#expedíciós hegymászás

[pokmajom]

Fotó: https://www.facebook.com/SuhajdaSzilardClimber

Nem tudom mennyire éri el a közérdeklődés alapvonalát, hogy Suhajda Szilárd éppen a Mount Everest, pótlólagos oxigén használata nélküli megmászására készül. Van az expedíció marketingjében még szó egyedüli mászásról, meg sherpák nélküli táborépítésről, de igazából a palackos oxigén nélküli megmászás az ami az igazán nagy sportértéket adná. Az Everestre nem is lehet már őnálló expedíciót szervezni, Suhajdának is csatlakoznia kellett egy fizetős expedíciókat szervező céghez, ennek csak alaptábori szolgáltatásait használja, a többi táborba maga viszi fel a sátrát és az élelmét. Szóló mászásról beszélni, ilyen expedíciós körülmények között nem lehet, hiszen hatalmas tömegek mozognak vele és ő is használja a sherpák által kiépített fix köteleket, de jelenleg ezt tekintik a magashegyi expedíciós stílusú hegymászás, legsportszerűbb stílusának. A hegymászó szaksajtó és közvélemény viszont már nem sok figyelmet fordít a Mount Everest vagy más nagyon magas hegyek expedíciós megmászásának, mert a kereskedelmi expedíciók által elfoglalt hegyeken, már gyakorlatilag lehetetlen a hegymászás legtisztább stílusának, a magashegyi alpin stílusú mászásnak a gyakorlása.

[winwinszituacio]

Hegymászóruha-projekt I. Miközben reménytelenül kerestem valamit a lakásban, rájöttem, hogy 25 év hegymászás után annyi technikai ruházat halmozódott fel az akasztós szekrényekben, fiókokban és ágyneműtartóban, amiből egy kisebb expedíciót lehetne indítani azonnal. De mivel nyilvánvaló, hogy egy több hetes himalájai expedíció sem olyan durva, mint évekig az utcán élni, a cuccok háromnegyedét kivittem, és azoknak adtam, akik a legjobban értékelik, ha a ruha vízálló, de szellőzik, vagy meleg és könnyen szárad. Ez a férfi és két barátja egy külvárosi területen építette a házát. Van benne fűtés, ágyak, ágynemű. Szeretnének úgy élni, mint mindannyian, csak nincs pénzük komolyabb lakásra annál, mint amit maguk építenek. Takarosra sikerült, benn meleg van és rend, a tornácon kanapé, padlószőnyeg, hátul pedig rendben áll a tűzifa.

[korkep-blog]

Tragédia és csoda a Himalájában

Meg is kezdték a mászást a lengyelek a Nanga Parbaton – ketten az alaptáborban maradtak, hátha nem járnak sikerrel, és a mentőket is menteni kell.

A hegymászás történetében példátlan összefogás mutatkozott hétvégén a Himalája egyik hegyén, amikor egy csapat önkéntes lengyel hegymászó és a közösségi gyűjtés ereje segített abban, hogy a két fent rekedt mászóból az egyiket csodával határos módon sikerüljön megmenteni.

  Elisabeth Revolt hamarosan kiengedik a kórházból, társa, Tomasz Mackiewicz sajnos örökre fent marad a hegyen, a lengyel csapatot pedig hősként ünneplik. 

  A lehetetlent kísértették

  A 42 éves lengyel hegymászó, Tomasz Mackiewicz és társa, a 37 éves francia Elisabeth Revolt olyan célt tűztek ki maguk elé, ami egyáltalán nem adja magát könnyen. A Nanga Parbat a maga 8126 méterével ugyan “csak” a Himalája kilencedik legmagasabb csúcsa, mégis valódi feketeleves a legtapasztaltabb hegymászók számára is.

  Kiszámíthatatlansága miatt nem tartozik a legnépszerűbb nyolcezresek közé, így ha valahol, itt biztosan nincsenek a Mount Everestre jellemző kígyózó hegymászó-sorok. A hegyet ugyanis nem véletlenül illetik a Gyilkos Hegyhez és Emberevőhöz hasonló kedves és sokatmondó jelzőkkel – hiába alacsonyabb társainál, ezen a csúcs rendelkezik a harmadik legmagasabb halálozási aránnyal (22 %).

  Alex Txikon, Ali Sadpara, Simone Moro és Tamara Lunger, a Nanga Parbat első téli megmászói 2016 februárjában (fotó: climbing.com)

  A sok függőleges szakasz és a teljesen kiszámíthatatlan időjárás miatt csak az igazán rátermettek próbálják meg, a magyarok is mindösszesen kétszer tudták bevenni: Erőss Zsolt 1999-ben, Török Zsolt 2013-ban. Mindezt a tavaszi mászószezonban, amikor az időjárás szempontjából a legideálisabb a mászás.

  Az igazi adrenalinőrültek viszont a hivatalos szezonon kívül is próbálkoznak, és a Nanga Parbat megmászásának nehézségeit mutatja, hogy egészen 2016-ig nem sikerült senkinek megmásznia a Gyilkos Hegyet a szezonon kívül. Maczkiewicz és Revol is évek óta próbálkoztak vele – a lengyel férfi immáron hetedszer, társa negyedjére -, a hírek alapján pedig össze is jött nekik. A visszaúton viszont lecsapott rájuk a vihar, a nagyjából -60 fokban megrekedtek 7300 méter környékén.

  Senki sem volt rajtuk kívül a hegyen

  Revol sokkal jobb állapotban volt, mint Maczkiewicz, aki a hóvakság miatt elvesztette látását, ráadásul mozogni sem tudott. Önerőből tehát esélytelennek bizonyult a lejutás, Revol pedig szintén nem tudta levinni, így a kívülről kegyetlennek tűnő, de ésszerű, íratlan hegymászószabály lépett életbe: Revol felállította a férfi sátrát, majd egyedül elindult lefelé.

  A műholdas telefonon segítséget kért, azonban itt jöttek az első problémák. Mivel a hivatalos mászószezonon kívül másztak, ráadásul az idei évben az övék volt az egyetlen téli expedíció, rajtuk kívül egy árva lélek sem tartózkodott a hegyen.

  Revol és Maczkiewicz a nanga Parbat-expedíción (fotó: gofoundme)

  A 7300-as magasságba – ahol megrekedtek –  pedig csak akklimatizálódott mászók mehetnek fel – a felkészülés során nem hiába telik több hétbe, amíg fokozatosan szoktatják magukat a magassághoz, a csúcstámadást éppen ezért számos akklimatizációs mászás előzi meg.

  Ha egy nem akklimatizált ember hirtelen felkerülne 7300 méterre, szinte biztosan belehalna a nyomáskülönbségből adódó agyvérzésbe vagy tüdővizenyőbe. Nem volt tehát a közelben senki, aki akklimatizált állapotban segíthetett volna a két hegymászón.

  A hegymászókörökben azonban rádión futótűzként terjedt a fent rekedtek híre, és a Himalája másik halálhegyének, a K2-nek az alaptáborában akadt is egy bátor lengyel csapat, akik a hír hallattán csapot-papot otthagyva indultak neki a mentőakciónak.

  Négy lengyel hegymászó a K2-t hagyta ott a mentésért

  A négy önkéntes, Adam Bielecki, Piotr Tomala, Jarek Botor és Marek Chmielarski vállalta, hogy saját expedíciójukat félretéve áttelepülnek a Nanga Parbatra, és lehozzák a mászókat. Ekkor a küldetés komoly logisztikai problémába ütközött: a két csúcs közötti 180 kilométeres távolságot kizárólag helikopterrel tehették meg, azonban a pakisztáni helikopteres mentőcég ezt az utat 100 ezer dollárért tette volna meg értük.

  Az internetnek és a gyors közösségi összefogásnak hála néhány óra alatt összeadták a pénzt a hegymászókért aggódók, így némi szervezkedés és az egyórás út után már meg is kezdték a mászást a lengyelek a Nanga Parbaton – ketten az alaptáborban maradtak, hátha nem járnak sikerrel, és a mentőket is menteni kell, Denis Urubko és Adam Bielecki pedig elindultak felfelé.

  David Urubko nyomkövetője (fotó: Twitter)

  A rádiós összeköttetés egy ideje megszűnt a készülék lemerülése miatt, így nem volt információjuk arról, hogy az időközben lefelé induló Revol merre található. A helikopter folyamatosan pásztázta a terepet, és az is segített, hogy Bielecki már ismerte az utat – ő is próbálkozott itt pár évvel ezelőtt.

  A két férfi emberfeletti teljesítményt nyújtott: nyolc órával később már 1500 méterrel magasabban voltak, amely még a nyári, jóval kedvezőbb időjárási körülmények között is átlagosan 16-18 órába telik – igaz, a két férfi minimális felszereléssel mászott.

  Az egyik szemük sírt, a másik nevetett

  Hajnal kettő előtt ráakadtak Revoltra, aki a fagyási sérülések miatt már nem mozgott, de még életben volt. Ekkor azonban ismét feltámadt a viharos erejű szél, így fájdalmas, de racionális döntést kellett meghozni: az 1300 méterrel magasabban rekedt Maczkiewiczért nem tudnak felmenni anélkül, hogy nagy eséllyel ne haljanak bele mind, ráadásul kicsi az esély arra, hogy a férfi még életben legyen, arra pedig még kisebb, hogy túlélje az ereszkedést.

  Az elsődleges feladattá saját életük megmentése, és Revol biztonságba juttatása lett, ami sikerrel is járt, nemsokára elérték az alaptábort, ahonnan az iszlamabadi kórházba vitték a fagyási sérülésekkel küzdő nőt.

  Denis urubko, Elisabeth Revol és Adam Bielecki a sikeres mentés után (fotó: Adam Bielecki Facebook)

  A kórház tájékoztatása szerint hamarosan kiengedik, így a mentés ezen része valódi sikertörténet. A másik oldalon viszont tragédiát találunk: Tomasz Maczkiewiczért az állandósult vihar miatt továbbra sem tudnak visszamenni, így vasárnap halottá nyilvánították a lengyel hatóságok.

  A lehetetlen után tovább próbálkoznak a másik lehetetlennel

  Holott a tragédia árnya rávetül az akcióra, emiatt nem szerencsés fantasztikus sikertörténetként elkönyvelni, mégis valóságos csoda a lengyel hegymászócsapat odaadása.

  Az expedíció évek óta készült a K2 téli megmászására – ami egyébként eddig még senkinek sem sikerült, ez az egyetlen nyolcezres, amit még senki sem mászott meg szezonon kívül -, rengeteg felkészülés előzte meg az álom elérését, ráadásul nem csekély anyagi ráfordítást is igényelt az expedíció. A négy önkéntes viszont azon nyomban félre tudta rakni saját álmukat, mikor meghallották a két fent rekedt hegymászó történetét.

  A Nanga Parbaton további bravúrt vittek véghez a hihetetlen tempós mászással, és hogy a vaksötétben is sikerült megtalálniuk a bajba jutott nőt. Ezek után pedig meg kellett hozniuk azt a döntést is, hogy Maczkiewiczről lemondanak.

  A hős hegymászók Skarduban pihennek: Denis Urubko, Adam Bielecki és Jarek Botor. (Fotó: Denis Urubko Facebook)

  A lengyel expedíció közleménye szerint a hősök egyelőre Skarduban pihennek, majd hamarosan visszatérnek a K2-re, és folytatják a saját expedícójuk keretein belül a lehetetlen küldetést – ha egyszer sikerült csodát tenniük, miért ne sikerülhetne még egyszer?

  Polák Zsóka

  (forrás: dunyanewstv.com)

[magnoliamagazin-blog]

Elérte a Magyar Everest Expedíció az alaptábort

Elérte a Magyar Everest Expedíció az alaptábort

Megérkezett az alaptáborba a Magyar Everest Expedíció két hegymászója, Klein Dávid és Suhajda Szilárd, akik napokon belül megkezdik a táborlánc kiépítését – közölte Klein Dávid kommunikációs menedzsere szombaton az MTI-vel. Az expedíció célja, hogy a két hegymászó elsőként a magyar expedíciós hegymászás történetében oxigénpalack nélkül érjen fel a Föld legmagasabb hegycsúcsára, a Mount Everestre…

[pokmajom]

@martonbede facebookján találtam ezt a cikket és hát elég érdekes, ahogy a politika írja a hegymászás történelmet is. Röviden, a kínaiak valószínűleg már

1975- ben megtalálták a Mallory expedíció, másik csúcsmászó tagjának, Andrew Irvine-nak a holttestét és vele a páros kameráját is, ami tisztázhatná, hogy sikerült e már 1924-ben megmászni az Everestet. Csakhogy a kínaiak az egészet eltitkolták és az elérhető információk szerint a kamerából kivett film előhívása sem sikerült nekik. Vagy az is lehet, hogy sikerült, de azt meg méginkább titkolnák, ha azon csúcsfotók voltak, mert akkor nem a kínai expedíció mászta volna meg északról először a hegyet.

[pokmajom]

Hát ez azért ott biceg egy kicsit, hogy ha a korábbi téli expedíciókban lett volna tizenvalahány másik oxigénes mászó aki kötelet fixál meg tábort épít, akkor jó eséllyel meg lett volna mostanra már mászva a K2 télen is. De nem volt ilyen téli expedíció, mert azok a kalandorok a világ és a hegymászás, egy teljesen másik oldaláról jöttek. Az amit ők gondoltak a hegymászásról az abból a rendszerből nőtt ki, annak a tagadása volt, amiben az ő elődeik még aprópénzért megvásárolták ezeknek a mostani megmászóknak az őseit, hogy ha úgy alakul, akár nyugodtan haljanak is meg azért, hogy ők feljuthassanak a hegyre. 

Ezért aztán teljesen rendben van ez így, hogy a magashegyi hegymászás történetére az utolsó csillogó ékkövet, nepáli sherpák tették fel és ezt büszkén meg is mutatják a világnak és a saját népüknek.

Biztos lesz majd egy csapat a következő években, ahol senki nem fog használni pótlólagos oxigént és úgy másszák meg télen ezt a hegyet, de arról már csak a legelvetemültebb hegymászó-média fogyasztók és pókmajom mikroblog követői fognak értesülni. És ez így lesz jól.

[pokmajom]

Érdekes cikk a lassan teljesen értelmetlen tömegturizmussá silányuló expedíciós hegymászás finanszírozásáról. Én azt nem értem, miért akar még egyáltalán valaki szponzorálni egy expedíciót, amikor ennek már szinte csak bulvár értéke van. Persze ebből a szempontból biztos érték, ha Klein benne van, mert mindenki kíváncsi lesz arra, hol jön rá a fosás.

Nem azt állítom, hogy nincs sport értéke egy 8000-es oxigén nélküli megmászásának, mert az tényleg nagyon nehéz, csak nem annyira mint amiket kicsivel kisebb csúcsokon, sokkal kevesebb pénzből és kisebb természet rombolással lehet mászni. Ezeket a mászásokat persze boldogan szponzorálják is a hegymászó felszereléseket gyártók.

Spoiler: Klein Dávid kukákból eszik, hogy spóroljon az expedíciókra. 

[pokmajom]

Hóba taposott igazság

   Budapest, 2018. június 11., hétfő (OTS) - Mivel az elmúlt hónapokban több téves híradás is megjelent az első magyar igazán sikeres Himalája Expedícióról, ezért az alábbiakban megszólalnak azok, akik ott voltak, és akiket eddig még nem kérdeztek meg.        További információk megtalálhatók a http://www.balatonok.hu/himalaja-shisha-pangma-az-elso-magyar-8000-res/ oldalon.     NYILATKOZAT Mi, mint az 1987-ik évi Első Magyar nyolcezres expedíció sikeres csúcsmászóinak még életben lévő tagjai az alábbi nyilatkozatot tesszük. Az 1987. évi Shisha Pangma expedídió hat tagja két csoportban, 1987. október 1-én és 1987. október 8-án feljutott a hegy fő csúcsára.       A csúcsot 1987. október 1-én elért csapat tagjai (nem feljutási sorrendben):     Ozsváth Attila (†) és dr. Nagy Sándor.     A csúcsot 1987. október 8-án elért csapat tagjai (nem feljutási sorrendben):     Várkonyi László (†), Vörös László, Csíkos József és Balaton Zoltán. Teljesítményünket a Kínai Hegymászó Szövetség névre szóló, két nyelvű igazolás kiadásával ismerte el, a Magyar kormány pedig az akkori legmagasabb sport kitüntetést, a Sport érdemérem arany fokozatát adományozta a sikeres csúcsmászóknak. Az expedíció - elengedhetetlenül fontos - többi tagjai közül Dékány Péter(+) a Sport érdemérem ezüst, Szabó László és dr. Papp Kálmán pedig a Sport érdemérem bronz fokozata kitüntetésben részesült. A Magyar expedíció sikere a nemzetközi sajtóban is megjelent, így többek között a 2000-ben kiadott "ON TOP OF THE WORLD" című, és a világ nyolcezreseinek megmászását dokumentáló könyvben is szerepel. A dokumentum szerint a magyar hegymászók voltak a Sisha Pangma főcsúcsának 73-74-75-76-77-és 78-ik megmászói. A Sisha Pangma elzárt és nehezen megközelíthető kínai területen van, ezért a csúcs magassága az újabb és újabb mérések során folyamatosan változott. A hegyet a korabeli térképek 8012 méternek, mai mérések alapján azonban 8024 méter magasságúnak tartják nyilván. Ezek a számadatok azonban ugyanarra a csúcsra vonatkoznak, csak a mérések lettek pontosabbak. Nagyon sajnálatosnak tartjuk azt a sportszerűtlen magatartást, hogy az 1987-ik évi, sikeres első magyar nyolcezres expedíció után 20-30 évvel, némely a hegy közelében sem járt emberek megkérdőjelezik sikeres honfitársaik teljesítményét és ezzel bárkit is megtéveszthettek. A Sisha Pangma mint első magyar nyolcezer méter feletti hegy főcsúcsának megmászása hat magyar hegymászó által 1987 októberében megtörtént, ez egy el nem vitatható tény, amely a magyar hegymászás valamint a magyar sport kiemelkedő teljesítménye volt és az is marad. Budapest 2018.április 18.     Balaton Zoltán     Csíkos József     Vörös László               dr.Nagy Sándor

[4bakancs]

2015. július 6. - A magyar expedíció elérte az első tábort

Szilárd és Csaba ma elérte a K2 első táborát, majd mindketten épségben tértek vissza az alaptáborba. Az időjárási körülmények ideálisak voltak a mászáshoz, és az előrejelzések alapján a folytatáshoz is adott a jó idő.

A vörös vonal jelzi a magyar és spanyol mászók útvonalát (Abruzzi-sarkantyú), a sárga pedig  a svájci csapat útját jelöli (Cesen). Utóbbi kitettebb, előbbi technikásabb szakasszal kezdődik. A magyar expedíció kis pihenő után folytatja útját a kettes tábor felé (C2)...

[4bakancs]

"Lassú voltam!" - interjú Klein Dávid hegymászóval

A sikertelen SPAR Everest Expedíció 2014 után nyilatkozott Klein Dávid a 4BAKANCS hegymászóportálnak a sikertelenség okairól, a többi kiegészítő palack nélküli mászóról, az Everest normál útjának mászóértékéről,  további céljairól és a magyar expedíciós hegymászás jövőjéről.

A teljes sajtótájékoztató pedig itt tekinthető meg:

A felvételt Tóth Gábor készítette és felhasználtuk az expedíció által készített felvételeket is.

[4bakancs]

Hidden Peak Expedíció 2012 - Együtt a hegyen

A 2012-es Hidden Peak Expedíciónk történetét bemutató sorozat második része. Résztvevők: Babcsán Gábor, Tóth Csaba, Kiss János, Suhajda Szilárd.

1. Út az alaptáborba

[4bakancs]

A kilencvenedik évforduló

Napra pontosan kilenc évtizeddel ezelőtt, 1924. június 8-án indult a végső csúcsmászásra a Mount Everest északkeleti gerincén George Mallory és Andrew Irvine. Egyértelmű bizonyíték hiányában nem lehetünk biztosak abban, hogy ők érték el először a Föld legmagasabb pontját. Németh Péter összefoglalója.

A történelemkönyvek lapjain az szerepel, hogy a Mount Everest első megmászása 1953. május 29-én történt, Sir Edmund Hillary és Tenzing Norgay által, a délkeleti gerinc útvonalán. Két dolog egészen biztos ezzel az állítással kapcsolatban: mindenképpen Hillary és Tenzing volt az első két ember, akik elérték az Everest csúcsát és épségben vissza is tértek onnan. Ahhoz sem fér kétség, hogy ők mászták meg először a teljes délkeleti gerincet, ami idővel a hegy nepáli, déli normálútjává vált. Azonban az, hogy valóban ők érték el először a csúcsot, közel sem biztos…

Kicsit kevesebb, mint 29 évvel korábban, az alpinizmus legendája, a huszadik század elejének egyik legkiválóbb hegymászója, az angol George Mallory és mászótársa, Andrew Irvine nem tért vissza az 1924-es Brit Everest Expedíció harmadik, legutolsó csúcsmászásáról. A nevezett expedíció két szempontból mindenképpen különlegesnek számít. Egyfelől a lehető legerősebb hegymászócsapat lett összeválogatva a hatalmas feladat, az Everest első megmászásának teljesítésére. Másfelől, ennek a rendkívül erős hegymászócsapatnak olyan kegyetlen időjárási körülmények között kellett helytállnia a hegy tibeti oldalán, amire kevés további példa akad. Leginkább ennek számlájára írható, hogy hiába a felgyülemlett tapasztalat, sokkal lassabban haladtak a táborlánc kiépítésével, mint a megelőző, 1922-es expedíció során. (Az 1921-ben lezajlott felderítő expedíciót rögtön követte a sorban az 1922-es és ’24-es próbálkozás, viszont a következőre egészen 1933-ig várni kellett. A második világháború előtt csak brit expedíciók indultak az Everestre.)

A Föld legmagasabb hegye, a Mount Everest. Nepálban Szagarmatha, Tibetben Csomolungma néven tisztelik. (Kép: summitpost.org)

Az időjárási nehézségek olyannyira súlyosak voltak, hogy csak a második csúcsmászó párosnak sikerült felállítani a legmagasabb, VI-os számú tábort az Everest északi oldalán, mintegy 8170 méteres tengerszint feletti magasságban. Ebből, az egyetlen sátorból álló magastáborból indult csúcsmászásra 1924. június 4-én Edward Norton és Howard Somervell reggel 6 óra 40 perckor. Mivel sem az alváshoz, sem a mászáshoz nem használtak palackozott oxigént – ami pedig már az 1922-es expedíción is megjelent – rendkívül lassan tudtak haladni. Norton vezette a párost, az északi oldalon való átkeléssel, a Nagy Folyosót igénybe véve kívánták elérni a csúcsot. Dél körül Somervell ereje végére jutott, Norton azonban folytatta. Belépett a Nagy Folyosóba, azonban 8570 méteren ő is elérte teljesítőképességének határát, és a biztonságos visszatérés érdekében visszafordulásra kényszerült. Már sötétben értek le az északi nyeregben felállított IV-es táborba. Ugyan iszonyatosan kiszívta erejüket a hegy, de megérte az erőfeszítés: Norton palack nélküli magassági rekordja egészen 1978. május 8-ig, az Everest első palack nélküli megmászásig megdöntetlen maradt. Valószínűleg senki sem kárhoztatta volna az 1924-es expedíció tagjait, ha ezek után a hegyről való levonulás mellett döntenek. Egyfelől vészesen közeledett a monszun, másfelől az expedíció összes résztvevőjét rendkívül megviselte a pokoli időjárás, harmadrészben Norton szenzációs eredménye több mint hatalmas teljesítmény volt. George Mallory azonban nem volt hajlandó feladni élete fő célját, az Everest első megmászását.

Csoportkép az 1924-es Brit Everest Expedícióról. Bal szélen áll Andrew Irvine, a csapat legfiatalabb tagja. Mellette áll közvetlenül George Mallory. Mallory után Edward Norton és Noel Odell következik. Az ülő sorban balról második Geoffrey Bruce, harmadik Howard Somervell. (Kép: adventure.nationalgeographic.com)

Mallory volt az egyetlen, aki mind a három pionír brit expedíción részt vett. Az alpinizmus zsenije volt, mind sziklamászásban, mind jégmászásban, mind magashegyi tapasztalatok terén kevés kihívója akadt 1924-ben. Egyfajta sajátos fatalizmus fejlődött ki a személyiségében: az Everest első megmászása mindennél fontosabb céllá vált számára. Tudatában annak, hogy majdnem 38 évesen nem számíthatott meghívásra esetleges későbbi expedíciókra, nem sok kétsége lehetett afelől, hogy vagy feljut 1924-ben az Everestre, vagy nem jut fel ebben az életben soha. Ezért, miután az első csúcsmászási kísérlet már az V-ös tábor magasságában elakadt, Mallory – az expedíciót vezető Norton egyetértésével – megszervezte az 1924-es expedíció harmadik, „utolsó utáni” csúcsmászását. Az első két próbálkozás során nem került sor palackozott oxigén használatára, harmadszorra azonban az egész csúcsmászás a palackozott oxigén használatára lett felépítve. Ez magyarázza Mallory választását is, hogy Andrew Irvine-t jelölte ki társául a végső rohamra. (A legelső csúcsmászáson Geoffrey Bruce volt Mallory mászótársa.)

Irvine volt az expedíció legfiatalabb tagja, emiatt az alpinisták többségével ellentétben nem szolgált az első világháborúban. Annak ellenére, hogy mindössze 22 éves volt, komoly érettségről tett tanúbizonyságot, kiváló sportember volt, teljes mértékben megállta a helyét az 1922-es próbálkozás veteránjai mellett. Miközben szótlanul tűrte a mostoha időjárás megpróbáltatásait, műszaki-technikai dolgokhoz való rendkívüli ügyessége felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult az expedíció számára. Átlagon kívüli fizikai adottságai mellett ő volt az egyetlen, aki „parancsolni tudott” a kezdetleges oxigénrendszernek. Mallory választása szempontjából ez az érv döntő jelentőségűnek bizonyult.

Mallory és Irvine elindul az északi nyeregben lévő IV-es táborból 1924. június 6-a reggelén. A következő nap tették meg az V-ös és a VI-os tábor közötti távolságot, mindvégig palackozott oxigén használatával. (Kép: Noel Odell)

1924. június 8-a hajnalán indult el a két kiváló hegymászó a csúcs felé. Nortonnal ellentétben ők az északkeleti gerinc útvonalát választották, ahol három markáns sziklalépcső magasodott eléjük akadályként. (A harmadik lépcső viszonylag könnyen leküzdhető, az első lépcső komoly kihívást jelent, a második még komolyabbat.) 12 óra 50 perckor Noell Odell, aki utánpótlást szállított a csúcsmászó páros számára a VI-os táborba, mintegy 8000 méteres magasságból látta, amint a két férfi leküzdi a második lépcsőt:

Teljes hosszában tisztán láttam a csúcshoz vezető gerincet, sőt, magát az Everest tetejét is. A messzeségben egy hósávon, amely felnyúlt addig a helyig, amelyet a legfelső piramis töve alatt, utolsó előtti lépcsőfoknak néztem, észrevettem egy apró pontot, amint megközelíti a kőlépcsőt. Egy második pont követte, majd felmásztak a lépcsőfok tetejére… Láttam, hogy ütemesen haladnak, mint akik be akarják hozni a kisesett időt. Aztán a csúcs ismét felhőfátyolba burkolózott.  (Conrad Anker – David Roberts: Mallory nyomában. 23. oldal)

Az Everest északkeleti gerince, arról a helyről fényképezve, ahonnan Noell Odell utoljára látta George Mallory-t és Andrew Irvine-t. Mind a csúcshoz vezető gerincen lévő három sziklalépcső, mind a végső piramis egyértelműen azonosítható. (Kép: Andy Politz)

Hogy pontosan mi történt ezek után, azt mind a mai napig élő ember nem tudja. Mallory és Irvine nem tért vissza a csúcsmászásról, Odell június 10-én pontosan abban az állapotban találta a VI-os tábor sátrát, amiben június 8-án, az ellátmány elhelyezése után hagyta. Immáron kilenc évtizede tart a vita a hegymászás berkein belül, hogy pontosan milyen magasra is jutott fel Mallory és Irvine ezen a különleges napon, valamint hogy elérték-e a Mount Everest csúcsát…

1933-ban Percy Wyn-Harris megtalálta Irvine jégcsákányát, 8450 méteres magasságban, az északkeleti gerincen. Minden bizonnyal tulajdonosa szándékosan tette le, mert haszontalannak ítélte a sziklás terepen. 1991-ben Eric Simonson felfedezte az egyik oxigénpalackot, amit Malloryék magukkal vittek, 8475 méter magasan, szintén az északkeleti gerincen. Miután 1999-ben begyűjtötték és leszállították az alaptáborba a palackot, alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy valóban az 1924-es expedíció 9-es számú oxigénpalackja került a birtokukba. Egyértelmű, konkrét bizonyíték ennél nagyobb magasságban egyelőre nem került elő Mallory és Irvine csúcsmászásával kapcsolatban.

1999. május 1-én került sor a legjelentősebb felfedezésre a két hegymászó végzetével kapcsolatban: Conrad Anker amerikai hegymászó 8155 méteres magasságban megtalálta George Mallory megfagyott holttestét. Mielőtt kövekkel „takarták be” a földi maradványokat, az 1999-es kutatóexpedíció tagjai szabályos régészeti feltárást végeztek el. Megtalálták Mallory karóráját, ami 12:52 perckor szenvedett végzetes sérülést – minden bizonnyal túlságosan nagy erővel találkozott a sziklafallal, miközben tulajdonosa a második lépcsőt mászta meg éppen. Találtak továbbá egy szintén törött magasságmérőt, direkt az expedíció számára készítve, valamint dokumentumokat: kifizetetlen számlákat és személyes leveleket, egy bicskát valamint egy marhanyelvkonzervet. Amit azonban a leginkább kerestek; fényképezőgépet, nem találtak. Egy esetlegesen jó állapotban fennmaradt film előhívása esetén egy csúcsfotó, vagy annak hiánya perdöntő bizonyíték volna az Everesten való elsőség kérdésében.

Az Andrew Irvine holttestének megtalálására szervezett erőfeszítések egyelőre nem vezettek eredményre. (Logikus módon Mallory végső nyughelyének beazonosítása után ez a vállalkozás került előtérbe az elmúlt 15 évben.) Mivel azt biztosan tudjuk, hogy a csúcsmászó párosnál legalább egy fényképező volt, és ezt nem találták meg Mallory holttestén, kizárásos alapon Irvine-nél kellett, hogy legyen a fényképezőgép. Ez lényegében azt jelenti, hogy Irvine holttestének megtalálása jelenti az utolsó reális esélyt a perdöntő bizonyíték előkerülésére. Bizakodásra adhat okot, hogy Mallory-nál olyan abszolút sérülékeny tárgyak, mint kézzel írott levelek tökéletes épségben fennmaradtak, illetve a Kodak szakértői azt nyilatkozták, hogy elvileg van valós esély a most már több mint kilenc évtizede mélyhűtött állapotban „tárolt” film előhívására – amennyiben valóban fennmaradt, és megtalálják.

Természetesen a hegymászó közösség tagjai között a mai napig nincs egyetértés abban, hogy a hegymászópáros vajon elérte-e a csúcsot, mielőtt elindultak lefelé – nem csak a kézzelfogható bizonyíték hiányában nem tulajdonítják George Mallory-nak és Andrew Irvine-nek az elsőséget a Föld legmagasabb pontján. Már az 1924-es expedíció tagjai sem tudtak zöldágra vergődni a kérdésben, ami napjainkban is megosztja a témával foglalkozókat. – A legdöbbenetesebb az, amikor az útvonalat és a környező terepet közelről ismerő, azt többször bejárt, évtizedes hegymászógyakorlattal rendelkező alpinisták fogalmaznak meg egymástól szögesen eltérő véleményeket a kérdésben. Ennek a jelenségnek a hátterében kétségkívül az áll, hogy sokkal kevesebb dolgot tudunk biztosan az 1924. június 8-án lezajlott csúcsmászásról, mint amennyit nem tudunk teljes bizonyossággal. Innentől fogva pedig bárki, aki állást foglal a kérdésben, elméletet fogalmaz meg a történtekkel kapcsolatban, elkerülhetetlenül többségében szubjektív tényezőkkel operál eszmefutatása során.

Zárszóként jelen sorok írója is szubjektív véleményét kívánja megfogalmazni, a kilencvenedik évfordulón megszületett visszatekintés utolsó soraiban. Úgy gondolom, van egyvalami, ami rendkívül beszédes tény a történtekkel kapcsolatban: a két hegymászó nem tért vissza. Tekintetbe véve azt, hogy az 1924-es expedíció tagjai korábban a rendkívül kezdetleges felszerelés ellenére menyire biztonságosan és gyorsan mozogtak a hegyen, rendkívül valószínűtlennek tartom azt, hogy Mallory és Irvine végzetes balesetére figyelmetlenségi hiba, vagy valami hasonló apróbb, kivédhető ballépés következtében került sor. Maga a tény, hogy kizuhantak, egyértelműen arra utal, hogy iszonyatosan kimerültek, jócskán túlfeszítették a húrt a csúcsmászás során. Ez pedig kizárólagosan azt jelenti, hogy nagyon magasra mászott fel George Mallory és Andrew Irvine a Mount Everest északkeleti gerincén 1924. június 8-án…

[4bakancs]

"Én halálra röhögném magam, ha egy mászó avval próbálná reklámozni magát, hogy például egy patagóniai falban úgy mászott fel szólóban, hogy egy előtte levő csapat kötelein jumarázott fel!" - interjú Fucskó Lászlóval

Kedves Laci, hogy értékeled Klein Dávid idei próbálkozását az Everest északi oldalán? Friss hír, hogy a sikertelen próbálkozás után levonul és hazatér.

Nem ismerem Dávidot és emiatt nehezen tudom megérteni a motivációját. Ha Dávid hétszer vagy nyolcszor próbálta az Everestet és nem jutott fel, ennek valami más oka van, mint maga a mászás nehézsége. Teljesítményét nem tudom értékelni, mert nem ismerem a pontos részleteket, csak ami a sajtóban megjelent. A teljesítmény ráadásul egy nagyon relatív fogalom, valakinek teljesítmény az is, ami másnak szóra sem érdemes.

Az Everestre nem sokan jutottak fel oxigén nélkül, de az oxigén nélküli mászás meg megint kissé deformált fogalom, ugyanúgy mint a serpa nélküli mászás. Ezek jó szlogenek, de mi rejlik mögöttük? Van egy közeli barátom, (a GHM elnöke volt előttem), aki azon kevesek köze tartozik, akik oxigén nélkül jutottak fel az Everestre. Hubert szokta mondani, hogy a szóló meg  a magashegyi mászás azért jó, mert mindenki azt mesél, amit akar. Mert mindenki fényezni akarja magát, így elnézi, hogy a másik is is ugyanezt teszi.

Az oxigén és serpa nélküli mászás csak akkor igazan mérvadó, ha TE vagy az első a hegyen, illetve nem volt kiépítve semmi még (sem fix kötelek, sem sátrak, sem depók) és nincsenek oxigén palackok elhelyezve  a táborokban. A mászók 99,99% nem így mászta sem az Everestet, sem a többi nyolcezrest.  Az egyedüli, aki így mászta meg az Everestet az Göran Kropp. Attól kezdve, hogy vannak kötelek az útban, palackok a sátrakban, meg más mászók az úton, teljesen másképp áll az ember a dologhoz és teljesen más az ember kitettsége az útban. Nem kell nagy alpinista legyen az ember, hogy ezt megértse, aztán hogy a nagy alpinisták ezt másképp látják vagy főleg másképp adják el, az egy másik történet.

Összehasonlításképpen, én halálra röhögném magam, ha egy mászó avval próbálna reklámozni magát, hogy például egy patagóniai falban úgy mászott fel szólóban, hogy egy előtte levő csapat kötelein jumarázott fel. A nyolcezreseken meg pont ez megy legtöbb esetben, mert az utakat 99%-ban a szezon elején a serpák kezdik járni, nem a nyugati alpinisták.

Akkor ez a típusú mászás nem is tekinthető igazi teljesítménynek?

Dávidnak biztos az, mert ő magához meg a belföldi nívóhoz méri azt, amit csinál. Ezt sokan így csinálják, senki nem úgy adja el magát, hogy megemlíti mások teljesítményét is, pedig ez lenne igazán mérvadó.

De akkor a  nemzetközi expedíciós hegymászásban mi számít igazi teljesítménynek? Mire adnak manapság Arany Jégcsákányt?

Egy jól kigondolt hazugságra. És ez csak félig vicc. Amit számba vesznek manapság, az nagyon messze áll a halandó emberek képzeletétől és egy nyolcezres normál úttól. A technikai mászás a mérvadó és a mászók kitettsége, elkötelezettsége. A gyaloglás meg a jumározás nem igazi mászás.

De a baj másból is fakad. A hegymászás az utóbbi 50 évben teljesen idomult a szocio-gazdasági változásokhoz. Ezt hívják fejlődésnek. Teljes mértékben és kizárólag a számokkal kifejezhető tényezők fontosak és mérvadóak: minél gyorsabban, minél magasabbra, pontos óra, méter stb.

Az expedíciók manapság kihasználják a modern világ összes segítő eszközét, amire korábban nem volt lehetőség. Peldául: Ueli Steck sokkal lezserebbül mászhat, mint Diemberger, de ez nem igazán az ő érdeme, hanem a szerelésé, sokkal gyorsabban mászik, de ez sem teljesen csak az ő érdeme, hanem a technológiailag megszerzett edzési, táplálkozási és esetleg drog lehetőségnek. Millió információ létezik, amire a mai teljesítményeket építik, enélkül nem lenne lehetséges ez sem. Ma mindenki használja a szinte 100% pontosságú időjárás előrejelzést, elképesztő micsoda számítógépek, mobil eszközök,  meg egyéb technológia áll rendelkezésükre az alaptáborban. És ezeket ki cipeli fel oda? Ők?

Hát persze, serpa teherhordók yakokkal, északon meg teherautókkal. Délen meg lassan a C2 lesz az alaptábor, ahová helikopterrel viszik majd fel a klienseket.

Túlságosan sport, versenysport lett a mászás és innen ered sokféle probléma: a társadalmat is tönkreteszi a pénz és a győzelem mindenáron való hajszolása és a hegymászás sem különbözik ettől. A mai mászók nagyrésze nem igazán szenvedélymászó, hanem nyomulós, mérhetetlen egóval rendelkező társadalmi pozícióra pályázó sportoló. Mindegy mivel foglalkoznának, a cél ugyanez lenne, csak épp úgy történt, hogy a  mászásba botlottak annak idején bele. És sokszor bebizonyosodik, mikor abbahagyják a mászást és mással kezdenek el foglalkozni: ugyanolyan sikereket érnek el. Ez mindig létezett, a legjobb példa Herzog vagy Messner, a különbség annyi, hogy a maiak szinte mindannyian ebbe a kategóriába tartoznak, minden jobb mászó a mászásból akar élni, igaz sokszor nem is értenek máshoz.

Ez a mai alap stílus, aztán ebben is vannak jobbak meg kevésbé jobbak, de az alap egyforma: jól kitanulják hogyan kell szponzort szerezni meg jól eladnia magad, aztán leginkább az érvényesülés művészetét gyakorolják a mászáson keresztül, de magában a mászásban nagyon közepes szinten vannak.

És akkor hol vannak az igazi mászók?

Jó kérdés. Az letagadhatatlan, hogy a legjobbak ebből akarnak élni és így automatikusan belekerülnek a szisztémába (Steck, Urubko, Bolotov stb.), de emellett van egy csomó mászó, aki minimális szponzor meg mediatizálás nélkül másznak és komolyabb eredményeket produkálnak, mint sok halálra szponzorált mászó. Elég egy párat megemlíteni közülük - Bruce Normand, Mike Turner, Stephane Benoist, Bjorn Aaartun, Mike Fowler, Marko Prezelj -, de a lista végtelen. A legnevetségesebb, mikor van egy mászó, aki ugyanúgy működik, mint például egy Steck (mediatizálas, megélhetés, hírnév stb.), de teljesítménye messze áll az övétől. Ez szerintem a csúcs.

És ez sértő a többi mászóra nézve? Jogosan gondolják, hogy ők kimaradnak valamiből?

Kicsit sértő. Erre írta nekem nemrégen egy ismerősöm, akivel épp ezen a témán vitatkoztunk össze, hogy: "néma gyereknek anyja p****", de ez nem elfogadható érv arra, hogy egy egész köztudatot becsapjon az ember, egy egész jövőt eltorzítsunk saját érvényesülési vágyból! 

Emellett meg jócskán hígítja a mászás eredeti felfogását, meg félrevezeti a köztudatot es egyúttal meghamisítja a történelmet. Mert hamis úton indul a következő generáció felfogása, ezt tekintik majd követendő példának.

Szerinted érdemes manapság nyolcezresre/Everestre expedíciót szervezni? Te látnál benne kihívást? Vagy annyira megváltozott, hogy ez már nem is igazi mászás?

Szerintem nem sok kihívás maradt  a "klasszikus" nyolcezreseken. De itt van például az összes nyolcezres megmászása, mert nem csak 14 van, hanem 34 vagy 35 darab van összesen. Ezt még senki nem vette figyelembe. Az összes megmászása, az magában teljesítmény lenne, mert senki sem volt meg 35-ször nyolcezer méter felett. Ebben legalább van valami új, valami ismeretlen. Meg persze van jópár új útvonal, de ezek egyelőre meg a legjobbaknak is elképzelhetetlen, hat akkor a többieknek!

De akárhogyan is, marad a serpa meg az oxigén probléma. Sok hegymászó beismeri, hogy az utóbbi 30 év technológiai fejlődése sok rizikót és nehézséget lefarag a himalájizmusban (és minden másféle mászásban is). Szerintem már nincs igazi technikai kihívás ebben az expedíciós hegymászásban, legyünk őszinték: kivéve pár utat, az összes nyolcezresre vezető út pár szakaszt leszámítva gyaloglás, nem igazi technikai mászás.

Azokat az utakat ha lehozzuk három vagy négyezer méterre, szinte akárki felmehetne rajtuk. Ez a különbség egy Amin Brakk-kal például, ami "csak" egy ötezres, de ha kétezres lenne, akkor sem lenne rajta több út és nem lennének könnyebbek az utak. Az objektív veszély (lavina, jég/kőomlás) minden hegyen létezik, ami meghaladja a kettő vagy háromezer métert, egy nyolcezresen valamivel nagyobb, de a fizikai törvények ugyanazok és ugyanannyi tapasztalattal meg figyelemmel nagymértékben ki lehet kerülni őket.

Az utóbbi években született pár új út, ami technikailag is nehezebb, de ezeket senki sem ismételte az első megmászás után, semmi összehasonlítási lehetőség nincs azokkal az utakkal, amiket "mindenki" mászik. A legtöbb mászott utat az 50-es és a 70-es évek között mászták először, az akkori szereléssel es az akkori technikai adottságokkal. Ezeken az utakon sétafikálnak a mai mászók a mai hipermodern szereléssel, a rendelkezésükre álló millió információval, a serpák által kiszerelt fix kötelek mellett. Egy jó egészségben lévő, fizikailag edzett személynek nagy esélye van, hogy felérjen egy nyolcezresre, ugyanennek a személynek semmi esélye nincs feljutni egy technikailag közepes nehézségű hatezresre vagy hétezresre. Ez tény! És ez mindent elmond a nyolcezres mászásról. A nyolcezreseken nyüzsög az öszes egohibás mászó meg pénzt kereső profi, aki cipelik a modern társadalom kalandra vágyó pénzes „kivagyok én” díszmászóit.

Az igazi mászásnak nem ez a lelke! Hiába vannak sokan, akik jó szlogenekkel elhitetik az ellenkezőjét, de attól a perctől, hogy a mászás megélhetést "kell" biztosítson, a tiszta szenvedély kompromittálva van és evvel együtt a mászás fejlődésének az iránya is. És ezt nagyjából a saját tapasztalatomon keresztül értettem meg! Sok mászót ismerünk, aki elutasítana egy 60 ezer eurós támogatást, csak azért, mert a szponzor tevekénysége nem felel meg a normálisan pozitív elveknek (természetvédelem, emberi jogok, környezetszennyezés stb.)?

Akkor hősők vagy megélhetési mesteremberek a magashegyi hegymászók?                      

A mászó ugyanolyan ember, mint akárki más, ami pedig körbe veszi őket és különleges emberekké festi le őket, az legtöbbször csak köd meg szép szavak. Keves az "okos" mászó, aki messzebb lát és gondolkodik, mint a saját érvényesülése és ez egyalátálán nem nívó függő. Ez a hozzáállás a második vilagháború után kezdődött leginkább és a franciák jócskán hozzájárultak a mászás profitorientált tevékenységgé való válásához. Így vált lehetségessé a hegymászás lényegének eltorzítása.

Herzog és Lachenal tipikus példa: Herzog, aki összehasonlíthatatlanul gyengébb mászó volt, igazi karriert tudott építeni a mászásból (az Annapurna alapjain), Lachenal, az akkori idők egyik legkiemelkedőbb mászója pedig maradt a szenvedélyének élő sportember. Meg Terray is őrá építette a karrierje kezdetét. Vagy magyar példánál maradva: Ozsváth meg Erőss. Vagy Kukuczka meg Messner: hiába volt Kukuczka ötletesebb meg belevalóbb mint Messner, a közvélemény meg sok mászó számára mégis Messner az isten. És akkor nem is beszéltünk egy Kurtyka, Kammerlander vagy Loretan-ról, akik összehasonlíthatatlanul jobbak voltak mint sok más karriert építő mászó.

Fotó: Fucskó László

Fucskó László 1976-ban Erdélyben kezdett hegyet mászni. 1985 óta Franciaországban él, ahol hegyi vezető és vállalkozó. A francia hegymászó elit klub, a GHM tagja. A nyolcvanas évek közepén az elsők közé tartozott, akik a 8a fokozatot elérték Franciaországban, ezentúl érdeklődése egyre inkább az expedíciók és az új utak megnyitására irányult. Az Alpokban és más magashegységekben ötven hosszú utat nyitott meg.  Extrém nehézségű utakat és új utakat is mászott Patagóniában és a Himalája hatezres csúcsain (Cerro Torre, Cerro Mascara, Bhagirathi, Shivling, stb.)

[4bakancs]

Szomorú évforduló

Ma egy éve ért fel Erőss Zsolt és Kiss Péter a Kancsendzöngára. Nepáli idő szerint 2013 május 20-án 18:00-kor, több mint 24 órás mászás után a két hegymászó feljutott a Kancsendzönga 8586 méter magas csúcsára. A lefelé úton mindketten életüket vesztették. Emlékezzünk rájuk a "Magyarok a világ nyolcezresein" expedíciós sorozat Kancsendzönga 2013 expedíciójának összefoglaló kisfilmjével.

A felvételeket a "Magyarok a világ nyolcezresein" Kancsenzönga 2013 expedíció és Oscar Cadiak és Mario Vielmo készítette Összeállította: Barabás László Zene: Prem Joshua - Dance of Shakti

[4bakancs]

Vége a Lhotse-expedíciónak

Szlankó Zoltán úgy döntött, hogy a kialakult nehéz helyzetre való tekintettel nem folytatja a Lhotse-expedíciót. Telefonon a 4BAKANCS hegymászóportálnak elmondta, hogy csúcsengedélyüket nem kapták meg, így illegális mászóknak nyilvánították őket, a serpák pedig külső körülmények miatt nem segíthetnek nekik utat építeni. Társa, Cleo Weidlich egyelőre marad és akár egyedül is nekivág. 

Részletek hamarosan.