#bocsájtás | Explore Tumblr Posts and Blogs

aruvimi-blog · 8 years

Text

Jókai és a krimi

Szakirodalmat a legtöbben utálnak olvasni, s természetesen nekem sem ez a kedvenc elfoglaltságom. Ettől függetlenül nem egyszer megtörtént, hogy inspiráltak az ilyen szövegek, mondjuk arra, hogy továbbképezzem magamat. Így volt ez például a szakdolgozatom témájával is - olvastam egy tanulmányt, melyet csak 1/3 részben értettem, s mikor utánajártam a kevésbé ismert dolgoknak rábukkantam egy olyan izgalmas kérdésre, melynek hatására felvillant a fejem fölé képzelt kis villanykörte.

Többek között így találkoztam a 19. század végi magyar krimiirodalommal is, s bár a cím révén Jókait állítottam a középpontba, a valóság az, hogy nem az ő műveiről szeretnék írni, ugyanis ebben a történetben Jókai csak a kezdete volt a nagy felfedezésnek. Minden Hajdu Péter Krimi Jókai módra c. tanulmányával kezdődött, melyből előadást tartottam az egyik szemináriumomon. Hajdu azt boncolgatja, hogy Jókai krimije, vagy inkább bűnügyi regénye (mivel itt nem gyilkosság, hanem egy rablás felderítése áll a történet központjában) mennyiben vethető össze a klasszikus krimi darabjaival, vagy hogy egyáltalán összevethető -e, vagy hogy egyáltalán össze kell -e vetnünk velük... elég összetett a szöveg. Tehát ez a munka keltette fel az érdeklődésemet, s emiatt döntöttem el, hogy felveszem a moly.hu -n a beszerzendők listájára Jókai regényét, A három királyok csillagát, s hogy amint időm engedi elolvasom.

Azonban a félév során nem ez volt az egyetlen olyan 19. századi krimi, mellyel volt szerencsém ismerkedni. A többit már olvastam is:

Bár talán célszerűbb lenne tematika szerint haladni, én mégis a kronologikus sorrend mellett döntöttem, mivel szerintem sokkal érdekesebb, ha egymásutánjában nézzük a dolgokat. Az első krimi, amit olvastam Kölcsey Ferenc A’ Vadászlak (1836) című rövidke novellája volt, melyben a plusz az, hogy nem derül ki, hogy ki volt a gyilkos. Mondjuk legalább itt megölnek valakit... Be kell valljam, számomra kissé furcsák voltak ezek az elbeszélések, bár meggyőződésem, hogy ez csak amiatt van, hogy hozzá vagyok szokva a Poirot illetve a Sherlock Holmes típusú narrációhoz. Ezeknek megszokott sémájával ellentétben a most tárgyalt történetekben a szerző nem törekszik arra, hogy nyomozóját ellássa olyan különleges képességekkel, mint ami a fent említett nyomozók sajátja. Kölcsey nyomozója Andaházi például abszolút nincs képben, nem képes átlátni az összefüggéseket. Kölcsey mesterien hallgatja el az információkat, ahogy Agatha Christie is teszi, de ő “a krimi koronázatlan királynőjével” ellentétben nem nyomoztatja ki, nem “fedeti fel” ezeket a titkokat Andaházi által, sőt, a történet végén, csak az olvasónak enged betekintést abba a lényeges pillanatba, amikor Andaházi szerelme a börtönben egy meghatározó információhoz jut, s ami többféle olvasói következtetéshez vezet. S ha már szerelemről beszélünk: az egyik leglényegesebb különbség a 19. századi magyar krimik és az általunk megszokott klasszikus krimi műfaja között, hogy míg utóbbiban a főhős zsenijével örök magányra van ítélve, s sose lel boldogságot a szerelemben, addig a magyar nyomozók egytől-egyig rabjaik az érzéseiknek, s általában épp ez az, ami ellehetetleníti a sikeres nyomozást. Emiatt nem tudnak elmélyedni az “elmepalotában” meg kellőképp felcsiklandozni a “szürke agysejtjeiket”, hiszen a rózsaszín szerelmi bódulat tompává és tehetetlenné teszi őket, ez pedig a végzetüket okozza... bele is pusztulnak egytől egyig abba, ha a szeretett lény kapcsán felmerül a gyanú, hogy netalán bűnös.

A’ vadászlakról épp azért nem lehet sokat mondani, mert az se teljesen világos, vagy biztos, hogy mi történt egyáltalán. Bár lehetnek elképzelései az olvasónak, de biztosra nem mehet, mivel annyira töredékesen tárja fel a narrátor az esetet, hogy mondhatni minden elképzelés megcáfolható. A vizsga előtt hosszabb ideig beszélgettünk erről, s végül nem jutottunk dűlőre. Andaházi mindenesetre ahogy már említettem teljesen tehetetlen, s talán egy kis rosszindulattal szerencsétlennek is kikiálthatnánk, de azt kell mondanom, inkább az ő karaktere a reális, Poirot és Sherlock pedig, akiket mindenki annyira szeret rendkívül idealizáltak. Sajnos a valóságban nem minden eset feltárható.

Nem tudnám megmondani, hogy melyik történet volt a kedvencem, de elgondolkodtatott Petőfi Sándor A hóhér kötele (1845) című kisregénye. Egy vagyok az elvetemültek közül, akik nem istenítik a költő Petőfit, s bár elismerem hogy Petőfi jó költő volt, de az esztétikai érzékemnek költőként nem felel meg (legalábbis nem minden tekintetben, s másokat sokkal jobban preferálok, teszem azt Arany Jánost, Tóth Árpádot vagy Pilinszky Jánost...). Viszont különösen szerettem a hosszabb terjedelmű munkáit, akár a János vitézt, vagy a Helység kalapácsát, s most mint egyetlen egy regényét A hóhér kötelét is nagyon megszeretettem. Órán úgy definiálták a művet, mint “a szörnyeteggé válás receptjét”, s ennél tömörebben valóban nem lehetne összefoglalni. A főhős, Andorlaki Máté (ismét ezek a nyavalyás érzelmek) szerelembe esik: egy Róza nevű gyönyörű lány a választottja, akit feleségül akar venni. Azonban mikor bemutatja a lányt legjobb barátjának, Ternyei Boldizsárnak, minden rosszra fordul - Boldi ugyanis a fejébe veszi, hogy elszereti Rózát, vagy ha ez nem sikerül, akkor megakadályozza a Mátéval kötendő házasságukat. Sikerrel is jár azáltal, hogy felfedi Róza előtt Máté múltját. Majd idővel ő kíséri oltárhoz a nőt. Ezzel megindul a lavina, s Máté életre szóló bosszút esküszik. Aztán kölcsön kenyér visszajár alapon időről időre visszavágnak egymásnak, aminek ártatlanok pusztulása és a kettejük szörnyeteggé válása lesz a következménye. Mindezt pedig egyfajta vallásos kontextusba helyezi Petőfi, ugyanis a mű egy imával kezdődik, melyet az idős Máté akkor mond, amikor végül sikerül végzetes csapást mérnie Boldizsárra. Máté elméjében a siker párosul az imameghallgatással, Istennek tulajdonítja mindazt a rettenetet, amit véghezvitt élete során, azaz megszenteli azokat, s ezáltal a megbánás, vagy egyáltalán az, hogy belássa cselekedeteinek bűnös voltát, mondhatni lehetetlenné válik.

A regény nem nevezhető kriminek, hiszen nyomozó nincs is benne. A gyilkosságok, öngyilkosságok leplezetlenül történnek, a mű mondanivalója inkább arra megy ki, hogy konkrétan mik is azok a hibás lépések, melyek letérítenek a tisztesség és a józan ész útjáról, tehát, hogy hogyan válik egy ember végső soron szörnyeteggé, hogyan veszti el a lelkiismeretét. Mindennek az okát én abban láttam, hogy a szereplők nem voltak képesek megbocsájtani a másiknak, vagy legalább elengedni a saját sérelmüket. Ez a mű győzött meg arról, hogy a meg nem bocsájtás igazából nem is annak a félnek árt a legtöbbet, akire haragszanak, hanem annak, aki haragszik, mert ezzel magát mérgezi. Tehát saját magunk miatt fontos, hogy elengedjük a sérelmeinket.

Ha volt kedvencem, akkor ez az volt: Ambrus Zoltán A gyanú (1892) című novellájának / kisregényének központi szereplője egy ügyvéd, aki mondhatni a nyomozója egy bűntettnek. Szombathy Károlyt ugyanis megbízzák egy gyilkossági ügyben mint védőügyvédet. Viszont minden jel arra utal, hogy a szépséges Irén -akit azzal vádolnak, hogy alkalmazottként elcsábította a ház idős urát, aki a nevére íratta a vagyonát, majd mikor az már amúgy is beteg volt, megadta neki a kegyelemdöfést-, valóban bűnös. Károly is így gondolja, de váratlanul előkerül egy szemtanú aki döntő bizonyítékkal rendelkezik, így fény derül Irén ártatlansága. Károlyt megnyeri az ügyet, majd beleszeretvén feleségül veszi Irént, a vádlóját pedig börtönbe juttatja. Minden szép és jó, gyerekeik születnek, boldogan élnek, mígnem egy nap Károly üzenetet kap a börtönből, hogy egy haldokló elítélt beszélni akar vele. Hősünk bár vívódik, hogy érdemes -e időt fecsérelni egy ilyen esetre, végül kíváncsisága mégis elcsalja a haldoklóhoz, aki gyanút ébreszt benne feleségével szemben. Innentől Károly bárhogy is próbál szabadulni a gyanútól, folyamatos kételyek gyötrik, valóságos lélektani leépülés következik be nála, a gyanú állandó bizalmatlanságot eredményez, üldözési mániája alakul ki és végül azt is megteszi, amit sose gondolt volna - elkezd nyomozni Irén után. Itt is elindul a lavina, mint Petőfinél, csak itt az eltorzulást lélektani szempontból figyelhetjük meg. Az pedig, hogy tulajdonképpen mi is történet, hogy ki volt a gyilkos ez esetben sem tudjuk meg.

Tömörkény István sem vitte túlzásba a terjedelmet tekintve, mikor megírta a 10 oldalas Megöltek egy legényt (1893) című elbeszélést, mely az Alföldre kalauzol minket, egy olyan paraszti világba, ahol a juhászok és a csikósok közti kiéletezz viszony a novellában végül gyilkossághoz vezet. Rövidsége miatt erről a történetről se lehet túl sokat mondani anélkül, hogy elspoilerezném az egészet. A mű érdekessége abban rejlik, hogy egy ellentét, melynek az eredetét, okát meg se ismerjük a történetből, miképp vált ki olyan szintű feszültséget a felekből, hogy végül mindenfajta lelkifurdalás nélkül véget vessenek a másik ember életének. S ráadásul mindez úgy lett ábrázolva a történetben, mintha ez egy mindennapi dolog lenne, s az egyetlen kérdés csak az, hogy hogyan tüntessük el a hullát - de persze ezt is teljes lelki nyugalommal.

Utolsóként pedig egy drámára gondoltam, ami picit korábbi, mint az utolsó kettő, 1872-es. Abonyi Lajos A betyár kendője című népszínművében mintha minden fentit egybeolvasztott és megtoldott volna. Volt itt gyilkossági, rablás, ármány és szerelem, igaz szerelem és hűtlenség. S bár korábban a drámákat nem annyira preferáltam, a most olvasott műveknek köszönhetően nagyon beleszerettem a műnembe, lehet, hogy a jövőben több drámát fogok kézbe kapni magamtól is. S pont mivel ennyire tetszett a cselekmény fordulatossága, nem akarom lelőni a poént. A legjobb talán az volt benne, hogy itt végre volt egy bűneit megbánó bűnös. Az viszont nem tetszett annyira, hogy a főhősnő Örzsi olyan szerencsétlen volt amilyen... jó, persze ha valakivel ilyen történik, hogy ne lenne szerencsétlen. Nem volt szimpatikus, mert nagyon életképtelennek lett beállítva. Ha már jó drámát kellene ajánlanom a korszakból, akkor Herczeg Ferenc Bizánc történelmi drámáját mondanám, ugyanis ez pontosan azokra a 20. századi történelmi illetve “történelmietlen” drámákra emlékeztetett, melyeket nagyon szeretek: Dürrenmatt A nagy Romolus, Camus Caligula.

All in all tehát rendkívül sok új és izgalmas olvasmányom volt ebben a félévben, s ez csak pár közülük. S igazat kell adnom az egyik tanáromnak, hogy (majdnem) minden a 19. században született. Végülis ha nagyon párhuzamot szeretnék vonni a klasszikus detektívregények és ezek között a gyilkolászós alkotások közt, azt emelném ki, hogy itt még a pszichológia, mint tudomány nagyon kialakulóban volt - a realizmusnak nevezett irodalomtörténeti korszak határán illetve azon belül mozgunk - s Christinél ez már adott volt, tehát amikor Poirot nyomoz. Dehát erről egy egész szakdolgozatot, sőt tanulmányköteteket lehetne írni.

#jókai mór #krimi #bűnügyi regény #klasszikus magyar irodalom #magyar #regény #novella #próza #dráma #gyanú

0 notes