#Mármint nem

[bluestrawberrycoffe2]

Vajon még mennyi ilyen lesz bazdmeg

[bredforloyalty]

clown school can be an important step in a young man's artistic journey. truth

[algebraicvarietyshow]

nem új, de mennyire kemény már (innen)

[kiskezitcsokolom]

jó lesz az 95nek is

(óvoda)

(forreal tegnap azon rúgdosott az agyam, hogy egyszer nem jutott eszembe az egyik óvó néni neve, ezért azt a gúnynevet használtam a másik óvó néninek, amivel ő meg a dajka emlegették épp, csak ők meg beszartak, hogy továbbmondom majd az érintettnek, gondolom, és iszonyúan leszidtak, hogy ezt nekem nem szabad mondani)

(hogy ez lassan 30 év távlatából miért hasított belém a gecibe este fél tizenegykor, hűtőnél üvegből kimcsizabálás közben, az nem derül ki soha már)

(amúgy minden rendben)

Let me sleep.

[kehideni]

hehhh apparently the word "magyar" means "story-teller"

That's so cute.

[g0om]

igazából december óta nem is volt már magánál fel se tudott ülni meg beszélni se csak enni meg inni most éjszaka meg nem is volt rosszul csak elaludt

[foreszt]

Olvasom ezt az aktuális testpozitív/kövér threadet, és eszembe jutott Zidane.

Mármint nem a focista, hanem egy főiskolai haverom, akit mindenki így hívott, mert állítólag hasonlított Zidane-ra. Szerintem amúgy inkább valamelyik humanoid majomra hasonlított a Majmok bolygójából, és úgy általában a kiállása is olyan volt. Az a tipikus balhés csávó volt, aki gépezett, egyik adósságból vergődött a másikba, bárkit asztal alá ivott, meg tudta fordítani a még égő csikket a szájában, ha kellett, ütött, és állítólag mindig volt nála pillangó is, bár én ezt sosem láttam - szóval egyben volt nagyon a sztíló, na. Mindezek ellenére - vagy mellett - Zidane egy tök kedves ember volt azokkal, akiket bírt, és engem valamiért bírt, úgyhogy haverok lettünk, tök sokat dumáltunk.

Nekem az akkori barátnőm egy husibb lány volt, én semmilyen mércével nem mondanám rá, hogy kövér, de a méretkülönbség szemmel látható volt köztünk.

No, és egyszer valami buliban voltunk, ott volt Zidane is, meg ilyen kis kötekedő köcsögök, akik lekövérezték a csajomat, meg azt mondták ránk, hogy Stan és Pan. Én visszaszóltam valamit, aztán odébbálltunk, de neki nyilván szarul esett, elsírta magát. Ekkor találkoztunk Zidane-nal, aki miután meghallgatta, hogy mi történt, csak annyit kérdezett, hogy "Melyik volt az?". Kimentünk az utcára, ahol a kis köcsögök cigiztek, én rámutattam, Zidane odament, és lekent neki egy kurvanagy pofont. De olyat, amilyennel nem elsősorban fájdalmat akarsz okozni, hanem amilyennel meg akarod alázni a másikat. A srác megszédült, valószínűleg azt sem tudta, hogy miért kapta, de Zidane gyorsan tisztázta a helyzetet: ilyen sztoikus nyugalommal közölte vele, hogy "Mindenki úgy szép, ahogy van, baszdmeg.", majd hozzátette, hogy "Na húzzatok innen a faszba!". Aztán rágyújtott, a kis köcsögök elhúztak, én meg csak Guy Ritchie filmekben láttam azóta ilyet.

[algebraicvarietyshow]

[szobagotszakkor]

Figyi, sok mindent lehet a katolikus egyház számlájára írni, pl. itt Közép-Európában rengeteg (izé. már ami megmaradt, vagy valaha is volt egyáltalán) szép gótikus templomok összebarokkozását (vade retro), de hogy ne tudnák néha összeszedni magukat és esztétikailag ránkborítani a komplett baszatáska mindenösszes tartalmát, az a vád nem érheti őket.

You lost your keys again?

A pretty gnarly thing is they got the jaw of St. Anthony of Padua as a relic, and the reliquary goes hard af.

So I had this idea and I drew it as fast as I could

[jehova]

Akkorát szartam az imént,

hogy ilyet én még nem is láttam! de tényleg. azt el sem mesélem, hogy húztam le végül, de nagyon érdekes volt. na mindegy, fájt is a szívem, hogy nem tudom lefotózni, hogy aztán átküldjem valakinek. mármint persze éppenséggel megtehettem volna, talán akad is olyan ismerősöm, aki nyitott lenne az ilyesmire, de hát járomba törtek rég a társadalmi konvenciók. meg azon is hezitáltam kicsit, hogy a tumblerre kiírjam-e, de aztán rájöttem, hogy itt a felhasználók negyven százaléka szovjet partizán, a másik negyven genderqueer hamasz-tag, szóval tökmindegy, megérdemlik a szaromat, a maradék húsz meg amúgy is kulturált, jó ízlésű, a világ iránt érdeklődő polgárember, szóval ők alighanem szívesen is olvasnának ilyesmikről.

[bukovskikaroly]

akikre büszkék vagyunk

Nem tudom, hogy máshol volt-e ilyen vitrin, de nálunk volt. Képek, alatta szöveggel.

Lány röplabda csapat, területi bajnokság, 87. hely. Fekészítő tanár: Terminátor Lajos.

Fiú kosárlabda csapat, területi lófasz, 1238. hely, Fekészítő tanár: Domesztosz Benő.

Meg ott voltak az egyéb gyökerek. Tudjátok, akik kitűnők voltak, meg OKTV 63. hely. Szóval értitek.

Nah.

A vitrinen (akkor még) nem volt zár. Csupán egy ilyen kallantyú volt az ajtón, vagy mi a faszomon. Mindegy.

Hogy, hogy nem, bekerűltem én is. Mármint a képem. Felírat: akire nem vagyunk igazán büszkék.

Tagadtam. De azért kaptam egy igazgatói intőt.

A vitrin meg zárat.

[brgzmpff]

Szily Laszlo megnyito beszede az En Budapestem kiallitasrol megerkezett irasban :)

“Kedves közönség, drága műbarátok, tisztelt Angelika-rajongók

Az irodalomban minden eddiginél nagyobb divat a szerző hétköznapi élete és a művészet egybemosása. Az elmúlt évek legnagyobb globális könyvsikere egy olyan regényfolyam, amiben az író az életének olyan apró részleteiről számol be hat kötetben, 3600 oldalon, amik a saját anyját sem érdekelnék. A budapesti könyvolvasó közönséget jó pár hete egy olyan önéletrajzi regény tartja lázban, amiben a szerző aprólékosan leírja, hogy mennyi ideig lehet fejni a másik pasijának mellkasát borító elhanyagolt miteszereket, amikor kinyomkodja őket.

Az autofikció a képzőművészetben ebben a formában szerencsére megvalósíthatatlan.

De törekedni sajnos lehet rá.

A szüleim festőművészek, emiatt bölcsis-ovis koromban éveket töltöttünk el a kecskeméti művésztelepen. Az egyik szomszédos műterem lakója - most már tudom - az autofikció korai úttörője volt. Minden nap külön uborkás üvegbe hugyozott, amit a nap végén akkurátusan felcímkézett egy iskolai füzetre való vinyettával, amire felírta a dátumot, aztán az üveget elhelyezte a műteremablak párkányán elnyúló hosszú sorban. A pisanapló a maga módján egyszerre volt lenyűgöző és elgondolkodtató alkotás: némelyik befőttesüveg tartalma más színű volt, de sosem mertem megkérdezni, hogy miért.

Angelika baromi személyes alkotó, de szerencsére nem autofikciós. Hanem inkább mágikus.

És baromi személyes és még annál is bátrabb, hiszen az itt kiállított friss tájképein félelem nélkül nyúl olyan budapesti motívumokhoz, amiket a bennszülöttek is pont ugyanannyira imádnak, de jellemzően csak a turisták mernek lefényképezni.

Ez is indította el a falakon látható lavinát. Mármint egy virtigli turistafotó. 2023. decemberében történt, amikor a floridai Pulp Brother, azaz Javier Mayoral állított ki Angelika galériájában a Margit-negyedben, hogy hősünk a Start Galéria közelébe eső Duna-parton megsétáltatta Pulp Brothert és feleségét. Az ismert spanyol-amerikai mémfestő pedig ragaszkodott hozzá, hogy fotózkodjanak le a háttérben a Parlamenttel. Hatéves kora óta itt élő budapesti majdnem-bennszülöttként Angelikát annyira intenzív cringe érzéssel töltötte el a Parlament lefotózása, hogy ijedtében Budapest mint mágikus-szimbolista táj tematikájú tájképciklus festésébe kezdett.

Amit itt láttok, az az eltelt félév friss, ropogós termése.

Az itt látható képek sok tekintetben igen különbözőek, de a hatásmechanizmusuk hasonló. A mester néhány egyszerű vonással felvázol egy olyan motívumot, aminek kábé az a szerepe, mint a piros tablettának a Mátrixban. Ha hajlandó vagy bevenni, egyből beránt a motívum mögötti univerzumba, ahol Angelika egyfajta Morpheusként kíséri az embert, ugyanakkor teljes szabadságot ad neki, hogy azt a valóságot lássa meg a kép mögött, amelyik neki tetszik.

Ez a kiállítás emiatt többféleképpen is élvezhető. Úgy is, ha az ember a művész magánmitológiáját próbálja megfejteni és értelmezni, meg úgy is, ha olyan gájdnak használja a művészt a másik világhoz, akinek a háta mögött nyugodtan elmerülhet a saját képzelgéseiben.

Angelika egyik kedvenc budapesti látványa a jelek szerint az, ami a Margit híd közepéről tárul az ember szeme elé, ha folyás iránt lefelé, a Parlament és a Gellért hegy irányába néz. Amikor gimis voltam, erre vezetett az utam a legjobb barátomhoz és mivel szeretek gyalogolni, gyakran jöttem nem villamossal. Olyankor mindig megálltam egy kicsit középen és azon tépelődtem, hogy lesz-e valaha csajom. Angelika, mint megtudtam, azon szokott itt tépelődni, hogy emigráljon-e.

Mivel még nem tett ilyet, a meccs eredménye egyelőre látvány-Angelika 1:0.

Amikor először néztem meg a képeket élőben, Angelika sok más mellett arról is mesélt, hogy őt a ciklus megfestésének elején leginkább a Parlament és a Szabadság-szobor szó szerinti és átvitt értelemben vett szembenállása foglalkoztatta leginkább. Illetve az a szimbolista-közéleti mozi, ami az ember előtt Pestről Budára gyalogolva lejátszódik a Margit hídon. Miszerint a törvényhozás épülete jó ideig teljesen kitakarja a szobrot majd egyszerre csak előbukkan a szabadság, de kapásból a hatalom szimbolikus centrumával szemben állva. Hogy ez mennyire nem erőltetett belső mozi, azt jól illusztrálja, hogy egy másik, Budapestre Angelikánál idősebb korában megérkező land art művészt szintén megihlette ugynaez a látvány. Ez a művész Orbán Viktor, akinek - Angelikával ellentétben - nem imponált sem az eddigi szimbolikus hatalmi centrum, sem pedig a szabadság, így létrehozta a hatalmi háromszög harmadik csúcsát, a Karmelita kolostor teraszát, amelyik láthatatlanul, de ott van az összes Margit hidas festményen is.

Az már a privát mitológia része, hogy Angelikának, orosz származású, magyar kultúrájú, saját definíciója szerint “bonyolult nemzetiségű” nőként és anyaként milyen jelentésrétegeket rejt egy olyan nőszobor, ami egyszerre szimbolizálja a szabadságot és készült hálás ajándékként annak a szovjet hadseregnek, amelyik felszabadította, majd azzal a lendülettel rabságba is taszította Magyarországot, útközben magyar nők tömegeit erőszakolva meg.

A galériájában beszélgetve Angelika megjegyezte, hogy mennyi váratlan helyről látni a szobrot a városból. Ez nekem azért alapélmény, mert józsefvárosi vagyok. A Szabadság-szobor Józsefváros egészen meglepő zugaiból látható, ezek között van a kiskori lakásunk kamrájának kisablaka. Csakhogy ez szó szerint pusztítást hozott a szülőföldemre. Ahonnan látod a szobrot, ott a szobor is lát téged. Meg az is, aki a szobor tövénél ágyúkat állít fel. Kiskorom városi tája részben azért nézett ki úgy, mint Berlin a város elfoglalása után 3 nappal, mert bosszúként a Corvin-közi ellenállásért 56-ban a Gellért-hegyről, a Citadellából és a szobor környékéről. lőtték szét a VIII. kerületet.

Ez a kiállítás mindezen rétegei ellenére sem szomorú vagy nyomasztó. Sokkal inkább nevezném varázslatosnak.

Angelika ugyanis eljátszik a jól ismert látvánnyal. Szó szerint. Ráadásul az egyik kedvenc műfajomban, az alternatív valóságos sci-fiben utazik. Némelyik itt kiállított képet ezért gyermeteg, de annál jobban eső ábrándozásra szoktam használni.

Elgondolkodtál egyáltalán azon, hogy mi ez a hosszúkás dolog a város közepén, ami elválasztja egymástól Pestet és Budát? Miért kéne elhinni a földrajztanárnak, hogy ez egy folyó? Mi lenne, ha 250-500 méter széles, gondosan nyírt füvű rét tekeregne Pest és Buda között, amit Mészáros Lőrinc egyik cége 99 éves koncesszióba kapott volna meg golfpályának? A tökéletesen karbantartott gyepsáv mindig néptelen, bár ha erősen hunyorítasz, a távolban néha mintha feltűnne két aprócska, gömbölyded figura hajszálvékony botocskákkal hadonászva, de lehet, hogy csak a szemed káprázott.

És mi lenne, ha folyó lenne, de nem víz folyna benne, hanem spenót?

Angelika nagy varázsló, mert nem állt meg ezen a ponton, hanem az előbb említett szomszédjában lógó festményén eljátszott azzal a lehetőséggel is, hogy mi lenne, ha a város is eltűnne és mi itt találnánk magunkat a nagy büdös semmiben álló Margit-híd közepén. Ami a lapos legelőket kötné össze a dimbes-dombos legelőkkel a poszt- vagy pre-apokaliptikus Budapesten.

Ez a kép - nekem legalábbis - vicces, játékos és alkalmat ad elgondolni, hogy mit ad a világnak az emberek Budapestje a lágyszárúak elképzelt Budapestjéhez képest.

Budapest eltüntetése eleve hatalmas trükk, mert sokkal elevenebbé teszi a létező várost, mintha a művész minden egyes lakóját mozgás közben próbálta volna belefesteni.

Ez a kék a másik kedvenc ábrándozós képem. Miközben néztem, kezdetben egyszerűen azon szórakoztam, hogy milyen lenne Budapest, ha a klímaváltozás szeszélye folytán nem sivatagi oázissá válna, hanem szigetcsoporttá a Kárpát-medencét újra elöntő Pannon-beltengerben. Ebben az univerzumban azon mulattam, hogy mi lenne, ha varázsütésre teljesülne az ősmagyarkodók álma, csak a vicces kedvű tündér nem a tarsolylemezesek és a lovaik korába vinne minket vissza, hanem hétmillió évvel korábbra, a miocénba, a sokkal ősibb háziállatokkal benépesített Budapestre, ahol a nagykörúton mopsz helyett megalodont sétáltatnak a Terézváros víz alatti barlangjaiban élő nénik.

De mivel sajnos nemcsak infantilis felnőtt vagyok, hanem független újságnál dolgozó újságíró is, ugyanez a kép olyan alternatív sci-fiként is működik, amelyikben Budapestet hirtelen áttolják Skandinávia határára, a Koppenhágát és Malmőt elválasztó jóléti tengerszoroshoz, így Pest Dániába kerül, Buda meg Svédországba, ennek minden evilági következményével együtt.

Én azért is szerettem meg annyira ezt a sorozatot, mert egyszerre hat a képzeletre és az érzelmekre és utóbbit ráadásul a színek segítségével teszi. Őrülten intenzív színeket használó festőnő fiaként és egy született kolorista lány apjaként egyszerűen boldoggá tett, hogy a színek itt nem fednek vagy illusztrálnak, hanem a lényeget jelentik.

Kiemeltem pár képet, de az összes itt látható festmény és grafika kiválóan alkalmas arra, hogy megálljunk előttük, aztán Angelika tapintatos gájdolását elfogadva pillanatokon belül tetszés szerinti univerzumok Budapestjeibe ugráljunk át, anélkül, hogy egészségtelen drogokat vagy még egészségtelenebb hosszúságú regényeket kellett volna fogyasztanunk.

A kiállítás ezennel megnyílt, jó ábrándozást mindenkinek!”

[robotsinerewhon]

Az első kettő teljesen én, annyi plusszal, hogy a főzéshez társul még nálam egy "I've got no idea what the fuck am I doing" arckifejezés, valamint a virágok mellett mindennel is beszélgetek, de főleg a Skála Kópé meg Gizmo plüssökkel (és Karcsika fotóival, de ez alap). Aztán heti többször odavetem a fejfájós Psyduck-nak (Enton), hogy same, táncolni a kulccsal felhúzós robotokkal szoktam, valamint ha nagyon, NAGYON rossz napom volt, megkérdezem a műanyag Alient, hogy mizu, majd megnyomok rajta egy gombot, amire ő elordítja magát, én meg mondhatom, hogy You and me girl, és ha ez nem egy kiegyensúlyozott kapcsolat, akkor nem tudom, mi.

[sztupy]

Aki igazán bátor, az az utcán se lát reklámokat, mert nem csak pihole van otthon, de a telefonjára rak LineageOS-t, megrootolja Magisk-al, rak rá AdAway-t, vesz saját router-t, rak rá openwrt-t, felrakja a WireGuard modult, rak a telefonjára is WireGuard-ot, csinál dynDNS-t, rak a telefonjára Tasker-t és leprogramozza, hogy ha a telefon nincs az otthoni wifin, akkor azonnal csatlakozik a WireGuard-ra és minden forgalmat oda irányít, tehát az AdAway mellett a pihole is védi.

Mármint elvileg, én természetesen senki ilyet nem ismerek.

[2ndbaroness]

Az Úr 2024. évének Szent Iván havában, annak is a tizedik napján

történt ugyanis,

hogy igénybe kellett vennem a MÁV-Start Zrt szolgáltatását. Mármint a szórakoztatásit, nem a személyszállításit, mert azt ugye jó ideje képtelenek teljesíteni, így hát fölfogtam egyfajta kalandként, hogy majd valamikor megérkezek a székesfővárosba.

Mivel országhatártól nem megy ez guruló a pléhdoboz, én meg nőből vagyok, elkerülhetetlen volt a mosdó (?!?) használata.

Kimentem, egy 6 éves forma állt az ajtó előtt, kis bicebóca, egyből feltűnt. Az ajtó nem volt bezárva, be is nyitottam. Ott egy picit idősebb kislány volt, bocsit kértem és visszacsuktam az ajtót.

Ebben a pillanatban a kislány rám nézett és azt mondta, ő itt nagyon fél!

Tanulva a múltkori gyerekeken segíteni lakosságiból, megkérdeztem, ha megfognám a kezét, akkor azzal jobb lenne a helyzet? És azt mondta, igen!

Így álltunk ott ketten, két ismeretlen, a nagyra nőtt kislány a kicsivel, fogtuk egymás kezét, míg a másik kijött és a vonat meg zötykölődött a nagy magyar valóságon keresztül ❤️

A mögöttünk lévő kocsiba mentek vissza, átsegítettem még a két kocsi közötti részen, és amikor korlátot tudott fogni, elengedtük egymás kezét.

Ez a legszebb pillanatom volt evör eddig, amit ez a nyomorult cég nyújtani tudott...

[csacskamacskamocska]

„ha a másik fél felragyog a szakítás után, akkor te voltál a probléma”

Jó kis mondás. Jó geci. Valójában mindenki máshogy viseli a veszteséget, bármilyen szakítás, akár párkapcsolat, akár barátság, de még egy komolyabb munkahelyi kapcsolat elvesztését is fel kell dolgozni. Nem lehet, nem érdemes következtetéseket levonni a másik viselkedéséből. Egy mondjuk biztos, ha azért szakítottál, mert nem voltál fontos, nem becsültek meg, mert tiszteletlenek voltak veled vagy érzéketlenek, az nem fog változni soha, de soha, de soha. Bármit látsz, nem érdemes átértékelni semmit. Nade vissza, hogy ki hogy viselkedik a szakítás után. Erre is mindenkinek van egy megküzdési stratégiája, de közben rengeteg minden hasonlíthat más dolgokra. Aki dühös, nézhet ki úgy, mintha ledobta volna a béklyóit, rohan bele a világba, aki végre nyugalomra talált és elégedett, nézhet ki úgy, mintha szomorú lenne, aki szomorú, lehet, hogy csak sajnáltatja magát és már új szerelem, kapcsolat keresése miatt vetette ki a „szomorú magányos vagyok” csábító hálóját. De az is lehet, hogy aki dühös, az tényleg utál. Aki szomorú az tényleg szomorú. Aki boldognak tűnik, az tényleg jobban érzi magát. Az embert sokszor már az is jobb állapotba hozza, hogy tett valamit a változásért. Én néha túlbecsülöm az erőmet. Van amikor azt gondolom, hogy oks, már jól vagyok, lenyugodtam vagy éppen elsirattam, lezártam, okés, mehet minden tovább, akkor még valójában tök eleven a seb és könnyen visszaesek valami nem szeretem állapotba. Mármint olyanba, amiben nem szeretek lenni. Amiből ki akartam mászni, amin változtatni akartam. Egy mondjuk biztos, ha azért szakítottál, mert nem voltál fontos, nem becsültek meg, mert tiszteletlenek voltak veled vagy érzéketlenek, az nem fog változni soha, de soha, de soha. Bármit látsz, nem érdemes átértékelni semmit.

Az ember csak a saját hozzáállásán tud változtatni. ÁM A másik ember ahhoz a dologhoz ragaszkodott, amit abban az állapotban kapott meg, amit te nem szeretnél. Nem hozzád, nem a személyiségedhez, nem a lényed egészéhez, hanem ahhoz ahogyan ő érezte magát abban az állapotban, amiben amúgy te szarul érezted magad. Szóval, ő nem arra törekszik, hogy az életed jobb legyen, hanem arra, hogy az Ő élete legyen jobb, akár a te károdra. Ha megváltoztatod a hozzáállásodat a dolgokhoz, akkor valószínűleg az új kapcsolódás sem fogja túléli a dolgot.

A megbocsátás, rugalmasság, engedékenység magával hozhatja, hogy MÉG SOKKAL JOBBAN FOGOD UTÁLNI, HOGY A MÁSIK MEGÚSSZA AZ ÉRZELMI MUNKÁT. Az se zavarná, ha a homlokára ragasztanál egy feliratot, hogy „seggfej”.

Egészen biztos, hogy van egy gondolata arra, hogy te csak valami faszságon rágtál be és te vagy a hülye. Ha nem így lenne, nem történt volna meg az egész.

Egy mondjuk biztos, ha azért szakítottál, mert nem voltál fontos, nem becsültek meg, mert tiszteletlenek voltak veled vagy érzéketlenek, az nem fog változni soha, de soha, de soha. Bármit látsz, nem érdemes átértékelni semmit.