#amindenem | Explore Tumblr Posts and Blogs

a-halal-angyala · 4 years

Text

Kedves...

Azt mondták írjak neked. Szóval most írok. Bár...őszintén nem tudom mit mondhatnék. Ez már a sokadik próbálkozásom, ilyenkor a szavak cserbenhagynak. Kezdhetném ott, hogy megszülettem és azóta csak rossz dolgok történtek velem...de ez nem csak klisés, de hazugság is. Viszont, ahhoz hogy megértsd miért lettem ilyen ember, ismerned kell a történetemet teljes egészében. Úgy gondolom, le kell ülnöd, hosszú sztori lesz. Ha felkészültél, kezdjük...

Szóval megszülettem. Pontosan 2002.április 25-én 21:45 perckor 2470 grammal és 47 centivel. Igazából ezek annyira nem is fontos adatok, kivéve ha csak a számokat nézzük. Mániákusan hiszem, hogy engem kísért a 4-es és 5-ös szám, bármit is jelentsenek. Tehát világrajöttem apa és a nagyszüleim örömére, illetve anyám sajnálatára. Igen, jól olvastad, azt írtam, hogy anyám sajnálatára. De ne kezdj el sajnálni, nem olyan tragikus ám ez.

Ugorjunk egy kicsit az időben. 1 hónap kórházban töltött idő után végre hazaengedtek. Haha, szerintem már ott eldőlt a sorsom, egészségügyben fogok dolgozni:D

Tehát hazamehettünk. Apa 12 órakat dolgozott, hogy megélhessünk, anyám pedig...talán jobb is lenne nem beszélni róla. Valószínűleg belőle 100%-osan hiányoznak az anyai ösztönök...meg úgy minden ami ahhoz lenne szükséges, hogy valaki jó szülő, anya lehessen. Fogalmazhatnék úgyis, hogy neki elég volt 5 hónap velem eltöltött idő. Szeptemberben lelépett. (Igen, itt is megjelenik az 5-ös szám).

Bajba kerültünk. Apának dolgoznia kellett, én pedig csak 5 hónapos voltam. Hogyan tovább?

Miután anyám csak úgy lelépett, át kellett költöznünk a nagymamámhoz (apai), hogy tudjon rám vigyázni. Életem első költözése, de nem az utolsó.

Mostmár látom, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Évekig nem volt túl jó kapcsolatunk, inkább "apás" voltam.

Tehát telt az idő, végre járhattam bölcsődébe. Elmondásuk szerint szerettem odajárni, nyitott és boldog gyerek voltam. Még nekem is rémlik, hogy jól éreztem ott magam, mindig mosolyogtam, szerettem emberekkel lenni, velük foglalkozni. De mint minden gyereknek, nekem is egy idő után el kellett hagynom ezt a helyett, hogy óvodába mehessek. Épp hogy csak elkezdtem odajárni, máris megtörtént a "baj". Kórházba kerültem gégegyulladással. Nem emlékszem rá. Nem emlékszem, hogy mi történt, vagy hogy milyen volt a kórházban eltöltött idő. Azt mondták, másnap már teljesen jól voltam és úgy viselkedtem, mintha a kórház a második otthonom lenne. Valószínűleg igazuk van, mai napig ezt érzem. De aztán kiengedtek, mehettem vissza. Nem szerettem az óvodát. Megdöbbentő, ugye? Mindig egyedül voltam. Elkezdtem befordulni, kevesebbet beszéltem, állandóan konfliktusba keveredtem valakivel. Életemben először azt éreztem, hogy én nem vagyok elég jó. Úgy éreztem, valami baj lehet velem, amiért senki nem szeretne a barátom lenni. Az utolsó 2 évben mindennaposak lettek a konfliktusok és a bántalmazások is. Igen, már itt is belekóstolhattam abba, hogy milyen, ha az embert napi szinten bántalmazzák, kirekesztik. És akkor még mit sem tudtam arról, hogy mi következik majd...

Tisztán emlékszem az ovis ballagásomra. Mindenki boldog volt, a barátaikkal beszélgettek. Én teljesen elszigetelődve ültem ott egyedül, próbáltam mosolyogni és úgy tenni, mintha jól érezném magam. De...ez nem így volt. Össze voltam törve, magányos voltam, azt kívántam bárcsak lenne egyetlen egy barátom, akivel beszélhetek erről az érzéssel. Szükségem volt valakire aki nem ítél el...

Emellett, itthon sem volt fényes a helyzet. Ha már volt 1 olyan nap amikor nem volt veszekedés, akkor hálát adtam érte...

Sulikezdés előtt visszaköltöztünk a régi lakásunkba, hisz már "nagy" voltam, tudtam vigyázni magamra egyedül is, illetve mivel a suli melletti egyik házban laktunk, ezért túl sokat nem is kellett a suliig sétálnom. Életem második költözése. Tehát végre suliba járhattam. Ott volt bennem a remény, hogy hátha itt lesznek barátaim, hátha megnyílhatok, hátha lehetek önmagam. Istenem, milyen kis buta voltam...

Az első 4 év viszonylag "nyugodtan" telt el, habár voltak itt is konfliktusaim, ment a szúrkálódás, de akkor még nem figyeltem ezekre. Nem érdekeltek. Zárkózott voltam. Minden nap megjátszottam magam. Kialakítottam magamról egy képet. Én voltam a flegma, nagyszájú lány, aki sosem fogta be a száját. Ha valami nem tetszett neki, vagy valamivel nem értett egyet, azt kimondta. Sokszor nem megfelelő hangnemet ütöttem meg. De ez csak egy szerep volt a sok közül. Otthon esténként mindig összetörtem. Titokban sírtam. Fájt, hogy nincs senki, aki a maszkom mögé látna...

Aztán eljött az 5.osztály. Innentől kezdve, újra mindennaposak lettek a bántalmazások. 3 éven keresztül ez ment (5.,6.,7.osztály...csak hogy értsd..) Viszont ezek már sokkal intenzívebbek, durvábbak voltak, előfordult, hogy tetlegességig is fajultak a dolgok...

Folyamatosanan kritizáltak, azt mondták nem vagyok elég jó, undorító vagyok, egy hulladék, menjek haza és öljem meg magam, stb. Könyvet írhatnék azokról a dolgokról, amiket ők mondtak nekem, és hogy hányszor ütöttek meg, rúgtak belém amikor már a földön voltam. Ekkortájt lett a mamám beteg. Vissza kellett költöznünk hozzá. Életem harmadik költözése. Szenvedtem. Senki nem segített. Senki nem hitt nekem. Azt mondták, ne foglalkozzak velük majd akkor békén hagynak. Nos, nem így lett. 7.-ben elkezdtem bántani magam. Először csak késsel "karcolgattam", majd jött az olló, a körző, a hegyező penge, végül a borotva penge. Évekig nem vette észre senki. Voltak időszakok mikor minden nap csináltam. Meg akartam szabadulni a fájdalomtól. Ki akartam vágni. Elkezdtem gondolkozni az öngyilkosságon. Mindent elterveztem, rendbe tettem. Ekkor "próbálkoztam" gyógyszerekkel. Nem emlékszem pontosan mennyi és milyen gyógyszereket vettem be. Csak megtettem. Nyilván, ha meghaltam volna, most nem írnám ezt. Tehát túléltem. Azt hiszem, jobb ha itt nem megyek bele a részletekbe...

Még jobb összetörtem. Egyre depressziósabb lettem, szorongtam, nem ettem, 16 órakat aludtam. Úgy éreztem, hogy semmi értelme élnem. Állandó csak arra gondoltam, hogy nem bírok ki még egy megaláztatásokkal teli napot...

Még most sem tudom, hogy éltem túl azokat az éveket. Végül elballagtak, vége lett azoknak a szörnyű napoknak, legalábbis egy időre.

Az utolsó évem ott teljesen jelentéktelen volt. Még inkább befordultam, szinte már alig kommunikáltam. Csak azt vártam, hogy mikor hagyhatom el azt a poklot...

Végül elballagtunk. Hátrahagyhattam a múltat. Legalábbis ezt gondoltam. (Spoiler: tévedtem)

Amikor az ember középsulis lesz, azt gondolja, hogy most tiszta lappal kezdhet, hisz kevés az esélye annak, hogy olyan emberrel találkozzon, aki ismeri a múltját, vagy a régi énjét.

Nos...vigyázzatok, a sors útjai kifürkészhetetlenek.

Elég volt egyszer meglátnom őt, elég volt egyszer találkoznom vele, elég volt egyszer beszólnia, én máris összetörtem, pánikrohamom volt. Azt gondoltam, hogy ez nem lehet igaz...ez csak egy rémálom....nem üldözhet még itt is...

Szerencsémre többet nem találkoztam vele ott...átment egy másik suliba🙏

Elkezdődtek az újabb beszólogatások, kritizálások, csak most osztályon belül. Azt gondoltam, hogy már megint itt tartok. Már megint mindenki elítél...pedig nem is ismernek. Ők már nem tudtak jobban össztörni. Nem tudtak olyat mondani, amit már ne hallottam volna. Nem tudtak olyan pletykát terjeszteni rólam, amitől annyira rosszul érezném magam. Talán ez azért is van, mert akkora már hideg és szúrós lettem. Szinte érzéketlen. Idővel lettek barátaim, bár sosem éreztem azt, hogy lehetnék velük teljesen őszinte...

2019.április 12-én meghalt Ő. Mások azt mondanák, hogy csak egy rokonom volt. Ez nem igaz! Ő volt az, aki mindent tudott rólam, mégis szeretett. Ő volt a támaszom, a barátom, a segítőm, a tanácsadóm...amindenem.

Szenvedtem, megint. Annyira fájt...Mégis minden nap meg kellett játszanom magam...

Minden egyre nehezebb lett én pedig egyre gyengébb. Újból az öngyilkosságon gondolkoztam. Megint megterveztem mindent. Határozott voltam. Azt gondoltam, most végre sikerülhet. Végre vége lesz a szenvedésnek, nincs több könny, magányos éjszaka, pánikroham, kritika, bántalmazás. 2019.novemberében nem gyógyszerekhez nyúltam, hanem pengéhez. Tudtam, hogy képes leszek rá. Annyira szomorú, fáradt, dühös és csalódott voltam....

Úgy éreztem, már mindent elveszítettem, nincs semmim, miért ne tehetném meg? Megtettem. De nem sikerült...Csak undorító ocsmány hegeket tudtam okozni magamnak...

Egy idő után kicsit jobban éreztem magam...újból lettek barátaim, ennek ellenére még mindig nem volt senkim, akivel beszélhettem volna ezekről az érzésekről és gondolatokról....

2020.május 15. Nemi erőszak túlélő. Igen, az egyik "dolog" amit senki nem tud...és nem is fog...Ki gondolta volna, hogy még ezt is túlélem, nem?

Aztán ha ugrunk pár hónapot az időben, akkor itt vagyunk napjainkban. Újból elvesztettem mindent. Rosszul érzem magam. Állandóan szuicid gondolataim vannak. Kínoznak. A szüleimmel egyáltalán nem beszélek, vagy csak nagyok keveset. A barátaim csak hébe-hóba állok szóba, akkor is megjátszom magam. Nem eszek, nem alszok (ha mégis, akkor is 12-16 órákat...), pánikrohamaim vannak és a penge a legjobb barátom. Annyira bezárkóztam, hogy képtelen vagyok egy kicsit is megnyílni, ezzel pedig megbántom az embereket. Ha mégis megnyílok, ők bántanak meg engem...

Nem tudom mit tehetnék, nem tudom...

Azt kívánom, bárcsak lenne valami vagy valaki aki kirángat ebből a fekete lyukból...

Annyira sajnálom, hogy ilyen vagyok...gyűlölöm magam miatta....gyűlölöm ezt a mély depressziót...gyűlölöm, hogy egyszerűen nem látom a reményt és képtelen vagyok normális emberként funkcionálni...

Sajnálom.

Annyira sajnálom...

10 notes · View notes