#de valahova le kellett írnom végre

[alyrarkhon]

Nem szeretem biztosra ígérni, hogy ott leszek valahol,

mert bármi közbejöhet.

Ez a bármi régebben többnyire azt jelentette, hogy késik a vonat, nem jön a busz, hirtelen lebetegszem (mindegyikre volt példa), de március óta ez az egész új, nem várt és sokkal durvább fordulatot vett.

Csütörtöki nap volt amikor hazaszaladtam a szüleimhez (azóta is minden csütörtökön eszembe jut), hogy anyukámnak gyógyszert vigyek. Semmi különöset, csak fájdalomcsillapítót, mert fájt a lába. Elesett korábban, emiatt nagyon nehezen járt, de nem akart orvoshoz menni, mondván, hogy majd elmúlik. Sajátos, személyes okai voltak rá, hogy ne járjon orvoshoz, és hiába győzködte az egész család, ebből nem volt hajlandó engedni.

Éppen csak beugrottam, alig negyedórát voltam otthon, beszélgettünk. Nem volt különösebben rosszul, fájlalta a lábát, fájlalta a hasát, mert lecsúszott az ágyról, de aggasztott, hogy nemigen evett (és biztos voltam benne, hogy kevés folyadékot iszik), megígértettem vele, hogy többet fog, aztán eljöttem, hiszen, mint megbeszéltük, szombaton úgyis jövök megint, akkor majd hosszabban is tudunk beszélgetni, lenne is miről mert új laptopot akart venni és új telefont is. Eljöttem, megnyugodva, hogy nincs nagy baj, és szombaton úgyis megyek megint. Az csak két nap, vagy annyi se. Persze maradhattam volna tovább. Semmi sürgős dolgom nem volt. Most már persze maradnék.

Pénteken hazament a húgom is, és mivel úgy tűnt, hogy anyu rosszul van, megbeszéltük, hogy most már ha törik, ha szakad, szombaton rávesszük, hogy ugyan hadd hívjunk már orvost hozzá. (utólag kiderült, hogy apukám közben ugyanezt beszélte meg a nagynénémmel)

Úgyhogy e szerint készültem - eléggé stresszelve azon, hogy mennyivel lehet rosszabbul - a szombati találkozóra (mellékvágány, de mivel bizonyos szempontból kapcsolódik, leírom, h közben jutott el hozzám Joost Klein eurovíziós dala. Ha láttad az utolsó 20 másodpercét, tudod, miért írtam ezt most ide).

Minden el volt rendezve, táska előkészítve, hogy szokás szerint menjek, hiszen megbeszéltük.

Aztán a húgom hajnalban annyit írt messengeren, hogy "meghalt anya".

Innentől nyilvánvalóan pánik üzemmód volt, pontosabban nem innentől, hanem pár órával későbbtől amikor elolvastam az üzenetet. Közben apukámnak és a húgomnak akik pontosan annyira összetörtek, mint amikor reggel holtan találod a legfontosabb családtagod, beköszöntött a Kis Magyar Valóság is. Apukám felhívta a 112-t, hogy bejelentse a halálesetet. A kezelő első kérdése ez volt: "Családon belüli erőszak történt?" Miután tisztázták, hogy nem, felvették az adatokat, és nem történt semmi. Két órával később újra fel kellett hívni őket, akkor végre méltóztattak kijönni, de abban sem volt sok köszönet, kijött egy doktor és egy asszisztens és adatfelvételkor az asszisztens úgy beszélt a húgommal, mintha ő volna otthon és nem fordítva ("ne üljön oda, az a doktor úr helye"). (közben anyukám továbbra is ott feküdt a padlón ahol rátaláltak)

Mire hazaértem, már ennek mind vége volt, nem maradt más, csak a döbbenet és az ezernyi kérdőjel.

Azóta megvolt a temetés, elkezdtük a legkevésbé sem egyszerű hivatali ügyintézéseket (számomra nagyon meglepő, hogy a hivatalok mennyire nincsenek rá felkészülve, hogy valaki meghalhat, pedig ez valamikor mindenkivel megtörténik, és mennyire nehézkes ez az egész, miközben az ember éppen elég terhet cipel a lelkén egyébként is)

Így zárásként annyit tudok mondani, hogy ha tudod, öleld meg anyukádat, még akkor is, ha nem kifejezetten jó a kapcsolatotok (ha kifejezetten rossz, az más), mert egyszercsak nem fogod tudni többé, és akkor bizony hiányozni fog.

Azóta még kevésbé ígérek bármit biztosra.