#expedíciós hegymászás

[pokmajom]

Fotó: https://www.facebook.com/SuhajdaSzilardClimber

Nem tudom mennyire éri el a közérdeklődés alapvonalát, hogy Suhajda Szilárd éppen a Mount Everest, pótlólagos oxigén használata nélküli megmászására készül. Van az expedíció marketingjében még szó egyedüli mászásról, meg sherpák nélküli táborépítésről, de igazából a palackos oxigén nélküli megmászás az ami az igazán nagy sportértéket adná. Az Everestre nem is lehet már őnálló expedíciót szervezni, Suhajdának is csatlakoznia kellett egy fizetős expedíciókat szervező céghez, ennek csak alaptábori szolgáltatásait használja, a többi táborba maga viszi fel a sátrát és az élelmét. Szóló mászásról beszélni, ilyen expedíciós körülmények között nem lehet, hiszen hatalmas tömegek mozognak vele és ő is használja a sherpák által kiépített fix köteleket, de jelenleg ezt tekintik a magashegyi expedíciós stílusú hegymászás, legsportszerűbb stílusának. A hegymászó szaksajtó és közvélemény viszont már nem sok figyelmet fordít a Mount Everest vagy más nagyon magas hegyek expedíciós megmászásának, mert a kereskedelmi expedíciók által elfoglalt hegyeken, már gyakorlatilag lehetetlen a hegymászás legtisztább stílusának, a magashegyi alpin stílusú mászásnak a gyakorlása.

[4bakancs]

"Óriási dolog, hogy a magyarok ott vannak a Himalájában" – Török Zsolt gondolatai a magyar magashegyi expedíciózásról

Én nem osztom Fucskó László véleményét

Fucskó László nem mond helytelen dolgokat, amit mond, az általánosságban valóban úgy van. A kérdés csak az, mi a cél. Soha nem hasonlítanék össze olyan teljesítményeket, amelyeket egy kis posztkommunista országban élő és sokszor kínlódó hegymászó produkál azokéval, akik a világ gazdaságát meghatározó országokból jönnek. Szerintem óriási dolog az, hogy a magyarok ott voltak és ott vannak a Himalájában. Ha Klein David minden évben próbálkozik oxigén nélkül és erre talál támogatót vagy neki van rá pénze, mi a gond ezzel?

Ha a magyarok azt tették fel magukban, hogy magyar hegymászó elérje mind a 14 darab legmagasabb nyolcezer méteres csúcsot, akkor mi a gond ezzel? Ha ez a projekt simán menne és bárkinek sikerülne, akkor sem lenne kis teljesítmény.

Miért baj az, ha a magyar hegymászók ilyen projekteket akarnak véghezvinni és nem a Trango Towerre akarnak felmászni? Ha majd megszületik az a mászó, akinek ez a célja, akkor majd megtálalja az utat és a társait a Trangora.

Természetesen a világ elitje más utakat mászik, mint K2 normál útja vagy más klasszikus út, de attól meg a magyar mászók választhatják ezeket, és nem hinném, hogy bárki is azzal kérkedne Magyarországon, hogy végigment valamely nyolcezres normál útján és ettől ő már a világ legjobb hegymászói közé tartozik.

Egy olyan országból mászni komolyan, ahol a legmagasabb hegy a Kékes, a maga 1014 méteres magasságával kicsit nehezebb, mint Chamonixból, ahol a Dru ott van a kert végében. Szerintem az, hogy a magyar mászók meg tudtak szervezni egy csapatot, akik éveken keresztül hozták a nyolcezres sikereket, mint ahogyan azt Kollár Lajos tette, nagyon nagy dolog.

Én senkit nem ítélek el a színvonaláért, nekem is megvannak a korlátaim és sok hegymászó jobb nálam, ugyanakkor sok mászó kevésbé eredményes, de attól még nem szólnám le.

Úri foglalkozás

Az emberek véleménye a hegymászásról amúgy sem túl jó, főleg azért, mert a kommunista primitív ideológia tönkrevágta mindazt, amiről azt mondták, hogy úri foglalkozás. Ezért Magyarországról és Romániából nehezebb hegyet mászni, mint Svájcból (lásd Ulie Steck eredméynei). Mikor beszélgettem pár hete Katmanduban Simone Moroval  és elmondtam mekkora költségvetésből gazdálkodunk, elmosolyodott. Én nem kérdeztem az övéket.

A hegymászás legalább olyan költséges szórakozás, mint más sportok, a gond az, hogy nem a nézők szeme előtt zajlik és általában a turistáskodásból fejlődik ki. Így volt ez az én esetemben is. Nem születtem hegymászónak, szüleim térdnadrágos bakancsos turisták voltak és a Kárpátok jelentették számunkra a világot.

Ezért nehéz szponzorokat tálalni, mert sokan nem látják benne a pénzük megtérülését és sokan összetévesztik a turizmussal. Tévesen úgy gondolják, hogy pénzt próbálunk gyűjteni azért, hogy jót kiránduljunk. Nagyon tisztelem ezért és becsülöm azokat széles látókörű üzletembereket, akik informáltak és hajlandóak pénzt áldozni egy nemes, de kevésbé mediatizált sportágnak, és olyan embereket támogatnak, akik bár nincsenek a média középpontjában, nem olimpiai sportolók, de azért minden expedícióban a vásárra viszik a bőrüket. Az Annapurnán a halálos balesetek száma 38%!

Jól csengő nevek

A világon vannak jól csengő nevek. Moro, Steck, Urubko stb. Mindemellett minden ország büszke a saját fiaira: Erőss, Mécs, Kiss Péter és társaik.  A hazai magashegyi mászók azt tettek le az asztalra, amit le tudtak tenni abban az időben és azon körülmények között. Ha a magyarok nem mennének nyolcezresekre, és Klein nem próbálkozna, mitől lenne jobb a világ? Ezek vagyunk, ezt csináljuk, ezt tudjuk. Ha valaki azt gondolja, hogy többre képes, akkor rajta, mindenkinek megvan a lehetősége, hogy megpróbálja.

Nehéz távolról megmondani, hogy hogyan kéne Romániában vagy Magyarországon hegyet mászni. Erre nincs recept.  Az ember azzal foglalkozik, amiben hisz. Hogy egyesek megpróbálnak megélni belőle? Talán rosszabb az a hegymászó, aki az elért eredményeiből megpróbál a napi betevőre pénzt keresni, a focistával szemben, aki legtöbbször normálisan beszélni se tud, köpköd és remekül megél belőle, ha van gól, ha nincs?

Nem olyan rossz ez a világ és nem olyan beteg, mint ahogyan én ebben az interjúban olvastam.

Ja és hogy manapság az alaptáborba kamion visz? Igen, manapság emailezünk és nem postán küldjük a leveleket...

Kukuczka és Messner

Lehet, hogy Kukuczka jobb mászó volt, de Messner meg jó könyveket írt, Kukuczka ügyesen mászott hegyeket és annyi. Miért probléma, ha valaki ért a karrierépítéshez? Aki rátermett, az előrelép és halad a céljai felé, nem pedig álszerénykedik, és titkolja, amit csinál, mert a kérkedés az bűn. Ha valaki hazudik az igen, az nem helyes, rá kell mutatni. Messnernek végül is az egyénisége volt a döntő és a karizmája.

Média

Másik kérdés a médiafigyelem. Komoly gond, hogy a média - és így a közvélemény is - csak a magashegyi eredményekkel törődik. Sok mászó van a közvetlen környezetünkben is, aki komolyabb mászóutakat, nagyfalakat teljesít, de a kutya sem tud róla. Ez sajnos az emberi gyarlósággal kapcsolatos probléma. Az emberek attól vannak elragadtatva, ami óriási. Ezért akkora tét az Everest és az összes magashegy.

Én hegymászó vagyok és mivel nem volt pénzem expedíciózni, ezért nagy falakat másztam. Mindaddig, amíg nem másztam nyolcezer méteres csúcsot, nem figyelt fel rám a média.

2011-ben volt egy nagy projektem: Török Jánossal (Indian Joe) Szlovéniából Franciaországig végigmásztunk 16 történelmi utat, és Romániából egyedüliek vagyunk, akik megmásztuk az Eiger, Grandes Jorasses és a Matterhorn északi falait, az Alpok trilógiát. Ezt a projektet utólag emlegeti a média, ha nagyon muszáj, de akkor senki sem figyelt fel erre.

Én tudom mit jelent ez, mert azelőtt falakat másztam és még ezután is akarok, nem vagyok egy limitalt magashegyi mászó, igyekszem a hegymászást a legkomplexebb formájában művelni: nagy falak, jégmászás, magas hegyek.

A Nanga Parbatot a Rupal oldalon azért másztam meg, mert ott valóban úgy éreztem, hogy mindenre szükség van, amit egy hegymászónak tudnia kell. Szép, igazi hegymászás minden értelemben. Ezek után én már be is fejezhetném ezt a tevékenységet, de nincs szívem abbahagyni, mert ez az életem: a hegymászás.

Fotók: Török Zsolt, Minerva Vincze, Cristian Tzecu

[winwinszituacio]

Hegymászóruha-projekt I. Miközben reménytelenül kerestem valamit a lakásban, rájöttem, hogy 25 év hegymászás után annyi technikai ruházat halmozódott fel az akasztós szekrényekben, fiókokban és ágyneműtartóban, amiből egy kisebb expedíciót lehetne indítani azonnal. De mivel nyilvánvaló, hogy egy több hetes himalájai expedíció sem olyan durva, mint évekig az utcán élni, a cuccok háromnegyedét kivittem, és azoknak adtam, akik a legjobban értékelik, ha a ruha vízálló, de szellőzik, vagy meleg és könnyen szárad. Ez a férfi és két barátja egy külvárosi területen építette a házát. Van benne fűtés, ágyak, ágynemű. Szeretnének úgy élni, mint mindannyian, csak nincs pénzük komolyabb lakásra annál, mint amit maguk építenek. Takarosra sikerült, benn meleg van és rend, a tornácon kanapé, padlószőnyeg, hátul pedig rendben áll a tűzifa.

[korkep-blog]

Tragédia és csoda a Himalájában

Meg is kezdték a mászást a lengyelek a Nanga Parbaton – ketten az alaptáborban maradtak, hátha nem járnak sikerrel, és a mentőket is menteni kell.

A hegymászás történetében példátlan összefogás mutatkozott hétvégén a Himalája egyik hegyén, amikor egy csapat önkéntes lengyel hegymászó és a közösségi gyűjtés ereje segített abban, hogy a két fent rekedt mászóból az egyiket csodával határos módon sikerüljön megmenteni.

  Elisabeth Revolt hamarosan kiengedik a kórházból, társa, Tomasz Mackiewicz sajnos örökre fent marad a hegyen, a lengyel csapatot pedig hősként ünneplik. 

  A lehetetlent kísértették

  A 42 éves lengyel hegymászó, Tomasz Mackiewicz és társa, a 37 éves francia Elisabeth Revolt olyan célt tűztek ki maguk elé, ami egyáltalán nem adja magát könnyen. A Nanga Parbat a maga 8126 méterével ugyan “csak” a Himalája kilencedik legmagasabb csúcsa, mégis valódi feketeleves a legtapasztaltabb hegymászók számára is.

  Kiszámíthatatlansága miatt nem tartozik a legnépszerűbb nyolcezresek közé, így ha valahol, itt biztosan nincsenek a Mount Everestre jellemző kígyózó hegymászó-sorok. A hegyet ugyanis nem véletlenül illetik a Gyilkos Hegyhez és Emberevőhöz hasonló kedves és sokatmondó jelzőkkel – hiába alacsonyabb társainál, ezen a csúcs rendelkezik a harmadik legmagasabb halálozási aránnyal (22 %).

  Alex Txikon, Ali Sadpara, Simone Moro és Tamara Lunger, a Nanga Parbat első téli megmászói 2016 februárjában (fotó: climbing.com)

  A sok függőleges szakasz és a teljesen kiszámíthatatlan időjárás miatt csak az igazán rátermettek próbálják meg, a magyarok is mindösszesen kétszer tudták bevenni: Erőss Zsolt 1999-ben, Török Zsolt 2013-ban. Mindezt a tavaszi mászószezonban, amikor az időjárás szempontjából a legideálisabb a mászás.

  Az igazi adrenalinőrültek viszont a hivatalos szezonon kívül is próbálkoznak, és a Nanga Parbat megmászásának nehézségeit mutatja, hogy egészen 2016-ig nem sikerült senkinek megmásznia a Gyilkos Hegyet a szezonon kívül. Maczkiewicz és Revol is évek óta próbálkoztak vele – a lengyel férfi immáron hetedszer, társa negyedjére -, a hírek alapján pedig össze is jött nekik. A visszaúton viszont lecsapott rájuk a vihar, a nagyjából -60 fokban megrekedtek 7300 méter környékén.

  Senki sem volt rajtuk kívül a hegyen

  Revol sokkal jobb állapotban volt, mint Maczkiewicz, aki a hóvakság miatt elvesztette látását, ráadásul mozogni sem tudott. Önerőből tehát esélytelennek bizonyult a lejutás, Revol pedig szintén nem tudta levinni, így a kívülről kegyetlennek tűnő, de ésszerű, íratlan hegymászószabály lépett életbe: Revol felállította a férfi sátrát, majd egyedül elindult lefelé.

  A műholdas telefonon segítséget kért, azonban itt jöttek az első problémák. Mivel a hivatalos mászószezonon kívül másztak, ráadásul az idei évben az övék volt az egyetlen téli expedíció, rajtuk kívül egy árva lélek sem tartózkodott a hegyen.

  Revol és Maczkiewicz a nanga Parbat-expedíción (fotó: gofoundme)

  A 7300-as magasságba – ahol megrekedtek –  pedig csak akklimatizálódott mászók mehetnek fel – a felkészülés során nem hiába telik több hétbe, amíg fokozatosan szoktatják magukat a magassághoz, a csúcstámadást éppen ezért számos akklimatizációs mászás előzi meg.

  Ha egy nem akklimatizált ember hirtelen felkerülne 7300 méterre, szinte biztosan belehalna a nyomáskülönbségből adódó agyvérzésbe vagy tüdővizenyőbe. Nem volt tehát a közelben senki, aki akklimatizált állapotban segíthetett volna a két hegymászón.

  A hegymászókörökben azonban rádión futótűzként terjedt a fent rekedtek híre, és a Himalája másik halálhegyének, a K2-nek az alaptáborában akadt is egy bátor lengyel csapat, akik a hír hallattán csapot-papot otthagyva indultak neki a mentőakciónak.

  Négy lengyel hegymászó a K2-t hagyta ott a mentésért

  A négy önkéntes, Adam Bielecki, Piotr Tomala, Jarek Botor és Marek Chmielarski vállalta, hogy saját expedíciójukat félretéve áttelepülnek a Nanga Parbatra, és lehozzák a mászókat. Ekkor a küldetés komoly logisztikai problémába ütközött: a két csúcs közötti 180 kilométeres távolságot kizárólag helikopterrel tehették meg, azonban a pakisztáni helikopteres mentőcég ezt az utat 100 ezer dollárért tette volna meg értük.

  Az internetnek és a gyors közösségi összefogásnak hála néhány óra alatt összeadták a pénzt a hegymászókért aggódók, így némi szervezkedés és az egyórás út után már meg is kezdték a mászást a lengyelek a Nanga Parbaton – ketten az alaptáborban maradtak, hátha nem járnak sikerrel, és a mentőket is menteni kell, Denis Urubko és Adam Bielecki pedig elindultak felfelé.

  David Urubko nyomkövetője (fotó: Twitter)

  A rádiós összeköttetés egy ideje megszűnt a készülék lemerülése miatt, így nem volt információjuk arról, hogy az időközben lefelé induló Revol merre található. A helikopter folyamatosan pásztázta a terepet, és az is segített, hogy Bielecki már ismerte az utat – ő is próbálkozott itt pár évvel ezelőtt.

  A két férfi emberfeletti teljesítményt nyújtott: nyolc órával később már 1500 méterrel magasabban voltak, amely még a nyári, jóval kedvezőbb időjárási körülmények között is átlagosan 16-18 órába telik – igaz, a két férfi minimális felszereléssel mászott.

  Az egyik szemük sírt, a másik nevetett

  Hajnal kettő előtt ráakadtak Revoltra, aki a fagyási sérülések miatt már nem mozgott, de még életben volt. Ekkor azonban ismét feltámadt a viharos erejű szél, így fájdalmas, de racionális döntést kellett meghozni: az 1300 méterrel magasabban rekedt Maczkiewiczért nem tudnak felmenni anélkül, hogy nagy eséllyel ne haljanak bele mind, ráadásul kicsi az esély arra, hogy a férfi még életben legyen, arra pedig még kisebb, hogy túlélje az ereszkedést.

  Az elsődleges feladattá saját életük megmentése, és Revol biztonságba juttatása lett, ami sikerrel is járt, nemsokára elérték az alaptábort, ahonnan az iszlamabadi kórházba vitték a fagyási sérülésekkel küzdő nőt.

  Denis urubko, Elisabeth Revol és Adam Bielecki a sikeres mentés után (fotó: Adam Bielecki Facebook)

  A kórház tájékoztatása szerint hamarosan kiengedik, így a mentés ezen része valódi sikertörténet. A másik oldalon viszont tragédiát találunk: Tomasz Maczkiewiczért az állandósult vihar miatt továbbra sem tudnak visszamenni, így vasárnap halottá nyilvánították a lengyel hatóságok.

  A lehetetlen után tovább próbálkoznak a másik lehetetlennel

  Holott a tragédia árnya rávetül az akcióra, emiatt nem szerencsés fantasztikus sikertörténetként elkönyvelni, mégis valóságos csoda a lengyel hegymászócsapat odaadása.

  Az expedíció évek óta készült a K2 téli megmászására – ami egyébként eddig még senkinek sem sikerült, ez az egyetlen nyolcezres, amit még senki sem mászott meg szezonon kívül -, rengeteg felkészülés előzte meg az álom elérését, ráadásul nem csekély anyagi ráfordítást is igényelt az expedíció. A négy önkéntes viszont azon nyomban félre tudta rakni saját álmukat, mikor meghallották a két fent rekedt hegymászó történetét.

  A Nanga Parbaton további bravúrt vittek véghez a hihetetlen tempós mászással, és hogy a vaksötétben is sikerült megtalálniuk a bajba jutott nőt. Ezek után pedig meg kellett hozniuk azt a döntést is, hogy Maczkiewiczről lemondanak.

  A hős hegymászók Skarduban pihennek: Denis Urubko, Adam Bielecki és Jarek Botor. (Fotó: Denis Urubko Facebook)

  A lengyel expedíció közleménye szerint a hősök egyelőre Skarduban pihennek, majd hamarosan visszatérnek a K2-re, és folytatják a saját expedícójuk keretein belül a lehetetlen küldetést – ha egyszer sikerült csodát tenniük, miért ne sikerülhetne még egyszer?

  Polák Zsóka

  (forrás: dunyanewstv.com)

[magnoliamagazin-blog]

Elérte a Magyar Everest Expedíció az alaptábort

Elérte a Magyar Everest Expedíció az alaptábort

Megérkezett az alaptáborba a Magyar Everest Expedíció két hegymászója, Klein Dávid és Suhajda Szilárd, akik napokon belül megkezdik a táborlánc kiépítését – közölte Klein Dávid kommunikációs menedzsere szombaton az MTI-vel. Az expedíció célja, hogy a két hegymászó elsőként a magyar expedíciós hegymászás történetében oxigénpalack nélkül érjen fel a Föld legmagasabb hegycsúcsára, a Mount Everestre…

[pokmajom]

@martonbede facebookján találtam ezt a cikket és hát elég érdekes, ahogy a politika írja a hegymászás történelmet is. Röviden, a kínaiak valószínűleg már

1975- ben megtalálták a Mallory expedíció, másik csúcsmászó tagjának, Andrew Irvine-nak a holttestét és vele a páros kameráját is, ami tisztázhatná, hogy sikerült e már 1924-ben megmászni az Everestet. Csakhogy a kínaiak az egészet eltitkolták és az elérhető információk szerint a kamerából kivett film előhívása sem sikerült nekik. Vagy az is lehet, hogy sikerült, de azt meg méginkább titkolnák, ha azon csúcsfotók voltak, mert akkor nem a kínai expedíció mászta volna meg északról először a hegyet.

[pokmajom]

Hát ez azért ott biceg egy kicsit, hogy ha a korábbi téli expedíciókban lett volna tizenvalahány másik oxigénes mászó aki kötelet fixál meg tábort épít, akkor jó eséllyel meg lett volna mostanra már mászva a K2 télen is. De nem volt ilyen téli expedíció, mert azok a kalandorok a világ és a hegymászás, egy teljesen másik oldaláról jöttek. Az amit ők gondoltak a hegymászásról az abból a rendszerből nőtt ki, annak a tagadása volt, amiben az ő elődeik még aprópénzért megvásárolták ezeknek a mostani megmászóknak az őseit, hogy ha úgy alakul, akár nyugodtan haljanak is meg azért, hogy ők feljuthassanak a hegyre. 

Ezért aztán teljesen rendben van ez így, hogy a magashegyi hegymászás történetére az utolsó csillogó ékkövet, nepáli sherpák tették fel és ezt büszkén meg is mutatják a világnak és a saját népüknek.

Biztos lesz majd egy csapat a következő években, ahol senki nem fog használni pótlólagos oxigént és úgy másszák meg télen ezt a hegyet, de arról már csak a legelvetemültebb hegymászó-média fogyasztók és pókmajom mikroblog követői fognak értesülni. És ez így lesz jól.

[pokmajom]

Érdekes cikk a lassan teljesen értelmetlen tömegturizmussá silányuló expedíciós hegymászás finanszírozásáról. Én azt nem értem, miért akar még egyáltalán valaki szponzorálni egy expedíciót, amikor ennek már szinte csak bulvár értéke van. Persze ebből a szempontból biztos érték, ha Klein benne van, mert mindenki kíváncsi lesz arra, hol jön rá a fosás.

Nem azt állítom, hogy nincs sport értéke egy 8000-es oxigén nélküli megmászásának, mert az tényleg nagyon nehéz, csak nem annyira mint amiket kicsivel kisebb csúcsokon, sokkal kevesebb pénzből és kisebb természet rombolással lehet mászni. Ezeket a mászásokat persze boldogan szponzorálják is a hegymászó felszereléseket gyártók.

Spoiler: Klein Dávid kukákból eszik, hogy spóroljon az expedíciókra. 

[4bakancs]

Klein Dávid: Tranzitban vagyok

2014. márciusában Klein Dávid expedíciós hegymászó volt a PR Herald Médiaműhelyének vendége. Életútjáról, életmódjáról, távolabbi céljairól mesélt. Fekete Attila fotói és Pirik Fanni összefoglalója.

A PR Herald Médiaműhely tagjai végigkísértek egy életutat, ami örökké mozog, folyamatosan változik, állandó „tranzitban van”. Klein Dávid története 13 éves ásványgyűjtő srácként indul, aki ekkor a sziklamászásban találja meg mindazt, amiért csak rajongani tud: kaland, bajtársiasság, fizikai erőfeszítés.

Dávid saját 1975-ös születését szerencsésnek találja, emlékeit olyan állapotként írja le, amit ha később vagy előbb születik, nem tapasztalhatott volna meg a maga teljes valójában. Micsoda ideális állapot – hangsúlyozza Klein Dávid –, hogy még élhetett az elmúlt rendszer sajátos miliőjében, megtapasztalva annak minden furcsaságát, komikus visszásságát. Volt úttörő, átélte a szocializmust, járt NDK-s varrógépboltban, de hátrányokat nem szenvedett, csupán rálátást nyert. Majd pedig a rendszerváltozás minden lehetőségét és nyíló ajtaját kihasználva élt az USA-ban, magántanuló volt Budapesten. Húsz éves múlt, amikor a Tátrában Mezei Lászlóval együtt egy szalvétára írva tervezte meg élete első expedícióját.

Expedíciók, majd visszatérés Európába

1998 tavasza hozta el számára a pakisztáni expedíciót, a Hindukus legmagasabb pontjára, a Tiricsmirre, ami nem tartozik a leggyakrabban látogatott úti célok közé. Dávid indiai utazása nagy fordulatot hozott, de egy idő után úgy érezte, túl könnyű azt a minőséget, amire odakint rátalált, egy indiai barlangban átélni, soványan egy lepedő-lebernyegben ülve, a hely szellemének teljes hatása alatt. Vajon sikerülhet-e ez „akár a Blahán, könyvet olvasva, farmer nadrágban”?.

Dávid odakint hátat fordított annak, hogy meg akarja mondani, mi legyen, hogyan legyen. Elengedte ezeket a kérdéseket, csak ült és várt. Várta az impulzust, várta, hogy valami hatással legyen rá, és a történések egymásutánisága alakítsa a napjait. Budapestre visszatérve, az egyetemen indiai lepedőit saját megítélése szerint komolyabb viseletre cserélte: nadrágfélét és inget húzott. Ahogy Harle Tamás újságíró visszaemlékszik első találkozásukra: „Klein Dávid este 6-kor, egy budapesti filozófia előadás után, mezítláb, indiai viseletben tárgyalta a determinizmus – szabad akarat problémakörét.”

Jurta Érden

Az érdi jurtában Dávid megvalósította azt a helyet, ahol összegyűlhetnek, megpihenhetnek a szabadon ingázó, vándorló élet megszállottjai. Ez a hihetetlen élettér Európa legtávolabbi pontjáról vonzza az embereket, a jurtát és környezetét pedig mindenki alakíthatja, formálhatja kedve szerint, amíg az a közösség érdekeit is szolgálja.

Szakadék a két világ között

Klein Dávid szerint az Indiában, vagy expedíciózás közben elsajátított életszemlélettel nehezebb Európában élni és érvényesülni. Ahogy fogalmaz, ehhez szüksége van egy ���szerepre”. Az expedíciókhoz ugyanis pénz kell, így időről-időre felölti a felelős felnőtt szerepét, tárgyal, megállapodásokat köt. Hegymászás közben viszont szinte egy másik tudatállapotba kerül, eltávolodik az anyagi, fogyasztói világtól. Kiszakad ebből a térből, miközben ennek a világnak az eszközei és forrásai elengedhetetlenek e kalandok átéléséhez. Ez pedig szakadékot nyit a két mentalitás, a kétféle létállapot között.

Dávid számos interjún és médiaeseményen túl is képes ugyanazzal az átéléssel mesélni történeteit, utazásait. Nem szükségszerű, hogy aki ilyen kalandokat él át, át is tudja adni az élményt közönségének, de Dávid előadását hallgatva ott éreztük magunkat a jurtában, mellette ültünk a barlangban, Indiában, magunk előtt láttuk a havas tájat, hallgattuk annak csendjét és megcsodáltuk a legyezőként kinyíló Tibeti-fennsíkot, amiben éppen az a szép és megfoghatatlan, hogy annyira hatalmas és annyira nincs ott semmi.

Az este folyamán megosztotta velünk e vidékek, tájak és élmények jelentőségét, a kezdetektől haladva vele utaztunk anekdotáiban, történeteiben, elérve a jelenig, végül némi utalást téve a jövőre, egy nagy expedíció tervére.

További információ:

PR Herald

[pokmajom]

Hóba taposott igazság

   Budapest, 2018. június 11., hétfő (OTS) - Mivel az elmúlt hónapokban több téves híradás is megjelent az első magyar igazán sikeres Himalája Expedícióról, ezért az alábbiakban megszólalnak azok, akik ott voltak, és akiket eddig még nem kérdeztek meg.        További információk megtalálhatók a http://www.balatonok.hu/himalaja-shisha-pangma-az-elso-magyar-8000-res/ oldalon.     NYILATKOZAT Mi, mint az 1987-ik évi Első Magyar nyolcezres expedíció sikeres csúcsmászóinak még életben lévő tagjai az alábbi nyilatkozatot tesszük. Az 1987. évi Shisha Pangma expedídió hat tagja két csoportban, 1987. október 1-én és 1987. október 8-án feljutott a hegy fő csúcsára.       A csúcsot 1987. október 1-én elért csapat tagjai (nem feljutási sorrendben):     Ozsváth Attila (†) és dr. Nagy Sándor.     A csúcsot 1987. október 8-án elért csapat tagjai (nem feljutási sorrendben):     Várkonyi László (†), Vörös László, Csíkos József és Balaton Zoltán. Teljesítményünket a Kínai Hegymászó Szövetség névre szóló, két nyelvű igazolás kiadásával ismerte el, a Magyar kormány pedig az akkori legmagasabb sport kitüntetést, a Sport érdemérem arany fokozatát adományozta a sikeres csúcsmászóknak. Az expedíció - elengedhetetlenül fontos - többi tagjai közül Dékány Péter(+) a Sport érdemérem ezüst, Szabó László és dr. Papp Kálmán pedig a Sport érdemérem bronz fokozata kitüntetésben részesült. A Magyar expedíció sikere a nemzetközi sajtóban is megjelent, így többek között a 2000-ben kiadott "ON TOP OF THE WORLD" című, és a világ nyolcezreseinek megmászását dokumentáló könyvben is szerepel. A dokumentum szerint a magyar hegymászók voltak a Sisha Pangma főcsúcsának 73-74-75-76-77-és 78-ik megmászói. A Sisha Pangma elzárt és nehezen megközelíthető kínai területen van, ezért a csúcs magassága az újabb és újabb mérések során folyamatosan változott. A hegyet a korabeli térképek 8012 méternek, mai mérések alapján azonban 8024 méter magasságúnak tartják nyilván. Ezek a számadatok azonban ugyanarra a csúcsra vonatkoznak, csak a mérések lettek pontosabbak. Nagyon sajnálatosnak tartjuk azt a sportszerűtlen magatartást, hogy az 1987-ik évi, sikeres első magyar nyolcezres expedíció után 20-30 évvel, némely a hegy közelében sem járt emberek megkérdőjelezik sikeres honfitársaik teljesítményét és ezzel bárkit is megtéveszthettek. A Sisha Pangma mint első magyar nyolcezer méter feletti hegy főcsúcsának megmászása hat magyar hegymászó által 1987 októberében megtörtént, ez egy el nem vitatható tény, amely a magyar hegymászás valamint a magyar sport kiemelkedő teljesítménye volt és az is marad. Budapest 2018.április 18.     Balaton Zoltán     Csíkos József     Vörös László               dr.Nagy Sándor

[pokmajom]

Az expedíciós hegymászás ezen formájának népszerűsítése mellett, felvállalhatnák olyan hasonlóan progresszív dolgok promócióját is, mint a rabszolgatartás vagy az esőerdők irtása, de az illegális fegyverkereskedelem pozitív társadalmi hatásait is csak nagyon kevesen ismerik.

[4bakancs]

2015. július 6. - A magyar expedíció elérte az első tábort

Szilárd és Csaba ma elérte a K2 első táborát, majd mindketten épségben tértek vissza az alaptáborba. Az időjárási körülmények ideálisak voltak a mászáshoz, és az előrejelzések alapján a folytatáshoz is adott a jó idő.

A vörös vonal jelzi a magyar és spanyol mászók útvonalát (Abruzzi-sarkantyú), a sárga pedig  a svájci csapat útját jelöli (Cesen). Utóbbi kitettebb, előbbi technikásabb szakasszal kezdődik. A magyar expedíció kis pihenő után folytatja útját a kettes tábor felé (C2)...

[4bakancs]

Skardu

A Magyar Karakorum Expedíció megérkezett Skarduba. Eddig 900 kilométert tettek meg terepjárókon a Karakorum Highwayen. Itt bevárják a nemzetközi expedíció további tagjait és terveik szerint csütörtökön indulnak majd tovább a 120 km távolságra és 3300 méter tengerszint feletti magasan lévő lévő Askoleba, ahonnan gyalogosan folytatják majd az utat fölfelé.

[4bakancs]

Az Egek Szelleméhez készül a debreceni egyetemista

Gurbán György összefoglalója a Dehir.hu oldalán Radics Tamás idei expedíciós tervéről.

2014. július 13-án hegymászó expedíció indul a Föld legészakabbra fekvő hétezer méter magas hegyének a megmászására Debrecenből. Az „Ég hegyei”, a „Mennyei-hegység”, vagy ahogy a kínaiak nevezik, Tien-san, a legek hegysége. Bolygónk legészakabbra eső, hétezer méter magasságot elérő csúcsai itt találhatóak. 2800 kilométer hosszúságával Földünk egyik legnagyobb tömegű hegysége ez, melynek felfedezésében és feltérképezésében a magyaroknak elévülhetetlen érdemei vannak. Az ezerkilencszázas évek hajnalán, a hegységet elsőként ábrázoló térképek ugyanis Almásy György vadászútjainak, valamint Prinz Gyula geológus térképező tevékenységének köszönhetőek. A hegy területén területén Kirgizisztán, Kazahsztán és Kína is osztozik, de a legnagyobb része Kirgizisztánban húzódik. A „Ég-hegyei” központi vonulatában a Központi-Tien-san-ban emelkedik a hegység két legmagasabb csúcsa, a 7439 méter magas Pobeda (Győzelem-csúcs) és 7010 méter magas Khan Tengri körülbelül húsz kilométerre egymástól. Márvány piramis csúcsával, – az „Egek Szellemének” is nevezett – Khan Tengrit a világ egyik legszebb hegycsúcsaként tartják számon.

A Kína-Kazahsztán-Kirgizisztán határvidékén található Khan Tengri („az Egek Szelleme”) 7010 méter magas csúcsának megmászására irányuló expedíció egy fővel indul útnak, melynek szervezője és mászója Radics Tamás, a Debreceni Egyetem hallgatója. Eredetileg ketten vágták volna bele a nagy kalandba, de anyagi okok miatt csak Tamás kísérli meg a csúcstámadást. Nem a szervezés volt az igazi nehézség, hanem az anyagiak előteremtése. Hiszen csak az alaptábori díj kerül 260 ezer forintba és fizetni kell például a  mászókötelek használatáért és a határengedélyért is. Körülbelül 600 ezer forintot kellett az expedícióra összeszedni, aminek egy részét támogatókból, más részét pedig saját ösztöndíjából fedezi. Az esetleges költségek felmerülésére azonban a támogató keresést továbbra is folytatja.

Az Expedíció felszerelésének  és költségeinek megteremtésére kedvezően hatott, hogy Tamás immár ötödik éve tart előadásokat utazásairól és expedícióiról szerte az országban.

Nem lesz könnyű feljutni a csúcsra

Radics Tamás fiatal kora ellenére tapasztalt tapasztalt túrázónak számít aki szereti a hegymászást. A hegymászást 2007-ben kezdte és már sok minden van mögötte. A Kárpátokon kívül megfordult már a Durmitor-hegységben, a Központi-Pireneusokban, majd három hetet töltött a Nyugati-Alpokban. Megmászta a Gran Paradisot (4061 m), valamint a Mont Blanct (4810 m) és több háromezer méter magas hegyet. Az Elbrusz Expedíció 2012 társszervezőjeként eljutott az Elbrusz nyugati, 5642 méter magas csúcsára. A 2013-as Székely-Magyar Pamír Expedíció szervezőjeként feljutott a 4830 méter magas Petrovszkij-csúcsra. A Lenin-csúcsról azonban a rossz idő miatt, 6100 méteres magasságból fordult vissza. Nagyon elromlott ugyanis az idő, vissza kellett vonulni. 3-4 napos vihar következett ezután a végleges elvonulás, mert lejárt az engedély. De reméli, most több szerencsével jár majd.

- Július 14-én indulok Bécsből repülővel, onnan Törökországon keresztül jutok el Kirgizisztán fővárosába. Ekkor egy körülbelül 400 kilométeres autóút vár még rám, majd a tervek szerint július 17-én szállítanak fel helikopterrel 2000 méterről a 4000 méter magasságban lévő alaptáborba – mondta el az indulás részleteit Radics Tamás.

Radics Tamás

Ez a hirtelen feljutás 2000 méterről 4000-re lesz az első komoly fizikai erőpróba. A mászó ott néhány napi pihenést követően akklimatizációs túrákat tesz, és ha a körülmények engedik, akkor július végén mehet a hátizsákba az innivaló, a csoki, az aszalt gyümölcs és indul a csúcstámadás. A hármas számú alaptábor 5900 méter magasan lesz, innen indul majd Tamás a 7010 méter magasan lévő csúcsra. Tehát nagyjából egy kilométert kell megtennie és erre, számításai szerint az oda-visszaúthoz 9 és 14 óra közötti időre lesz szüksége és jó, vagy, ahogyan ő fogalmaz, „vállalható” időjárásra. Mert az ottani extrém körülményeket sajátságos módon nem csak a hideg jelenti.

- Van azért hideg is, mert a hőmérséklet lemegy akár mínusz 30 fokig és a rövid ideig tartó napsütéses időszakban legfeljebb plusz 5 fokra melegedhet fel a levegő. De komoly gondokat okozhat a nap is. Nem azért, mert nagy meleget ad, hanem a sugárzása miatt. Ilyen magasságban ugyanis a kevés légszennyeződés miatt, ha nem vigyázunk, szinte szétéget a nap – hangsúlyozza Radics Tamás.

Tamás az út során végig fotózni és filmezni fog, így reményei szerint összejön az anyagból egy dokumentumfilmre való.

Forrás: dehir.hu

[4bakancs]

"Lassú voltam!" - interjú Klein Dávid hegymászóval

A sikertelen SPAR Everest Expedíció 2014 után nyilatkozott Klein Dávid a 4BAKANCS hegymászóportálnak a sikertelenség okairól, a többi kiegészítő palack nélküli mászóról, az Everest normál útjának mászóértékéről,  további céljairól és a magyar expedíciós hegymászás jövőjéről.

A teljes sajtótájékoztató pedig itt tekinthető meg:

A felvételt Tóth Gábor készítette és felhasználtuk az expedíció által készített felvételeket is.

[4bakancs]

"Az új utak nyitása jelenti az igazi kalandot!" - interjú Urbanics Áronnal

- Sötéten. Expedíciós hegymászás terén megragadtunk a 70-es 80-as években, ám annak sem az élvonalbeli szintjén, hanem a normál utas „csúcsgyűjtögetésben”. Véleményem szerint ezek az expedíciók nem is tekinthetőek a szó valódi értelmében vett mászásnak, inkább amolyan magashegyi trekking túrák, amiket teljesítmény szempontjából a helyükön kell kezelni. Ha nem nyolcezer méteren lennének, akkor még a nehezebb részek is pl. Second step vagy Hillary step is könnyedén teljesíthetőek lennének. Ennél még az Alpok egy-egy trekking útvonalán is technikásabb betétek vannak. Ezek igazából ideiglenes klettersteigek, hiszen kötél van kihelyezve végig, ezek mentén kell a célt elérni majd visszaereszkedni. Attól, hogy magasabban van, attól még maga a feladat nem változik.

- Annyi nehézség azért van, hogy a magasság, a szél, a hideg a mászók fizikumát jobban megviseli és az időjárási ablak is sokkal szűkebb.

- Igen, ez nyilván nem egy egyszerű feladat, de mondjuk az Antarktisz keresztezése is trekkingnek számít. Nyilván bonyolultabb, mint egy nyolcezres normál út megmászása, de attól még nem hívjuk hegymászásnak azt sem.

Az angolszász nyelvekben ez szépen elkülönül, külön kifejezés van az egyes műfajokra: van mountaineering és mountain climbing, amiben érzékelhető a különbség. A magyar nyelvben a hegymászás, mint gyűjtőfogalom jelenik meg és ebbe értünk bele mindent. Nálunk nincsenek ilyen hagyományai a hegymászásnak, nincs így differenciálva, pláne a köztudatban.

- Mit jelent az, hogy megragadtunk ezen a szinten? Úgy látod, hogy lenne potenciál a magyar mászó társadalomban, hogy más teljesítményt is le tudjon tenni az asztalra? A csúcsra fel tudnánk jutni máshogy is, mint a normál úton?

- Igen, lehetne máshogy is, az Everest kapcsán volt is erről több vita. Ozsváth Attila többekkel, köztük Erőss Zsolttal az Everesten valamelyik északi kuloár megmászását tervezte, de a támogató – illetve annak marketinges szakembere - ragaszkodott ahhoz, hogy a normál úton menjenek. A mászásnak mindenképpen sikeresnek kellett lennie, mert ezt lehet legjobban eladni a közönségnek. De feltételezhetően pont ezért nem lett sikeres, rengetegen voltak a hegyen, a normál úton nagy volt a sorban állás és nem jutottak föl. Attilának lett igaza, aki még a tervezési fázisban kiszállt az expedícióból.

Erőss Zsoltnak is legelső nyolcezres csúcsmászása, a Nanga Parbat volt a legkomolyabb teljesítménye. Egyedül új variánst mászott, de utána az összes többi expedíciója már normál utas volt. Nem hinném, hogy önmaga, sokkal inkább a támogatók, a szponzorok, a mindenáron csúcsmászás erőltetése miatt. Teljesíteni kellett, mert ebből akart megélni, erről vetített az előadásain, e miatt tudott a későbbiekben túrákat szervezni. Biztos vagyok benne, hogy szíve szerint nem a normál utakat mászta volna.

- Ez akkor azt jelenti, hogy napjainkban is a szponzorok csúcs elvárása miatt indulnak normál úton magyar mászók a nyolcezresekre?

- Ezt én elsősorban a Zsoltról gondolom, meg egy két mászóról a környezetében, Mécs Laciról és társairól. Mások is tesznek erre kísérletet – lásd a tavalyi Shisha Pangma mászást, vagy Dávid Everest próbálkozásait - , róluk nem gondolom, hogy érdemes lenne nem normál úton próbálkozniuk. Alpesi utakban technikás körülmények között nem mozognak úgy, hogy egy ilyen feladatot el tudnának végezni és önerőből fölmenni a hegyre. De szerencsére ezt tudják is magukról. Kitalálják a célt, szponzort keresnek hozzá vagy megfinanszírozzák, felmennek vagy nem mennek fel. Csak a szakma, teljesen jogosan nem tekinti igazi mászásnak a teljesítményüket.

  - És az nektek, mászóknak mennyire sértő, hogy velük van tele a média? Elszívják a szponzorokat?

- Nem szűkíteném le ennyire, hogy elszívják a szponzorokat, mert ez csak részben igaz. A magyar társadalom semmit nem tudott a hegymászásról 20 évvel ezelőttig. A magashegyi expedíciók kerültek bele a médiába, róluk cikkezett a sajtó, ők nyilatkoztak a TV-ben, rádióban, ezáltal ma a magyar társadalom úgy gondolja, hogy a hegymászás non plus ultrája a nyolcezres hegymászás normál úton. És ekkor a társadalomba beleértem nagy cégek döntéshozóit, akik a támogatásokat ítélik oda. És ez itt a baj. Nem arról van szó, hogy Dávid x milliót kapott most erre az expedícióra, vagy, hogy mennyivel támogatják őt évente és ne lenne több pénz a magyar gazdaságban… Nem erről van szó. A baj inkább az, hogy ha valaki összeállít egy anyagot, hogy a Trango-tornyokhoz akar menni és ilyen döntéshozókkal találkozik, akkor nem tudja felvenni versenyt a sok éve médiában szajkózott és begyöpösödött dolgokkal szemben. A médiának van egy olyan negatív hatása, hogy akit sokat látnak, az hiába eredménytelen, attól még ő szerepel minden háztartásban és őt tekinti a közvélemény az ügyeletes hegymászónak.

- Hogy látod, ez csak a magyar közvéleményre, a magyar döntéshozókra igaz, vagy külföldön is hasonló a helyzet?

- Nyolcezresre mindenhol könnyebb pénzt szerezni, de azért Magyarországot nem lehet összehasonlítani Franciaországgal, ahol minden óvodában van mászó fal a kertben, mindenki tud erről sportról valamit. Elég sokat stoppoltam Franciaországban, sok emberrel találkoztam, de mindenkivel tudtam mászásról beszélgetni. Mászó táborban volt nyáron, fiatalkorában mászott vagy bármi hasonló. Magyarországon ilyen sajnos nincs. Franciaországban képben vannak, hogy mi is az a hegymászás, hogy nem egy olyan sportág, ahol sziklákon edzünk a nyolcezresre. Sokkal jobban hasonlít az atlétikára: van, aki gerelyhajító és van, aki maratont fut.

- Akkor ezeket a teljesítményeket össze sem lehet igazából hasonlítani?

- Hát nem. Legfeljebb úgy lehet összehasonlítani a gerelyhajítót a maraton futóval, hogy mennyi idő töltött felkészüléssel, korábbi eredményeihez, világ élvonalhoz képest mennyit fejlődött, de ez akkor is körte meg alma marad. Itt azért rögtön kiütköznek az óriási különbségek: az Everestre is, meg egy alacsonyabb, könnyebb nyolcezresre is azért egy átalagember egy év alatt alaposan fel tud készülni. A kereskedelmi expedíciók felkészítő szakasza is ennyiről szól: jó erőnlét, egy-két túra, napi/heti rendszeres edzés. Ezzel ellentétben a sziklamászásnál pl. a Budai-hegyekben is vannak 3-4 méteres sziklafalak, amiknek átmászására öt éven belül nem tud felkészülni egy átlagember. Technika, speciális erő és állóképesség kell, napi rendszeres edzés. Ebből adódik, hogy ezek valójában nagyobb teljesítmények, mivel nagyobb felkészültséget és sokkal több energiát követelnek meg.

De az se mindegy, hogy hogyan, mennyi idő alatt futsz le egy maratont, mert ezek a normál utak nagyon kocogós tempók: 10 éve már vakon is felmentek, 13 éves gyerekek és 87 éves aggastyánok is csúcsra jutnak. Kiegészítő oxigén nélkül eggyel nehezebb, de a tiszta mászás nagyon messze áll ezektől. Amikor megfizetnek oxigént használó serpákat, hogy tegyék ki a fix kötelet, ez azért nagyon leegyszerűsíti a dolgot.

- A nyolcezres csúcsoknál maradva térjünk vissza rá, hogy te mit tekintenél igazi teljesítménynek? Nem normál úton és minden külső segítség nélkül. Vannak manapság ilyenek?

- Persze, vannak. Az  Everest valamelyik északi kuloárján nem sokkal technikásabb a mászás, mint magán a normál úton végigmenni. Meredekebb ugyan, egy-két technikásabb betéttel, de az igazi különbség a fix kötél hiánya és hogy nincsenek táborok kiépítve. Ez lenne az igazi kihívás! És ez is csak egy már mászott út ismétlése lenne. De új utakra, új variánsokra is lenne lehetőség bőven, vannak még nagyon nehéz útvonalak, amiket még nem mászott meg senki.

Én nem hinném, hogy nyolcezrest kéne magyaroknak másznia, mert nem ebben vagyunk igazán jók. Ahhoz, hogy valaki nagyon jó nyolcezres mászó legyen, ahhoz nagyon sokat kellene mozogni ilyen magasságban, abban a környezetben. Aminek gazdasági korlátain túl egyéb okai is vannak. Egy Chamonix-ban élő hegyi vezető is fényévekre van tőlünk azzal, hogy mindennapjait a hegyekben töltik, munkája is az, családjával ott él.

Nekünk nem ezzel kellene foglalkozni, a magyar expedíciózásnak inkább az alacsonyabb, technikásabb mászásokra kellene koncentrálni. Rengeteg 6-7 ezer méteres csúcsot nem mászott meg még senki. Még csak nem is feltétlenül olyan technikásak, inkább eldugottabb helyeken vannak. Itt sokkal komolyabb eredményeket tudnánk elérni.

Jelentkezők is lennének, sok fiatal komoly utakat mászik a Tátrában meg az Alpokban. Ezt a tudást átvinni hatezer méter magasságba, eggyel nagyobb úthosszokra, nagyobb kitettségre ez nem olyan nagy ugrás - ezt a tudást kéne átültetni az expedíciózásba. Ennek a logisztikája bonyolultabb, meg a költsége, időigénye jóval nagyobb, de megoldható. Vannak erre törekvések is, de az idő múltával a mászatlan utak száma egyre fogy. Az ilyen területeken az új utak nyitása jelenti az igazi kihívást, kalandot. Alpesi körülmények között sosem tudhatod, hogy mi vár rád, és igazából majdnem mindegy, hogy új utat mászol vagy utat ismételsz. Energia befektetésben nincs nagy különbség, de sokkal nagyobb élményt jelent egy mászatlan fal leküzdése.

- És ilyen mászásokra lehetne szponzort szerezni?

- Biztosan lehetne, de nem én vagyok erre jó példa, mert nekem nagyon nehézkesen megy a szponzor keresés. Saját zsebből szoktam mászni és ez most már komoly nehézségeket okoz. A támogatásokat, amiket kaptunk azt én nem nevezném szponzorációnak. Termékeket kapunk, ruházatot, felszerelést, de egy ilyen expedícióban nem ez a nagy költség. Szponzorációnak számítana a repülőjegy vagy valamilyen komolyabb kiadás megtérítése. Az hogy termékeket kapunk és azokat kitesszük az élménybeszámolók alkalmával ez a „jófejség”, nem szponzoráció. Pedig egy új út megmászására lehetne hivatkozni, ez a teljesítmény nemzetközi viszonylatban is számítana.

Én a szponzoráció üzleti részébe nem látok bele, csak azt látom, hogy Dávid mindenhol plakátokon mosolyog. Ez hozhat a konyhára, mert befutott névként a lakossági értékesítést segíti. De az, hogy egy cég (pl. egy bank vagy biztosító) támogatna egy ilyen hétezres expedíciót és hónapokig kinn lennének óriásplakátokon a srácok, nem látom, hogy ez milyen bevételt generálna a támogató cégnek. Nem hiszem, hogy sokat.

- De volt egy jól kitalált sorozat a ”Magyarok a világ nyolcezersein”, ami tartalmi többletet és struktúrát adott ennek. Itt két cél volt: másszuk meg mind a 14 nyolcezrest és hozzuk közelebb a sportot, a mozgást az emberekhez.

- Igen, de ezzel még inkább ezt erősítették, hogy csak a magashegyi hegymászás az igazi teljesítmény. Lehetne erre építeni, de akik komolyabban gondolják a mászást, azok nem akarnak ilyen celeb státuszba süllyedni. Részben ezért nem kezdek el én sem nagyon erőltetve szponzort keresni. Mert tartok attól, hogy mi lenne az elvárás, az ellenszolgáltatás, amit nyújtanunk kéne: reklám, plakát, matricagyűjtemény meg társai. Legutóbbi patagóniai túránkkor létrehoztunk egy Facebook oldalt, ahol beszámoltunk a túra előrehaladásáról, ez még egészségesnek nevezhető, a többivel kapcsolatban már lennének kétségeim.

Török Zsoltra reflektálva mondanám, hogy sok mászó van, aki már ma indulna akár a Trango-tornyok megmászására, jelentkező lenne bőven. Pénzt szerezni, támogatókat begyűjteni egy másik műfaj. Sokkal többen kipróbálnák az alpesi magashegymászást, ha nem lenne ekkora anyagi vonzata. De ugyanígy igaz ez nyolcezres normál utakra is: sokkal többen mennének, ha nem kerülne egy kisebb vagyonba. Nem is csak mászók, hanem teljesítménytúrázók, futók vagy bárki, aki kicsit is sportosabb.

Fotók: Patagónia 3.0 expedíció, 2013