#Magunk maradtunk | Explore Tumblr Posts and Blogs

szottesfolditanyak · 3 years

Text

nem látható

Amikor a család felmenő ágának összes tagja kihalt anyánk mellől, nem maradt értelme tovább fenntartani a többgenerációs családi lakást. Ebben a régi városi lakásban nem csak mi gyerekek éltük le életünk első negyedét, de anyánk is szinte az egészet. Mivel anyánk mindig egy kertes házat szeretett volna, a lakás árából vettünk egy ilyet. 150 kilométernyire találtunk megfelelőt, egy csendes faluban, a testvéremtől félórányi autóútra. Anyánk a régi város elhagyásával maga mögött hagyott minden ismerőst is és fejest ugrott egy teljesen új helyzetbe.

A költözködés kora reggel kezdődött, az éjszakába nyúlt és kimerítőnek bizonyult. Késő estére megérkezett a teherautó a fél országot bejáró útjáról a felpakolt mindennel az új házhoz, odaértünk mi is a saját autónkkal, lepakoltunk és berámoltunk mindent csak úgy tető alá, kifizettük a költöztetőt, és végre minden egyben volt és magunk maradtunk. Összeütöttünk egy gyors vacsorát. Szokatlan helyzetben voltunk, dolgok között. A régi lakást már végérvényesen magunk mögött hagytuk - ez nekünk gyerekeknek, lévén saját lakásunk, nem jelentett akkora megrázkódtatást, ellentétben anyánk helyzetével -, az újban még nem voltunk otthonosak.

Vacsora közben elindult egy fura beszélgetés. Emlékszetek arra, amikor ott bicikliztünk a pataknál, és akkor az történt? Aztán amikor meg szakadt az a nagy eső, és akkor az történt? Beindult a régi családi legendárium felelevenítése. Nemhogy beindult, abba sem akart maradni. Legnagyobb megdöbbenésemre beszálltam én is, sőt hozzátettem a történetekhez a saját emlékeimet. Elmondhatatlanul meglepődtem magamon. Anyánk finoman szólva is hajlamos volt bármilyen emléket egy pillanat alatt valami szentimentális picsogássá varázsolni, és - hosszasan edződve - én ezekből rövid úton és igen hatékonyan, a kezdetüknél ki szoktam szállni. De most valami fura hangulat magával vitt. Miközben beszálltam az emlékek felhalmozásába, azon is jutott időm tűnődni, mi a fene ez az egész. Merőben szokatlan dolgot cselekszünk. Mi kapott el még engem is? Az jutott eszembe, hogy ahogy a bútorokat, könyveket és egyéb csetveszeket is áthoztuk az új helyre mint tárgyi környezetet, most ezt műveljük az emlékekkel is. Mint valami láthatatlan bútorzatot, elhelyezzük őket magunk körül. Legyen hol lakniuk nekik is. A régi lakásban nem maradhattak, az oda kötő szálakat elvágtuk. A látható mellett így most kialakítunk egy láthatatlan környezetet is ezzel a felelevenítéssel. Úgy tűnik, ezek szerint az emlékek is valamik. Ugyanakkor az emlékek elmesélésével az ember energiát önt azokba; segít nekik életben maradni.

Ma sem tudom pontosan megnevezni, mi volt ez. Mágikus cselekedet volt nyilvánvalóan, persze nem a szó modern "ködös, primitív képzelgés" jelentéstartalmával, hanem mint egy láthatatlan világban, az energiák világában véghezvitt tényszerű operáció, aminek az eredményei is láthatatlanok a szemnek, bár érezni érezhetők.

Mi hozta az impulzust, hogy felelevenítsük őket? Nekik, az emlékeknek használt ez (nekik persze hogy 'használt'), vagy nekünk, főleg anyánknak, hogy otthonosan lakjon azután, mert odakerültek köré, karnyújtásnyira? És hogy ott lettek, mennyiben befolyásolta ez anyánk későbbi életét, hangulatait? A tudatosság melyik kiválóan működő, ám nem tudatos zugából jön elő egy ilyen impulzus, hogy most ezt kell és most kell és kell? ______________________________________________________________ Laktam egy ideig egy olyan faluban, ahonnan három és fél órás autóutat jelentett a nagyvárosba eljutni. Nagyjából havonta megtettem ezeket az expedíciónak is beillő utazásokat. Először erdők közti mellékutakon, aztán kétszámjegyű vidéki utakon, végül autópályán vezetett az út. Sokszor este, sötétben tudtam csak elindulni.

Ezeknél az esti indulásoknál eléggé figyelni kellett - már amennyire lehetett -, mert vaddal jól ellátott erdők mellett vittek az utak, én meg nyomni szoktam a gázt, haladjunk.

Elkezdtem azt csinálni, hogy mielőtt elindultam, felelevenítettem az út képét, és küldtem egy szándékot a nemtudom-milyen mindenkiknek, szarvasoknak, akik ott az út két oldalán élték az életüket, hogy jönnék, és ezért legyenek szívesek, közös érdekből, most nemsoká egy kicsit távolabb maradni az úttól. És így szelíden, akarattal, gondolatban jobbra-balra kicsit beljebb toltam őket az erdőbe vissza. Jól van, gyerekek? - kérdeztem rá. Jól van, bólintottam is rá a nevükben pár pillanat múlva.

Ez az egész nem szokott tovább tartani öt-tíz másodpercnél. Komolyan is vettem, nem is, ugyan mit lehet egy ilyen rítuson komolyan venni? Aztán beültem az autóba, és toltam, hogy oda is érjek még hajnal előtt.

A sokadik ilyen kis rituálénál történt egyszer, hogy megint elősoroltam az esetleges erdőlakóknak a szokásosat, szevasztok, jövök, tolódjatok visszább légyszi, jól van? Itt történt a szokatlan dolog, mert nem jött a vissza-jól van. Nem jött az az érzés, ami mindig szokott jönni, (és amire az észszerűségem mindig rálegyintett csendesen, lemondóan, hogy úgyis csak magaddal szórakozol, mindegy, csináld). Jé. Jé!.. Jól van? - kérdeztem rá még egyszer. Semmi, csönd.

Ilyen sose volt eddig. Nagyon meglepődtem. Elsőnek azon, hogy hát ezek szerint egy érzés, vagy inkább hangulat volt ez mindig is, ami most nincs, és nem csak egy gondolat. És ezek szerint nem pusztán magam szórakozok magammal, valami más is benne van a képben. Nem nagyon volt időm ezen töprengeni, mindenesetre ezzel a meglepetéssel indultam el, de a hatására a szokásosnál jóval lassabban. Negyed óra múlva, az erdős részen, jött is keresztbe, hosszasan, egy marha nagy szarvascsorda. Elengedtem őket. Az eszem nem állta meg persze, hogy sürgősen kiszámítsa és tudomásomra hozza, hogy ha a szokásos tempómban haladtam volna, mire kijönnek az útra, már rég magam mögött hagytam volna őket. De az ész már csak ilyen, hülyének néz, aztán ha történik valami, amit nem bír felfogni, megint hülyének néz. Te figyeld továbbra is csak ezt a szürke csíkot előttünk, szívem, mondtam neki.

Azon tűnődtem aztán, hogy ezek szerint sokszor, ami (tudattartalmakat) gondolatnak tartok, azok egyáltalán nem puszta gondolatok. Hanem kapcsolódások valamihez, odakint, máshol, máshoz, valahogy, érzések, fel-fogások. Össze van kötve minden. Energia minden, lehetne mondani, és az energia érzékelése (lenne) a kulcs. És hogy milyen kár, hogy felnőtt fejjel ez teljesen összemosódik a mindennapi észszerűség gondolatainak anyagával, és főleg, hogy ritkaságszámba megy, ha valahogy mégis napvilágra kerül. Áldott a gyerekkor. Eszközökkel és lehetőségekkel teli. Áldott volt.

#nem látható #varázslatos

16 notes · View notes

peterweiser · 3 years

Text

Végül Pixel 5

Ahogy én mobilt választok A telefon kérdés nagyon-nagyon összetett dolog nálam, tulajdonképpen én vagyok az a fajta ember, aki szereti azt venni, ami nincs a tömegnek, de egyébként jó eszköz, csak ez az árral úszás, meg majomkodás azért, hogy valahova tartozhassak, sosem volt az én asztalom. Amikor mindenki Nokiát vett, én Ericssont majd Sony telefonokat. Imádtam a meglepődést az emberek arcán, amikor a wav-ot csengésnek lejátszó Sony J6-om megszólalt egy olyan világban, amikor a 3210 -esre pötyögték az emberek a polifónikus prüntyögést. Na persze, ehhez az kellett, hogy ne ragaszkodjak az akkori feature phone-ok menü rendszereihez meg az olyan emberi hülyeségekhez, hogy "azt majd nem tudom használni". Ezeknek a telefonoknak a logikai rendszeréhez akkoriban sem kellett agysebésznek lenni, nagyjából még a legrosszabbat is pár nap alatt meg lehetett szokni. Hozzá kell tenni, frankó eszközeim voltak, nem kellett Alcatellel nyomulni meg ilyesmikkel. A szokásokat mi magunk alakítjuk. Itt szeretném megjegyezni, hogy aki nem így gondolkodik, azt elfogadom, ez egy vélemény post, nem akarok ezzel senki lelkivilágába gázolni. Mindenki olyan telefont használ és olyan szempontok szerint, ami neki jól esik.

iPhone 5 évig Visszatérve a mobilokra, volt iPhone-om abban az időben amikor annyira még nem volt egyértelműen menő, csak különc (2 féle, egészen 5 évig). Akkoriban pár ismerősöm arról akart meggyőzni több ízben, hogy ez az iPhone egy vicc és ugye nem gondolom, hogy a Nokiát bármi letaszítja a trónról... Aztán csesztettek a HTC-sek is, olyasmikkel, hogy szar az iPhone töltője meg ilyen felnőttes érvekkel. Az iPhone 3GS-nél abban az időben jobb telefon nem létezett és ezt mindenki tudta a lelke mélyén, de az emberi hülyeség határtalanságában különcök maradtunk pár értelmesebb ismerőssel. Aztán eltelt öt év és egyszerre csak az iPhone lett a régi Nokiás csapat új telefonja. Sajnos. A presztízs, a menőség, a kísérletezni képtelenség és a pénz definíciója. Tény, hogy nem mindenkinek, de sajnos nagyobbrészt... Tényleg kiváló eszközök máig, de akkoriban 2 dolog miatt mégis elfordultam. Volt egy hatalmas csalódásom a lassulással (erről lejjebb) és a másik dolog ami a kilencvenes évek végén is távol tartott a Nokiától, márpedig az, hogy elkezdte boldog-boldogtalan ajnározni és okoskodni róla. Igen, azok is akik korábban a Nokiával csinálták ugyanezt. Ezek az arcok azok, akiknek sok pénzük van és sosem gondolkodnak mire van szükségük csak megveszik a legmenőbb eszközt vagy azt, amivel a legmenőbbnek látszanak. Akinek nem inge... Lassulás - 2 év után iszonyatosan belassult az akkori iPhone(4s) és csalódott voltam. Kb. 6 évvel később az Apple beismerte a lassítás tényét az akkura hivatkozva. Bezzeg amikor a 4s lassult, akkor az Apple tudatú hívők megmagyarázták, hogy az új oprendszer funkciói annyira leterheli a telefont, hogy amiatt szaggatni kezd. Utólag kiderült az igazság, de ma már senkit sem izgat. Szóval felbosszantottam magam, és akkor felindulásomban vettem egy LG G3-at. Ezen már android 6 vagy 7 futott és azokat a gyermekbetegségeket kinőtte, hogy például nem lehet letörölni valamit a telefonról mert nincs elég memória, stb... Később egy One Plus3-re váltottam, amit imádtam, aztán a MI9-et ahol már félig üres volt a pohár és meg is érkeztünk a jelenbe.

Mi9 legutóbb - olcsó húsnak... (és annyira nem is olcsó)

A Xiaomi 2-3 éve kezdett belépni abba a minőségbe, ami miatt most már mindenhol az élvonalban van. Csak az apró bosszantó dolgok ne lettek volna, de ezeket azért tanulságképp megosztom. Az eszközt tokban tartottam, mint mindenki más. Az viszont a tokban is kopott, pedig semmit nem csináltam vele. Apró pontokban elkezdett eltűnni róla a festék. Nem baj ha kopik, de a tokban? Aztán ott van az érzékelője, ami azt figyeli, hogy beszélsz vagy nem, a fülem mellett is meg tudtam nyomni a kijelzőt. Aztán ott van az oprendszere, ami egy olcsó iOS replika, ráadásul minden szegletében reklámok vannak, amit ki kell kapcsolgatni mindenhonnan. Képzeljünk el foldereket, normál alkalmazásokkal, kinyitja az ember gyanútlanul és az alján ismeretlen appokat talál. Ezek "ajánlott" alkalmazások. Foldert kitöröltem, majd létrehoztam egy újat - meg is oldódott a gond. Volt egy Xiaomi app, ami "gyorsítja" az eszközt. Notificationben ugrált fel, hogy itt az ideje gyorsítan. Ezt úgy tálalta a rendszer, hogy te eldöntheted, hogy törlöd a cachet vagy - ha nincs helyed - valami mást, egy szó mint száz, segít, hogy gyorsabb legyen minden a telón. Lássuk be, ennek az appnak semmi értelme. Miért nem automatikus? Kit érdekel a cache ürítés? Valaki meg akarja tartani vagy micsoda? Ha nincs hely, az android úgyis jelzi. De akkor mire volt jó? Miközben ürítette a cachet valami fasza animmal, kicsit megtoldotta egy kis reklámmal :D. Letöltesz valamit? Kiírja, hogy a letöltött alkalmazást ellenőrzi és amikor már majdnem jól érzed magad, hogy milyen kedvesek, akkor meglátod, hogy az "ellenőrző" folyamat alján is reklámok vannak. Ez hiheteten. És igen, majdnem az összes ilyet ki lehet kapcsolni pár kivétellel, kicseréled a launchert (ahol szintén reklámok vannak), tényleg minden szart megteszel, hogy _ne_ lásd ezeket, de összességében egy dolgot érzel: "Vettem 140.000-ért egy eszközt, aminek a legalsó sarkában is reklámok vannak". Mint egy ingyenes játékban, amiket rühell az ember. Nagyon olcsó érzetet kelt. Aztán eljött a pillanat, amikor az új MIUI akármi rákerült és onnantól a menü jobbra-balra scrollozásnál meg-megdöccent. 1 év után. Restart megoldja egy időre. De tényleg, ez komoly? 6GB ram meg egy olyan proci ami a legjobb volt az iparban 2 éve, tényleg szaggatni kell a GUI nak? A telefonos COD folyik, az oprendszer szaggat. Helyben vagyunk. Elfáradtam a Xiaomiban. Próbáltam "polgár pukkasztani", még nagyon olcsónak sem hívnám, csak direkt mást akartam anno. Nem vált be.

Túl nagy, túl kicsi, adatgyűjtés Sokáig imádtam a telefonok méretének növekedését. Nagyjából a G3/Oneplus3 szintig okék is voltunk, de aztán jött a 6,4" os Xiaomi és bár voltak helyzetek, ahol jól jött, de nagyobbrészt amikor csak elő kellett kapni a zsebemből vagy zacskókkal egyensúlyozva, gyerekeket kontrollálva kellett valami hétköznapi dolgot csinálni, már nem volt vicces egy kézzel szerencsétlenkedni vele. Átlagos kezem van, nem kicsi, nem nagy de egyáltalán nem éreztem magam komfortosan egy kézzel. Igen, volt ott "egykezes használat", meg anyámkínja, de nem, nagyobbrészt nekem a 6" elég lett volna. Mi volt a cél? A 6" körüli méretekhez visszamenni. Elképesztően vágytam egy kényelmes eszközre. Mivel úgyis tok kerül rá, az, hogy egyébként mennyire exkluzív kívülről, az sajnos az évek alatt huszadrangú lett. SŐT. Az se baj, ha egy kicsit műanyag vagy puritánabb kívülről, én nem akarom a tapizott lakkokat/üveget nézegetni akkor sem, ha leveszem a tokot a telóról. Visszatérve a méretre, mivel az összes új telefon agyament irányban növekszik, ez hirtelen le is szűkítette a kört. Nagyon akartam One Plust, mert nagyon király eszközök, a sajátomat is imádtam, de nem gyártanak 6"-os telefont. Maradt az iPhone/Google Pixel/Samsung. S itt jött be a másik elvárásom, a "biztonság" vagy mondhatjuk úgy az adatmegosztás magamról kérdésköre, ami tudom, hogy majdnem boomerségnek hangzik így 2021-ben, de le akartam szűkíteni azoknak a körét, akik az adatbázisukat a "40-es éveiben járó közép európai család apa perszonával" töltögetik fel. Nincsenek illúzióim, mégis akartam némi kontrollt. Nézzünk bele ebbe egy kicsit. iPhone-nál adatot gyűjt az Apple meg a Google, persze ez utóbbi nem tudja megtenni ha nem lépsz be, de Google account nélkül 2021-ben... Hát az nyomorúságos helyzet barátaim, az biztos. Az Androidos telefonoknál meg gyűjt a Google-ön kívül a gyártó maga (Samsung, Xiaomi, Sony, stb). Vagyis ha legszűkebben akarok magamról adatot szolgáltatni és a FB appjait pl. eleve nem telepítem (és tényleg csak messenger van de annak is majdnem minden engedélye lehúzva), szóval akkor ha Google Pixelt veszek, akkor egy cégbe talicskázom az infokat (persze ez csak félig igaz, de lépjük át a többi appot). Nem nagy győzelem ez, de most 3 évre jónak hangzik. Az iPhone 12 -e való visszatéréssel sokat eljátszottam, de aztán ráébredtem, hogy milyen szinten integráltam be magam és a családot is a Google-be egyrészt, na meg még mindig ott a notch az iPhone 12-ben, ami számomra egy olyan dolog, mintha egy merciben manuális ablakemelő lenne 2021-ben. Nem az ár döntött tehát, nem volt akkora szakadék a két eszköz között, hogy arra hivatkozzak. És miért nem Samsung? Mert a Samsung ára meg iPhone árban volt, ráadásul szerintem semmivel nem jobb brand a Google-nél, stb, ezen vitatkozhatunk persze...

Végül Pixel 5

A választás tehát a Google Pixel 5-re esett. Picit olcsóbb volt, mint a másik két versenyző, ráadásul egy csomó dolgot tudott, ami nekem bejött és nem tömegtermék... Maga a csomagolás teljesen átlagos, eltekintve egy USB C/A átalakítóról, amit opciósan mellé tettek a töltőnek (ja igen, van töltő :D). Nem vagyok telefon szakértő, nem fogok processzorokba belemenni meg a kamera adataiba, memória is van elég (8Gb) meg tárhely is (128Gb) - pár összehasonlító videót megtekintve a vásárlás előtt az jött le, hogy teljesen jó és versenyképes az eszköz a gyakorlati tesztek alatt. iPhone-okkal éltem és ott volt a Mi9 is, a száraz adatok önmagukban semmit nem jelentenek számomra. Akku a szokásos 1,5-2 nap megy ha nem használom intenzíven, de mivel sosem bírom ki, mindig a töltőn végzi és sosem derül ki mennyit bír valójában. Aki az akkura izgul rossz helyen jár, ez a telefon átlagos ezen a szinten.

Pozitívumok

Nincs üveg meg lakkos ujjlenyomat mágnes hátlap és ház. Fekete, jó fogású, tapintású műanyag a készülék, ami nem csúszik ki a kezedből tok nélkül sem (IP68)

könnyű - ez lehet pozitív meg negatív, de a zsebemet nem húzza le, szóval nekem ez jó hír

Haptikus visszacsatolás - ennek nem tudom a valós magyar megfelelőjét, úgy kell elképzelni, mintha egy rezgőmotor az ujjad alatt dolgozna a kijelzőn, nagyon jó! :D

90hz-es képernyő (OLED) -ettől nagyon folyamatos minden vagy úgy érzem

felső hangszórót eldugták a kijelző alá - kicsit fura a hangzás először híváskor, de a sok mocsok nem megy a hangszórókba, amit aztán nézni fogsz ahányszor megfogod

Stock android OS - ezt az élményt mindenkinek ajánlom. Nincs túltolva, majdnem minimalista de inkább elegáns, imádom. Egyszerű, szép, semmi túlzás. Ráadásul nincsen az aktuális gyártó letörölhetetlen appjaiból is egy csokor

a másik gyártó nem akar lépten-nyomon beléptetni a saját rendszerébe

remek a fényképező és annak a gyári szoftvere

Nincs notch - a selfie kamera egy kis pötty formájában van jelen a bal felső sarokban

Negatívumok

nincs benne se bővítési lehetőség se 2 sim slot. Igazából én még egyik telefonomat sem bővítettem soha semmiért, két simet sem kellett használnom, engem tehát nem izgat, 128GB tárhely is bőven elég számomra, de ez lehet probléma másoknakszokni kell az ujjlenyomat olvasót

A MI9 képernyő alá süllyesztett ujjlenyomat olvasójával sem voltam soha kibékülve, de itt a Pixel5 nél vissza kell szoknom a hátlapi változatra. Nem rosszabb mint a másik egyébként, gyors is, csak soha nem elől keresem. Az utóbbi napokban kezd ráállni a mutatóujjam és tényleg sokkal jobb a hátlapot, mint a képernyőt tapizni, de ez lehet, hogy nem mindenkinek fog bejönni. Cserébe nem kötelező.

Verdikt

Egy hét használat után nagyon tetszik. OS oldal gesztus vezérléses dolgai ezerszer jobban működnek, mint a Mi-ben valaha. Még nem érkezett meg hozzá a tok, de komfortos, könnyebben használom, nem kell egykezes módokkal szórakozni. A 6,4" -on állandóan "nyújtózkodni" kellett, itt semmi ilyen nincs. A fent említett eldugott hangszóró miatt folyamatosan tisztának érzem az elejét. Nemsokára megjön a tokja, szóval utána már nem fog számítani az sem, hogy nagyon kényelmes önmagában, mivel nem csúszik, de így nagyjából senki sem használja a telefonját manapság. Nem húzza a zsebemet, azt érzem vele, hogy visszatértünk abba a normalitásba, amit én szeretek. Van még pár feature, amit nem használok, pl rá lehet tenni a vezeték nélkül töltendő eszközöket magára a telefonra pl. fülest és akkor tölti a telefon őket. Ilyen a hangvezérléses integráció is, amit nem használok igazából, de sok helyen jelen van. Rákeresve egyébként sok tipp és trükk van még, amit használni lehet a Pixelségből adódóan, ezekkel még most ismerkedek én is. A Google támogatja az eszközeit évekig, azzal se lesz gond, szóval reménykedem abban, hogy boldog időszakom lesz a telefonnal a következő években.

#google pixel 5

1 note · View note

radnothy · 5 years

Text

Dear Korona,

még nem találkoztunk személyesen és remélem nem is fogunk, ettől függetlenül köszöntelek világunkban! Ne vedd sértésnek, de nem éppen így képzeltelek el. Úgy értem, van már vagy tíz éve, hogy sok-sok millió embertársammal együtt, ki tudatosan, ki tudattalanul azon morfondírozunk, hogy nem jó így ez a világ, mert a klíma mert a gazdaság mert a háborúk mert a satöbbi, valamit tenni kéne, valaminek történnie kéne. De mindig arra jutottunk, hogy olyan masszív a globális gazdasági gépezet, hogy érdemben nem tudjuk megváltoztatni. Maradtunk a rendszer foglyai, és próbálkoztunk a magunk háza körül változást elérni.

Aztán jöttél Te, egy piaci standon kínált állat teteméből elindultál, hogy felforgasd az egész világot. Szabad szemmel nem látlak, észrevétlenül viszlek a hátamon, nem érdekel Téged sem a bőrszín, sem a nem, válogatás nélkül fertőzöl, szóval meg kell mondjam Neked őszintén, hogy bizonyos szempontból tökéletesnek teremtettünk meg Téged, mi emberek. Most persze tiltakozol, de nem, barátocskám! Mi találtunk ki és mi is fogunk elpusztítani. Előtte azonban köszönetet mondunk Neked a következőkért:

1/ Köszönjük, hogy leállítottad a féktelen és eszement termelést. Képzeld, sokan most látják csak tisztán az eget, nem köhögnek, a folyó vize újra iható! A környezetünk fellélegzett és mi is végre teleszívhatjuk a tüdőnket friss, tiszta levegővel! A környezetünk szennyezését enyhítetted, a klímaválság megoldásában segítettél.

2/ Köszönjük, hogy miattad többet lehetünk a családunkkal, többet lehetünk otthon. Végre van időnk egymással igazán együtt lenni, mélyebb témákat érinteni, soha ki nem mondott konfilktusokat megoldani. A rohanós életmódunkban ez alig-alig volt lehetséges. Végre van időnk nem csak kifelé, de befelé is figyelni.

3/ Köszönjük, hogy Kínából indultál útnak és ezzel az egész világ figyelmét felhívtad arra, hogy számos vállalat kizsákmányolja az olcsó munkaerőt és a laza szabályokkal védett környezetet. Így, hogy nem kapnak árut Kínából és leáll az értékesítés, bizonyosan megváltozik majd a hozzáállásuk és igyekeznek saját hazájukban megoldani a termelést, munkát adva ezzel a helyi embereknek, sőt, a Kínába való oda-vissza szállítás kimaradásával csökkenhet a szén-dioxid kibocsátás is.

4/ Köszönjük, hogy elgáncsoltad a fogyasztói kultúrát. Az emberek egy jelentős részének a töke tele van vele. Enyhült a kényszer, hogy állandóan új és új termékeket vegyünk. Az otthon töltött csendes időnkben remélhetőleg sikerül olyan meglátásokra lelnünk, amik igazi alternatívái lehetnek a több sebből vérző fogyasztói kultúrának.

Búcsúzom tőled, Korona, nem lehet most könnyű egyszerre átoknak és áldásnak lenni. Azért biztos élvezed ez a fennforgást, parányi kis lényként ekkora galibát okozni! Minket azonban vígasztal a tudat, hogy létedet nekünk, embereknek köszönheted, és hogy jöttödnek célja és értelme van, jóval több, mint amit gondolnál. Bízom benne, hogy sokan észreveszik benned a lehetőséget.

Au revoir!

#korona #coronavirus #koronovirus #gondolat #magyar #magyar tumblr #magyar tumblisok #élet

16 notes · View notes

bonesteve · 2 years

Text

Unokatestvérem átküldött nekem egy fiókban talált videófelvételt a családunkról, 1998-ból.

Egy történelmi pillanatkép.

A családunk sátoros ünnepekkor, névnapkor, házassági évfordulókor összejött, mindenki elhozta az apraja-nagyját.

Ültünk mikor melyikünknél, beszélgettünk, néztük egymást, figyeltünk előbb gyerekként, később fiatal felnőttként, utána családos emberként.

Havi-kéthavi rendszerességűek voltak ezek a családi összejövetelek azután, hogy apai nagyszüleim meghaltak.

Addig minden vasárnap náluk gyűlt össze a család. Minden vasárnap.

Nekünk gyerekeknek néha teher volt ez. De gyerekként a nagypapáék házának toldaléképületében lakó nagybátyám gyereke, aki most mittudomén negyvenhárom éves, az én életembe kisbabaként lépett be.

Én voltam megbízva azzal, hogy vigyázzak a babára hátul, a todaléképületben, ahol nagyon meleg votl mindig és átható csodálatos babaillat, amit tízévesen is finomnak érzékeltem.

A kiscsóka a járókában feküdt, én pedig egy szexuális tárgyú lexikon fölé görnyedve olvastam mellette, rettenetes nemibajos torzult nemiszerveket nézegetve a félhomályban, elborzadva és egyben megrészegülve a finom babaillattól óvtam a családi összejövetel alkalmával az álmát.

Élveztem ezeket a vigyázásokat, ha nem a babánál voltam, akkor bent kukultam és hallgattam nagybátyáim beszélgetését, Nagypapa pátriárchaként hörgött fel rettentő göbös tüdőgombócokat, amit még a frontról hozott haza kényszerűen magával, sose gyógyult ki belőle.

Ő nem volt a babák közelébe engedve, Nagymama mindig odébb tolta, ha közelített hozzájuk, gödhös vagy, ne menj a közelébe!

Pedig sose ártott volna, dehát ez volt mondva, így távolból szerette őket.

Egyszer, egyetlen egyszer láttam - én is gyerekként - a baba közelében.

A baba már nagyobb volt, talán másfél éves lehetett, Nagypapa ölében ült, vele szemben, Nagypapa a bajusza alatt gügyögött neki, széles csíkos hózentróger volt Nagypapán, az arcán üdvözült boldog mosoly, amikor észrevett, hogy nézem őket, eltolta magától a babát és zavartan köhögött, mintha nem is lenne ott, a baba csak valahogy odakerült volna a térdére valami koincidencia okán, aztán láttam a bizonytalanságot az arcán, én biztosan mosolyogtam mert közelebb húzta a babát és mintha lassított felvételt néznék, nagyon lassan és nagyon finoman csücsörített és megcsókolta a baba fejtetejét, ekkor bejött Nagymama és kivette a kezéből, gödhös vagy, ne csókolgasd a gyermeket és Nagypapa megalázottan de boldogan felállt, a kopott általa készített szögletes fotelből, amelynek mindig kicsit ragadt a kopott fehér festéke, kiballagott nehézkesen a konyhába, ahogyan elhaladt mellettem, cinkosan rámkacsintott és azt mondta, Na.

És ebben a Na-ban minden benne volt, az eltiltott ölelések zavart gyengédsége, a baba csodálatos illata, ami neki tiltva volt.

És én pontosan tudtam, mit érez.

Kisgyerek voltam, talán tíz, de pontosan éreztem a hiányt és a tiltott beteljesülés végtelen boldogságát és rettenetesen szántam Nagypapát, hogy lopnia kellett ezt a pillanatot a babával.

És jöttek a babák sorra, csepredtek és egyszercsak itt ez a videó 1998-ból, az én babám Asszony hasában, Asszony kendőzetlen zavarban a családi ünnepkor, csak én vagyok fogódzó neki, mégis élvezi, felszabadultan nevet, a kamara közelít, az arca kerek a babánk édes terhétől, ő is még gyerek, 20 éves épp elmúlt kicsit.

És ott vannak már elhalt nagybátyáim, egymást húzva, politizálva, gyönyörűn, egyformán, kedvesen és szépen, mindengyik felügyelet alatt, könnyen kapnak össze, a feleségek tudják kezelni őket. A család férfiai mind erős asszonyt választottak, látszólag alárendelt a szerepük, de pontosan tudják a hatalmukat gyakorolni, elég egy sziszentés, máris meghunyászkodva szűkölünk.

Mindannyian.

De édes korbács ez, mi magunk akartuk ilyenné.

Mi vagyunk a főnökök, de ők mondják meg, mikor lehetünk azok.

Gyönyörű szimbiózisban élünk velük, ezzel a titokkal.

Ahogy nézem a videót, csak számolom a halottainkat.

Alig maradtunk már.

Én magam is késő középkorúként csak bőgök a veszteségeken.

Ritkán szembesül az ember ilyen pofánverően egyenesen a hiányukkal.

Szinte fáj.

Nem, nem is szinte.

Nagyon fáj.

Egyben jó is. Jó, mert önmagam elmúlásával szembesít, a megismételhetetlen élet csodájával.

Majd az én gyerekeim is előveszik néha a családi videókat és megkönnyezik az apjukat, később az anyjukat, nagymamát, nagypapát, ebből építenek családi legendáriumot.

Ahogy az normális, egészséges és természetes.

Csak most, élőként nézni a halottakat rossz.

0 notes

kellcamino · 6 years

Text

Harmincnegyedik nap, avagy még egy ráadás és a célba érés

2018.09.08. SZOMBAT

19 km Pedrouzo → Santiago de Compostella

Ma reggel arra keltem, hogy újfent nagyon fáj a hasam. Szerencsére volt a közelben egy albergue és el tudtam odáig vinni a kórokozó által okozott kellemetlen termékeket [a mai nap így kezdődik angolul: “Dear Diarrhea!”]. Egy pöppet azért izgultam, hogy nyitva lesz-e a hátsó ajtó, de szerencsém volt. Aztán visszavánszorogtam a sátorba és mondtam a Márknak, hogy lehet hogy ma nem hogy célba nem fogunk érni, de lehet hogy pihenőnapot kell tartanunk. Márk vette az adást belém diktált pár gyógyszert és visszaaludtunk. [Teljes mértékben arra készítettem magam, hogy ott maradunk, hogy elengedjük köszönés nélkül a barátainkat, hogy nehéz nap lesz, hogy komfortzónán kívüli tevékenységeket kell űzni, hogy szinten tartsuk a napot.] Amikor fél tízkor felébredtünk már sokkal szebb volt a világ, szóval mondtam a Márknak, hogy szerintem nekivághatunk. [Mellesleg fél tízre beszéltük meg a találkozót az Alexékkel. A bolt előtt.] Az előző napon láttuk, hogy itt azért már elég sűrűn vannak olyan helyek, ahol mosdó is található szóval ezen nem izgultam annyira. Szereztünk nekem kólát meg pirítóst és becsatlakoztunk egy nyugdíjas csoportba. A tempójuk tökéletesen illet a miénkhez egész sokáig együtt is haladtunk [de egy idő után lehagytak minket]. Szerencsére így, hogy ilyen későn indultunk már nem voltak annyian az utakon, mint tegnap. Az első pár kilométert nagyon jól teljesítettük. Közben igyekeztem minden egyes helyen megtalálni az illemhelyet. A vége felé sajnos egyre sűrűbb lett ennek a belső késztetése. Már bent voltunk Santiagoban, de nem tudtam ezt teljesen kiélvezni, mert konkrétan le kellett táboroznunk egy étterem előtt. Nem a fenséges és ínycsiklandó fogásaik miatt. Szerencsére egy fél órán belül már nem volt bennem semmi, tehát tudtuk folytatni az utat. [Na várjál várjál várjál hé! Innen hiányzik egy hatalmas rész!]

[Jó pár kilométerrel a cél előtt megálltunk ebédelni egy kis faluban, egy ilyen sarokban, ahova leültünk, hogy elfogyasszuk a szupermarketeringünket. Bennem egy elég nagy feszültség épült fel, mert az Annán azt éreztem, hogy inkább ma megérkezne, ami kívánság kicsit hirtelen ért, én nem éreztem, hogy itt az ideje. Olyan keveset jöttünk, nem is készültem még rá lelkiekben, szellemileg. Azt éreztem, hogy ha ma beérünk, akkor az egész hónapos utazás minden átmenet nélkül, csak úgy ér véget, olyan sehogy. Megálltunk ott és ebédeltünk és én nem tudtam leülni, hanem járkáltam fel-alá, mert valamit el kellett dönteni, de az Anna azt mondta, hogy neki mindegy, de tudtam, hogy csak azért, mert látja, hogy nem vagyok biztos. Rugdostam a falat, mert az ilyenkor segít és a semmi közepén csüngtem egy cérnán, hogy valamit muszáj eldönteni. A legrosszabb az volt, hogy tehetetlenül éreztem magam és döntésképtelenül álldogáltam és tudtam, hogy telik az idő és dönteni kell, de minél erősebben nyomott, hogy döntsek, annál kevésbé láttam megoldást. Úgy éreztem, hogy beakadt. Nagyon megnehezítette az is, hogy nagyon megkedveltük a németeket, és az Alex küldött egy képet mikor megérkeztek, hogy az alberguének van egy medencéje, amire ki van írva, hogy “Kérjük ugráljanak bele”, a medencék ezen az úton nagy vonzóerő volt számomra, plusz a többiek társasága, plusz a fel nem készültség érzése bennem. Másrészt menni kell, hogy legyen idő, menjünk-e Fisterrába, kinek van kedve, kinek nincs. Nehéz volt, úgy éreztem magam egy kicsit, mintha egy belső részem élve eltemették volna, klausztrofóbiás bénultság volt ez. Továbbmentünk.]

Nagyon érdekes volt a megérkezés, mert egész sokáig még csak a tetejét se láttuk a templomnak. A város sokkal nagyobb volt, mint ahogy képzeltem [tük]. Tele emberekkel, turistákkal és zarándokokkal. [Óriási város, egyórás gyaloglás a központig, teljesen átlagos, jellegtelen külváros, semmi nyoma a lelki elcsendesülésnek, mindenhol albergue reklámok, 10 euró, 12 euró, 16 euró, hűsítő italok, kutyakozmetika, minden.] Ráadásul az út hátulról közelítette meg az épületet, majd oldalba kapva kerültünk előre.

Amikor megérkeztünk csak arra volt erőnk, hogy lerogyjunk a földre. Hogy itt mit éreztünk és mit nem az személyes kissé, ráadásba aki olvassa ezt és ő maga is szeretne ide eljutni azelőtt sem szeretném ennek a hangulatát lelőni. Nyilván mindenkinek más a megérkezés, de akkor sem. Akit érdekel az kérdezze meg.

[Mielőtt kiértünk a takarásból a térre, egy alagúton mentünk át, ahol egy skótdudás alak játszott dicsőséges bevonulási zenét. Amikor kiértünk az árnyékból a napra és megláttuk a templomot, egyszerre hatalma üresség lett bennem, mert többheti gyaloglás után megérkeztünk és az egész idáig bennem levő cél kipukkadt. Öt percet kaptam a várostól, vagy inkább az érzékeimtől, hogy ezt a mély üresség érzetet átéljem, aztán a turistabuszok, árusok és tömeg az arcomba tolta magát a hatalmas felszínességével. Mindegy.]

Mindenesetre miután levontuk a magunk tanulságait felkerekedtünk szállást keresni. Scotty még pár napja ért ide be és küldött nekünk egy jó szállás lehetőséget, így arra vettük az irányt. Volt olyan lehetőség, hogy egy személyes, meg két személyes privát szoba. Mivel sem a hasam, sem a fülem nem volt még tökéletes mondtam a Márknak, hogy ünnepeljünk egy egy személyes privát szobával, mert az még annál is olcsóbb, mintha két személyre fizetnénk a közös szálláson. Próbáltuk is meggyőzni erről a hölgyet, de eléggé hajthatatlannak tűnt, úgyhogy mondtuk neki, hogy akkor kérünk egy kétszemélyeset, egyszer élünk alapon [nem volt sokkal drágább, mint két darab hely a tömegrészen]. Ki is fizettük, de a nő nem a pultnál adott vissza, hanem kijött és mutatott nekünk valamit a térképen, majd a Márk kezébe nyomott visszajárót (ami több volt, mint ha kétszemélyeset kaptunk volna) és a szoba számlát. Közben mondta, hogy ne szóljunk senkinek egy szót se és csak feltűnés mentesen. Hát így történt az, hogy külön szobában aludtunk egy egyszemélyes ágyon. Tökéletesen jó volt. Este még megpróbáltunk szerezni egy kis élelmet, de elég hamar sikerült nyugovóra térnünk [nem mintha sok kellett volna ahhoz, hogy élelmiszer-nagyhatalommá váljunk az amúgy is nálunk tornyosuló kajamennyiség miatt]. Este abban maradtunk, hogy holnap annak a függvényében megyünk ki Finisterrébe, illetve maradunk itt még egy éjszakát, hogy másnap reggel, hogy lesz a pocakom.

Amikor vásárolni indultunk a szállásra találkoztunk 3 franciával, akikkel egy jót beszélgettünk. A végén pedig úgy köszöntek el, hogy “God bless you!”. Ennek annyira megör��ltem. Olyan kevés emberrel találkoztunk, aki Istennel is együtt ment ezen az úton. Ez így a végén egészen felüdítő volt.

[Lőttek a városban. Az ablakok majdnem kiszakadtak a tokjukból. Hülye, imbecilis, exhibicionista emberek nagyon hangos petárdákat lőttek megérkezésük senkit sem érdeklő örömére. A spanyolországi lelki utazásom során őket szerettem volna leginkább megütni.]

[albergue 16 - 18 sátor]

#elcamino norte 2018

1 note · View note