Repülővel és stoppal Firenzébe
In medias res. Találkoztam fél év után Rebivel csütörtökön, kifulladásig vele töltöttem az estémet a Sopron-Budapest stopjáratot követően, ami egyébként úgy alakult, hogy 15 perces hüvelykujj-torna után fölvett egy újságíró, aki egészen Budapestig hozott engem és ifjú stoptársamat.
Szegény Ádám nagyon várt már engem, az ismerőseim közül tudomásom szerint ő lakik legközelebb a reptérhez. A héten fölhívott telefonon, hogy s mint vagyok, meg a pályázati tervemől meséltem neki, és akkor ajánlotta föl, hogy aludjak nála. Amúgy is mindig tőle megyek Olaszországba, hehe. Éjfél körül estem be hozzá hullafáradtan, szegényke nagyon beteg volt pont, de még zongorázott, míg engem várt. Egy-másfél órát beszélgettünk, vagyis sajnos főleg én beszéltem, már megint. Negyed kettőkor nyugovóra tértünk, ám nekem nem volt nyugovásom. Másfél órát hánykolódtam az ágyban, jobbra-balra vetettem a testemet, annyira izgatott voltam, hogy a repülőgépet elérem-e, és a stoppolás hogyan megy majd az olasz vidéken. Valaminő megmagyarázhatatlan jelenség volt, hogy egyszeriben álomba szenderedtem. De egy SMS fölriasztott. Az AXA Bank írt a legújabb kondícióiról éjnek évadján, hogy nehogy már akár másfél órát is egyhuzamban végig tudjak aludni a nagy út előtt.
Négykor pakkra álltam, kalap-kabát, amikor Ádám is kitámolygott, hogy ő bizony kikísér engem a Határ úthoz. Hiába próbáltam lebeszélni, fejébe vette, és segített eltalálni a 200E megállójához, nagyon kedves volt. Egyedül nagyon elveszettnek éreztem volna magamat bóklászva a sötét, hideg, hatalmasranőtt játékkockaházak között.
Repülőtér, repülőtér, atmoszféra-sárkányok tanyája! Ami érdekes itt történt, hogy álomtól részegült fejjel támolyogtam át a tömegen mindenféle ellenőrzéseken, és még így is kiszúrtam Ildit, aki az első repülésemnél is nagy szerepet játszott. Azonnal felhívtam őt telefonon, én még a kilométeres sor közepén voltam, ő meg most ment át a kapun, a mobofonja még a dobozban a futószalagon, de én hívtam, persze szívbajt hozva rá, hogy mi baj lehet velem, hogy hajnalban hívom. Miután gyorsan közöltem vele, hogy látom őt a reptéren, kutatni kezdett a szemével, meg is látott, s úgy döntött, megvár. Nagyon szeretem Ildit, csodálatos nő. Vettem tőle néhány olasz mondatot, amik a stoppoláshoz majd kellhetnek, igaz, Ádám is adott néhányat, de jobb szeretek egy dolgot többfelől bebiztosítani. Ildi Londonba ment, húsz perccel később indult az ő gépe. Jól eldiskuráltuk az időt, ő küldött, hogy menjek, nehogy lekéssem a gépet. Egyáltalán nem figyeltem semmire, csak Ildire, és így a kapuzárás teljesen kiment a fejeből. Amikor szaladtam a géphez, követtem a kijelzőket, s a Milánói gépnél utolsó figyelmeztetés volt kiírva, hát engem senki nem figyelmeztetett ezelőtt, annyira fura volt ez a megfogalmazás, de csak mentem, mentem. A kapunál lévő kijelzőn a Milánói géphez már ez volt írva: kapu lezárva. DON'T PANIC!!!-üvöltöztem őrült módjára, s lobogtattam oda jegyemet egy unottan álldogáló kosztümös kisasszonynak. Ő valamit telefonált az érdekemben, aztán beengedett a kapun, ahol kilométereket szaladtam a repülőgéphez, amin sajna már nem volt hely az ablak mellett, pedig egy csomóan csak aludtak. Én annyira, de annyira szeretek nézelődni az ablakból! Emberek meg alszanak mellette!!! Őrület. Felszállni egyébként olyan, mintha drogoznál. Vagy mintha extrémsportolnál. Egészen más tudatállapot. A testedben minden kis sejt forogni kezd, szédülni, alélni, orgazmust élni. Imádom!
Hálisten, hogy Orsi (a csütörtöki és amúgy gyakori stop-pajtásom) elhívott egy kiállításmegnyitóra, mert ott megismertem egy olyan lányt, aki már stoppolt repülőtérről. Ez is mekkora zsenialitása a világmindenségnek, hogy egy hetet végigizgulok, végigkérdezem a stoppos barátaimat, hogy repülőtérről kistoppolni mennyire működik, és semelyiknek sem volt tapasztalata. (Persze mindenki bíztatott, hogy ugyanmár, menni fog az!) Erre egy nappal az út előtt megismerkedem egy lánnyal, akitől kaptam is egy jó tanácsot: NE STOPPOLJ REPÜLŐTÉREN. Inkább menj oda az emberekhez, és kérj fuvart. Hát ööö... ez a kunyizás nagyon nincs ínyemre, de majd meglátjuk.
Milánói röptér. Mentem, mentem a vonuló tömeggel, előttem még magyar hangok, két srác, egy nő, bőröndöstül, az egyikük kijött eléjük, a szövegkörnyezetből vált nyilvánvalóvá. "Heló, bocsánat, kocsival vagytok? Csak mert szeretnék Firenzéig elstoppolni, és ha tudtok bármi tippet adni, vagy akármi,..." Elsötétült annak a fickónak az arca, aki kijött eléjük "Nem tudunk segíteni." "Hm. Oké, köszi." Hm.
Sétálgattam körbe, de óriási a reptér, mindenhol az, úgyhogy ahol személykocsit láttam parkolni legelőször, oda mentem. Eleinte stoppoltam. Kiálltam az egyik autóskijárathoz a kis PARMA-táblámmal, és vidáman lengettem hüvelykujjamat. Közben gyalogosok is elsétáltak mellettem, az egyik bíztatott "Very far." "Köszi.", és nevettem. Mert legalább ő reagált a létezésemre. Aztán lassan elkezdtek az autósok is bizonytalan gesztusokat tenni, de húsz perc után azt mondtam, én bizony odamegyek az emberekhez, aztán legföljebb újra visszaállok ide. Álldogált már egy nő egy ideje, cigarettázott, téblábolt a hatalmas autója körül, ja, igen, csupa gyönyörű autó volt ott. Odamentem hozzá, eleve kiagyalt tervem volt, hogy csakis nőkhöz megyek oda, nehogy félreértsék a helyzetet. Azt mondta, nem tud segíteni, de őszintének tűnt, nem úgy, mint a magyar. Lehet, hogy a férjét várta, akiről most derült ki, hogy megcsalta őt, és most el fognak válni. Mittudomén.
Aztán odamentem egy másik nőhöz, bent ült a kocsijában, matatott a telefonján éppen, persze, ezt csinálja ma már szinte mindenki, aki várakozik. Nagyot ugrott az ülésen, amikor (pedig) a túloldalról bekopogtattam hozzá, megijedt a hirtelen jöttömtől, aztán próbáltam neki a bemagolt olasz mondatokat mondani, nem értette, úgyhogy mutatnom kellett neki a papírt, amire felírta még nekem Ildi. :D És angolul kezdtem részletezni a szituációt, ő meg beinvitált maga mellé az anyósülésre, nagyon-nagyon aranyos volt, de meg volt illetődve nagyon. Mondta, hogy a fiát várja, aki most jön haza New Yorkból, ott dolgozott most. Furcsa, mert a felét olaszul mondta, és mégis megértettem. De érteni ő is egész jól értett engem. Ott üldögéltünk, vártuk a fiúcskát, addig mutogattam neki pár dolgot, kommunikáltunk, kellemes volt. Aztán jött a srác, nagyon jó arc volt, örült nekem nagyon, én meg neki, mert vele tudunk angolul biztosabban beszélni. Göndör fekete, piercinges, tetovált, laza talján, szakadt ruhában. Meg is lepődtem, mert az édesanyja olyan tip-top volt, hogy azt hittem, majd egy vasaltnadrágos ficsúr jön.
Elszívott egy cigarettát, beszélgettünk, míg anyukája elszaladt a "bathroom"-ba.
Mondtam ám nekik hamar, hogy engem, ha az első benzinkúton kidobnak, már az is jobb, mint ha itt állok a reptéren. Aztán végül egy-másfél órán keresztül vittek, vittek. Vittek. Útközben készítettem róluk egy-két fotót, hogy beilleszthessem a memoáromba, hogy megmutathassam majd a barátaimnak. :) Majd egyszeriben megálltunk, és egy fura építménybe bementünk, piac-féle volt, de nem piac volt, hanem később kiderült, hogy pihenőhely, mint máshol a sztrádamenti benzinkutak, csak itt a bolt külön van a benzinkúttól, valamivel nagyobb, és néha lepukkantabb, mint egy drága benzinkút.
Minden hülyeséget lehet kapni, és a zsongás miatt kelt piac-hatást, na mindegy, a lényeg, hogy úgy mentünk be oda, hogy igyunk egy kávét vagy egy cappucino-t. Hiába mondtam, hogy én ilyenekkel nem élek, "de, de, a vendégünk vagy!". Á, fantasztikusan édesek voltak. Az anyuka készített rólam egy fotót, hogy akkor már ő is, a sráccal meg telefonszámot cseréltem, aztán amikor dolgunk végeztével kimentünk, akkor derült ki, hogy ők most elbúcsúznak, mert mennek visszafele, de ez az irány jó nekem Firenze felé. Döbbenetes volt, hogy nem elsietnek, hanem ha el is hoztak engem a részcélig, még ittak velem egy teát. Sőt, az anyuka még erősködött, hogy a telójáról hívjam föl Vikit, akihez megyek. Felhívtuk, bár fogalmam sem volt, mit mondjak neki, elvégre honnan tudjam, mikor vesznek föl legközelebb, még Milánó mellett voltam, csak a másik oldalon. Megköszöntem a barátiságot, és nekivágtam az útnak.
9.24-kor kezdtem tolni az ipart, csak át kellett sétálnom a benzinkút kivezető szakaszához. Egy órát rostokoltam ott, hűvös volt, borult idő, nem volt ínyemre. Az tetszett, hogy gesztusokat tettek a sofőrök, még ha a legtöbb nem is állt meg. Egy megállt, hogy megmondja, nem tud elvinni. :D 10.30-kor az egyik tankoló fiatalember bátortalanul magához intett, mondta, hogy bár nem Pármába megy, de abba az irányba, úgyhogy elvisz, ha akarom. Akarom, hogyne akarnám! Behuppantam mellé, és elkezdtem firkálni a következő táblát, miszerint Bologna. Ezt látva elmosolyodott, és mondta, hogy ő Bolognán túl megy, tehát odáig is el tud dobni. Akkor kezdtem neki kifejteni, hogy, "igen, nahát, én meg még Bolognán is túl megyek, Firenzébe. :D" Persze Bolognánál nekem el kellett kanyarodnom délnek, úgyhogy az már extra mák lett volna, ha neki is. Szóval megírtam a végső táblát, FIRENZE. Aztán beszélgettünk, szegénykém kissé törte az angolt, pedig még én is töröm, de az egész utam során én beszéltem legjobban. Az olaszok olaszul tudnak, és punktum. Azért megtudtam róla ezt-azt. Matteo kiment Németországba, valami bankban dolgozik ott, de Olaszország a szíve hazája, csak itt nincs munka, most az ünnepekre jön haza, meglátogatja a szüleit, és bár módfelett homokos gesztikulációkészlettel rendelkezik (ezt nem ő mondta, ezt én állapítottam meg :D), nagyon szeretne már családot, mert már öregszik, 28 éves, és gyereket szeretne. Nincs barátnője, mondom, akkor hogyan. Azt még ő sem tudja. Módfelett hosszú volt vele az utazás, mert az autópálya be volt dugulva a rengeteg autótól. Majdnem négy órát töltöttünk együtt. Én el is aludtam kisebb időkre, melegem is lett az autóban, a nap is kisütött, meg, ugye, alig aludtam az éjjel. A szám összeragadt a szomjúságtól. Az óriási szenvedés volt, és ahányszor megálltunk, hogy szükségletek, én kiittam a toalettben a csapvizet.
Végül Modenánál szálltam ki 10.15-kor, merthogy ki tudja, hol kell majd nekem lekanyarodnom, hol lesz legközelebb Bolognához közelebb benzinkút, pihenő.
Itt vettem ám egy egy eurós fantát, két deciset, jó kis semmi volt, és már éheztem is eléggé. Sebaj. Már közel vagyok Firenzéhez, végtére is kétharmadánál járok az útnak.
10.30. Újra kint, napsütésben, vidámságban. 10.45-kor félreállt Riccardo, gyönyörű olasz legény. Hogy "innye, Firenze, arra megy, de másfele, ú, ez bonyolult,..." "Most akkor beszálljak, vagy mi legyen, nincs egy térképed, hogy megmutasd, hova mész?" Az nem volt neki, de elkezdte az anyósülésről hátradobálni a cuccait, articsókákat, dobozokat, melléültem, és végül Firenzéig elvitt. Nem a városba ment, de a külvárosig eldobott. Vele is sokat álltunk a dugókban, viszont a beszélgetésünk tartalmasabb volt, mert ő egész jól szólt angolul.
Úgy nézett ki, mint egy Beatles-figura, amúgy mindenkit lefotóztam, ő még közös képet is akart, aztán ő is csinált egyet a saját gépével. Amúgy fotósként dolgozik Milánóban, de most Húsvétkor szülőket látogat, és szíve szerint pszichológus lenne, a klinikai, meg a társas pszichológia érdekli, de csak a hétköznapokban tudja használni. Merthogy néhány évet tanulta is ám az egyetemen, csakhogy megélni szinte képtelenség ebből Olaszországban. Hm. Alfa Rómeója volt, még erre is emlékszem, de nagyon sok Alfa Romeo van Olaszföldön.
No, aztán kirakott egy buszmegállóban 16.45-kor, kinézte nekem, mely busz visz be a központba, és bíztatott a potyázásra. Mert hogy itt úgysem tudok jegyet venni, a buszon meg nem adnak. Névjegykártyát cseréltünk, és búcsút intettünk egymásnak. Aztán föl is szálltam a buszra, kérdeztem én a sofőrt, hogy hol tudok jeget venni, az olaszul hablatyolt nekem valamit, én meg leültem, mert ezzel nem tudtam sokat kezdeni. :D
Írtam Vikinek SMS-t, hogy mindjárt a városban vagyok, de nem ment el az üzenet. Írtam Rebinek Magyarországra, hogy írjon Vikinek fb-on, de az sem ment el. Közben kérdezgettem az utastársaimat, hogy hol van a cím, amit felírtam, ahova Viki kijön majd elém, s egy lányzó szólt, hogy hol szálljak le. Ott kerestem telefonfülkét, amire ki volt írva, hogy egy SMS 10 cent. Viszont sehol nem leltem a lukat, ahova a pénzt bedobhattam volna. Megkérdeztem egy embert, akitől megtudtam, hogy kell kártyát vegyek, mert azzal működik, az viszont 5 euró. Ki van ez találva, én ugyan nem költöm el a pénzemet, akkor alig marad, és különben is csak ezért a 10 centes műveletért kéne. Köröztem ott a téren kétségbeesetten, aztán hívtam a 112-őt, akik a svájci hegyekből is lehoztak, ám itt egyszerűen kinyomták. Tőlük akár fel is akaszthatnak engem itt Olaszországban. Már kezdtem arra készülni, hogy kint éjszakázom a nyirkos utcán, vagy mit csináljak, kuncsorogjak egy SMS-ért?, az milyen dolog?... Nézegettem az embereket, aztán csak kiszúrtam két kedves illetőt, akiket szégyenemet leküzdve csak megszólítottam. Persze ki akartam fizetni, meg csak SMS-t akartam írni, de a kezembenyomták az okostelefonjukat, amire én csak pislogtam, mert fogalmam sincs, hogy kell kezelni, erre mondja Olivér, hogy analfabéta vagyok. :D Vissza is vették, és csak a számot kellett diktáljam, aztán csörgött, s tudtam beszélni Vikivel, aki hamar oda is sietett értem a pályaudvarhoz. 17.45 volt ekkor már.
Szóval így érkeztem meg Firenzébe, már csak a visszaút miatt izgulok kicsit, de már alig, mert jóarcok ezek az olaszok. Barátságosak, meg minden. :)
0 notes