#azóta keresték hiába

[otthonzulles]

hűha, hülyülök?

21:30 körül járkálok a lakásban, valami hibádzik hmmm, hol a rollerem? bazdmeg az étteremnél (szolnok buszpálya egyik sarkánál egy bicajtárolóban, csicska sodronyzárral lezárva) hagytam! persze, mert az étteremtől az autómhoz sétáltam, shoppingoltam, az autótól meg nyilván lakásra jöttem.

kicsit izgatottan sétáltam el a buszpályához, mégis ott van 7 órája a roller, csaknem tűnt el... nem is, szerencsére :) érdekes hogy még arra is rosszul emlékeztem, melyik tartóban hagytam.

hazagurulok, töltőre dugom közben összeáll a kép.

ma nem a bicajtároló felől mentem be a buszpályán keresztül az üzletházba, hanem egy másikon. mögöttem szitkozódott egy cigány csávó magában, bent kiszúrtam egy helyes szőke csajt... tehár a rollert tegnap hagytam a buszmegnél 🤡 annyira elvarázsolt a tegnapi naplement, hogy az étteremből hazasétáltam; nem tudom felidézni melyik kijáratot választottam, lehet valami kizökkentett, mindegy is

ettől félek hogy egyszer tényleg nem fog eszembe jutni hova parkoltam 😄

[csajokamotoron]

Kiderült mikor lesz Matyi bácsi temetése - egy hete hunyt el Bálind Mátyás, a legidősebb ducatis

Futótűzként söpört végig a közöségi médián a hír, hogy az ország legidősebb aktív motorosa, Bálind Matyi bácsi 2023. október  6-án elhunyt. Egy emberként gyászolják a motorosok. Bálind Mátyás, akit mindenki csak Matyi bácsiként vagy Matyipapaként ismert, 1927-ben született. Gyerekkorában ült először motoron, majd később sikeres motorversenyző lett. Egész élerében a motorkerékpárok, és elsősorban a Ducati márka szerelmese volt, és bár sokak számára hihetetlen, élete végéig aktívan motorozott, számos motoros rendezvényn megjelent túzpiros Ducatija nyergében, és történeteivel szórakoztatta a lelkes hallgatóságot. A héten kiderült, hogy mikor lesz Matyi bácsi temetése A Magyar Motorosok Menetszélben Facebook csoportban tették közzé, hogy Matyi Bácsi temetése 2023. október 14-én, szombaton lesz a bajai Bokodi úti Köztemetőben 12:00 órakor. A gyülekező a Szentháromság téren, a részletekről a csoportban tudtok tájékozódni. A szervezők azt kérik, hogy aki motorral érkezne, vigyen magával az oldalsztender alá valamit, mert a temető parkolója süppedős talajú. A Dunántúli Motoros Egyesület így búcsúzott egy héttel korábban Matyi Bácsitól: A mai nap szomorú hírrel keresték meg egyesületünket. 96 éves korában elhunyt Bálind Mátyás vagy ahogy mindenki ismerte a bajai Ducattis Matyi bácsi. Sokan ismerték és szerették jó volt hallgatni ahogy véget nem érően mesélt és mesélt mosolyogva, nem volt olyan motoros rendezvény ahol nem fogadták szívesen. A tavalyi évben 2022 októberében még itt volt velünk a szezonzáró gurulásunkon Villányban, ahová természetesen a csodálatos Ducatti nyergében érkezett, talán utoljára, mert nem sokkal később sajnos egészségi állapota már nem engedte hogy nyeregbe pattanjon. Nagyon sokan hallgattuk ahogy mesélt, minden szava a motorozás szeretetéről szólt. A története a harmincas évek végén játszódik, hősét, a kis Matyikát tehetős szomszédjai megkérik, hogy hozza haza a város másik végén lakó szerelőtől 125-ös Sachs motorkerékpárjukat. Mivel ideje bőven van, vezetni pedig nem tud, í­gy majd egész hazáig tolni fogja – gondolják. Az elképzelés egészen jól megállja a helyét, de csak félútig. Ekkor ugyanis Matyi megelégeli a tologatást, mindemellett a kí­váncsiság is erősen furdalja az oldalát, vajon milyen lehet…? Másoktól korábban ellesett mozdulatokkal beindí­tja a motort és végignyargal vele Baja főutcáján. Matyi bácsi élete első serlegét 1949-ben vihette haza két másik társával együtt. Hazánkban egészen 1957-ig versenyzett, majd a forradalom után disszidált Ausztráliába, ahol azért dolgozott, hogy megalapozza az életét. Matyi bácsi a 60-as évek elején egy Honda versenymotorral érkezik haza Ausztráliából. Öt évet töltött kint, éjt nappallá téve dolgozott, sok pénzt keresett, de nem ez a legfontosabb. Autószerelőként alaposan kiképezte magát a robbanómotorok működéséből, javí­tásából és tuningolásából. Idehaza rögtön benevez az országos gyorsasági motoros bajnokságra, és innentől kezdve az elkövetkező hét évben mindvégig a mezőny elején megy. Matyi bácsi 1983-ban nyugdí­jba vonul. Sok-sok év kihagyás után először négyhengeres japán motorral próbálkozik, majd egy szép napon egy csodásan mély, dübörgő basszus csavarja el a fejét: egy Ducati. Rögtön megrendeli magának az akkori csúcsmodellt, hiába kell rá fél évet várni. Azóta elkötelezett hí­ve a tradicionális olasz márkának, nem is vesz más motort, csak tűzpiros L2-est. Mostani motorja, az 1098 R a negyedik a sorban a 916 SP, a 996 R és a 999 R után. Szerettük volna ha Matyi bácsi idén is velünk,veletek lehetett volna a szezonzárón és ismét meghallgassuk emlékeit, igéretet is kaptunk, hogy eljön, igaz már nem motorral, de az élet közbe szólt és már fent az egekben húzza a gázt... és mesél, mesél, mesél. Búcsúzunk tőled Matyi bácsi Read the full article

[magyarmalter]

tiszabura, kőtelek

Az ellenség gyors támadása miatt azonban a kurucok a kincstár egy részét nem tudták magukkal vinni és azt a környéken elásták. Azóta sokan keresték a fejedelem kincseit, de hiába. (wikipédia)

[aretsorozat]

3/4.

Bogi riportja Koppány Gittával. Bélafing világgá hal. Ugribug, az élő ágyúgolyó. Etus megint körülnéz. De Most Penész az isten, Uhu az ő prófétája.

 A FEJÉT, NE A LAPÁTOT!

 És a kamera mögött nem ám Barna János áll, hanem maga Auth Benjamin.

A volt tájékozási futó világbajnoki reménység, ígéretes rapper, a Hell Combat hivatalos tesztjátékosa, élelmiszer áruházi árufeltöltő , pékinas, szóvivő, és három és fél százalékban pornó telefon tulajdonos! Ne jó, nem Barna úr profinak számító kamerája mögött, hanem amit Tibortól kapott kölcsön, és ami egy picivel jobb, mint egy családi felvételekre alkalmas kütyü. De a kamera mögött állás ettől még hivatalos, tehát profi. Ők itt, kérem, a H’aka Székház előtt. a Turcsi nevű T-34-es tanknál ügyvezető igazgatói felkérésre és főszerkesztői engedéllyel forgatnak, mint média gyakornokok.

Mármint Vágási Celeb Boglárka riporter, meg ő. Ja, mivel Benjamin most éppen azt az érzést próbálgatja, mi lenne, ha operatőr lenne. És mégse rapper.

Se nem az élelmiszer áruház szóvivője, pékinasa, árufeltöltője. Közben attól a rappelés még bejöhet. A tájfutó világbajnokságnak már régen annyi.

A Hell Combattal tényleg jobb nem kezdeni, a pornó üzlet meg nem egy biztos megélhetéssel kecsegtető pálya – pláne három és fél százalékban.

Úgyhogy mért ne lehetne operatőr? Tényleg! Julcsi erre inkább rábólintott, mint legyintett, noha azt a megjegyzést anyai jogon megengedte magának: oké, de ám ahhoz ám szintén tanulni, iparkodni, felvételizni kéne ám, de.

Hogy egyesek egyszerűen képtelenek az örökös károgást abbahagyni, mi?

No de munkára!

A Turcsi nevű T-34-es előtt Koppány Gitta áll afféle csendes őrültként, baljában a hólapát, a jobb kezét pedig a babakocsi tolókáján nyugtatja. A hólapáton a felirat:

HOL VANNAK?

Hát semmi nem változott tél óta? De. A kis Gitta.

Gyönyörű kislány ám. Csaknem kinőtte ám a babakocsit, kicsattan az egészségtől a rengeteg szabadban töltött idő miatt.

- Mióta is tetszik itt tüntetni? – teszi fel a kérdést a leendő média sztár.

Koppány Gitta végigméri a kis Vágási lányt, aztán úgy dönt, mégis csak barátságos lesz ezzel a két gyerekkel. Elvégre jót akarnak. És arról nem ők tehetnek, hogy a Gazdag Kábelből alig figyelnek a demonstrációjára.

Havonta megemlítik az esti híradóban, hogy még mindig a tank előtt ácsorog.

A járókelők régen észre se veszik, csak ha egy idegen vetődik a környékre, azt bámulja meg, mostanában különöseképpen a hólapátot, ami télen praktikus volt, ám most júniusban egy kicsit furcsa...

- Rég... – válaszol tehát egyetlen szóban, de legalább nem ridegen, csak olyan panaszos formán, amitől tovább lehet őt kérdezni esetleg.

- Mert hogy a kedves kisfia és a férje nincsenek meg, ugye?

- Ők sincsenek meg.

- Mert azt tetszik gondolni, hogy átszippantották őket is a Hell Combatba, ugye?

- Ott vannak, a Pokolban, igen.

- De...akkor mért tetszik kérdezni, ha tetszik tudni?

- Mert nem tudom! – Gitta válasza már ingerült kissé. - Bizonyítani nem tudom.

Mert nem lehetnek ott, pedig ott vannak! És senki nem tesz semmit! Te! Ott- mutat vádlón Benjaminra. – Te is láttad Eduskát abban az erdőben! Láttad, ugye?

- Láttam- válaszol Benjamin, és persze megremeg a kezében a kamera, hogy akkor most mi legyen, irányítsa magára, mintha selfizne, most, hogy váratlanul riport alannyá vált jómaga is. Aztán úgy dönt, ez tévé riport, nincs selfi. Ettől persze rossz lett a kép, de majd ezt kivágják, vagy mit.

- Sokan látták. Azt az erdőt. Ami odaát van. De hol? Hol vannak? Én csak ezt kérdezem itt. De senki nem válaszol.

- És addig tetszik itt állni, amíg...?

- Amíg.

- Akár évekig?

- Évekig nem. Mert ha letelik a gyes is, akkor muszáj leszek elmenni valahová dolgozni. Már ahol felvesznek egy őrültet.

- De maga nem őrült.

- Én nem. A világ őrült meg. Én csak a fiamat akarom visszakapni.

- Meg a férjét...

- Még azt is.

- Na és amikor bejön ide a Hartai úr a székházába, vagy megáll itt a kedvenc

tankjánál, őt nem tetszik erről megkérdezni?

- Már csak nézek rá.

- Néz?

- Nézek.

- Hogyan? Meg tetszik mutatni?

- Nem tudom megmutatni, csak ha látom azt a gazembert.

- És ha azt tetszik képzelni, hogy a kamera a Hartai úr?

- Akkor annak a kütyünek régen rossz...

- Mért?

- Mert tudom, hogy a nézésemmel ölni tudok.

- Tényleg?

- Ha úgy nézek.

- Ahogy Hartai úrra?

- Ahogy.

- De akkor ő még hogyhogy él?

- Mert ő a sátán.

- Hartai úr maga?

- Hát hogy lehetne különben egy olyan videó játéka, ami szőröstül-bőröstül beszippant embereket?!

- Amúgy tényleg!- ámul el őszintén Bogi, és belátja, hogy Koppány Gitta nem teljesen őrült, miközben gondoskodó, szerető anya, hanem logikusan gondolkodik. Különben meg mért ne lehetne nézéssel ölni, amikor nagyon is lehet? Olyan randán nézel, hogy a másik zavarában elbotlik, beüti a fejét.

Tessék. Ehhez nem is kell semmi woodoo vagy más sötét mágia.

Benjamin meg közben megállapítja, már-már igazi profihoz méltó operatőr szemmel, hogy Koppány Gitta nem annyira fotogén, mint a Csajszi.

Viszont Gitta nem is olyan rossz nő most, hogy a sok ácsorgástól a szabadlevegőn maga is úgy fest, mint egy szép, érett, friss barack.

És mintha fogyott is volna egy kicsit. Már ahhoz képest, ahogy az utóbbi években nekiindult az elhízásnak.

- Na látod, hogy ő a sátán...- bólogat most. Mondjuk a szeme körül azok a szarkalábak mutatják, hogy nem éppen húsz éves.

Boglárka közben elveszi a mikrofont Gitta elöl, jelezve, hogy talán ennyi.

Már civilből az asszonyra mosolyog.  - Köszi.

- Nincs mit. És leadják ezt?

- Jó lenne. – közelebb lép a babakocsihoz, megcsodálja Kisgittát. – Hogy milyen édesen alszik!

- Ilyenkor szeret- mosolyog Gitta is.

- Hé, Csipszar, nem nézed meg?

Benjamin amúgy rohadtul nem kíváncsi a kisbabára, de kénytelen maga is

odalépni, megszemlélni és elragadtatott pofát vágni. Hát igen, ahogy öregszik az ember, egyre csak szaporodnak az életében a civilizációs minimumok...

- Ja, ari gyerek...- morogja.

- És bent van most az öreg sátán, nem láttad?

Gitta utána gondol-  Látni nem láttam, de az ott a kocsija...- mutatja a parkolóban az épülethez legközelebbi Mercedest.

- Hallod, Csipszar! Ne próbáljuk meg?

- Mit?

- Hátha ad nekünk interjút.

- Persze, majd pont neked.

- Mért?

- És ne hívjál mások előtt Csipszarnak!

- Aranyos név pedig... mosolyog Gitta Benjaminra.

- Csak az autójába ne üljetek be!- csivitel a Turcsi lövegcsövén egy kis kanveréb, de persze nem figyel rá egyik se. Mert Bogi már indul is be a székházba. Benjamin meg bámul utána. Most mi van? Arról volt szó, hogy egy nap, egy nyomulás, egy riport. Viszont jó a segge a csajnak még mindig.

És illene valahogy elbúcsúzni Gittától.

- Na és a tolf bajnokság tényleg elmarad?

- Azt semmi kedvem szervezni.

- Ja. Megértem.

- Más meg nem csinálja.

- Figyelj, én szétverném a fején ezt a hónapátot.

- Mármint a Hartai fején?

- Naná.

- Gondoltam már rá, de akkor megint visznek a diliházba.

- Nem baj, de verd szét! A fejét, ne a lapátot! – csivitel a kisveréb a tank

lövegcsövén ülve, de még mindig nem figyel rá senki.

                                                 O

  TÖRTÉNET BÉLAFING VILÁGGÁ HALÁSÁRÓL

 De most komolyan mondom, és nem lódítok, nem kamuzok, mert nem vagyok úgy rákényszerítve, mint szegény Erőss Jonatán koszorús adószakértő és okleveles musicalszerző, vagyis izé, ez fordítva… szóval Janka nagyságos asszony. De Bélafing volt első pribék úgy eltűnt a szigetről, de úgy, hogy napokig hiába keresték. Mármint az a két büdös bunkó, a Karószemű Küklopsz meg Szadó Nagyúr. Pontosabban csak volt nagyúr, mivel nem volt ura ő már semminek egy kicsit se, nem hogy nagyon. Még önmagának is alig.

De ő persze így szólíttatta magát, no meg így is gondolt önmagára, és az eszébe se jutott, hogy ugyan mire föl.

Hát világgá ment volna a Bélafing? Keserűségében ezt tette volna? Ugyan ki ne értené ezt meg? Ugyan ezért csíráztatta ő is ki magát egyetlen épen maradt csíz hím sejtjéből, hogy ez legyen ővele? Alázza, csicskáztassa ez a kettő?

De kik ezek? Két drabális, buta barom, semmi több. Az egyik olyan sötét, hogy hagyta, valami nyikhaj egy karót szúrjon a szemébe, azt azóta is azzal néz ki a buta fejéből? Ennek áll feljebb? A másiknak meg úgy eltaknyosodott a gerince, hogy hagyta magát kiebrudalni az űrbéka kapitányi és fő kínzómesteri pozícióból? Ez szórakozik vele? Ezek? Hát maradt volna inkább holtan, ha már úgy alakult, hogy halálra zabálta magát a péniták iszonyatos hatású gyümölcséből.

Bélafing biztos, hogy világgá ment. Na de hogy? Hová? Ez itt egy sziget.

Amiből az következik, hogy tengerrel körülvetten halálosan határos.

A legközelebbi szárazföld a Küklopsz mészkő zátonyától úgy háromszáz kilométerre lehet, ha nem több. Oda azért még egy csíz hím se tud elúszni.

Vagy mégis? Viszont a nyílt víz néhol hemzseg a cápáktól, akik akár még egy csíz hímre is ráfanyalodnak. A környék vizein csak Karószemű barátunk lubickolhat félelem nélkül. Őt itt senki nem bántja. Először is, mert mágikus és mitologikus lény, tehát szigorúan védett kulturális emléknek minősül, másrészt mindenki röhögő görcsöt kap tőle, ha a karó szemével megjelenik, mint valami szuszogó uszadékfa.

De akkor hol van a Bélafing?

Elbújt tán? Na, arról még lehetett szó pár napig.

Hogy egyrészt bujkál, másrészt mozgásban van. De nem akkora ez a sziget.

Meg ki ismerné minden zegzugát jobban, mint a Karószemű.

Hát így aztán a két jómadár bosszúsága ingerültségbe csapott át, amiből egyre komolyabb tervek születtek, hogyan fogják a kis gecit megszívatni, ha végre előkerül, ám az ingerültséggel együtt a tervek is elsorvadtak, amikor azt felváltotta az aggodalom, hogy tényleg hol a búsban lehet.

Na nem, nem kell ám meghökkenni, hogy ezek aggódtak. Nem Béláért tették, hanem magukért. Hát hogy mi lesz velük az égből pottyant szolga nélkül.

Kit ugráltatnak, kínoznak, aláznak, gyilkolnak nap mint nap?

Hát unalmukban megint egymást kell majd utálni? Mert hogy az volt, amíg a péniszfa gyümölcsétől szétrohadt, elpatkolt és feltámadt Béla nem állt nagyúri

rendelkezésükre.

Hát így aztán összefogtak ám és nekiálltak a módszeres kutatáshoz.

Hogy kizárják, a szigeten semmiképp se lehet. És ha nem lehet, akkor ez a marha inkább vízbe ölte magát. Amiért, ha ezt tette, meg kéne a tetemét keresni, feltámasztani és megint vízbe fojtani. Vagy ötször. És aztán hatodszor is feltámasztani, mert ennyire olcsón azért nem úszhatja meg. Ez a sumák, sunnyogó kis gané.

Karószemű északról délnek haladt szigetcsúcstól szigetcsúcsig, uszkve százméteres sávokban, Szadó Nagyúr pedig keletről nyugatnak aztán nyugattól keletre parttól partig úgy, hogy a sárga útgyalutól indult lefelé, amit még a halekok hagytak itt a régmúlt időkben, és aki az orosz kémműhold volt leány korában, amíg fémistenből előbb féreglyuk járó csillagközi űrhajó, aztán meg

archaikus kori görög egyárbocos alakját öltötte fel. De most csak egy ottfelejtett, működésképtelen erőgépnek látszik, és Szadó annak is vélte, aminek látszik.

Pedig ha sejthette volna, hogy eme sárga monstrumnak minő szerepe is volt az ő bukásában… De hát a csíz hímekre is igaz a mondás: amiről az ember nem tud, az nincsen. Mert ha Szadó tudná, amit mi tudunk, dehogy is Bélafing után kajtatna. Puszta kéznyúlvánnyal esne az útgyalunak, és nem nyugodna meg, amíg belőle egy ép szegecs is marad.

De mondom, nem tudta, úgyhogy amíg Karó föl és le, addig ő ide meg oda caplatott, fürkészett, szaglászott, sasolt, meredt és guvadt, hátha valami nyomát véli felfedezni annak a hálátlan mocsoknak, aki még a Bélafing névre is méltatlan. Tehát ha megkerül, muszáj lesz valami ennél is alantasabb nevet neki kitalálni.

Nem olyan nagyon nagy a Küklopsz sziget, de azért nem is olyan kicsi.

Mennyi is lehet? Hát úgy hosszában, csúcsától a csúcsáig úgy tizenöt kilométer?

Keresztben, meg ahol a legszélesebb négy-öt? Úgyhogy kétszáz méteres előtolásokkal bandukoltak ám egy darabig. Nagy néha találkoztak, többször integettek egymásnak. Látsz valamit? Nem. Este meg elcsigázottan ültek

a barlang előtt, még tábortüzet se volt kedvük legtöbbször gyújtani.

Ettek, amit még találtak. De az is hamar elfogyott. Tehát megint maguk halásztak, bolháztak, gyűjtögettek, bogarásztak, és kezdték emlegetni azt a mocsok Zeuszt is, aki elorozta az összes kecskét, meg a többi isteneket, titánokat, félisteneket, akik mind egy tetű kufárok, hogy csak cserébe adnak, ingyért, barátságból semmit. Se húst, se sört, de még egy mosolyt se, amit ugyan meg is tarthatnak maguknak.

Hát így aztán a hetedik napon, bősz keresés után belátták, hogy magukra maradtak. Mostantól a Karószeműnek megint jobb lesz a szigetről eljárkálni, korán hajnalban indulni és csak késő este hazaérni, vagy legjobb napokra eltűnni, mint elviselni Szadó kvargliszerű pofáját. Aztán a hetedik nap kora estéjén, már-már pattanásig feszült hangulatban Karó még felidézte magában, hol is látta utoljára Bélafingot.

Igen, megint fogócskáztak. Mármint hogy Béla futott előle, úgy tessék-lássék módon, nem is igazán menekült. Minek is inalt volna megszakadva, magyarán inaszakadtából, amikor Karó úgyis utoléri, hátba csapja, elgáncsolja, vagy kirúgja alóla a lábnyúlványait, és harsány, boldog Ipiapacs, megvagy!

kiáltással élvetegen eltapossa. Nem ám csak úgy reáhág, kinyomja belőle a szuszt, esetleg kipasszírozza a belét, netán a fejére lép, mármint arra a nyúlványára, amit a nyaknyúlványa felett szokott hordani (bár nem mindig ott), hogy az, mint érett dinnye, placcs, és sötétség és annyi a feltámadásig.

Á, nem egyszerű agyontaposások voltak azok. Hanem mint a csikket. Cipőorral, vagy saruorral, a bokát kissé megemelve, és azt ide-oda forgatva.

Vagy óvatos kis tetemre állásokkal a bordák lassú eltörögetése, aminek a vége a gerincoszlop ropi-szerű elroppantása. Vagy Bélafing vérző, összetört testének elrugdalása néhány kilométer hosszan. És a többi találékony verzió.

Na szóval Karó éppen azért hagyta jó sokáig menekülni Bélafingot, mert nagyon is levette a kedvetlenségét. Így ő csak kényelmesen ballagott utána. És amidőn már-már elérte a sárga útgyalut, ami a játékszabály szerint Bélafing aznapi megmenekülését jelentette volna, na akkor. Amikor már elkezdett reménykedni. És a fogóra hátra-hátra sunyítva mégiscsak megszaporázta a lépteit. Akkor érte utol néhány tyúklépés alatt, és rúgta ki a lábnyúlványát alóla.

Ipiapacs!

Na és ott passzírozta be a fövenybe, a csikket eltaposom módszerrel.

A hetedik nap kora este tehát a Karószemű Küklopsz tehát úgy határozott, hogy a nyolcadik nap reggelén még elballag oda, a sziget túlsó végére, az útgyaluhoz, hátha felfedez valamit nyomot.

És úgy is tett a Karó.

A Szadó meg csatlakozott hozzá, mert aznap reggelre neki se támadt jobb ötlete.

Hát odasétáltak egymás mellett, de szólni már nem szóltak a másikhoz, mert tudták, bárki bármivel is kezdi, annak üvöltözés lesz a vége. Anyázás, lökdösődés, tán még egy kis pofozkodás is. Például azon, hogyan kék a tenger, vagy mitől hűvös a mai reggel.

És akkor ott álltak már a tett helyszínén.

És nem láttak mást, mint pár pogácsa morzsát ott, ahol legutoljára

Bélafing szolga bűzlő péppé lett taposva. Igen, Szadó még emlékszik,

hogy azok a morzsák ott hamuba sült pogácsák voltak, mivel azt még ő süttette

Bélával az ötórai csalán teájához. Na és arról nem volt ám szó, hogy a Bélafing zsebébe is kerül abból. Suttyomban, mi? Ezért is megérdemelne egy közepes hosszúságú kínhalált.

Hát nézik, nézik a morzsákat, meg a fövenyt, ami jóval sötétebb árnyalatú ott, ahol Bélafing pépjét a föld beitta…

De várjunk csak!

Jóval sötétebb ott?

Akkor ebből nem az következik, hogy?

Bélafing még ott sunnyog a fövenyben pép alakban?

Dehogynem! A jó istenit neki!

Ez nem támadt fel!

Ez itt lázadozva világgá halt nekik?!

Na ne!

Nem szabadulunk ám meg ennyire könnyen!

                                                 o

 MI KELL AZ ÖLÉSHEZ?

 Ugribug, a rettenthetetlen kanveréb, T-rexek közvetlen leszármazottja, akit madár rendszertani okból is helyesebb lenne vér verébnek besorolni, mert neki aztán édes kevés köze van a közönséges városi verébhez, szóval Ugribug meg így járt: akcióba lendült.

Pedig nem is akarta. Sehogy se fűlött hozzá a foga. Vagyis a csőre, mert foga legutoljára, mint a letűnt korok hüllőkirályának volt neki. De muszáj volt, ha öreg korára be akarta szerezni az örök életet, az Űrpolipok ígérete szerint, a csillagok között.

És akkor ez meg úgy történt, hogy Ugribug, a rettenthetetlen fejvadász már napok óta a Turcsi, vagy Hartai úr lövegcsövén, illetve a környékén állt, vagyis ült lesben. A megfelelő alkalomra várva. Amikor Hartai beül a Mercédesz terepjárójába és elhajt valamerre. Na most az öreg Sátán fattya gengszter ezt persze napjában többször is megtette olykor. Nem azon múlott, hogy azt kellett kivárni. Hanem azon a hangulaton, ami el kell fogja a leendő gyilkost.

Nem egyszerű ám az, ha a kanveréb, vagyis a vérveréb nem született pszichopata. És még csak nem is vérbeli ragadozó.

Mert mi kell az öléshez?

A mélységes meggyőződés abban, hogy az áldozat megérdemli a halált. Személyes bosszúból. Vagy amaz erkölcsi ítéletből, hogy egy mocsok, akinek a pusztulásával a világ egy halvány árnyalattal szebb lesz. Vagy azért, mert csak.

Mert sokat fizetnek, ha megteszed. Ennyi elég? Úgy nagyjából talán.

No mármost Ugribug vérverébnek sokat fizetnek, hiszen a jutalom a szolgálatiért nem csekélység. Ki ne vándorolna ki a Földről a Galaxis jobb sorsú világai felé, ahol a csillagközi űrbe kilépett testvéri civilizációk várják a messziről jött vándort tárt karokkal? Ahol igazán törvény a vendégszeretet.

Hiszen az, aki átlépte a gravitáció csapdáját és a fénysebesség korlátait, az már nagyon hülye nem lehet. És aki okos, az szép is, és aki szép, az jó. Az okos, szép és jó szentháromsága uralja amott az erkölcsi rendet, mint olyas igazság, ami minden ellenkező tapasztalat ellenére makacsul igazság marad, amíg csak értelmes élet létezik az univerzumban, és ha ebben már nem, akkor majd egy másikban. Igen, jogos kérdés, hogy mit keresnek akkor például az Űrbékájukon ugrálva például a kalózkodásból, rabszolga kereskedelemből élő csízek?

Hogy csak őket említsük, akiket mi már jól ismerünk. No és például a vogonok, akiket nagy látnokunk és mesterünk, Douglas Adams talált meg? Vagy azok a marslakók, akik rendet vágtak a Fehérház kertjében, amidőn Jack Nicholson  volt Amerika elnöke? És hosszasan sorolhatnánk az ellenpéldákat, ám kit érdekel? Mert vegyük például Ugribug vérverebet!

Okos? Az. Szép? Igen! Jó veréb? Angyal a kanverebek közt. Tehát hová való?

A csillagok közé, és nem „csupán” holta után a Mennyországba.

Most tehát elérkezett a nagy nap, amikor az alkalom és az elszántság a sors egy metszéspontján találkoztak.

Ez pedig úgy történt, hogy a Sátán fattya azt az okos kis mobilját a füléhez

szorítva kilépett a H’aka kapuján, lesétált a lépcsőn, tekintetében tömény unalommal és undorral súrolta szegény Koppány Gittát, a babakocsit, és a

hólapátot: HOL VANNAK?, aki ma is ott állt a Turcsi előtt, mint tél óta mindig, amióta az urát és a barátait is beszippantotta monitorja által a Pokol játéka.

No persze a „szarba se nézlek, kisapám, te nyüvek ette féreg” nézésben Gittát se kell félteni, ha Hartait kell látnia – és mi már azt is tudjuk, hogy azzal ölni tudna, ha nem a Sátán fattyáról lenne szó, akin így persze nem fog a voodoo.

Na azt akkor Hartai úr, még mindig az okos telefonjával vartyogva ráprüttyögött a Mercédeszére, aki erre neki visszakacsintott kettőt. Hiába, gazdagok a gazdagokkal haverkodnak… Azt akkor a Hartai beült a kis verdájába, és mindjárt le is engedte a vezetőülés melletti ablakot, ami nem csak kánikulában szokása, hanem máskor is, mert imád úgy vezetni, hogy közben a bal könyöke

kilóg. Úgy lazán és önelégülten. Persze majd megszívja, mondhatnánk, mert a menetszél előbb-utóbb majd jól kikezdi a könyök vagy a váll ízületét. De nem mondhatjuk, mert Hartai úr szegről-végről már meg van halva. Azért ezt ne feledjük. Bár hogy is tarthatnánk mindig észben, ha látjuk azt az agresszív nyomulását. Már az is, ahogy megy, már az is bicskanyitogató. Ahogy teszi-veszi egymás után a lábait. Vagy ahogy kifarol azzal a bunkó Mercédeszével a csakis számára fenntartott parkolóhelyről. A BOSS, mi?

Hát nem érdemli meg az ilyen a halált? De. Ha kell, újra és újra.

Hogy őt is anya szülte? És? Hogy ő is volt aranyos kisgyerek, gátlásos kiskamasz, pattanásos suhanc? Álmodozó ifjú? Ki látta? Akit mi ismerünk, az egy kupleráj és Hell Combat tulajdonos zombi, aki miatt itt emberek tűnnek el a Pokoli játékban, mások meg szenvedélybetegen tengődnek.

Halál reá újból!

Tedd meg, Ugribug!

És Ugribug, a vérveréb elszökkent a Turcsi ágyúcsövéről, és mint kamikaze,

zúgott vészt csivitelve alá, ez a hüllő királyok leszármazottja, ez a csillagok közé való igaz veréb (mert szép és okos is) beszállt a nyitott ablakon. Mit beszállt?

Berobbant, mint egy élő, tollas kézigránát, maga a csivitelő halál.

De kiejtette ám a kezéből a sátán fattya az okos telefont! És a lélegzete belefagyott abba fekete tüdejébe! És egyszerre taposott ám a gázba meg a fékbe!

És úgy tolatott neki a Mercédesz terepjárójával egy mit sem sejtő, és ezért odébb ugrani képtelen beton kandelábernek, hogy csak úgy csattant a kaszni!

És csattant a kaszni és roppant a nyakcsigolya! Akkorát rándult a sátán fattyának a feje. Hogy a Hartai szeme kifordult, és csak a fehérje látszott!

Ez az!

Ez az?

Csak nem pusztult meg a Hartai?

Nézi őt az anyós ülésről a saját tettétől megrettent veréb. De bámulja ám a balestet Koppány Gitta is a Turcsi árnyékában. Hogy most akkor mi van?

Tényleg sikerült a szemivel? Megölte őt?

Hát dobja el a Koppány Gitta a hólapátot, hagyja ott a Kisgittát a tank árnyékában, aki szerencsére fel se ébredt a babakocsiban szundikálásából.

Azt rohan oda a Gitta a balesethez, és benéz. És látja ám, hogy a Hartai szeme még mindig az agyvelőjét lesi, és mintha kicsit habos lenne a szája széle.

Meg hogy egy kis veréb reszket az anyósülésen. És hogy a mobiltelefonba egy női hang valami németül élénken érdeklődik. De akkor már rohannak is ki

a H’aka portájáról, hogy mi van főnök. És látják ám, hogy tán hívni kéne a mentőt. Meg látják azt is, de ebben nem lehetnek biztosak, mintha egy veréb reppent volna ki az ablakon? Ugyan már, mit keresne egy olyan a főnök Mercójában?

Hát ennyi kell az öléshez, hölgyeim, és uraim.

                                       O

  CSAK AZ ÉG  TINTAKÉKJE

 Taki bácsi nyitja ki a apartman bejárati ajtaját szinte túlzott udvariassággal.

Még meg is hajol hozzá egy kissé, egyenes derékkal. Mondjuk ő tetőtől talpig kifogástalan úriember volt mindig, tényleg.

- De nézzen körül nyugodtan, Etus drága.

Etus még azzal van elfoglalva, hogy ajtó kilincse és zárcilindere tényleg aranyból van-e, vagy csak nagyon annak látszik. Nyilván csak sárgaréz. Azért annyira még a Vénusz Wellness menedzsmentének se mehet jól. Vagy igen? Végül is elég biztos alapon álló cég, már ami az anyavállalatot illeti. Mert ha azt mondják, hogy a Vatikán azért nem csóró, akkor mi kincs lehet a Mennyországban?

Vagy nem úgy megy az? Bár a Teremtőnek ugyan mibe telik egy kis aranyat csettinteni a rézkilincshez?

No de ami az ajtó mögött van!

Hát az a szoba, kérem! Hófehér falakon aranyfüstös (rézfüst) keretben

itáliai reneszánsz mesterek festményei. Illene ráismernie, de rég volt az már, hogy tanulta a művészettörténetet. Hófehér a bútorzat is, ám arany (réz) intarziával díszítve. No és a baldachinos ágy. Nem hogy királyok, királynők, hanem tündér fejedelmek hálnak ilyenekben, de csak ha a Walt Disney gyártja a filmet. És a kilátás a smaragdzöld szállodaparkra! Mögötte meg az erdő, távol valami talán hófödte hegycsúcs. És az égen a verőfényes nap ellenére a Vénusz

„sötét” oldala, meg a többi bolygók, csillagok, mivel maga a zenit tinta kék.

Taki bácsi meg se szólal ám, amíg Etus álmélkodva körbe jár, mert Taki bácsi nem csak tetőtől talpig úriember, hanem figyelmes barát is, aki tudja, mi játszódik le a látványtól egy leendő új lakó lelkében. És amikor beszélni kezd, akkor is tárgyilagos, mint egy hotelszolga, aki helyből udvarias, és dehogy is várja el a borravalót.

- A fürdőszobát majd ott tetszik találni.

- De nekem ne mondja, hogy a csap is aranyból van?

- Ha parancsolja, akkor inkább nem mondom.

- Na és ez a kilátás!

- Hát…nem a szemközti panelra és a játszótérre néz az ember. Bár nem

panaszkodom, ahol mi laktunk, az erkélyünkről látszottak Törökbálint lankái,

az autópálya sávjai, a másik ablakunkból meg a tévétorony… No de hiszen kegyednek mesélek…

- Szóval néha hiányzik a földi lét, barátom?

- Á, azt azért nem mondanám. Lenkének még jobban. Bár amióta az unokánk élete sínen van, no és persze a kis Virágé is Londonban az apja mellett…

- Rég nem üzent velem Lenke se, az biztos.

- Hát nem is jó beleszólni az élők dolgába…

- Az elhaltakéba meg már minek?- Etus és Taki bácsi szomorkásan összemosolyognak, aztán a jó öreg visszatér a száraz tájékoztatáshoz.

- A reggeli héttől kilencig, az ebéd déltől háromig, a vacsora este hattól tízig

fogyasztható el a földszinti étteremben. De a parkban is lehet étkezni.

Mi Lenkével elég sokszor élünk ezzel a lehetőséggel.

- Kiszolgálnak ott is?

- Bizony ki!

- Nahát, felettébb szolgálatkész itt a személyzet.

- Csakis dicsérni tudnám őket.

A csevegők ismét egymásra mosolyognak. Etus lassan körülsétál , jobban megnézi a festményeket. Amikor hazaér, pontosabban felébred, hátha nem felejti el mindjárt, és akkor utánuk tud nézni a neten. Aztán benyit a fürdőszobába. Igen. A csap, a zuhanyozó gégecsöve és a zuhanyrózsa, de még mintha a vécépapír tartó is aranyból lenne. Úgyhogy most már tuti, hogy a teremtő sűrűn csattintgat jobb, vagy a bal kezével, ami miatt az ólom, de még a vas is rögvest színarannyá változik. És…ne legyünk már kicsinyesek, merjünk az öreg helyett is nagyot álmodni: a homok! Annak legalább a színével nem kell bajlódnia. Na, most hozzácsap pár protont az atomhoz. Ezt már egy igényesebb középiskolai kémia szakkörben is bárki meg tudja csinálni.

-A múltkor valahogy nem került sor rá…- szakítja meg Etus nézelődését Taki bácsi- Pedig nagyon is kíváncsiak vagyunk…

- Mire tetszik?

- Hogy mi lett a drága jó Kelen úrral. Aki jó húsz éve megvette tőlem azt a Ladát, aztán átmenetileg a szálló vendége volt egy szerelmi afférból kifolyólag.

- Ó, hát felébredt a kómájából.

- Azt sejtettük.

- Aztán kitalált egy elmesélve nagyon buta kis sportot, de ami hihetetlen népszerű lett először a Réten, aztán egyre messzebb…

- Nocsak.

- Tolfnak hívják. Teniszütővel kell tűzoltó vödrökbe ütni, aztán gurítani

teniszlabdákat.

- Nem mondja! Nahát, ezen jót mulat majd Lenke. Tudja, hogy itt nagyon

rákattant ám a golfra. Komoly tehetség volt. Csak aztán felébredt Kelen úr is…

- Igen, a Réti Füzetekben meg is írtuk.

- Nahát, azt a számot meg se kaptuk!

- Hát még mindig járatják?

- Már hogyne járatnánk! Az egyik kedvenc időtöltésünk.

- Nahát, amikor felébredek, az első dolgom lesz reklamálni.

- Jaj, nehogy már kellemetlensége legyen bárkinek emiatt!

- Nem lesz. Csak szólok, hogy azt küldjék el újra.

- Hát azt előre is nagyon köszönjük.

- Ez a legkevesebb.

Újabb nyájas mosolyváltás, aztán némi tanácstalanság, vagyon merre tovább a csevegés hársfa-allés, sárga kavicsos ösvényén. Vagy ideje lenne...?

- De ha szeretne egy kicsit egyedül körülnézni, Etus…

- Ó, nem, gyönyörű minden.

Taki bácsi kikíséri Etust a hófehér folyósóra, ahol egymást mellett sorakoznak

az aranykilincses apartmanok. A fal mellett ágyneműs kocsi, rajta monogramos

szatén lepedők, a kocsi fogantyúja, még szép, hogy szintén arany.

- Ha kedve van, beülhetnénk a kávézóba.

- Talán ideje lenne felébrednem.

- Ugyan! Korán van még.

- De megígértem, hogy sütök valamit a kis dédunokámnak.

- A kis Krisztiánnak?

- Valóságos tündér az a kölyök.

- Hegyit beszél még?

- Már régen nem élt vele, hála isten.

- Hát…elég zavarba ejtő lehetett, amikor…

- Na látja, az a csöppség, az nagyon fog hiányozni.

- De hát tetszik látni, hogy nem veszíti el.

- Hát igen. Végül is bármikor láthatom majd, ha…

- Úgy is van. Lesétálunk a lépcsőn, vagy menjünk lifttel?

- De tényleg ébrednem kéne.

- Lenkét nem várja meg?

- Hát…néhány hónap talán már csak, és úgyis megint szomszédok leszünk.

- Ó, Etus, nem kell ám azt elsietni…- teszi a kezét Taki bácsi Etus karjára, miközben a másikkal hívja a liftet.

- Én már csak egyet nem értek, öreg barátom.

- Nocsak, és mi lenne az?

- Az hogy lehet, valahányszor ide álmodom magamat, valahogy mindig egy kicsit, vagy nagyon másképp néz ki ez a Wellness. Csak a leendő szobám, az nem változik. Illetve az is, mert volt úgy, hogy németalföldi festők képei lógtak a falon, no és bézs színű volt a baldachin az ágyamon. De a park, és mögötte a havas hegycsúcs helyett láttam én itt már az Égi Rétet is a levegőben libegő

légi kocsikkal és az égbe törő toronyházakkal, meg mintha egy lopótök alakú űrhajóra is emlékeznék, amiből éppen Ónagy Jenő és Gábor úr szálltak ki…

- Nos, ez is a szolgáltatásokhoz tartozik…

- Hogy olyan, amilyennek éppen megálmodjuk?

- Nagyjából igen.

- Csak a tinta kék égben a tűző napsütés, az marad.

- Az is nagyjából igen…

                                                o

 PENÉSZ AZ ISTEN

 - Bizony mondom nektek, én vagyok a ti új istenetek! És bizony tudom, hogy nem hiszitek ezt el nekem. Pedig ha nem hisztek, elvesztek, és ha elvesztek,

halvány emléknyomotok se marad neked, ti szénalapú, rövid életű, vízben oldódó, éppen csak az értelmes lét küszöbéig elaraszolt lények, akik persze arról vagytok meggyőződve, hogy ti lennétek a teremtés koronái, holott még a végbél tükrözése se vagytok. Ó, emberek.

UHU!

Hello!

Az anyját, ez a teremtés végbéltükrözése azért nem rossz duma, vigyorodik el Benjamin a kamera mögött. Ez már az Operatőr Barna János vésztartalék kütyüje, amit használhat. Szóval szépen alakul Benjamin karrierje, noha

Gotfríd Virginiával még nem merte azt közölni, hogy talán ismét pályát változtatna, és mellőzött helyettes szóvivőből valóságos és aktív munkaviszonyt megszüntető lenne. Julcsi se javasolja különben. Tibor véleménye meg mióta számít. Pedig most kivételesen számíthatna, mert ezt az ötletét ő bezzeg melegen támogatja.

No de hallgassuk tovább Jobbágy úrban De Most Penészt és az ő egyetlen hívét, Kertai uhut! A helyszín sajnos még mindig a kórház zárt osztálya.

A felvétel apropója Vágási Boglárka riporter tanuló különös ötlete, hogy az interjúkészítés csínját efféle helyzetben is gyakorolja. De nem volt ám egyszerű ide bejutni. A Dokinak kellett ide telefonálni protekcióért, pedig, mint tudjuk, nagyon nem csípi az ilyesmit.

-Á, nem, én nem azért jöttem el közétek. Hogy ti engem eme Jobbágy nevű porhüvely testébe zárva egy diliházba csukjatok. És itt mindenféle primitív vegyülettel megpróbáljátok  a tudatomat elhomályosítani. Láthatjátok, mit értetetek el vele. Ennek a Jobbvágy nevű korrupt takonynak tűnt el a személyisége. Lám, zsibbadtan kucorog valahol itt hátul, e primitív idegi struktúra egy szegletében, amit ti agyvelőnek hívtok, és amire oly igen büszkék vagytok, úgy vélvén, hogy ez az univerzum legcsodálatosabb és legbonyolultabb élő szerkezete. Pedig tudjátok, mi a ti agyvelőtök egy közönséges űrcsótány egyetlen idegdúcához képest? Mint kerti vakondtúrás a Kilimandzsáróhoz.

Á, még ez se mutat rá, mennyire kevesek vagytok. Mert a vakond földtúrása és a Himalája között tán csak mennyiségi a különbség. Ti egy napon szikkadt szarkupac vagytok egy angyal szárnyálához képest. Igen, ez már közelít.

UHU!

HELLO!

Ez a szarkupac kontra angyal szárnyalása,  na, ez se rossz. Igazán ihletett fazon lett szegény Jobbágy, amióta totálisan megbolondult, és istennek képzeli magát.

Egy istennek, akiben még benne lakik Hello úr is, a régi haver még az űrbékás,

csillagfényben lebegéses szép időkből, amikor az egykilós kiszerelésű, pokoli ízesítésű húskonzerv, aki öntudatra ébredt, és rögtön tudta, hogy őt De Most Penésznek hívják, még csak csiszolgatta, tervezgette, vagy inkább még csak megsejtette megistenülése lehetőségét. De már nem sejtegeti, tervezgeti, noha még csiszolgatja, mivel istenné válni még egy egykilós kiszerelésű pokoli húskonzervnek se egyszerű. Bár lehetséges. Ami számunkra, embereknek, akik csillagközi viszonylatban bizony primitív véglények vagyunk, sajnos lehetetlen.

De Most Penészt hallgatva immár tudván tudja ezt Kertai úr is, ezért csendben

sírdogál, időnként hevesen, huhogva felzokog, aztán hüppögésre vált, de meg már többé nem vigasztalódhat. Talán éjszakára a felejtés, ha nem felejti el, és éjszakára hajlandó bevenni a gyógyszereit.

Vágási Boglárka riporter gyakornoknak persze fogalma se volt, mire számítson, ezért aztán benne is rekednek a frappánsnak szánt kérdései, úgy mint hogy szolgál a kedves elmeállapota, tisztelt képviselő úr, meg ilyesmik. Csak tartja a mikrofont, ijedten és bután mosolyog, mint aki minden pillanatban a beteghez vághatja a mikrofont és aztán uzsgyi.

-Noha el kell ismernem, hogy nem tisztán akaratomból, hanem tán a véletlen különös fintoraként csöppenten közétek, egy rövid ideig csakugyan azt hittem, talán ti vagytok az én választott fajom, emberek. Amiképpen az egyik helyi érdekű, bizonyos Jahve választotta a zsidókat. És csakugyan úgy vezettelek volna tán ki titeket a csillagok közé, az ismert Univerzum értelmes lényei testvéri táborába, amiképpen azt a ti egyik istenetek Mózessel megcselekedette.

Hello!

UHU!

Megcselekedette? Na, ez se semmi, ez a szó. Benjamin egyre jobban élvezi

ezt a „riportot”, ahogy Bogi észrevétlennek szánt lépésekkel totyog Jobbágy és Kertai uraktól hátrafelé, mígnem a feneke hozzá nem koccan a társalgó egyik asztalához. Amúgy az osztályon nem kavar a médiaérdeklődés semmi vizet.

Mint ahogy Penész isten igencsak fennhangon előadott szemrehányása.

Megvan itt mindeninek a maga gondja.

De nem! Nem ti vagytok azok, emberek! Méltatlanok vagytok rám!

Egyszerre érkeztem hozzátok későn és korán. Ti már belefulladtok a saját ipari civilizációtok mocskába. Majd örülnötök kell annak, ha nem atombombákkal irtjátok ki egymást mégis, hanem lassú agóniával múltok el, hacsak nem lesz akkora mázlitok, hogy a pofátokra hullik a Hold, vagy ha az nem, akkor egy

jókora aszteroida, azt úgy jártok, akár állítólag a dinoszauruszok. De nem!

Én a lassú agóniát kívánom nektek, hogy legyen időtök megbánni azt, amit velem műveltetek!

UHU!

Hello!

És Jobbágy úr most megpróbálja iszonyat zavaros és enyhén lápszerű

tekintetét a Vágási lányra fókuszálni. Úgy nagyjából sikerül.

- Kislány! Akarsz kérdezni valamit?

- Én?

- Hódolj hát és imádj, ha úgy tetszik!

Az operatőr felröhög, ám ezt az isten és az ő uhu madara nem hajlandó

meghallani. A riporter gyakornok kisasszony viszont felszívja magát, és kérdez.

- És ha alkalma adódna, hogy tetszeni minket kivezetni?

- Hogyhogy hogy?

- Hello!

- UHU?

- Kézen fogva, vagy sugallva, vagy üzengetve jelek által?

És Jobbágy Penész annyira nem őrült, hogy ne hallja meg az iróniát, ezért dühödten irányt mutat.

- Hitetlen! Távozz!

- Hello!

- UHU!

Benjamin indul a csajszinak segíteni. De nem kell, mert lám, a személyzet nagyon is résen van. Egy kábé negyvenöt kilós, eléggé tüdőbetegnek látszó

ápoló jelenik meg rögtön és a betegekre förmed.

- Nem üvöltözik, nem huhog!

Valamit tudhat a nem éppen drabális alkatú fehér köpenyes úr, mert Jobbágy Penész, és benne Hello, valamit Kertai lesápadva higgadnak le a katatón mélységekig.

[nemzetinet]

Észak-Korea helyett Budapesten kötött ki, ma ő a vietnámi ellenzék arca

Obama elnök tavaly szeretett volna találkozni vele, de a hatalom nem engedte. Orbán mostani látogatása idején viszont nem keresték. Vietnám legismertebb emberjogi aktivistájával beszélgettünk egy budapesti kávézóban. Magyarul. Nem volt egyszerű, mert percenként borultak a nyakába az őt felismerő ázsiai turisták.

Ötvenháromezer követője van a Facebookon úgy, hogy országában be van tiltva Mark Zuckerberg találmánya. A fiatalok a haza bölcsének tartják a nyugdíjas üzletembert. Nguyen Quang kis híján Észak-Koreában kötött ki, de aztán egy szerencsés tévedés miatt Budapestre hozták 18 éves korában, amikor a roppant szegény országból szanaszét küldték tanulni a baráti szocialista államokba a tehetséges diákokat. Miután megtanult magyarul, a Műegyetem villamosmérnöki karán végzett a hetvenes évek legelején, majd utána kis vietnámi kitérő után a Magyar Tudományos Akadémia kutatójelöltje volt egy akkor nagyon új területen, a számítógépes modellezésben. Az 1980-as évek közepén az MTA informatikai kutatócsoportjának tagjaként többszörös hozzáférésű algoritmusokkal foglalkozott. Maradhatott volna Magyarországon, de 1987-ben végleg hazaköltözött. A vietnámi internet atyjának tartják, volt az ország informatikai társaságának elnöke, sikeres cége számítógépeket gyártott. Tíz éve ment nyugdíjba, de nem pihen. Civil aktivistaként dolgozik, s aktívan részt vesz a korábban Magyarországon végzett vietnámi diákok által szervezett eseményeken is. Egy ilyen összejövetelen találkoztunk először, életem egyik legszürreálisabb estjén: a hanoi kultúrház színpadán hatalmas Ho Si Minh-szobor állt, amelyet később letakartak fehér lepedővel, a terem pedig tele volt hófehér hajú nyugdíjassal, akik könnyes szemmel, tapsikolva énekelték, hogy „hull a hó és hózik”, majd rátértek a többi, hetvenes évekbeli Koncz Zsuzsa-slágerre. Saját fiatalságukra emlékeztek, hiszen közel háromezer vietnámi diák tanult a rendszerváltást megelőzően Budapesten.

A legismertebb vietnámi ellenzéki egy baráti társaság találkozójára érkezett Budapestre, ugyanis az ország jelene és jövője iránt aggódó értelmiségiek évről évre eszmecserére gyűlnek össze valahol. Legutóbb a berlini Humboldt Egyetemen volt ilyen konferencia, most a magyar fővárosban jöttek össze. Nguyen is előadást tartott, a békés átmenet lehetőségeit elemezte.

http://mno.hu/

Kávé mellett beszélgetünk, de minduntalan szünetet kell tartanunk. A Centrál előtt sétáló vietnámi turisták felismerik, és hangos kiáltásokkal a nyakába borulnak. Nem is tagadhatná, mennyire népszerű ember. Tavaly még az akkori amerikai elnök, Barack Obama is akart vele találkozni vietnámi látogatásán, de a kézfogás nem sikerült.

– Reggel idejében felkeltem, felöltöztem rendesen, ahogy illik – meséli Nguyen. – Sejtettem, hogy nem fog simán menni, ezért még korán kitettem a közösségi médiára, hogy ma le fognak tartóztatni. Amint kiléptem a lakásomból, rá két percre ez meg is történt. Civil ruhás ügynökök tuszkoltak be egy lesötétített ablakú kisbuszba, amelynek a rendszáma is le volt takarva. Mozgó börtön volt, kétoldalt erős emberek ültek mellém, és elindultunk valahova. Hung Yênbe vittek, a fővárostól ötven kilométernyire lévő városba egy nem kért városnézésre. Amikor kiszálltunk, azt mondtam az őreimnek, nem hibáztatom őket, hiszen csak parancsot teljesítenek. Mondtam, tudok egy jó levesezőt a környéken, meghívtam őket, majd megmutattam nekik a kisváros nevezetességeit; jól ismertem a helyet, gyakran kirándultam ott a régi épületek között. Azt gondolom, nem haragudni kell a rendszer embereire, hanem meggyőzni őket. Néhány óra múlva, amikor Obama gépe felemelkedett a hanoi reptéren, megcsörrent a telefonjuk, és hazavittek az otthonomba.

http://mno.hu/

Az eset egész oldalas cikket ért a The New York Times hét végi számában is. Az amerikai újság külön kiemeli, hogy Magyarországon tanult, és hogy a kommunista párt tagja is volt; igaz, 24 éve kilépett a szervezetből. Tizenkét éve nyugdíjas, azóta a sikeres politikai átmeneteket tanulmányozza: Dél-Afrika, Dél-Korea, az 1989-es kelet-európai változások. Az általa lefordított első könyv Kornai János magyar közgazdász munkája volt (neki több művét is kiadta Vietnámban), s fordított lengyel és más szerzőktől is az átmenet nehézségeiről. 2013-ban barátaival együtt létrehozta a Civil Társadalom Fórumot (CTF), válaszul a hetvenkettes számú pártdekrétumra, amely szabályozta, mit posztolhatnak a vietnámi állampolgárok a közösségi médiában. A CTF különösen környezetvédelmi témákban aktív, s a legutóbbi választásokon megpróbáltak száz embert független jelöltként a parlamentbe is bejuttatni. Nguyenék neve azonban fel sem kerülhetett a szavazólapokra – a párt megakadályozta jelölésüket.

http://mno.hu/

http://mno.hu/

 – Vietnámban ma gazdasági értelemben kőkemény kapitalizmus van, bárki vállalkozhat, milliomos lehet, élheti az életét. Politikai értelemben viszont kőkemény a diktatúra – mutat rá a kettősségre Nguyen. – A sajtó és a karhatalom azon dolgozik, hogy a párt folyamatosan hatalomban maradhasson. (2014-ben a Freedom House a vietnámi médiát a második legkevésbé szabadnak nevezte Dél-Ázsiában, csak a kommunisták vezette Laosz előzte meg őket – a szerk.) Egy barátom már öt éve vezetett blogot, amelyben különféle híreket szemlézett. Tavaly márciusban öt év letöltendő börtönre ítélte a bíróság, mert kormányellenes hírek is helyet kaptak. El akartam menni a nyílt tárgyalására, de az ajtóban megállítottak, a meghívómat kérve. Mondtam nekik, hogy nyílt tárgyalásra megyek, de hiába, nem engedtek be.

– Önnek nincs baja a hatóságokkal? – Az utóbbi egy évben tizennégyszer akartak letartóztatni. Minden alkalommal nyugodtan, halkan, mosolyogva beszéltem velük. Ismerem a törvényeket, így mindannyiszor elengedtek. Valószínűleg azért is, mert nem akarnak cirkuszt: túl ismert vagyok. Fura helyzet alakult ki, ma már túl sokan fejezik ki nemtetszésüket az interneten, márpedig nem lehet mindenkit bezárni. A hangadókat néha megbüntetik, hogy példát statuáljanak, de többre már nem futja nekik.

Valóban érdekes a helyzet: az ország gazdasága remekül teljesít, a GDP évente hat százalék körül növekedett az elmúlt tizenöt évben. Vietnám jelenleg a világ 47. legnagyobb gazdasága, a Price Waterhouse Coopers idei előrejelzése szerint a leggyorsabban növekedő a világon. Ennek köszönhetően 2050-re a huszadik legnagyobb lehet, ami drasztikus előrelépést jelent. Ára is van azonban a gyors fejlődésnek, a gazdagok és szegények közötti szakadék soha nem látott méreteket öltött a szocialista országban.

http://mno.hu/

A vietnámi emberjogi aktivista azt mondja: sokáig a magyar és a lengyel példa volt a szeme előtt, amikor a demokráciára való sikeres átmenetekre gondolt, de ez most már nincs így. Nem érti a magyar változásokat; jól emlékszik a nyolcvanas évekre, amikor az MTA-nál a Soros György által küldött fénymásolókkal dolgoztak. Azt gondolja, az erőszak nem megoldás; a Gandhi-féle békés ellenállással lehet igazán eredményeket elérni. Meg kell győzni a kommunistákat, hogy nincs más út, vallja, és azt mondja, a terv sikere csakis a résztvevők eltökéltségén múlik.

Elköszönünk egymástól, de este csörög a telefonom. Azt mondja, írjam meg, hogy a BKV ne nézze a külföldieket csalóknak. A konferenciára érkező ellenzéki vietnámiak ugyanis hetijegyet vásároltak ötezer forintért, de az idegenvezető tanácsára az útlevelüket a szálloda széfjében hagyták. A Deák téren a budapesti közlekedési cég ellenőrei az érvényes hetijegy mellett az útlevelet is követelték, nem elégedtek meg a fényképes vietnámi személyivel. Hiába ajánlották fel, hogy később bemutatják útlevelüket, a rend szigorú őrei fejenként tizenhatezer forintra büntették őket. Azt mondja, ha az ország komolyan veszi a turizmus fejlesztését, szólni kellene a BKV-nak, hogy gondolja újra az eljárást, és főleg ne tekintsen mindenkit potenciális szélhámosnak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.30.

Észak-Korea helyett Budapesten kötött ki, ma ő a vietnámi ellenzék arca a Nemzeti.net-en jelent meg,