#Tornai József

[majestativa]

Why are my eyes so ancient?

József Tornai, The Face of Creation: Contemporary Hungarian Poetry

[lelkigyakorlatok]

David Herbert Lawrence: A hal

Hal, ó hal, nem sokat számít, föltámadnak a vizek és elborítják a földet vagy elsorvadnak az üreges helyeken, neked olyan mindegy! Te vizi, vízalatti lény, alámerült és hullám-borzongatott. Ahogy a vizek hömpölyögnek, úgy hömpölyögsz te is. Vizek mosnak, egybe-mosódsz velük, sose válsz ki belőlük. Te sose tudsz, sose értesz. Életed két oldalad érzékelés-zsilipje, uszonyaid cséplőinek csobbanása, farkad csavart fordulata a mélyben és viruló víz a tűzre kopoltyúid kapuin át; merev víz-szemek. Még a kígyók is összebújnak. De te hal, te vizekben ringatózó, te csak a vizekkel bújsz össze, csak egyet simogatsz. Se ujjad, se kezed-lábad, se ajkad, se gyöngéd orrod, se vágyakozó hasad, se sóvár ágyékod, semmid sincs. Csak te meg a meztelen őselem, a lengő-hullám. Ficánkoló bádogdarabok az esti fényben. Ki lövelli ki magját a meztelen árba? A hullám-anya ölébe? Ki úszik méhébe-zárva? Ki bújik össze néma szenvedélyének, méh-elemének vizeivel? – A-hal a földalatti vizekben. Vizekre bízott kenyerének mi az ára? Őmaga, teljes ezüst-maga a vízben, nem több. Semmi több. Őmaga és a víz. Táplálék is, persze. Víz-mohó szemek, nyitott szájkapu és sürgő-nyüzsgő, erős hátgerinc meg a has, az evésre-vágyó, nyeldeklő has. És félelem is! Ismeri a félelmet! Kiguvadt szemek, iramodás, mely szinte sikoly, szinte hal-hang, mikor a csuka jön... Aztán a vidám félelem: fürgén fordul el a farki egy árnyéktól. Táplálék meg félelem és joie de vivre, szeretet nélkül. Megfordítva: joie de vivre és félelem meg táplálék, mindez szeretet nélkül. Quelle joie de vivre dans l'eau! Lassan bámulni át a vizeken, egyedül az őselemmel; lemerülni, fölcsapni és elaludni a vizekkel; nem-hallható kis hullámokkal beszélni a hullámoknak, kopoltyúval szedni lélegzetet az árból, míg közvetlenül az árba ömlik a lassú halvér: a hal-tüzet kivonva, egyesülni a víz elemével maga alatt, mint egy szeretővel; fölszökkenni ficánkoló csattanással, ingerlően, a levegőbe. És visszabukni az ár arcára mért ütéssel és lemerülni. Halnak lenni! Ó tökéletesen, kétségek nélkül halnak lenni a vizekben! Szeretet nélkül és mégis annyira elevenen! Megszületve, mielőtt Isten szeretet volt, mielőtt az élet tudta, mi a szeretet. Megelőzve mindent gyönyörűen. Tudjuk: a halak együtt iramlanak. Suhannak rajokban. De hang nélkül, kapcsolat nélkül. Nem váltanak szót, nincs görcsük, még dühük, egyetlen érintésük sincs. Sokan, lebegve, együtt, s örökre távol egymástól, mindegyik külön-külön magában a vizekkel, egy hullámon a többiekkel. Csak a víz mágnesessége közöttük. Láttam egy vízisiklót, úszott az Anapón át s azt mondtam a szivemnek: ezt nézd, ezt nézd Föltartott fejjel kormányoz, akár egy madár! Ritka példány, csak hát odatartozik a... De csónakban ülve a Zeller-tavon, onnan figyelve a halakat a lélegző vizekben, ahogy följöttek, úsztak s járták útjaikat – azt mondtam a szivemnek: kik ezek? S a szívem nem vallhatta magáénak őket... Karcsú, fiatal csuka, kecses uszonnyal, szürkecsíkos gunyában, egy csuka fiatal kölyke oldalog el odalent, félig kívül a látókörön, mint valami suhanc a homályos járdán... Aha, ez valami beavatott! De közelebbről megnézve a mozdulattalan, halottas mozgást, a természetellenes hordótestet, vámpír-hosszú orrot... nem ujjongtam tovább érte. Hibát követtem el: nem ismertem a szürke, egykedvű lelket a vízben, az erős egyéniséget az árnyékban, az egész hal-elevenséget. Nem ismertem az ő Istenét. Nem ismertem az ő Istenét. Ez talán a legvégső beismerés, amit az életnek ki kell csikarnia belőlünk. Csak homályosan láttam: egyszer egy nagy csuka támadott, a kis halak szétröppentek, mint a forgács. Azt mondtam a szívemnek: vannak korlátaid, szívem. Mint az Istennek. A halak rajtam túl vannak. Más istenek az én köreimen túl... istenek az én Istenemen túl... Rajtam túl vannak: a halak. Állok létem határán, nézek azon túl és a halat látom a másik világban, ahogy valaki áll a parton, onnan néz befelé. Vártam-vártam egyszer egy hosszú bottal s hirtelen kirántottam egy aranyos-zöldes, csillogó halat a mélyből, forgattam a fejem körül, mint egy fényudvart, ugrált a zsinóron a levegőben. Mikor kiszedtem tátogó, víz-kérges szájából a horgot, láttam rettegés-düllesztette szemét, vörösarany, víz-drága, tükörsima szemét; s éreztem, hogy lüktet kezemben nyálkás, vergődő élet-dobogása. S önvádló szívem azt gondolta: nem én vagyok a teremtés mértéke. Ez rajtam túl van: ez a hal. Istene kívül áll az én Istenemen. És az aranyzöld, tiszta fénymáz-nyálka ottragadt a tenyeremen, a vörösarany tükör-szem megmerevedett és kihunyt, a víz-lágy körvonalak elmosódtak. De csak azután, hogy már tudtam: előbb született, mint az én napom fölkelt, előbb az én napomnál. Ő indult útjára előbb. És én, számára a napfény sokujjú rémsége, én okoztam a halálát. A halak, az arany és vörös szeműek, tisztazöld ragyogásúak, arany-alattiak, a világ-előtti magányúak, a több-mint szeretet-nélküliek, a fehér-húsúak: ők más körökben mozognak. Ők kívülállók. Vízi-vándorok. Egy elem lényei. Vízlakók: külön-külön mind. A macskák és a nápolyiak, a kénköves nap-bestiák több-mint-vízként szomjasak a halakra, a víz-elevenségre, hogy oltsák vele túl-kénköves égedelmeiket. De én, én csak ámulok, én nem ismerem, nem ismerem a halakat. Kezdetben Halnak nevezték Jézust... És végezetül. Fordította Tornai József

[brvegel]

Tornai József: Hamisan játszott, 1893

[hirzilla]

Ma van a költészet napja http://hirzilla.hu/hirek/online-hirek/hirtv/2019/04/11/ma-van-a-kolteszet-napja/?feed_id=33481&_unique_id=5caec9592e40a 1964-től minden évben április 11-én, József Attila születésnapján tartják Magyarországon a költészet napját, amelyre évről évre irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal, koszorúzásokkal, közös versmondásokkal, filmvetítésekkel, kiállításokkal, színházi előadással, rendezvényekkel készülnek Magyarországon és a határon túlon egyaránt. Idén tizennyolcadik alkalommal jelent meg a Magyar Napló Kiadó gondozásában Az év versei antológia, amely mintegy negyven magyarországi és határon túli magyar folyóirat közlése alapján az elmúlt év legjobb verseiből nyújt sokoldalú válogatást. A kötetben 101 költő szerepel, a legidősebb az idén 92 esztendős Tornai József, a legfiatalabb a 29 éves kárpátaljai Marcsák Gergely. A kötet élő bemutatója az idén kilencedik alkalommal megszervezett Versmaraton lesz csütörtökön, amikor a szerzők közül mintegy százan tizenkét órán át, egymást váltva olvassák fel verseiket a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) és a közmédia csatornáin. A felolvasásokat az Egyetem téren nagyméretű LED-falon, a PIM udvarán pedig kivetítőn lehet követni. A Versmaratonról az M5 kulturális csatorna és a Petőfi Rádió is beszámol. Az M5 több alkalommal jelentkezik a Petőfi Irodalmi Múzeumból (PIM), ezzel párhuzamosan egy internetes stáb a fővárost járva Facebook-bejegyzésekben számol be a legizgalmasabb költészet napi megmozdulásokról. Külhoni helyszíneket is bevonnak a költészet napi műsorokba, valamint vidéki városokból is jelentkeznek. Mindennek az összegzése lesz majd látható az esti kulturális híradóban és az Ez itt a kérdés című műsorban. Az M5 műsorstruktúrája egész nap a költészet napjához idomul. A Versmaraton keretében első alkalommal adják a Magyar Írószövetség Debüt díját. A Versmaraton kísérőrendezvényeként ismét kiírták a HangHordozók című pályázatot, amelyre Az év versei 2018 kötetben szereplő bármely vers megzenésítésével lehetett jelentkezni. Ennek döntője az A38 hajón lesz május 4-én, ahol a legjobb pályázókat a zsűri személyesen is meghallgatja majd. A Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) tematikus irodalmi sétákkal várja az érdeklődőket a budapesti, Fiumei úti sírkertben, Veszprémben versbuszok járnak majd, ahol a Petőfi Színház Fizesse verssel színházjegyét! programja keretében a versmondásért színházjegy is jár, de csütörtöktől egy héten keresztül ingyenesen, regisztráció nélkül elérhető lesz a Müpa digitális irodalmi gyűjteménye is. Balatonszárszón koszorúzással és szavalóversennyel tisztelegnek József Attila előtt, Nógrád megye több pontján közös versmondással, zenés irodalmi előadással, megzenésített versekkel, Ady és Csinszka kapcsolatának felidézésével készülnek az ünnepre. Győr-Moson-Sopron megyében felolvasómaraton, verskommandó, versmondóverseny és koncert is szerepel a programok között, Szombathelyen óriás puzzle kirakás, verses délután és hangos lakáskoncert lesz, Zala megyében könyvtárosok motoros kísérettel viszik el a költeményeket a zalaegerszegi iskolákba, a nemzetközi kezdeményezésekhez hasonlóan továbbá ezen a napon több magyar város kávézójában is lehet majd verssel fizetni. A pécsi Kodály Központban Liszt Ferenc, Kodály Zoltán és Bartók Béla műveit tűzi műsorra a Pannon Filharmonikusok zenekar, a Fugato Orchestra és Lackfi János pedig Tatabányán Hibrid dalok címmel ad közös koncertet. Lutter Imre előadóművész, a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke az egyéni versmondás világrekordját készül felállítani a költészet napja alkalmából a Fészek Művészklubban. Az Ugorj be egy versre! szlogennel meghirdetett programhoz színészek, énekesek, sportolók, előadóművészek, versmondók is csatlakoztak. MTI http://hirtv.hu/kultura/ma-van-a-kolteszet-napja-2479547?utm_source=feed&utm_medium=rss

[ungparty]

…a tragédia azzal kezdődött, amikor mi, a hazából politikai-világnézeti okból kitagadottak hiába vártuk, hogy bent maradt társaink majd ellene szegültnek ennek az árulásnak. Majd szót emelnek miértünk. De nem tették meg. Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a túlbuzgó Konrád-kirekesztőt, Szörényi László vagy Szakolczay Lajos nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért.

[lelkigyakorlatok]

Rainer Maria Rilke: Advent

A szél pásztorként űzi-hajtja az erdőn pehely-nyájait, s a fenyők sejtik, mára-holnapra gallyukat fények szentelik, s hallgatóznak. A havas útra szélesen borul a sok ág, szelet fog, s várja kinyúlva a dicsőséges éjszakát.

Fordította Tornai József

[lelkigyakorlatok]

Lassi Nummi: Concerto grosso

Hallgasd  ezt a dallamot,  e napok, e fű, e kövek dallamát.  Az emberek, a szavak, a tekintetek dallamát,      a gazella, a tigris, a dámvad és pacsirta dallamát,  a folyamok dallamát, a sötét és csöndes szoba, a messzi, elfelejtett illat dallamát.  A sötét szoba, a meleg – jeges fényesség, erős emelkedő lépcsők  dallamát halljad, befagyó tengerek, összeroppant komphajók dallamát.  Halld kifeszített hidak, a megvalósulásban fölszabadult tett,      a szépségbe hulló mozdulat dallamát,  az íj és nyíl, felhő és villám, a kőgörgeteg, visszhang      – a vágtába kapó paripa dallamát.  Halld meg a magamegadás és dac, a szürke, hideg és kemény táj dallamát     – a ködös szikla, lángbanálló erdő,     a tajtékból kiugró kőrakás dallamát. Halld meg a hallgatás dallamát. Halljad a megnyíló ajkak dallamát - ne engedd el a füled mellett, simítson végig a kézen, a hajon és hallja meg dallamát. És halld az acélos gyöngeséget, az üvegerő dallamát, és halld meg a tükrök dallamát, verd vissza, tűnj el és légy készen már születésed percében, mikor hallod     a tükrök darabokra-törésének dallamát: az önmagát sejdítő forma, a szilárdságtól megszabaduló erő dallamát: szüless meg, lépj ki tükreidből, tükreid szilánkjaiból és légy szabad! És légy készen és nyújtsd kezed, hogy megfogja a sötétségben várakozó kezeket. Így hallgasd, ami még hátravan: napok és éjek áradó dallamát. Halld a vidám napokat, a ködöt, a szelet és esőt és felhőket. Ne felejtsd el a gyöngédséget, az érintést, az egyszerű öröm és cirógató tekintet dallamát. Ne fuss el a halál dallama elől. Tiszta az és fáradt és szabad. Hagyj minden mást, hagyj minden mást: keresd csak a csönd dallamát, partjára építsd házadat. Mikor kész lesz, mikor ott állsz ajtajában, némuljon el a csönd, támadjanak új hangok a némaság határain: és hallasz új hangot, zeng a világ minden hangja. Csak hallgatod. Meghallgatsz minden hangot, minden hangot, mégis csak egyet hallasz, - egy távolit-közelit - mindegyiken át. Nem éjszakákat, nem nappalokat, nem szerelmeket, nem kínt - már nem azt.     Csak az áradó dallamot. Nem a kezdetet, nem a véget. Halott vagy és élsz. tedd föl koronád, tedd szabaddá tekinteted,     úgy hallgasd, fölemelt homlokkal.

Fordította Tornai József 

[lelkigyakorlatok]

John Engels: Barátaimhoz

Ismerem határainkat, barátaim, hogy mi forog bennünk, bolygónk lassú forgással zuhan bele az olvadt magba. A szélekről,

foszlott peremekről beszélek, hol a táj végződik, érparti füvek kacskaringóiból. Semmit se értek.

Szemem minden tavasszal a szoros tekercsből kibomló strucc-páfrányon, az árvizeken, a tépett, szőtt palástokon. Rajtatok a szemem, barátaim,

semmit se értek. Tekintetem követi a született vadakat, a szellemeim-lakta pisztrángot, halvány kopoltyút, az egyenletes lüktetést, a levegő

könnyű áramain találkozót. Tudom, mindez hogy suhan hideg, kimért forgásban a láng hegye körül s pörög a központi mag fekete

hamu-kútjában. A galaxis a feszítésnek engedve kiterjed. Hallom a templomi harang ütését, zengő nyelvét a hűvös szelekben, a kerek szív ökölbe-szorulását, megkeményedését, a vér

megkeményedését ott, hol a lazac egy helyben áll az ömlő patakban, és a fa új hajtása kipattan. Veletek lakom, barátaim,

a sűrű központokban, hol gyantás vércseppek közt kősziklák őrlik egymást a folyamágyakban, fagyott napok dagadnak és rügyezik a nyárfa.

Fordította Tornai József 

[lelkigyakorlatok]

Zbigniew Herbert: A hang

Megyek a tengerpartra hogy meghalljam a hangot két egymásutáni hullámcsapás között

de nincs hang csak a víz öreges fecsegését hallom a sós semmit a kőhöz száradt fehér madár szárnyát

megyek az erdőbe ott pihenés nélkül zizeg a homokóra a levelek átfolynak a fekete földbe és a feket föld a levelekbe a föld hallgatását óriási állkapcsú bogarak falják föl

megyek a mezőre a rovar-létek tűivel odaerősített sárga és zöld lemezek zenélnek a szél minden érintésére hol az a hang föl kellene csendülnie mikor egy pillanatra elnémul a föld fáradhatatlan monológja

semmi csak susogások csattanások kirobanások megyek haza és elfogadom a kétarcú tapasztalatot vagy a világ néma vagy én vagyok süket

de az is lehet hogy mind a kettőnket megbélyegeztek a nyomorúsággal

kart karba kell hát ölteni és előrenyomulni az új látóhatár felé a görcsös torok felé melyből az az érthetetlen csobogás kiszökken

Fordította Tornai József

[lelkigyakorlatok]

David Herbert Lawrence: A teknőc kiáltása

Azt hittem, néma, azt mondtam: néma, és akkor meghallottam a kiáltását. Először csak egy gyönge sikolyt az élet mérhetetlen hajnalából, messziről, olyan messziről, mint az őrület: a látóhatár pirkadó széle alól, messzi, nagy-messzi, távoli sikolyt. A teknősbéka in extremis. Miért vagyunk a szexualitás keresztjére feszítve? Miért nem hagytak meg kerek-egésznek, egymagunkban befejezettnek, ahogy kezdtük, ahogy ő is kezdte, tökéletesen egymagában? Távoli, fülünknek való sikoltás volt, vagy közvetlenül a plazmában hangzott föl? Rosszabb, mint az újszülött sírása, sikoly, nyögés, kiáltás, diadalének, haláltusa, vajúdás-jaj, beismerés, egy egészen kicsi, távoli csúszómászó az első hajnal pillanatában. Csatakiáltást hallató, győzelmes, éles-gyönyörű a halálsikolyos hüllő: miért hasadt meg az ég kárpitja? Ez a lélek beszakadt membránjának cikkanása? A férfilélek membránja félig zenei, félig rettegő cikkanással szakadt szét. Keresztrefeszítés. A hímteknőc odatapad a nehézkes nőstény odufalának hátuljához, fölmászik, ráfeszül, szétterpeszkedik, kinyúlik a páncéljából teljes teknőc-meztelenségében, hosszú nyak, kitolt, sebezhető végtagok, szétterpesztve a nőstény házának tetején, és a mély, titkos, mindent áthatoló farok meghajlik a nőstény falai alatt, kinyúlik és nyomul feszesen, s mégjobban kinyúlik gyötrődve a végső megfeszülésben, míg hirtelen, az egyesülés görcsében, szeretkezve, lökdösődő ugrással, ó! kinyitva elnyújtott nyakából összeszorított arcát, azt a törékeny kis nyögést hallatja, éppen-csak-hallhatóan rózsaszín, repedt, öregember-szájából, kiadva a lelkét vagy pünkösdi sikolyként megkapva a lelkét. A sikolya, a pillanatnyi lecsillapodása, az örök csönd pillanata, de nem könnyebbül meg s egy újabb pillanat múlva az egyesülés hirtelen, ijesztő lökése, és rögtön utána a kifejezhetetlenül gyönge nyögés - és így tovább, míg testem utolsó plazmája is visszaoldódott az élet őseredeti kezdetlenségébe, a titokba. Így párzik és így sikolt időről időre, azzal a gyönge, tépett sikollyal minden lökés után; gyötrelmes szünetek, a teknőc-örökkévalóság, korok hosszán tartó teknőc-szívósság, szív-dobogás, lassú szív-lüktetés, a következő görcsig kitartó. Emlékszem, mikor kisfiú voltam, hallottam egy béka sikolyát: lábát bekapta egy rácsapó kígyó; emlékszem, mikor a kecskebéka először brekegett bele a tavaszi koncertbe, emlékszem, hogy hallgattam a vadludat az éjszaka torkából: visszhangozva kiáltott a vizek tükre fölött; emlékszem az első alkalomra, mikor a sötétben egy bokorból a csalogány éles kiáltása és gyöngyöző szava fölverte lelkem szakadékait; emlékszem a nyúl sikolyára, mikor az éjféli erdőn mentem át; emlékszem a folyató üszőre, bőgött és bőgött órákon át, csökönyösen, elnémíthatatlanul; emlékszem első ijedtségemre, mikor szerelmes macskák vérborzongató nyávogását meghallottam; emlékszem a megrémült, sebesült lóra, a távoli villámra, és messze futottam egy vajúdó nő sikoltásától, olyan volt, mint a bagoly-sivítás, és figyeltem egy bárány első bégetésére, egy kisgyerek első nyöszörgésére, magában énekelgető anyámra, a fiatal bányász szenvedélyes torkából kitörő első tenorhangra, ő már akkor régen a halálba itta magát, és idegen beszéd első szótagjaira vad, sötét éjszakán. De több, mint mindezek, kevesebb, mint mindezek, az önkívületbe esett hímteknőcnek ez az utolsó, furcsa, gyönge nyögése üzekedéskor, ez a csöpp hang az élet látóhatárának legtávolabbi pereme alól. A kereszt, a kerék, melyen csöndünk először megtört, a szexualitás, mely megtörte tartásunkat, magányos sérthetetlenségünket, mély csöndünket, kitépve a kiáltást belőlünk. A szexualitás hanggá tör mindnyájunkat, kiáltozni kényszerít a mélységeken át, kiáltozni, kiáltozni a kiegészülésért, énekelni és szólni és énekelni újra, hogy választ kapjunk, hogy ránktaláljanak. Mert ami szétszakadt, újra egésszé kell válnia, miután olyan sokáig kerestük, ami elveszett; ugyanúgy kiált a teknőc, mint Krisztus, mint Ozirisz az elhagyatottságból: hogy ami egész volt, szétszakadt, hogy ami kettévált, újra egybe kell forrnia az egész világmindenségben.

Fordította Tornai József