#eltemettem

[wandering-thoughts-blog]

Szeptember 28.

Érdekes nap. Emberi sorsok.

Szabadnapos voltam.

Olyan sokminden járt a fejemben.

Hol siklott ki az életem?

Valószínűleg már 10 éves koromban elkezdődött a borderline betegség kialakulása nálam.

Amikor a nővérem kezét fogtam, hogy betudja adagolni magának az aznapi heroin adagját.

Kisujj esküt tettem, hogy soha nem köpöm be.

Azt mondta, ha egyszer felnövök megtudom, mit jelent az orgazmus szó.

Mára már tudom.

Azt mondta : Timi, drága egyetlen húgocskám, minden alkalommal, mikor ezt teszem. Boldogság járja át a testem, mintha ezer orgazmusom lenne egyszerre.

Egyébként egy csodás lány volt, okos, szép.

Mindig felnéztem rá. A környezetem is.

Soha nem érhettem a nyomába.

20 éves korára, meg volt mindene, mama kedvence, örökölt házat. Autót, modellkedett, volt szakmája, tanult volt, jogosítványa. Minden alap tőkéje egy normális élethez.

Mentális betegségeket kaptam, örökségem ; egy halom tartozás, omló állapotban lévő falusi viskó, szorongás, depresszió, nulla önértékelés, megfelelési kényszer, naphosszat sorolhatnám eme értékes csodás dolgokat.

10 éves voltam mikor meghalt túladagolásban.

22 éves vagyok, nem jutottam még semmire, küzdök a mindennapokkal, 16 éves korom óta nem telt el nap, hogy ne dolgoztam volna.

Minden rosszban van valami jó, megtanultam ideje korán felnevelni magam.

Ő volt a tökéletesség megtestesülője én pedig a szerencsétlen, a semmirekellő, a csúnya.

Bár te haltál volna meg helyette.

A heroin függőség rossz aljas s sírba visz hamar.

Mára már azt kívánom, bár én haltam volna meg helyette.

@wandering-thoughts-blog

[mysekai]

Még él, de én már eltemettem.

[kiforditom-szetszedem]

Volt egy gyönyörűszép, okos cicánk, Kókusz, ma este úgy döntött, hogy nem jön hozzám, ahogy hívom, hanem inkább az utolsó pillanatban letámad egy közeledő autót...

Szerencsétlenségére gyors reflexei voltak, ha egy tizedmásodperccel később ugrik, nem a hátsó kerék alá, hanem mögé, vagy legrosszabb esetben neki csattan. De neki tökéletes vadásznak kellett lenni. Esélyem sem volt megmenteni. Iszonyú kínokat élt át, le sem írom, ennél szörnyűbbet horrorfilmen sem látni.

Amíg a család zokogott a házban, dobozoltam a szanaszét törött testét, lemostam az aszfaltot, a házunk előtt, mert nem hiányzik, hogy napokig odaszáradt/fagyott szörnyűséget lásson a kislányom, ahányszor elindulunk otthonról. Ástam egy mélyebb gödröt, hogy a kutya ne kaparja ki, s még meleg volt, amikor eltemettem.

Szörnyűség. Lányomnak egy trauma. Sok szart láttam már, de ez szörnyű.

Számomra egy nagy WTF. Volt egy okos cicánk, akivel semmi gond nem volt, maradt egy lüke kutya, akivel csak baj van. Még nem tértem magamhoz.

[sorrykaaa]

Bárcsak akkor csak egy kicsivel több erő lett volna bennünk, csak egy kicsivel több.. és akkor most élhetnénk azt az életet amit te most síratsz én meg eltemettem.

[rez-angyal]

Kimentem az erkélyre

Igen, már van erkély, ahová kimehetek. Virágot ültettem (vagy valami hasonló), amit már lassan 2 éve próbálok életbentartani - még néhány más növénnyel egyetemben -, több kevesebb sikerrel. (Sikerült pl. mentát gyökereztetni, megnöveszteni méteresre majd megfeledkezni róla és hagyni elszáradni)

Viszonylag gyakran járok ki. Szeretem a kora esti szellőket, nézni a kis cinegéket, néha denevéreket, meg azt a kurvaidegesítő szarkát, aki itt lakhat valahol a kis fészkescsaláddal, csakhát kínozni lehet a recsegő cserregésükkel, pláne, ha éppen migréned van és fáj a levegő is.

Szóval ültetést imitáltam, miközben éreztem valami kellemetlen szagot, már gondolatban az alsó szomszédra szórtam az áldást, hogy itt kell fürdetni a kutyát, hát nemigaz, hogy ilyen büdös van! (nincs is kutya a lépcsőházban)

Van egy kis vödör, amibe a könnyeimet az esővizet gyűjtöm néha viráglocsoláshoz, ebből kifolyólag leginkább csak akkor mozgatom, ha esik az eső és a *megfelelő" csatornázásnak köszönhetően ömlik a víz az ereszen keresztül.

Dolgom végeztével, tudniillik elföldeltem eredetileg egy, de szétosztódott 2 tő, virágot_hozni_nem_hajlandó_mióta_elköltöztem_és még_előtte_magára_is_hagytam_2_hónapig flamingó(ka)t, közelebb húztam az esővizet, hogy életet leheljek immáron a tejfölös vödörbe evakuált Flam.2-be.

Egy kisegér volt ott. Nyilván megijedtem, a negyediken ritkán találkozni velük. De már nem volt ott semmi látnivaló.

Ismét találkoztam a Halállal... az elmúlás bűze beszivárgott az orromba, ismét körüllengte az aurámat, belekapaszkodott és ott maradt, mint a kellemetlenkedő visszajáró vendég, akit sosem látsz szívesen, de mindig meghívja magát. Ott guggoltam, a haldokló kis növényke mellett, hogy akkor most már _ezen_ nincs mit sopánkodni meg megriadni, sietni már felesleges, de cselekedni kell.

Eltemettem. A késő nyári, lemenő nap fényével takartam, az énekesmadarak csicsergésével béleltem a pizzásdobozból rögtönzött kis koporsót. Talán egy apró kis könnycseppet is elmorzsoltam ennek az életnek az alkonyán.

Hazugság lenne, ha azt mondanám, már nem félek a Halállal találkozni. Még akkor is, ha az őszt gyakran tölti nálam.

[csacskamacskamocska]

Feldolgozás

Nem lett Logan egyszerre ezerszer rosszabb, mint volt, hanem szép lassan gyűjtöttem össze ezer rosszat. Mert akkor, amikor ki kellett volna állnom valami mellett, hogy baszod, ez így nem okés, ezt így nem lehet, akkor nem mertem megtenni. Miért nem? Alapvetően mert nem hittem magamban. Mert a legnagyobb hiba amit elkövettek ellenem életem során, hogy megpróbálták csökkenteni az erőmet és meggyőzni róla, hogy az erő és az erőszak az ugyanaz. Mert a vita, veszekedés az proli dolog – tanították nekem. Mert a másikat hajlíthatatlannak, vaknak éreztem. Mert féltem, hogy leértékelődöm, ellenszenvessé válok. Mert azt hittem, hogy, ha engedékeny vagyok, legközelebb majd a másik jobban meghallgat. Mert kiemelten ezért hagyta el a feleségét. Mert teljesen összezavarodtam az ellentmondásoktól és leblokkoltam.

Ám, ezekkel a dolgokkal el kell számolni. Ez nem úgy van, hogy „engedd el, nem számít már”. Úgy büfögi fel az ember elméje ezeket az emlékeket, hogy csak pislogsz, hogy ezt is meg ezt is meg ezt is eltemettem? Emlékeztetnem kell magam arra, hogy nagyon sok jó dolog is volt. Épp ma dobott fel a facebook egy farsangos közös fotót. Arra már nem tudok visszaemlékezni, hogy a szarhoz képest volt-e ez jó vagy úgy általában. De azt hiszem ez általában, Logan személyiségéhez mérten volt jó az az este. Valamikor öt éve.

Még mindig szorongok tőle, hogy én miket követhettem el. Hogy mit gondolhat a másik ember, benne mik maradtak meg, ő mit nyelt le amiért dühönghetett vagy lázadozhatott volna. A viták és a hosszú csöndek többnyire azzal kezdődtek, hogy én kiakadtam valamin amiért el lettem küldve a picsába. Vagyis az egyetlen dolog ami erre a barátságra biztosan jellemző volt, az az, hogy ha kimondtam azt amit gondoltam vagy érztem, azért elutasítás járt. Vagy érdektelenség volt a reakció, vagy felháborodás. Nincs empátia, nincs odafordulás. Ha egy évben egyszer fordult elő, arra is az volt a reakció, hogy „már megint...!!!!!”.

A szorongás, hogy igazságtalan lehetek, ez nehezíti a feldolgozást. Pedig, rajtam kívül ez senkit sem érdekel.

Az hogy valakinek jó humora van és az pont passzol az én humortérképemhez, az nagyon nagyon kevés, ha minden más egy merő manipuláció.

Írhatnék konkrétumokat, de nagyon hasonlítana azokhoz a bántalmazást fájlaló posztokhoz, ahol végül a bántalmazott van kioktava arról, hogy túlérzékeny vagy rosszul lát dolgokat vagy hiszis, ennyi bele kell férjen. Nem áldozathibáztatásból, hanem annak a feltételezéséből, hogy van valami jó a másik oldalon. Hiszen, ha nincs, akkor az a nagy kérdés, hogy miért csinálja valaki? Miért olyan hülye? Értékek, amik számomra kiemelten fontosak, az élmény, hogy van hozzám hasonló, sajnálat, együttérzés, vágy, remény, hogy jobb lesz idővel mert néha valami tényleg jobbá vált, alakult, finomodott, az idő, és hogy az ember nem akar azokhoz tartozni, akik feladják.

[quiennoarriesganogana]

Ma valahogy mas.

Ma mar nem erzem azt az eros fajdalmat es kinlodast mint az elmulr honapokban.

Erot es magabiztossagot erzek, valami olyat amit mar regen nem! Es talan az az enem bujna ki amit mar reg eltemettem, vagy sose hagytam igazan elojonni. De mar nem harcolok ellene, jojjon aminek jonnie kell!

Aztan meglatjuk mi sul ki belole🙆🏻‍♀️

[nagykira44]

Egy doboz cigaretta

Elszívok egy cigarettát az őrangyalomért

Elszívok egy cigarettát petőfi összes verséért

Elszívok egy cigarettát az első csalódásért ...oly reg volt már.

Elszívok egy cigarettát a hosszú túrákért

Mik ki csinálnának már.

Elszívok egy cigarettát az unokahugikért

Ha nem lennének szeretni se tudnék.

Elszívok egy cigarettát a naívságomèrt

Ez a tulajdonság elengedni látszék.

Elszívok egy cigarettát az erőmért

Hogy a romok közül folyton csak kimásznék.

Elszívok egy cigarettát az összes bűnömért

Tanultam belőlük fájdalomból elég.

Elszívok egy cigarettát édesanyámért

Ki mindent ugy tett hogy nekem ne fájjék.

Elszívok egy cigarettát a hallgatókért hajnalban és minden bántó mondatért mit ki mondtam fajdalmamban.

Elszívok egy cigarettát azért a pohár jégerért

Mit meginnom nem kellett volna...így tudom mi a mérték.

Elszívok egy cigarettát a régi barátokért

Kikkel már nem beszélek de a titoktartás él.

Elszívok egy cigarettát a csodás művészetért

Hogy minden sorom egyszer lehessen érték.

Elszívok egy cigarettát a ki nem mondott szavakért, miket eltemettem és betonnal fedtem rég.

Elszívok egy cigarettát a meg nem tett dolgokért, hisz úgyis megteszem amit kell még szívem diktál nincs fék.

Elszívok egy cigarettát a lelkem másik feléért

tudom minket egymásnak szánt az ég.

Elszívok egy cigarettát a társadalomért,

miben lelkem otthonra nem talalt még.

Elszívok egy cigarettát magamért, és végül

meggyújtok egy cigarettát érted.

Nem szívom el. Csak várom mi következik jövő évben.

[soulborder]

Összetörve

Szeretlek, de te nem fogod kezem

Szeretlek, de nem keresed tekintetem

Nem tudom, hogy mutassam ki anélkül

Hogy túl ragaszkodó legyek hiba nélkül.

Nem hiszem, hogy valaha is lesz valami köztünk

De hiába, mert nem küzdünk

Egymásért, s nem hiába dobban a szívünk

Te vagy nekem a minden, a ragyogással teli életünk

Túl hamar véget ért egy álom, az ébredés fájó

Sokkoló érzés kikerülni ebből az állapotból.

Te az képzeletemben, én a valóságban

Égek, s te nem jössz segíteni, hogy utána elmerüljünk a mámorban

A világ kettéválik, de te fogod a kezem

Nélküled én már rég eltemettem

De még ott pislákol a remény apró lángja

Sétáljunk együtt az örök félhomályba

Kéz ér kézhez

Test ér testhez

Lélek ér lélekhez

A világ összefonódik a végtelenben.

[1matt-hew3]

Nagybőgő

Már nem elég egy kereszt, kevés az ima.

Mi tévő legyek, szentséges Mária.

Nagybőgőn liheg szívem összes dallama.

S már rég nincs előttem semmilyen kotta.

Fából, bokorrá nőttem,

Melyet rég eltemettem.

Örök föld alatt bújok,

Kérlellek, nem fáj, ha hagyod.

Bokorból, föld lettem.

A földből egy tetem.

Tetem vagyok.

Tetem voltam.

S nincs már bennem.

Egyel több szólam.

[prologusblog]

Ali Hazelwood: A menyasszony

Én már eltemettem Ali Hazelwoodot, mert a legtöbb könyve ugyan az, csak más tudományágba van bugyolálva a történet. Viszont ennek a fantasynak muszáj volt adnom egy esélyt, mert kíváncsivá tett, hogy tud e valami újat, valami mást írni éssssss tud. Sokkal jobban élveztem ezt a regényét, mint a 4. sunshine X grumpy könyvét. A regényben a mai társadalmunkban három faj él többnyire elkülönülve…

[lelekdolgok]

Ugy megy le a nap a hegyek moge

Mint bennem a multam amit eltemettem

Sok dolgot elengedtem, amit magamra vettem

Tobb taskam nem lehet mint keblem

Szoval

Onmagam kerestem,kozben elvesztem teljesen

Beleptem oda ahol lennem kell

Ter-ido mind csak kepzelet

Egy dolog biztos a most, az a pillanat

Amiben eppen lebegsz

[mehetnenktovabb]

Te, ki engem sose bántott,

tőled kérem,

ha a gyilkos idő megbír e testtel,

te temess el.

Mond el bátran, hogyan éltem,

hogy nevettem, mitől féltem.

Te mond el helyettem,

mekkorát tévedtem,

mikor a szívemet idő előtt

eltemettem.

[punkroller]

Félek, hogy jöttél és máris mész,

Akarom, hogy másra ne is nézz.

Téboly ez az egész mely mardos,

Nem vagyok mas mint egy gyáva harcos.

A józanság meg ott van bennem,

De már eltemettem régen fejben.

Szorítom a párnám, nyúzom a takaróm,

Legyek már jól azt akarom.

Talán ha a függőség eltűnik belőlem,

Akkor a vihar is elvonult felőlem.

És akkor majd újra józanul, egészségesen látok,

Minden holnapban csak az ajkára várok.

Van számodra egy gyönyörű mondatom,

Végre van valaki akitől én is hallani óhajtom.

"Tudnod kell hogy büszke vagyok rád

És tudtam, hogy sikerül"

[quiennoarriesganogana]

Akit bennem lattal soha tobbe nem leszek, mert amikor elmentel az az enem elveszett..

Es most azt az enemet elem amit mar nagyon reg eltemettem magamban. De hat egyszer mindennek eljon az ideje nem?!🙆🏻‍♀️🤷🏻‍♀️

[weanda]

Az elmúlt évben, hogy több férfihoz is közöm lett, többnyire el tudtam távolodni az exemtől. Mindegyikük értékes éa érdemes a bizalmamra, még akkor is ha nem tökéletesen kerek a történet.

De ez nem jelenti azt, hogy Ő nem jut eszembe minden nap.

Néha a férfiak rákérdeznek mi történt Közte és köztem. Érzik, hogy mikor zárulok be (az egyikük konkrétan meg is jegyezte, pedig nekem nem tűnt fel a viselkedésem, csak a rám zúduló érzések, de igaza van). És mikor Őróla kérdeznek, általában mindig ez történik.

Eszembe jutott egy emlék az egyik nap, ami azelőtt évekig nem. Egy boldog emlék. Egy bed-time emlék, ami kedves és ártatlan. Sokszor Ő az emlékeimben arc nélkül szerepel, egy homályos alakként, de most az egyszer teljesen valóságosan emlékeztem rá. Vegyes érzéseim támadtak. Még hiányzott is egy kicsit, ami miatt még undorodtam is magamtól.

Ma pedig eszembe jutott egy másik emlék, ez sokszor eszembe jut mert kegyetlenül fájdalmas. Ahogy Ő ittas és ingatag. Szokás szerint összevesztünk, én pedig fáztam, remegtem és izzadtam az idegállapottól. Zuhanyozni mentem, ahogy szoktam, mert megszoktam, hogy nem tudom felmelegíteni magamat, csak meleg vízzel és akkor is csak rövid időre. De Ő utánam jött. Undorítóan káromkodott. Lehordott mindennek. Nem folyt már a víz. 10-20 percig álltam ott a kádban a függöny takarásában vizes hajjal és testtel. Összegörnyedtem, és olyan hallkan sírtam, ahogy csak tudtam. Nagyra nyílt a szám, ordítani akartam, de közben olyan visszafogottan zokogtam, ahogy csak tudtam. Így tudtam minél halkabban levegőt venni és próbáltam nem elveszíteni a látásom teljesen. Össze akartam menni, minél kisebbre és láthatatlanabbra. Rám csapta az ajtót, elment, zajongott és hangosan morgott és szidta magát és a világot, majd visszatrappolt, kiszakította az ajtót a keretből és újra kiabált. Azt kívántam, bárcsak megszűnnék létezni. Nem mozdulhattam meg, nem vehettem levegőt amíg ő ott volt, nem mertem. Rettegtem, az érzések és a fejemben tomboló káosz teljesen eltompított. Még akkor sem mozdultam, mikor már nem jött vissza többet.

Néha belenézek a tükörbe mielőtt beállnék a zuhanyba és egy mély levegő után megnyugtatom magamat. Rajtam kívül nincs senki a lakásban aki bántani tudna. Én pedig többé nem akarom magamat bántani. Elég volt. Örökre eltemettem ezt az emléket, mert soha többé nem akarom elővenni. Elégetem, aztán eláztatom. Egy senki voltam. Olyan sötét volt, hogy nem láttam a szememmel. Átfújt rajtam a szél. Lepergett rólam a víz és a meleg sem melegített. Önmagam árnyéka voltam, egy üres, sötét hideg semmi.

Soha többé.

(ahogy ezt megírtam is elmerültem az emlékeimben. Hiába van meleg a szobában, a kezeim olyanok mint a jég az arcomat pedig csípi a könny. Honnan kerülnek elő ezek a fájdalmak? Mikor lesz már vége? Miért kellett ilyen mélyre vágni!? ... ? ... )