#Zenész

[izraelinfo]

Többet érdemeltek volna

Két (vagy három) évvel ezelőtt a Diaszpóra Múzeum Bne-Cion-termében ünnepelték a virtuóz hegedűművészek tanárának, Fehér Ilonának a nyolcvanadik születésnapját. Fehér Ilona – Fotó: Michal Heiman מוסיקה, 1988 Aki a szavakból font legszebb koszorút a lábához helyezte, a már akkor nyolcvannyolc éves Pataki László zenetudós volt. Fehér Ilona egy évvel ezelőtt hunyt el. Néhány napja a kilencvenéves…

[bdpst24]

Megmozdult a zenészvilág: rekordszámú Petőfi-versmegzenésítés született idén

Megmozdult a zenészvilág: rekordszámú Petőfi-versmegzenésítés született idén

A költő születésének 200. évfordulójára több mint 700 pályamű érkezett Petőfi Sándor születésének bicentenáriuma alkalmából nagyszabású könnyűzenei pályázatot írt ki 2023-ban a Petőfi Kulturális Ügynökség Felhők címmel. A felhívás célja, hogy a kortárs könnyűzene nyelvén népszerűsítse a 19. századi költőóriás alkotásait. A pályázatnak köszönhetően a teljes magyar könnyűzenei szcéna…

[borharisnya]

El akartam mesélni, hogy meghalt a szomszédasszonyom, az, akivel a kerítés fölött olyan komoly dolgokról beszélgettünk mindig, hosszan, mélyről, a magány barlangjából ki-kibeszélve, mikor épp csak kidugod a fejed, és tudod,  hogy a varázs csak addig tart, míg ez a beszélgetés, és utána sötét és síkos lesz minden újra, és volt, hogy csak egy-egy szempillantás volt, de szó szerint.

El akarom azt is, hogy a pap sírt a temetésén, szeretők voltak. Szerelmesek. Nem tudta senki, csak az asszony fia és a lánya, a másik szonszédasszony, meg én.

A papnak gyönyörű baritonja van, konzit végzett, zenész volt, operaénekes lett volna, ha nem pap, és ahogy ott énekelt, abban a szélfútta, virág és télikabát illatú kápolnában, megállt az idő. Olyan fájdalom volt a hangjában és olyan üresség, átlászó, elbújhatatlan üvegvilág, hogy az embernek kicsi lett a bőre, szűk, elmosódtak körben az emberek, és csak az a forró, sárga fájdalom a szíve helyén.

És ott volt az a kicsi, márványfehér urna a kápolna aranymetszésében, egészen kicsi, ennyi csak, ennyi az ember, ez az asszony, akinek a pajzán viccein, a ferde pillantásán annyit nevettem. Mindig kócos volt és ha tehette, mezítláb járt.

Láttam elfogyni. Keményen ittak, a pap meg ő.

Szex nem volt köztük,  csak zene. Orgona, vagy pianino, mikor mi. A szomszédasszonyom játszott, a pap énekelt. És volt, hogy fordítva. Volt, hogy a pap sarkig tárta a kis templom ajtaját és játszott,  játszott, mert tudta, hogy a szomszédasszonyom most fordul be épp a sarkon és jön végig az utcán.

- Nekem zenélt! - mondta nekem ilyenkor utána.

Hallottam őket sokszor közelről,  a szomszédból is. Az első melegebb estéktől, mikor már odaát minden tárva-nyitva volt.

És tudtam, beszélgetnek,  telefonálnak éjszakákon át, egy-két üveg pálinkával tartva magukban az erőt. Egy ilyen alkalom után a szomszédasszonyom elesett a nappali kövén és összetörte magát. Összepisilve, kihűlve találták meg reggel.

Sose lett már egészséges ezután.

Láttam elszürkülni az évek alatt, láttam eltörni, gyérülni a haját, láttam a foltokat és a vakarás nyomokat az arcán, a nyakán, mindig viszketett, és láttam a kezeit, lábait elsorvadni. Láttam, ahogy tűnik belőle a huncutság, a humor, az erő.

Aztán meghalt kiszolgáltatva és méltatlanul.

És nem értettem, miért. Nem értettem,  hogy egy szerelem, amit annyira irigyeltem egészen sokáig!, hogyan tör az ember életére, hogy szívja azt lassan és módszeresen el, amikor mindig, mindig azt hisszük, hogy éltet.

És aztán arra gondoltam, csak hogy megmagyarázzam magamnak valahogy, hogy nem lehetett élni így. Nem lehet élni egy soha egészen be nem teljesülhető szerelemben. Nem lehet élni egy szerelemben, ami nem csupán ábrándozás, hanem vágy, mindig csak vágy, ami nem csitul, mert nem váltható életté.

Azon gondolkodtam még, hogy vállalta volna-e, ha előre tudja, hogy ez a vége.

Hogy megérte-e.

Érték-e az élet , csak azért, mert van, érték-e az élet abban az értelemben, hogy telik, hogy évekké, évtizedek láncává nyúlik el, vagy csak az érték, amit szenvedéllyel, vagy legalábbis odaadással, odafordulással töltünk el belőle.

Nem tudom.

De nagyon hiányzik, és hogy más kapcsolja fel a villanyt benn az ő a házában, az hihetetlen, az elfogadhatatlan, nagyon hiányzol, mintha egy ízzel kevesebb lenne a számban, nem tudom, aki meghal hová lesz, hol van, de olyan jó lenne, ha tudnád, hogy még emlékszem az ízre,  emlékszem a kerítésen átkönyöklő beszélgetésekre, a reményre és a megindultságra, amit adott, okozott, emlékszem, ahogy a lépcsőmön ülve egyre halkultál, emlékszem, hogy ítélkeztem feletted, hogy messzebb légy, hogy nekem könnyebb legyen, és jó lenne, ha, nem tudom, mi lenne jó, mit szeretnél, mit szerettél volna, de jó lenne, ha tudnád, hogy geci szar ez így, nekem, és tudd, ez a te házad lesz, a te fenyőd, a te diófád és a te kerítésed, amíg én még így emlékszem, és tudd, hogy még szeretlek.

[ajtostolahazba]

Hát először is: ágyő! Végigolvasva a cikket viszont rettenetesen elszomorít, hogy valaki ennyire ostoba! "...mert kinek köszönhetjük Trianont? A nyugatnak, vagy Törökországnak?"- nem bazmeg, magunknak. Csak a felelősségvállalás az elbaszott tettekért sose volt erős oldala ennek a népnek, ezt tökélyre fejlesztettétek. És azért fáj annyira még mindig, mert egy ekkora tockos se ébresztett rá benneteket, hogy egyszer jó lenne már a jó oldalra állni ebbe a kurva életbe. Fetrengsz még mindig az István a király és a fél évszázados Illés egykori sikereiben (megtagadod Bródy-t, aki nélkül nagy valószínűséggel a munkásságod egy kalap szart se érne) de képtelen vagy haladni a korral, nyitottnak lenni valami újra. Nyíltan bevallod, hogy bele se hallgatsz, mert számodra értelmezhetetlen az Azahriah zenéjének definíciója (?) és mivel nem érted, csak szar lehet. Birka mindenki, aki szerint Magyar Péter jelen lehet egyáltalán a közéletben, igaz, hogy ez egy 30%-os párt, de természetesen mindenki hülye, aki szerint lehetne másképp. Vég��lis a törökök csak 150 évig rabolták le az országot, de nekik szerinted csak köszönhetünk, és te inkább disszidálsz. Hát hajrá! Kérdezd meg azt a 6-700(vagy nemtom mennyi, de sok) ezer fiatalt majd, aki miattatok húz el innen, hátrahagyva családot, életet, hazát, mert élhetetlenné tettétek az országot, hogy ők sajnálni fognak-e, mert itt is egy senki vagy, de itt senkiként vagy "valaki"...ott egy utolsó senki leszel. Egy könnyet se ejtek, ha úgy döntesz, hogy inkább mész! Menjetek! Sőt! Vigyetek magatokkal plusz egy embert is a nyájból! Az remek lenne!

[sztupy]

A nyomozás során a férfi egy ürüggyel átment egy másik szobába, sietve kinyitott egy ablakot, és visszafordíthatatlan tettet követett el” – jelentették be hivatalosan egy Telegram-csatornán arra utalva, hogy Sztrojkin öngyilkosságot követett el.

[dendre]

Toumani Diabate (1965-2024)

A világ legjobb kora játékosa – ez volt az eposzi jelzője. De hát a világ a kora világában szinte, túlzással, de csak az ő családját jelentette, szóval generációjában, főképp mióta ő volt a családfő, tényleg ő volt a legjobb kora zenész. Lehet, hogy tényleg mindenkit figyelembe véve ő volt a legjobb kora zenész. Nekem biztosan.

Az biztos, hogy a legalább 800 évre visszanyúló hangszertörténetben (kora = pengetős, 21 húros, hárfa-lant keresztezésű „szerű” nyugat-afrikai csoda), zenészcsalád történetben (a jelik/griotok, azaz a mandinka, mandé etnikai, kulturális csoport hagyományos történetmesélő, énekes-zenészei sorában leginkább a Diabaték családjáé a kora megszólaltatásának kötelessége, hivatása, legalább hetvenegynéhány generáció óta) az övé az a szerep, hogy a hangszert világszerte ismertté, népszerűvé tette. Apja, mint ahogy tehát a családban mindenki visszamenőleg szintén korás volt, és igazság szerint ő kezdte azt a munkát, hogy ismertté tegye a hangszert a világ számára, egyszerűen, mert a világ (egyenlő nyugati világ) az ötvenes-hatvanas évektől kezdett érdeklődni szűkebb körben a más kultúrák zenéi iránt olyan módon is, hogy elkezdtek zenei felvételeket készíteni Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában és a többi. Szóval Toumani apja, Sidiki Diabaté és egy másik kora-zenészcsalád, a Sissokókat képviselő Djelimadi Sissoko közös korazenéjét 1970-ben rögzítették az első olyan lemezsorozat részére, ami Mali hagyományos zenéjét mutatja be. Pazar hatlemezes kiadvány Premiére Antologie de la Musique Malienne, aminek a Cordes Anciennes című 1971-ben kiadott darabján - Batourou Sekou Kouyate mellett, szintén ősi zenészcsalád, mai képviselői inkább a rokon ngoni hangszerről ismertek, de Batourou Sekou korás volt – Sidiki Diabate és Djelimadi Sissoko zenéje mutatta meg a hangszer erejét. Mármint a nyugati világnak. Meg nekem is, mert én is ezen a lemezen hallottam először korát, a kilencvenes évek elején, kollégiumi nevelőtanáromnak köszönhetően (akinek amúgy még annyi minden más zenét is a new wave-től a tradicionális zenékig). És elsőre és nagyon meghatározóan szerelem lett a kora.

Mali zenei, és a jelik történetéről Weyer Balázs Tranquilo Playlistsjében jóval többet lehet olvasni erről.

Szóval az apuka Sidiki volt az egyike az elsőknek, akiknek a kora játéka lemezre került, őt is szokták „a kora királyának” hívni, de ezt innen nagyon nehéz megállapítani, főleg, hogy ezután a ’71-es lemez után a hangszer mások albumain jelent meg gyakrabban (kora-lemeztörténet máskor Djelimadival, Djeli Moussa Diawarával vagy egy másik Sidiki Diabatéval, hogy még bonyolultabb legyen a történet, akinek 1978-ban jelent meg egy csudás kiadványa). Tőle, a Toumani apuka Sidikitől pedig 1987-ben jött ki a következő, abban az időben, amikor a nyugati világ immár szélesebb körben is elkezdett kitekinteni anglofóniából és hamarosan kitalált erre egy szót, azt, hogy világzene. Szóval a lemez Angliában jelent meg az apuka Sidikitől, pontosabban a Sidiki Diabate And Ensemble-től a Ba Togoma címmel, amin már a fiatal Toumani Diabate (1965-ös születésű, ekkor tehát 22 éves) is játszik (meg talán az öccse, az 1982-ben született Mamadou Sidiki Diabate szerepel a borítón egy játék-korával – de az is lehet, hogy régi a kép és Toumani az fiatalabb korában). Mellesleg a tesó Mamadou is nagy korás lett, meg Toumani fia, szintén Sidiki is, akivel van remek közös lemeze, igaz a fiú Sidiki elcsábult a popzene felé is.

És akkor innentől tényleg látványosabb a hazájában már nagy együttesekben játszó, nagy énekeseket kísérő Toumani útja, akit már eddigre is többen tehetségesebbnek hallottak az apjánál. Első lemeze Kaira címmel a következő évben, 1988-ban jelent meg, szóló kora lemez, elvileg nem volt ilyen korábban, és a tradicionális szálat egy sajátos játéktechnikával és zenei világgal egészíti ki. Nyilvánvaló, hogy valami egészen más szint, hogy zeneileg ez valami új, valami egészen eredeti, örökérvényű. És még ebben az évben megjelent a korabeli világzenei hévnek megfelelően egy világok keresztezése lemeze is, a flamencót eleve frissítve, „világzenésen” játszó spanyol Ketamával (és a világzenébe belezúgó folkrocker bőgőssel, Danny Thompsonnal) közös Songhai, ami minden esély ellenére nagyon is működő zenetársítás. Szóval hogy ki is Toumani, az ebben az évben kiderült, mert későbbi szólólemeze (a talán nekem legjobb kora album), a 2007-es The Mandé Variations, vagy a minden más későbbi, valószínűtlen kollaborációi is elképesztőek. Hogy egy benjóssal is tud jót zenét csinálni? Vagy egy brazil formációval? Vagy egy jazztrombitással? Vagy blues-zenészekkel? Vagy iráni hegedűssel? Az ő kora játéka arról szól, hogy zene. Hogy zene. És nincs semmi más kérdés. Ballaké Sissokóval – akinek az apukája a történet elején zenél Toumani apukájával az 1971-es startlemezen – 1999-ben megcsinálták az ősök albumának a modernebb verzióját és a Nouvelles Cordes Anciennes is pazar lett. De tényleg bármi és minden. Nem kellett olvasni a hozzá szóló búcsúzásokat, hogy tudjuk, mennyire nagy ember volt, hogy a zenészen túl is mennyire nagy. Pár éve szinte egész nyáron csak őt hallgattam, hőségben is hűsít, akkor raktam össze ezt a hogyan hallom a lemezeit sort, amit most kiegészítettem az újabbakkal. Tényleg nincs olyan, amit ne ajánlanék jó szívvel, mind jó (na jó, tán az utolsót kivéve).

Toumani Diabaté: Best to worst (worst egyenlő még mindig jó)

1. Toumani Diabaté: The Mandé Variations 2008 2. Toumani Diabaté with Ballaké Sissoko: New Ancient Strings 1999 3. Toumani Diabaté’s Symmetric Orchestra: Boulevard de L’Indépendence 2006 4. Ali Farka Touré & Toumani Diabaté: In The Heart Of The Moon 2005 5. Toumani Diabaté: Kaira 1988 6. Ali Farka Touré & Toumani Diabaté: Ali & Toumani 2010 7. Toumani Diabaté: Djelika 1993 8. AfroCubism: AfroCubism 2010 9. Ketama, Toumani Diabaté & Danny Thompson: Songhai 1988 10. Toumani Diabaté & Symmetric Orchestra: Shake The Whole World 1992 11. Toumani Diabaté & Sidiki Diabaté: Toumani & Sidiki 2014 12. Toumani Diabaté & London Symphony Orchestra: Korolén 2021 13. Béla Fleck / Toumani Diabaté: The Ripple Effect 2020 14. Ruswell Rudd & Toumani Diabaté: Malicool 2002 15. Kayhan Kalhor and Toumani Diabate: The Sky Is The Same Colour Everywhere 2023 16. VA: Mali Music 2002 17. Arnoldo Antunes Edgard Scanturra & Toumani Diabaté: A curva da cintura 2011 18. Taj Mahal & Toumani Diabaté: Kulanjan 1999 19. Ketama, Toumani Diabaté & José Soto: Songhai 2 1994 20. -M-, Toumani Diabaté, Sidiki Diabaté & Fatoumata Diawara: Lamomali 2017 21. -M-, Toumani Diabaté, Sidiki Diabaté & Fatoumata Diawara: Lamomali Airlines 2017 22. Toumani Diabate: Toumani, Family and Friends 2022

[mokaeskacagas]

BTW ha már indul a casting a köztársasági elnöki pozícióra, csak halkan megjegyzem, L Simon éppen lehetőséget keres...

Nagyon kíváncsi leszek, mit talál ki Orbán, mert azért nem egyszerű olyan fideszest találni, akit lehet kézzel irányítani, de azért látszólag van valamennyi karaktere és nem gyűlöli a fél ország (kontinens) mint mondjuk Szijjártót.

Szavazz, hogy szted melyiknek van a legnagyobb esélye, megosztani ér, hogy nagyobb legyen a minta!

[jehova]

Danny Carey | "Pneuma" by Tool (LIVE IN CONCERT)

Artemas - i like the way you kiss me (official music video)

Chappell Roan - Pink Pony Club (Official Music Video)

4S Street - Legyen úgy, mint rég (Official Video)

Bagossy Brothers Company - Fújj meg szél ft. Parno Graszt

Misfits - Dig Up Her Bones

kezdek lassan beletörődni, hogy most már AZ IDŐK VÉGEZETÉIG ezeket a videókat fogja nekem ajánlani a Youtube. vagy hát ajánlani a faszomat: TUKMÁLNI. kábé így beégtek a jobboldali sávba, és tök mindegy, hogy PIL-t vagy Sugababest vagy mittudomén, jugó újhullámot hallgatok, akkor is ott terpeszkednek, mintegy az örökkévalóságot szimbolizálva. mostanában amúgy kezd feljönni melléjük a Billie Eilish - BIRDS OF A FEATHER (Official Music Video), meg valami Ruzsa Magdi, aminek elfelejtettem a címét. meg a telibebaszott RICK BEATO*. tőle mondjuk mindig más videót ajánl. egyszer szerintem meg fogom ölni Rick Beatót, ezt a George Clooney-fejű faszszopót.

szerintem Artemas művész arcát (amennyiben ő szerepel az indexképen, de gondolom, hogy igen) már könnyebben fel tudom idézni, mint áldott emlékű édesanyámét, isten nyugosztalja. a Bagossy Brothersre meg mindig azt hiszem, hogy az egy jelenet a Trónok Harcából. és miért nevezi bárki 4S Streetnek a zenekarát???

nyilván soha nem kattintottam rá egyikre sem (még mielőtt: ez nem AZ a Misfits, hanem valami öntribute-zenekar a 90-es évekből, egy random énekessel), és nem is fogok, de ez így is kibaszott sértő, tényleg, hát mi a picsát képzel rólam az algoritmus, hogy feltételezheti, hogy én Tool live-videókat akarok nézegetni

*arra egyszer sajnos rákattintottam, bevallom, valami kiöregedett session-zenész, aki a popzenéről fontoskodik

[haw-duck]

Ha beszél a költő

A feszültség terjed mint a penész,

És ezt húzni magunkkal tudom nehéz.

De bár éreznéd hogy előttem te mész.

Az én nyakamba ömlik az egész.

Sokan gondolják ez tőlem merész,

De szeretlek mint dallamot a zenész.

Akkor is mögötted leszek mikor felérsz,

Csak akkor húzz magad után, ha elérsz.

[angelofghetto]

hagyomáááány, hagyomány

"Hagyomány nélkül olyan ingatag lenne az életünk, mint hegedűs a háztetőn."

Gyerekkoromban tök alap volt, hogy augusztus huszadikán ágyból néztük a tűzijátékot. Olyan helyen laktunk, ahonnan oldalvást rá lehetett látni a Gellérthegyre, és bár már megvolt a pizsamaosztás, úgysem aludtunk volna a durrogástól. Aztán elköltöztünk, felnőttünk. A gyerekeimet még kis korban kivittem a rakpartra baráti társasággal, de valahogy kikopott ez a szokás, most meg még a politika is belerondít. Elvesztette a régi varázsát.

Ilyen hagyomány volt nagyiéknál a húsvét. A vacsora az öreg házban, a locsolkodás ugyanazokkal a versikékkel, és úgy tettünk, mintha nem ugyanaz lenne évről évre, de fix keretet adott az életnek, mérföldköveket az úton. Amíg éltek. És Fater, aki minden április elsején azzal ébresztett minket hajnalok hajnalán, hogy "Gyerekek! Esik a hó!!!" És vihogtunk, és úgy tettünk, mintha még aludnánk, mert már túl nagyok voltunk, és túl sokszor hallottuk ahhoz, hogy elhiggyük. Ugyanígy a mindennapi esték szerves része volt a Tévémaci fagottzenéje.

És sziveszter éjjelén végignevetgéltük az egyre csökkenő minőségű műsorokat, majd a tévével együtt számoltuk vissza a perceket, és január elseje nulla óra nulla perctől együtt énekeltük a himnuszt a szimfonikus zenekarral, persze tiszta hangon, szépen, mert nálunk valahogy mindenkinek köze volt a zenéhez. Koccintás a pezsgővel (a gyerekek is belenyalinthatnak egyet csak az ünnep kedvéért). Hosszasan aludtunk utána, és a pizsamás délelőttök szerves része volt a bécsi újévi koncert Apuval, míg Anyu zörmöcölt a konyhában, és a készülő ebéd illata úgy kúszott be a szobába, mint a Strauss dallamok a fülünkbe, és néztük a szép ruhás balerinákat, nevetgéltünk a szerzeményekben elrejtett zenei humoron, mikor pl. üllőn verte ki a ritmust a zenész, vagy beépítette a zeneszerző a csappantyúval ijesztgetést a régi korokban elbóbiskoló közönség megébresztésére, vagy hallgattuk az elmaradhatatlan Pizzicato-polkát, a Radetzky-marsnál együtt tapsoltuk ki a menetritmust a jól öltözött, felékszerezett bécsi nagyérdeművel, akinek a szembe forduló karnagy beintett, hogy mikor kezdje. És jött a koronaékszer, minden idők leghíresebb és legszebb keringője, a Kék Duna, amit megint csak együtt dúdolt a család, és ami évekkel később a 2001 Űrodüsszeia Kubrick mozi egyik ikonikus jelenetét is olyan kiválóan aláfesti, és aminél kicsit mindig elfelhősödnek a szemeim, és jön az otthon-érzés.

Aztán ez is elmaradt. Férj, gyerekek, válás, gyomor-nyomor. Lettek új rituálék, de van ami még ott legbelül visszahozza a gyerekkort, mint a húsleves illata a vasárnapok hangulatát.

Míg ezt írom, a neten élőben követem ama bizonyos újévi koncertet Bécsből, de már nem Wili Boskovsky vagy Lorin Maazel, de nem is Claudio Abbado vagy Herbert von Karajan dirigál, és nem Apuval hallgatom, nézem. Bár megtehetném.

A világ változik, az életünk változik, mi is változunk, és a fontosságaink is változnak. Minden mozgásban, ezért kellenek a kapaszkodók. A régi és új hagyományok, vagy a visszahozottak, amíg végleg el nem tűnnek az emlékezetünkből.

[kortarsfuzio]

Egyperces tanmese egy lányról önsajnáltató barmoknak (megtörtént események alapján)

Tudjátok, van az az érzés, amikor meglátsz valakit, hogy aztán úgy érzed, zavar támadt az erőben. Így volt ez velem is. Egy igen jó zenész cimborám egyszer csak bemutatta a csaját nekem egy szarrá sörözött hajnalon. Na jó, gondoltam, egy csaj a sok közül. Aztán a haver lelépett, a csaj meg ott maradt velem és a rengeteg sörrel az asztalon. Dumált magáról, meg a haverról, hogy mennyire szereti. Hamar rájöttem, hogy nem egy kétbites létformáról van szó. Csak hallgattam őt, és közben rájöttem, hogy nagyon nem illik oda, hol most van, hiszen ez a cimbora szénné fogja csalni őt. De nem szóltam. Mert minek is? És valóban, telt a nyár és a haver mindenkibe beleürítette a zacsiját, akit csak ért. A csaj meg mit sem tudott erről, egészen addig, amíg fel nem világosították erről. És nem én voltam. De tényleg nem.

Hát bazdki, ezek után, bár még igyekezett szenvedni a srác mellett, egyre többször kereste a társaságomat. Megannyi cigarettafüst szagú hajnalt eltöltöttünk együtt a diszkó hátsó részében hatalmasakat beszélgetve, de a távolságot megtartva. Volt, hogy meghányatott, mert akkoriban ezerszám kapkodtam befelé a vodkát és a gint, volt, hogy csak hosszan ölelt, volt, hogy csak ennyit mondott: “mi vagyunk a legjobbak”. És az ember nem hülye, érzi azt, ha van valami a levegőben. Volt is.

Az akkori legjobb spanomnak bevallotta, tetszek neki, vonzódik hozzám. Ami nem volt egyszerű menet, mert egy önsajnáltató, depressziós szardarab voltam akkoriban, aki piált rendesen. Nem is hazudtoltam meg magam, és én ettől a hírtől messze menekültem. Nem akartam semmi zavart az erőben. Nem akartam felvállalni az akkorra erős érzelmeimet. Nem akartam semmit, vagyis akartam mindent, de áldozatok nélkül. Olyan meg nincs. Csak vacogtam, bujkáltam, hogy aztán egy esős éjszaka az egyik bolt előtti fedett rész alá beszorulva, magamon erőt véve elmondjam neki, hasonlóan érzek.

Ekkor már ősz volt, az a hidegebb, ridegebb fajta, hónapok teltek el. Talán késő, ennyit mondott. Hazakísértem és onnantól kezdve, mintha teljesen eltűnt volna. Én csak epekedtem és átkoztam magam, ő pedig messziről integetett, de ennyi. Végül az integetés is elmaradt, mert fősulis lett, messze tőlem, egy másik városban. Talán egy jó év is eltelt, amikor a szokásos helyen összefutottunk. Ő az új barátjával jött, én meg csak részeg voltam, mint általában. Le is baszott emiatt, majd hosszan beszélgettünk, és arra jutottunk, talán össze kéne majd futnunk valamikor dumálni. És az élet bizony nagy mókamester, hogy baszódna meg.

Rá pár napra éppen melóztam, amikor jött a hír, meghalt egy csaj autóbalesetben. Gondoltam, van ilyen. Valamilyen Klári. Okés. Aztán, amikor kiderült, hogy milyen Klári is, hogy hol tanult, és hogy jelenleg hol tanul, le kellett ülnöm. Ő volt az. A temetésén ott voltam, hogy aztán évekig járjak a sírjához, majd lassan ez is elmaradjon. Mára csak emlék, és talán egy fontos lecke. Ha meccslabdád van, azt mindig kegyetlenül le kell csapni, mert ha nem teszed, az élet csap le téged.

[mukodik]

[konyvekkozt]

tegnap utcázás (utcai gondozó szolgálat) közben érkezett a bejelentés, hogy a területünk szélén mentő érkezett egy hajléktalan emberhez. a bejelentés szerint a mentő megvár minket

kiérkeztünk a megjelölt címra, sehol senki, nemhogy ment

utcásként ilyenkor sétálunk egy karikát. így találtunk rá Z-ra, aki már-már Munkácsyt idéző kompozícióban feküdt egy erdő szélén, a lekaszált dzsindzsában

mint kiderült, Z ukrán állampolgár, magyarul valamennyit tud. békésen feküdt a bal oldalán, éretlen szilvát majszolva

záporoztak felé a kérdéseink, miszerint "mikor jött Magyarországra", "egyáltalán bekerült-e a mentőautóba vizsgálatra", "fáj-e valami", "vannak-e iratai", "hol aludt előző nap", "hol aludt télen". Z nagyon együttműködő volt. volt, amire válaszolt, volt, amire azt mondta "nem értem"

kifejezte azon szándékát, hogy szívesen aludna fedett helyen, így megindult a matek, hogy hol fogadják iratok nélkül, nem magyar állampolgárként. míg a kolléga a diszpécserrel egyeztett és előkészítette a kocsit szállításra, egyedül maradtam Z-vel. megtudtam, hogy Ukrajnában zenész volt, két háza van otthon, egy szerelem miatt került Magyarországra, ami házasság után hamar válással végződött. Z húsz vagy negyven éve él nálunk, az idősíkok összecsúsztak. a beszélgetésünk a taglaltan szavalt magyar nyelv mellett nonverbális jelekre támaszkodott. Z mindvégig udvarias és türelmes volt. miután a szállítás reményében felállt, összeszedte maréknyi szemetét és sokat remélve rágyújtott pár e-cigi maradványra. pöfékelés közben előadta, hogy kell játszani a legkedvesebb hangszerén

találtunk helyet, ahol fogadták, így el is indultunk. a helyen meglepetésemre egy volt hallgatóm fogadott lelkesen

Z csak állt. bediktáltam a nevét, a helyet, ahol rátaláltunk, s egyéb alapvető információkat

tiszta ruhákat adtunk neki, s a hely lelkére kötöttem, hogy biztosítsanak neki tisztálkodási lehetőséget

két dologban nem vagyok biztos. az egyik az, hogy hova ment ma Z, megmarad-e a helyen vagy visszatalál-e a látszólag szeretett erdejéhez. a másik pedig, hogy tudja-e, hogy a házai valószínűleg nem állnak, s hazája háborúban áll. míg ketten voltunk, gondoltam rá, hogy megkérdem, tudja-e, hogy a hazája már nem olyan, mint ahogy emlékszik rá. de Z annyira a saját világában élt, hogy nem tartottam korrektnek a kérdést

tegnap megismertem Z-t, annyira, amennyire a helyzet engedte. van benne valamilyen báj. van nagyadag ráhagyatkozás és bizalom, hiszen minket alig értve mesélt és szállt be egy ismeretlen autóba. van némi gyermeki lélek abban, ahogy ismételgette "nem értem". s van abban némi világtól való távolság, ahogy az e-cigik csonkjától remélt nikotinélményt

számomra minden utcázás egy vendégség, ahol így-úgy közterületen élő hajléktalan emberek "otthonába" lépek be. Z egy külön kaland volt. használnom kellett megannyi év tapasztalát, hogy jól kérdezzek, s a nyelvi korlátok ellenére is bizalmat építsek

Z velem marad egy ideig. mint ahogy a volt hallgatóm is, aki a kurzusomon találkozott haljéktalan emberekkel, s teljes lelkesedéssel mondta, hogy "mosolygós szép estét!"

olyan kisvilágba kerültem tegnap, amit nem is sejtettem. viszont most szeretném elengedni ezt az élményt, mert a főállásomban húsz lakó ügyeit egyengetem, akik közül kettőnél rezeg a léc

na, mindez nehezen érthető. és csak azt szerettem volna elmesélni, hogy tegnap találkoztam Z-vel, aki egy erdőben él és talán nem tudja, hogy a szeretett szülővárosa már nem áll, de ránk bízta magát

[500album]

Bob Dylan - Blood On The Tracks (1975)

Ahogyan korábban már írtam Joni Mitchell kapcsán, kicsit tartottam ettől a lemeztől, de összességében kellemes csalódás volt. Illetve itt is az a helyzet állt elő, hogy egy olyan előadóval van dolgom, akit nem igazán ismerek, és rögtön a 15. albumával kezdem a sort, szóval így nehezen helyezem kontextusba.

Amit eddig hallottam Dylantől, azok mind a korábbi munkásságából való, gitározós, szájharmonikázós nagy megfejtések voltak, és ez az a hangzás, amivel őt azonosítom, és ami miatt nem is éreztem soha késztetést, hogy jobban beleássam magam a zenéjébe.

Amikor hallgatom ezeket az albumokat a listáról, főleg ha olyanról van szó, amit egyáltalán nem vágok, akkor közben mindig utánaolvasok. Most is így tettem, és annak ellenére, hogy tényleg nem volt rossz élmény a lemez sem, a hozzá kapcsolódó infókat érdekesebbnek találtam.

Az egyik ilyen, hogy Dylan az album legelső nyers változatát megmutatta néhány zenész barátjának, többek között a Crosby, Stills & Nash hármasnak is, amiből az utóbbi azt mondta a dalok meghallgatása után, hogy "He's a good songwriter ... but he's no musician." IGEN! Köszi Graham Nash, hogy megerősítettél ebben a gondolatban, ha te mondod, akkor így is van! Nekem is mindig ez volt az érzésem, hogy Dylan inkább egy költő vagy ilyen slammer (bocs Bob, nem akarlak megsérteni ezzel), akinek a zene csak másodlagos, harmadlagos dolog, ezért nem is fordít rá annyi figyelmet.

És ennél az albumnál is így volt - a dalokat először a szokásos akusztikus eszköztárral vette fel Dylan, és így is akarta megjelentetni, de aztán eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha raknának mögé rendes zenekart. Az első próbálkozás a korábbi gitárosával volt, aki ezt mondta a dalokról: "They all began to sound the same to me; they were all in the same key; they were all long. He was sort of pissed off that I didn't pick it up." IGEN! Köszi Mike Bloomfield, nekem is ugyanez volt a benyomásom, miközben hallgattam.

Aztán megpróbálkoztak egy másik zenekarral, akiket két nap után elküldtek, mert nem tudták tartani a tempót Dylannel meg a munkamódszereivel, miszerint "Sometimes he will have several bars, and in the next version, he will change his mind about how many bars there should be in between a verse. Or eliminate a verse. Or add a chorus when you don't expect." IGEN! Köszi Phil Ramone, pont ilyennek képzeltem eddig is ezt a csávót!

Végül két különböző csapattal, két helyszínen, sokszori nekifutásra, de csak összeállt az a verzió, ami megjelent. És számomra is ez tette fogyaszthatóvá az egészet, hogy nem csak a gitározós, szájharmonikázós (amit amúgy nem is szeretek!) sztíló megy 51 percen keresztül, hanem ennél gazdagabb a hangzás.

A Lily, Rosemary and the Jack of Hearts volt az egyetlen dal, amit skippeltem kb két és fél perc után, mert megláttam, hogy még hátra van belőle hat és fél, és hát sajnos ezt a hillie-billie-dixieland-bendzsós hülyeséget nem bírom. :(

Viszont a You're a Big Girl Now kifejezetten tetszett, még az is lehet, hogy máskor is fogom hallgatni.

Congratulations, you are marked safe from your first ever Bob Dylan album! Ja, és várom a filmet, állítólag a kis Timothée nagyot alakít benne.