#geodéziai torony

[nubesetanimus]

[ndav1d42]

2020.07.11. szombat – 1. nap – DDK-03 – Őriszentpéter - Kerkakutas (40 km/440m)  [1./3]

4:50-kor keltem, az ég alja már színes volt, kellemes hajnali hőmérséklettel. Összeraktam a sátrat kényelmesen, majdnem 6 volt, mire visszaértem a mezőről az útra, és onnan vissza a kékre. Búzamezők közt haladtam, míg beértem Bajánsenyére 7 körül. Senyeháza településen csak éppen átvezet az út, majd újra  bevisz az erdőbe. Találtam egy tökjó erdei házat, előtte padokkal, asztalokkal, tökéletes reggelizőhely volt! Miközben ettem, a gombászók már hatalmas szatyrokkal jöttek ki a fák közül, korán kezdhették a napot ők is.

Kaja után újult erővel mentem tovább a néhol kicsit sáros úton, haladni lehetett azért. Kercaszomor következett, ahol volt kocsma! Nem is akármilyen: reggel 8-kor is nyitva tartó kocsma!  Itt végre ihattam egy jó kávét, nameg a kötelező unicumot. Elsőre azt hittem, h nem is nyitott még ki a hely, aztán kiderült, hogy bolt+kocsma kombót egy személy szolgálja ki. A falut elhagyva az egyik udvarból utánam szólt egy bácsi, hogy ki van nyitva a táskám! Mondtam neki, hogy köszi, az napelem rajta!

A következő egy óra folyamatos sétával telt a hatalmas vörösfenyőerdők és búzaföldek között, mire végre megláttam a horizonton a tornyot, avagy közel jártam Magyarszombatfához. 10 előtt értem a falu központjába, ami kitérő a kék útvonalától, de itt kapott helyet a bélyegző az egyik legszebb nevű kocsmában, amivel eddig találkoztam: a Tűzzománc Szomjoltóban! Ezzel a névvel olyan, mintha a Gyűrűk Ura vagy Harry Potter egyik helyszíne lenne, csodálatos! Ittam is egy sört (hol van az megírva, hogy délelőtt tízkor nem lehet sörözni? naugye!), közben figyeltem a téren a népet, ugyanis éppen főzőverseny előkészületei zajlottak! Találkoztam egy DDK-zó (talán apa-fia?) párossal, beszélgettünk kicsit. Mint kiderült, egy irányban haladunk. 

Aztán a kocsmából ők elindultak korábban, viszont a faluban rossz felé szerintem, mindenesetre sose láttam őket többé. A toronynál tuti nem voltak, mert én szedtem össze az összes rohadt pókhálót a felfelé vezető úton… A Ritási-domb tetején álló kilátó/torony egy normál geodéziai mérőtorony (bár az átlaghoz képest nagyon magas). Először ezt a tornyot kb. 17-18 éve láttam messziről, akkor ugyanis Szengyörgyvölgyön volt a néhány napos gimis osztálykirándulásunk, és mivel ilyen torony volt a falunk határában is, ismertem, hogy hogyan néznek ki. 2002~3-ban nem mentünk fel, most, ennyi év után sikerült bepótolnom ezt. Fentről szép körpanoráma van, a legfelső szint magasan a fák fölé nyúlik, és nem is fenyegeti a veszély, hogy az erdő utol tudná érni.

[kekturanaplo]

OKT-35 | “Kutyagolás”

Nógrádsipek -> Hollókő -> Bableves csárda: 26 km

Kutyagolás: főnév, jelentése: olyan séta, amihez semmi kedv nincs.

Erre a szakaszra ismét el tudtunk csábítani barátokat, így négyen küzdöttünk meg a kilométerekkel. Míg K, Lilla és én sétáltunk, addig Gábci kutyagolt. Tőle tudjuk azt is, mit jelent egyáltalán kutyagolni, miután beavatott minket valahol a Dobogó-tető környékén.

Mivel sejtjük, hogy többet ők sem tartanak velünk (azaz talán 10 év múlva :) ), így egy nap alatt lényegében megkaptak mindent; volt hőség, fülledt meleg, bogarak, szúnyogok, iszonyat sár, eső, szél.

A célban hagytuk az autót, és egy nagyon rendes úriember segítségével jutottunk el Nógrádsipekre. Ez a rész megoldhatatlan lett volna tömegközlekedéssel így négyünknek, ezért írtam pár szállásadónak és az alsótoldi önkormányzatnak, vállal-e bárki arrafelé fuvarozást e szép szombat délelőtt. Szerencsére vannak jó arc emberek.

Fél 10 körül kezdtünk neki, rögtön pazar sárral indítottuk a Remete-hegy nyergéig, ami azért nem rövid táv. Bár rövidnadrágban voltunk, úgy is nagyon melegünk volt. Sokan mondják, hogy lényegében “kimaradt egy évszak”, megkezdődött a karantén a nagykabátos időszakban, most meg hirtelen nyár van. (Mi a karanténtúráink alatt azért részesültünk a kellemes tavaszból is szerencsére.)

A nyeregből tettünk egy gyors és aránylag rövid kitérőt a Dobogó-tetőn lévő geodéziai mérőtoronyhoz, mert olvastam, hogy itt van az egyik legszebb kilátás az egész Cserhátban. Arra mondjuk valamiért nem számítottam, hogy létrán kell felmászni a kissé rozzant állapotban lévő torony tetejére, és mint létrafóbiás, nem is vállaltam be. De szerencsére a fiúk felmentek, így lett fotó:

Miután erőt gyűjtöttünk, és megnyugtattam őket, hogy “mindjárt” itt van Hollókő, újult kedvvel vágtunk neki. A sáros részekhez betársult a dzsindzsa is, bár csak mértékkel, és a csalán sem pofátlankodott rá az ösvényre, csak a széléről figyelt minket.

A tűző napon egy árnyékmentes, ám nagyon szép dombot másztunk meg, ahol végre icipici szamócát is tudtunk csipegetni.

Hollókő picit csalódás volt mindenkinek azt hiszem. Bár sejtettük, hogy emberhordák járnak majd mindenfelé, de rossz volt, hogy igazunk is lett. Már reggel gyanús volt, hogy nem lesz az igazi, miután a fuvarunk azt mondta: “Hollókőt elég egyszer látni.” 15 évvel ezelőtt láttam is, de nem sokra emlékeztem már.

Tény, hogy szép az Ófalu rész, nagyon gondozott, nagyon... turistabarát. A vár is tetszett, ott is eltöltöttünk egy kis időt. Azt beszélik, felújították valamikor az elmúlt években. De aztán ennyi, többet nem nyújt, csak emiatt nem éri meg a környékre utazni. De így, a környéken túrázással egybekötve már egész jó ötlet.

Jócskán benne voltunk már a délutánban, és még hátra volt egy laza tízes. Meg egy kis felfelé haladás, leereszkedés. Hogy is mondják... lógott az eső lába. Valahol villámlott, és egyre közelebbről jött a dörgés. Azért bíztunk benne, hogy megússzuk, de most nem sikerült. A másnapi (vasárnapi) pesti özönvízhez képest alig esett, de azért több volt, mint szemerkélés.

Felkaptuk az esőkabátokat, és kutyagoló társunkra is adtunk egy egyszer használatosat. Felsőtold és Alsótold között jártunk fél úton, arra készülve, hogy ha nagyon durván szakad, keresünk a faluban egy fedezéket.

Kedvünket persze nem szegte az eső, vidáman siettünk át a nyílt mezőn, remélve, hogy semmi más nem “villanyozza fel” fáradt testünket. Mire beértünk Alsótoldra, már nagyrészt el is állt a zuhé. Innen aztán már tényleg csak egy köpésre volt a Bableves csárda és az autó. Lillával gondolatban végigettük az étlapot ezalatt, mert hogy egy méltó vacsorát terveztünk a híres csárdában.

Egy cikkben ezt a leírást találtam:  “ A Bableves Csárda már az 1920-as években is működött [...] Akkoriban szekéren vagy lovas kocsin járták a vidéket az emberek és kellett egy hely, ahol megpihenhettek. Az erdő helyén akkoriban szőlős állt, s az ottani emberek azt a bort adták el, amit abból megtermeltek. Közben főztek egy bablevest és lehetett enni egy tál ételt is annak, aki éhes volt.[...] A Bableves Csárdába bárki betérhet, legyen az munkásember fárasztó napja végén, legyen egy kéktúrázó ázottan, sárosan (-> ezek voltunk mink!!!!!!! ) vagy legyen egy üzletember, aki megbeszélésre érkezik. Az étlapunkon szereplő bableveseket húsz éve ugyanúgy főzzük.”

És mennyire finom! Semmiképpen se hagyjátok ki, ha a környéken jártok!

Összegzésképpen el kell mondanom, hogy mennyire örültünk, hogy sikerült belerángatnunk Lillát és Gábcit ebbe, még ha kutyagolásként is élték meg helyenként, még ha azt is hitték, hogy csak 20 km-t megyünk (muhhhahahaha), azért talán legbelül nem bánták meg és kívánnak minket a pokolba. :)

[nubesetanimus]

Elég király ez a torony nagyon szuper kilátás van, látszik a Duna, Mecsek, Villány, Tv-torony :)

[nubesetanimus]

[nubesetanimus]

[kekturanaplo]

OKT-32 | Soha többé Naszály 2.

Nógrád -> Lokó pihenő -> Magyarkút -> Szendehely-Katalinpuszta -> Ősagárd: 35,2 km

Eseménydús hétvégénk volt, annyi biztos. Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy kicsit mesélek a Cserhát tömegközlekedéséről: SZ*R!! Mikor ezeket a távokat terveztem, akkor még egyrészt azt hittem, Húsvétkor megyünk, ami aztán nem volt lehetséges, de szerencsére a pünkösdi hétvégén valóra válhatott; másrészt legalább egy hónapig tervezgettem, hogy lehet legjobban megoldani, hogy eljuss A-ból B-be. Tényleg végigvettem számos variációt, de egyik sem volt az igazi. Végül abban maradtam magammal, hogy megkeresem a legközelebbi várost, ahonnan talán indulnak járatok A-ba is, és B-be is. Indultak... de azért nem közvetlenül, hogy ne legyen olyan könnyű.

Az első nap tehát Balassagyarmaton volt a szállásunk. Kora reggel itthonról elindultunk Ősagárdra, az aznapi célba, hogy ott hagyhassuk az autót, így nem kell majd rohanni. Ősagárdról elbuszoztunk negyed 7-kor Felsőpeténybe. Ott vártunk 10 percet, majd jött a busz, ami elvitt minket a Nőtincsi elágazás nevezetű megállóig. (Fun fact 1.: az első buszról le sem kellett volna szállnunk, mint kiderült, mert visszafordulva hirtelen átváltott egy teljesen új, pont a nekünk szükséges irányra) Ez az elágazás a 2-es főúton van, kint a semmiben. Hideg volt, szeles és rohadt sok autó, kamion robogott el. Itt dekkoltunk 22 percet, mire jött a 3. busz, ami elvitt Nógrádra. Szóval pl. erről beszéltem, amikor azt mondtam, sz*r a tömegközlekedés.

Az időjárás egy másik olyan tényező, ami meghatározta a hétvégét, de ezt majd a következő részben fejtem ki inkább. Itt Nógrádon reggel fél 8-kor semmilyen idő volt, nem fújt a szél, nem esett, nem sütött a nap, csak úgy felhő borított mindent. K nem szereti az ilyen egyhangú, szürke időt, így nem is volt igazán jókedvű. Én viszont meglepően optimistán álltam a hétvégéhez, helyette is.

Jó kis emelkedővel indultunk a következő pecsétünkhöz, a Nagy-Kő-hegyre, a.k.a. a Lokó pihenőhöz. A Lokomotív TE az OKT egyik alapító egyesülete, és ez a pihenő pedig az egyesület 60. évfordulójára készült. Számos helyen olvastam, hogy milyen szép itt a kilátás, de annyira nem ragadott magával. Talán az idő miatt.

Szép lassan aztán leereszkedtünk Magyarkútig, egy pici településig. Egész pontosan csak a széléig merészkedtünk, a Kocsma a pipáshoz vendéglő kapujáig, ahol a pecsét van. A pecsétet egy nagyhangú, ám nagyon gyáva fekete kutya, és egy creepy, felemás szemű macska őrizte. Látszott, hogy a macska a főnök, meg is kellett kennünk pár falattal, hogy tovább tudjunk haladni.

Innen nagyrészt erdei úton, szemerkélő esőben sétáltunk át Szendehelyre, majd onnan bicikliúton ki Katalinpusztára. Van itt egy kirándulóközpont. Már voltunk itt régebben, akkor is zárva volt, és most is. Szerintem csak álca az egész, kamuépület. Tartottunk itt egy hosszabb pihenőt, hiszen erőt kellett még gyűjteni a Naszályra. De mindenekelőtt ellátogattunk a Rockenbauer kopjafához tiszteletünket tenni.

Itt lett öngyilkos, a Naszály oldalában (arról nincs információ, hogy pont ott áll-e a kopjafa, szerintem nem). Sajnos az okokat nem tudni a mai napig sem, legalábbis nem köztudottan, mi vezette idáig. Elhatároztuk, hogy ha meg tudjuk szerezni, megnézzük a többi munkásságát is (a Másfélmillión és a ...még egymillión kívül).

Aztán jött a Naszály. Ekkor kb. a huszon 1-2 km-nél jártunk, és a tudat, hogy most akkor ~7 km-t felfelé kell még haladni, nem volt túl szívderítő. A Soha többé Naszály 1-et már teljesítettük, csak pont fordított irányból, most hálisten így is volt alkalmunk rá. :) De most már aztán tényleg soha többé! (ó, dehogynem...)

Nem egy extrém magasságú hegy, mindössze 652 m, de mégis... A Gete mellett ez is egy ikonikus pont, ahova nem olyan könnyű feljutni, főleg, ha előtte már legyalogolsz 15-20 km-t. Úgy talán félúton felfelé található a Függőhíd. Mikor először jártunk itt, 2 éve, az volt az első alkalom, hogy függőhídon sétálhattam át. Valahogy addig kimaradt az életemből. (Itthon mondjuk nincs is nagyon) Azért most is pózba vágtuk magunkat:

Ekkor elkezdett rendesen esni. Esőkabát, hátizsák-védő elő, és indult a menetelés. Nem hazudok, engem megviselt, mire felértünk, K-t nem hatotta meg különösebben. Viszont azt mondtam, mire felérünk, el fog állni, és szép lesz. És így lett, nem hiszitek el, de mire a Látó-hegyre felértünk (ami a csúcs alatt van, de innen van csak kilátás), elállt és kisütött a nap. És gyönyörű kilátást kaptunk Vácra, a kanyargó Dunára, és a mészkőbányára. Ha jól megnézitek ezt a panorámaképet, láthatjátok, hogy jobb oldalon még borult volt, esett is, míg balra már oszlottak szét a felhők és sütött a nap. Az egyik legszebb kilátópont kis országunkban, ezért megéri “sohatöbbéfeljönni” minden alkalommal.

Még pár száz métert mentünk felfelé, a csúcsig, ahol csupán ez a lehangoló látványt nyújtó geodéziai torony áll. Felmenni nem javasolt, annyira leromlott az állapota, de ha jó állapotban lenne sem mennék fel rá azokon a létrákon, az halálbiztos.

Ezután megkezdtük az ereszkedést, ami semennyivel sem kellemesebb, mint a feljövetel. Sőt. Botokat is segítségül hívtuk helyenként. Ősagárd előtt széles mezők terültek el, és nagyon-nagyon sok méhészet mellett haladtunk el, de nem csak erre volt jellemző, hanem mindenfelé a két nap alatt. Méhészetnek hívom, de biztos van szakszerű neve azoknak a kaptárszerűségeknek.

Nagyon jó érzés volt beérni a faluba, ahol amúgy nem kolbászból van a kerítés, hanem:

Kocsiba pattantunk, és elindultunk a szállásra. Szerencsére lehetett kiszállíttatni vacsit, rendeltünk is 2 felejthető minőségű pizzát, közben - immár másodszor a kéktúra során - tévét néztünk!