#Nem is látom tisztán

[csacskamacskamocska]

Őszinteség és énközpontúság

Drágajóanyám egy őszinte embernek gondola magát. Közben folyton hazudott. Akárkivel kommunikált, úgy alakította a mondandóját, hogy az megfeleljen az adott helyzetnek. Nemcsak arról volt szó, hogy nem szólt be, nem ellenkezett, nem konfrontálódott, hanem a sztorikban is azt domborította ki vagy színezte ki, ami erősítette azt a mondandót, ami valami módon sikeresnek gondolt a másik fél manipulálásában. Valójában folyamatosan hazudott – szerintem –, de saját magáról az a megélés volt, hogy ő nagyon, de tényleg nagyon őszinte ember. Mindenre volt valami magyarázat, hogy az miért jó úgy, ahogy ő zsonglőrködött a szavakkal. Ez az érdekes a dologban, hogy ő őszintének gondolta magát. Kívülről látni ezt, az zavarba ejtő. Mert nem káros másokra nézve, hiszen senkit nem vert át pénzzel, nem vette rá őket vásárlásra, befektetésre, nem élősködött senkin szerelmet vagy elismerést hazudva, sőt, lehet mondani, hogy mindenkinek örömöt szerzett. Megértő volt, támogató, lelkesítő, csupa pozitívum – és valójában ez az ő énideálja magáról, ez valóban ő volt, és annyira de annyira szerette volna, ha szeretik. És szerették is! Csakhogy, én ott álltam közel. A színfalak mögött. És elvesztettem minden bizalmamat. Hiszen ugyanazt a történetet 4-5 különböző formában is hallhattam, ahogy éppen az adott szitunak megfelelt. És tudtam mennyire fárasztja ez az egész. És tudtam mennyire lenéz mindenkit. Mennyire kritikus. Tudatosnak gondolta magát, de ösztönös és sértődékeny és bosszúálló volt. – mint minden narcisztikus. Mert az volt. És közben kreatív és idealista és erős és varázsló volt.

Egy másik felnőtt nyilván tudta őt szeretni, sőt, szerelmesnek lenni belé. Még az is lehet, hogy társnak egyáltalán nem volt rossz egy megfelelő embernek. Előrevivő, lendületes, célokat adó és megcsinálós ember mellett a másik is halad és él, és élményeket szerez. Mostanra, hogy megfordultak a szerepek és én vagyok az ő anyukája, most látom őt tisztán. Elvesztette a társát és nem tudott másikat szerezni, nem is akart, mert neki az az egy megértő, odaadó jó ember kellett, a rugalmas morállal, a vidámsággal, a kellemes aláredelődéssel. Esélye nem volt másik olyat találni, mint a nevelőapám. És neki nem egy másik ember kellett, hanem egy megfelelő legodarab, aki illeszkedik az életébe.

Sosem voltak kétségei saját magáról. Csak azt érezte, hogy másokkal van baj. Soha nem kért bocsánatot, és soha nem tépelődött azon, hogy valamit esetleg nem jól csinált. Pontosabban, ha tépelődött rajta, akkor azon rágódott, hogy hogyan nyerhetett volna, nem azon, hogy miért nem jó amit tett. Rég óta tartó kezeletlen személyiségzavar, a demencia mellett – volt a diagnózis, amikor először bekerült a pszichiátriára.

Az egész történetet azért mesélem el, mert két dologban határozza meg az én életemet. Háromban. :) 1. Van bennem egyfajta morális rugalmasság. Ami hiba. Az emberek közötti hazugságokra, elhallgatásokra, manipulációra a hisztériáig érzékeny vagyok, de amúgy a szabálykövetésem nagyon gyenge. Én vagyok az, akinek figyelmeztetnie kell magát, hogy akkor is megálljak a stoptáblánál, amikor nyilvánvalóan nem jön semmi. (mer nincs kivétel). 2. Sajnos bármire hisztérikusan reagálok, ami kicsit is hasonlít anyám dolgaira. Ha bármit észreveszek abból, ahogyan ő működött, akkor az egész múltamat a nyakába varrom az illetőnek. Hogy igazam van-e ilyenkor, azt nem lehet tudni. 3. A különlegesen sok ellentmondás, amiben évtizedekig őrlődtem, egy állandó és elég fárasztó önvizsgálatra kényszerít. Mert állandóan és rémisztően észreveszek magamon jeleket, lenyomatokat. Hiába fogadtam már el anyámat, ugyanazokat a dolgokat magamban nem tudom, nem szeretném elfogadni, hiszen azzal kárt okozhatok másoknak.

Azt várom, hogy valaki lássa és értékelje az erőfeszítéseimet. És néha menedéke nyújtson. Egy mellkast, amin meg lehet pihenni az önmagammal folytatott küzdelemben. Nekem nem kell legodarab. Nekem egy másik ember kell. De közben vonzanak a narcisztikusok, mint lámpafény a bogarakat. Mert a mérhetetlen arroganciájuk mögött a sebezhetőségük és a szeretetéhségük vitathatatlan. Gyógyíthatatlanok. És gyógyíthatatlanul beleégetik magukat a másik emberbe. De ők sosem tudnak menedéket nyújtani.

Amúgy jól vagyok. Tényleg.

[egy-lany-blogja]

Jó lenne tudni őszintén mit érzel irántam, barátság szerelem vagy a kettő közt vagy csak játék ez az egész neked? Bármi is lenne a válasz hidd el nem vagyok naiv kislány, reálisan látom azt ,hogy soha nem lehetsz az enyém...én csak szeretnék tisztán látni...szeretném tudni mi jár a fejedben velem kapcsolatban...

[szentimentaliskozhely]

Egy soha el nem küldött üzenet az exemnek

Köszönöm, hogy bántottál, szavakkal és tettekkel, köszönöm, hogy vissza se néztél, köszönöm, hogy elhagytál, mert így megtalálhattam önmagamat.

Szememben az őrület lángja helyett a nyugalom pattogó tüze parázslik.

Végre látom a színeket, olyan élesen és tisztán, mint a prizmán átszűrődő fényeket.

Szóval végre élhetek. De, hogy élek, azt már csak magamnak köszönhetem.

[troger]

elvonulás

van hely, azonnal befizethetném, de nem merem elkapkodni

jó ötlet ez? erre van szükségem? megéri a pénzt?

eredetileg arra gondoltam, elmegyek egy hétre túrázni egyedül: aktívan, naponta megújuló környezetben, elmerülve a természetben és önmagamban

persze ez nem olyan egyszerű, hogy felállok és megyek, lenne egy kevés (pár napos?) munka túraútvonalakat kutatni és összeszervezni, szállásokat foglalni, kajáról gondoskodni, stb

ez egy viszonylag hosszú folyamat, aminek során bármikor meggondolhatom vagy lebeszélhetem magam, elkedvetlenedek, bepánikolhatok, és végül elvetem a tervet

ahogy elképzelem, szuper lehetne - épp csak az egyedül túrázó önmagamat nem látom tisztán, amint minden pillanatát élvezi, ahelyett, hogy magányosnak érzi magát

pláne ha kifogok valami esős időt, végülis ősz van

ezzel szemben amint befizetném az elvonulást, az el lenne döntve, pénzt vissza nem adnak, kész-passz

a túrázáshoz képest ez kevésbé lenne spontán vagy változatos, egy hét ugyanazon a helyszínen, kötött órarend, meg viselkedési szabályok

ugyanakkor vegán kaja, saját szoba, minden benne van, és hozzá még társaság is adódik

helyszín valahol az erdőben, az órarenden kívül azért nyilván el lehet menni bóklászni

bár itt látszólag - fizikailag - nem csinálnék olyan sokat, több esélye van annak, hogy a meditáciòk segítségével valamiféle változáson menjek keresztül, mint izolációban

emberekhez is nagyobb eséllyel kerülök közelebb

egy összegben nem tűnik olcsónak, de egy napra lebontva nem drágább az all-inclusive ellátás, mint egy szállodai szoba a városban reggelivel, ahova csak aludni megy az ember

ami azt is jelenti, hogy valószínűleg a szóló túra sem jönne ki ennyiből

szóval a pénzt megéri, csak nem sűrűn szoktam egyszerre ennyit kiadni, de nem roppant meg anyagilag

mit hagytam ki, mire nem gondoltam? egy kicsit még morfondírozok rajta...

[bdvd00]

Full részegen mondom hogy örökké szeretlek.

Kicsit módosítom reggelre a részeg gondolatom: Nem szeretlek többé, legalábbis nem akarlak. Azt szeretem aki voltál, de már tisztán látom, hogy nem az vagy.

[angelofghetto]

Erős beszélgetés.

Igen, azt tudomásul kell venni, hogy Gyurcsány része az Orbán-rendszernek. Az öreg ördögre is leszavaznék, ha megszabadítana ettől a politikai generációtól.

Eszembe jut a rendszerváltás, mikor elmagyarázták nekünk, hogy azért kell akkora fizetés a politikusoknak, hogy ne legyenek rászorulva korrupciós pénzek elfogadására... és beindult a megélhetési politizálás, aminek egyetlen célja volt (ma már tisztán látható), megszerezni és megtartani a hatalmat mindenáron, mert addig jön a nagy pénz. És ha már benne ülnek a státuszokban, onnan lehet intézni ezt-azt, és hát minek is utasítanák vissza az anyagiasult hálát. Mondjuk sosem értettem, egy parlamenti képviselőnek miért jár milliós végkielégítés, ha lejár a 4 éves mandátuma, miközben egy mezei munkavállaló, ha lejár a 4 éves munkaszerződése, nem kap semmit. Azt sem értettem, egy leváltott miniszterelnöknek miért jár továbbra is állam által fizetett iroda titkárnővel. Vagy hogy a szoci rendszer kádereinek miért tolják a milliós nyugdíjakat ahelyett, hogy visszavennék tőlük a “nép vagyonát”.

Sokat gondolkozom rajta, hova lett a magyar erkölcsiség ebből az országból, ebből a népből, mert ami itt van, az nagyon távol áll attól. Szerencsére a hétköznapokban magam körül nem csak ezt látom, ezért bizakodó vagyok. Nagyikám mondogatta: amíg a jó hír csizmát húz, addig a rossz hír körbeszaladja a világot. Talán ezzel is így van. Talán csak ez látszik, mert a tisztességes emberek élete csöndes, nem hírérték.

Mindenkinek feltűnik a villamoson vagy a parkban ordibáló, hadonászó cigány család, de senki nem veszi észre a muzsikust, aki jóformán átalussza a nappalokat, és délután hatkor szépen fogja a hangszerét, és elmegy muzsikálni, hogy hajnalban szín józanon, és diszkrét csendben hazatérjen a gondos feleségéhez és a szorgalmasan tanuló kisfiához.

Vajon tényleg ezt a hatalmi réteget érdemeljük? Vajon van kiből választani? Meglátásom szerint aki valóban segíteni akar az embereknek, az elmegy valami karitatív szervezethez, vagy mentőzik, orvosnak, nővérnek áll a harmadik világba, ahol három napi járóföldnyire van a legközelebbi segélyhely, kutyás keresőként a földrengés által tépázott helyekre jár túlélőket felkutatni, meg ilyenek. Nézzünk már végig azon a tablón, akik az országunkat “vezetik”. Milyen arcok? Tényleg azt az intelligenciát, tisztességet, hozzáértést, empátiát és karizmát sugározzák, amit vezetőknek sugároznia kell? Egyszer egy társkereső oldalon levelezgettem egy sráccal, aki azzal reklámozta magát, és írta le a jövőbeni terveit, hogy “jó” családból származik, mindene megvan, csajt annyit kap amennyit akar, a szülei intéztek neki céget, ami magától termeli a pénzt, szóval mindene megvan. Innentől már csak egy út van: irány a politika. Vajon egy ilyen csávó hogy fogja képviselni az érdekeinket?

Inkább az van, amit a nagyszoknyás parasztnéni mondott nekem a tápiószecsői vonaton: “aranyoskám, a politika olyan mint a húsleves, előbb-utóbb minden szemét felkerül a tetejére”.

[hicapacity]

Ettő a szemem is karót nyelt , azóta nem látom tisztán mások szemében a szálkát, se saját gatyámban a gerendát. Azt a gender qrw@nyját ..

[stegal]

Lassan harminc éve hordok apámnak virágot, hallom a hangját és az arcát is tisztán látom.. Harminc év sem koptatta el az emlékét, nem volt rá elég..

[lillon]

A fák tűi egyesével peregnek borús barna szememre, mi úgy csillog. Egyre jobban lepik be, jobban szúrnak, nehezebb a pislogás. Ide lettem zárva több száz hektár erdő közé, életem legrosszabb nyaralásának helyszínére. Nincsenek mások, alig van élet, mintha a szívem sűrűjébe léptem volna. Ugyan lakatlanul, de az építészet csodaszép, magában áll úgy hidegen s szépen. Kacskaringós bitumen vezet hol fel, hol le hozzánk, mégis tisztán látom a házakat. Egyedül a tulajdonost nem. Őt kereshetem. De a rengetegben van. Olyan mintha rólunk beszélnék, nem?

Két lelket látok itt, de egyetlen életet. Egyszer közös lesz a miénk, és ha eldugottan is, de kurva boldog leszek. Láttam a fák görbületét, ahogy meg vannak munkálva, éreztem a simaságot a lábam alatt. Hallottam a fűrészt, ahogy kivágják s feldolgozzák őket, mégsem haltak meg. Máshogyan, de élnek tovább, pont ahogy te is bennem. Mindig itt vagy, ha csöndben, ha hangosan, de itt vagy. Olykor hagyod a napokat menni, néhányszor viszont csak úgy írnék, megkérdezném mivan veled, hogy vagy, megsimogat-e valaki. Fáj, hogy nem vagy itt, de tudom, hogy eljön a mi időnk is. Fejlődöm, tisztulok, újulok s összeomlok, más leszek mire újra látsz. Én már az otthonunkban vagyok, most te jössz. Te rakod a részed össze, mi idekovácsol örökké.

[coprintnyomda]

"Abból a tényből, hogy magam sem látom tisztán festményeim értelmét, nem következik, hogy nincs értelmük." Salvador Dali

[parancsolszbazdmeg]

Kicsi gyere közelebb,

Túl messze vagy nem hallom a hangodat

Gyere még közelebb,

Nem látom tisztán az arcodat

Kicsi, gyere közelebb

Túl régen nem beszéltük már

Kicsi gyere közelebb,

Egy kicsit gyere közelebb,

Kicsi, gyere közelebb,

Tudod, mindig nyitva az ajtó

Gyere, még közelebb,

Ne félj kiadni magadból

Meséld el mi van veled,

Ahogy akartad, úgy éled-e az életed

Kicsi gyere közelebb, egy kicsit gyere közelebb

Oly rég vártam, hogy megfogjam a kezedet,

Áztam-fáztam, már vártam rád eleget,

Ha új szél fúj, mondd és én majd tovább megyek,

De tudnod kell, mindenben, csak téged kerestelek.

Kicsi gyere közelebb,

Túl messze vagy nem hallom a hangodat

Gyere még közelebb

Nem látom tisztán az arcod,

Meséld el, hogy mi van veled,

Ahogy akartad, úgy éled-e az életed?

Kicsi gyere közelebb,

Gyere közelebb.

Oly rég vártam, hogy megfogjam a kezedet,

Áztam-fáztam, már vártam rád eleget,

Ha új szél fúj, mondd és én majd tovább megyek,

De tudnod kell, mindenben, de mindenben, csak téged kerestelek.

[angelofghetto]

Nem új a sztorija ennek az amcsi filmnek. Az éjjel-nappal a pénzt hajtó apa (Gerard Butler), a gyerekekkel otthon levő, karrierjét feladó, szépséges anya (Grethen Mol), a gátlástalan profitcápa cégvezető (Willem Dafoe), és a történetben szereplő család legnagyobb gyereke, aki beteg lesz, hogy átformálja a jellemeket, hogy megtanítsa, mi a fontos.

Kapitalizmus testközelből, nem csak az irodából, ahol ördögi módszerekkel dolgoznak, csak hogy meglegyen a havi eredmény elvárás, de a nappaliból, a hálóból is, ami már a szexben is lecsapódik. Nem tudjuk, hogy sajnáljuk-e az apukát, vagy haragudjunk rá, hiszen a fogyasztói társadalom mindenkit bezabál és eldob.

Tetszik az apa jellemformálódása a cinikus felülemelkedéstől a tagadáson át a megemberülésig. Rabszolgák ők, pedig viszonylag jó módban élnek. Zsinórban senki sem boldog. A cégvezetőnek is az a legjobb dolga Hálaadáskor, hogy odatelefonozik a húzóemberének, miközben orgiákkal alibizi süvöltő magányát.

Volt idő, mikor az alvástól kellett elvonnom az időt, hogy a "másik szülő" bevételi részét egymagam pótoljam. Miközben dolgoztam, a kicsi lányom odakuporodott mellém a földre: "Anya társasozol velem?" Szépen kiterítette a táblát a parkettán, felállította a bábokat, és oda kellett néznem, amíg helyettem dobott és lépett. Legalább ez járt neki, ha már nem tudtam leülni vele osztatlan figyelemmel. - Tudod, mit utálok benned Anya? - kérdezte fürkésző tekintettel és kicsit szégyenkezve - Hogy amikor itthon vagy, akkor sem vagy itthon. És éjjel, mikor én még mindig nem voltam kész a melóval, de ők már aludtak, nyitva hagytam az ajtót, hogy legalább a szuszogásukat halljam. Néha álmosan morogtak, hogy csukjam be, mert zavarja őket a lámpafény. A "kicsi" nem olyan régen vallotta be nekem, már felnőtt fejjel, hogy most értette meg, ez a részemről nem önzés vagy figyelmetlenség volt, hanem gondoskodás és önfeláldozás, és utólag hálát érez.

A film felteszi a kérdést: Valójában kiért dolgozunk? A családunkért, az önbecsülésünkért, a sikerért, vagy csak illeszkedünk a rendszer kényszereihez, mert minden pénzbe kerül? Látszólag álságos kérdés ez. De tényleg? Talán van egy válaszunk a főnökünk számára, egy a barátainknak, egy-egy a szűkebb és tágabb családunknak, és egy magunknak. Vagy talán több magunknak? Vajon igazat mondunk magunknak?

A gyerek kötöttség, lemondás, költség. Igen. És megtanít minket a felelősségvállalásra, a gondoskodásra, szervezettségre. És a szeretetre.

Látom a "nagyot", hogyan válik a szemem láttára apává, hogyan olvad el, mikor a kicsije arca ráragyog. Még vár rá a csodás pillanat, mikor először rohan és zuhan majd a karjaiba, és először mondja ki szépen, tisztán ejtve, hogy APA !! Ez mindent visz.

[self-careforloneliness]

A múltból egy darabot

"Neked estem..

vagy inkább egymásnak"

Felállnék még százszor csak ne feledjem, hogy ki várt ott

Te voltál az egyetlen aki elmondta, hogy mi bántott.

"Majd összetörök..

és ez újra és újra"

És újra mindig ugyanaz a lemez forog újra,

Beakadt és látom mindig magam elött búsan.

"Lehet úgy érzed, hogy mindenki ellened fordult..

Én próbálok melletted lenni!"

Tisztán látom magam elött, ahogy írod ezt a cetlit,

Feléd fordulnék, de látom nincsen már itt senki.

"Sajnos maradandó károsodást hagytál bennem..

Elvesztettem a másik felem."

Ha tehetném visszamennék, mert inkább fájjon nekem,

És éljünk meg egy újabb jelent, hol minden másképp lehet.

"A fura dolgaid is egyszerűen elvarázsoltak.

Annyira olyan vagy mint én"

Nevettél mikor más csak undorodva néz,

Tényleg ugyanolyan voltál, mint amilyen én.

"Tudom, hogy nem voltam elég,

Neked nem ez kell.."

De nem egy olyan lány voltál, akire azt mondom, hogy "engedd el"

De neked idő kellett, nekem pedig bármi megtette. (Te fasz…)

"Nem szeretném, hogy összetörj..

legalább te ne."

Megfogadtuk egymásnak, és nézd mi lett a végéből,

Utunk régen véget ért, eltünne már a térképről.

"Ne feledd, hogy én itt leszek neked..

és ne felejts el engem sem."

És nem felejtettem sohasem, velem él a nyoma odabent,

De tudom futni késő már, ez az egész végleg odalett.

Tudod, ha tehetném még most is neked mesélnék és

Elmondanám az álmaim, vagy hogy éppen merre mennék és

Eltöltenék veled egy napot, vagy az összeset ami van még és

Megosztanék veled mindent, tényleg mindent amit tennék még és

Fognám a kezed, veled lennék mikor más már nincs és

Szólnék neked akkor is, ha rossz irányba tartasz épp,

De nem lehet..

Tudom nem lehet mert elveszett,

Minden ami köztünk volt az mára már csak eszme lett

Nem tudhattam előre, hogy mikor lesz a vége de,

Tudom pontosan, hogy akkor annó mit is éreztem.

Mert semmit.

Most már fáj, hogy nem tettem semmit,

Felemészt a bűntudat, hogy nem tudtam mit tenni.

Nem kérem, hogy bocsáss meg, de most itt hagyom még ezt:

Reménykedek benne, hogy veled minden rendben lesz.

~ "Hé te..!

..Tudod, hogy rólad beszélek."

[helen-price]

Nem tudom , hogyan bírtuk ki egymás mellett. A jövőből nézni a múltbeli énedre azért jó, mert már tisztán látod akkor miket hibáztál el. Sajnálom, hogy sokszor úgy viselkedtem veled, ahogy azt sosem szabadott volna. Én vissza gondolva sem érzem a feszültséget közöttünk, amit említettél, hogy így éreztél a találkozásainknál. Azt viszont látom, hogy nem volt jó az ami volt. Sokat bántottuk egymást. Remélem te is sokat változtál azóta. Örülök, hogy életben vagy.

[csacskamacskamocska]

Ahol ennyi trágya van, ott póninak is kell lenni!

Tulajdonképpen be is fejezhetném a mesélést ezzel a viccel, ami amúgy arról szól, hogy a pesszimista és az optimista kisgyereket próbálja kezelni a pszichológus, és a pesszimista kisgyerek kap rengeteg csodás ajándékot, az optimista meg egy nagy kupac lószart. A pesszimista kisgyerek csak nézi, höh, ez se jó, az se jó, szar ez mind :( Az optimista meg mint a címben... Persze, az a fajta optimizmus kurvára bosszantó, ha valaki egyszerűen letagadja, hogy rossz dolgok is léteznek vagy dolgok egyes embereknek rossz is lehet. Nade van aki élvezi az edzést, a fizikai erőkifejtést, az abban való fejlődést, én meg a másféle kihívásokat élvezem. Most például a tervezgetés izgalmát, és mindazt amit már megcsináltam és amiket még a következő hetekben csinálnom kell, és ott, utána, ott van a póni! Úgyhogy csinálom, igyekszem, örülök, tervezek, mintha minden kurvára csodás napfényes és ragyogó lenne. ja, belül azért kurvára szorongok olyasmiken, hogy orbán kiviszi az EUból az országot, hogy végleg és visszavonhatatlanul elszigetelődünk Európától mint egy kis rákos szemölcs éldegélünk majd a gyűlölet közepén. Félek, hogy bezáródnak a lehetőségek és nem tudom kitenni a lábam innen. Félek, hogy a kormány felemészti azoknak a vagyonát is akik még éppenhogy a szar felett tudják tartani a fejüket, és amikor ilyenek jutnak eszembe, akkor persze félek attól is, hogy azt sem látom tisztán, hogy mennyi ilyesféle stresszt bírok még el. Többször jártam Romániában, Lengyelországban azokban az időkben amikor egy kiló cukrot kitettünk az asztalra és a néni elsírta magát mert nem tudja mikor látott ilyet, hogy valaki csak úgy kibasz az asztalra egy kiló cukrot. Ennyiért nőt lehetett venni. Két liter benzinért szállást kaptunk. Mi vehettünk benzint, ők csak felváltva járhattak az ilyen meg az olyan rendszámú autókkal. Általános volt a nyomor, nem csak egy rétegé. meg volt azoknak a nyomora, akiknek már semmi se számított. A magyar romáktól mit lehet még elvenni? Idén már vagy nyolc ember halt meg azért mert valami szarral fűtöttek. Nem akarok rémhíreket terjeszteni, gondolkodom, hogy ki mondta ezt nekem ezzel a konkrét számmal. És stb és stb. Van szar bőven, aztán póni meg sehol. Egy olyan kerületben élek, amelyik próbál egyensúlyban maradni. nem csak pénzügyilag, hanem emberileg is. Egészen elképesztő az igyekezet, hogy valami élhető létet demonstráljanak. Hm. ez itt belbuda. Búra alatt élünk. Benne vagyok a TUDOSZ szakszervezetben. Höh, tegnaptól ellenörzőbizottsági tagként. Azt mondja az egyik faszi, hogy azzal kéne meggyőzni az embereket, hogy lépjenek be, hogy nem kell csinálniuk semmit, lehetnek nyugodtan passzívak, de az aktív tagok csak úgy tudnak eredményt elérni, ha sokan állnak mögöttük, mert a szakszervezet csak úgy tud kikerülhetetlen tényezővé válni. Ültem ott, hogy én ezt az egész kínlódást már nem egyszer végigcsináltam. És nem értik az emberek az összefogás lényegét, de talán tényleg passzivistákat kéne gyűjtenünk nekünk is. Talán azon is csúszott el minden, hogy nálunk a fennen hangoztatott összefogást már a kommunisták lejáratták. Nem tudom, nem értek a politikához, meg mint mondtam a történelemhez sem (ah, Rácz András, ah!). Én mindenbe csak ezt az optimista csinálást bírom beletenni. na, ennek a mai posztnak túl sok értelme nincs, csak ventillálok. Nekem kell az a póni az élethez!

[imobabanaploja]

visszatekintés az elmúlt 7+3 napról

Az elmúlt három hét igazi érzelmi hullámvasútként döntött le a lábamról. Talán igaz, maikor az emberek azt mondják, hogy akkor sikerül a gyerek amikor végre elengeded magad. Egy éve kezdünk el foglalkozni a családalapítás gondolatával. Az elmúlt egy évben nem ittam, nem dohányoztam és szerintem én tartottam el a vitamingyártó cégek jelentős részét és persze olyan tisztán étkeztem, hogy Rubint Réka könyvet írhatott volna a táplálkozási szokásaimról. Egészen idén júniusig. Amikor, úgy döntöttem, hogy ebben a hónapban egy kicsit felrúgok minden szabályt. Az egyhetes Erdélyi kirándulást- amikor hedonista vágyaim teljes mértékben a felszínre törtek az egy éves szigorú szabályozás után- buli, bulit követett. Hazaérkezésünk másnapján EFOTT utolsó napját végig bulizva a forró hajnali éjszakában, a medencés bulikat, a spontán rendezvényeket, mindet teljes valómmal megéltem. A ciklusom utolsó hetéhez közeledve azonban feltűnt, hogy valami nem stimmel. A rosszullét kerülget az alkohol és a cigarettafüst hajnali esőjének illatával kevert pára keverékétől, sőt, már a hajnalt sem látom, mert még éjfél előtt le kell feküdnöm. Egy átbulizott éjszaka után hazakeveredve 2 nappal az esedékes menstruációm előtt úgy döntöttem, hogy csinálok egy tesztet. Az elmúlt egy évben minden hónapban csináltam, minden hónapban vörös kontrollcsík mellett, világító fehér csík hirdette a hónap sikertelenségét.

Délután volt, de mégis felsejlett egy második vonal. Annyira halványan,hogy még azt is mondhattuk volna, hogy csak a szemünk káprázik. Másnap reggel ismét kedvenc hétfő reggel 5:30-kor esedékes időtöltésem következett: pohárba pisilés. Azonban, most még erősebb második csík látszott. Ezt követően egy hétig minden nap ismételtem a tesztet, nem bízva a saját szememben és eszemben. Egy hét után úgy döntöttem, hogy ideje elmenni vérvételre, HCG és progeszteron szintet ellenőrizni.

Legnagyobb megnyugtatásomra a HCG szint duplázódott! Sírni tudtam volna az örömtől. A progeszteron szint azonban meglehetősen alacsony volt. Endokrinológusom azonnal berendelt az újpesti SZTK nőgyógyászatára, abban reménykedve, hogy progeszteron pótlást kapok, de nem így lett. Akkor 5 hetes környékén voltam, de először láttam egy ici pici borsó méretű pacát, ami akkor 5 mm nagyságú volt. Az ottani orvos elmondása alapján valószínűleg később fogant, mint amire gondoltunk, de progeszteront nem írt fel. A következő két hétben a legrosszabbtól a legjobb forgatókönyvig mindent végiggondoltam, sírás és öröm kergette egymást a fejemben minden nap.

2 héttel később jutottam el a SOTE-n dolgozó ajánlott nőgyógyász nőhöz, aki a 7+1 napon 9,9 mm-es kis babocskát látott erős életjelekkel. Ebben a pillanatban már tényleg nem sok választott el a sírástól.

Azóta kezdem elhinni, hogy valóban sikerülhet, bár még mindig nagyon furcsa gondolat. Az alvászavaron, a fél méretet nőtt melleken és a farkas éhségen, amit szörnyű hányinger követ nem látok több bizonyítékot magamon. Időnként szinte semmi tünetem nincs, időnként azonban nagyon erős minden.

Még 209 nap van a nagy találkozásig. Addig van időm, hogy elhiggyem, hogy tényleg kisbabám lesz!