#bevétel

[eleteskonyvtar]

Bicskén, mint random magyar kisvárosban, elképesztően magasról szarnak az élhetőségre. Ennek legnyilvánvalóbb része a teljesen autós életmód felé való pusholás, ennek elemei:

Kisboltok totális leépítése, az összes üzlet város szélére való telepítése (hatalmas szenzációként volt tavasszal eladva, hogy sikerült egy Jysk-Ecofamily-KiK-Rossmann négyest nyitni, ami egyrészt a szörnyű gagyi bizarr ünnepe lett, de ugyanakkor múltkor láttam pár fiatalt, aki láthatólag először találkozott az ízlés bármilyen apró jegyét felmutató bútorral - arról nem is beszélve, hogy a parkoló olyan minőségben lett lerakva, ami az ukrán fronton elmenne tankcsapdának). Ráadásul a Rossmann konkrétan a város közepéről került ki.

Az összes, környék faluit is kiszolgáló közszolgáltatás (egészségügyi központ, bölcsőde, könyvtár, kormányhivatal, iskolák, bíróság, óvoda, piac) egy helyre koncentrálása (nagyjából 100m körzetben), hogy lehetőleg ne csak a bicskei 10, hanem inkább 20 ezer ember próbálja ki az autós tetriszt.

Mindenhová relatíve hatalmas és borzasztóan sivár parkolók építése, hogy mindenki úgy gondolja, hogy autóval megközelíthető minden - valahogy aztán mégsincs természetesen elég hely sehol sem.

Az iskolák, óvodák, bölcsődék környékén nulla közlekedésbiztonsági elem van (természetesen K+R még ötlet szinten sem létezik), így aztán az is inkább autóval viszi a gyereket, aki esetleg el tudná engedni gyalog is.

Nulla helyi közösségi közlekedés van, valami rendszertelenül járó kisbusz van városon belül, ami messze nem elégíti ki az igényeket, a helyközi járatok pedig hallomásból sem ismerik az iskolai ütemezést.

A szomszédos települések között (included Felcsút/Alcsút természetesen) semmiféle biztonságos alternatív/biciklis közlekedési lehetőség nincs, az egy látványberuházás bicikliút (Bicske-Csabdi-Gerecse) kizárólag turisztikai szempontok alapján jött létre, kutyát nem érdekelték a helyi igények.

Az eleve város szélén lévő Tesco-Lidl autó nélkül szinte teljesen megközelíthetetlen (noha a város jó része számára egyáltalán nem lenne irreális a gyalogos/biciklis használat), kifejezetten veszélyesre van tervezve az egész környék. Plusz ha baleset van az M1en, mindkét üzlet megszűnik gyakorlatilag használhatónak lenni.

(Ha baleset van az M1en, márpedig a Bicske-Biatorbágy szakaszon havonta van egy nagyobb, akár lezárással járó baleset -és ez kinyitja a mennyire szarul van megtervezve az is, beleértve az M1-M0 csomópontot, valamint hogy a magyar államnak mennyivel fontosabb az autópálya-matrica bevétel, mint hogy egyáltalán élni lehessen a sztrádák környékén, és ne legyen minden út rajtuk orosz rulett -, akkor teljesen járhatatlanná és életveszélyessé válik a város.)

A zebrák és a gyalogos közlekedés szempontjainak tökéletes hiánya, rosszul megtervezett, beláthatatlan kereszteződések, 10-ből 1 felfestett zebra, ezek közül tényleg több olyan van, ahol csak két tábla és egy vödör festék hiányzik.

A várost kettévágó bécsi vasútvonal felett nulla olyan átjáró van, ami nem az autókat szolgálja ki 90%-ban, de kifejezetten gyalogos átjáró egy sincs. (Volt, de annyira lerohasztották, hogy le kellett bontani, mondván, hogy majd lesz autós aluljáró az állomáshoz kapcsolódó fejlesztésekkel.) Az "intermodális" csomópont (és ami a fő : az Orbán klán katonai célokra is használható vasúti rakodója) P+R-rel legalább megépült, de finoman szólva nem lett nagyon végiggondolva. Szerencsére a régi állomásépület nem lett visszaépítve (egy teljesen diszfunkcionális műrégi másolat készült volna, de ahhoz a mostani épületből le kellene hozni az emeletről a biztosító berendezést, amit nem tudnak szerencsére megoldani, már amennyire én tudom), viszont a mostanihoz sem nyúlnak így hozzá. Arról nem is beszélve, hogy ez is inkább a város szélén van, a város nagy része Bicske-alsót használja, ahol viszont tavaly (a nagy felújítással párhuzamosan) sikeresen a földdel tették egyenlővé az ottani épületet, így a wc-nek és a fedett várónak még a reménye is elveszett. De legalább építettek biciklitárolót, fele akkorát természetesen, mint amekkorára igény volna. Cserébe itt is autós madness van, a két temetővel és a két városrészt összekötő forgalmasabbik híddal súlyosbítva.

Az olyan ziccerek kihagyása, mint egy zöld tengely létrehozása a lerombolt és ocsmány áruház helyett, amivel össze lehetett volna kötni a két fő zöldterületet (csak hát keresztül megy rajta a régi főút, amihez persze nem nyúlunk).

A szegényebb rétegek kitolása a szőlőhegyekre, majd az infrastruktúra totális elhanyagolása, hadd nyeljék a port és hordják a vizet. (Az önkormányzati bérlakásokként használható épületek elkótyavetyélése és a maradék teljes lerohasztása is itt említendő.)

A hagyományos telkekre épített rettenetes minőségű és mennyiségű (egy telekre 3-4 épület) "csok" házak teljes leszarása, amivel az infrastruktúra fejlesztése természetesen nem tart lépést véletlenül sem. Cserébe ingatlanonként átlag két gépjármű is megjelenik.

Még biztosan jutna még eszembe, de lassan kezd nekem is sok lenni.

Illusztrációnak pedig a rage-et kiváltó tájkép (amikor elkezdtem, még durvább volt) az uszodánál

[zeroz2ro]

"mennyire katasztrofálisan rossz döntés volt az M6 autópálya megépítése, különösen ppp-s formában: a 202 kilométeres szakaszt üzemeltető társaságoknak tavaly közel 72 milliárd forintot fizetett ki a költségvetés, míg a bevétel alig 17 milliárd forint volt ezen a sztrádán."

Tavaly 55 milliárd forintot buktunk az M6 autópályán.

[csacskamacskamocska]

Volt akkor egy 2023

Az évértékelők unalmasak, még nekem magamnak sincs nagy kedvem megírni. Mégis úgy érzem, muszáj megírnom mert annyira szépen kikerekedett a végére ez az év. Rengeteg nehézségem és gondom volt, amiről nem meséltem itt sem és sehol meg senkinek. Amiket egyszerűen meg kell csinálni. Nehéz meg néha szomorú és rohadt sok kis bosszantó szar, de valahogy úgy vagyok ezekkel, hogy ha lehajolok érte és gyűjtögetem, akkor tovább velem van, mintha csak megpróbálok túljutni ezeken a (relatíve) pillanatnyi nehézségeken. A megosztása senkinek nem ad semmit, csak koszolja a mások életét is. Viszont, ettől az ismerőseim nagy része úgy gondolja, hogy nekem minden könnyű, napfényes pónilovaglás dagoberbácsival karöltve. Annyiszor hallom: neked könnyű, mert van ingatlanod, mert van társaságod és nem vagy egyedül, mert könnyen kommunikálsz, mert több helyről van bevételed, mert vannak kapcsolataid és mindent el tudsz intézni, stb. Én meg csak pislogok, hogy mi van? Ez rengeteg meló, hogy ez van. Rengeteg! És mint minden melónál, nem csak akkor kell csinálni amikor kedve van hozzá az embernek. De valahogy megérte, minden megérte. Végleg kiszálltam egy projektből ami rengeteg munkával járt és elvette az időmet minden mástól. Nem volt könnyű helyrerakni, hogy mit igen és mit nem csinálok a továbbiakban. Mostanra lelkileg is rendeződött. A műtét hatalmas dobás volt, csodás élményt adott újraélni azt amikor még nem foglalkoztatott, hogy mennyire látszom öregnek, amikor ez a probléma nem létezett. Félelmetes döntés volt, hiszen nem tudtam előre, hogy hogyan sikerül, nem volt könnyű előteremteni a rávalót sem, nem volt könnyű elvenni más, értelmesebbnek tűnő dologtól, nem volt könnyű MAGAM MELLETT DÖNTENI és nem lelkiismeretfurdalni. Logan olyan bizalmi dolgokkal ajándékozott meg amitől úgy érzem mélyült a barátságunk, amiben hiányom volt és amitől jobban érzem magam, rendbenlevőbbnek érzem azt, hogy szeretem. A közeli barátaim nem vesztek el ebben az évben sem. Hála a kitartásukért! :) Rengeteg tervem van 2024-re, és ahogy 23-ban is módszeresen megcsináltam amiket akartam, szerintem ezt a vonalat követem.

Tegnap még este lementem a Lidlbe, ahol rádöbbentem, hogy idén senki nem csinál lencsét, pedig elsején lencsét KELL enni és ácsorogtam kicsit, hogy rendbeszedjem a gondolataimat meg az érzéseimet. Anyám csinálta mindig a lencsét. Aztán valamiért a lányom vette át ezt, aki most nincs itthon, és én nem emlékszem, hogy főztem-e kifejezetten újévi lencsét valaha is. A Lidlben már nem volt lencse. És a babona, a nosztalgia, a hagyományőrzés és valami belső konokság miatt, hogy nem basztok ki velem, nálam lencse lesz mert hogy legyen pénzem – hiszen múlt évben ettünk és lett –, mert így szoktuk és ez fontos – szinte már túlzás, hogy mennyire nincsenek hagyományaink –, és mert csak ez köt már a múltamhoz, ahhoz az élethez amikor volt anyám meg apám, már mindent elengedtem, de a kurva lencsét akarom! És elsején felballagok az otthonba anyámhoz, aki nem ismer meg, és viszek neki lencsét. És ha a gyerek esetleg hazajön elsején, akkor biztos vigyorogna, hogy van lencse, és eljátsszuk, hogy enni kell, hogy legyen pénzed, és úgy teszünk, mint akik elhiszik. Én nem olyan vagyok, aki kényelemből leszarja. Megtehetném, de nem akarom. Úgyhogy este kilenckor átballagtam a másik boltba és vettem lencsét. Be is áztattam, mindjárt megfőzöm. Szóval, jó gyerek vagyok, jó háziasszony, és jó anya, ezeket akkor kipipálhatom, jöhet mellé minden más igyekezet, hogy jó írónak, kreatív tervezőnek és bölcs útkeresőnek kell lenni. És azt a kis pluszt 2024-ben is bele fogom tenni az életbe, hogy nem szarom le.

Köszönöm, hogy velem voltatok!

[habkeinb0ck]

Kedves barátok, közönség és tisztelt szakma!

Mától kezdve az Operaház Carmina Burana produkcióját, a saját produkciónkat már nem dirigálom- a visszalépésem oka az alábbi levélben olvasható.

“Tisztelt Carmina produkció Alkotói,

Tegnap kaptam a Főigazgatói utasítást, miszerint a Carmina Burana előadást kettévágva, fél orás szünetet kell tartani, az Operaház büféjének bevétele növelése érdekében.

A döntés nélkülözött minden szakmai egyeztetést.

A Nemzeti Opera szakmai színvonala megkérdőjelezhetetlen, ennek mindenek felett kell állnia - ezért dolgozunk éjjel nappal, erre tettük az életünket! A Carmina Burana sikere is az egységben, feltartóztathatatlan ívében rejlik - ezt söpri el a mostani döntés.

Hogyan lehet egyszemélyben meghozni ezreket érintő szakmai kérdést? Hogy lehet, hogy ignorálják a produkciot megalkotó művészeti vezetőket, rendezőt, karmestert, vizuális tervezőket? Az 5 éve futó előadásokat már közel 70.000 ember látta- sikere töretlen- mai naptól kezdve a rendezői koncepcióval szemben pedig kettévágjuk az előadást!?

Mindez a Nemzeti Operaházunk és kicsi országunk realitása ma.

Ilyen formában nem tudom tovább vállalni a produkció dirigálását, az előadás nem felel meg a rendezői koncepciómnak! “

Boganyi Tibor

[angelofghetto]

Úristen! Az utóbbi évek legjobb riportja! Kiderül, hogy még sokkal rohadtabb a teljes politikai osztályunk, mint gondolnánk, itt kapunk néhány belső sztorit. Azt is megtudhatjuk, hogy Dömsödi "örök serpa", és hogy a Nógrád megyei Bokor milyen vonzó turisztikai cél lehet, és hogy az önkormányzatuk fő jövedelemforrása a vendégház bevétele. (Rákerestem Bokorra a neten, tényleg szép hely.)

Meg hát a cím... Bírom ezt a palit.

[otthonzulles]

Szia Uram, ezermilliárdos lyuk a költségvetésben érdekel??? 🤣🤣🤣

És mi lenne ha gyurcsótányék lennének hatalmon? Ezek legalább tudnak kormányozni!

[zeroz2ro]

2690 forintról 4790-re drágul október 6-tól a YouTube Prémium. 70%-os emelés? Nincs elég bevétele a Google-nak, vagy odaért a háborús infláció?

[retyerutya]

A kormány évről évre elvonja a Mol "extraprofitját", tkp. az 50 forintos palackár is a Mol bevétele, amit elvon majd a kormány, persze rajtunk áll,hogy visszavesszük-e, de az így keletkező tízmilliárdos bevétel hát lényegében megszorítás eredménye.

[kiforditom-szetszedem]

Nem gondoltam volna, hogy pont 10 nappal a határidőm (hányadik?) előtt hasalok el. Márciusban úgy láttam, reális és abszolút szükséges egy augusztus eleji befejezés, majd költözés, még élvezni a szabadságot egy hétig, s utána a gyereknek sulikezdés szeptemberben. Aztán augusztusban láttam, hogy ebből már csak egy novemberi befejezés és nov vége, dec eleje költözés lesz, de az már tényleg muszáj. Készítettem is az okt-nov hónapokra egy kb 300 munkaórás menettervet, ami napi átlag 5 óra, apró mozzanatokra lebontva, s ott is tartok a 70%-nál, ami egyrészt reális, mert napi 4 órát jelent, másrészt lehetett volna több is. Tavaly december óta úgy augusztusig kimaradt egy betervezett rendszeres bevétel, amivel szeptemberig simán meglettünk volna, s most a véghajrában megint elakadt, meg az állam is már második hete késik az asszony bérszámfejtésével, szóval ha befejezés nem is, de most már lenne babakocsi, kazánházban a csövezés fullra, fűtés elindítva, s nem 8 fokban kellene dolgoznom gémberedett ujjakkal, hanem 10-20 fokban, s a glett is száradna rendesen - mert így konkrétan sehogy, csak hősugárzós ventillátorral. Na de mindegy, most már kezdek belenyugodni, hogy nem lesz december eleji költözés, a fűtést talán el tudom indítani még idén, de már nem vennék mérget rá. Nem is tolnám folyamatosan, mert december elején már kicsit pihenni is kéne a hét hónap feszített ütem után, utána nem nagyon lehet. De majd csak elengedem a pihenés utáni vágyamat is, ahogy az összes többit, s majd lesz valahogy. Mindig lett valahogy.

[lakotelepi-jamesdean]

Fúúúúú, nem tudom mi van a városba, de ma elgurultam elintézni ezt-azt, geci, szavak nincsenek arra, hogy ez a sok kutya magyar mennyire nem tud vezetni.

Nem engem kellene, 100 ezrekre büntetni, mert néha elrúgom a kocsit, azt egy 50-es táblánál véleltlen 130-al megyek, hanem ezeket a gepárdokat kellene taknyosra szopatni, hallod ezt Orbán?

Egyből meglenne a bevétel a reptérre, ha minden ilyen a kormányt két kézzel szorító, a sárgánál satufékező, össze vissza vezetőt jól lehúznátok.

[szottesfolditanyak]

Kedvesem, meghozzam magának a szerencséjét?

- kérdezett be a kocsiablakon a cigányasszony. Egy szokatlanul langyos áprilisi napon álldogáltam leeresztett ablakkal egyik lipótvárosi rendőrlámpánál. A nő nem volt sem fiatal, sem idős. Elegánsan összeválogatott, jó minőségű cigány ruhát viselt, pirosat, hosszú szoknyát, valami piros felsőt, jól állt neki, viselte. Meglepett a nőt körüllengő hangulat -- ahogy megszólított, abban nyoma sem volt a cigányok sokszor szokásos passzív-agresszív, ajánlatnak álcázott kényszerítő kunyerálásának. Ez a nő teljesen rendben volt önmagával és a világgal, harmonikus volt a megjelenése, tiszta volt, lebegett körülötte valami derű, könnyű mosoly. Nem kért tőlem, hanem tett egy ajánlatot.

Drágám, most ezt így hogy? - sóhajtottam a zöldre váltó lámpára mutatva, és egy viszláttal továbbindultam a kocsisorral.

Derű, volt ebben a nőben egy szokatlan, láthatatlan és csendes valami, ami adta neki a derűje alapját, csodálkoztam rá a velem jövő benyomásra. A következő sarokig elérve viszont eszembe jutott egy Popper Péter-történet. A nő aurája és az írás emléke összeért, tettem egy kört a háztömb körül, leparkoltam és odamentem a cigánynőhöz. Meghozzam a szerencséjét? - kérdezte mosolyogva. Hát rám férne valami efféle, válaszoltam vissza vigyorogva. Vegyen elő valamennyi pénzt, szólt. Többet kicsit, mondta, amikor előhúztam egy ötezrest. Mellétettem még kétezret. Nincs több? Mindegy, jó lesz, mondta, vegye a markába. Nyújtsa a karját. Adja ide a pénzt az én kezembe. Akkor megfogta a karomat és elkezdett egy egyszerűsített kis ráolvasásfélét elősorolni a bajaimról meg általában a szerencsétlenségről, a családi ősökről, végül kihúzott pár szőrszálat a karomról és felszólított, fújjam el a szerencsétlenségeket magamtól, fújjam szét a szőrszálakat. Hogy a szerencse hozzám érjen. Szétfújtam őket, ahogy mondta. Most már elér hozzám a szerencse, biztosított mosolyogva. A művelet ezzel befejeződött, a pénzt magától értetődően eltette, barátságosan istenhozzádot mondtunk egymásnak és elváltunk.

Én az egész processzust az elejétől fogva csendben és csodálkozva végigmosolyogtam magamban, sejtettem, hogy valami fentihez hasonló következik - nem véletlenül jutott eszembe az az írás.

Mindez 2010 körül történt. Akkoriban az a válság eléggé megtépázta az én bevételeimet is, a fenti történet idején például az összes pénzem valami harmincezer forint lehetett. Az ügyfelek szépen elmaradoztak az évek alatt, 2010-re ez majdhogynem beteljesedett, ráadásul a megelőző karácsonyi bevétel is siralmasnak bizonyult, pedig az szokta adni az éves bevétel felét. Szóval nem állt túl rózsásan a pénzügyi helyzet, és ezzel most megszépítem a valóságot. Ennek ellenére minden sajnálkozás nélkül adtam oda azt a hétezer forintot ennek a nőnek - ennyit megért ez a történet.

Az életem a fenti eset után a szokásos medrében csörgedezett tovább, áprilisból lassan május lett, közben megkeresett egy ügyfél. Aztán felhívott egy másik. Két hétre rá jött egy megrendelés egy évek óta eltűnt ügyféltől. Ahogy telt az idő, olyan ügyfelek kerestek meg sorban, akiket már régesrég elfelejtettem. Az én munkámban a megelőző húsz év alatt mindig én futottam az ügyfelek után. Ezen a nyáron viszont ők kerestek. Szinte az összes, akivel addig kapcsolatban álltam, hozott megrendelést. Így telt el a nyár és az ősz. Ezek a hagyományosan döglött szezonok most hoztak annyi pénzt, hónapról hónapra, hogy tisztességesen megéltem belőle. Soha a megelőző húsz évben és az azóta eltelt tizenpár évben sem fordult elő ilyen bevételű évközbeni időszak, megközelítően sem.

Hát ez a piros ruhás cigányasszony varázslásának története. Az év végén aztán elkezdtem egy másik munkát, amiből ma is élek. A régi megrendelőim pedig egy év elteltével visszaálltak egy amolyan alapjárati szintre, azóta is ott ketyerésznek. ______________ A Popper-történet:

A fiatalasszony lelke nagyon beteg volt. Annyira beteg, hogy Nyíregyházáról járt fel hozzám pszichoterápiára. Persze csak szombatonként tudott jönni, s akkor két órát dolgoztunk együtt. Egy éve tartott már közös munkánk, vajmi kevés eredménnyel. 

Egy napon felhívott telefonon:

— Ha szabadságot vennék ki, és Pestre jönnék a barátnőmhöz, tudna naponta fogadni?

— Persze. Mi történt?

— Éppen azt szeretném elmondani. Történt velem valami nagyon fontos.

— Jöjjön.           

Az történt, hogy egy délután, amikor a munkahelyéről hazafelé indult, két cigányasszony csatlakozott hozzá. Az idősebbik jósolni akart neki, de ő elutasította. Azonban a cigányok nem koptak le, kísérték és állandóan duruzsoltak neki, illetve csak az idősebbik. A fiatal mindvégig néma szemlélője volt az eseményeknek. Amikor már közel járt a lakásához, azt mondta a cigánynő:

— Kedveském, magának beteg a lelke. Meggyógyítsam?

Erre megtorpant. Mit láthatott rajta az asszony? De aztán továbbsietett. Végül is nem felelhette azt, hogy már jár a Popperhez. A cigányasszony követte. A lakása előtt megérintette a vállát:

— Mondok magának három nevet. A három legfontosabb ember nevét az életében.

És mondott három keresztnevet: a férjéét, a szeretőjéét és az enyémet. Ez úgy hatott, mint egy váratlan égzengés, amikor derült az ég. Megállt. Nézték egymást. A cigányasszony szeméből valami ősi mélység sugárzott, meg egy kis humor, mint amikor egy tó vizén megcsillan a napfény. „Mit fejezhet ki az én tekintetem — gondolta — a fiatalasszony, amit ez a nő észrevett?" Aztán csendben elindultak egymás mellett, kifelé a városból.

Egy elhagyatott horhosnál megálltak.

— Van pénze? — kérdezte a cigánynő.

— Van.

— Mennyi?    

— Talán százötven forint.

— Adja ide!

Kinyújtott tenyerében volt egy barna fakereszt, az alá gyömöszölte a pénzt.

— Most fújjon rá! A világ négy égtája felé... Apád, anyád, testvéreid mind ide gyűljenek!

És akkor elkezdett lassan sétálni a varázslatos találkozástól megbűvölt nő körül. Valamit halkan zümmögött, kántált. A cigánylány messzebbről nézte őket. Úgy látszik, ő még csak tanuló vezető volt. A kliensem észrevette, hogy nem egyszerűen köröz körülötte, hanem nagy spirált jár, s egyre közelebb kerül hozzá. Végül már egészen az orra előtt keringett.

Akkor hirtelen lebukott, felhúzta a nő szoknyáját, lerántotta a bugyiját és kitépett egy marék fanszőrzetet. Olyan fájdalom volt, hogy felordított kínjában. De a varázslónő eléje tartotta tenyerén a véres gyökerű szőrzetet.

— Fújja szét az égtájak felé! Fújja! Fújja!

A szőrök szétszálltak a világba. A cigányasszony pedig megint spirált kezdett járni, de most ellenkező irányban. Zümmögött, kántált. Egyre távolabb került. Végül egyetlen szó nélkül lassan elment. Fiatal társa követte.

A kliensem minden nap eljött, de nem lehetett vele mit kezdeni, olyan álomtorlódásai voltak. Rengeteget álmodott minden éjszaka, egyik álom nyomult a másik nyomába, és nem felejtette el őket. Szótlanul hallgattam, mert nem volt idő beszélni róluk. Iszonyúan nyomasztó, misztikus, szadista, önpusztításról mesélő álmok voltak. Így telt el egy hét. A második héten az álmok ritkulni és szelídülni kezdtek. De álomfeldolgozásról, asszociációról még mindig nem lehetett szó. A hét végére mintha magától rendeződött volna a helyzet, talán kiürült az álomélete.

Hazautazott és megint jöttek a szombati kétórák. Ám egy hónap elteltével azt kellett mondanom neki:

— Drágám, nem vette észre, hogy magát a cigányok meggyógyították?

— Tudom.      

Minden neurotikus tünete elmúlt, férjével sikerült harmonizálni az életüket, a szerető is a helyére került. Rám már nem volt szüksége.

Ritkítottuk az órákat, kéthetenként, majd havonta jött, aztán elköszöntünk egymástól.

Mit tehettem volna? Utazzak le Nyíregyházára? Úgyse találom meg azt a cigánynőt. És ha igen, nyilván nem tanít meg az ősi mesterségre. S ha megtanít, és híre megy, hogy Popper a kliensek fanszőrzetét tépdesi, mikor zárnak ki a Pszichológiai Társaságból?

Soha nem volt annyira mély értelme számomra a mondásnak — Suszter maradj a kaptafádnál! —, mint akkor. Különböző kultúrák nem összekeverhetők.

De egy páciensemet mégis elvették a cigányok és meggyógyították. Vagy rájuk is érvényes egykori sebészbarátom mondata, amelyet akkor fogalmazott meg, amikor egy műtétéhez gratuláltak neki?

— Én megoperáltam, a Jóisten meggyógyította, csak a Jóisten tudja, hogy hogyan.

_________

Praxis, 2007   Az ősi gyógymód

[az-elme-hangja]

🎪🎠🎡

Egy cirkusz legforgalmasabb órájában, minden számot bemutatnak. Egyszerre lép porondra a félelmetes ám bátor tűzes karikán átugró oroszlán, a telivér, akinek valóban egy szarv ékeskedik a homloka legtetején és a fóka, aki tapsol és labdákat fejel a közönségnek.

A show ugyanolyan lelkesedéssel zárul mint amilyennel az első pillantásokat kapták. Csillám ágyúk dördűlnek és tapsvihar visszhangzik a sátor falain. A cirkuszvezető a pipáját pöfékelve dörzsöli tenyerét miután a bankó kötegek számolására tért. Mindeközben az est sztárjai, a dolgozó állatok épp a sátorból kifelé-menet, épp csak egy pillantást vetnek be az önelégűltségtől alig magánál lévő uraság ablakán.

Az egyszarvú jön leghátúl, előtte a táncos kezű fokát tolja a még gyermekkorában a cirkuszhoz kerülő félig arab származású fiatal úrfi. S legelől ballag a cirkusz fő atrakciója, az oroszlán.

��gdörgés zavarja meg a kimerült menetet, ekkor szaporábban lépkednek. A mindenes, fél arab úrfi is begyorsítja a tempót. Mikor már a ketrecekhez érnének elered az eső. Az úrfi azt se tudja melyik állatot engedje be először. Úgy tesz: a fókát ott hagyja, s bekíséri az oroszlánt, a mellette lévő ketrecbe az egyszarvút és végül a fókát, majd bebújik az oroszlán ketrece alatt lévő csizmatartóra. Az uraság hirtelen ront rájuk s feltépi az úrfitól a ketrecek kulcsát. Talán még a talpával is megkínálná ha nem lenne lőre áztatva az egyensúlyérzéke. Cümmögve, fintorral az arcán, a rácsok kíséretére bízva magát, kapaszkodik a kifelé vezető úton.

Ormótlanokat dörög és annál fényesebbeket villámliK. Az úrfi fütyörészni kezd, ami szinte alig emelkedik ki az eső zaja alól. Egyszer csak az orszlán dugja ki az orrát a hideg ketrec rácsai között. Úrfi felhajtja a kezét egészen az oroszlán fejéig és megsimogatja. Talán olyan gondolatok cikáznak a fejében, hogy mit tenne másképp ha a saját kezében volna a sorsa. Mennyi mindent segíthetne ezeknek az állatoknak ha hatalma volna a vezető uraság felett. A hideget nem érezné, ha meleg szobában hajthatná nyugovóra a fejét. Miként váltják egymást a gondolatok az úrfi szinte elszenderül.

Mikor az eső elállt, s szem már nem maradt nyitva. Egy csillag hullott alá a piszkos-szürke égen. Azonal pirosra festette az égboltot, s egyszerre világította meg a cirkuszt és az aprócska vidámparkot. Az óriáskerék hirtelen fehéren világított miközben a körhinta lovai körbe körbe jártak. Ám ezúttal nem a szél mozgatta őket. A műanyag, giccsesre mázolt lovak lassan elkezdtek igazi valót ölteni. Levetve színes viaszos ruhájukat, s megszabadulva a láncoktól és a tartó oszlopoktól végre szabadnak érezték magukat.

Az égbolt piros fényére a ketrecbe zárt állatok is felébredtek. Amikor az úrfi magához tért a legmélyebb álmából ébredve, már a körhintáról szabaddá vált lovak várták őt. Az eső ismét rázendült, súlyos csattanó villámlások kíséretében. A vörös fényárban tündöklő fehér lovak elhozták a szabadság üzenetét. Nem merültek gondolatok sem kérdések az úrfi fejében, csak felpattant és tette amit helyesnek érzett.

Elment az uraság lakókocsijához, fel egészen a lépcső tetejéig. Benyitott az ajtón, s mikor látta hogy az uraság egész heti bevétele az asztalon ékeskedik, s az uraság pedig a földön heverve élvezi alkohol mámor és jóllakottság egyvelegének szenderületét… fogta és az uraságot lábánál fogva, kába dörmögés közepette kivonszolta a térre. A vörös égbolt pokoli mámorhangulatúvá változtatta a cirkuszt. Olyasfajta amit mintha baljós penna vetne papírra de mégis átitat a beteljesülés tintája. Az úrfi leakasztotta a kulcsot az uraság övpántjáról, s elindult a ketrecekhez. A zuhogó eső és a vörös égbolt szinte páratlan szűrővel vonta be a tájat. Hunyorgó szemmel, arcát törölgetve elért a nagy tölgyfához ami néhány méterre húzódott a börtönt adó ketrecektől. A vörösen parázsló, fényárban úszó lovak a karámoknál sorakoztak. Az úrfi legalább olyan szaporán vette a lépéseket mint a levegőt, de mire látó távolságba került a vörös fátyol leple alatt, a lovak lerúgták a lakatokat. Épp oly könnyedséggel tették, mint ahogy a körhintáról szakították el magukat. Az állatok úgy hagyták el börtönüket, mint villám a legsötétebb felhő árnyát. A fóka megvárta az úrfit, s miközben segítette kimenekülését, a villámok egyre fényesebb játékot játszottak a vörös égbolton. Az uraság a földön fekve kezd magához térni… Mintha nehezére esne megállapítani tudatállapotának valóságosságát. Próbálja megítélni milyen mélyen aludhat. Azonban egy hatalmas égdörgés kíséretében egy akkora villám csap a cirkuszra, hogy lángba borul a pajta, s ekkor az úrfi a fejéhez kap. Kitisztul az éjszaka a lángok nyalábjai között, miközben a ketrec rázkódásának hangja ad alapot ébredésének. Az oroszlán, a csizmatartó gerincet nem kímélő keménysége, s a többi állat. Nincsenek a körhintáról szabaddá váló lovak, nincsenek letört lakatok, sem szabad állatok. Csak az úrfi van és a rács mögött raboskodó állatok. Az uraság lakókocsija túl messze ahhoz hogy a tűzvész könyörtelen végezte előtt visszaérjen a kulcsokkal. Az állatok szemébe néz, s látja a reménytelenséget. Mintha búcsút vennének egymástól. Ekkor hatalmas jajveszékelést hall, s ahogy hátat fordít megpillantja a tölgyfa mellett az uraságot ugyanabban az alkohol mámorban ahogy azt megálmodta. Az úrfi mit sem tétlenkedve, lépést nem pazarolva rohan az urasághoz, s olyan gyorsasággal tépi le róla a kulcsokat, hogy szinte kulcstartóként vinné magával az uraságot.

Minden egyes lakatot olyan könnyedséggel és gyorsasággal nyit ki, akár a lovak szabadultak le a körhintáról az álmában.

A fókához ér legutoljára, s ahogy kisegíti és kitolja a már feketén füstölgő pajtából, a többi állat a tölgyfa biztonságot adó lombkoronája alatt talál menedéket.

Ahogy közelebb ér, kifújja magát s az állatok nyugtató tekintetében talál nyugalomra. Aztán a földön heverő csizmákra vet egy pillantást, olyan mély álomba szenderült a gazdájuk, hol már a lélegzetre nincs szüksége…

A túlélő cirkusztársaság összekucorodva, egymást támogatva de megvárta az eső végét, hol már a szabadság nem csak álomként tépte le a láncot a cirkusz lelkéről.

[orban1geci]

[pajjorimre]

Nagy Miklós szájában kinek a faszát tisztelhetjük amúgy?

[greenteaforbreakfast]

Tegnap volt az éves országos adománygyűjtés, az ún. TV-aksjon. 1974 óta minden évben megrendezik, ez a világon a legnagyobb ilyen akció, nagyonsokezer ember önkéntesként dolgozik ezen a napon, hogy egy előre kijelölt világszervezetnek / jó ügynek gyűjtsenek. Idén ez a Redd Barna, akik háború sújtotta területeken élő, és onnan menekülő gyerekeknek segítenek. Vannak programok is, amiknek a bevétele ebbe a kasszába megy, de ami tuti, az az, hogy ezen a napon bekopognak hozzád egy adománygyűjtő dobozzal. Nálunk itt a faluban a progi annyi volt, hogy közösségileg, a szomszédos farmok és halászok adományából főztek egy óriási adag levest, amiből aztán 150 koronáért lehetett megvásárolni egy adaggal. (Fiskesuppe, bazi finom volt.)

Ma megnéztem, hogy mennyi pénz gyűlt így össze országos szinten, és hát tudom, hogy norvégok, de azért kikerekedett a szemem:

Elképesztő. Úgy is elképesztő, hogy 50 milliót a kormány tett bele.

Itt vannak még statisztikák, meg a települések közötti verseny eredményei.