#akkor meg mindek rakom ki?

[fhjtblr]

nem vagyok méltó arra, hogy Nietzsche-t olvassak

nem vagyok érdemes befogadni a gondolatait, értekezni az írásain és álmodozni arról, hogy egyszer én is valami értelmeset fogok mondani róla.

nem vagyok érdemes arra, hogy érezzek, gondolkodjak, sírjak, edzést tartsak, éljek.

nem vagyok méltó az életre. nem vagyok méltó a halálra sem.

nem vagyok képes változtatni a sorsomon, de elfogadni sem tudom az elém-hányt akadályokat.

nem érzem magam képesnek arra, hogy igent mondjak. de a nem lehetőségétől rettegek.

lebénultam, rettegek, izzadok, félek.

nem tudok haladni, pedig legszívesebben menekülnék.

de milyen opcióim vannak?

-posztolni tovább a különórákról (habár senki sem fog jelentkezni)

-reklámozni magam, mint személyi edző (de nem vehetem fel a versenyt a többi macával szemben)

-végigkérdeni minden termet a közelemben, hogy tarthatnék-e náluk csoportos edzéseket (semmi esélyét nem látom ennek, halott ügy)

-rákérdezni Levire a témámmal kapcsolatban, van-e értelme, megpróbálhatom-e jövőre, ha idén már beteltek nála a helyek (lehetetlen küldetésnek látom)

és mégis. mi mást tehetnék?

neki megyek a falnak. és egy másiknak. és a következőnek is. addig csapom a pofám a falakba, amíg meg nem fulladok az orrom vérzésébe.

mert hát mit tehetnék? élnem kell.

szeretnek, kötelességgel tartozom nekik. kötelességem van szeretni magam, elfogadni azt, hogy megint egy kényelmetlenül fájdalmas helyzetben vagyok.

megint el kell hagynom a komfortzónámat. megint környezetet kell váltanom. megint fel kell mondanom egy "munkahelyen". megint szembe kell néznem egy halott barátsággal.