#Mármint másoknak általában

[robotsinerewhon]

Az első kettő teljesen én, annyi plusszal, hogy a főzéshez társul még nálam egy "I've got no idea what the fuck am I doing" arckifejezés, valamint a virágok mellett mindennel is beszélgetek, de főleg a Skála Kópé meg Gizmo plüssökkel (és Karcsika fotóival, de ez alap). Aztán heti többször odavetem a fejfájós Psyduck-nak (Enton), hogy same, táncolni a kulccsal felhúzós robotokkal szoktam, valamint ha nagyon, NAGYON rossz napom volt, megkérdezem a műanyag Alient, hogy mizu, majd megnyomok rajta egy gombot, amire ő elordítja magát, én meg mondhatom, hogy You and me girl, és ha ez nem egy kiegyensúlyozott kapcsolat, akkor nem tudom, mi.

[dajkag]

"A japán szamurájok rituális öngyilkosságát, a szeppukut nyugaton sem kell bemutatni senkinek. A hasfalon ejtett vágás a szégyentől való megtisztulást szolgálja. A szeppuku elkövetője dicsőséges halált hal, családjának nem kell többé cselekedetei miatt szégyenkeznie. Talán kevésbé közismert tény azonban, hogy a hason ejtett seb eredete abban a hitben gyökerezik, hogy a szellem a gyomorban lakik, a szeppuku aktusa pedig a halál pillanatában lehetővé teszi annak felszabadulását."

Az elmúlt egy évben, ha nem is teljesen tudatosan, de sok energiát fektettem abba, hogy megerősítsem az emberi kapcsolataimat vagy épp egy huszárvágással metsszem el azokat, amelyek semmilyen szempontból nem tekinthetők építő jellegűnek. Ennek a folyamatnak a legfőbb részeként nagyon nyíltan és nagyon őszintén beszéltem bizonyos emberekkel az érzéseimről és arról, hogy hogyan is gondolkodom úgy összességében a világról. Ez vezetett el odáig, hogy sikerüljön magam előtt is beismernem bizonyos dolgokat és elfogadni azokat.

"A helyesen kivitelezett szeppuku 2 vágásból áll. A szamuráj az ágyékába döfi a pengét, és felrántva ejt egy vágást hasfalán. Ezt követően hasfalának bal oldalába döfi a kardot és jobb oldalra vágja fel. A második vágás az első fájdalmaiból adódóan jelentős koncentrációt kíván. Emiatt különös tisztelet övezi a sikeres, pontos és a minél hosszabb második vágást, melynek kivitelezésére nem minden szamuráj bizonyult képesnek."

Az egyik fontos lépcsőfok egyértelműen az volt, amikor sikerült elfogadnom, hogy szerelmes vagyok V-be. Ez több dolog miatt is küzdelem volt , de leginkább azért, mert tudtam, hogy egy teljesen lehetetlen helyzetbe kerültem, és talán életemben először nem a kölcsönös vonzalom vagy az összhang hiánya miatt van ez így.

Mindenesetre a következő lépés az volt, amikor egy kora májusi hajnalon, egy hosszú beszélgetés közepén elmondtam Andornak azt, hogy “hát bazmeg, az van, hogy kurvára szerelmes vagyok a V-be”, ami elég nehezen jött ki, ő pedig nehezen értette meg, hogy miért van ez, miért pont a V, hogy hogy jött ez az egész, de úgy éreztem, hogy hatalmas lépés volt, és a teher egy része leesett a vállamról. Könnyebb lettem, ráadásul a kettőnk egyébként furcsa baráti kapcsolatát is megerősítette ez, és hogy a maga különös módján próbált (és próbál) megérteni engem, hogy miért pont a V, aki amúgy tudom, hogy az ő szemében sosem volt például egy tipikus jónő, és ez neki meg általában fontos.

"Ha az elkövető megejtette mindkét vágást, a segédje levágja a fejét a hosszúkard segítségével úgy, hogy nyakának elülső felét ne vágja át, így a fej nem esik le. (…) A lefejezés lényege, hogy elkerüljék, hogy a szeppukut elkövető a halál előtti fájdalom miatt megszégyenüljön."

Az utolsó lépcsőfok egyértelműen az volt, amikor három hete V-vel beszéltem erről. Talán soha annyira jó estém és annyira őszinte beszélgetésem nem volt még senkivel az életem során -36 vagyok- és nemcsak éreztem, de tudtam is aznap, hogy ő is komolyan vesz és fontos számára az, hogy őszinte vagyok vele. Nem fagyott meg a levegő és nem tört el látványosan semmi, utána még órákat beszélgettünk erről - és minden más dologról - és úgy váltunk el egymástól hajnal kettő előtt, hogy mindketten elmondtuk a másiknak, hogy igen, jól éreztük magunkat. De azért egy kicsit ezután minden más lesz, legalább egy ideig. Nekem meg valahogy sosem volt még ennyire fontos az, hogy valaki megfogta a kezemet és megölelt, még akkor sem, ha tudtam, hogy épp más mellé megy haza aludni, én meg másnap reggeltől megsemmisülök.

Korábban, ha őszintén beszéltem az érzelmeimről, mindig azt éreztem, hogy csak támadási felületet biztosítok másoknak és nagyon kellemetlenül éreztem magam emiatt, mármint hatalmas szégyenérzet kerített ilyenkor a hatalmába napokig, szóval próbáltam mindent elnyomni, mert ezek úgyis bagatell dolgok, amik idővel majd elmúlnak, ugye? És egy ideig most is az járt a fejemben, hogy hát csendben kellett volna maradni, tűrni, akkor talán minden jobb lenne, talán nem omlik rám az egész életem kibaszott kártyavárként. Vagy legalább nem ilyen formában. Vagy mit tudom én.

Most azonban úgy gondolom, hogy sikerült végleg áttörni egy láthatatlan falat. Hogy ha csak egy nagyon erős költői túlzásként is, de itt vagyok, felvágott gyomorral, beleim a padlóra omolva, és szeretném, ha látnák és ha senki nem szörnyülködne ezen, mert nincs benne semmi szégyenteljes. Sajnos ember vagyok. Elbuktam és összeomlottam. Minden téren. De legalább nem hunyászkodtam meg és a leggyengébb, legsebezhetőbb pillanatokban is kiálltam, és mindezt úgy érzem, értékes dolgokért tettem. Így azt gondolom, hogy már semmi olyan nincs az életben, amiben ezután ne lehetnék véresen őszinte. Mert megmutattam mindent. És bármennyire is elviselhetetlenül fáj, talán van ebben az egészben valami jó is.

Mégpedig az, hogy nem szégyellek semmit. Egyáltalán. Kizárólag büszkeséget érzek. Mérhetetlen büszkeséget*. És azt, hogy történjen ezután bármi, úgy gondolom, a szeretteimnek sem kell szégyenkezniük miattam. Remélem, hogy neki sem.

"A szeppuku hagyományát -véleményem szerint- európai ember sosem fogja megérteni, sosem lesz képes mélyen átérezni fontosságát."

[soulsearcher-adventurer]

Nem tudom, de valahogy ma arra jutottam, hogy nem igazán fogok másoknak puncsolni többet:D Mármint ja megértem, hogy mások nem írnak rá emberekre, és általában nekem kell megtennem, de azért ez picit önzőség, nem? Én tök szívesen beszélgetnék bárkivel, meg meg is hallgatom, és még annyit sem kapok cserébe, hogy köszi. Az meg egy másik dolog, hogy a Milyen napod volt? kérdésre általában valami negatív bullshit a válasz, és vissza sem kérdeznek. A nyár során megszámlálhatatlan ilyen beszélgetésem volt, és picit uncsi. Én azt hittem ez csak 2009-ben volt menő, mint az állandóan Elfoglalt jelzés a név mellett MSN-en. Vagy lehet én már annyira kinőttem ebből az érdektelenségből, hogy magamra veszem és nem tartom magától értetődőnek. Úgyhogy bocsi, de én így kiszállnék ebből, és akkor inkább több energiát fordítok magamra:D 

[pupakok-blog]

Ahogy olvasom a soraidat, annyi minden eszembe jut róluk, de néha olyan érzésem van, mintha kiesnének a fejemből, mielőtt még le tudnám őket írni. Na azért megpróbálom. Az első egy-két hétben azt hittem, nagyon szükségem van az egyedüllétre, és hogy emberek nélkül tudjak töprengni egy kicsit. Aztán lassan hiányozni kezdtél te is, mások is, főleg, mert itt nem tudok olyan szinten kapcsolódni senkivel, amennyire az jólesne. Egyrészt a nyelv is, de az általános attitűd is más, ezért sokszor nehezemre esik részt venni a mindenféle társalgásokban, eseményeken. Otthonról meg nem igazán tudok beszélgetni senkivel... anyám néha felhív, de inkább kihallgatásnak érzem az egészet, folyton csak kérdez, aztán olyan, kéretlen tanácsokkal traktál, amikre én is nyilván rájöttem már. Amúgy csak Szilvivel beszélgettem hosszabban, azt is főleg rólunk (mármint rólad és rólam), párszor leírta, hogy vagy, és hogy milyennek tűnik ez az egész kívülről. De ezen kívül másokkal csak pár mondatot váltottunk, és leginkább azt érzem, hogy senkit nem érdekel, mit csinálok, hogy vagyok - abba is hagytam a blogolást, és inkább csak magamnak írok naplót az eseményekről. Elég nehezen megy, de már talán hangyányival könnyebb, mióta elkezdtem. Közben sokat gondolok rád, hogy vajon mit csinálsz. Hogy miket sütsz-főzöl mostanában, hogy hogy megy a tornázás (és igen, érdekelsz és nagyon szuper, hogy már két hete csinálod!), hogy van-e épp kajálási vagy egyéb őrület a Mókában, hogy milyen volt az openspace-alkalom, hogy csinálsz-e megint füzeteket... Anyámék tudnak rólunk, szóval gondolom mindenki tudja. Azt hiszem nem olyan emberek, akik ennyire nyíltan mutatják ki az együttérzésüket, szóval ha csak nem veted fel, szerintem nem fognak mondani semmit. Amúgy anyám azt mondta - miután elmondtam, hogy mi van -, hogy attól még ő szívesen találkozik és beszélget veled. Valószínűleg elmennek majd a koncertre (mert közel is van), ha van kedved, felhívhatod, vagy ilyesmi. Bár nem tudom, mennyire akarsz vele találkozni. A Klimtes sztorihoz és az utána levő fejtegetéshez (meg folyton újraolvasom az írásaidat, és látom, hogy egy másikban is megvan ez) nekem vegyes érzések tartoznak. Mert - és talán beszéltünk ilyesmiről korábban - általában te jobb vagy ezekben az apró kedvességekben (legalábbis nekem ez a benyomásom), és úgy tűnik, mintha olyan végtelenül könnyen menne neked. Én meg néha azt érzem, hogy vért izzadok, hogy eszembe jusson valami hasonlóan frappáns kis valami, de nem mindig sikerül. Amikor sikerült, annak örültem, és az nagyon jó volt, mert tudtam adni én is valamit, aminek örülsz. Aztán néha úgy értelmeztem a reakciód, hogy nem tetszett, vagy nem adtam eleget vagy mittodumén. És ilyenkor rosszkedvű lettem, mert hát hiába próbálkoztam. Lehetséges, hogy picit emiatt is, amikor beszóltál valami miatt - de persze közben néha viccelni akartál -, akkor talán azért vettem komolyan, mert nagyon meg akartam felelni. Mert persze voltak olyan alkalmak, amikor meg nem viccből mondtad. És nem mindig tudok különbséget tenni a kettő között. (Amúgy meg szabad kérdezni, hogy pontosan milyen események láncolata volt csütörtök este? ha nem akarod, nem kell elmondanod) Tudod, párszor, amikor merengtem kettőnkön, és hogy hova tud ez vezetni, megpróbáltam elképzelni, hogy vajon milyen lenne mondjuk 10, 20, 30 év múlva. És volt, hogy nem tetszett - amit láttam, megijesztett (a már leírt "félek, hogy megkeseredünk" verzió). És valahányszor elmerengtem ezen, visszatértek ezek a negatív jövőképek, és már szinte elkerülhetetlennek tűntek. Egy ideig hagytam is ezt a dolgot, nem képzelegtem tovább, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel, hogy akkor most tényleg ez lesz? De most hétvégén elértem valami mélypontot, és hiába próbáltam beszélgetést kezdeményezni másokkal, nem sikerült, és arra jutottam, hogy egyedül maradtam, senki és semmi nem segít. És csak feküdtem az ágyon, visszatekintve az egész életemen, hogy hol rontottam el, és hogy már vagy 10 éve ugyanazzal küzdök, miszerint elfogadjam magam. És nem találtam a kiutat. De egyszer csak ráébredtem, hogy egy dolog van, ami most kell ide, és amit talán sosem tanultam meg igazán, semmilyen iskolában: magamtól megtalálni a lendületet. De tényleg. Hülyeségnek hangzik, de tényleg erre jutottam, hogy az összes iskolában ott voltak ezek a külső motiváló erők, amik a befejezés után egyszer csak eltűntek, és nem volt, ami továbbvigyen. És hogy most itt a lehetőség, hogy magamtól megtanuljam ezt. És elkezdtem én is minden reggel edzeni és tornázni. És pl. elkezdtem ilyen alap dolgok rajzolását megtanulni. Fura, de tényleg úgy tűnik, hogy nem sikerült megtanulnom azt, hogy kitartással és rendszerességgel többet el lehet érni, mint csak simán tehetséggel. Fúha...kicsit elkalandoztam. Na szóval visszatérve az eredeti témára, ezután újból elmerengtem, hogy vajon mi lesz 10, 20, 30 év múlva, mit fogok, fogunk csinálni? És megváltozott a kép. Már nem volt ijesztő. Kicsit közös és bizonytalan volt, az igaz. És sokat kell hozzá küzdeni, az is biztos. Azt is leírtam, hogy félek, te vagy az egyetlen ember, akihez ilyen közel tudok kerülni. Mert keringett bennem egy gondolat, miszerint vajon egy párkapcsolatból én rá tudok-e jönni, milyen is vagyok és mit is szeretnék úgy, hogy együtt maradjunk közben? És hogy hol érek véget én, és hol kezdődik a másik? És mivel én ennyire bezárkózós vagyok, vajon meg tudok-e nyílni másnak? De most már nem tudom, hogy ezek a gondolatok kívülről jöttek vagy a sajátjaim. A középsulis emlékeimet nézem, és látom, hogy másoknak az ilyesmi mennyivel könnyebben ment, és azt érzem, hogy le vagyok maradva. Én sosem voltam igazán senkivel ilyen közeli kapcsolatban. És mások sem voltak velem. Talán ezek miatt gondolom, hogy nem stimmel valami. Mert most, hogy ennyi mindent leírtam, jobban is vagyok, és el tudom magunkat képzelni együtt. De kell hozzá dolgozni, és kell a segítség, nekem is. Talán kicsit kusza ez a sok dolog, ami most így eszembe jutott, de remélem, valami érthető belőle. A decemberi hazalátogatáshoz nem csináltam tervet, gondolom karácsonyozás meg ilyesmik... Konkrét elképzeléseim nincsenek. Ha szeretnéd, együtt tölthetjük az első pár napot (19-20-21-...), hogy beszélgessünk és csináljunk valamit közösen. Képzeld, eszembe jutott valami, amit csinálhatnánk, na majd elmondom élőben.