#Zenész

[izraelinfo]

Többet érdemeltek volna

Két (vagy három) évvel ezelőtt a Diaszpóra Múzeum Bne-Cion-termében ünnepelték a virtuóz hegedűművészek tanárának, Fehér Ilonának a nyolcvanadik születésnapját. Fehér Ilona – Fotó: Michal Heiman מוסיקה, 1988 Aki a szavakból font legszebb koszorút a lábához helyezte, a már akkor nyolcvannyolc éves Pataki László zenetudós volt. Fehér Ilona egy évvel ezelőtt hunyt el. Néhány napja a kilencvenéves…

[bdpst24]

Megmozdult a zenészvilág: rekordszámú Petőfi-versmegzenésítés született idén

Megmozdult a zenészvilág: rekordszámú Petőfi-versmegzenésítés született idén

A költő születésének 200. évfordulójára több mint 700 pályamű érkezett Petőfi Sándor születésének bicentenáriuma alkalmából nagyszabású könnyűzenei pályázatot írt ki 2023-ban a Petőfi Kulturális Ügynökség Felhők címmel. A felhívás célja, hogy a kortárs könnyűzene nyelvén népszerűsítse a 19. századi költőóriás alkotásait. A pályázatnak köszönhetően a teljes magyar könnyűzenei szcéna…

[ajtostolahazba]

Hát először is: ágyő! Végigolvasva a cikket viszont rettenetesen elszomorít, hogy valaki ennyire ostoba! "...mert kinek köszönhetjük Trianont? A nyugatnak, vagy Törökországnak?"- nem bazmeg, magunknak. Csak a felelősségvállalás az elbaszott tettekért sose volt erős oldala ennek a népnek, ezt tökélyre fejlesztettétek. És azért fáj annyira még mindig, mert egy ekkora tockos se ébresztett rá benneteket, hogy egyszer jó lenne már a jó oldalra állni ebbe a kurva életbe. Fetrengsz még mindig az István a király és a fél évszázados Illés egykori sikereiben (megtagadod Bródy-t, aki nélkül nagy valószínűséggel a munkásságod egy kalap szart se érne) de képtelen vagy haladni a korral, nyitottnak lenni valami újra. Nyíltan bevallod, hogy bele se hallgatsz, mert számodra értelmezhetetlen az Azahriah zenéjének definíciója (?) és mivel nem érted, csak szar lehet. Birka mindenki, aki szerint Magyar Péter jelen lehet egyáltalán a közéletben, igaz, hogy ez egy 30%-os párt, de természetesen mindenki hülye, aki szerint lehetne másképp. Végülis a törökök csak 150 évig rabolták le az országot, de nekik szerinted csak köszönhetünk, és te inkább disszidálsz. Hát hajrá! Kérdezd meg azt a 6-700(vagy nemtom mennyi, de sok) ezer fiatalt majd, aki miattatok húz el innen, hátrahagyva családot, életet, hazát, mert élhetetlenné tettétek az országot, hogy ők sajnálni fognak-e, mert itt is egy senki vagy, de itt senkiként vagy "valaki"...ott egy utolsó senki leszel. Egy könnyet se ejtek, ha úgy döntesz, hogy inkább mész! Menjetek! Sőt! Vigyetek magatokkal plusz egy embert is a nyájból! Az remek lenne!

[dendre]

Toumani Diabate (1965-2024)

A világ legjobb kora játékosa – ez volt az eposzi jelzője. De hát a világ a kora világában szinte, túlzással, de csak az ő családját jelentette, szóval generációjában, főképp mióta ő volt a családfő, tényleg ő volt a legjobb kora zenész. Lehet, hogy tényleg mindenkit figyelembe véve ő volt a legjobb kora zenész. Nekem biztosan.

Az biztos, hogy a legalább 800 évre visszanyúló hangszertörténetben (kora = pengetős, 21 húros, hárfa-lant keresztezésű „szerű” nyugat-afrikai csoda), zenészcsalád történetben (a jelik/griotok, azaz a mandinka, mandé etnikai, kulturális csoport hagyományos történetmesélő, énekes-zenészei sorában leginkább a Diabaték családjáé a kora megszólaltatásának kötelessége, hivatása, legalább hetvenegynéhány generáció óta) az övé az a szerep, hogy a hangszert világszerte ismertté, népszerűvé tette. Apja, mint ahogy tehát a családban mindenki visszamenőleg szintén korás volt, és igazság szerint ő kezdte azt a munkát, hogy ismertté tegye a hangszert a világ számára, egyszerűen, mert a világ (egyenlő nyugati világ) az ötvenes-hatvanas évektől kezdett érdeklődni szűkebb körben a más kultúrák zenéi iránt olyan módon is, hogy elkezdtek zenei felvételeket készíteni Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában és a többi. Szóval Toumani apja, Sidiki Diabaté és egy másik kora-zenészcsalád, a Sissokókat képviselő Djelimadi Sissoko közös korazenéjét 1970-ben rögzítették az első olyan lemezsorozat részére, ami Mali hagyományos zenéjét mutatja be. Pazar hatlemezes kiadvány Premiére Antologie de la Musique Malienne, aminek a Cordes Anciennes című 1971-ben kiadott darabján - Batourou Sekou Kouyate mellett, szintén ősi zenészcsalád, mai képviselői inkább a rokon ngoni hangszerről ismertek, de Batourou Sekou korás volt – Sidiki Diabate és Djelimadi Sissoko zenéje mutatta meg a hangszer erejét. Mármint a nyugati világnak. Meg nekem is, mert én is ezen a lemezen hallottam először korát, a kilencvenes évek elején, kollégiumi nevelőtanáromnak köszönhetően (akinek amúgy még annyi minden más zenét is a new wave-től a tradicionális zenékig). És elsőre és nagyon meghatározóan szerelem lett a kora.

Mali zenei, és a jelik történetéről Weyer Balázs Tranquilo Playlistsjében jóval többet lehet olvasni erről.

Szóval az apuka Sidiki volt az egyike az elsőknek, akiknek a kora játéka lemezre került, őt is szokták „a kora királyának” hívni, de ezt innen nagyon nehéz megállapítani, főleg, hogy ezután a ’71-es lemez után a hangszer mások albumain jelent meg gyakrabban (kora-lemeztörténet máskor Djelimadival, Djeli Moussa Diawarával vagy egy másik Sidiki Diabatéval, hogy még bonyolultabb legyen a történet, akinek 1978-ban jelent meg egy csudás kiadványa). Tőle, a Toumani apuka Sidikitől pedig 1987-ben jött ki a következő, abban az időben, amikor a nyugati világ immár szélesebb körben is elkezdett kitekinteni anglofóniából és hamarosan kitalált erre egy szót, azt, hogy világzene. Szóval a lemez Angliában jelent meg az apuka Sidikitől, pontosabban a Sidiki Diabate And Ensemble-től a Ba Togoma címmel, amin már a fiatal Toumani Diabate (1965-ös születésű, ekkor tehát 22 éves) is játszik (meg talán az öccse, az 1982-ben született Mamadou Sidiki Diabate szerepel a borítón egy játék-korával – de az is lehet, hogy régi a kép és Toumani az fiatalabb korában). Mellesleg a tesó Mamadou is nagy korás lett, meg Toumani fia, szintén Sidiki is, akivel van remek közös lemeze, igaz a fiú Sidiki elcsábult a popzene felé is.

És akkor innentől tényleg látványosabb a hazájában már nagy együttesekben játszó, nagy énekeseket kísérő Toumani útja, akit már eddigre is többen tehetségesebbnek hallottak az apjánál. Első lemeze Kaira címmel a következő évben, 1988-ban jelent meg, szóló kora lemez, elvileg nem volt ilyen korábban, és a tradicionális szálat egy sajátos játéktechnikával és zenei világgal egészíti ki. Nyilvánvaló, hogy valami egészen más szint, hogy zeneileg ez valami új, valami egészen eredeti, örökérvényű. És még ebben az évben megjelent a korabeli világzenei hévnek megfelelően egy világok keresztezése lemeze is, a flamencót eleve frissítve, „világzenésen” játszó spanyol Ketamával (és a világzenébe belezúgó folkrocker bőgőssel, Danny Thompsonnal) közös Songhai, ami minden esély ellenére nagyon is működő zenetársítás. Szóval hogy ki is Toumani, az ebben az évben kiderült, mert későbbi szólólemeze (a talán nekem legjobb kora album), a 2007-es The Mandé Variations, vagy a minden más későbbi, valószínűtlen kollaborációi is elképesztőek. Hogy egy benjóssal is tud jót zenét csinálni? Vagy egy brazil formációval? Vagy egy jazztrombitással? Vagy blues-zenészekkel? Vagy iráni hegedűssel? Az ő kora játéka arról szól, hogy zene. Hogy zene. És nincs semmi más kérdés. Ballaké Sissokóval – akinek az apukája a történet elején zenél Toumani apukájával az 1971-es startlemezen – 1999-ben megcsinálták az ősök albumának a modernebb verzióját és a Nouvelles Cordes Anciennes is pazar lett. De tényleg bármi és minden. Nem kellett olvasni a hozzá szóló búcsúzásokat, hogy tudjuk, mennyire nagy ember volt, hogy a zenészen túl is mennyire nagy. Pár éve szinte egész nyáron csak őt hallgattam, hőségben is hűsít, akkor raktam össze ezt a hogyan hallom a lemezeit sort, amit most kiegészítettem az újabbakkal. Tényleg nincs olyan, amit ne ajánlanék jó szívvel, mind jó (na jó, tán az utolsót kivéve).

Toumani Diabaté: Best to worst (worst egyenlő még mindig jó)

1. Toumani Diabaté: The Mandé Variations 2008 2. Toumani Diabaté with Ballaké Sissoko: New Ancient Strings 1999 3. Toumani Diabaté’s Symmetric Orchestra: Boulevard de L’Indépendence 2006 4. Ali Farka Touré & Toumani Diabaté: In The Heart Of The Moon 2005 5. Toumani Diabaté: Kaira 1988 6. Ali Farka Touré & Toumani Diabaté: Ali & Toumani 2010 7. Toumani Diabaté: Djelika 1993 8. AfroCubism: AfroCubism 2010 9. Ketama, Toumani Diabaté & Danny Thompson: Songhai 1988 10. Toumani Diabaté & Symmetric Orchestra: Shake The Whole World 1992 11. Toumani Diabaté & Sidiki Diabaté: Toumani & Sidiki 2014 12. Toumani Diabaté & London Symphony Orchestra: Korolén 2021 13. Béla Fleck / Toumani Diabaté: The Ripple Effect 2020 14. Ruswell Rudd & Toumani Diabaté: Malicool 2002 15. Kayhan Kalhor and Toumani Diabate: The Sky Is The Same Colour Everywhere 2023 16. VA: Mali Music 2002 17. Arnoldo Antunes Edgard Scanturra & Toumani Diabaté: A curva da cintura 2011 18. Taj Mahal & Toumani Diabaté: Kulanjan 1999 19. Ketama, Toumani Diabaté & José Soto: Songhai 2 1994 20. -M-, Toumani Diabaté, Sidiki Diabaté & Fatoumata Diawara: Lamomali 2017 21. -M-, Toumani Diabaté, Sidiki Diabaté & Fatoumata Diawara: Lamomali Airlines 2017 22. Toumani Diabate: Toumani, Family and Friends 2022

[mokaeskacagas]

BTW ha már indul a casting a köztársasági elnöki pozícióra, csak halkan megjegyzem, L Simon éppen lehetőséget keres...

Nagyon kíváncsi leszek, mit talál ki Orbán, mert azért nem egyszerű olyan fideszest találni, akit lehet kézzel irányítani, de azért látszólag van valamennyi karaktere és nem gyűlöli a fél ország (kontinens) mint mondjuk Szijjártót.

Szavazz, hogy szted melyiknek van a legnagyobb esélye, megosztani ér, hogy nagyobb legyen a minta!

[angelofghetto]

hagyomáááány, hagyomány

"Hagyomány nélkül olyan ingatag lenne az életünk, mint hegedűs a háztetőn."

Gyerekkoromban tök alap volt, hogy augusztus huszadikán ágyból néztük a tűzijátékot. Olyan helyen laktunk, ahonnan oldalvást rá lehetett látni a Gellérthegyre, és bár már megvolt a pizsamaosztás, úgysem aludtunk volna a durrogástól. Aztán elköltöztünk, felnőttünk. A gyerekeimet még kis korban kivittem a rakpartra baráti társasággal, de valahogy kikopott ez a szokás, most meg még a politika is belerondít. Elvesztette a régi varázsát.

Ilyen hagyomány volt nagyiéknál a húsvét. A vacsora az öreg házban, a locsolkodás ugyanazokkal a versikékkel, és úgy tettünk, mintha nem ugyanaz lenne évről évre, de fix keretet adott az életnek, mérföldköveket az úton. Amíg éltek. És Fater, aki minden április elsején azzal ébresztett minket hajnalok hajnalán, hogy "Gyerekek! Esik a hó!!!" És vihogtunk, és úgy tettünk, mintha még aludnánk, mert már túl nagyok voltunk, és túl sokszor hallottuk ahhoz, hogy elhiggyük. Ugyanígy a mindennapi esték szerves része volt a Tévémaci fagottzenéje.

És sziveszter éjjelén végignevetgéltük az egyre csökkenő minőségű műsorokat, majd a tévével együtt számoltuk vissza a perceket, és január elseje nulla óra nulla perctől együtt énekeltük a himnuszt a szimfonikus zenekarral, persze tiszta hangon, szépen, mert nálunk valahogy mindenkinek köze volt a zenéhez. Koccintás a pezsgővel (a gyerekek is belenyalinthatnak egyet csak az ünnep kedvéért). Hosszasan aludtunk utána, és a pizsamás délelőttök szerves része volt a bécsi újévi koncert Apuval, míg Anyu zörmöcölt a konyhában, és a készülő ebéd illata úgy kúszott be a szobába, mint a Strauss dallamok a fülünkbe, és néztük a szép ruhás balerinákat, nevetgéltünk a szerzeményekben elrejtett zenei humoron, mikor pl. üllőn verte ki a ritmust a zenész, vagy beépítette a zeneszerző a csappantyúval ijesztgetést a régi korokban elbóbiskoló közönség megébresztésére, vagy hallgattuk az elmaradhatatlan Pizzicato-polkát, a Radetzky-marsnál együtt tapsoltuk ki a menetritmust a jól öltözött, felékszerezett bécsi nagyérdeművel, akinek a szembe forduló karnagy beintett, hogy mikor kezdje. És jött a koronaékszer, minden idők leghíresebb és legszebb keringője, a Kék Duna, amit megint csak együtt dúdolt a család, és ami évekkel később a 2001 Űrodüsszeia Kubrick mozi egyik ikonikus jelenetét is olyan kiválóan aláfesti, és aminél kicsit mindig elfelhősödnek a szemeim, és jön az otthon-érzés.

Aztán ez is elmaradt. Férj, gyerekek, válás, gyomor-nyomor. Lettek új rituálék, de van ami még ott legbelül visszahozza a gyerekkort, mint a húsleves illata a vasárnapok hangulatát.

Míg ezt írom, a neten élőben követem ama bizonyos újévi koncertet Bécsből, de már nem Wili Boskovsky vagy Lorin Maazel, de nem is Claudio Abbado vagy Herbert von Karajan dirigál, és nem Apuval hallgatom, nézem. Bár megtehetném.

A világ változik, az életünk változik, mi is változunk, és a fontosságaink is változnak. Minden mozgásban, ezért kellenek a kapaszkodók. A régi és új hagyományok, vagy a visszahozottak, amíg végleg el nem tűnnek az emlékezetünkből.

[kortarsfuzio]

Egyperces tanmese egy lányról önsajnáltató barmoknak (megtörtént események alapján)

Tudj��tok, van az az érzés, amikor meglátsz valakit, hogy aztán úgy érzed, zavar támadt az erőben. Így volt ez velem is. Egy igen jó zenész cimborám egyszer csak bemutatta a csaját nekem egy szarrá sörözött hajnalon. Na jó, gondoltam, egy csaj a sok közül. Aztán a haver lelépett, a csaj meg ott maradt velem és a rengeteg sörrel az asztalon. Dumált magáról, meg a haverról, hogy mennyire szereti. Hamar rájöttem, hogy nem egy kétbites létformáról van szó. Csak hallgattam őt, és közben rájöttem, hogy nagyon nem illik oda, hol most van, hiszen ez a cimbora szénné fogja csalni őt. De nem szóltam. Mert minek is? És valóban, telt a nyár és a haver mindenkibe beleürítette a zacsiját, akit csak ért. A csaj meg mit sem tudott erről, egészen addig, amíg fel nem világosították erről. És nem én voltam. De tényleg nem.

Hát bazdki, ezek után, bár még igyekezett szenvedni a srác mellett, egyre többször kereste a társaságomat. Megannyi cigarettafüst szagú hajnalt eltöltöttünk együtt a diszkó hátsó részében hatalmasakat beszélgetve, de a távolságot megtartva. Volt, hogy meghányatott, mert akkoriban ezerszám kapkodtam befelé a vodkát és a gint, volt, hogy csak hosszan ölelt, volt, hogy csak ennyit mondott: “mi vagyunk a legjobbak”. És az ember nem hülye, érzi azt, ha van valami a levegőben. Volt is.

Az akkori legjobb spanomnak bevallotta, tetszek neki, vonzódik hozzám. Ami nem volt egyszerű menet, mert egy önsajnáltató, depressziós szardarab voltam akkoriban, aki piált rendesen. Nem is hazudtoltam meg magam, és én ettől a hírtől messze menekültem. Nem akartam semmi zavart az erőben. Nem akartam felvállalni az akkorra erős érzelmeimet. Nem akartam semmit, vagyis akartam mindent, de áldozatok nélkül. Olyan meg nincs. Csak vacogtam, bujkáltam, hogy aztán egy esős éjszaka az egyik bolt előtti fedett rész alá beszorulva, magamon erőt véve elmondjam neki, hasonlóan érzek.

Ekkor már ősz volt, az a hidegebb, ridegebb fajta, hónapok teltek el. Talán késő, ennyit mondott. Hazakísértem és onnantól kezdve, mintha teljesen eltűnt volna. Én csak epekedtem és átkoztam magam, ő pedig messziről integetett, de ennyi. Végül az integetés is elmaradt, mert fősulis lett, messze tőlem, egy másik városban. Talán egy jó év is eltelt, amikor a szokásos helyen összefutottunk. Ő az új barátjával jött, én meg csak részeg voltam, mint általában. Le is baszott emiatt, majd hosszan beszélgettünk, és arra jutottunk, talán össze kéne majd futnunk valamikor dumálni. És az élet bizony nagy mókamester, hogy baszódna meg.

Rá pár napra éppen melóztam, amikor jött a hír, meghalt egy csaj autóbalesetben. Gondoltam, van ilyen. Valamilyen Klári. Okés. Aztán, amikor kiderült, hogy milyen Klári is, hogy hol tanult, és hogy jelenleg hol tanul, le kellett ülnöm. Ő volt az. A temetésén ott voltam, hogy aztán évekig járjak a sírjához, majd lassan ez is elmaradjon. Mára csak emlék, és talán egy fontos lecke. Ha meccslabdád van, azt mindig kegyetlenül le kell csapni, mert ha nem teszed, az élet csap le téged.

[konyvekkozt]

tegnap utcázás (utcai gondozó szolgálat) közben érkezett a bejelentés, hogy a területünk szélén mentő érkezett egy hajléktalan emberhez. a bejelentés szerint a mentő megvár minket

kiérkeztünk a megjelölt címra, sehol senki, nemhogy ment

utcásként ilyenkor sétálunk egy karikát. így találtunk rá Z-ra, aki már-már Munkácsyt idéző kompozícióban feküdt egy erdő szélén, a lekaszált dzsindzsában

mint kiderült, Z ukrán állampolgár, magyarul valamennyit tud. békésen feküdt a bal oldalán, éretlen szilvát majszolva

záporoztak felé a kérdéseink, miszerint "mikor jött Magyarországra", "egyáltalán bekerült-e a mentőautóba vizsgálatra", "fáj-e valami", "vannak-e iratai", "hol aludt előző nap", "hol aludt télen". Z nagyon együttműködő volt. volt, amire válaszolt, volt, amire azt mondta "nem értem"

kifejezte azon szándékát, hogy szívesen aludna fedett helyen, így megindult a matek, hogy hol fogadják iratok nélkül, nem magyar állampolgárként. míg a kolléga a diszpécserrel egyeztett és előkészítette a kocsit szállításra, egyedül maradtam Z-vel. megtudtam, hogy Ukrajnában zenész volt, két háza van otthon, egy szerelem miatt került Magyarországra, ami házasság után hamar válással végződött. Z húsz vagy negyven éve él nálunk, az idősíkok összecsúsztak. a beszélgetésünk a taglaltan szavalt magyar nyelv mellett nonverbális jelekre támaszkodott. Z mindvégig udvarias és türelmes volt. miután a szállítás reményében felállt, összeszedte maréknyi szemetét és sokat remélve rágyújtott pár e-cigi maradványra. pöfékelés közben előadta, hogy kell játszani a legkedvesebb hangszerén

találtunk helyet, ahol fogadták, így el is indultunk. a helyen meglepetésemre egy volt hallgatóm fogadott lelkesen

Z csak állt. bediktáltam a nevét, a helyet, ahol rátaláltunk, s egyéb alapvető információkat

tiszta ruhákat adtunk neki, s a hely lelkére kötöttem, hogy biztosítsanak neki tisztálkodási lehetőséget

két dologban nem vagyok biztos. az egyik az, hogy hova ment ma Z, megmarad-e a helyen vagy visszatalál-e a látszólag szeretett erdejéhez. a másik pedig, hogy tudja-e, hogy a házai valószínűleg nem állnak, s hazája háborúban áll. míg ketten voltunk, gondoltam rá, hogy megkérdem, tudja-e, hogy a hazája már nem olyan, mint ahogy emlékszik rá. de Z annyira a saját világában élt, hogy nem tartottam korrektnek a kérdést

tegnap megismertem Z-t, annyira, amennyire a helyzet engedte. van benne valamilyen báj. van nagyadag ráhagyatkozás és bizalom, hiszen minket alig értve mesélt és szállt be egy ismeretlen autóba. van némi gyermeki lélek abban, ahogy ismételgette "nem értem". s van abban némi világtól való távolság, ahogy az e-cigik csonkjától remélt nikotinélményt

számomra minden utcázás egy vendégség, ahol így-úgy közterületen élő hajléktalan emberek "otthonába" lépek be. Z egy külön kaland volt. használnom kellett megannyi év tapasztalát, hogy jól kérdezzek, s a nyelvi korlátok ellenére is bizalmat építsek

Z velem marad egy ideig. mint ahogy a volt hallgatóm is, aki a kurzusomon találkozott haljéktalan emberekkel, s teljes lelkesedéssel mondta, hogy "mosolygós szép estét!"

olyan kisvilágba kerültem tegnap, amit nem is sejtettem. viszont most szeretném elengedni ezt az élményt, mert a főállásomban húsz lakó ügyeit egyengetem, akik közül kettőnél rezeg a léc

na, mindez nehezen érthető. és csak azt szerettem volna elmesélni, hogy tegnap találkoztam Z-vel, aki egy erdőben él és talán nem tudja, hogy a szeretett szülővárosa már nem áll, de ránk bízta magát

[tuntetesinfo]

A pesti Belváros szívében, a Szabadság téren immár egy évtizede áll egy botrányos emlékmű. Emlékszünk, hogy a magyar kormány a holokauszt 70. évfordulója okán a 2014-es évet kiemelt emlékévvé nyilvánította és hogy az erre irányuló megemlékezéseket az e célra elkülönített költségvetési pénzekkel is megtámogatta. Majd ezen emlékév provokatív nyitányaként mindjárt úgy döntött, hogy a Szabadság térre egy olyan emlékművet állít, amely egyértelmű, ám történelemhamisító üzenetével próbálja mentesíteni az akkori magyar államot az évtizedeken át folytatott diszkriminációért, a zsidóüldözésekért és a vészkorszak népirtásba torkolló politikájáért viselt felelősség alól. És e felelősséget álságos módon megpróbálja teljes egészében a megszálló németekre rátolni – mintegy illusztrálva az előzőleg egyoldalúan, manipulatív módon átírt alaptörvény történelmi hazugságait. Nem meglepő, hogy e gyakorlatilag Holokauszt-tagadó „mű” létrehozása ellen azonnal széleskörű, nemzetközi szintet is elérő tiltakozáshullám indult. Április 8-án arra emlékezünk, hogy napra pontosan 10 évvel ezelőtt vágtak bele a hazug emlékmű kivitelezésébe - annak ellenére, hogy a kormányfő pár héttel korábban a méretesre dagadt botrány miatt előzetes társadalmi és szakmai egyeztetést helyezett kilátásba. Aznap délután a társadalmi tiltakozás újabb lendületet kapott, és a kivitelezőkkel és a rendőrökkel vívott konfliktusok ellenére napi rendszerességgel folytatódott – és tart a mai napig; köszönhetően mások mellett a SZABADSÁGSZÍNPAD helyszíni állhatatos munkájának.

Kérjük, tarts velünk ezen a megemlékezésen!

Mutassuk meg együtt, hogy Budapest polgárai továbbra sem tűrik el a történelem meghamisítását, nem tolerálják az áldozatok emlékének meggyalázását, nem asszisztálnak semmilyen holokauszt-tagadáshoz!

A tíz éve folyamatosan fenntartott tiltakozás rendszeres eseményein sok ismert és köztiszteletnek örvendő személy csatlakozott hozzánk. Közülük e napon felszólal:

Dr. Majtényi László, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke; Vágvölgyi B. András író, újságíró, filmrendező; Radnóti Zoltán rabbi, az ORZSE tanszékvezetője dr. Czeglédy Csaba ügyvéd, a szombathelyi önkormányzat NER-célkeresztben álló MSZP-s képviselője, aki pro bono védte megvádolt aktivistatársainkat; Lévai Júlia Mira újságíró Kovács Alex Gábor V. kerületi önkormányzati képviselő, polgármester-jelölt; Mohácsi András szobrász, képzőművész Karácsony Gergely főpolgármester

Közreműködnek:

Fekete László főkántor Téri Sándor színművész Rejtő Gábor költő, zenész és mások

[helsinkiaznyugate]

aztakurva…

[wannabebiker1]

Rockünnep Debrecenben

tegnap (szombaton) este. A Bikini, a Republic és az Edda lépett fel a Főnix Arénában, aminek 8500 fő a kapacitása, ami ez alkalommal olyan jó 60% körül lett kihasználva, azaz bőven volt üres hely még.

A Bikini kezdett, 17:56 perckor már a színpadon álltak, és egy nagyon rövid vokálének után már ott is állt D.Nagy Lajos és a jól ismert hangján énekelte az ismert és kevésbé ismert számaikat. Összességében hozták a kötelezőt, Lajoson már látszik a kor, ahogy Német Alajoson is, de a hangzásvilág a megszokott, a szólógitáros Lukács Tamás nagyszerű tehetség, a két háttérénekes lány üde színfolt, bár a mozgásuk nem mindig követte az ütemet. A Bikini koncert végére a tömeg hangulatba jött, annak ellenére hogy sok ismert számukat le sem játszották, ezért érthetetlen, hogy miért következett ez után egy jó félórás szerelés, ami alatt ráadásul valami teljesen más stílusú zene szólt. Közvetlen a Republic előtt pl Tupactól a California love, ami teljesen más hangulatba ringatta az embert.

Na ebbe a hangulatba érkezett meg a Republic. Lelövöm a poént, számomra értékelhetetlen teljesítményt nyújtottak, fél óra után 5 percenként néztem az órát. Én most láttam-hallottam őket Cipő nélkül először. Nagyon nehéz lehet egy olyan vezéralak elvesztését pótolni egy együttesben, aki alapvetően meghatározza az egész együttest, és hát ezt nem is sikerült megugrani a Boros Csaba által vezérelt csapatnak. Pedig mindent megpróbáltak, komoly színpadi show, a legtöbb tagból álló zenekar, a régi Republicos hangzásvilág, de nem működött. Boros Csaba egyszerűen túl sok volt, túl hangos, az éneklés helyett egyfolytában a közönséget próbálta mozgatni, énekeltetni, ráadásul olyan szinten, jobb oldal -bal oldal-közép, hogy azt vártam mikor kell név szerint felállva énekelni nekem is. Cipőre többször is próbáltak emlékezni, de valódi emlékezés helyett olcsó marketingfogás volt csak, az új számaik engem egyáltalán nem mozgattak meg, de az igazi mélypont egy 3 perces bevezető után a Micimackó volt, Republikos stílusban. Egyszerűen értelmezhetetlen volt abban a környezetben, innentől engem teljesen elvesztettek, megkönnyebbülés volt, amikor eltűntek a színpadról.

Újabb fél óra üresjárat következett amíg szerelt az Edda. Őket nagyon vártam, nagyon szeretem a számaikat, a mai napig aktívan hallgatom. Pataky minden koncertjén elmondja, hogy Magyarország 4 legjobb zenésze játszik a zenekarban, ami igaz is, tényleg ők a legjobb rockzenészek. Pataky 73 évesen is energikus mozgással ugrott a színpadra, de már nagyon látszik rajta, hogy fárad. Az éneklésben a fia segíti már régóta, akinek elég mostoha szerep jutott, most sem mutatta be, csak ott volt, amikor kellett, egyébként meg nem volt a színpadon. Az Eddának olyan életműve van, hogy az 5órásra nyúlt estét simán végigtolhatták volna egyedül, dalismétlés nélkül, ezért is kár, hogy az ő 90 percükből Pataky kb 15percet "átöltözött", ez idő alatt a 4 zenész, ontotta magából ami bennük volt. Annak ellenére, hogy ez egy ilyen ún. örömzenélés volt, egész élvezhető volt, jobb híján, bár az utolsó pár percben csak a dobos püfölt mindent ami előtte volt, annak már nem sok köze volt a zenéhez. Szerencsére visszajött Pataky fekete helyett fehér ingben, és ment tovább a koncert, a végén egy jó 10 perces monológgal a békéről, meg a szakállas nőkről, stb. Kb, mint amikor a hófehér tangabugyi féknyomos, olyan csalódás volt számomra, én szórakozni mentem oda, nem propagandát hallgatni, azt hallok eleget, ha akarom ha nem. Régóta tudható, hogy Pataky meghülyült, most újra bizonyította ezt, odaszart a fehér abroszra megint.

Szerintem nekem ez volt az utolsó, hogy fizettem azért hogy láthassam őket.

Összességében a Bikini volt a legközelebb ahhoz amit én vártam a maga szerethető egyszerűségében, a Republic végleg leírta magát nálam, az Eddának meg majd hallgatom a régi lemezeit Patakyt meg előben hanyagolom ezen túl.

[chimie]

A korábbi évekhez hasonlóan most is visszanéztem a tavalyi év kedvenc filmjeit. 10/10-es értékelést kaptak:

7 Prisoners Klasszikus "nagy film" szuper szereplőkkel, realista ábrázolással, drámával. Dickensi karakterek, csak épp a helyszín a mai Brazília.

Everything Everywhere All at Once Úgy jöttem ki a moziból, hogy ebben annyi ötlet és őrület volt, hogy most egy hónapig nem nézek semmit, és még akkor is egy erős hónapom volt. Tényleg ehhez képest a Rick és Morty lassú. Pörgetni kell az agyakat, de ebben elképesztő mennyiségű ikonikus jelent van. Nem tudom elképzelni, hogyan lehet még fokozni, de biztos lesz olyan.

CODA Az előző film teljes ellentéte, egy egyszerű de nagyon emberi történet, ahol valahogy egyszerűen minden részlet egyben van, minden karakter él. És még kicsit rcsodálkozhatunk egy tök ismeretlen közösségre is.

Larry Talán a Drifter volt az utolsó magyar film, ami nekem 10/10-es volt. A főhős alakítása fantasztikus, de legalább ennyire szerettem, hogy itt azt éreztem, végre nem fentről nézzük a kelet-magyar végek életét. Nincs romantikus máz, de nem is röhögik ki ezeket az embereket. A zárójelenet a Keletiben önmagában is kurva jó.

Close Klasszikus "fecseg a felszín, hallgat a mély" film, amiben igazából kevés dolog történik, de az mégis olyan, mintha egy kicsit velünk esett meg volna (gyerekkorunkban).

9/10, ami igazából szintén nagyon-nagyon jó:

Good Luck to You, Leo Grande Klasszikus kamaradarab, két elképesztő karakterrel és sok-sok gondolkodnivalóval öregedés-nők-szexmunkások témában. Mondanám, hogy feel good, de valószínűleg sokaknak inkább felháborító támadás a közerkölcs ellen.

Parallel Mothers Valahogy Almodovarnak most is sikerült abszolút nézhető, hogy ne mondjam, izgalmas, és közben elgondolkodtató filmet készítenie. És már nagyon bizarrba sem kellett elmenni.

Drive My Car Nem bánom, ha lassú, feltéve, hogy valahová kifut a történet, és itt ez abszolút megvan. Meg hát ki ne töltene el 2 órát Japánban utazgatva?

The Power of Dog Most nézem, hogy lassan 300 elnyert díjnál jár, egyszerűen tényleg parádés, már nem is emlékszem, hogy miért nem 10-est adtam rá. Imádom, amikor egy film úgy ízig-vérig western, hogy a sztorija közben nagyon kilóg a zsánerből.

Rimini Egy kiöregedett osztrák lakodalmas zenész életének minden nyomorúsága a téli Riminiből. Klasszikus egyszerre érfelvágós és közben döbbent röhögős, ha Kaurismaki osztrák lenne, ilyeneket csinálna tuti.

Joyland Az élmény fele, hogy az ember rácsodálkozhat, milyen transzvesztitának lenni Pakisztánban (egyszerre muszlim többségű és egy olyan kultúrkör része, ahol ennek évezredes hagyománya van). De ezen felül is egy tök korrekt dráma, ahol egyébként egy csomó más nagy kérdés is felmerül.

Stutz Ez már-már nem is film, hanem egy hosszú beszélgetős podcast epizód némi képpel, de annak egyszerűen csodálatos. Tényleg nagyon intim és őszinte, és még jó esetben egy kis terápiás hatása is lehet a nézőre.

Végül a 8.5/10-es filmek:

Sunless Shadows Dokumentumfilm egy női fiatalkorúak börtönéből - Iránból. A szövegek szuper erősek, már-már a "nem hiszem el, hogy ezeket nem írta meg valaki" kategória.

A Hero Egy iráni film, amit nem tiltottak be otthon sem, mert nem annyira a helyi viszonyokról, hanem általában a mostanában jellenző "nincs is valóság" életérzésről szól. És még szórakoztató is.

I am Belmaya Itt nem is annyira a film maga az ütős, mint a sztori, aminek valahol a film maga is a része. Egy isten háta mögött élő, helyi szinten is inkább szegény nepáli nő elkezd kamerázgatni, és a végén már külföldi filmfesztiválra hívják, hogy beszéljen az embereknek arról, mit ért el, hogy látja a világot.

Cruella Engem nem különösen érdekel a divat világa, szóval nem hittem volna, hogy pont pont egy 101 kiskutya előzményfilm fogja megmutatni, hogy ebben mennyi kreativitás és őrület lehet, de abszolút ez történt.

Fresh Utálom a klisét, de bírom a horrort, szóval megbecsülöm az ilyen filmeket. Pedig féltem tőle, hogy még végignézni is kínszenvedés lesz, ahogy a főhősnőt szép lassan elfogyasztják. Tiny Cinema Ez a film tényleg teljesen trash, de a benne levő 6 horror sztoriból legalább 3 nagyot üt. Szerintem ebben a válogatásban még soha nem szerepelt semmi, aminek az IMDB ratingje 6 alatt van, na ennek valami 4.6. Nem józan állapotban nézendő, és bírd a bizarr dolgokat.

Sick of Myself Hétköznapi alakokra építő skandináv dráma, némi humorral. Nekem jobban tetszett, mint a Világ legrosszabb embere, ami pedig sokkal nagyobbat ment. The Beasts A falusi nyomor és suttyóság összecsapása a városból biokertészkedni kiköltöző középosztállyal. Abszolút Kelet-Európa a spanyol vidékről - a maga módján mindenkinek megvan a maga igazsága benne. Triangle of Sadness A Square nekem kifejezetten fájt, itt viszont kifejezetten jól szórakoztam, és közben még mondanivalót is kaptam. A 10-estől az térített el, hogy a végét kicsit sablonosnak éreztem.

[a-szoszatyar]

Amikor a 2. osztályos felfedezi az 1/2 ismételt felezéséből kiszámolt tizedes törtekben a ritmust és a szabályszerűségeket, és a maga módján definiálja is, amire magától rájött.

Erről egy (zenész) tanár fél füllel elcsípett megjegyzése jut eszembe, amit egy tőle távol álló tárggyal kapcsolatban mondott a tanítványának:

– Engem nem a végeredmény érdekel, a Wikipediát én is el tudom olvasni. Arra az útra vagyok kíváncsi, ahogyan te eljutottál a megoldásig.

***

Öt perccel később a másodikos már az érettségi előtt álló nővérét vallatja, hogy tudja-e, jelenleg mi a legnagyobb helyiértékű szám angol elnevezése (persze, hogy a nagy nem tudja, de a kicsi megmondja, és levezeti, hogy a nullák számából ered a név).

😳

[retisonic]

18. Emma Anderson- Pearlies

Biztos mindenki emlékszik a 2015. december 5-i posztomra, amiben leírtam, hogy miért a Lush az egyik kedvenc zenekarom, így hál istennek ezt most nem kell újból elmesélnem. Elég sok nyomorult dolog történt 2023-ban, de azért kicsit úgy is fogok majd rá emlékezni, hogy ez egy ilyen Lush-év is volt egyben, ami nem kicsit jobbá teszi az egészet. Év vége felé a majdnem a semmiből jött ez a lemez, nyáron végre újból kiadták vinylen a három Lush sorlemezt, és kis csúszással, de idén végre elolvastam Miki Berenyi önéletrajzi könyvét, ami hát egy iszonyú jó olvasmány volt. Simán a legjobb ilyen zenész memoár, ami valószínűleg még annak is érdekes lenne, akinek fogalma sincsen, mi az a Lush. Általában amikor ilyen könyveket olvasok, akkor mindig az szokott lenni, hogy alig várom, hogy vége legyen a gyerek- meg fiatalkori emlékeknek, és jöjjön a zenés rész, de Miki Berenyinek annyira zavaros, nyomasztó és elbaszott, ugyanakkor iszonyú érdekes gyerekkora volt, hogy kb azt kívántam, hogy bárcsak erről szólna az egész cucc. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, de a kiinduló pont egy 1956-ban Londonba menekült jólelkű, de iszonyat szétcsúszott apuka, Berényi Iván, aki szabadúszó sportújságíróként vesz részt a tokiói olimpián, ahol összejön egy helyi hostess lánnyal, Yasuko Nagazumival, aki később közepesen ismert színésznő lesz, még egy James Bond filmben is szerepet kap (You Only Live Twice). Nem lövöm le a poént, de egyikőjük sem lesz egy mintaszülő, el is válnak, és a kis Miki megkapja kvázi anyapótléknak a perverz, konkrétan  náci, magyar nagyanyját. Persze a későbbi részek is érdekesek, még nekem is, aki azért elég sokat olvasott a Lushról korábban. Pl. azt nem tudtam, hogy Mikinek és ennek a posztnak a főszereplőjének, Emmanak végig ennyire feszült volt a viszonya, és hogy milyen nagy volt a rivalizálás kettejük között. A könyv nem fest túl jó képet Emmáról, a történetben nagyjából ő végig a rossz arc, és nyilván jó lenne meghallgatni az ő oldalát is, de mivel Miki a könyvben sokszor magát sem kíméli, ezért simán el tudom képzelni, hogy nagyrészt úgy történtek a dolgok, ahogy itt meg lettek írva. Persze valószínűleg ez a rivalizálás is kellett ahhoz, hogy a Lush gyakorlatilag egy hibátlan életművet hagyjon maga mögött 1997-ben. Azóta volt egy újjáalakulás 2015-16-ban, de a régi sérelmek miatt elég rövid életűre sikeredett, a lányok megint összevesztek, és így sajnos csak egy négyszámos (és elég jó) EP kiadása fért bele.

Ez az újbóli feloszlás kicsit olyan, mint egy válás egy gyereknek. Szomorú meg minden, de legalább onnantól két helyről jönnek a jó zenék. Miki kiadott két elég menő lemezt a Piroshka nevű zenekarával, Emma meg összeszedte a dalfoszlányokat, amiket az újjáalakuláskor írt, és most befejezte őket. Valószínűleg a korábbi rossz tapasztalatok miatt nem akart senkivel sem közösködni, ezért a lemezen kb csak egy számítógép a társa, amivel összerakta a dobokat, minden egyéb más hangszeren ő játszik. Mivel alapvetően ezek a dalok eredetileg az újjáalakuláshoz készültek, ezért nem csoda, hogy a lemez hallgatása során sokszor eszünkbe jut a Lush, méghozzá a korai, dreampop/shoegaze Lush, de ez egyáltalán nem zavaró meg erőltetett. Eleve, csak így egy pillanatra eszünkbe jut, aztán utána már inkább csak arra gondolunk, hogy ez a szám is milyen jó. Pár kritika amúgy a Beach House-hoz hasonlítja a hangzást, és azt hiszem, hogy ezt a hasonlatot értem is a néhol ambientes megszólalás miatt. Ami még érdekes, hogy azt így lehetett tudni, hogy Emma soha nem volt egy magabiztos énekes, ezért Lush-ban tök kevés olyan szám volt, amit végig ő énekelt, inkább csak így a háttérben vokálozott a gitározás mellett. Ehhez képest itt ez tökre nem észrevehető, tök jól illik a hangja a dalokhoz, és bár valószínűleg a Voiceból senki nem fordulna meg, de szerintem tök szépen énekel.  Lemez hangulata kicsit szomorkás, ami 2023-ban eléggé érthető. Azért nem ilyen lehangolóan szomorú, mint mondjuk egy Mount Eerie lemez, de valószínűsítem, hogy egy átlagember, azt mondaná, hogy ELVONT és ÉRFELVÁGÓS!

Kár, hogy csak novemberben jelent meg ez a lemez, mert szerintem, ha még többet hallgattam volna, akkor a listámon még előrébb lenne. Mindenesetre megnyugtató, hogy úgy tűnik, hogy a nagy shoegaze visszatérők nem tudnak hibázni.

Kedvenc számok: I Was Miles Away, Bend The Round, Xanthe, Willow and Mallow

[stickalittle]

Szikora Róbert: Orbánnak is ellenszélben kell kormányoznia, ahogy Kádárnak

A zenész több párhuzamot is vont a két politikus között, úgy véli Kádár János is előre látott három lépéssel, és Orbán is. Sőt, utóbbi tíz lépéssel lát előre. Ma már nem Kádár, hanem Orbán a kedvenc politikusa.

Álljon ki melletted Szikora Robi! :DDDDDD Komcsik, komcsik mindenütt. :DDDDDDD