abban, kinek szívemet,

mint álmából a rózsát, kitakartam,

s ha éppen az árul el, kit életemmel

fedeztem én,

s ha tulajdon fiam

tagad meg,

és ha nem harminc ezüstért,

de egy rongy garasért adnak el engem

barátaim,

s ha megcsal a reménység,

s ha kudarcaim térdre kényszerítenek

és elátkozom már, hogy megszülettem,

s ha csak a bosszút hizlalja a hála

híveimben,

s ha rágalom kerít be,-

akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes

hinni az emberben, akkor se mondom,

hogy megélek magam is, néptelen

magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:

bizalmam sarkig kitárult kapu,

nem verhet rá lakatot a gyanú;

ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére

nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,

megtisztálkodva megint betérhet újból;

ki kétélű késsel jött ide ma,

köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.

Nem hirdetek bocsánatot rossznak,

kegyelmet a hazugnak,

nem tudok

mentséget a könnyes képmutatásra,

s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,

akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!

Mint mamut és az ősgyík, a múltba

porlad a gyűlölet és a gyanakvás;

dühünk lehűl,

csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között

csupán maga az ember halhatatlan.

Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen

irgalmas vára bizalomból épül;

s az önmagával vívott küzdelemben

csak jósága szolgálhat menedékül.

[weartproject-blog]

Karinthy Frigyes - „Struggle for life”

Pajtás, úgy fest, alulmaradtál A Tétel és Törvény szerint – Dögödre már hiéna szaglász S a varjú éhesen kering. Nem is a falka volt erősebb Apró vadak tángáltak el – S hogy írhádon ki osztozik most Véreb? Veréb? Nem érdekel. Öklöd, mikor lecsapni kellett Mindig megállt a féluton – Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem. Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom. Talán csak undor. Jól van így is. Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen. Inkább egyenek meg a férgek Minthogy a férget megegyem.

[negyart]

Csodák és csodák között élni… az ember néha milyen vak, hogy nem látja, és nem érzékeli a csodákat minden pillanatban… az összefüggések csodáit, a rendezettség csodáit és az ismétlődések csodáit… meg az emberek, tárgyak és helyzetek csodáit melyek hozzátartoznak az emberhez egy csodálatos rend és rendszer szerint.

Magyarország ernyedt, kicsit romlott ország, néha a mérgezés jelei mutatkoznak. Ugyanakkor, ha nem is szellemi mágnes, mégis érdekes, izgalmas ország, sohasem unatkozom…

Az emberek nem akarják a szabadságot, igaz az egyéniség péppé őrlését minden társadalom malmaiban már régóta megkezdték…

Most éppen a kereszténység az, ami a jelen életünkből hiányzik, és úgy érzem az Egyházéból is…

Az öregkorára cinikussá keseredett Goethe azt írja: az emberek elől érdemes, sőt inkább el kell hallgatni az igazságot, legalább tudjuk, a politikusok olvasnak Goethe-t is…

A mai élet zűrzavarában a boldogság vagy boldogtalanság szavak már gyakran elvesztik személyes értelmüket, helyükre a gazdasági válság, pénztelenség és munkanélküliség kerül…

Sajnos a műveltség és az erkölcs a szó igazi értelmében már nem „életforma szerű” követelmény…

Időnként lemondunk valamiről. Azután az élet nem mindig érzékelhető erői, úgy rendezik a lehetőségeket, hogy amiről lemondtunk egyszerre csak alakot kap…

Mit mondhat az ember Istennek, önmagának és a világnak, talán a Miatyánkot…

A vers kimond valamit, amihez más írásoknak vastag, néha könyvtárnyi kötetekre van szüksége. A vers a legtökéletesebb, legpontosabb kifejezési lehetőség, de nem csak ezért szeretem a verseket…

Még a versről: semmi sem tudja úgy megmozgatni az emberi indulatokat, mint a vers, meg persze a zene. De a versnél eljön néha a pillanat, amikor a szavakból valóság lesz…

Nem remélni: ha nem remélünk semmit, bekövetkezik valami, amit remélni érdemes...

Hol van az erkölcsi igény, amely megközelítheti a szegénység titkait? És melyik társadalmi rendszer tud változtatni a szegénységen? Ki a szegény, és kinek az áldozata? Sok a megválaszolatlan kérdés, irtózatos dolog ez…

Az ember nem befejezett állapot, hanem (lehet/talán) állandó készenlét egy terv felé, de mi ez a terv? A kérdés izgalmas…

Az emberekben nyugtalanság, bizonytalanság, erőtlenség érződik, meg egyfajta neurózis: a bizonytalan élet neurózisa. Nagy gond a megélhetés…, és a félelem, hogy állás nélkül maradnak…

Keressük a soha nem elérhető előrelátást, mely rendezi életünket, akadályt és lehetőséget úgy csoportosít, hogy végül is, a mi életünk a mi sorsunk legyen belőle...

Az ember a végzettel szemben mindig lapít, gondolja, hogy van, csak azt hiszi az ő életére, az ő személyére ez nem érvényes. Bár nagy erők emelnek és mozgatnak minden sorsot, de a cselekedet a miénk…

Most éppen a kereszténység az, ami a jelen életünkből hiányzik, és úgy érzem az Egyházéból is. Pedig van út az Istenhez. De az Istenhez az utat az embernek kell megépítenie, emberi módon, emberi erőfeszítésekkel…

Ötven év felett, van valami megnyugtató az életben. Minden van még, az öröm is, a fájdalom is, csak valahogy másképp: minden egyszerűbben és sokkal kevésbé veszélyesen…

Camus: A lázadó ember című kissé hűvös művében a lázadás szerepét nagyon magasra emeli. Szerinte az az igazi ember, aki nem fogadja el szótlanul az élet feltételeit és azt mondja: NEM. De felmerül a kérdés: hogy az ember kinek mondja ezt a NEM-et, saját magának, a többi embernek vagy talán Istennek..?

A nem túl távoli múltban, amikor az ember felfedezte az atom és hidrogén-bombát szinte befejezte a Teremtés művét. Befejezte és bármikor elpusztíthatja…

Új iskola a közelben. Ragyogó, tiszta, elragadóan unalmas, tele technikai csodával és luxussal. Kérdés, hogy az élet be tudja-e váltani azokat az ígéreteket, amit ilyen fényűző körülmények között ígérnek, tanítanak…

Tocqueville 1835-ös jóslata: száz-kétszáz év múltán a világ kaszárnyává alakul és a nagy államok végtelen fegyverműhelyekké. Mindenképpen jó, hogy ez a jóslat „nem jött be” maradéktalanul…

Ötven után az idő ritmusa már más: jobb, több, mert lassúbb. Amíg sietsz, mert ifjan mindig sietsz, kevés időd van, de később ráérsz (másképpen) van időd, már van miből…

Nem könnyű egy olyan világban élni, melynek isteni rendjét folyamatosan megzavarja az ember…

A bosszú talán emberibb, mint a megbocsájtás olcsó fölénye, aminek az alján többnyire gyávaság lappang. A nagylelkűség igazán érdekes megnyilvánulás, de szinte sohasem őszinte. Az alázat a kemény dió: még az is lehet, hogy igen nagy gyöngeség, de most inkább azt gondolom, hatalmas nagyon nagy erő...

Amilyen mértékben távolodsz a világtól, olyan mértékben tudsz közeledni magad felé…, talán?

A politikusok néha veszedelmesen hazudnak. Az igazat hazudják. Ez nem vicc. Hazugságaikat a valóság elemeiből építik fel, az adatok igazak, csak az egész, amit így mondanak hazugság…

Az elmúlt huszonhét év gyorsan elszaladt. Újra megmutattuk egymásnak és a világnak, milyenek vagyunk, mi magyarok. Ilyenek vagyunk: egészében nem jobbak, nem rosszabbak, mint mások, csak valahogy mégis valamiben elmaradtunk a világtól….   Nem tudom pontosan megmondani, hogy hol, mikor és miben, de valamiben elmaradtunk…

A történelem ordítja tanulságait, hiába hangosan, a már megsüketült emberek nem tudják meghallani… persze ha tudnák, akkor sem nagyon akarnák…

Az emberek többségét bezárja, gúzsba köti a jövedelem és a pénz hiánya. Ezért az öröm, az „édes élet” helyett a nyugtalanság és a neurotikus tünetek győzedelmeskednek a mindennapokban…

Időnként úgy látszik, nincs igazság a földön, inkább csak lehetőségek vannak…  Ugyanakkor, ha néha éreznénk, hogy Isten igazságot tesz, ez számítana egyáltalán valamit az Isten és az ember együttélésében..? Nehéz kérdés…

Jobb blogot írni, mint nem írni… mert így időnként visszanézve talán könnyebb látni azt, ami az életünkben reménytelenül állandó és azt is, ami reménytelenül változó…

 A halál itt van bennünk, körülöttünk…  de ne pusztán tiltakozva, hanem jókedvvel toljuk el magunktól…  mi még itt vagyunk, akarunk…

A szenvedélyekről: sokáig nem mondunk le a szenvedélyeinkről…  de egy napon nyilvánvalóvá válik, hogy a szenvedélyeinkért nagyobb árat fizetünk, mint amennyit érnek. És innentől a szenvedély egyszerű kalkulációs kérdéssé degradálódik, per saldo felhagyunk vele…

Minden társadalom pontosan akkor, úgy és annyira erkölcstelen és műveletlen, amennyire a történelmi körülményei megengedik…   A hajlam mindig megvolt, megvan, csak a körülmények változnak...

Nagy ravaszság kell túlélni azt, amibe mások belehalnak…

A világban mindig van valami, amit nem látunk, mert a világ el akarja rejteni előlünk…  de a művész néha megtalál ezekből valamit és akkor megmutatja…

A versről: a vers gyakran nem az, amit a költő leír, hanem sokkal inkább az, ami a vers olvasásának hatása alatt az olvasóban történik…

Nagy tragédia: amikor az ember azt érzi, hogy olyan világban él, amellyel szemben nincs már semmi kötelessége…

Kételyek nélkül élni…? vagy kételyek között, de teljes készséggel szeretve az életet, ez utóbbi talán a jobb…

Önmagunkra legalább olyan erővel kell haragudni, mint azokra, akire haragszunk…

Az ember élete során önkéntelenül is sok salakot gyűjt, tárol a szervezetében. Időnként nem túl nagy nehézségek árán megszabadítjuk a szervezetünket salaktalanító kúrával a felgyűlt káros anyagoktól és „kitisztulunk”. De mi a helyzet a lelkünkkel, azt hogyan tudjuk megtisztítani..?

Kishitűség: amikor az ember elveszti hitét az életben, az Istenben… már nem jókedvű, a földi és a természetfeletti lehetőségek már kialvó félben vannak a lelkében… ezt az állapotot kerüljük el!

A magyarságról: kis nemzet tagjának lenni nem szerencsétlenség… sokkal inkább ösztönzés!

Önmagunkra legalább olyan erővel kell haragudni, mint azokra, akire haragszunk… de ha leszáll a nap, el kell felejteni a haragot…

Meg még az is lehet, hogy a jó verset nem a szavak, hanem a vágyak és a gondolatok alkotják…

1956-os megemlékezések: mindegyik párt zászlaja alatt zúg, hangoskodik a tömeg… élményt, ösztönzést nem érzek sehol… a demokrácia már régen eltorzult…

Az élet és a művészet nagy cselekménye nem az, ami velünk történik a világban, hanem az, amit a világ bennünk megmozgat…

A vers talán a legszemérmesebb szemérmetlenség…

A türelem több mint hősiesség, a türelem cselekmény… de nem ernyedten türelmesnek lenni, hanem figyelmesen, ugrásra készen… talán ez az egyik legkülönb cselekmény, amire az ember képes, már ha képes…

Inkább szánalommal élni, mint indulattal… az indulat másra kell…

A jókedv a legtöbb, amire az ember képes… és ha a jókedv kialszik a lélekben, akkor a bűn állapotába kerülünk… legyünk jókedvűek!

Nem vitatkozni többé, mert az élet rövid: inkább csak cselekedni és figyelni…

Azt hiszem az ősz inkább egy lelkiállapot, mint egy évszak… és lehet, hogy nem is a vége, hanem a kezdete valaminek… ősszel megjelenik az életünkben a Tűz és a Bor… az erdők, az avar leheletét szinte érezni…

Az élet „megoldásait” keresgélve hamar rájövünk a megbocsájtás és a megértés erejére… a világnak inkább csak megbocsájtani… magunkat inkább csak megérteni lehet…

Szókratész védőbeszédéből: „…megyünk az utunkra – én meghalni, ti élni. Csak az Isten tudja mi a jobb?” Vigyázni kell, hogy az életben ne következzen be olyan időszak, hogy a két lehetőség között már ne tudjunk teljes határozottsággal különbséget tenni…

Még ha Isten jól is képzelte el a világot, az embernek ezt gyakran sikerül elrontania… de a végtelen esélyek összességében valahol ott van az Isteni Rend…

Tragédia: a szabadság legalább annyira veszélyes, mint üdvös…