#csecsemőt | Explore Tumblr posts and blogs

progarden · 2 years ago

Text

Az ember életében eljön a pont, amikor komolyan szembesül a saját múlandóságával. Kinek hamarabb, kinek később - kinek egyszer, kinek többször is. Ahhoz viszont kellő bölcsességre és kegyelmi állapotra van szükség, hogy a kezdeti pánikon és tagadáson túl szétnézzünk merengve és okos fejünkkel biccentsünk. Minden fellengzősség és tudálékosság nélkül, szelíden. Hát így.

A lélek sötét éjszakája, ahogy Keresztes Szent János, a sokat szenvedett misztikus megírta. A sötétség, ami lemezteleníti a lelket és képessé teszi az igazság befogadására.

Nekem kórházban fekve, műtétre várva jött el ez az éjszaka. Ne kérdezzétek, pontosan miért mentem be. Nem azért írom, hogy okoskodó vagy sajnálkozó kommenteket váltsak ki. Hanem mert az írás nálam a feldolgozás egyik módja - és talán sokakban rezonál, amiről írok.

Hajnalban arra ébredtem a kórteremben, hogy odakint egy nyolcvan körüli, meztelen idős néni bolyong a folyosón. Láthatólag nem tudta, hol van, a mosdót kereste. Az összefüggő beszéd és navigáció képességét elveszítette, de gyanítom, hogy önérzetének annyi szikrája még megmaradt, hogy tudatában legyen szánalomraméltó helyzetének. Elszorult a szívem, ahogy néztem, amint a nővér karon fogja és próbálja a helyes irányba terelni. Úgy beszélt hozzá, mint a gyerekekhez szokás.

És valóban: a kör bezárul. Az ember életében, ha kellően sokáig tart, eljön egy pont, ahol visszatér a csecsemőkor magatehetetlenségéhez. Próbáltam elképzelni a nénit, mint csecsemőt, mint kislányt, mint felnőtt nőt: tele ambíciókkal, vágyakkal, célokkal. Valamikor volt Valaki. Az a valaki még most is ott lehetett benne, megalázva, kétségbeesve.

Vajon így végzem én is? Lemeztelenedve, megfosztva minden méltóságtól? Kétségbeesetten bolyongva? Mi a büdös franc értelme van így az egész életnek, a sok tülekedésnek és szorgoskodásnak?

A kórházban fekve, műtét előtt az ember óhatatlanul elgondolkodik az ilyen dolgokon. Az egész kórházi létben van valami kínos: mintha szégyelned kellene, hogy foglalod itt az ágyat, szívod a levegőt és munkaidőt kell rád pazarolni. Ne tessék haragudni, hogy alkalmatlankodom itt ezzel a kis betegséggel, amibe nem szeretnék még belehalni, ha lehet.

Tested egy feldolgozandó termék a gyárban, karszalagot kapsz és azonosítót. "Ketteske a 311-esben". Idetolnak, odatolnak. Szurkálnak, mérnek, gyógyszereznek. Néha már nem is tudod, hol kezdődik a te tested és hol végződik a külvilág. Minden olyan bizonytalan, a rendszer alkatrészei hol olajozottan, hol rozsdásan csikorogva működnek, bedarálással fenyegetve. Nem egyes emberek gonoszsága miatt - hanem mert ilyen a rendszer. Bedarál nővért, orvost, beteget.

Aztán a műtét után magadhoz térve nézed, ahogy csöpög le az infúzió a karodba, hallgatod a kórházi neszeket. Valahol a nővérek gondtalan csevelye - mintha fényévnyi távolságból hallatszana. Fekszel, kiszolgáltatottan, védtelenül. Milyen törékeny lény is az ember! Egy halom csillagpor és víz. Ami végül semmivé enyészik, bárhogyan is igyekezünk egyben tartani. És mégis: mennyire tudunk ragaszkodni ahhoz, hogy még egy ideig egyben tartsák.

Miután annyit szurkáltak, vágtak és méricskéltek, mint valami objektumot, a kórházban néha rácsodálkozol magadra: jé, ez a rozoga test még az enyém?

A fájdalom persze emlékeztet, hogy igen. Próbálsz ellazulni a fájdalomban, nem kirekeszteni, hanem engedni, hogy megtörténjen. "A fájdalom nem én vagyok." De van az a fájdalom, amikor már cserben hagy minden, amit mindfulnessről meg meditációról tanultál: csak könyörögsz, hogy véget érjen. Pedig a kórházban látod, hogy vannak, akik még nagyobb fájdalmat élnek át: hogyan képes az ember ennyi fájdalmat befogadni? A fenébe a méltósággal: nyüszítesz és remegsz valami narkó után, és áldod a modern orvostudományt, amiért a fájdalomcsillapítók jótékony mámorába szenderít.

De van valami más is a fájdalom mögött, amire a kózházban rádöbbenhet az ember. És ez nem valami new ages bullshit.

"Az imát és a szeretetet abban az órában tanulod meg, amikor az ima lehetetlenné vált és a szíved kővé dermedt," írja Thomas Merton.

Ha figyelsz, akkor rátalálhatsz a csodára. No nem arra gondolok, hogy angyalok jelennek meg látomásaidban. A csoda egészen köznapi jelenségekben mutatkozik meg. Egy emberi szó. Egy együttérző tekintet. Más emberek figyelme. Sorsszövetség fonódik betegek között, akik korábban soha nem látták egymást - őszintébb és hitelesebb emberi kapcsolatok, mint a legtöbb felszínes kapcsolat, amit a mindennapokban oly nagyra becsülünk. Kapcsolódások, amelyek az együtt elviselt egyetemes szenvedés kohójában fogannak.

Megmérettetik a sok cél, ambíció és vágy, aminek bűvkörében éljük az életet. A legtöbb könnyűnek találtatik - de milyen hatalmas súllyal esik latba az őszinte emberi figyelem! Milyen könnyen figyelmen kívül hagyjuk, milyen kevésre becsüljük ebben a mi fogyasztói társadalmunkban - pedig milyen nagy erő ez.

"A képesség hogy teljes figyelmünket adjuk a szenvedőnek, nagyon ritka és nehéz dolog; szinte már csoda," írta Simone Weil, akinél kevesebben tudtak többet figyelemről és szenvedésről. "Szinte mindenki téved, aki azt hiszi, hogy birtokában van e képességnek. A szív melegsége, az impulzivitás és sajnálat nem elég."

A másik ember figyelmén és együttérzésén keresztül tapasztaljuk igazán meg, hogy van valami más - hogy nem elszigetelt, elkülönült egók vagyunk koponyák cellájában raboskodva. Részei vagyunk valami nagyobbnak. A kórterem klausztrofóbiáján túl mindig ott egy tágas, végtelen kék ég.

"Miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik," írja Pilinszky.

(jegyzetek a kórházból)

#kender uthca cannabisztro #drgrpt #drgrptr

3 notes · View notes

versinator · 5 months ago

Text

Megöleljen ölelne

Pejkó morzsái dőzsöléssel dúlna Sikervágy megválnom élére gina Tisztességet rendszeres emerre csecsemőt Kárunk eskü emberarcon hídfőt Éjünk elgondolás legkivántatóbb megsiratom Fizetendő lazán glédába rokkanásom

Százképpen lángtalan ötlettelen ráragyog Szoknak ájulásig beszédje visszapattog Ördögarca királyra tagadott seregély Úribb kivánta eligazítja fertály Kikötőkben virtusos vitatkozni megujhodottságom Gyújtunk kázus becsülete visszavágyom

Mindennemű lefekve márciusnak szabadna Fegyveresen zúghatott megszületnek regina Ringyója adózni higgadjon keszkenőt Rántott köved hatok jenőt Szórják legkönnyebb babrálja eladom Vágytalanul leghivebb jókedvü szánombánom

Hívással titkomnak gerléket ellobog Fájdalomtul megvisel olvadás megsajog Körülrepdes tetszenék agyaknak nadály Vagyvagy akaratom jézusi fatengely Felhősen bátorságos bekopognék kapom Hasonlitunk szolgával állitott rangom

Kálvin kitörni svábokból démona Egyesítsen erkölcsök fejfája csapna Szolgájától égetünk számüzötten vakmerőt Sárgolyó bizseregnek pörbe süldőt Pohárnak vizió vétózó odaadásom Bence keblükre elkésnek hurcolnom

Éritek szívi gondviseléssel elcammog Elhajt vérnél búcsuzom kiragyog Lelkesültem díszeiből szívverését zuboly Küldöttek paripásan üzentek szentmihály Vajda térítsd elégtétel fajzatom Becsületért bolyunk lázadnak akarnom

#petofivers #Ady #Megöleljen #ölelne #v2.2

0 notes

labjegyzet · 6 months ago

Text

Olvass bele Kleinheincz Csilla új regényébe!

Az Ólomerdő-trilógia szerzőjének régóta várt új regénye nagyszabású fantasy, amelyben az ember csak egy a természet élőlényei között, a merev gondolkodásmód visszafordíthatatlan károkat okoz, az együttélésért pedig korábban elképzelhetetlen árat kell fizetni.

Mindenki Tisztának születik, és mindenki esélyt érdemel, hogy

az is maradhasson.

Ezért volt a falunkat körülölelő kettős deszkafal külső köré-

be vágva egy ablak, és abba illesztve egy fonott kosár, épp cse-

csemőnyi széles és hosszú. Azon keresztül érkeztem Cseregőbe

húsz évvel ezelőtt. Egy kísértói betett a kosárba, betakart, még

utoljára megcsókolt – ebben nem lehettem biztos, de amikor

egyáltalán gondoltam a valódi szüleimre, akkor így képzeltem

–, és megszólaltatta a kolompokat. Talán megvárta, míg valaki

a túloldalról eljön értem, talán még váltottak is néhány szót, de

épp ilyen könnyen lehet, hogy éjjel hozott, és úgy surrant el,

szégyenkezve a kényszerű bűntől, mint egy raktárakat dézsmáló

remete. Annyi biztos, hogy a szüleim nem jöttek vissza értem.

Nem gondolták meg magukat, és nem adtak át mégis Mikosz-

nak.

Hogy mi lett velük, azt nem tudhattam. Egyik vigaszgyerek

sem tudta, és a cseregői szüleink sem bátorítottak, hogy ábrán-

dozzunk róluk. Amúgy is elragadta már őket Mikosz, mondták.

Mire elég idős lettem, hogy a falubeli apám Kísértóba vigyen,

már nem is vágytam megkeresni őket.

Aztán eljött egy tavaszi nap, és én voltam az, aki a cseregői

oldalon várt, amikor a kolompok megszólaltak, és én néztem át

a nyíláson az éjszakába. A frissen feltöltött gombalámpás fénye

nem ért el messzire, csak az égen világító Szem mutatta, hogy a

kísértói egyedül érkezett. Mögötte egy háromkerekű körvonalait

vettem ki az úton.

– Ki van odakint, és mit akar? – kiáltottam ki.

Közelebb jött, és lehajolt. A deszkafalba illesztett kosár két

végéből néztük egymást: két homályos, fénytől és árnyékoktól

szabdalt, fiatal női arc. Semmi nem utalt arra, hogy kísértói, a

fejébe húzott kendő egy falusié is lehetett volna. A csecsemőt a

mellkasához ölelte, de őt nem láttam, csak az anya kezét, ahogy

fehér pókként szétterül a bebugyolált csomagon.

– Én... – kezdte. – Egy gyereket hoztam. Azt hallottam,

hogy itt befogadják.

A negyedik alkalom volt, hogy egyedül őrködtem a kapunál,

de eddig még nem kongatott be senki. Kísértó többnyire igye-

kezett tudomást sem venni rólunk, és amikor mégis érintkezett

velünk, csak üzleti keretek között tette, a kellő távolságtartással.

Napvilágnál.

– Mikor született? – kérdeztem.

– Két... két napja – mondta a nő, aztán azt hadarta: – Nincs

valaki más odaát? Valaki idősebb?

– Húszéves vagyok – válaszoltam, és lejjebb engedtem a gom-

balámpást. – És maga sem lehet idősebb.

Idegesen megrebbentek az ujjai.

– A kertvezető lánya vagyok – jelentettem ki. – Ismerem az

eljárást. És ha átvesszük a gyereket, azonnal egy szoptatós anyá-

hoz viszem, nem kell aggódnia emiatt. Kérem, tegye a kosárba a

kicsit.

Igyekeztem határozottan beszélni, mint aki számtalanszor

állt már itt, a kapunál, de a szívem hevesen vert, és az a képtelen

gondolatom támadt, hogy a kísértói nő meghallja.

Végül vonakodva lefektette a kosárba a bebugyolált csecse-

mőt – fejjel előre, ezért ki kellett emelnem, hogy megfordítsam,

és a lába legyen felém. A gyerek meleg volt és könnyű, nyekeregni

kezdett, amikor ismét letettem, de finoman, körkörösen meg-

simítottam a takarón keresztül a hasát, és ettől megnyugodott.

Nem sokáig. Látnom kellett, megvizsgálni minden porcikáját,

ahogyan anyám és a többi tanítóm megmutatta, mert nem en-

gedhettük be a falunkba Mikoszt.

A gombalámpást a kosár fölé akasztottam, és sárgás-zölden

derengő fényénél kibontottam a takarót.

– Mit csinál? – kérdezte a kísértói nő. A keze a gyerek kopo-

nyájára simult.

– Ellenőriznem kell, hogy nem látom-e rajta Mikosz jelét.

– Nem, nem lehet rajta, vigyáztam! Nem mentünk ki az utcá-

ra, azt akartam, hogy... hogy ő ne...

A lámpás túl magasan volt, ezért kiemeltem az üvegből egy

nyirkos gombát, és azt húztam végig a csecsemő fölött. Láttam,

hogy felébredt: szeme fókuszálni képtelenül is követte a fényt.

– Jó helye lesz nálunk – mondtam az anyának. – Szeretni fog-

juk. Lesznek szülei, testvérei... – Egy pillanatra elakadt a han-

gom. – Én is így kerültem ide.

– És... jó élete van? – kérdezte reménykedve.

Elmosolyodtam a sötétben.

– A kertvezető lánya vagyok, és magam is kertész – mondtam.

– Amikor az apám öreg lesz, megörökölöm a helyét a tanácsban,

és én is egyike leszek azoknak, akik meghozzák a falu döntéseit.

Ez fontos munka, és én szeretem is. Van vőlegényem, hamarosan

talán gyerekeim is lesznek. Talán lesz köztük olyan, aki szintén

Kísértóból menekült át. Ez... jó élet. Tiszta élet.

Hallgatott, de a légzésén érzékeltem, hogy eleredt a könnye.

Nem bírta elvenni a kezét a csecsemő fejétől. Én közben a gom-

ba fényénél egyesével megvizsgáltam az apró lábujjakat, belestem

közéjük, de nem láttam árnyékot a kisfiú világos bőrén.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Úgy tűnik, tiszta.

A nő nem válaszolt rögtön, csak nedves zihálását hallottam.

– Most kell döntenem, ugye? – kérdezte végül.

– Asszonyom – mondtam szelíden –, az éjszaka kellős köze-

pén elkerekezett idáig a városból. Már döntött.

Megfogta a takaró szélét, hogy ismét ráhajtsa a csecsemőre,

de megállítottam. Összeért a bőrünk, és hirtelen mindketten

visszarántottuk a kezünket, mintha megégettük volna egymást.

– Mit is mondott... mikor szült?

– Két napja.

A csecsemő fehér hasát néztem, a teljesen ép köldököt, amely-

ről rég leszáradt a csonk. Nyilvánvaló volt, hogy a nő hazudik.

– Legalább egy fél heghónap eltelt már – mondtam.

– Nem. Mondom, hogy csak két nap volt! – emelte fel a hang-

ját az anya, de én már számoltam. Mikor is hallottam legutóbb a

város kürtriadóját? Amióta ez a gyerek született, legalább kétszer

felharsant a messzeségben. – Mindvégig bent voltunk egy anya-

szobában – váltott a hangja könyörgőre. – Nagyon vigyáztam.

És azt mondta az imént, hogy minden rendben. Mit számít még

néhány nap?

Gombócot éreztem a torkomban. Nem láttam Mikosz jeleit,

de már nem lehettem biztos abban, hogy a kisfiú Tiszta még.

Túl sok idő telt el. Ugyanakkor, ha még nem lett Mikoszé, és én

mégis visszaküldöm az anyjával Kísértóba, akkor biztosan elvész

a Tiszták számára.

Szerettem volna, ha valaki más áll itt, a kapunál, vagy ha

nem egyedül kell döntenem – de én voltam azon az éjjelen a

kapuőr, és rajtam múlt, mit teszek. Olyan súlyú döntés volt,

amilyet később számtalanszor meg kell majd hoznom. Így is túl

gyakran éreztem, hogy a faluban csak azért számolnak velem

leendő kertvezetőként, mert a bátyám elvesztése után apám ezt

erőltette, és nem azért, mert érzékem van a növényekhez. Nem,

most nekem kell döntenem, különben sosem vesznek komolyan.

Ha a szívemre hallgatok, akkor befogadom a csecsemőt, aho-

gyan engem is befogadott régen valaki. Megadom neki az esélyt,

hogy megmeneküljön Kísértótól. De épp ebben állt a csapda is:

nem láthattam benne saját magamat. Úgy kellett döntenem, aho-

gyan a falunak jó. A falu sorsát pedig nem tehettem kockára egy

vigaszgyerekért.

Betakartam a kisfiút, és visszahúztam a kezemet.

– Sajnálom – mondtam. – Nem fogadhatjuk be.

– De... de eljöttem idáig! – kiáltotta az anya.

– Sajnálom – ismételtem.

– Vállaltam a szövetkezetem, az ismerőseim megvetését, a Ta-

nács megalázó kérdéseit, csak hogy elhozhassam ide a fiamat, és

maga azt mondja, hogy hiába? – kérdezte élesen, és rácsapott a

falra. A csecsemő felsírt a kosárban.

– Hamarabb kellett volna elhoznia – mondtam őszintén.

– Azt hiszi, hogy maguk jobbak? Az elmaradott életmódjuk-

kal, a kórságaikkal? Azt gondolja, hogy eldöntheti, mi legyen a

fiammal? Azt hiszi, könnyű volt idehoznom?

– Nekem sem könnyű – feleltem erre. Szerettem volna meg-

érinteni a bömbölő gyereket, hogy elcsitítsam, de már nem mer-

tem.

A kísértói nő most már dühében sírt. Örültem, hogy nem

látom az arcát a falon keresztül.

– És ha itt hagyom mégis? – ívelt fel a hangja. – Ha megfor-

dulok és elhajtok?

Nyugalmat erőltettem a hangomra.

– Akkor itt marad. Nem a faluban, csak a falnál. Reggel pe-

dig valaki elviszi Kísértóba, és átadja az első szövetkezetnek.

Álltunk a fal két oldalán, és vártuk, hogy a másik megtörjön.

De mögöttem ott volt egész Cseregő, a családom, a szomszédaim,

a barátaim, a vőlegényem biztonsága, amit mind kockára ten-

nék azzal, ha átvenném a gyereket. Talán nem történne semmi.

De ugyanígy lehetséges, hogy Kísértóban sem történik majd vele

semmi: felnő, megöregszik, saját gyerekei lesznek. Nem szükség-

szerűen válik istenné.

Nem rajtam múlik, gondoltam, és reméltem, hogy igazam van.

Végül az anya tört meg. Indulatosan kiragadta a csecsemőt a

kosárból, aztán már csak távolodó lépteit és a gyereksírást hallot-

tam. És bár tudtam, hogy helyesen döntöttem, csak arra tudtam

gondolni, hogy elszalasztottam egy lehetőséget.

Mert ugyan mi voltunk a Tiszták, a régi utak, a régi hitek

őrzői, és kezdetben még mi voltunk többen, három évszázaddal

ezelőtt, Mikosz érkezésekor nagyot fordult a világ. Még én is,

aki csak húsz éve éltem, láttam a változást, amely az elmúlt évti-

zedekben felgyorsult. Erdőkertjeinken és a hagyományok szerint

élő falvakon túl a fennsík tövében elterülő Kísértó egyre növeke-

dett, a városfalakat kitágították a délről érkező kereskedőhajókról

származó kincsek, körülötte a dombokra zöld és sárga, szabályos

szántóföldek kúsztak fel, ahol olyan sűrűségben termett a róka-

farkköles és a csumiz, mintha nem is kalász, hanem pénz hullám-

zott volna a szárakon. A városi gépbivalyok hat, kerekes lábukon

úgy siklottak fel-alá, egyenes vonalakat húzva a földre, akár a

molnárkák a tavon.

Kísértó alattomosan kúszott egyre közelebb, apránként hó-

dítva el területeket és gondolatokat. Birodalmának lakói egyre

többen voltak.

Most még egy gyerekkel többen, mert én így döntöttem.

Amikor lassan visszasétáltam a belső kerítés mellé, az őrház-

hoz, ahol a fertőtlenítéshez használt kékkövet és meszet tartot-

tuk, a tornácra kitett székben az anyámat találtam.

– Miért nem alszol? – kérdeztem. Legalább az ott hagyott

takarómat magára terítette, de görnyedt alakja, a gombalámpás

fényében sápadt és beesett arca láttán legszívesebben azonnal ha-

zaküldtem volna.

– Nehezen alszom mostanában – mondta. – És hallottam a

kolompokat, tudtam, hogy ma te vagy idekint. Derkó nincs veled?

Elpirultam a sötétben. Valóban el akartam hívni a vőlegénye-

met, hogy ne egyedül őrködjek, de az utóbbi időben úgy éreztem,

egész Cseregő minket figyel – mikor szökünk ki az erdőbe, mikor

találkozunk éjjel, mikor tűzzük ki végre az esküvő időpontját, hi-

szen Derkó bekerült végre a falutanácsba, most már családot ala-

píthat. Ha egész éjjelre bebújnánk az őrházba, másnap mindenki

sokat tudó mosollyal fogadna minket. De még én magam sem tud-

tam, mit gondoljak arról, hogy a jegyességünk egyre véglegesebb.

– Derkó pihen, ahogy neked is kellene.

– Nem akartam, hogy egyedül legyél – mondta az anyám. –

Tudtam, hogy felkavarhat egy kísértói csecsemő érkezése.

Ellágyultam, aztán felütötte bennem a fejét a gyanakvás.

– Azért jöttél, hogy beleszólj a döntésembe, ha szerinted té-

vedek?

Anyám hallgatott.

– Ismerem a törvényeinket – mondtam önérzetesen. – Bízhat-

tál volna bennem.

– Végül is helyesen döntöttél, nem? – kérdezte.

– Nem vagyok olyan gyenge szívű, mint gondolod.

Anyám nehézkesen felkelt a székből.

– Nem tudhatom, Gerle – mondta. – Sosem beszélünk arról,

akit elvesztettünk. Ha úgy érezted volna, hogy az a csecsemő,

akit most elküldtél, vigaszt jelenthet... Larkón helyett... megér-

tettem volna. Jó éjt, jó őrködést!

Azzal fájdalomtól görnyedten elindult a belső kapu felé, és

alakját hamarosan elnyelték az árnyékok.

Vigasz, gondoltam, és összeszorult a gyomrom.

Vigaszgyerekeknek neveztük azokat a csecsemőket, akik Kí-

sértóból érkeztek a falba vágott nyíláson keresztül, velük pótoltuk

azokat, akik elvesztek a Tiszták számára.

Amikor engem befogadtak, a szüleimnek volt már egy vér sze-

rinti fia: Larkón, nálam öt évvel idősebb, alacsony, és sötét bőrű,

mint ők, de soha nem tettek különbséget köztünk a származá-

sunk alapján.

Miután Larkón elveszett – ezt a szót használtuk arra, ami tör-

tént, holott ő nem egyszerűen átköltözött Kísértóba, vagy elha-

józott messzi földekre, hanem rettenetes kínhalállal távozott kö-

zülünk –, sokáig nem tudtam mivel betölteni az űrt, amit maga

után hagyott. Amikor barackot szedtem, félre akartam tenni neki

a legérettebbet, és amikor valami buta megjegyzés szaladt ki a

számon, vártam, hogy az orromra koppintson. Aztán mindig esz-

méltem, de egy-két pillanatig Larkón újra élt. És amikor eszembe

jutott, mi történt, újra meg újra meghalt, a düh pedig fellobbant

bennem, ahogyan az emlékeimben a lángok, amelyek hólyagos-

ra, majd szénfeketére égették a bőrét. Ilyenkor megint magamra

maradtam az üszkös képekkel. A gyerekcsapat ugyanúgy játszott,

kertészkedett, szertelenkedett, mint korábban, mintha nem égett

volna ki belőle egy fontos rész. Az csak belőlem hiányzott. A csa-

pat Larkón elvesztését követően néhány napnyi hallgatás után

összezárt a rés fölött, és ismét épnek tűnt.

Így mentek a dolgok Cseregőben, és gyanítom, így mentek

Kísértóban is, ahol a vigaszcsecsemők anyái talán hasonlóképpen

próbálták betemetni magukban a hiányt, beültetni azzal a meg-

nyugvással, hogy akiről lemondtak, most ott van, ahol lennie kell.

Reméltük, hogy így van. Reméltem, hogy az az anya, akit az imént

küldtem el, nagylelkűbbnek bizonyul majd, mint én.

De Larkónt nem fogadta senki. Ő nem volt olyan szerencsés,

mint a többiek.

Megborzongtam az éjszakában, és leültem a székbe, a takaró-

ra, amely még őrizte anyám testének melegét. Beleburkolóztam,

mintha ölelne, és igyekeztem kerülni a gondolatot, hogy hama-

rosan őt is elveszítem.

A szék támlájára hajtva a fejemet a kapu felé néztem. Azon

túl széles út kanyargott, szabályos szántóföldek terültek el, még

messzebb pedig idegen házak magasodtak, bennük szorgos és

merev arcú kísértóiakkal, akik mind egyazon istent szolgálták.

Utáltam Kísértót a szomszédban. Nem tetszett az, ahogyan

a hosszú, emeletes házak körülölelték, mintha be akarnák kebe-

lezni, akár a névadó tavat, ahogyan az ott élők ránéztek a viaszos

szélkabátunkra, a fülünkről fityegő maszkra, a szoros sapkára, és

a tekintetükből csak úgy sütött a lenézés.

Valahányszor hazaértünk Kísértóból, bekapcsoltam a vízfor-

ralót, és olyan forró vízzel, ami már vörösre marta a bőrömet,

lefürödtem tetőtől talpig, a hajgyökerekig bedörzsöltem a szap-

pant. Rettegtem attól, hogy egyszer csak meglátom a bőröm alatt

azokat a szerteágazó, finom vonalakat.

De nemcsak mi féltünk a kísértóiaktól, hanem ők is tőlünk.

A terményeinket elfogadták, vonakodva megadták az árat, amit

kértünk, de a piacra érkező déli kereskedőktől és a szövetkeze-

ti termelőktől eltérően velünk nem évődtek, nem osztottak meg

pletykákat, csak viszolyogtató mosollyal minél gyorsabban lebo-

nyolították a vásárlást, aztán sietve odébb is álltak, mintha fertő-

zőek lennénk. Aztán ott voltak a finom lökdösések, a véletlenül

leejtett pénzkarika, hogy hajolgatnunk kelljen, a félhangosan

elmormolt „istentagadók” és „szennyimádók”. A kísértóiak sze-

mében mi voltunk mocskosak, hiába neveztük magunkat Tisz-

táknak. Mi voltunk az eltévelyedettek, csak mert megőriztük a

testünket – és a lelkünket – magunknak.

Ha kíváncsi vagy, hogy folytatódik a kaland szerezd be a regényt itt!

#gabo kiadó #fantasy #gabokiadó #gabo #beleolvasó #kleinheincz csilla #alvilági szövedék

0 notes

nyuszimotor · 7 months ago

Text

Escalated quickly

0 notes

otemporamores · 1 year ago

Text

Ungváry: teljesen félrevezető a Telex címadása - Neokohn

Némileg árnyalja ezt az értelmezést, hogy az al-Aksza Mártírok egy Hamasszal szövetséges terrorszervezet, amely Izrael teljes eltörlésére szólít fel, módszereit pedig talán az a merénylet jellemzi legjobban, amelynek során egy házba belopódzó tettes késsel meggyilkolta egy nyolc fős család öt tagját, köztük egy csecsemőt.

0 notes

magyarkulturfoleny · 3 months ago

Text

Utálunk szar románia!

Szar romnáia!

-||-

Ledarálunk minden román csecsemőt,

Csecsemőt, csecsemőt.

Lálálálálálálálálálálá, lálálálálálálálálálálá,

Magyarországé, Magyarországé,

Lesz még Erdély, Magyarországé!

-||-

Ki nem ugrál büdös román,

Hej-hej!

jó-jó, hát annak, aki sok-sok éve autóval közlekedik és egy tárgyalóasztal biztos távolságából találkozik más humán létformákkal, biztos nagy és szörnyű felismerés lehetett ez, de ha korábban felhív, én elmondtam volna.

nem mellesleg, beszéltem már nem egy öltönyös büdösszájúval is, szóval fura lehet az élet, ott a Tic-Tac-gyárban.

#a magyarokban nem lehet csalódni

24 notes · View notes

progarden · 2 years ago

Text

A lélek sötét éjszakája, ahogy Keresztes Szent János, a sokat szenvedett misztikus megírta. A sötétség, ami lemezteleníti a lelket és képessé teszi az igazság befogadására.

Miután annyit szurkáltak, vágtak és méricskéltek, mint valami objektumot, a kórházban néha rácsodálkozol magadra: jé, ez a rozoga test még az enyém?

De van valami más is a fájdalom mögött, amire a kózházban rádöbbenhet az ember. És ez nem valami new ages bullshit.

"Az imát és a szeretetet abban az órában tanulod meg, amikor az ima lehetetlenné vált és a szíved kővé dermedt," írja Thomas Merton.

"Miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik," írja Pilinszky.

(jegyzetek a kórházból)

2 notes · View notes