#azótamégegyszer

[lilcantina]

Először csak a könyveket.

Strapabíró vászontáskákba, méret szerint válogatva, hogy minél több beleférjen. A polcon így lett hely azoknak a könyveknek, amiket eddig a földön tároltunk kupacokban. Életemben először kimondom - túl sok könyvem van.

Előkerül a Mosó Masa, amit Kicsilánynak vettem mikor született. Lassan már oda lehet adni neki, ügyesen bánik a lapokkal, tudja, mit akar felolvastatni magának. Lassan Kicsilány nagytesó lesz, és én nem fogom látni, ahogy felnő.

Aztán a barkácsholmikat. Dobozokban tartom, így csak válogatni kell. A zászlót megígértem, hogy megvarrom, fél éve vár sorsára, de a költözés előtt befejezem. Külön dobozba a ragasztók, a varrós holmi, a festékek. Húg mindig azt mondta, egy kész alkotótábort tartok otthon.

A polcon az origami nyúl, a plasztilin figurák, a sógyurma madárkák, a rongybabák, mind az életem egy-egy kedves pontja. Most mégis lefotózom őket, aztán egyesével elbúcsúzkodunk. A plasztilin visszaolvad a tömbbe, a sógyurma könnyen foszlik az ujjaim alatt, a nyuszi a papírkosárba kerül, a rongybaba a varródobozba.

Utána a nyári ruhák. Lassan úgyis aktuálisak lesznek, eddig a polcon rendben sorakozva várták az idejüket. Átmeneti vászonszekrénybe költöznek most a lenge felsők, libbenő szoknyák, tarka ruhák. A téli holmikat csak zsákokba szórom, úgy viszem el.

A kedvenc foltvarrott ruhámat a Sztúpánál vettük, négy éve teszi könnyedebbé a nyaraimat. A kék-fehér hosszúruhában egyszer igazán nőnek éreztem magam, amikor egy fél népzenész banda csüngött a szavaimon, a dekoltázsomról nem is beszélve. A piros nadrágot is új polcra teszem, tudom, akárhányszor veszem fel, mindig annak a boszorkánynak érzem majd magam, akit ebben a ruhában játszottam egy régi gyerektáborban.

Lassan nekiállok a fürdőnek is. A narancs törölközőt én hoztam, jön velem, a feketét sosem szerettem, itt marad. Az ezer meg egy tégelyből kiszórom a lejárt, beszáradt, sosem használt kencéket. A polcon lévő dobozokból elfeledett kincsekként kerülnek elő a maszkos idők előtti rúzsok.

A mélybordó, amit dacból vettem meg, de az egyik kedvenc darabom lett, miután a komplett tánccsoport végigrajongta. A világos pink, amit a büfében szoktam felvenni amikor a pultban álltam, és könnyed szavakra volt szükségem. Az igazi piros, amire anyám először azt mondta, szovjet katonafeleséges, aztán megszokta rajtam, és az egyetemen a védjegyemmé vált.

Maradtak az apróságok. A füstölgő sárkány a kerek asztalról, amit évek óta nézegettem magamnak. A koshi csengő, aminek a hangja aztán mindenki mást is elvarázsolt. A kis indiai tálka, amit a kedvenc bolhapiacomon cseréltem pár régi kerámiáért. A félszemű plüsselefánt a polcról, amit azért vettem meg, mert ha otthagyom selejtté válik és a szemétbe kerül.

Sok-sok kedves kis tárgy, apró csecsebecse, ládákban, zsákokban, dobozokban. Lassan mindent becsomagoltam. Körülöttem a falakon fénycseppecskék táncolnak, mint ezernyi emlékkép, amik utoljára maradásra próbálnak bírni. Elköszönök a helytől, az eddigi élettől, a lánytól aki ezek között a falak között voltam.

Óvatosan zárom be magam mögött az ajtót. Búcsúzom.

Vajon hány bőröndbe fér bele az elmúlt öt év?