#Morajt | Explore Tumblr Posts and Blogs

aretsorozat · 4 years

Text

2/4.

Zseb és cetli 6. Főmérnök Béla fel- és bejelent. Kötözött sonka az Útgyalu öbölben?

A KROKODIL SZÁJÁBAN

- Nahát, gyerekek, tudom, hogy meglehetősen férfiatlan reagálás volt tőlem, én bizony alig szégyellem bevallani, hogy visítottam, toporzékoltam, a fövenyre vetve magam, és teli pofával bömböltem, miközben az undor és a rettenet pánikjában bámultam a lábszáramról lelógó piócákat, akik a méretüknél fogva inkább tűntek közepes méretű. fekete, nyálkás, vérszívó kígyóknak, mint férgeknek. Téptem volna ki mindet a lábaimból, de hozzájuk érni se nem mertem, és hozzá még viszolyogtam, ezért csak kapkodtam feléjük, és üvöltöttem zokogva. – Kovács tanár úr még mindig belesápad az emlékbe, és olyan borzalom ül ki az arcára, hogy vele együtt a közönsége is extrán borzadt és viszolygott. Amúgy csaknem megtelt a Túró Kisasszonyok elődadóterme, amit kis túlzással hívhatunk aulának. Bizony híre ment ám, hogy Kovács doci végre elkezdte mesélni, hol járt abban az öt percben, amidőn átlépett az Odaát Ajtaján, hogy az idő és a múlása témakörben szemléltessen egy gondolatot a rá végeredményben odafigyelő kettős legénybúcsú résztvevőinek hót részegen a Dezső Dagonyája nevezetű szakramentális helyen. Híre ment, így aztán aki csak merte és tehette, megtámadta Janka igazgató asszonyt, hadd jelenhessen meg a tanár úr óráján.

Az igazgató asszony ezt eleinte csak nagy nehezen engedte meg bárkinek, és csakis azért, mert ha egyszer őt szépen kérik, nehezen tud nemet mondani. És aki nem így ismeri Janka nagyságos asszonyt, az még nem kért tőle semmit nagyon szépen. Tehát az a tahó.

Ott ült tehát a „ Bölcsészeti gondolatok, vagy mi” órán az egész tanári kar,

a Gazdag Kábel képviseletében Julcsi és Veronika, a Túró kisasszonyok szülei, rokonai, a haverok, no és testületileg a kettős legénybúcsú résztvevői is, kivéve Dezsőt, a már kilencvenöt százalékban vadkanná vadult házi sertést, aki kijelentette, ő ezért a marhaságért be nem megy a büdös városba, majd a többiek elmesélik, hogy volt. Nem mintha Dezsőt Janka beengedte volna a terembe.

Bár ki tudja, ha nagyon szépen kéri…

Kovács tanár úr a zsúfoltság ellenére is megpróbált úgy működni, mintha rendes tanóra lenne. A lányok és ő kört képezve ültek a székeiken, mint holmi ótvar csoportterápián. Na de ha ez a téridom Kovács úr hóbortja, mivel valami homálylott neki egy pedagógia kollokviumból, miszerint a tanórán körben ülés

a demokratikus interakció alapja.

- És aztán mi történt?- kérdezi Izaura, aki szintén megpróbál úgy tenni, mintha nem egy elcseszett színházi izében venne részt rendes tanóra helyett.

- Úgy ordítottam, hogy szerencsétlen társaim rémülten csörtettek át utánam

a folyó kis mellékágán, hogyha netán megenni kezdett valaki, tán még idejében kimenekítsenek a karmai közül. Udribug barátom ért át először, maga is egy akkorát üvöltve, hogy elnémult tőle a tengerpart és az esőerdő is minimum öt kilométeres körzetben. Mert hangja aztán volt a jó öreg városi verebünknek, és nem az a kifejezett csivitelés. És csak miután a fél világba a szart is beléfagyasztotta, már elnézést az igen tisztelt óralátogatóktól, akiket ezúton is meleg szeretettel üdvözlök…-

- Mink is szeretünk, doci…- nyugtatja meg a tanár urat Benedek Virág, a kékseggű ördög és abszolút tolfbajnok.

- Azért is ülünk itt…- toldja meg a vallomást Virág mellett Fővezérlő Főaltábornagy Bajtárs, nyugalmazott kékseggű hadparancsnok. Ezzel a látogatók többsége hallható mormolással egyet ért. Janka nagysádnak meg most jutott az eszébe, hogy ő balga, neki itt jegyeket kellett árusítania. És tényleg mi van már vele, hogy a legegyszerűbb pénzhez jutási esélyek is utólag jutnak az eszébe. Esetleg az első szünetben diszkréten tegyen ki egy papírdobozt a be/kijárathoz, ráírva, hogy becsületkassza? Á, az egyrészt nem lenne elegáns, másrészt nyílt bevallása lenne, hogy ő, az ex. milliárdos bizony már napi likviditási gondokkal küszködik, úgymint például kifizetetlen gázszámla.

Ezt a szégyent. De hová tűnt a pénz? Erőss Jonatán tudja, és magyarázza is neki, de annak a felét se hiszi, mert nem hiheti el, mivel a vőlegénye minden szava színtiszta igaz. Könnyelmű volt. Nagyot sóhajt, és inkább figyel tovább Kovács tanár úrra.

- Hát néz rám Ugribug, aztán fordítja a fejét erre, aztán meg arra, én meg lassan megnyugszom annyira, hogy már nem ordítok, vagy zokogok, csak mint egy

kupac szerencsétlenség ülök az agyagos folyóparton, a szememből ömlik könny, és a kezeimmel még mindig úgy kapkodok, mint akinek egy érdekes agygörcs után muszáj motorikusan így tennie, és az akarta végső megfeszítésével se lenne képes ezt a kapkodást a semmibe megállítani.

- Mi ijesztette meg ennyire, professzor úr? – bámul megint le Ugribug, a T-rex a mozgékony szarkupacra, már megint elnézést kérek a tisztelt óralátogató kollégáktól, szülőktől, barátoktól, ismerősöktől.

- Mintha itt se lennénk, docikám! – szól most Matyi, amit mindjárt ki is egészít Benjamin, aki itt nem Gazdag Kábel, hanem mint ex. vőlegény, és azóta boldog férj minőségében harcolt ki magának az „aula” végében ülőhelyet.

- Mi csípjük a dumádat, doci.

- Ja, hát azt tudom, hogy ti „csípitek”, de itt normális emberek is tartózkodnak.

Ez a megjegyzés enyhe derültséget kelt, ami Kovács tanár úrnak új lendületet és magabiztosságot ad.

- Mi az, hogy mi ijesztett meg, nem látod?- zokog fel a királygyíkra, aki nem is gyík, hanem madár, mint azt már tisztáztuk, a szarkupac, mármint én. Hát erre ez az öt tonna jószívűség megint alaposan körülnéz, szaglász, a biztonság kedvéért üvölt még egyet, amitől ha eddig valaki úgy döntött volna a környéken, hogyha meghúzódik, talán marad, meggondolta magát és fejvesztve- csörtetve távozott.

De addigra már átért a homokpadról Géza is. Csak Hermész Jakab maradt a vackán, aki a belében emésztődő száötven-százhetven kilónyi döghús miatt még mindig nem bírt volna szárnyra kapni.

De én csak siránkoztam tovább. – És nem vagyok professzor, csak docens vagyok, mert engem méltatlanul kirúgtak a tanszékről, világos?

- Ezt tetszett mondani a T-rexnek és az őskrokodilnak? – álmélkodik Péter Ágika, aki már a múlt héten elhatározta, hogy Ugribugot, Gézát és Hermész Jakabot feltétlenül megformázza plüss bábunak, de még csak a rajzvázlatokig és a hevenyészett szabásmintákig jutott.

- Mondjuk lehet, hogy azt csak most mondom. Ugribugnak meg Gézának megmaradtam annyiban, hogy helyettük is a piócáimra meredtem, mivel a kezemet az említett átmeneti motorikus kényszer miatt nem bírtam használni.

- És akkor meglátták a piócákat ők is?

- Hát előtte is nyilván látták, csak nem értették, miért kell ezért pánikban üvölteni.

- Mert őket nem csípik?

- Azon a vastag szarú páncélon ki bírná magát átfúrni?

- Egy még nagyobb pióca?

- Maximum akkor, ha egy ütve fúró van nála, édes szívem.

Ágika elképzel egy gigászi piócát ütve fúróval. A nehézség az benne, hogy a

piócának nincsen keze. De nem teszi szóvá, mint ahogy azt se, hogy honnan venne a használatához áramot. Bár mondjuk, vannak már akkumulátorról működő példányok is…

- És akkor mi történt, tanár úr? – veszi át a faggatózás dolgát Hajnalka, akinek most már majdnem biztosan van neve, mert Kovács úr abban a pillanatban tudta, ahogy meglátta őt a kávéautomata előtt csevegni Vérfarkas Jánossal, aki az órán a Kelet-nyugati Sámán Központ és turistaházat képviseli.

- Hát kérdezte a Géza is, hogy mi van.

- De már akkor ő is tudta, hogy a megapióca.

- Ahogy mondja, Hajnalka. Erre a két cimbora összenézett, és halál komolyan kiröhögtek.

- Egy T-rex meg egy őskrokodil… - Vágási Jutka kolléga hangjából némi hitetlenkedés, mondhatni szkepszis csendül ki.

- Mért, azt tetszik képzelni, Jutka drága, hogy ezek nem tudnak röhögni? Hát hallania kellett volna őket. Ezek úgy röhögtek, hogy akkor is megfájdult volna az oldaluk, ha nem lett volna tele a hasuk azzal, hogy hatszor megreggeliztek.

Oly kárörvendőn, gúnyosan és hitetlenkedve, hogy komolyan megsértődtem rájuk. És esküszöm önöknek, abban a pillanatban faképnél is hagytam volna őket, ha lett volna hová mennem duzzogni, és ha nem féltem volna tőlük még mindig egy kissé, és végül, de nem utolsó sorban, ha lábra tudtam volna állni ama iszonyodás ellenére, hogy ezek a vörösre duzzadt tűzoltó slagok rajtam csüngenek.

- Drága tanár úr, azt nem lehetne, hogy a végén kezdi?- szólal fel immár megszokott helyéről Janka igazgatónő, a falnál, a konyhaajtó szomszédságában.

- Ezt hogy tetszik érteni, csókolom?

- Úgy, ahogy mondom: a végén.

- Ja. Hát úgy is lehet. Visszaléptem az Odaát Ajtaján, és azóta itt vagyok.

Na, ez a megszólalás több mint csalódott morajt vált ki, Janka nagysád nem győz szabadkozni. – Nem úgy értem, hogy teljesen a végén, hanem a piócák végén.

- Ja, hogy úgy?

- Csak leszedték valahogy, nem?

- Le.

- Na. És aztán elindulnak?

- El.

- Végre!

- De még nem szedtük le, igazgató asszony!

- Hát akkor rajta, mire várnak?

És a közönség úgy kuncogja végig ezt a dialógust, mintha tényleg a színházban volnának.

- Nos, akkor én éppen nem vártam már semmire, mert az a balsejtelmem támadt, hogy ott van végen. Ezek a giga-férgek, mint ahogy az imént Hajnalka túró-kisasszony volt szíves igen találóan elnevezni őket, köszönöm…

- Nincs mit, tanár úr.

- Szóval ezek kiszívják minden véremet, és amíg ők teli tömlők lesznek, én meg üres tömlő, így rövid úton a homokpad túlsó partján oszladozó stegoszaurusz sorsára jutok, már amennyi maradt szegényből három megtermett rémalak háromszor hat reggelije után.

- De a jelek szerint nem szívták ki.

- Nem, János, nem szívták ki. Kár?

- Dehogy kár, docikám! – szabadkozik Vérfarkas úr.

- Na most, ahogy lekerültek rólam. Hát kérem, a gyengébb idegzetűek fogják be a fülüket, vagy ne figyeljenek ide, de legalábbis ne próbálják meg elképzelni!

Ezek után mindenki tágra nyitott füllel figyelt a tanár úrra. – Mivel az aztán egy kész horror.

- Hogyan történt , ne csigázz!

- Hölgyeim és uraim, az jelentkezzen, akinek már benne volt a lába egy

kifejlett, tízméteres krokodil szájában!

Talán meghökkentő kissé, de senki ilyen nem tartózkodott az aulában.

- Mert magával ez történt? – teszi fel végül a költői kérést Julcsi.

- Ez bizony, főszerkesztő asszony.

- De úgy látom, mind a két lába is megvan.

- Meg.

- Tehát akkor?

- Miután Géza és Ugribug kiröhögte magát, észrevették végre, hogy halálra sértődtem. Olyannyira, hogy még a pánik is elmúlt rólam, vele együtt az ordítós zokoghatnék, és a kezem motorikus semmibe kapkodása. Most utólag jut az eszembe, lehet, hogy direkt szégyenítettek meg ennyire? Komolyan mondom, kinézem ám belőlük, amennyi empátia szorult abba a két amúgy rettenetes csúcsragadozóba.

- Jól van, prof., elnézést kérünk!- dorombolta Ugribug.

- Spongyát rá, de így mi lesz velem?

- Katonadolog.

- Fél tucat ekkora pióca?

- Várjatok, én lehet, hogy tudok segíteni! – mondanom se kell, hogy Géza

ajánlkozott.

- Mi van már odaát?! – rikoltott át Hermész Jakab, de momentán senki nem méltatta válaszra. Ugribug kérdezte Gézát, hogy gondolja.

- Hát úgy, hogy a barátod bedugja a számba a lábát, én szorosra összezárom, és mintha csak inni akarnék, szívok a pofámon egyet.

- És?

- És akkor szerintem vákuum keletkezik, amit ezek nem nagyon bírnak.

Tehát majd leválnak a lábadról, én meg hozzájutok egy hetedik, igen pikáns

reggelihez: embervéres őspióca egyben. Hmmm, isteni lesz.

- És ez beválik?

- Szerintem be.

- Biztos?

- Most mondtam, hogy szerintem, tehát nem biztos, de szerintem biztos.

Képzelhetik, mely kétségbeesve néztem fel Ugribugra, mitévő legyek. Ám ő olyan szeretettel és bizalommal nézett le Gézára, nem is mertem kételkedni: a krokodil nem akar ártani nekem. Ugyan, hiszen rég megtehette volna, nem?

- De vigyázzál, nehogy leharapd a lábamat.

- Vigyázok.

- És ha véletlenül mégis megkív��nod?

- Nem fogom.

- Hát…jó.

És akkor úgy is tettünk. Előbb bedugtam Géza nagyra tátott pofájába azt a lábamat, amin több ilyen dög szivornyázott. Géza pedig lassan, gyengéden rácsukta az álkapcsát. Hát ne tudjátok meg, hány tűhegyes foga van egy őskrokodilnak. Hozzá képes a nagy fehér cápa a protézisére váró kisnyugdíjas, gyerekek!

- Jaj, istenem!- sóhajtott a hátsó sorokból Szép Juhász néne, akit előzékenyen Vérfarkas János hozott be a kocsival a Túró Kisasszonyokhoz.

- Na és képzeljétek el, eltelik egy perc, aztán kettő. Érzem ám a szívó hatást lábam körül, meg hogy enyhén csípni kezdenek a sebek, amiket ezek a

megelevenedett slagok okoztak. Ugribug barátom megpróbálta a figyelmemet elterelni azzal, hogy nézzem már, Hermész Jakab milyen hülyén néz ki.

Mivel jeles ősmadarunk úgy döntött, hogy amíg én a piócáimat és/vagy az egyik lábamat elvesztem, ő diszkréten félrevonul és minimum három pótreggelit kiöklendezik magából, belátván, hogy ami sok, az sok, ha elszánja magát arra, hogy a belében lévő összes húst megemészti, akkor még napokig nem lesz képes repülni. Máskor ez persze nem lenne probléma, mert ő is azon az állásponton volt, hogy az is bolond, aki siet, ha nem üldözik. Hová a nagy rohanás, nem igaz? A gondok megvárnak. És ha se éhes, se szomjas nem vagy, maradj már a seggeden és élvezd az életet, szép csendben emésszél, és csak ritkán nézzél ki a fejedből öt méternél messzebb. Mondhatnák erre persze önök, szépséges Túró kisasszonyok, hogy na, ezért haltak ki a dinoszauruszok. Hacsak nem azért, mert

a fejükre esett az a kisbolygó méretű világvége. Ám mielőtt elhamarkodottan imígyen ítélkeznének, a homo sapiens gőgjével, gondoljanak bele, hogy ezek a lenézett, tyúkagyú őshüllők és ősmadarak évmilliókig uralták a Földet, amíg mi, emberek ennek maximum ötvenezer évvel ezelőtt kezdtünk neki, és én bizony nem fogadnék abba komoly összegben, hogy a mi földi uralmunk is évmilliókig fog tartani.

- Az én türelmem viszont semeddig se tart már, tanár úr, ha sürgősen nem veszi ki a lábát a krokodil szájából! – emeli fel a hangját Janka igazgató asszony. Hogy van képe ennyi külsős színe előtt rezegtetni a hatalmi arroganciáját, mi?

Na, erről szólt az előbb Kovács doci, ezért nem tarthat az ember uralma évmilliókig. Ám a tanár úr nem sértődik meg, inkább tréfával elüti: - Már húzom is, csókolom! És láss csodát, az összes undormány eltűnt a lábszáramról, csak kis vérző sebek maradtak utánuk, Géza szeme meg könnybe lábadt a gyönyörtől: embervérrel töltött őspióca, na, ennél delikátabb mi lehet, mondja csak, igazgató asszony?

- De remélem, a másik lábát nem akarja elmesélni.

- Ne tegyem?

- Ne!

- Haladjunk tovább a történetben?

- De csak ha nem esik nagyon nehezére.

- Ugyan miért esne?

- Rajta!

- De csak a szünet után, csókolom. Gondolom, már mindenki üdítene, esetleg pisilne is, de hogy elzsibbadt a feneke az üléstől, az szerintem biztos. És így is van, Jankán kívül egy szünet ellen senkinek nem volt kifogása.

HA AZ A LEMPING MEGLENNE…

Vilmos őrnagy alig titkolt undorral méri végig Főmérnök Béla urat, aki

többszöri email – váltás után csakis neki akart személyesen bejelenteni.

Vagyis feljelenteni, bár ebben az esetben két ártatlan igekötő között, ó jaj, micsoda különbség van! Vilmos viszont nem óhajtott volna találkozni a

Parkerdő Állami Gazdaság főmérnök-igazgatójával. Ennek több az oka.

Először is és legfőképpen baromira nem csípi a főmérnök úr búráját.

Eleve nem, tehát zsigerből, avagy helyből nem, ha úgy tetszik. Másodszor az a mód, ahogy a Vérfarkas Szurdokhoz vezető erdőgazdasági utat, aztán a Kelet-Nyugati Sámán Központ és turistaház, valamit a Pántlikás Lada szentéjét felépítette: állami pénzből, vagyis az adófizetők zsebéből megrendelte a munkát a saját KFT-je számára, aztán a munkát zömmel közmunkásokkal végeztette.

Erre mondják azt, hogy ügyes, amíg az okosság meg nem bukik. Nos, Béla úr belebukott Erőss Jonatán szigorába, aki NAV-ellenőri minőségben a körme alá nézett. No és ki ül azóta a főmérnök úr helyett? A felesége, aki a KFT ügyvezetője volt, és a volt titkárnője, akit a vész közeledtével kinevezett maga fölé az erdészet igazgatójának és a legforróbb papírokat vele íratta alá. Ő maga pedig megúszta egy fegyelmivel, az indoklás szerint annyi volt a bűne, hogy nem volt elég éber, nem vette észre, hogy a két némber a háta mögött összejátszik. Na persze, egy igen jó ügyvéd is kellett ám ehhez. És volt az a pénz, hogy Kecskés doktort megvegye.

Harmadszor és nem utoljára, Vilmos azért is utálja Főmérnök Bélát, mert most ő is ott ülne a Túró Kisasszonyok aulájában és hallgathatná Kovács docit. De hát ki tudhatta akkor az előadás időpontját akkor, amikor Béla úr be/azaz feljelentésének időpontját egyeztették.

Most tehát igen nagy erőkifejtésébe telik, hogy ne vicsorogjon rá a bekopogtatóra, amikor int a vallató székre, foglaljon helyet. Meleg üdvözlésről, készfogásról, előzetes csevegés időjárásról, labdarúgásról, avagy amúgy mi újság az erdőben, illetve a bűnök üldözésének terén, szó se lehet. Még egy kávéról se. Az őrnagy úr szárazon és határozottan a lényegre tér.

- Tehát, uram, mit óhajt bejelenteni?

- Rosszhiszemű jogcím nélkülieket.

- Nocsak. Beköltöztek a villájába?

- Oda még nem.

- Hanem?

- Az erdőmbe.

- Nahát. Nem is tudtam, hogy önnek van saját erdeje.

- Lehetne, ha lenne kedvem még pluszban vesződni azzal is. A Parkerdő Gazdaság területéről van szó, természetesen.

- Igen?

- Hajléktalankodnak, kérem

- Az erdőben.

- Ott.

- Uram, sajnálattal kell közölnöm, hogy ez itt egy kerületi kapitányság. Ezen belül én a Rétért és környékéért vagyok felelős, hogy úgy mondjam.

Sikeres gyilkossági nyomozóként elég mélyre csúszott, élhetne a főmérnök úr egy pikírt megjegyzéssel, de ezt most nem engedheti meg magának, mert szükséges van az őrnagy segítőkész jó indulatára. Ezért szinte elnézést kérve tájékoztatja a főrendőrt.

- Őrnagy úr, az a helyzet, hogy ezt egy picit rosszul tetszik tudni.

- Amennyiben?

- A Vérfarkas Szurdok még az önök közigazgatásához tartozik.

- Amennyiben?

- Ezen magam is elcsodálkoztam.

- Ez biztos?

- Higgye el, utána néztem. Nem önnél kezdtem volt emez állampolgári bejelentésemet. Először az Őrsi kapitányhoz fordultam, ő a megyéhez küldött, és a megyénél mondták, hogy a Vérfarkas Szurdok a Réthez tartozik.

- Hogyhogy?

- Nézze, nekem persze fogalmam sincs, hogy ki lobbizta ezt ki és miért, de tény. Megnéztem a polgármesteri hivatalban. Talán ama Bimbó nevű kanegér , tudja, ő sugallta a döntést hozóknak „mágikusan”- kacsint a főmérnök úr a rendőrtisztre, de Vilmos makacsul nem haverkodik. Arról nem is szólva, még az sincs kizárva, hogy így történt. Pl. arra kirándult a polgármester vagy a jegyző, mire Bimbó vagy valamelyik haverja megszállta az elméjét és azt kérdezte tőle, nahát, izé, de mégis, ez a gyönyörű kies vidék vajon kihez tartozik? És nem lenne az egy zsír király ötlet, ha a kerülethez, és ezen belül is a Réthez, mintegy meghálálandó a régi honfiak hűségét, amidőn azok nagy többséggel a városhoz tartozás mellett népszavaztak, noha az a Jobbágy nevű véglény fűt és fát is beígért nekik? Nos, fűt és fát, íme, a várostól, személy szerint tőlük kapnak…

Ugyan ki állíthatná, hogy nem így történt? Talán a polgármester, vagy a jegyző?

Letagadnák, megszállta az agyukat egy kis egér.

- Na és magának akkor mi köze ahhoz, ha ott hajléktalanok húzzák meg magukat?

- Ejnye, őrnagy úr. Én, mint öntudatos és tisztességes érzelmű civil…

- Hogy mi maga?!

- Parancsol?

- Hagyjuk, folytassa!

- Nem nézhetem, hogy emberek az erdőmben megfagyjanak.

- Ez derék magától.

- Vagy ezt megelőzendő felgyújtsák azt.

- Tudtommal most nem tilos a tűzgyújtás.

- Kijelölt helyen. De az a hely ott kérem…

- Rendben, főmérnök úr. A bejelentését köszönettel veszem és elindítom

az eljárást.

- Remek.

- Mindjárt telefonálok is az egyik alapítványnak, hogyha módjukban áll,

keressék fel azokat a szegényeket, vigyenek meleg teát, élelmet, takarót,

vagy vegyék rá őket, hogy télire fedél alá húzódjanak. Így megfelel önnek?

- Jól hangzik, de nem egészen.

- Mit tehetnék még értük?

- Igazoltassa őket, aztán szólítsa fel távozásra, és ha ennek ellenére nem akarnak elkotródni, alkalmazzon erőszakot: rugdalja ki mindet az erdőmből.

Vilmos őrnagy elámul. Hogy mennyi gyűlölet szorult ebbe a pálinkás butykosba. Aztán eljut a tudatáig, mit követel tőle, és emiatt legszívesebben őt rugdosná ki az irodából. Hát, ha ezt este Marilynnek elmeséli… Ez az! Az ilyet ki kéne szerkeszteni a Gazdag Kábelbe, ott mondja ezt bele egy kamerába.

Azt akkor hátha kirúgják a Parkerdőnél végre. Végül Vilmos csak nagyot nyel, elszámol tízig, és az ingerültségéhez képest higgadtan szólal meg.

- Először is, mint azt már megállapítottuk, magának nincsen erdeje.

- A Vérfarkas szurdok és környéke tulajdonjogilag viszont a Parkerdőé.

- Ó, szóval arról van szó.

- Arról.

- De azt a Parkerdő vagy tíz évre bérbe adta, nem?

- Attól még a miénk.

- És a druidákat akarná velem kilakoltatni?

- Dehogy. A Lápi úrral való szerződés korrekt és érvényben van.

- Akkor kikről is van szó?

- Természetesen azokról a hajléktalanokról, akik ott rajcsúroznak, szemetelnek, gyújtogatnak, szarnak, hugyoznak, az úgynevezett Dezső Dagonyája tisztáson.

- A haramiákról?

- Úgy hívatják magukat.

- Ejnye már, ember, de tényleg mi baja velük?

- Most soroltam.

- De mit zavarja az magát?

- Mint értük aggódó civilt, vagy mint a Parkerdő felelős vezetőjét kérdi?

- Egy faszt aggódik maga értük!

- Ejnye, őrnagy úr.

- Amennyire én tudom, Dezső disznó kivételével, mindenki bejár a turistaházba

a nagydolgát elvégezni, mosdani és mosni. Vágási és Vérfarkas urak szíves engedélyével. Aztán meg ugyan mit ártana annak az erdőnek egy pottyantós vécé?

- Egy erdő nem arra való, hogy teleszarják a csövesek, uram.

- Hanem mire?

- Soroljam?

- Ne.

- Azt a Dezső nevű elvadult hízót is csak azért nem lőjük ki, mert béketűrő ember vagyok, és nem keresem a konfliktust. Viszont azt már nehezményezem, hogy a képembe röhögjenek és elküldjenek az anyámba, és kékseggű ördögök ijesztgessenek, amikor odasétálok és szelíden szólok, hogy állandó jelegű

ott lakásuk számtalan jogszabályba ütközik. Érti az álláspontomat, őrnagy?

Menjen maga a picsába! – üvöltene Vilmos a főmérnök arcába, de nem teheti.

Mert akármilyen dühös, és ha lehet még fokozni, még jobban utálja ezt az előtte ágáló gazfickót, bizonyos szempontból igaza van. Ha az a terület a Parkerdő tulajdona, bizony jogában áll az ott lakókkal szemben fellépni. Na most, ha ő elküldi a picsába, nem fogja a szemétkedést abbahagyni. Mi hát a teendő?

Túl azon, hogy megpróbálja a fogait nem csikorgatni.

- Rendben, meglátom, mit tehetek.

- Előre is köszönöm.

- Ugye nem baj, ha nem kísérem ki?

- Nem, nem, nekem az is elég, ha kimehetek…- heherészik a főmérnök úr.

Az ajtóból még visszafordul.

- Őrnagy úr, maga nem hiszi el, hogy nekem van szívem. Pedig van. Látja,

a sámánoknak is mennyit segítettem annak idején.

- Láttam…

- Na, például, akkoriban még szó volt arról is, hogy a turistaház mellé egy olyan erdei kempinget is kreálunk. Abban lett volna még biznisz. De hát…ugye…

- Ugye.

- Ugye. Ha az a kemping meglenne, egy szavam se lehetne.

OLDOZZUK EL, MIT ÁRTHAT?

Régi jó barátunk, a Karószemű Küklopsz évek óta semmin nem csodálkozik.

Illetve, ha némi túlzással is, azon csodálkozik, ha eltelik úgy egy hét, hogy nem kellett elámulnia. Bizony, amióta az a három űrhalek megjelent a szigete partjainál, amíg ő messzi északon sörözgetett és vendégeskedett egy bizonyos Thor nevű, a saját köreiben igen népszerű istennél, és ahol napokig a kalapácsvetés nevű ősi sporttal múlatták az idejüket, két hordó sör bevedelése között. Na most Thor amúgy nem könnyű harci kalapácsának hajingálása végül is nem rossz játék, ha az ember/isten/titán származék inkább a nehéz atlétika és nem a kockajáték vagy a rabló-römi additív elkötelezettje. Ám a testedzés is lehet a veszte embernek/istennek/titánnak. Thornak úgy, hogy egyszer annyira messzire dobta a kalapácsát, hogy amire rálelt, itt találta magát az Olimposz csillag harmadik bolygóján, ahová eredetileg csakis az olimposzi istenek és sleppjük télakoltak. Thor maga se értette, hogy történhetett ez vele, de ő se olyan isten, aki folyton ragaszkodik ahhoz, hogy mindent megértsen.

Szóval amire a Karószemű szétitta az agyát és uszkve az ezredik hajításnál nyomorékká roppantotta a derekát, tehát úgy döntött, érzékeny búcsút vesz Thortól és haza úszik/ballag, már ott találta Ónagy, Vágási és Gábor halek urakat a barlangjában, szinte otthonosan berendezkedve, vadkecskéit pedig félig megszelídítve. Na, azóta nincs egy nyugodt napja, de tényleg. Azelőtt bezzeg évszázadok teltek el, hogy más is történt volna a kecskéi hullámzó mekegése és szaporodási-halálozási arányától eltekintve.

Így aztán a jó öreg egyszemű igazából meg se lepődött, amikor egy kora délelőtt Ónagy Jenő űrhalek azzal ébresztette, hogy egy nem túl szimpatikus kötözött sonkára lelt a Sárga Útgyalu öbölben, a róla elnevezett útgyalutól nem messze. Sajnos elég kevéssé felfüstölte, ezért eléggé baromi büdös. Erre Karó felnyitotta egy darab, igen csipás pilláit a szemüregéből kiálló körül, és kábasága miatt a felfedezés súlyát még nem értve bágyadtan kérdezte, miért is kéne érdekelje, hogy került oda az a micsoda? Nahát, pedig már ezen is illett volna álmélkodnia, elvégre nem sűrűn hagynak/ felejtenek? egy kötözött sonkát a szigete partján.

Ki cselekedne ilyet? Ám még bágyadt volt, mert előző kora este órákig hajkurászta Keménykő. alias Hígafos csicskását, amire utolérte és elismerő hümmögések közepette a földbe taposta. Fogócskával egybekötött bújócskában az ex. csíz pribék és néhány hétig űrbéka kapitány egyre rafináltabb ellenfélnek bizonyult. Először is, mint a tenyerét, ismeri már a szigetet. Talán még jobban is, mint maga a küklopsz. Másodszor a napi szintű menekülés, elfogatás és eltaposás igencsak megedzette őt, eredeti alkatához képest ösztövér lett, izmai szálkásak, felesleges zsír egy deka se, akár egy középtáv futó olimpikonnak.

No de álljunk meg egy pillanatra!

Mi az, hogy Ónagy Jenő űrhalek ébresztette a Karószeműt? Hát nem tévedés.

Bár a fentiek ismeretében talán nem is akkora meglepetés.

Szóval ez meg úgy történt, hogy Ónagy Jenő, aki ebben az esetben a Mennyei Kéjfelhőkben raboskodó Ónagy Jenőként azonos önmagával, tudják, akit az égi, úgy mint földönkívüli bíróság száműzetésre ítélt, amiért lustaságból és jó szívűségből Mennynetet készített Etusnak és Veronikának, csakhogy a Réti Füzetes írása és szerkesztése Etus (számunkra) sajnálatos e világról távozása miatt veszélybe került. Ezért tovább a Földön nem maradhatott. Helyet kellett cserélnie Ónagy Jenővel, azzal az önmagával, akik eddig töltötte talán jól megérdemelt boldogságát – a bárányfelhőben, csakhogy Péntek kisasszonnyal, aki ha nem éppen kecskegida, akkor egy csodaszép istennő. Hát vele azért más ám egy mennyei bárányfelhőben „unatkozni”. Bár mondhatnánk, bár bennünket büntetnének ennyire szigorúan kisebb-nagyobb vétségeink, bűneink miatt…

Azért egy minden luxus igényt kielégítő, öthektáros Éden-kertben elszenvedni a bűntudat marcangolását, az önvád tantaluszi kínjait… Előbb-utóbb baromi unalmassá válik, beláthatjuk. Ezért aztán Ónagy Jenő megpróbált visszaemlékezni arra, hogyan is szökne meg, vagy szökött is már meg egy ilyesfajta helyről. Hát csakis repülve. No de a halek nem olyan, mint például a csíz, hogy némi koncentrálással magának bármi végtagot, szervet növeszthet.

Például momentán szárnyat. Nosza, körülnézett, miből készíthetne egy sárkányrepülőt. Egyéb erre megközelítőleg alkalmas anyagokat nem volt könnyű találnia. Végül beáldozta kedvenc pálmafája jó pár szívós és rugalmas ágát, ami alatt többnyire hűsölni szokott, és szégyenszemre a terülj-terült abroszát is, akit szépen megkért arra, hogy ne az ételt-italt sokszorozza a számára, hanem önmagát, amíg csak nem szól, hogy elég. Na, most ez az abrosz egy elég jófajta, virágos mintájú viaszkos vászon volt, kiválóan alkalmas a sárkányrepülő szárnyához és hevedereihez.

Na ugye, hogy nem is vagyok annyira lúzer!- kérdezte némi csendes diadallal a felhőjét, annak a peremén állva. Aztán „szevasz, tavasz” felkiáltással és hangos puszit cuppantással levetette magát a mélybe. Aztán úgy két perc múltán rájött, hogy mégis csak egy idióta, egy lúzer. Először is, fogalma se volt, hogy hová

repüljön. Vagyis momentán céltalanul sodortatta magát az enyhe zefírrel,

szép lassan, de egyre reménytelenebbül távolodva a felhőjétől. Másodszor se egy falat kenyeret, se egy nyelet italt nem pakolt magának az útra. Mert mindenre nem gondolhat, ugyebár.

Tehát hová lesz a szökés, kolléga? – röhögte ki magát eléggé kétségbe esve és vinnyogva. És miután imígyen kipánikolta magát, úgy döntött, nincs más, mint spirál alakban ereszkedni lefelé. Mivel ha van lefelé, akkor van valahol lent is.

Vagyis a gravitációnak kell, hogy legyen oka. És akkor csak ereszkedett, csak ereszkedett. Néha dalolt, néha nem. Máskor ordított, aztán meg hallgatott.

Aztán meg már sokkal, de sokkal szomjasabb lett, mint amennyire éhes.

És kábé három nap után úgy döntött, felveszi a szomjan halt sárkányrepülős égi halek formátumot, mert ez is egy végső vég a számára, és ha már muszáj meghalni, nem is a legrosszabb. És ezzel magába fogadta az öntudatlan sötétet.

Azt akkor arra ébredt, hogy a Karószemű Küklopsz méregeti őt a szemgödréből kiálló karójával, mögötte meg egy számára ismeretlen, de az alakját nagyon is borzalmasan ismerős csíz hím kapacitálja Karót, hogy addig verje agyon, amíg nem tér magéhoz, és nem késő. Aztán dobják a tengerbe a cápáknak, mert egy halekot még megenni se szabad, se ragunak, se sültnek, mert egy ilyen még eledelként is balszerencsét hoz. Pláne ez, mert ezt ő ismeri, ez járt náluk az Űrbékában, amikor még Szadó volt a Nagyúr, és vele meg a másik két halekkal, és a velük együtt utazó fémisten demiurgosszal kezdődtek el a bajok, azóta a balszerencse úgy üldözi őket, ahogy Karó szokta őt, amikor fogócskáznak.

Menekülni lehet, az eltaposást megúszni nem.

Ám a mi jó Karószemünk dehogy is ölte meg Ónagy Jenőt. Számára az égből hullt halek a furcsa, eltört pálmaág szárnyaival és virágos viaszkos vászon tollazatával inkább kellemes érthetetlenség volt, amire szívesen kapott volna valami magyarázatot. Hiszen Ónagy Jenő most valahogy úgy került vissza a szigetére, mint Thor barátja erre a bolygóra, a kalapácsát megkeresendő.

Hát, amire Ónagy Jenő eléggé rendbejött a szomj- és éhhalál mezsgyéjéről visszalépkedve, és elmesélte, hogy honnan és hogyan került elő, meg hogy mi mindent történt azóta, hogy a barlang falában megjelent számukra az Odaát Ajtaja, és ezzel meglógtak a fogócska elől, már kóbor gondolat se maradt abból, hogy a vendég cápaeledelként távozzék a szigetről. Sőt! Keménykő/Hígafos mérhetetlen bosszúságára kellemes státuszt küzdött ki magának, amolyan örökös vendégét, amíg ő megmaradt páriának és csicskásnak.

Hát ezért nézett ki a fején a karóján át öreg haverunk elég bambán, miközben füzérben lógtak le a karóról a csipák, amit meg mi ne csodáljunk, mert elég nehéz lehet egy szemet tisztán tartani, ha egy gélbe tőrt telefonpózna nagyságú, hosszúkás, és szálkás foszlású tárgy áll ki belőle úgy ötezer éve, ha nem több.

Bezzeg felélénkült, mondhatni: talpra szökkent, amikor kiderült számára, hogy az alig füstölt, ezért megromlott kötözött sonka metafora inkább azt célt szolgálta, hogy elódázza, mintegy előkészítse a keserű valósággal való karóval nézést. Noha képi és szaglási leírása se nélkülözött némi költőiséget.

-A Szadó?! – üvöltött tehát. Bár eme üvöltés végül semmi se volt ahhoz képest, amilyet például Ugribug tud, amióta T-rex egy egészen másik világban és másik idősíkon.

- Szerintem ő az.

- A Szadó?!

- Mondom, gyere, nézd meg!

- A kurva életbe!

- Látod, ezzel egyet kell értsek.

- De hogy került ide? – kérdezi immár célzottan, és határozottan a hisztéria határán. Hát már sose szabadulhat meg végképp ama kellemetlen nagyúrtól, aki csakis átveri őt és kihasználja?

- Fogalmam sincs, de nem a maga lábán.

- De hogy?!

- Mondom: kérdezd meg tőle!

- Gyere!

Ezzel a Küklopsz nagy löttyösen nekiindul, ��t a sziklás dombon, amit tehetne talán hegynek is nevezni, le az Útgyalu öbölbe. És az öreg, sárga munkagép mellett, aki volt már bizony orosz kémműhold és kannibálok álma üst szimbiózisa, de féreglyukat járó csillaghajó, és klasszikus egyárbocos hellén vitorlás is, bizony ott hever ama gyanús kupac. Szerencsére Ónagy Jenőnek az eszébe se jutott a gúzskötéstől kiszabadítani, ennyire még ő se lehet lúzer és balfasz.

Karószemű most megáll a kupac fölött, lenéz Szadóra. És megint rákérdez a talányra, mintha annak a magyarázatával már minden problémája megoldódna.

- Hogy kerülsz ide, azt kérdeztem!?

- Tőlem ugyan még nem- válaszol Szadó dacosan.

- Válaszolj!

- Ajándékba hoztak, nem látod? Becsomagolva. Piros szalag nem volt náluk, se üdvözlőkártya- pedig a 3D masinával MIMINK tényleg nyomtathatott volna.

- Kik hoztak?

- A leszálló egységem, nem?

- És az akkor hol van?

- A zsebemben, te barom. Ez a mocsok hogy került ide- néz most Szadó Ónagyra olyan hangon, mintha máris ő lenne itt a főnök.

- Ahogy te: én is ajándéknak jöttem.

- Na, majd ezt is megbeszéljük. Oldozz el, barátom, Karó!

És Karó már mozdul is, hiszen szépen kérték. És a szép kérésnek ő aztán sose tudott ellent állni. Ám az eloldozásból csak annyi lesz, hogy felkapja a kötözött sonkát és az útgyaluhoz ülteti. De addigra már előkerül ám Keménykő/Hígafos is, aki mellett Karó és Ónagy az imént elhaladtak, és már éppen kaparta össze magát az előző esti lepénnyé taposásból. Nahát, ha valaki, ő aztán tényleg hisztérikus rohamot kap. – Ilyen nincs- visítja. – Ez megint itt van?

- Gyere, jó pribék, akkor oldozz ki engem te!

- Oldozzon a faszom! Főnök! Öljük meg!

- Úgyis feltámad, nem?

- Égessük hamuvá, úgy nem!

- Majd hamuvá égetlek én, meglátod.

- Elmeséled, hogy kerültél ide?

- Azok a zendülő szemétládák idedobtak, mondom.

- De kik azok? Én még ott tartottam, hogy elhúzol azzal a repülő dobozzal!

- Elmesélek mindent, csak oldozz el és adj ennem, innom végre!

- Főnök! Akkor hadd legyen megint én a Nagyúr és ő a csicska!

A Karószemű mérlegelni látszik a javaslatot. Aztán Ónagyhoz fordul.

- Te mit javasolsz?

- Oldozzuk el, mit árthat? – és ebből a válaszból is kitűnik, mitől lúzerek a halekok. Még hogy egy vérig sértett csíz nagyúr mit árthat? Szadónál keserűbb, bosszúra szomjasabb, aljasabb és kegyetlenebb csíz kínzómestert abban a pillanatban nem hordott a tenyerén az Univerzum.

0 notes