#beporzókhava

[homregeszet]

Beporzók hava: A méhek hagyatéka – történeti és régészeti adatok a világból

A beporzást végző rovarok közül az egyik legfontosabb faj a méheké. E különleges rovarokhoz fűződő viszonyunk ősrégi eredetű, hiszen az ember és a méhek közös történetének kezdete egészen az emberi faj kialakulásának hajnalára nyúlik vissza. A kezdetben egyoldalú, kizsákmányoláson alapuló kontaktus idővel mindkét fél számára több-kevesebb előnnyel járó kapcsolattá alakult. A modern világ azonban rohamosan változik, a méhek élettere folyamatosan csökken, a gyomirtók és növényvédő szerek használata miatt pedig a vadon élő méhcsaládok egyre jobban fogyatkoznak. Mára világossá vált, hogy a méhek nélkül nem csupán a méz tűnne el a boltok és kamrák polcairól. Törékeny ökoszisztémánk nem tudja nélkülözni e rovarok munkáját, mivel a természetes életközösségek alapját jelentő egynyári növények nélkülük egy, a kétnyáriak két éven belül eltűnnének. Alapok nélkül viszont összedől a rendszer, ez pedig nagyon rövid időn belül kihat ránk is, ezért nagyon fontos a beporzók védelme. Közülük a méhek pedig kiemelt figyelmet érdemelnek, hiszen annyi mindent adtak az emberiségnek. E rövid bejegyzés csupán néhány érdekességet ragad ki a könyvtárnyi ismeret közül, mely a méhek hagyatékát képezi.

Hogy mikor kezdődött az emberek és méhek kapcsolata, nem ismert. A méhek által előállított anyagok használatára utaló legkorábbi nyomok Dél-Afrikába vezetnek, ahol a méhviasz ragasztóként való felhasználása nagy hagyományokkal rendelkezik. Itt már mintegy 40 000 évvel ezelőtt méhviasz és egyéb összetevők keverékét használták különböző eszközök nyélhez történő rögzítésére.[1] Ismert egy szintén ebből az időszakból származó, Spanyolországból előkerült pattintott kő lándzsahegy is, melynél a vizsgálatok kimutatták, hogy méhviasszal rögzítettek a nyélhez.[2] Ez persze nem jelenti azt, hogy kapcsolatunk e rendkívüli rovarokkal nem kezdődhetett volna még korábban, hiszen a méhek sokkal régebb óta jelen vannak a Földön, mint a Homo sapiens. A tavalyi évben, Argentínában előkerült 100-105 millió éves fészekfosszília [1. kép] egyértelműen a karcsúméhekhez köthető.[3] Az északi féltekén a leggyakrabban előforduló méhfélék, köztük a háziméh is ehhez a családhoz sorolható.  A karcsúméhek egyes alfajai ma is pontosan ugyanolyan fészket alakítanak ki a föld alatt, mint amilyet Argentínában megőrzött a megkövesedett talaj.

1. kép:    Az argentínai Tronador-kanyonban előkerült megkövesedett méhfészek (GENISE et al. 2020)

Az ember számára mindig is hőn áhított csemege volt a méz, hiszen az édes íz iránti vágy evolúciós örökségünk. A méhek jelentőségét mutatja, hogy gyakorlatilag a méz volt az egyetlen édesítő a kezdetektől a középkorig. Habár az ókori görögök és rómaiak számára nem volt ismeretlen növény a dél-ázsiai és indiai származású cukornád, azonban az abból előállított nádcukor csak a középkorban terjedt el arab közvetítéssel. De nemcsak a táplálkozásban betöltött szerepe miatt volt fontos ez a magas biológiai értékű anyag, hanem antiszeptikus hatása révén gyógyításra is használták, sőt, varázserőt is tulajdonítottak neki.[4] A vadméz gyűjtése kapcsán a legkorábbi képi források a Közel-Kelet, Afrika, Ausztrália és Európa-szerte ismert barlang- és sziklafestmények, melyek közül a legidősebb a holocén időszakra, mintegy 9000 évvel ezelőttre keltezhető.[5] A kelet-spanyolországi Bicorp közelében 1924-ben felfedezett, epipaleolitikum idejére datált, nagyjából 8000 éves barlangfestmény szemléletesen mutatja be a mézgyűjtést[6] [2. kép].

2. kép:    Mézet gyűjtő ember. A kelet-spanyolországi  Bicorp közelében húzódó barlangrendszer egyik festménye (forrás: valencia-international.com)

Mint korábban láthattuk, nemcsak a mézet hasznosították eleink, a méhviasz is igen fontos alapanyag volt. Szerencsére a méhviasz jelenléte a régészeti leleteken könnyen vizsgálható. Az anyag összetétele állandó, mivel genetikailag a rovar biokémiája határozza meg. Így a méhviasz kémiai „ujjlenyomata” megbízhatóan kimutatható a régészeti lelőhelyekről származó szerves maradványokban.[7]  A méhviaszt nem csupán különböző technológiai célokra használták, például porózus kerámiaedények vízzárására, festékek alkotóelemeként vagy ragasztóanyagként. Minden bizonnyal kulturális funkciókat is ellátott: rituális, kozmetikai és gyógyászati szerepe egyaránt lehetett. Utóbbi ékes bizonyítéka egy dél-szlovéniai, 6500 éves emberi alsó állkapocstöredék, mely betekintést nyújt a neolitikumi fogászatba. A Trieszti Természettudományi Múzeum gyűjteményében található leleten 2012-ben különböző analitikus módszerekkel a baloldali szemfogon méhviasz tömés nyomait sikerült kimutatni [3. kép]. A vizsgálatok alapján a tömést nem sokkal a halál előtt készíthették, és valószínűleg a megrepedt fog érzékenysége miatti fájdalomcsillapítás volt a célja. A lelet az egyik legkorábbi bizonyítéka a terápiás fogászati kezeléseknek.[8]

3. kép:    A dél-szlovéniai Lokából származó állkapocs, a méhviaszt töméssel ellátott szemfoggal (BERNARDINI et al. 2012).

A méhviasz, mint említettük, régóta használatos ragasztók alapanyagaként is, azonban az Alpoktól északra a közelmúltig nem számoltak be ezt igazoló leletről. Egy Vesztfáliából (Németország nyugati részéből) származó tüskés csonthorog elemzése az első bizonyíték a méhviasz ilyen módon történő felhasználásának. A Federmesser-csoportba (i. e. 14.000 – 12.800 között) tartozó lelet a Seseke folyó szabályozása során került elő Bergkamen-Oberaden közelében, az 1930-as években [4. kép]. A horog tövén látható fekete elszíneződésről kiderült, hogy fő összetevője a méhviasz, melyhez zúzott szenet adtak, hogy megakadályozzák a ragasztó használat közbeni elrepedését. A vizsgálat bizonyítékot szolgáltatott arra is, hogy a méhek már a késő pleisztocén idején, legalább 2000 évvel korábban megjelentek Közép-Európa északi részén, mint azt korábban gondolták.[9]

4. kép:    A Bergkamen-Oberaden-i csonthorog (BAALES – BIRKER – MUCHA 2017).

Nem ismert pontosan, hogy az ember mikor hagyott fel a vadméhek kifosztásával, és kezdett el méheket háziasítani és gondozni. A méhészet legfontosabb tárgyi emléke az ember alkotta kaptár. A méhészet vonatkozásában a legkorábbi írásos emlékeink az ókori Egyiptomból, i. e. 2500-ból ismertek. Az egyiptomi írásokban méhekre, viaszra és mézre több mint 500 utalás található.[10] Hogy mennyire nagy jelentőséget tulajdonítottak az ókori egyiptomiak a mézelő méheknek, jól mutatja, hogy i. e. 3500-ban Alsó-Egyiptom királyának szimbóluma a méh volt. Az egyiptomi méhészek az ókorban is hasonló módszerrel építettek kaptárakat a méheknek, mint napjainkban. Agyagból vagy sárból kialakított csöveket helyeztek egymásra [5. kép], melyeket speciális tutajokon, az évszaknak megfelelően a Níluson úsztattak fel és le, annak érdekében, hogy a lehető legtovább dolgozhassanak a méhek, a teljes vegetációfejlődést kihasználva.[11]

5. kép:    XXVI. dinasztia kora beli ábrázolások. Fent egy méhész és a csőszerű kaptárak láthatók, míg a rekonstruált hieroglifán a mézgyűjtés jelenetét örökítették meg, az egymás mellett sorakozó kaptárakkal együtt (forrás: www.apicultural.co.uk).

A méhészetnek viszonylag kevés tárgyi bizonyítéka maradt fenn, de az ismert források alapján földrajzilag igen elterjedt volt ez a tevékenység. Izraelben, az i. e.  10–9. századi Tel-Rehov városának 2005-2007 között végzett feltárásán 30 kaptárt dokumentáltak a régészek[12] [6. kép]. A használat idején a becslések szerint összesen 100 kaptár működött a nagy népességű város területén. Ez a felfedezés több okból is jelentős volt. Nemcsak a méz és más méhészeti termékek kiemelkedő szerepét mutatja az ókori gazdaságokban, de a nagyszámú kaptár jelenléte városi környezetben tanúsítja a méhek táplálékául szolgáló növényzet gazdagságát is.[13]

6. kép:    Az izraeli Tel-Rehov városában feltárt kaptárak keleti sora (MAZAR – PANITZ-COHEN 2007, 205).

Természetesen a méhészet a mezőgazdaság fontos szegmense volt az ókori Római Birodalomban is. Több írásos forrás is fennmaradt e témában. Írók és költők, mint Varro, Ovidius, Eliado, Plutarchos, Columella, Plinius Secondo és Palladio műveiből a leggyakrabban használt méhészeti praktikákról is és azok koráról is tájékozódhatunk. A rovarok életéről is számos leírás keletkezett, melyekben a méheket az egység, a takarékosság, tisztaság és szorgalom jelképeinek tartották. A római íróktól megtudhatjuk, hogy az akkori hagyományoknak megfelelően az összeházasodó pároknak mézalapú italt adtak vízzel vagy tejjel keverve. E szokásból származik a "mézeshetek" kifejezés, amelyet ma is használunk a házasság első időszakának jelölésére.[14] Az egyik legfontosabb mű a témában az i. e. 1. századi író, Publius Virgilius Maro műve. A 4 kötetes Georgica című mezőgazdasági munka utolsó kötetét teljes egészében a méheknek és a méhészetnek szentelte.[15]

Később, a középkor folyamán is egész Európában számos gazdaságban foglalkoztak méhészettel. A Geoponika című, 10. századi munka részletes forrása a témának. A bizánci írók válogatott írásainak gyűjteménye VII. Konstantin császár uralkodása alatt keletkezett, és egy teljes fejezet a méhekről és a méhészetről szól. Ebből megtudhatjuk, hogy ez időben nem agyagból készítették, hanem leggyakrabban fából ácsolták a méhek lakhelyeit. „A legjobb kaptárakat bükkfa deszkákból, fügéből, fenyőből vagy valonia tölgyből készítik; ezeknek egy sing szélesnek és két sing hosszúnak kell lenniük, és kívülről hamu és tehéntrágya összegyúrt keverékével kell bedörzsölni, így kevésbé fognak rothadni.”[16]

A középkor későbbi századaiból is ismerünk forrásokat a témában. Ebben az időben az apátságok és a kolostorok voltak a méhészet központjai, mivel az egyházi liturgiához szükséges gyertyák egyik alapanyaga a méhviasz volt, továbbá olyan területeken, ahol a borhoz szükséges szőlőt nem lehetett termeszteni, mézsört készítettek.[17] A szerzetesek az általuk másolt kódexekben gyakran megörökítették a méheket. Bestiáriumokban is többször feltűnnek e rovarok, mint például az Oxfordi Egyetem által őrzött 13. századi angol kéziratban [7. kép].[18] Bartholomeus Anglicus 13. századi angol tudós De proprietatibus rerum című enciklopédiájában csodálattal ír a méhekről, részletesen taglalva életüket és társadalmi berendezkedésüket. Hosszas leírásából egy részletet kiragadva képet kaphatunk, miképpen vélekedik a tudós e rovarokról: „A méhek királyt választanak maguk közül, és alattvalókat rendelnek alá. És bár a király uralma alá tartoznak, mégis szabadok, és odaadóan szeretik királyukat, és teljes erejükkel védik, és életüket adják érte. Oly nagy imádatuk a királyuk iránt, hogy egyikük sem mer kimenni a házukból, sem élelmet szerezni, ha a király elpusztul. A méhek pedig azt választják királyuknak, aki a legméltóbb és legnemesebb, és szelídségben a legtisztább, mert ez a király fő erénye. Mert bár királyuknak van fullánkja, mégsem használja pusztításra. És a méhek, akik nem engedelmeskednek a királyuknak, saját végzetüket beteljesítve önnön csípésük sebe miatt pusztulnak el.”[19] Habár e fantáziadús leírás egy idealizált középkori monarchia képét festi le, és erősen antropomorfizálja a méheket, mégis van némi valóságalapja, mely az író gondos megfigyelésein alapszik.

7. kép:    13. századi bestiárium illusztrációja a méhekről (Bodleian Libraries 2017).

A késő középkorban tovább növekedett az egyház igénye a templomi gyertyákhoz használt méhviasz iránt. Szinte minden régiónak megvolt a maga jellemző a kaptártípusa, melyeket általában vesszőből, kerámiából, fából vagy parafából készítettek. Északon a méhek lakhelyeit szalma- és kéregrétegekkel kellett bélelni, hogy a rovarok életben maradjanak a tél folyamán. Kelet-Németország és Lengyelország területén a méhrajokat néha üreges rönkökben tartották. A középkori lengyel méhészek ezeket dekoratív formává faragták, gyakran nagyszoknyás nőt megmintázva. A méhészet elterjedése „méherdők” kialakulásához vezetett, amelyek általában az egyház, vagy az arisztokrácia tulajdonában voltak. Ezek az erdők 100-500 üreges fát számláltak, melyek egyszerre akár 20 rajnak is otthont adtak.[20]

Később, a reformáció több száz kolostor megszüntetését és méhészetük szétszórását eredményezte. Az új protestáns egyházaknak már nem volt szüksége drága méhviasz gyertyákra a liturgiához. Ez némileg ugyan csökkentette a keresletet, azonban továbbra is fontos áru maradt, mivel a méhviasz tisztán, füst nélkül ég, így a világításra szánt gyertyákhoz továbbra is előszeretettel használták.[21] Mivel a méhészet már nem csak a monostorok falai mögött zajlott, a korabeli szerzők és tudósok figyelme a méhek tanulmányozására irányulhatott. A reformáció után a méhek társadalma, mint politikai modell elfogadott koncepcióvá vált. 1599-ben William Shakespeare írta az egyik legismertebb szövegrészt, amely leírja a kaptárban élő méhek munkáját, összehasonlítva őket az európai társadalommal.[22] A következő évszázadokban egyre több tudományos felfedezés történt a méhekről és viselkedésükről. A 18. századra az európai természettudományi filozófusok a méhcsaládok tanulmányozása révén elkezdték megérteni életük komplexitását. A tudományos úttörők között kiemelkedő volt René Antoine Ferchault de Réaumur, aki az elsők között alkalmazott mikroszkópot a méhek boncolására.[23] Az ipari forradalom idején a technológia fejlődésével a méhek szerepe megváltozott. Már nem követendő társadalmi modellt láttak a méhekben, hanem a szüntelen munka és takarékosság szimbólumává váltak.[24] Képük szorosan összefonódott a munkásosztállyal, mivel a királynő által uralt, keményen dolgozó embert, a munka és a közösség ideális megtestesülését látták bennük. A forradalom alatt lett az erősen összetartó lakosságú Manchester jelképe a dolgozó méh. A város közösségi erejét jellemzi, hogy a 2017. évi terrortámadás[25] után Manchester számos lakója magára tetováltatta a település jelképének számító rovart, a tetoválás árát pedig a merényletben elhunytak hozzátartozóinak ajánlották fel.[26]

Mai szemmel nézve a méheket, még többet jelentenek számunkra, mint a történeti korok bármelyikében. Ma már tudjuk, hogy a méhek nem pusztán „példaképek”, vagy egy szintetikusan lemásolhatatlan, különleges édesítőanyag készítői, esetleg páratlanul összetett kommunikációval és társadalmi élettel rendelkező, tanulmányozásra érdemes rovarok. Mindenki számára ismert, hogy mekkora szerepük van az ökoszisztéma fenntartásában, és azt is tudjuk, mekkora veszélybe sodortuk őket a modern mezőgazdasággal. Igaz, hogy nem a méhek az egyedüli rovarok, melyek a számunkra nélkülözhetetlen növények beporzását végzik, de olyan jelentős szerepet játszanak ebben, hogy nélkülük az általunk ismert és szeretett világ katasztrofális átalakuláson menne át. Az egész emberiség érdeke tehát, hogy mielőbb megoldást találjon a méhek eltűnésének megállítására.

Fábián Sára

 Felhasznált irodalom:

 Baales – Birker – Mucha 2017 – Michael Baales – Susanne Birker – Frank Mucha: Hafting with beeswax in the Final Palaeolithic: A barbed point from Bergkamen. Antiquity, 91 (359), 2017. 1155-1170.

https://www.academia.edu/34647240/Baales_et_al_2017_Hafting_with_beeswax_in_the_Final_Palaeolithic_a_barbed_point_from_Bergkamen_Antiquity Letöltés ideje: 2021.02.24. 11:24.

 Bernardini et al. 2012 - Federico Bernardini, Claudio Tuniz, Alfredo Coppa, Lucia Mancini, Diego Dreossi, Diane Eichert, Gianluca Turco, Matteo Biasotto, Filippo Terrasi, Nicola De Cesare, Quan Hua, Vladimir Levchenko: Beeswax as Dental Filling on a Neolithic Human Tooth. PLoS ONE 7(9) September 2012.

https://doi.org/10.1371/journal.pone.0044904 Letöltés ideje: 2021.02.24. 16:32

 Bodleian Libraries 2017 - Bodleian Libraries, University of Oxford, MS. Bodl. 764, Summary Catalogue 2543. 2017-09-21

https://iiif.bodleian.ox.ac.uk/iiif/viewer/e6ad6426-6ff5-4c33-a078-ca518b36ca49#?c=0&m=0&s=0&cv=192&r=0&xywh=-886%2C2047%2C6397%2C3805 Letöltés ideje: 2021.02.28. 17:51

 Bonet – Mata 1997 - Helena Bonet Rosado – Consuelo Mata Parreño: The Archaeology of Beekeeping in Pre-Roman Iberia. Journal of Mediterranean Archaeology 10 (1), 1997. 33–47. https://www.researchgate.net/publication/250014346_The_Archaeology_of_Beekeeping_in_Pre-Roman_Iberia Letöltés ideje: 2021.02.24. 11:11

  Briggs 2015 – Helen Briggs: Prehistoric farmers were first beekeepers. BBC News Science, 11. November 2015.

https://www.bbc.com/news/science-environment-34749846 Letöltés ideje: 2021.02.24. 11: 23

 Catlin 2017 – Colin Catlin: A Marvelous Scene of Little Things. Honeybees and the Natural Order in the Fourth Georgic of Virgil. Senior Honors Thesis. May 12, 2017. Retrieved from the University of Minnesota Digital Conservancy.

https://conservancy.umn.edu/handle/11299/189086 Letöltés ideje: 2021.02.24. 15:45

 Crane 1999 – Eva Crane: The World History of Beekeeping and honey Hunting. Routledge, New York, 1999.

 Fudala 2017 – Ayla Fudala: The Sacred Bee: Ancient Egypt. Planet Bee Foundation, 6. November 2017.

https://www.planetbee.org/planet-bee-blog//the-sacred-bee-bees-in-ancient-egypt Letöltés ideje: 2021.02.24.11:49

 Genise et al. 2020 - Jorge Fernando Genise – Eduardo S. Bellosi – Laura C. Sarzetti – J. Marcelo Krause – Pablo A. Dinghi – M. Victoria Sánchez – A. Martín Umazano – Pablo Puerta – Liliana F. Cantil – Brian R. Jicha: 100 MA sweat bee nests: Early and rapid co-diversification of crown bees and flowering plants. PLoS ONE January 29, 2020. https://journals.plos.org/plosone/article?id=10.1371/journal.pone.0227789#abstract0 Letöltés ideje: 2021.02.25. 9:44

 Greshko 2020 - Michael Greshko: Oldest evidence of modern bees found in Argentina. National Geographic, 11. February 2020.

https://www.nationalgeographic.com/science/article/oldest-ever-fossil-bee-nests-discovered-in-patagonia Letöltés ideje: 2021.02.23. 14: 43.

 Kristensen 2018 – Kurt Kristensen (ed.): Beekeeping in the Roman World. Extract from Degree Thesis, Cagliari – Milan, July 21th 2007. Milan, 2018.

https://www.academia.edu/38293473/Beekeeping_in_Roman_Age_pdf Letöltés ideje: 2021.03.02.12:34

 Mazar – Panitz-Cohen 2007 - Amihai Mazar – Nava Panitz-Cohen: It Is the Land of Honey: Beekeeping at  Tel Rehov. Eastern Archaeology, Vol. 70. No. 4. (2007) 202-219. https://www.academia.edu/2579540/It_Is_the_Land_of_Honey_Beekeeping_in_Iron_Age_IIA_Tel_Rehov_Culture_Cult_and_Economy Letöltés ideje: 2021.02.25. 10:47

 Norton 2017 - Holly Norton: Honey I love you; our 40 000 year relationship with the humble bee. The Guardian International. Wed. 24. May 2017. https://www.theguardian.com/science/2017/may/24/honey-i-love-you-our-40000-year-relationship-with-the-humble-bee Letöltés ideje: 2021.02.23. 14:29

Roffet-Salque et al. 2015 - Mélanie Roffet-Salque – Martine Regert – Richard P. Evershed et al.: Widespread exploitation of the honeybee by early Neolithic farmers. Nature 527, 226–230 (2015).

https://www.nature.com/articles/nature15757#citeas Letöltés ideje: 2021.02.24. 04:24

 Steele 1893 – Robert Steele (ed.): The science, geography, animal and plant folklore and myth of the Middle Age. Being classified gleanings from the Encyclopedia of Bartholomew Anglicus On the property of things. Elliot Stock 62, Paternoster Row E. C. London, 1893. https://archive.org/details/medievalloreane01bartgoog/page/n6/mode/2up Letöltés ideje: 2021.02.28. 16:48

[1] Baales – Birker – Mucha 2017, 1157.

[2] Norton 2017.

[3] Greshko 2020.

[4] Bonet – Mata 1997, 33.

[5] Briggs 2015.

[6] Forrás: https://valencia-international.com/pre-historic-taste-honey/ Letöltés ideje: 2021.02.24. 17:38.

[7] Roffet-Salque et al. 2015.

[8] Bernardini et al. 2012, 1.

[9] Baales – Birker – Mucha 2017, 1157.

[10] Forrás: https://www.apicultural.co.uk/tears-of-re-beekeeping-in-ancient-egypt Letöltés ideje: 2021.02.25. 10:24

[11] Fudala 2017.

[12] Mazar – Panitz-Cohen 2007, 205.

[13] Norton 2017.

[14] Kristensen 2018, 1-2.

[15] Catlin 2017, 3.

[16] Forrás: https://www.medievalists.net/2015/06/medieval-beekeeping/ Letöltés ideje: 2021.02.25. 11:33

[17] Forrás: https://historyofbees.weebly.com/europe.html Letöltés ideje: 2021.02.25. 18:40

[18] Bodleian Libraries 2017

[19] Steele 1893, 103.

[20] Crane 1999, 540.

[21] Crane 1999, 491.

[22] William Shakespeare: V. Henrik király. Első felvonás, II. szín, 191-212.

[23] Crane 1999, 592.

[24] Crane 1999, 605.

[25] https://www.theguardian.com/uk-news/2017/may/22/manchester-arena-police-explosion-ariana-grande-concert-england Letöltés ideje: 2021.03.02. 13:19

[26] https://hu.euronews.com/2017/05/29/mehet-tetovaltatnak-magukra-a-manchesteriek Letöltés ideje: 2021.03.02. 13:23

[homregeszet]

Beporzók hava - Méhészet, beporzás és szimbolikus ábrázolásaik az ókori Közel-Keleten

Az ember és a méhek kapcsolatának története az emberiség igen korai időszakáig nyomon követhető a régészetben. Nem csupán az édes és tápláló méz keltette fel őseink figyelmét, de hamar felismerték a méhviasz sokoldalú felhasználhatóságát is. A vadméhek kifosztását idővel felváltotta a méhek háziasítása és ezzel összefüggésben megkezdődött az első kaptárak kialakítása. (Bővebben lásd korábbi bejegyzésünket Fábián Sára tollából: A méhek hagyatéka)

Az úgynevezett európai méh (Apis Mellifera) fellelhető a Közel-Keleten, Közép-Irántól a Zagrosz és Taurus hegységen át Anatólia és Levante térségén keresztül egészen Egyiptomig (azonban Irakban és az Arab-sivatagban már nem).

A méhészethez kapcsolódó első írott forrásaink is az ókori Keletről ismertek, elsőként Egyiptomból.

A hettiták a legkorábbi írott források említései szerint is méhtartó népesség voltak, az apró rovar mítoszaikban is megjelenik.  Tudjuk azt is, hogy a Hettita Óbirodalom (Kr.e. 1650–1430) idején törvényeik nagyon súlyos büntetést szabtak ki azokra, akik méhkast loptak.

1.       kép:  Méhészethez kapcsolódó törvényeket tartalmazó Hettita sztélé

Az ókori Egyiptomban a méz széleskörű felhasználásnak örvendett. Édesítés mellett használták a gyógyászatban, kenőcskészítésre, tartósításra, de túlvilágra szánt áldozatként is. Több templomi vagy sírábrázolás örökít meg méhészjeleneteket. A legkorábbi ilyen jelenet az 5. dinasztia (Kr.e. 3. évezred) idejére tehető, mely a Niuszerré Abu Gurobban található naptemplomában, az évszakok termében látható, de Egyiptom későbbi történetében is gyakran találkozhatunk a méhészet munkafolyamatait bemutató domborművekkel. A méhészethez kapcsolódó ábrázolásokon túl, a 6. dinasztia (Kr. e. 2345- 2181-ig) idejéből, Niankhniszu szakkarai sírjából ismert egy papiruszbozót jeleneten, amelyben a madarak és a pillangó mellett felreppen egy kis méh is. A ptolemaioszi korban (Kr. e. 305–30) számos templom épült, köztük az edfui Hórusz templom és a denderai Hathor templom. Mindkettőben megjelennek olyan áldozati jelenetek, amelyeken az uralkodó mézet kínál az isteneknek. Edfuban öt ilyen relief is található.

A számos profán és szakrális jelenet mellett a méh a hieroglifák sorában is feltűnik, egyaránt használták maga az állat és a méz írásjeleként. Mindemellett azonban e hieroglifa szorosan kapcsolódott az uralkodó személyéhez: az 1. dinasztia (Kr.e. 3100–2900) időszakától egészen a római korig a királyság egyik szimbóluma volt. A királyi titulatúra egyik eleme a nsw-bty (ejtsd: niszut biti) név: Felső- és Alsó-Egyiptom királya vagy szó szerinti fordításban Nád és Méh Ura, mely Egyiptom egyesítésére utal. Alsó-Egyiptom neve ugyanis a Méh Országa, míg Felső-Egyiptomé a Nád Országa. A méh tehát Alsó-Egyiptom vagy a Vörös-föld heraldikai szimbóluma.

2.       kép:  Niszut Biti: I. Széthi Abüdoszban álló templomában látható ez a hieroglifa csoport az uralkodó kartusa felett. A Felső- és Alsó-Egyiptom királya nevet alkotják.

Az apró rovarhoz kapcsolódó képzetek sora is színes. A hiedelem szerint Ré könnyei méhekké válnak, piramiszövegek szerint Nut istennő megjelenhet méh alakjában, Neith istennő Saisban található templomát pedig „a méhek háza” névvel illették. De előszeretettel viseltek méh formájú amuletteket is.

3.       kép: Karneol méh amulett, 8-12. dinasztia.

Írásos források is bővelkednek a méhészethez és mézhasználathoz kapcsolódó említésekkel, szövegrészekkel. Az 5. dinasztia idejéről ismerünk egy Nikaré nevű hivatalnokot, akinek címei között már szerepel a méhészek elöljáróra is. Irodalmi szövegek közül az egyik legismertebb, a Középbirodalom idején íródott Szinuhe története, melyben említésre kerül az olívaolajban és mézben bővelkedő Kánaán. Így kitekintőt kaptunk nem csak Egyiptom, de a környező térség méhészetének kérdésére is. Ez azért is fontos, mert Szíria és Palesztina területéről egészen a hellenisztikus korig nem ismerünk a méhészethez kapcsolódó szövegeket.

Héberül a debaš, Akkád nyelven a dišpu egyaránt jelenthet mézet és egyéb édes szirupot (pl. datolyaszirupot).  Ennek fényében felmerül a kérdés, hogy a „tejjel-mézzel folyó Kánaánban” valóban méz folyt-e? A legfrissebb régészeti eredmények alapján jó esély van rá. Ezt erősíti a 2005-ben és 2007-ben feltárt mintegy 30 kaptár, az izraeli Tel Reḥov (arabul Tell eṣ-Ṣarem) Kr.e. 9-10. században lakott vaskori településén, mely a Bét Seán völgy észak-keleti részében található, termékeny földek és vízforrások közelében fekszik. A kaptárakat az 5. réteg városi negyedében fedezték fel (Area C). A 80 cm hosszú, 40 cm átmérőjű, 4 cm vastagságú, 56 liter űrtartalmú, könnyen kezelhető, fogantyús szerkezeteket agyaggal kevert szalmákból készítették. Középütt volt a méhek számára egy 2-4 cm-es lyuk, amelyen keresztül közlekedhettek, és amely távolt tartotta a nem kívánatos állatokat is.

A leletegyüttes lehetőséget biztosított a különböző természettudományos kutatások számára is: vizsgálták a méhek és méhsejtek maradványait, a méhviaszt, az elszenesedett gabonaszemeket, azonosították a pollenszemeket. A C14-es vizsgálat alapján arra jutottak a kutatók, hogy a méhészet a Kr. e. 10. század utolsó évtizedeiben és a 9. sz. első évtizedeiben működött az északi királyságban, Izraelben. A produktív mézelő méhek pedig Anatóliából (Sam’al, Carchemish, Que, Gurgum?), a mai Törökország területéről kerültek Izraelbe (Anatolian honey bee) a főníciai tengerpart vagy a szíriai Orontész-völgy kereskedelme révén.

4.       kép: A keleti vonal kaptárai, háttérben egy vörös padló réteggel. Fotó: A. Mazar

A kaptárakkal együtt előkerült egy ép agyagoltár is. E mellett számos egyéb kultikus kellék is napvilágra került a feltárások során: még egy majdnem teljesen helyreállítható, ám szándékosan összetört oltár, további oltártöredékek, meztelen női szobrocskák/díszítő elemek, egy „Hippo”-típusú tárolóedény valamint egy házi kegyhely. Ezek az ősi Rehov kulturális életének fontos aspektusát világítják meg, bemutatva a város és lakóinak különleges jellegét az ókori Izrael történelmének ebben az időszakában. Ez a modell szentély egy súlyos agyagdoboz, mintegy 38 cm széles és 28 cm magas, lapos talppal és domború tetővel. Nyitott ajtós homlokzata felett kötélszerű rátét látható, amely talán kígyót ábrázol. Ezen felül a doboz tetején egy applikációs jelenetet látunk, amely egy állat és két emberi fejből áll. Az állat lába és mancsai aránytalanul nagyok a testéhez képest. Bár ezt a lényt nehéz azonosítani, nyitott szája és lógó nyelve azt sugallja, valószínűleg oroszlánról van szó, amely ábrázolás gyakori a korszak és régió művészetében. Az emberalakok fejét az állat karmaival magához ragadja, szájuk kisség megnyúlt, tátott, mintha arcuk szenvedést tükrözne. Nemük nehezen megállapítható, de inkább férfiak. E jelenetnek eddig nem ismert párhuzama, talán valamilyen helyi mitológiához, szertart��shoz kapcsolódhatott. A szentély, valamint az agyagoltárok erős kánaáni hagyományokat jeleznek a helyi lakosság körében a 10. és a 9. században. Bár egyre elterjedtebbé válik a Jahve imádat, a korábbi hagyományok még aktívan élnek.

5.       kép: A lelőhelyről előkerült kultusztárgyak

A mezopotámiai méhészetre kevés bizonyíték áll rendelkezésre. Bár fennmaradt szövegek tömkelege ismerteti részletesen az élet minden elképzelhető aspektusát, köztük a mezőgazdaságot vagy lakomákat is, a méhészkedéshez kapcsolódóan nagy a csend. Egy figyelemre méltó probléma veszi körül a mezopotámiai „méz” szót. Mint korábban már említettem, az Akkád dišpu (Sumer làl) egyaránt jelölhet datolyaszirupot (arab dibs) és mézet, így nehéz a sorok közt olvasnunk. A méh nem szerepel kiemelkedő módon a mezopotámiai szövegekben, és ábrázolása sem jellemző a régió művészetére. A „méh” kifejezés akkád szavainak többsége csak lexikális szövegekben jelenik meg és nem ismert méhészethez kapcsolódó szókincs. A méhészethez kapcsoló első ékírásos nyilvántartás Shamash-resh-ușur, a Szíriai Eufrátesz regionális kormányzójának sztéléjéből származik, ugyancsak a vaskorból, a Kr. e. 8. század közepéről, aki azt állította, hogy elsőként hozott le méheket a hegyekből (feltehetően Zagrosz vagy Taurusz egy gazdag méhészeti hagyományokkal rendelkező területéről).

„Shamash-resh-ușur vagyok,

Suhu és Mari földjének kormányzója…

A méheket, amelyek gyűjtik a mézet,

és amiket egyetlen ősöm sem látott még

vagy hozott el Suhu földjére,

én hoztam le Habna embereinek hegyéről,

és telepítettem le a Gabbar építette város gyümölcsösében.

Gyűjtenek mézet és viaszt,

és én tudom, hogyan olvad a méz és a viasz,

és a kertészek is tudják.”

Mezopotámiában a méhészet hiányának magyarázata egyszerű: az iraki síkság nagy része egyszerűen túl meleg és túl rövid virágzási idővel rendelkezik a méhészet fenntartásához.

6.       kép: Shamash-resh-ușur sztéléje

Azonban egy érdekes ábrázolásmód és akörül keveredett tudományos vita e térségben is megfigyelhető. A 19. század közepén, a nimrudi dombormű felfedezését követően egy érdekes stilizált fa ábrázolásra lettek figyelmesek a kutatók. Az asszír palotadomborműveken és pecséthengereken ismert egy képtípus, amelyen egy jó démon, egy úgynevezett apkallu úgy tűnik mintha beporozna egy stilizált fát (pálmafa egy variánsát). Az elmélettel elsőként Edward Taylor, korának leghíresebb antropológusa állt elő 1890-ben. Véleménye szerint a démon kezében a pálma hím virága látható, amellyel a növény beporzását végzi. A lény másik kezében tartott vödör, pedig a további virágokat tartalmazhatja. Elméletét arra alapozta, hogy már Hérodotosz is megírta, hogy a babiloni térségben nagy számban nő a telepített pálmafa, melyek az egyébként lapos táj felé magasodnak. E fák ellátják a helyieket gyümölccsel, kenyérrel és mézzel (datolya sziruppal). Az elmélet egy ideig tartotta magát, hiszen a datolyapálmát mesterségesen kell beporozni. Azonban az 1920-as évek hajnalán George Rawlinson szembe szállt az elmélettel, hiszen véleménye szerint a jelenethez kapcsolódó további ábrázolások nem erősítik meg azt. Más képeken ugyan is a korábban virágként értelmezett „tölcsért” a lény, az uralkodó felé fordítja, megint más ábrázolásokon a város, palota vagy templom bejárata felé néznek.  Ilyen esetekben pedig „ez a [megtermékenyítés] elmélet minden erejét elveszíti”. Úgy vélte a lények kezében ábrázolt tárgyak inkább valamilyen rituális eszközök lehetnek. Tovább cáfolta az elméletet, hogy nem csak a pálma típusba sorolt fa ábrázolások esetében jelennek meg az apkalluk, hanem más fatípusok, pl. gránátalma mellett is. Ezt hosszas tudományos elemzések követték, melyek kielemezték a lehetséges ábrázolásmódokat: milyen fa, milyen alakokkal, merre néző eszközökkel, milyen kombinációkban jelenhet meg? Mára a rendelkezésre álló szövegek száma is jelentősen megnőtt, amelyek segíthetik az ábrázolások megértését.  Így a beporzás elmélet megdőlt, mára inkább az tűnik valószínűnek, hogy az ábrázolt lény, egy úgynevezett “megtisztító” nevű, tobozra vagy pálmavirágra hasonlító eszközzel vesz energiát, gyűjti be a tisztaság eszenciáját, amelyet aztán az uralkodó vagy város felé tovább ad. A beporzásnak tehát nincs egyértelmű ábrázolása. A fa ábrázolása és az azt körülvevő szimbolikus eseménysor ikonográfiájának pontos értelmezése azonban még ma sem teljesen bizonyos.

7.       kép: Asszír relief- két sasfejű apkallu a „szent fával”, Nimrud ÉNY-i palota 1. terem Kr.e. 865-860

Láthatjuk hát, hogy az ókori Közel-Keleten a méhészet mekkora jelentőséggel bírt, az így előállított termékek értéke mennyire magas volt, különösen azokon a területeken, ahol importra szorultak belőle. Az anyagi értéken, mindennapi funkciókon túl szimbolikus jelentések, mitologikus, elvont tartalmak, hiedelmek, rítusok, plusz jelentések kapcsolódtak a méhekhez és méhészethez.

És jól látható az is, mennyi nehézséggel kell szembenéznie a régésznek, ha értelmezni próbálja a múltat, sokszor még az írással, ábrázolásokkal gazdagon ellátott területek esetén is. Egy-egy feltárás, egy új szöveges forrás a kirakós egy új darabját jelentheti, ami közelebb visz hozzá, hogy tisztábban lássuk a múltat.

Kertész Gabriella Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Eroğlu, Özgür – Yuksel, Serdar: Historical Development and Current Status of Beekeeping in Turkey and the World ATLAS JOURNAL 2020 (27): 345-354

https://www.researchgate.net/publication/341495322_Historical_Development_and_Current_Status_of_Beekeeping_in_Turkey_and_the_World (Utolsó elérés 2021.03.24.)

Giovino, Mariana: The Assyrian Sacred Tree: A History of Interpretations (Orbis Biblicus Et Orientalis) 2007.

Head, Ronan James : A Brief Survey of Ancient Near Eastern Beekeeping in: FARMS Review 20/1 (2008): 57–66.

https://scholarsarchive.byu.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1747&context=msr  (Utolsó elérés 2021.03.24.)

Kalla Gábor:  A lakoma szerepe az ókori Mezopotámiában in Ókor 2005. 53-62. http://www.ookor.hu/archive/cikk/2005_3_kalla.pdf  (Utolsó elérés 2021.03.24.)

Mazar, Amihai  – Panitz-Cohen, Nava:  It Is the Land of Honey: Beekeeping at Tel Rehov in Near Eastern Archaeology (ISSN 1094-2076), Volume 70, Number 4, December 2007

https://www.researchgate.net/publication/291853946_It_is_the_land_of_honey_Beekeeping_at_Tel_Rehov  (Utolsó elérés 2021.03.24.)

Felhasznált képek forrása:

1.       kép: Eroğlu, Özgür – Yuksel, Serdar: Historical Development and Current Status of Beekeeping in Turkey and the World ATLAS JOURNAL 2020 (27): 345-354

 2.       kép: https://maatkara.extra.hu/florafauna/meh.htm

 3.       kép: https://www.metmuseum.org/art/collection/search/555582?rpp=20&pg=1&rndkey=20140104&ao=on&ft=*&when=8000-2000+B.C.&what=Carnelian&pos=9

 4.       kép: Mazar, Amihai  - Panitz-Cohen, Nava:  It Is the Land of Honey: Beekeeping at Tel Rehov in Near Eastern Archaeology (ISSN 1094-2076), Volume 70, Number 4, December 2007

 5.       kép: https://bibliakultura.blog.hu/2018/08/20/meheszkedes_az_okori_izraelben

 6.       kép: Eroğlu, Özgür – Yuksel, Serdar: Historical Development and Current Status of Beekeeping in Turkey and the World ATLAS JOURNAL 2020 (27): 345-354

 7.       kép: British Museum