#egyszerelemtörténete

[alimoncellontul]

Egy szerelem története

A cím, ami annyira referenciális, hogy mindenki átsiklik felette, és a könyv, amit ilyen címmel soha le nem vennél a könyvesboltban a polcr��l, mert értelmes és művelt emberként nem olvasol ponyvát. Aztán ha mégis megveszed, veszel mellé rögtön egy Esterházy-regényt, hogy ne legyen annyira ciki oda sunnyogni a kasszához. Pedig Dino Buzzati műve, az Egy szerelem története egy igazi remekmű, és ahogyan A tatárpusztában, úgy ebben a könyvében is azt a sokak által ismert élethelyzetet írja le, amikor is nem tudunk megszabadulni valamitől vagy valakitől, pedig tudjuk, hogy csak árt nekünk, és értelmetlenül elmegy vele az életünk fele. Míg A tatárpusztában egy világvégi erődben teljesített, teljesen értelmetlen katonai szolgálat áll a történet középpontjában, addig Az egy szerelem történetében pont az a téma, amit elsőre feltételezünk: a szerelem. Igaz másképp. Vagy pont úgy?

A regény “szerelmes” főhőse középkorú, jómódú férfi, Antonio Dorigo, a helyszín a 60-as évek eleji Olaszország. Antonio a mama kedvence, és megjelenését tekintve az a típus, akire azt mondjuk: de legalább kedves. Jellemében sem sok érdekes van, és ezt ő maga is tudja, így néhány szerencsétlen udvarlási kísérlet után úgy dönt, hogy inkább Ermelina asszony házában keres magának nőket. Ő maga is tudja, hogy itt a pénzéért megkapja azt az illúziót, de csak az illúziót, hogy neki is juthat egy-egy szép lány, és azzal vigasztalja magát, hogy így legalább nem kell a felesleges és értelmetlen körökkel szórakoznia, és elkerülheti a kudarcot is. Itt ismeri meg a szép és fiatal Laidét, aki a klasszikus női szépség megtestesítője, ráadásul még táncosnő is a Scalában. Elsőre Laide csak egy a sok közül, de aztán Antonio nem tudja kiverni a fejéből a lányt, így rendszeresen visszatér hozzá Ermelina házába. Majd a kezdeti érdeklődés rajongásba csap át, hogy végül eszkalálódjon a totális őrület. A történetet majdnem végig csak a férfi szemszögéből látjuk, a nő oldalát csak elképzeljük. Antonio és Laide rendszeresen találkozni kezdenek, néha még programokat is csinálnak együtt, de ennek kerete továbbra is az, hogy a férfi fizet a nőnek. Laide egyre többet kér a férfitől: havi apanázst, ajándékokat, fuvarozza ide-oda, a nyaralása kifizetését, de közben állandóan lemondja, elhalasztja a programokat, késik, nem akkor megy és nem oda és nem úgy, ahogyan megbeszélték. Van, hogy megkéri a férfit, hogy menjen érte két megyével arrébb, amikor nyaralni megy, ahol aztán egy másik férfival várja a szálloda előtt, akiről azt állítja, hogy az unokatestvére, Marcello. Majd moziba mennek hármasban, ahol is Antonio szeme láttára végig Marcello kezét szorongatja. Antoniót mindenkinek úgy mutatja be, hogy a nagybátya. Szégyelli. Ezt a férfi is tudja. Antonio egyre jobban szenved, és leginkább egyre jobban uralkodni akar a nőn. Szerződést ajánl neki, amiben heti kötelező találkozásokat ír elő neki. Majd egyre féltékenyebbé válik, ellenőrizni kezdi Laidét, követi, magánnyomozóval figyelteti, de a nőnek mindig mindenre van magyarázata. És Anontio is egyre többet akar, sőt, követel, és itt rögtön felmerül a kérdés: ki kezdett el először többet kérni? Mert hogy a kérések és követelések mindkét fél részéről egyre csak nőnek. A nő a férfi pénzéből és idejéből akar többet, a férfi pedig a nő testéből és lelkéből. Vélhetően mindkét fél szenved, és ezt veri le a másikon, de leginkább a férfi nézőpontját és érzéseit bontja ki a szerző. És ebben zseniális Buzzati. A triviális irodalom témaihoz nyúl a regényeiben: szerelem, féltékenység, magány, karrier, társadalmi elvárások, és ezeket mutatja be 200-300 oldalon keresztül, de mégsem unatkozunk egy percig sem. Végignézzük a főhős, vagyis leginkább antihős szenvedését, önigazolását, azt, ahogyan mindig mindent megmagyaráz magának a nyomorult életével kapcsolatban, ahogyan a kísérleteit is arra, hogy változtasson az életén. De ezek az antihősök sokkal több időt szánnak a kilépés és változtatás tervezgetésére, mint kivitelezésére. Ahogyan A tatárpuszta tisztje képtelen elhagyni az állomáshelyét, a világvégi erődöt, ahova soha nem téved ellenség, ahol soha nem kell harcolni, ahol minden nap egyforma, és így teljesen értelmetlenül eltelik ott az élet, úgy Az egy szerelem antihőse, Anotnio is csak tervezgetni tudja, hogy hogyan fogja elhagyni Laidét. Mit fog neki mondani, hogyan fogja rácsapni az ajtót, és erre a lány majd mit fog reagálni, sőt, azt is elképzeli, hogyan fog a lány nélküle szenvedni, az utcára kerülni, elszegényedni, és végül teljesen tönkre menni. De végül nem lép soha semmit. És amiben még zseniális Buzzati az az, hogy mindig van egy váratlan fordulat a regényben. Érdekes, hogy a könyv füllapján azt írják, hogy a történetben a  lány szemtelen, hazug, becsapja és megalázza a férfit, ami persze, igaz, de valahogy olvasóként nem tudjuk sajnálni, inkább arra gondolunk: mégis mit várhatna el ebben a kapcsolatban a férfi? Anélkül, hogy elmesélném, hogyan végződik a történet, csak annyit árulok el, hogy Buzzati megelőzte korát. Mert ebben a regénybeli fordulatban egy pillanatra megláthatjuk Laide nézőpontját is. Végre. Azt, hogy attól, hogy megvetted a testemet, még nem vetted meg a lelkemet is, attól, hogy bizonyos keretek között jöhetsz hozzám, nem törheted rám az ajtót, és hogy ebben a viszonyban mégis mire számítottál? Hogy majd beléd szeretek? Te mégis mit tettél értem? Mennyire vettél emberszámba?

Ilyen kérdések merülnek fel ebben a regényben, aminek minden sora annyira feszített, hogy nem lehet letenni. 

Dino Buzzati: Egy szerelem története, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2003.