#László Szívós | Explore Tumblr posts and blogs

fouldchildtiger · 7 months ago

Text

Világ proletárjai, bocsássátok meg bűneinket!

Szemtanúként és túlélőként a munkásosztályt eláruló, szégyentelen, vakhitű bolsevikokról

Regéczy-Nagy László

1956 immár megőszült túlélői közül kevesen remélhették a 60. évforduló megünneplését, hiszen a „kis börtön” rácsai mögött, később pedig a Kádár-rendszer legvidámabb barakkjában, a drótsövény és aknamező által határolt „nagy börtönben” néha már az is túlságosan merésznek tűnt, ha a vörös világrendszer leomlását meg szerettük volna érni.

Tartozom az olvasónak Márai Sándor önmaga mentésére megírt vallomásával: „Nem vagyok sem történész, sem politikus, de kortárs vagyok.” Ezt kell szerényen megtoldanom azzal, hogy én még szemtanú és túlélő is vagyok.

A Lenini vörös eszme genetikailag korrupt

Egy fiatal angol a minap azt kérdezte, hogy ilyennek képzeltem-e el a szabad Magyarországot. Be kellett vallanom, hogy névlegesen beteljesedett mindaz, amiért az életünket kockáztattuk, azzal a nem csekély különbséggel, hogy a változást a forradalom és szabadságharc elárulói és eltiprói idézték elő, mégpedig saját hasznukra. Nagy Imréék újratemetése előtt az állampárt főkáderei „egészen természetesen” a maguk szinte érintetlenül átmenthető uralmaként beszéltek a váltásról, amit magamban kesernyés mosollyal fogadtam. Ma már nincs okom mosolyogni. A mai Európa egyenesen szereti a lenini élcsapat túlélőit, akik megbízható kozmopolitaként tisztelik a PC határait, és bosszúsan látszik fogadni a „haszontalanul szabadságszerető” magyarok akadékoskodását, hiszen nem restellnek párhuzamot vonni történelmük előzményei és hazájuk önállóságának szükségszerű védelme között. Elvégre 150 éves török megszállás után európai hadsereg foglalta vissza Buda vár��t, s a tisztogató hadműveletek életképtelenségig kifosztott, elpusztított országból szorították ki az oszmán gyarmatosítót. A természet nem tűri az űrt: ezt az igazságot érvényesítették Bécsben, és hálátlan lázadóknak titulálták a magyarságot, amiért egészen a maga országának akarta a felszabadított területeket.

Korunkban már nem kell az uralmat megszállás útján megszerezni, ám ezek a fránya lázadozó magyarok ma Brüsszel hatalmát tekintik a szovjeturalom tényleges folytatásának. Mintha ők még most sem váltottak volna világot a szovjet kivonulás után! Lám, a hazaárulónak nevezett exbolsevikok felismerték a történelmi helyzetet, s most az európai baloldal nyelvén beszélve szívvel-lélekkel alávetik magukat – és országukat – a PC mindenhatóságának (hiszen ez csak olyasmi, amit sokáig pártvonalként követtek). Ehhez pedig ők kijárták a maguk iskoláját Moszkva szolgálatában. Hát nagyjából így beszélgettem a Brexit egyik állampolgárával, akinek alighanem felfelé haladó országa darabokra szakad, pedig milyen hasznos és jó társunk volt az unióban!

Sajnos, elvtársak, a Szovjetunió gazdaságpolitikája nem bizonyult sikeresnek, s ez csak vaskos hazugságokkal rejthető el még saját tömegei előtt is. A szovjet ideológia csak fügefalevél a rendszer Lenintől örökölt igazi céljának elfedésére. Mindenkivel el kell hitetni, hogy egyetlen tiszta demokrácia létezik a világon: a proletáriátus diktatúrája. Idővel az öt világrész mindegyikében fegyveres munkásforradalmak megvalósítják a szovjethatalom „politikai tervgazdaságát”, amely soha nem látott magasságokba emeli a dolgozó tömegek életkörülményeit. Csak a beavatottak tudhatják, hogy a Szovjetuniónak még Lenin életében súlyos döntést kellett hoznia: szívós munkával megközelíti-e a fejlett nyugati országok gazdaságát, amivel egy időben képtelenség a hadsereget a következő világháborúra felkészíteni, vagy pedig csak papol a Szovjetunió kimeríthetetlen anyagi forrásairól, mert állandóan a bevallhatatlan nagy cél lebeg a szemei előtt. Hazai politikája megtanította, hogy az erőszak többet ér a gazdasági sikernél.

Az utóbbit állandóan kikezdik a nagyszájú ellenzékiek, az utóbbi viszont hallgatásra kényszerítheti mind a politikusokat, mind a lakosság éhező millióit. Nem kell azt gondolnunk, hogy a szovjet csőd ennek a döntésnek a következménye, mert aki a természetessel szemben a maga faragta műveivel remél megállni, az elárulja fogantatását. Gyanítom, hogy Lenin svájci tartózkodása alatt fogant meg a vörös eszme, amelyről csak később kezdett kiderülni, hogy genetikailag korrupt. Noha Marx ezt a világraszóló bukást nem elemezhette, korunkban valakinek illenék beszállni a ringbe, és kideríteni az okokat. A késéles marxi elemzés mindmáig csak a kapitalizmust belezte ki igazán, amely viszont életképesen szállt le a műtőasztalról. A szocializmust az erőszakszervezetek sohasem engedték szakszerűen elemezni.

1960-ban történhetett, hogy rabszállító kocsikat javítottunk a gyűjtőfogház udvarán. A fegyőrök virágos jókedvvel jöttek le pártnapról, s egyikük nekem szegezte a kérdést: mikor szabadul maga? Ilyenkor le kellett kapni a sapkát, és feszes vigyázzban válaszolni. Az ítélet szerint nekem akkor még 12 évem volt hátra a rácsok mögött. „Hú, tudja, micsoda élet lesz itt már akkor? Maga nem lesz több utcaseprőnél, arra számíthat, de akkor is jól fog élni!” Nem tudtuk mire vélni ezt a közjátékot. Időbe telt, míg a börtön titkos csatornáin befutott a magyarázat: Hruscsov a XXII. pártkongresszuson (számára az utolsón) keresztülvitte kedvenc lenini örökségének a beiktatását az egyetértéssel elfogadott pontok közé. Eszerint 1972-re mind az öt földrészen a szovjet szocializmus lesz a kizárólagos uralmi forma. Ez már egybecsengett a budapesti szovjet tiszt nagyvonalú terveivel. A 60-as évek közepén, a szovjet űrsikerek kezdetén, egy bajtársamat pótnyomozásra vitték a Gyorskocsi utcába. Amikor visszakerült, érdekes történeteket mesélt a külvilágról. Az én fejemben az a büszke kijelentés kondult a legnagyobbat, amely szerint most már jöhetnek az imperialisták a hátunkra púpnak. A nyomozótisztek egészen biztosra vették a Hold-verseny megnyerését, ami után egyenes út vezethet a Lenin által rájuk hagyott világuralomhoz.

ezt az áruló bandát el kell zavarnunk az ország éléről

Ha meggondoljuk, hogy a Szovjetunió léte utolsó napjáig sem volt képes megoldani a kenyérgabona-válságot, hanem a természeti erőforrásaiért kapott pénzzel a világ gabonapiacának legnagyobb vásárlójaként szerepelt, akkor az agyaglábú vörös óriás halálos gyengeségét nem látni csak vakhitűnek lehet.

Rabtársaimmal érdekes vitákat folytattunk a kinti életről, s főleg a bolsevikok viselkedésének okairól. Rejtélyes maradt Nagy Imrének az a kijelentése, hogy „Kétszer próbáltam megmenteni a szocializmus becsületét, de mindkétszer megakadályoztak benne”. Még a börtönben is mosolyt fakasztott a vágyvezérelt gondolkodásnak ez a kitétele, hiszen a kivégzést csak rendkívüli jóakarattal lehet akadályozásnak nevezni. Akkor még nem látszott a bukás, hiszen csak a 60-as évek elején jártunk. Egy intelligens börtöntiszt, számomra érthetetlen okból, beszélgetést kezdett velem a szocializmus felépítésének lehetséges vagy lehetetlen voltáról. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy a melldöngető ötéves tervek egyikét sem sikerült teljesíteni, a következőt mégis úgy vázolták föl, mintha szilárd alapokon nyugodna.

Ezért az illető tiszttel nem is a kommunizmus felépítésének gazdasági lehetőségeiről igyekeztem beszélni, mert nem vagyok marxista. Az emberre koncentráltam, s elboruló arca csak utólag engedte sejtetni, hogy ő volt a börtön párttitkára. Pedzettem ugyanis, hogy Marx nem vette észre minden dolgok meghatározó tényezőjét: az embert. Számára a gazdaság olyan volt, mint a szovjet elvtársaknak a világuralom.

A fent említett börtöntiszt szomorúsága az én értelmezésemben onnan eredt, hogy párttitkárként sok kommunistát ismert, tehát másoknál jobban tudta, miféle emberekkel kellene nem pusztán világuralmat kivívni, hanem az új emberfajtát, a szovjet embert hiteles mintaadóként a világ elé állítani. Ezt tetézte a lenini élcsapat, amely annyi gúnnyal vágta az arcunkba: maguk önös szándékkal képesek lettek volna átvinni a dolgozó tömegeket a győztes oldalról a vesztesek közé! Amíg a szovjet gyarmat őrzése hozta a kiváltságokat, addig a valóságmagyarázat jogán is önmagukat tüntették fel az eszme megvalósítójának. Arról az eszméről beszélek, amelynek be kellett hatolnia a tömegekbe, hogy ott anyagi erővé váljék. Csak magukról merték ezt állítani, de az igazság pillanatában mindenkiről lehullott az álarc.

Hol volt még akkor a játékfilm a Titanicról! Nekem mégis az jutott eszembe, hogy a hajó tisztikara beült a kevés mentőcsónakba, és gyorsan elevezett a havária színhelyéről, nehogy a süllyedő óriás test örvényei lehúzzák a víz alá. Az utasoknak már nem jutott hely a csónakokban, s mire feljöttek a fedélzetre, az már meredekebben állt minden hegyoldalnál. A kapitány el méltóztatott felejteni egyik kötelességét: riadó elrendelését személyzetnek és utasoknak egyaránt. Amíg melldöngetve mondhatták az elvtársak, hogy a proletárdiktatúra mi vagyunk!, addig ők népi, sőt proletár származásúak voltak, és az osztályharc eszközeivel mindenki más kiirtására törekedtek. Aligha néztek hátra a mentőcsónakokból a süllyedő hajóra, hiszen ők már akkor kizárólag saját egzisztenciájuk megteremtésével foglalkoztak.

Nincs módom felsorolni azt a sok hencegést, amellyel kisebbrendűségi komplexusukat kezelték, de az az árulás, amellyel a kritikus pillanatban cserbenhagyták az osztályt, „amelyből vétettek”, és amelynek szolgálatára felesküdtek, utólag fényesen igazolja a forradalmár munkások dühét. Az ország egyetlen jogos gazdája, a munkásság 1956 őszére kollektíve eldöntötte: ezt az áruló bandát el kell zavarnunk az ország éléről.

Sokszor hallottam a vizsgálótisztektől, hogy a kapitalizmus a fasizmus melegágya. Vajon hogyan érzik most magukat az elvtársak azokban a meleg kapitalista ágyakban, s megpróbálják-e felcserélni véres bolsevik múltjukat a modern szélsőballal, talán csak azért, hogy elméletüknek igazát bizonyítsák? Azok, akik a szovjet világuralom érdekében épp oly kíméletlenül irtottak embert és kultúrát, mint szovjet elvtársaik, a fordulat idején nem kívánkoztak az elhagyott oltár mártírjaivá válni. „Az más!” – ez a PC-világ erkölcsi alapállása. Amint Sztálin a szovjet embert ígérte mind az öt földrész számára mintának, a munkásosztály oktatására és nevelésére fölesküdött lenini élcsapat szintén tudta a lecke egyik felét. Rá kellett jönnöm, hogy nem várható el tőlük semmilyen önkritika, hiszen akkor le kellene lépniük a politika porondjáról.

Megtanultam Lenin „erkölcsét”: azt tartják erkölcsösnek, ami a munkásosztálynak hasznos. Mi hasznos a munkásosztálynak? Azt mindig megmondja a párt. Például erkölcsös döntés volt Rajkot és társait kivégezni, s ugyanolyan erköcsös volt innen-onnan összekapart csontjaiknak dísztemetést szervezni. Erkölcsös volt azon a temetésen mintegy százezres, vészjóslóan hallgató tömegnek megígérni, hogy „ilyet még egyszer nem teszünk, s erre garancia a párt”. Röpke másfél évvel később bizony ismét kivégeztek elvtársat, ezúttal kommunista miniszterelnököt, ám a párt nem garantált semmit, mert ő volt a tettes. A proletárdiktatúra elkötelezettjei kifejezetten jól teszik, ha hazugsággal félrevezetik a burzsoáziát. Ez mind belefér a lenini erkölcsbe. Már csak egy kérdés megválaszolása marad hátra: használt-e Lenin a munkásosztálynak?

Az orcátlan hazudozás és a rendszer összerogyása

A Gyorskocsi utcában egy revizionista rabtársam azt találta mondani, hogy Göncz Árpád rendes, becsületes ember. Az őrnagy fölpattant: még hogy becsületes? Az az ember eljutott a nyugati imperialistákig! Történelmileg másnap az egykori őrnagy – már alighanem ezredesként – szintén eljutott a borzalmak világába, és fogadnék rá, hogy nem is érzi magát rosszul benne. A Nagy Imré-s rabtársaim már 1953 júliusában biztosan tudták, hol a helyük. Azt is kidolgozták jó előre, hogyan teszik életképes gazdasággá a szocializmust, miként hitetik el a diktatúráról, hogy valamilyen többpártrendszer demokráciája (ez lett volna a népfront). Miután ezek a képzett pártemberek ugyanúgy elfeledkeztek Moszkva egyetlen céljáról, mint én, tulajdonképpen felmenthetem magamat a szégyenkezés súlya alól, hiszen én is ebbe a hibába estem, de tanulatlan úrigyerek létemre. Bibó Istvánnak fényesen igaza lett, nem először és nem utoljára: a politikában lehet itt-ott hazudni, de ha az alapok át vannak szőve orcátlan hazudozással, akkor csak idő kérdése a rendszer összerogyása.

Szép ifjúságom a nagy Sztálin jegyében telt el, és nem esett nehezemre testvéri ujjongással fogadni a munkásosztály fegyveres ifjúságát, amely aligha fogalmazhatta meg keserűségét, elégedetlenségét a marxista–leninista tanok alapján, egészséges ösztöne azt súgta, hogy meneküljön erről a halálra ítélt hajóról. Sajnos szemtanúja lehettem annak, ahogy ezek a moszkvai kiképzésű elvtársak minden szökevényt visszakergettek a gályapadra, mert „Megköszöni még maga nekünk, amiért nem engedtük a vesztes imperializmus oldalára átmenni!”. Örülök, hogy még tanúja lehettem annak a tülekedésnek, amit ezek a vakhitű bolsevikok rendeztek a mentőcsónakok körül.

A Népszabadság fejlécén szerepelhetett volna az új jelszó: Világ proletárjai, bocsássatok meg!, azt azonban senkitől sem hallottam, hogy 1990 óta csak egyetlen bocsánatkérő szót mormogtak volna a munkásosztály fülébe. Fénykorukban micsoda monstre politikai per lett volna ebből az egy kijelentésből, ha én mondom ki!

A szerző a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke, a Bibó-perben 1958-ban 15 év börtönbüntetésre ítélték

1 note · View note

foulchildtiger · 1 year ago

Text

Világ proletárjai, bocsássátok meg bűneinket!

Szemtanúként és túlélőként a munkásosztályt eláruló, szégyentelen, vakhitű bolsevikokról

Regéczy-Nagy László

A Lenini vörös eszme genetikailag korrupt

Egy fiatal angol a minap azt kérdezte, hogy ilyennek képzeltem-e el a szabad Magyarországot. Be kellett vallanom, hogy névlegesen beteljesedett mindaz, amiért az életünket kockáztattuk, azzal a nem csekély különbséggel, hogy a változást a forradalom és szabadságharc elárulói és eltiprói idézték elő, mégpedig saját hasznukra. Nagy Imréék újratemetése előtt az állampárt főkáderei „egészen természetesen” a maguk szinte érintetlenül átmenthető uralmaként beszéltek a váltásról, amit magamban kesernyés mosollyal fogadtam. Ma már nincs okom mosolyogni. A mai Európa egyenesen szereti a lenini élcsapat túlélőit, akik megbízható kozmopolitaként tisztelik a PC határait, és bosszúsan látszik fogadni a „haszontalanul szabadságszerető” magyarok akadékoskodását, hiszen nem restellnek párhuzamot vonni történelmük előzményei és hazájuk önállóságának szükségszerű védelme között. Elvégre 150 éves török megszállás után európai hadsereg foglalta vissza Buda várát, s a tisztogató hadműveletek életképtelenségig kifosztott, elpusztított országból szorították ki az oszmán gyarmatosítót. A természet nem tűri az űrt: ezt az igazságot érvényesítették Bécsben, és hálátlan lázadóknak titulálták a magyarságot, amiért egészen a maga országának akarta a felszabadított területeket.

ezt az áruló bandát el kell zavarnunk az ország éléről

Megtanultam Lenin „erkölcsét”: azt tartják erkölcsösnek, ami a munkásosztálynak hasznos. Mi hasznos a munkásosztálynak? Azt mindig megmondja a párt. Például erkölcsös döntés volt Rajkot és társait kivégezni, s ugyanolyan erkölcsös volt innen-onnan összekapart csontjaiknak dísztemetést szervezni. Erkölcsös volt azon a temetésen mintegy százezres, vészjóslóan hallgató tömegnek megígérni, hogy „ilyet még egyszer nem teszünk, s erre garancia a párt”. Röpke másfél évvel később bizony ismét kivégeztek elvtársat, ezúttal kommunista miniszterelnököt, ám a párt nem garantált semmit, mert ő volt a tettes. A proletárdiktatúra elkötelezettjei kifejezetten jól teszik, ha hazugsággal félrevezetik a burzsoáziát. Ez mind belefér a lenini erkölcsbe. Már csak egy kérdés megválaszolása marad hátra: használt-e Lenin a munkásosztálynak?

Az orcátlan hazudozás és a rendszer összerogyása

A szerző a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke, a Bibó-perben 1958-ban 15 év börtönbüntetésre ítélték

0 notes

almavarybabary · 3 years ago

Video

youtube

Haverok már tudják (röhögnek is rendesen), hogy mostanában elég sok animét nézek, lányom hatására nyilván. Nagy gond azért nincs, nem lettem weeb, meg waifum sincs, a tavaszi Mondocont is nélkülem rendezik meg, de kicsit azért rákattantam. Amúgy tök jó meg érdekes, csak kicsit nyomasztó meg szomorú. Beülünk a depresszóba egy melankólára, meg minden. Hogy azért ne boruljak meg teljesen, időnként előveszem egy-egy régi kedvencemet. A Pesti Mese című 1937-es hortromkomot (horthy-korszak romkom) például nagyon szeretem, már vagy hatszor biztos láttam.

A sztori, röviden: A lenézett és állandóan ugráltatott kalaposlány élete egy pillanat alatt megváltozik, mikor levelet kap Amerikából, hogy távoli rokonától 650 ezer dollárt örökölt. Vagyis, hát nem egyből változik meg, mert nem tudja elolvasni az angol nyelvű írást. A főnöke aranyifjú öccse viszont igen, aztán ebből lesznek a bonyodalmak. Rögtön rá is hajt a nőre, el akarja venni, hogy megszabaduljon adósságaitól, pedig van menyasszonya. De az együgyű Klárinak az egyszerű kalapkihordó krapek tetszik és inkább hozzá menne feleségül. Mindegy, a végén minden kiderül, minden jóra fordul.

Eleve jó cím az, hogy Pesti mese, én bírom az olyan dolgokat, amiben így benne van, hogy pesti, azok így jól hangzanak, van ugye a pesti vicc, meg a pesti vagány, pesti nő stb., a negyvenes évek végén volt egy Pesti Izé című szaftos vicclap, ami azért menőbb volt, mint a Ludas Matyi, de még a Genyó Szívó Disztroly punk fanzinnak is volt egy Pesti Genyó című különszáma. Én egyszer még a Pesti Pipi nevű gyorsétterembe is elmentem, csak mert tetszett a neve, de sajnos nem ízlett a kaja, úgyhogy többször nem megyek.

Na mindegy, ez a film maga a harmincas évek. Nekem legalábbis. De tényleg, minden van benne. Például gazdasági válság, a belvárosi kalapszalon alkalmazottai mind csórók, de maga az elegáns üzlet is a csőd szélén táncol, az albérlőket folyton ki akarják dobni a házból, mert nem tudnak fizetni és így tovább. És tényleg csak a csoda segíthet, mondjuk egy váratlan örökség. Van zsidó és sváb karakter (a bankigazgató és a háztulajdonos), de hisztérikus szubrett és még egy vegetáriánus is (a vegaság ekkoriban lett ismert jelenség itthon). Röpködnek a menő, rég kihalt szavak, mint mondjuk a krach, a masamód, kisztihand vagy direktrisz, a VII. kerületet pedig még Csikágónak hívják. A forgatókönyvet meg Vadnay László írta, a Hacsek és Sajó viccek szerzője. És hát igen, a poénok tényleg elég hacsekéssajósak, kicsit fárasztóak, de azért lehet röhögni rajtuk.

Tök jó, hogy senki nem tud angolul, mert mindenki ógörögöt meg latint tanult, és érettségire olyan hülyeségeket kell tudni, hogy ki volt Menenius Agrippa vagy mikor volt a vesztfáliai béke, meg ilyen Vergilius idézeteket. Ugyanis sem a vezérigazgatónak, sem a kifutófiúnak nincs érettségije, mindketten esti egyetemre járnak, hogy megszerezzék.

És amikor a tanár megkérdezi, ki volt Menenius Agrippa, úgy vágja ki magát a vezér, hogy „Elég az Önnek, hogy én becsületszavamat adom, hogy tudom?” És akkor a tanár így elgondolkozik, hogy akkor most mi van, ilyenkor mit kell csinálni, hát mégiscsak úri becsületszavát adta a tag…. kicsit csóválja a fejét, aztán bemondja, hogy „Elég.”

Nemtudom, de szerintem ez tök vicces. LEL

34 notes · View notes

1mondatban · 4 years ago

Link

Handó Tünde, Juhász Imre, Szívós Mária, Horváth Attila és Salamon László alkotmánybírók különvéleményt írtak: szerintük a Kúria ítéletét meg kellett volna semmisíteni, ami a HVG elmarasztalásával lenne egyenértékű. Szerintük az Alaptörvénybe ütközően durva, bántó volt a vitatott címlap.

#politika

0 notes

hirzilla · 6 years ago

Photo

Tápos élmények a Zeg 8931-es gépesített lövészdandárban http://hirzilla.hu/hirek/online-hirek/kultur/2019/03/31/tapos-elmenyek-a-zeg-8931-es-gepesitett-loveszdandarban/?feed_id=3579&_unique_id=5ca09497cbdae Zalaegerszegre a vonatút négy és fél órás volt az 1980-as évek végén, ma nem tudom, mennyi. Ezt akkor tapasztaltam meg életemben először, amikor egy bevonulási cédulával a zsebemben nekiindultam, hogy szolgálatra jelentkezzem a zalaegerszegi laktanyában. Mivel viszonylag későn értem oda, az addig hallott befogadási horrortörténettel (kétperces jéghideg zuhany, majd csípős bolhapor) nem nagyon találkoztam, egy „A kenyér élet, ne pazarold” tábla alatt vártam a soromra, zsíros szafaládé mellett a legénységi étkezdében. Így kezdődött majdnem 11 hónapos ismerkedésem a várossal. A helyőrség első lépcsős laktanyaként funkcionált, ami azt jelentette, hogybármelyik pillanatban bevethető egységeivelfolyamatos készültségben állt. Ez elvileg sokkal nagyobb szigort jelentett, mint egy átlagos laktanyán��l, és a permanens szolgálat miatt nehezebb volt eltávozást is kapni. 1988-ban még semmit sem lehetett érezni a közelgő rendszerváltás előszeléből, a kiképzés alatt a 22-es olasz hegyivadászszázad volt a képzelt ellenség, az elhárítás sorra próbálta beszervezni a leendő ügynököket, és 1989. március 15-ére tömegoszlató gyakorlatozással készültek. A kék melegítősök voltak a tüntetők, az oszlatóék elején a csőrös Csepel platóján vízágyú, mögötte gumibotpörgető sorkatonák. Máig rejtély, mit gondoltak a jórészt leendő egyetemistákból álló társaság bevethetőségéről mondjuk valamelyik lánchídi csatában. 13 A képre kattintva galéria nyílikGaléria: Zeg 8931-es gépesített lövészdandár(Fotó: Ismeretlen tápos / Index) A városból az alapkiképzés alatt csak a bútorgyár melletti utat láttuk, ugyanis az 1-es számú gyakorlótér, a „birtok” a laktanyától mintegy 10 kilométerre húzódott, a Zala Möbel felirat örökre a szemembe égett, ahogy teljes menetfelszerelésben naponta hajtottak ki bennünket harcászkodni. Idővel, eskütétel után, ki lehetett menni a várossal ismerkedni. A kurvák a templomnál vannak, a határőrlaktanya felé, világosított fel a szakaszparancsnokunk, de én egyet sem láttam egy év alatt, de más katonatársam sem nagyon. A zalaegerszegieket strasszernek csúfolták a laktanyában, mint ahogy a nyírségieket tirpáknak. Azt tudni kell, hogy az állományt az előfelvettek mellett jórészt szabolcsi és Baranya megyeiekkel töltették fel, nagyjából minden körletre jutott egy-két volt sittes is, csak hogy érezzük a törődést. A századszintünkön volt olyan időszak, amikor az egyik körletben két, egykor a tököli börtönben cellatárs rab a legnagyobb egyetértésben terrorizálta a maradék 15 előfelvett bölcsészt. A laktanya közelében a Napfény vendéglő volt kénytelen legjobban állni a sarat, ez egy tipikus lakótelepi betonkockában üzemelt, és lakodalmas zenekarral fogadta az eltávról visszautazó bakákat, akik a kaszárnya előtt még betértek egy kicsit mulatni. Ezeknek a mulatozásoknak gyakran tömegverekedés lett a vége. Én egyszer merészkedtem oda, de akkor Lukács honvéd, aki szintén Tökölön szocializálódott, arra akart rávenni, hogy kérjek neki egy számot a zenekartól, azt hiszem, a Szerelemvonatot.Persze én erre nem voltam hajlandó, mire Lukács megragadott a nyakamnál, és majdnem lefejelt. A Napfényt innentől kerültem. 13 Galéria: Zeg 8931-es gépesített lövészdandárFotó: Ismeretlen tápos / Index Mivel haza nem nagyon engedtek, de kimaradást viszonylag könnyű volt szerezni, jobb híján a város utcáit róttuk esténként vagy hétvégén. A második időszakban az egyik egerszegi katonatársunk apja kibulizta, hogy néhányan kijárkáljunk a sajtgyárba dolgozni. Ez maga volt a kánaán, hétköznap délutánonként lenyomtunk egy 8 órás műszakot, civil környezetben, és még zuhanyozni is tudtunk. A laktanyában ugyanis fa- és széntüzelésű kályhákkal fűtöttünk, meleg víz nélküli vizesblokkot használtunk, aminek a törött ablaka miatt a zuhanyzórész és a külső csapok befagytak. Lehetett még használni a közös dandárfürdőt, ahol egyetlenegy nagy karral szabályozták az 50-60 zuhanyrózsából kifolyó víz hőfokát, annak megfelelően, hogy ki kiabált hangosabban, és közben az egymásról lefolyt vízben tocsogtunk bokáig, na erről gyorsan leszokott az ember. Reggel ugyan pont úgy szívattak bent, mint a többieket, de ebéd után rohantunk a sajtgyárba. Kezdetben parmezán sajtokat kellett tisztítani: miután a kiszáradt sajtokat egy különleges sajtmosógépben felpuhították, héjukat egy sajtesztergagéppel leesztergálták, nekünk meg életlen, törött késekkel kellett a bent maradt penészpöttyöket kivágni. Még mindig tele van a kezem hegekkel, de még mindig jobban jártam, mint Pankesz, a pankaszi cigánygyerek, aki civil főnökösdit játszott felettünk, de gyorsan lerombolta a maradék tekintélyét, amikor a zsíros sajtkorongon megcsúszó késsel kikanyarintott az orrcimpájából egy darabot. Életem első másnaposságát is Egerszegnek köszönhetem. A Flamingó bárban ünnepeltük meg a sajtgyári karrierünk kezdőnapját, fél liter vörösbort ittam meg három Flamingó-koktéllal– na, a koktél nem hiányzott. Valószínűleg sikerült éjjel összehánynom a századszint két használható budijából az egyiket, reggel meg zúgó fejjel hallgathattam a permanens anyázásokat. A Flamingó bárról később elterjedt, hogy szombat éjjelenként belsősöknek sztriptízt tartanak, de erről empirikusan nem sikerült megbizonyosodnom. 13 Galéria: Zeg 8931-es gépesített lövészdandárFotó: Ismeretlen tápos / Index A sajtgyár melletti Reininghaus sörözőben is gyakran megfordultunk zsoldosztás után, nagyon finom bablevest lehetett kapni. Születésnapomon elkapott a civil ruhás elhárítás, hogy nem vigyázz lépésben, tisztelegve haladtunk el a Lenin-szobor előtt, de a jeles napra (1989. 03. 19.) való tekintettel elengedtek. A város képe nyomasztó emlékként is előjön, néhány őrtoronyból ráláttunk a közeli lakótelepre, főleg az éjjeli váltásban volt ez kegyetlen érzés, amikor azt számolta az ember, mikor telik le egy óra, hogy egy sportszelettel megjutalmazza magát. Őrségbe egyébként nem lehetett elvileg kivinni semmit, persze ezt senki sem tartotta be, és a pihenőidőben könnyen összecserélődtek a gázálarctáskák, így esett meg, hogy a tisztek által is ismerten funkcionális analfabéta Tóka honvéd a Róma nagy jellemei című könyvvel bukott meg. A laktanyától 20 km-re a lőszerraktárnál is kellett őrséget adni, a külső őrségbe beosztottakat meg azzal riogatták, hogy a pózvai elmegyógyintézet egyik megszökött ápoltja egyszer átvágta a 10-es őr nyakát. Az étkezés nem nélkülözte a helyi hagyományokat, reggelente mindig tömbösített zalai felvágottat kaptunk minimum négynapos kenyérrel, ebédre meg nem ritkán a maradék felvágottból készült pörköltet. A második időszak vége felé eléggé felbátorodtunk, a bazitai tévétornyot például úgy tudtam megnézni, hogy egy másik katonatársam hamisította meg a kimenő könyvemet, és a 10-es őrtorony őrségében szívó haverommal simán kilógtunk az amúgy katonák számára tiltott Hegyközségi borozóba, amely jó érzékkel a kerítés túloldalán üzemelt. A legendák szerint egy csapóajtót építettek a pult alá a bakáknak, hogy el tudjanak bújni, ha jön a katonai rendészet. A környékbeli falvakban már nem voltak ilyen szívélyesek a bakákkal, főként amikor Bagarol körlettársam egy cimborájával ketten a laktanyából kiszökve szétverték az egész bagodi bált. Ami még megmaradt bennem, a rohadt sok varjú, amik ott károgtak az ember feje felett a novemberi ködben a reggeli sorakozók alatt, a varjakat a laktanyában strasszerpapagájnak csúfolták. És persze az egerszegi vasútállomás, ahol sajnálkozva néztük az igazán hírhedt laktanyába, Lentibe tovább utazó sorstársainkat, ugyanis az Zegnél is volt lejjebb. És a felhőtlen érzés, amikor kiálltam stoppolni a vasúti felüljáró után a Keszthely felé vezető útra, hogy a Balaton mellett végigstoppolgatva hazajussak. Igaz, ez nem sikerült mindig tökéletesre, egyszer a Siófok melletti rokonoktól kapott alufóliába csavart üveges forralt bort szopogatva, hóviharban gyalogoltam el Tamásitól Simontornyáig, félcipőben, útközben csak két stoppoló katonával találkozva. 11 A képre kattintva a 2008-ban készült látogatás képeit láthatjaGaléria: Zeg 8931-es gépesített lövészdandár 2008(Fotó: Bodolai László / Index) A bevonulásunk huszadik évfordulóján visszamentünk nosztalgiázni. A laktanya nagy részét megkapta egy főiskola, a 2. zászlóalj volt épületében kollégium üzemel, csak azért is ott laktunk. A fogdaépület még áll, a rácsokkal együtt. Az alakulótér is, az étkezdében ugyanúgy ott lógnak az idétlen feliratok. Az egykori sporttelepet, az úgynevezett Sportkombinátot viszont benőtték a fák, a kapuja a felirattal úgy bukkant fel a susnyásban, mint a Szabadságszobor a klasszikus Majmok bolygója filmben. Bodolai László az Index jogásza, a lapot birtokló alapítvány tulajdonosa. Írását a Mi Vidékünk zalai projektje ihlette. Köszönjük, hogy olvasol minket! Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!

0 notes

nemzetinet · 6 years ago

Text

Mussolini Trianonról: Egy szerződés nem lehet sírbolt!

Itália teljes mellszélességgel állt revíziós törekvéseink mellé. Maga Benito Mussolini a római szenátusban 1928. június 5-én ezt mondta:

„Magyarország számíthat Olaszország barátságára. Meg lehet állapítani, hogy a trianoni szerződés területi meghatározásainál nagyon is elevenébe vágtak az országnak, s ehhez hozzá kell tennünk azt, hogy Magyarország a Duna völgyében ezer év óta rendkívüli történelmi hivatást teljesít”.

A trianoni békediktátummal kapcsolatban is határozottan fogalmazott:

„Egy szerződés nem lehet sírbolt! A magyar nemzet, a maga lángoló hazaszeretetével, erejének tudatában, a békeidőkben való szívós munkássága révén jobb sorsot érdemel.”

Jó olvasni bizony az akkori magyar sajtót, mert belőle kiderül, hogy a liberalizmust levetkőző Olaszország felismerte a magyar nemzet világtörténelmi szintű jelentőségét. Itt van erre kitűnő példaként az egykor (főleg a cserkészek körében) oly népszerű Zászlónk című ifjúsági lap 1932. februári számának egy írása (Mihály László: Az olasz ifjúság szeme rajtunk).

Idézzünk csak belőle!

„Mussolini nápolyi beszédében, a fasizmus győzelemre jutásának kilencedik évfordulóján, a „rémület, bosszú és áskálódás békéjének” nevezte a háború utáni békediktátumokat.

Sürgősen változtatni kell rajtuk. Nemrégiben jelent meg egy fiatal milánói fasisztatudós, Giacomo Bascapé könyve, amelyben Erdély történetét írta meg. Giacomo Bascapé pontos tudományos kutatások alapján halomra dönti Jorga oláh tudós otromba és tervszerű történelemhamisításait. Kimutatja, hogy Erdélynek három nemzete volt: a magyar, székely és a szász.

Az oláhok (valacchi) egyáltalán nem őslakók Erdélyben, sőt nem is a római légiók leszármazottai. Kóbor, cigányszerű nép volt az oláhság, amely a tizedik században még Tesszáliában, Epirusban, Közép-Macedóniában élt és csak a tizenkettedik század vége felé szivárgott be szép lassan Erdélybe.”

Vagyis nemcsak általánosságokban, diplomáciai kézfogások vagy alkalmi pohárköszöntések erejéig foglalkoztak az akkori Itáliában velünk, hanem, ahogyan Mihály László megjegyzi, rendszeresen, valósággal sürgetve „a trianoni járom alatt senyvedő magyarságról és a vérlázítóan igazságtalan békediktátum megváltoztatását”. De lássuk teljesen a cikk folytatását!

»Nagy olasz folyóirat van a kezünkben. A Rómában megjelenő „Gioventu Fascista” (Fasiszta Ifjúság), az érettebb olasz fasiszta fiatalság sajtóorgánuma. A „Gioventu Fascista”-nak ez a száma hosszú cikkben, a tények, adatok pontos ismeretével, az igazság bátor, őszinte hangján foglalkozik az ötfelé széjjeltépett Magyarországgal.

A komoly, lelkes cikk címe: „Giustizia All’ Ungheria – Un popolo martoriato ed inerme” (Igazságot Magyarországnak – Egy megkínzott és fegyvertelen nép). Az elején mindjárt megemlékezik a szerző „a demokrata képmutatásról”, amely általában „jellemzi a háború után létrejött békeszerződéseket”. Ennek köszönhető a Balkán túlzott szerepre jutása Európában. Így folytatja:

„Magyarország a trianoni békeszerződés következtében 325 000 négyzetkilométer területéből 232 000 négyzetkilométert veszített. A Magyarországra kimondott békefeltételekből azt lehetne következtetni, hogy ő a legnagyobb bűnös, sőt egyedül felelős a világháború előidézéséért, hiszen Németországtól területének csak 13 százalékát, Bulgáriától 10 százalékát vették el, addig Magyarországot területének 72 százalékától fosztották meg. A népességet tekintve, Németország összlakosságának 9 %-át, Bulgária 1, 8 %-át, Magyarország 64 %-át veszítette el.”

„A versaillesi béke Németországban minden húsz német anyanyelvű polgárból csak egyet vett el – írja a „Gioventu Fascista” –, és Bulgáriában is a neuilly béke következtében is hasonló az arány, addig Magyarországtól Trianon minden húz magyar köz��l hetet tépett el.”

„Hogyan igazolják majd a magyar nemzetnek ezt a kegyetlen megcsonkítását a szerződések megszerkesztői?” – kérdezi felháborodással az olasz fasiszta cikkíró, és így folytatja: „Az ürügy a nemzetiségek felszabadítása volt: és mi történt? Három és félmillió magyart taszítottak idegen uralom alá.”

Ezután olasz barátunk megemlíti, hogy a legnagyobb csapás volt a magyar nemzet testének, „a szerves, teljes földrajzi és gazdasági egységnek” szétszabdalása. Majd részletesen felsorolja, hogy e megcsonkításon kívül még mit rabolt el tőlünk a győzők „szörnyű étvágya”. „22 000 kilométer volt Magyarország vasúthálózata, ma pedig mindössze 8000 km.” Martalékul estek a hatalmas erdőségek és bányák, amelyeknek 21 millió métermázsa volt az évi termésük. Ebből Magyarországnak két és félmillió mázsa maradt. Némi gúnnyal említi meg a cikk, hogy a győzők „a legszerényebb patakokból hajózható folyamokat” csináltak az új határvonalak megjelölésénél és „a béke készítőinek” („fabbricatori del pace”) alapos „földrajzi járatlansága” olyan lehetetlenséget teremtett, hogy például „birtokot vágtak ketté és a gazdának, ha kilép a tanyai házból a mezőre dolgozni, feltétlen��l túl kell mennie hazája határán”.

„A stratégiai szempontból fontos vidékeket, amelyeknek a lakossága pedig színmagyar, elszakították” – olvassuk –, és ennek következménye, hogy „a szerbek egészen a nagy magyar Alföld szívéig terjeszkedtek”. Az oláhok majdnem a Tiszáig, és „a csehek Szobig, ahonnan messze hordó ágyúikkal kényelmesen bombázhatják Magyarország fővárosát”.

A cikk ezután megállapítja, hogy amíg a magyar hadsereg békében és háborúban mindössze harmincötezer fő lehetett, addig „azok, akik részesednek Trianon prédájából” („oumini mentre coloro che usufruiscono della preda del Trianon”), 542 000 embert tartanak fegyverben, amely létszám háború esetén 5 millió. „Az arány béke idején egy a 16 ellen, háborúban egy a 130 ellen.” Ugyancsak „a kisantant, amely a megkínzott és lefegyverzett Magyarország őrsége, háborúval fenyegetőzik, valahányszor a magyarok vágyakoznak a király után, vagy kérik Trianon igazságtalanságainak orvoslását”.

„Magyarországnak még a gázháború elleni védekezést is megtiltotta a Népszövetség, szörnyű halálra ítélte a védtelen asszonyokat, gyermekeket, aggokat”. Közép-Európában azonban rettenetes „kaosz” keletkezett s mai helyzet miatt és a sok felgyűlt igazságtalanság „minden pillanatban, mint a szárazon tartott puskapor, lobbot vethet”.

Mint a magyarság dacos, semmiről le nem mondó szándékának kifejezést idézi: „Nem, nem, soha! (No, no, giammai!)”.

A „Gioventu Fascista” cikke ezzel a mélyen megragadó költői szépségű sorokkal végződik:

„A harangok mindennap délben az egész keresztény világon ezüstös zengéssel hirdetik a magyarok győzelmét, amellyel ők a hálátlan Európát a muzulmán veszedelemtől megszabadították. Egy napon bizonyára felzúgnak majd, hogy megszenteljék ennek a nemes, lovagias, hősi nemzetnek, a ma megkínzott Magyarországnak igazságát.”

Íme, így néz ránk az olasz ifjúság, amely – úgy látszik – nem azonosítja magát az „öregekkel”. Az öregek még ellenünk harcoltak a Doberdó szikla-poklában.

Ma már az olasz lapok közömbös, legkülönbözőbb tárgyról szóló közleményeiben is megcsillan egy-egy sor, félmondat, kifejezés, jelző, amelyből mind megérezzük az olasz szív felénk dobogását, azt a testvéri szeretetet, amellyel a megtiport magyarsággal szemben viseltetnek.«

Igen, egykor mi szabadítottuk meg a hálátlan Európát a muzulmán veszedelemtől. És még egy végül. Az idézett kiváló írás megmutatja azt is, hogy mennyire más volt akkor a fasizmus megítélése nálunk, mint jó ideje. Katolikus lapok is örömmel számoltak be ugyanis az új Itália pozitív törekvéseiről és eredményeiről, sőt katolikus tudósok is gyakorta ezt tették. Közülük Mihelics Vid például így írt egyik könyvében (Világproblémák és a katolicizmus, 1933):

„A fasizmusé az érdem, hogy a szabadkőműves uralom évtizedei után az olasz iskolákban ismét kötelezővé lett a vallásoktatás, hogy a hitélet és az egyházi liturgikus élet a templomon kívül, nyilvánosság előtt is megjelenhetik, s a fasizmus világraszóló, maradandó dicsősége a római kérdés megoldása is.”

De ami nekünk, magyaroknak, a legfőbb, hogy volt kontinensünk múlt századában egy tisztultabb időszak, amikor nem kellett szemlesütve járnunk, mert akadtak külföldön, éspedig nem is kevesen, akik ismerték és becsülték a magyar hősiességet.

Ifj. Tompó László

No visits yet

Mussolini Trianonról: Egy szerződés nem lehet sírbolt! a Nemzeti.net-en jelent meg,

#Erdély #Magyarország #Trianon

0 notes

zeneegyenmeg · 7 years ago

Text

A hazai metál mesélője

Farkas Zoltán – Kiss László: Outcast, Kitaszítottan a világhírig, Athenaeum Kiadó, 2015

Kutatok a megfelelő szó után, hiszen – nem túlzás, ha ezt írom – jelen szövegemnek egyik tétje épp az, hogy meghatározzam minél pontosabban, mi ez a könyv, amelyről írok. Mi az Outcast? Ilyenkor általában – a vicc kedvéért – ellátogatok a könyvtárba, és megnézem, hogy a derék könyvtáros kollégák, hogyan találnak fogást egy-egy köteten. Fantáziájuk határtalanságáról sok esetben precíz képet ad az általuk a polcon (a rendszerben) elhelyezett könyvkínálat. Csak, hogy néhány valós példával támasszam alá mindezt: Cserna-Szabó András és Darida Benedek Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan c. könyve a siófoki könyvtárban a Művelődéstörténet szekcióban lelhető fel, ugyanebben a könyvtárban Kukorelly Ezer és 3-ja az Életmód címszó alatt. De kanyarodjunk vissza az Outcasthoz, amelyre nem tudok hasonlóan frappáns meghatározást hozni, hiszen a siófoki könyvtár – teljes nevén Balatoni Regionális Történeti Kutatóintézet Könyvtára – nem szerezte be. Fájdalom, hogy emiatt metálból nem okulhat a siófoki polgárság.

Szóval, megkérdem újból (magamtól): mi az Outcast? Ha azt írom, interjúkötet vagy beszélgető-könyv, azzal keveset mondanék. Bizonyára az egyikből és a másikból is olvasott már párat a nyájas olvasó, ugyanúgy, ahogy járt már a kezükben zenekarról szóló monográfia is. Ismerjük ezeknek a műfajoknak a jellegzetességeit, van elképzelésünk arról, hogy például mitől jó egy interjúkötet, és mi az, amivel az őrületbe lehet kergetni bennünket.

Farkas Zoltán és Kiss László kötetét közvetlenül azután vettem a kezembe, miután átrágtam magam a Lévai–Lovasi-féle hasonszőrű könyvön (Idáig tudom a történetet). Voltak tehát elvárásaim vele szemben, amelyeket többé-kevésbé be is váltott. Aztán eltelt néhány hónap, és újra lekerült a polcomról ez a könyv. Most sem volt nagyobb szerencséje, hiszen a ’98-as Spiró-interjúkötettel, valamint Réz Pál és Parti Nagy Lajos beszélgető-könyvével kellett „vetélkednie”. Másodszor is kiállta a próbát, noha ezúttal is éreztem rajta azt, hogy néha túlcsordul a beszéd. De miért is ne csordulna, hiszen ez egy szubjektív műfaj, itt az emberek megnyílnak, illetve a hangsúlyozottan jó interjúkészítő „megnyitja” őket, aztán megy a szöveg a maga útján, szinte semmi sem vethet neki gátat.

Pontosan ez a Farkas Zoltán – Kiss László páros könyvének az egyik legnagyobb erénye. Hogy tudniillik olyan szépen folyik, csordogál ez az élettörténet, hogy szinte lehetetlen a kötetet letenni. Jómagam egyetlen egyszer torpantam meg az olvasásban (ez az első olvasásnál és az újraolvasásnál is megtörtént), amikor Farkas Zoli eposzi magasságokban dicséri a békéscsabai személyi edzőjét, meg a konditermet. De fontos itt hangsúlyoznom, (talán) ez sem a szöveg, a könyv hibája, nem is az interjúkészítőé, aki szerkeszt, mérlegel, hanem az enyém (olvasóé), aki nem tudok azonosulni ezzel a gondolatfutammal. A mese – miért is ne nevezhetnénk annak, ha elkövetője, Farkas Zotya egy igazi mesélő – kilencvenkilenc százaléka viszont annyira jól megkomponált, hogy nem egyszer eszembe jutott, hogy én is pont ilyen gördülékeny, simára csiszolt történeteket szeretnék írni. Bizonyára Kiss is örül neki, hogy ez számára megadatott.

Bevallom, egy kicsit félek leírni, hogy ez a könyv, illetve az, ami benne foglaltatik: példamutató. Egy efféle kijelentés nekifutásból stigmatizál. Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartanunk, hogy egy olyan társadalomban élünk, amely rühelli a (pozitív) példákat, példázatokat. Nekünk aztán senki ne merészelje megmondani, hogy mi a helyes, és mi kevésbé az – hallanók a pusztán a lázadt ember vad keserveit – pláne egy ilyen tetovált, hosszú hajú cigány ipse (egyesek szerint maga az ördög; lásd a kötet idevágó történetét) ne mondja meg! Félek leírni, mégis leírtam, mert végül is ez lenne az igazság.

Miközben olvastam ezt a könyvet, többször eszembe jutott, hogy olyan ez a Farkas Zoli, mint a mesebeli legkisebb királyfi (és akkor már megint a mesénél tartunk): szívós, a végtelenségig kitartó, szándékaiban tiszta, egyenes, érzékeny az igazságra, éppen ezért képtelen elviselni a hazugságot, és adott esetekben a furfangossága is megmutatkozik. Arról nem is beszélve, hogy a mesebeli legkisebb királyfikhoz hasonlóan ő is mindig nyer. Pontosabban, a megfeszített munkának köszönhetően folyvást nyerésre áll, hiszen mind a mai napig derekasan futja a rá „kimért” köröket.

Ugyanilyen fontos az is, hogy önnön létével és élettörténetével rávilágít piciny társadalmunk egyik legjelentősebb problémájára, melyet hosszú évtizedek óta képtelenek vagyunk megoldani. Mindez már az alcímből is kiviláglik: Kitaszítottan a világhírig. Mert mit is mond nekünk ez az alcím? Nagyjából azt, hogy édes hazánkban az igazán nagy tehetségeknek csak korlátozottan adatik meg, hogy a csúcssztrádán suhanjanak (azok igazából nem is nekik épülnek), az esetek többségében be kell érniük a kapaszkodósávval. (És akkor most még finom voltam.) Stílszerűen azt is mondhatnánk – és lényegében ez lenne ennek a könyvnek a nagy tanulsága –, hogy hatalmas a távolság Mezőkovácsháza és a Júeszéj között, de megfeszített munkával és tenni akarással ez a távolság legyőzhető. A metál zene, és az általa létrehozott közösség pedig egy olyan közeg, amely feloldja az ellentéteket, felülemelkedik a faji vagy bármilyen alapú megkülönböztetésen – nem én-ben és te-ben gondolkodik, hanem mi-ben. A zenész feladata pedig az, hogy felhívja a figyelmet az előítéletekre, és segítsen az embereknek felszámolni a kirekesztő gondolkodást.

Az Outcast tehát az előbb említett megfeszített munkáról (is) szól, a folytonos egyéni és „csapatos” harcról, megtalálásokról és elvesztésekről, a zenészlét minden előnyéről és nyűgjéről (hogy melyikből adatik több, ezt döntse el mindenki maga). Egyszerre az Ektomorf és Farkas Zoltán története, melyek lényegében elválaszthatatlanok egymástól (talán ki is mondja az énekes-gitáros egy helyütt á la Fleubert, hogy „az Ektomorf én vagyok”).

Itt szükségszerűnek érzem idézni a kötet második fejezetének egyik mondatát (a közlője a Farkas testvérek édesapja), amely már önmagában is „legendássá” teszi számomra a zenekart: „A cirokfejtésen túl hagymapucolásra is vállalkoztak, hátul, a disznóól mellett pucolta az egész Ektomorf a hagymát…” (37.) Ez egy olyan mondat, amely szentesíti a zenekar munkásságát, és akkor is legitimálná minden törekvésüket, ha soha nem jutottak volna tovább az első demónál. A hagymapucolás egy csodálatos metaforája az Ektomorf történetének, hiszen egyrészt megmutatja, hogy „keserű könnyek” között született ez a zenekar, másrészt megrajzolja a banda útját is, amint az egyes rétegektől megszabadulva dinamikusan haladtak befelé, a metál középpontja felé, hogy végül olyan nagyágyúk mellett találják meg a helyüket, mint a Kreator, a Pro-Pain, vagy a zseniális Max Cavalera (a teljesség igénye nélkül).

Az Outcast jócskán bővelkedik a fentihez hasonló egyszerű, mégis frappáns mondatokban, amelyek különös, barátságos atmoszférát kölcsönöznek ennek a könyvnek – az olvasó szinte az első pillanattól bennfentesnek érzi magát, és egy percig sem vitatja e történetek igaz voltát. Nem is tehetné, hiszen a mesélő „védve van”. Sokan megszólalnak rajta kívül ebben a könyvben: szülők, rokonok, egykori és jelenlegi tagok, technikusok, roadok, sofőr, zenészkollégák, fesztiválszervezők, lemezkiadó-vezetők, és sorolhatnám még hosszasan. Ezek a megszólalások – a nagy történet mozaikjai – erősítik az énekes-frontember által vezetett narratívát. De a mesélő nemcsak mesél, hanem összegez is, tanulságokat von le, mintha ez a könyv a múltjával való szembesülés is lenne, afféle füveskönyv – már ha a metálosok írnak ilyet.

Rendkívül becsülendő az a gesztus is, hogy Farkas Zoli a (nagybetűs) Rajongóinak ajánlja könyvét, hiszen tökéletesen tisztában van azzal, hogy mennyit köszönhet nekik. Hogy a becses publikum nélkül a megfeszített munka gyümölcse sem lenne olyan édes, mint amilyen. Farkas azonban nemcsak a rajongóival szemben alázatos, hanem – akár egy bölcs zen-mester – szinte mindenkit tisztel, akivel összehozta a sors. Tiszteletének pedig minden lehetséges fórumon hangot, sőt képet is ad (gondoljunk csak a tetoválásaira, amelyekkel a zenekara, kiadója, gitár- és erősítőgyártója iránti tiszteletét fejezte ki).

Van mit tanulnunk Farkas Zolitól, és ettől a könyvtől, az Outcasttól is – alázatot a mesterek iránt, tiszteletet minden élővel szemben, kitartást, elfogadást, et cetera. Nem bevett szokás az, hogy a recenzióíró a könyv gyakorlati hasznáról regél a finisben (talán még pszichológusi körökben sem), de szinte adja magát, hogy leírjam: ez a könyv amolyan kötelező olvasmány, Farkas Zoltán és Kiss László munkásságát pedig a jövőben is érdemes lesz figyelni.

Barlog Károly

#farkas zoltán #ektomorf #outcast #könyvkritika #barlog károly

0 notes

zarojel-hu-online-hirmagazi-blog · 7 years ago

Text

Gyurcsány levélben mondja el...

New Post has been published on https://zarojel.hu/gyurcsany-levelben-mondja-el/

Gyurcsány levélben mondja el...

[vc_row][vc_column][vc_column_text]Nincs mit Gyurcsány Ferenc szemére vetni, minden fórumon próbálja eladni magát és pártját a jó ügy érdekében. Botka szóban már kikosarazta, most írt neki. [/vc_column_text][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtZWxzJUM1JTkxLXolQzMlQTFyJUMzJUIzamVsJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyMTQwMzUyMjM4NSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_single_image image=”128599″ img_size=”800×600″ alignment=”center” onclick=”link_image” css=”.vc_custom_1496848156282background-image: url(https://www.zarojel.hu/wp-content/uploads/2017/04/small_header_bg-1.png?id=4336) !important;background-position: 0 0 !important;background-repeat: repeat !important;”][vc_column_text]

Dr. Botka László,

a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltje részére Budapest

Kedves Laci!

Múlt heti rövid telefonbeszélgetésünk végén azt kérted, hogy találkozás helyett inkább írjak levelet. Megígértem, most megteszem. Az alábbiakat a Demokratikus Koalíció Elnökségének nevében írom.

Egy dologban biztosan nincs különbség közöttünk. Mindkettőnk pártja kormányváltást és új európai köztársaságot szeretne. Szerintem ugyanezt akarja az összes többi ellenzéki párt is. Vitánk abban van, hogy szerinted Te tudod egyedül a kormányváltás egyetlen helyes forgatókönyvét és aki mást mond, az valójában csak a túlélésre játszik, már 2022-re tekint, mandátumvadász, de nem folytatom. Úgyis érted.

Ráadásul tárgyalni sem vagy hajlandó. Egy dolgot vársz el mindenkitől, hogy fogadja el a Te álláspontodat, mert Te tudod az egyetlen sikeres forgatókönyvet. De mi van akkor, ha mindketten ugyanoda akarunk eljutni, csak más utat tartunk helyesnek, megvalósíthatónak?

Tanult, jogvégzett ember vagy. Érted a fogalmak közti finom különbségeket is. Azt kéred, hogy csatlakozzunk. Mi azt mondjuk, hogy működjünk együtt. Mert aki csatlakozik, az elfogadja a csatlakozásra hívó fél feltételeit, aki pedig együttműködik, az arra tart igényt, hogy az együttműködés feltételeit, későbbi működésének tartalmát, módját közösen alakítsuk ki.

Ugye érted, hogy ez nagy különbség? Nem bántunk, amikor diktátumról beszélünk, csak egyszerűen fogalmazunk. Aki egyoldalúan, egyeztetés nélkül, sőt annak határozott elutasításával másnak feltételeket szab, az diktál. Mi ezt nem szeretjük, és nem is kívánjuk elfogadni.

Azért, mert idegen attól a nyugatos,

európai politikai kultúrától, amit képviselünk, és amit Orbán után meg akarunk honosítani az országban. Ezen a ponton hadd emlékeztesselek, hogy eddig senkivel nem tudtál megállapodni, tehát nem MSZP-DK vita van. A Párbeszéd önálló miniszterelnök-jelöltet állít, tehát várhatóan önálló listája lesz. Az LMP és a Momentum soha nem akart együttműködni. Az Együtt hónapokkal ezelőtt jelezte, hogy sem veletek, sem velünk nem hajlandó közös listán szerepelni. Nem lehetséges, hogyha mindenki kritikával fogadja elképzelésedet, akkor talán Neked nincs igazad? Vagy legalább is elég ok van arra, hogy tárgyaljunk?

Azért vagyunk külön pártokban, mert sok kérdésben nem értünk egyet. Én ezt nem tartom bajnak. És azért akarunk együttműködni, mert bizonyosan van két közös célunk. Választási vereséget mérni a kormányra és helyreállítani a demokratikus, európai, jogállami Magyarországot. És azért kell együttműködnünk, mert a Fidesz egyoldalúan módosított választási rendszere erre kényszerít bennünket. Ez nem szerelem. Ez a demokratikus Magyarország és valamennyiünk érdeke. Az együttműködés tehát szerintünk egyszerre kényszer és lehetőség.

A viták feloldásának

hagyományosan két módja van. A tárgyalás, vagy a háború. Én az előbbi pártján állok, mert az békét hoz, az utóbbi ezzel szemben szenvedést. Nem vitatom, hogy az MSZP számára lehetségesnek tűnhet egy olyan stratégia, melynek célja a többi demokratikus ellenzéki párt csatlakozásra kényszerítése, vagy lehetetlenné tétele. Ráadásul ennek van már egy nem is olyan régi előképe, amikor a Fidesz hosszú szívós munkával, helyenként kegyetlen eszközöket is alkalmazva meghódította a teljes jobboldalt és ott egyeduralomra tett szert.

Csupán azt állítom, hogy ez két okból is nagyon veszélyes. Részben a mi politikai oldalunk kultúrája szerintem ezt nem teszi lehetővé, másrészt a következő választás előtt tíz hónappal ezt minden mástól függetlenül is életveszélyesnek tartom.[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtbSVDMyVBMXNvZGlrLXolQzMlQTFyJUMzJUIzamVsJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyMjg4MDI1NTU4OCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

De térjünk rá négy pontos javaslatodra!

Azt kéred, hogy fogadjuk el programodat. De azt még sehol nem láttuk. A DK Sokak Magyarországa című 85 oldalas programja egy éve elérhető, épp most fejeztük be az első változat társadalmi vitáját és ennek nyomán elfogadtunk egy javított, a választók, szakértők véleményét beépítő változatot. Nekünk ez a tárgyalási alapunk. Nálatok elhangzottak nyilvános bejelentések, de ez még nem állt össze kész programmá. De ez a legkisebb baj. Ingyen gyógyszert ígértetek a 65 év felettieknek, bevezetnétek a 13. havi nyugdíjat.

Nincs bajotok a külhoni magyarok szavazati jogával, nem bolygatnátok a Vatikáni Szerződést. Kritikával viszonyultok az Európai Unió felé. De nem folytatom. Mi nem ezt gondoljuk. De szerintünk nem is ez a legfontosabb. Mások mellett pontosan azért vagyunk nem ugyanabban a pártban, mert sok szakpolitikai ügyben mást gondolunk. A nyugati világban természetes, hogy jól működő koalíciós kormányzásnál is mást képviselnek a kormányzó pártok egészségügyben, oktatásban vagy adóügyekben. A mi választási szövetségünk sem szakpolitikákról, hanem a korábban említett két célról szól. Annak meg nincsen köze ahhoz, hogy majd mit csinálunk például a nyugdíjakkal, ha kormányozni fogunk. Arról majd meg fogunk állapodni, komoly vita lesz, de jó kompromisszumot fogunk kötni. Ahogy a koalíciós partnerek teszik ezt Európa-szerte.

Azt kéred, hogy alkossunk közös listát.

Pártod felhatalmazott arra, hogy Te ebben vezető szerepet vigyél. De ha közös a lista, akkor neked nem lehet kizárólagos vezető szereped, ilyesmit csak az MSZP önálló listájánál igényelhet egy jelölt. Minden bizonnyal a Te hangod lehet a legfontosabb, de az asztal körül még mások, a többi párt vezetői is ott lesznek, és talán lesz pár szavuk ahhoz, amit Te szeretnél. De ez így természetes. Mint ahogy az is természetes, hogy arra sem Te, sem én nem vagyunk feljogosítva, hogy megmondjuk, hogy a másik pártot ki képviselje a közös listán. Ez a pártok belügye, önállóságuk elfogadásának egyik megkerülhetetlen következménye.

Mi például erről nem tudunk lemondani, nem akarunk neked ilyen jogot adni, mint ahogy – helyesen – Te sem adnál nekünk jogot arra, hogy mi mondjuk meg, hogy az MSZP kit jelöljön a közös listára. Ha Te ezt nem tudod elfogadni, akkor közös lista nem tud lenni. De nem azért, mert mi ezt nem akarjuk, hanem azért, mert Te kiterjeszteni igyekszel hatalmadat a többi pártra is. Ez a demokratikus világban nem megy. Nem viselkedhetünk ellenzékben sem az orbáni normák szerint, mert ha már most felcseréljük az egymás tiszteletének politikáját az ultimátumok politikájára, akkor joggal hihetik azt a választók, hogy kormányon is ezt fogjuk tenni.

Márpedig a szavazók változást akarnak,

nemcsak Orbán kormányát, hanem egész világát akarják leváltani. Ráadásul a közös lista nem biztos, hogy feltétele a jó szereplésnek. A listás mandátumokat arányosan osztják ki. Az öt százalékot önállóan elérni nem tudó pártoktól itt eltekintve semmi nem bizonyítja, hogy a közös lista hoz-e többet, vagy az önálló listák. Még az is lehet, hogy az önálló listák eredményezhetnek több mandátumot, mert ez esetben a választónak nem kell arra a listára szavaznia, amely számára nem elfogadható politikust is tartalmaz. Ezzel megadhatjuk neki a választás lehetőségét úgy, hogy az egyéni körzetekben, ahol nem arányos a választási rendszer, csak egy jelöltet állítunk.

Nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb megoldás, elemezni, kutatni és nem kinyilatkoztatni érdemes. Én mindenesetre ma egyetlen olyan kutatást sem ismerek, amely bizonyította volna, hogy a közös lista több mandátumot eredményez, mint az önálló listák együttesen.

Az egyéni választókerületek jelöltjeiben valóban meg kell állapodni. Egyik helyen az egyik, a másikon valamelyik más párt jelöltjének támogatására kérjük a szavazókat. Nincs kétségem, főleg, mert hogy volt már ilyenre példa, hogy ezt különösebb nehézség nélkül megértik a választók. Szerintem a szavazóink lenézése lenne azt gondolni, hogy számukra ez nem érthető. És persze, ha önálló pártlisták mellett sok együttműködő párt van, akkor dolgozni kell azon, hogy mindenki elinduljon legalább a törvény által előírt 27 választókerületben, de sajnos van nem is egy olyan választókörzet, amit akkor se tudunk megnyerni, ha az Ég a Földdel összeér.

2002-ben és 2006-ban is úgy győztünk

a választásokon, hogy sok-sok körzetben a Fidesz nyerte a mandátumot. Ez így természetes. Be kell valljam Neked, én ebben semmilyen megoldhatatlan gondot nem látok. Lehet, hogy fenti felvetéseim egyikében sincs igazam. Lehet. Ugyanakkor, ha nem értesz ezekkel egyet, attól még szerintünk lehet és kell tárgyalni arról, hogy miként közelíthetőek az álláspontok. Ilyen az európai politikai kultúra. Tárgyalni, beszélgetni, haladni előre akkor is, ha nehezen megy.

Végére hagytam azt a kívánságod,

hogy támogassuk miniszterelnök-jelöltségedet. Örömmel megtennénk, ha már teljes szívünkből és lelkiismeretünkből meg lennénk győződve arról, hogy veled jó kezekbe adnánk hazánk sorsát. De ez még nem történt meg. Neked kell meggyőzni bennünket alkalmasságodról. Hogy olyan miniszterelnöke akarsz és tudsz lenni Magyarországnak, aki minden olyan erénnyel rendelkezik, ami ehhez szükséges. Nem elég okosnak lenni, bölcsesség is kell. Jó, ha a határozottsághoz nagyvonalúság is társul. Az erő csak a kompromisszumkészséggel együtt hozhat sikert és békét. Nem elég érteni egy nagyvárost, Magyarország egészét is érteni és érezni kell. Te sok erénnyel rendelkezel ezek közül.

Ezzel együtt az elmúlt hónapokban nem erősödött bennünk a meggyőződés, hogy készen állsz az ország jó vezetésére. De mi meggyőzhetőek vagyunk továbbra is.

Hát így látom én

és a Demokratikus Koalíció Elnöksége. Bízom benne, hogy levelem legalább elgondolkodtat és legalább egy rést nyit az általunk kívánt tárgyalások szobájának ajtaján. Mivel mindez természetesen nem kettőnk magányügye, ezért levelemet elküldöm az MSZP elnökének, választmányi elnökének és parlamenti frakcióvezetőjének, valamint a DK Elnöksége döntésének megfelelően nyilvánosságra is hozzuk.

Budapest, 2017. június 5-én, Pünkösd napján

Válaszodat várva, üdvözlettel:

Gyurcsány Ferenc[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtaGFybWFkaWsteiVDMyVBMXIlQzMlQjNqZWwlMjAtLSUzRSUwQSUzQ2lucyUyMGNsYXNzJTNEJTIyYWRzYnlnb29nbGUlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBzdHlsZSUzRCUyMmRpc3BsYXklM0FibG9jayUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtY2xpZW50JTNEJTIyY2EtcHViLTI2Mjk3NDgyODM2NzI1MTAlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLXNsb3QlM0QlMjI0MzU2OTg4NzgyJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1mb3JtYXQlM0QlMjJhdXRvJTIyJTNFJTNDJTJGaW5zJTNFJTBBJTNDc2NyaXB0JTNFJTBBJTI4YWRzYnlnb29nbGUlMjAlM0QlMjB3aW5kb3cuYWRzYnlnb29nbGUlMjAlN0MlN0MlMjAlNUIlNUQlMjkucHVzaCUyOCU3QiU3RCUyOSUzQiUwQSUzQyUyRnNjcmlwdCUzRSUzQyUyRmNlbnRlciUzRQ==[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row]

#Botka László #Gyurcsány Ferenc #levél

0 notes

foulchildtiger · 2 years ago

Text

Világ proletárjai, bocsássátok meg bűneinket!

Szemtanúként és túlélőként a munkásosztályt eláruló, szégyentelen, vakhitű bolsevikokról

Regéczy-Nagy László

A Lenini vörös eszme genetikailag korrupt

Egy fiatal angol a minap azt kérdezte, hogy ilyennek képzeltem-e el a szabad Magyarországot. Be kellett vallanom, hogy névlegesen beteljesedett mindaz, amiért az életünket kockáztattuk, azzal a nem csekély különbséggel, hogy a változást a forradalom és szabadságharc elárulói és eltiprói idézték elő, mégpedig saját hasznukra. Nagy Imréék újratemetése előtt az állampárt főkáderei „egészen természetesen” a maguk szinte érintetlenül átmenthető uralmaként beszéltek a váltásról, amit magamban kesernyés mosollyal fogadtam. Ma már nincs okom mosolyogni. A mai Európa egyenesen szereti a lenini élcsapat túlélőit, akik megbízható kozmopolitaként tisztelik a PC határait, és bosszúsan látszik fogadni a „haszontalanul szabadságszerető” magyarok akadékoskodását, hiszen nem restellnek párhuzamot vonni történelmük előzményei és hazájuk önállóságának szükségszerű védelme között. Elvégre 150 éves török megszállás után európai hadsereg foglalta vissza Buda várát, s a tisztogató hadműveletek életképtelenségig kifosztott, elpusztított országból szorították ki az oszmán gyarmatosítót. A természet nem tűri az űrt: ezt az igazságot érvényesítették Bécsben, és hálátlan lázadóknak titulálták a magyarságot, amiért egészen a maga országának akarta a felszabadított területeket.

ezt az áruló bandát el kell zavarnunk az ország éléről

Hol volt még akkor a játékfilm a Titanicról! Nekem mégis az jutott eszembe, hogy a hajó tisztikara beült a kevés mentőcsónakba, és gyorsan elevezett a havária színhelyéről, nehogy a süllyedő óriás test örv��nyei lehúzzák a víz alá. Az utasoknak már nem jutott hely a csónakokban, s mire feljöttek a fedélzetre, az már meredekebben állt minden hegyoldalnál. A kapitány el méltóztatott felejteni egyik kötelességét: riadó elrendelését személyzetnek és utasoknak egyaránt. Amíg melldöngetve mondhatták az elvtársak, hogy a proletárdiktatúra mi vagyunk!, addig ők népi, sőt proletár származásúak voltak, és az osztályharc eszközeivel mindenki más kiirtására törekedtek. Aligha néztek hátra a mentőcsónakokból a süllyedő hajóra, hiszen ők már akkor kizárólag saját egzisztenciájuk megteremtésével foglalkoztak.

Az orcátlan hazudozás és a rendszer összerogyása

A szerző a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke, a Bibó-perben 1958-ban 15 év börtönbüntetésre ítélték

0 notes

nemzetinet · 6 years ago

Text

Tippünk: folytatódik az izlandi csoda

Pénteken javíthatnak abrazilok a labdarúgó-vb-n. A sportrovat tippjei szerint fognak is.

Brazília–Costa Rica 2:0

„Nem szórják meg ellenfeleiket a favoritok ezen a vb-n, de a svájciak elleni döntetlen után még egy megingás nem fér bele a brazilok részéről. Egy kétgólos győzelemmel begyűjtik a három pontot.”

Nigéria–Izland 0:1

„A nigériaiak a horvátok ellen is csak tisztes távolságból védekeztek, az izlandiak keménysége pedig szintén nem fog ízleni nekik. A szívós északiak minimális különbséggel győzni tudnak.”

Szerbia–Svájc 2:1

„Svájc a brazilok ellen nagyot küzdött, de az a meccs sokat ki is vett belőlük. A szerbek le fogják tudni győzni őket.”

Szakértőink tippjei

Brazília–Costa Rica

Bénes László 2:0

Vida Kristopher 2:1

Novota János 2:0

Radványi Miklós 3:0

Nigéria–Izland

Bénes László 0:1

Vida Kristopher 1:1

Novota János 0:1

Radványi Miklós 1:2

Szerbia–Svájc

Bénes László 1:1

Vida Kristopher 1:1

Novota János 1:1

Radványi Miklós 2:2

Tippünk: folytatódik az izlandi csoda a Nemzeti.net-en jelent meg,

#Brazília #Nigéria #Svájc

0 notes

nemzetinet · 7 years ago

Text

A függetlenség csak mítosz / Beszélgetés Szentesi Zöldi Lászlóval 1-2. rész

„Kollégával interjúzni, ha egy az értékközösség és a szemléletmód is azonos, könnyű, mi több szórakoztató. Üdítően cinkos. Ám a kolléga kissé mindig olyan, mint az orvosprofesszor, ha hirtelen betegágyba kényszerül. Megizzaszt bennünket, mert intenzívebben kell rá figyelnünk, mint másokra, felkészültebbnek kell lennünk, különösen, ha vágyunk az elismerésére, és az sem érhet meglepetésként, ha olykor a szerepek felcserélődnek. Őszintén remélem, e sorozat utolsó online megjelenése nem okoz csalódást sem az olvasóknak, akik végigkövették a beszélgetéseket, sem pedig Szentesi Zöldi Lászlónak, aki mégiscsak kevés példaképem közül az egyik. A diskurzusunkból kiderül, hogyan alakult a sajtó helyzete a rendszerváltozástól napjainkig, miért mítosz a független újságírás és mit kell tennie a magyarságnak, ha túl akarja élni a modernkori népvándorlás kihívásait.” – Polgári Szilvia

Szentesi Zöldi László, író, újságíró, a Demokrata hetilap főmunkatársa

Ha minden igaz, személyesen élted át a rendszerváltozást követően a sajtó helyzetének megváltozását.

1993-ban lettem újságíró, egy szerencsés véletlen folytán kerültem a Magyar Televízió külpolitikai főszerkesztőségéhez. Az idősebbek még bizonyára jól emlékeznek a Panoráma című műsorra, amelynek Chrudinák Alajos volt a főszerkesztője, mondhatom azt, huszonnégy évesen egyenesen a mélyvízbe, a médiaháború kellős közepébe csöppentem. Egy évvel később az MSZP megnyerte a választást, és a Magyar Televízió működése az addigi formájában véget ért. Szerkesztőségeket számoltak fel, munkatársakat bocsátottak el, illetve helyeztek központi állományba.

Az első Fidesz-kormánynak érdemben nem sikerült a médiába hatolni?

Nem sikerülhetett, mert időközben megváltozott a médiapiac. 1993-1994-ben az országot a Magyar Televízióból, néhány országos napilapból, megyei napilapokból és a Magyar Rádióból tájékoztatták… Ez volt a rendelkezésre álló teljes médiafelület. Akadtak kisebb műhelyek, a Duna Televízió, helyi televíziók, de ezek nem igazán számítottak. 1998-ra, amikor az első Fidesz-kormány felállt, megindultak a kereskedelmi televíziók, nagyon sok újság jelent meg. A bulvársajtó kiépült, olvasott lett, egészen más frontok nyíltak a tájékoztatásban. Innentől kezdve már nem arról volt szó, mint a kilencvenes évek elején, hogy aki a Magyar Televízióra ráteszi a kezét, az ország tájékoztatásának legfontosabb műhelyét tudhatja magáénak. 1998-ban a Fidesz nem tudta megtartani a hozzá közelálló sajtóműhelyeket, erre egészen 2002-2003-ig kellett várni.

Miért?

A 2002-es választási vereség a Fideszben sok mindent átrendezett, a vezetők gondolkodásmódjában gyökeres változás állt be. Megtisztító erejű vereség volt. A néppárti gondolat talán ott fogant meg a kudarc óráiban, és lassú építkezés kezdődött. Ennek fontos állomása volt a HírTv megszületése, ez a médium kezdettől fogva zászlóshajója lett a jobboldalnak. De ugyanolyan fontos volt a lapösszevonás is. 2000-ben egyesült a Napi Magyarország és a Magyar Nemzet – az utóbbi név alatt – és az akkori jobboldali ellenzék Orbán Viktor felhívására tömegesen fizetett elő a Magyar Nemzetre, a Demokratára. 2002 után átrendeződött a sajtópiac. Abban, hogy a Fidesz ma ilyen erős, a tömegtájékoztatás pedig nagyjából kiegyensúlyozott, a 2002-es vereség és az utána következő szívós sajtóépítkezés döntő szerepet játszott.

Médiaellenszélben nem lehet kormányozni?

Ma is igaz, hogy akié a tájékoztatás, azé az ország. Ez mindenütt így van. De az elmúlt években még bonyolultabbá vált a helyzet, mert a világháló, az internet térhódítása teljesen felszámolta az addigi sajtómonopóliumokat. Már nem annyira fontos a napilapos piac, a nyomtatott sajtó, felnőtt egy nemzedék, amely nem igényli az ilyen sajtótermékeket, inkább a világhálóról tájékozódik. Úgy látom, a csata el is dőlt, a napilapos piacnak és a print sajtónak néhány szakmai és életmódmagazintól eltekintve nincs több hátra tíz-húsz évnél.

Hogy éltétek meg jobboldali újságírókként azt az időszakot, amikor az előző kormányzat alig hagyott mozgásteret és megjelenési lehetőséget? Mert akkor aztán tényleg nem volt sajtószabadság, amelynek a vélt hiányáról ma naponta panaszkodik az ellenzék.

A fiatal balliberális nemzedék könnyen beszél a médiatúlsúlyról, miközben fogalmuk sincs, mi fán terem az igazi kiszolgáltatottság. Nekem viszont emberek és sorsok jutnak az eszembe. Emlékszem a 90-es évek egyoldalú médiaterrorjára, amikor szó szerint minden baloldali kézben volt, szocialista, liberális tulajdonosok és szerkesztők uralták a magyar sajtópiacot. Igazság szerint egy-két napilapon, a Magyar Fórumon, a Demokratán és a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorán kívül éveken keresztül semmilyen módon nem jelent meg a magyar jobboldal a tájékoztatásban. Az volt a nullpont, innen sikerült eljutni a mába – ez óriási eredmény. És hogy akkor mi volt? Hát, egzisztenciális kétségek. Szerencsém, hogy huszonéves voltam, család nélkül, könnyen vettem az életet, amit megkerestem, fel is éltem. De ismertem olyan családos embert, aki halálra itta magát, egy másik öngyilkos lett, ezek nagyon kellemetlen emlékek. Bennem egyébként nincs törlesztési vágy, de ne várja el senki, hogy ilyen kezdetek után az ember egyetlen egy jó szót is szóljon olyanokról, mint Horváth Ádám (1994-1995 között az MTV elnöke – szerk.), vagy Székely Ferenc (a rendszerváltás után a Nap-kelte főszerkesztője, 1996-ban alelnökként az MTV ügyvezető elnöke – szerk.), vagy az akkori Magyar Televízió teljes vezetése, akik érzéketlenül asszisztáltak Horn Gyula hatalmi játékaihoz. Valaha nagyhatalmú emberek tucatjait tudnám említeni, akik ma már feledékenyek, de mi, akik ott voltunk, emlékszünk arra, hogy 1994-ban élet és halál uraként hogyan végezték ki a Panorámát, a Híradót. Félóra alatt, egyetlen értekezleten. A fiatalabb újságíró nemzedéknek mementóként, vagy legalábbis tanulságként nem árt észben tartani az ilyesmit.

Tudjuk számszerűsíteni a megjelenési felületeket, azt, hogy mennyire kiegyensúlyozott, vagy kiegyensúlyozatlan a magyar sajtó? Például ha egy 1 százalékos ellenzéki párt fölül van reprezentálva, miért panaszkodnak a haldokló sajtószabadságról?

Nem biztos, hogy pártokra kell leképezni a sajtószabadság vagy a sajtóeloszlás kérdését, sőt, óvnék is ettől mindenkit. Az viszont tény, hogy miközben a sajtószabadság végéről beszélnek, az ellenzéki oldalon, mint például az Index elérése, olvasottsága nagyságrendekkel több, mint a jobboldali lapoké, internetes portáloké. Nem az számít, hány sajtótermék van mondjuk a Mediaworks tulajdonában, hanem az elérés és a befolyásolás képessége. Ebből a szempontból a jobboldal még mindig jócskán a baloldal mögé szorul. Ugyanis az elmúlt huszonegynéhány évben nemcsak a politikai sajtóban hódított a balliberális szemlélet, hanem rátelepedett a női magazinoktól kezdve az életmódmagazinokon át a különböző foglalkozás- és hobbicsoportokra is. Tehát amikor Demszky Gábor kertészkedési szokásairól olvasunk egy cikket, az pontosan olyan politikai befolyásolás, mint a politikai sajtó kísérletei. Látványos eredményei ellenére a jobboldali sajtó még mindig hátrányos helyzetben van Magyarországon, éppen ezért érthetetlen és elfogadhatatlan az ellenzék örökös siránkozása. Ha itt valóban nem volna sajtószabadság, akkor minden lapban Orbán Viktor családjáról kellene olvasnunk, mint egykor a diktatúrában. Ha itt nem volna sajtószabadság, akkor kizárólag a Fidesz nevű párt szemlélete szerint kellene mindenkinek írnia, vagy legalábbis a sajtó zömének. Erről szó sincs! Magyarországon sajtószabadság van, mindenki azt ír, amit akar. Naponta jelennek meg mindenféle cikkek a kormány ellen, és azt mondom, nagyon helyes. Csak éppen, ha jobboldali a kormány, akkor mindjárt az a vád, hogy nincs sajtószabadság, amikor viszont ők voltak hatalmon, akkor természetesen plurális demokrácia lüktetett mindenfelé.

A mai fiatalok milyen tudással, milyen attitűdökkel jönnek ki a média, vagy újságíró szakról?

Azt mondják, az ember akkor öregszik meg, amikor azt hirdeti, hogy a saját nemzedéke sokkal különb volt a mai fiatalokénál. Minden nemzedéknek vannak tehetséges és tehetségtelen tagjai. Az viszont igaz, hogy bizonyos képességekben különbözünk. A klasszikus műveltség, az olvasottság, a bölcseleti tudás egyértelműen gyengült az elmúlt húsz-harminc évben. Arra, amire nekem a diplomámhoz szükség volt, sok helyütt szerintem már nem is oktatják, mert az egyetemi képzés is felhígult, vannak elit egyetemek és utcasarki egyetemek. A fiatalok mondatszerkesztése, intellektusa, írásképessége sokkal gyengébb, mint amikor mi kezdtük a pályánkat. Arról nem beszélve, hogy sokan egyszerűen nem olvasnak könyveket, megrekedtek az érettséginél, az egyetemi diplomaosztásnál. Véleményem szerint egy magyar újságírónak a magyar prózairodalom a tananyaga, Móricz, Kosztolányi, Mikszáth, Gárdonyi egytől-egyig kiváló újságírók voltak. Az ő novelláikban, karcolataikban, riportjaikban ott lüktet a szakma. Igazság szerint egy magára valamit adó újságírónak nem a többi újságírót kellene figyelgetnie, ha valami mesterfogást el akar csenni, olvassa csak Kosztolányi prózáját, és azonnal képben lesz. Hogy miben jobbak a mai fiatalok? Sokkal magabiztosabban mozognak a világban, szabadon járhatnak-kelhetnek, nyelveket beszélnek. Nekünk komoly erőfeszítéseket kellett kifejtenünk még a közepes angol nyelvtudásért is. Amikor én elkezdtem, egyszerűen nem volt benne a levegőben, hogy valaha az életben mondjuk, Londonban vagy Los Angelesben hasznát is vehetem. Emlékszem, amikor a ’80-as évek közepén a szentesi könyvtárban kutattam angol nyelvű olvasnivaló után, Robert Burns versein és a brit kommunisták Morning Star című lapján kívül alig találtam valamit. Pompás ösztönzés volt a nyelvtanulásra.

A mai újságírók másolják egymást?

Igen, gyakran megtörténik, hogy egy-egy nagyhatású újságíró epigonok tucatjait bocsátja ki. Itt van például az én kedves barátom, Bayer Zsolt, akinek a szófordulatait, a mondatfűzését sokan átveszik, majd sajátjukként tálalják. Számos Bayer Zsolt epigon van az országban. Ahogyan Uj Péter epigon, Tóta W. Árpád epigon is. Mindez a képességek és az érdeklődés hiányából fakad. Tanítottam egy évet óraadóként a Károlin és láttam az egyetemistákat a kommunikáció szakon; hát, eléggé lesújtó a helyzet. Úgy harminc emberből három-négy akadt, aki egyáltalán érdeklődött a szakmai dolgok iránt, igaz, ők nagyon jók voltak. De a többi huszonhat Cosmopolitant olvasott, vakarózott, nézelődött kifelé az ablakon. Ami nem gond, csak fölvetődik a kérdés: biztos, hogy a mai korban kamudiplomákat kell szerezni? Elvégez valaki egy olyan szakot, amelyből a való életben semmit sem tud kamatoztatni, elveszít négy évet, vagy ötöt, ahelyett, hogy szakmát tanult volna. Mindenki diplomát akar, emiatt abszolút rosszul lövi be a képességeit, egyszerűen rossz helyen van. Ma Magyarországon több százezer ember mozog rossz helyen, rossz élethelyzetekben. Nem gondoljuk eléggé végig, mihez van képességünk, miben vagyunk jók, inkább a társadalmi elvárásoknak akarunk megfelelni. Egyszerűen nem valódi értékünkön mérjük meg önmagunkat. Pedig miért is volna alávaló kertészként, kozmetikusként vagy asztalosként dolgozni? Ha jól csinálod, a háromszorosát is megkeresed a középszerű értelmiségi fizetésének. Cseppet sem mellesleg, ha még szereted is a munkádat, boldog ember leszel.

Tény, hogy idő kell a szemléletváltáshoz. A történettudományban sajnos a mai napig nem történt meg, a „mi” és az „ők” fogalma kimerevedett. Mi a helyzet az újságíróknál? Hiteles-e egy újságíró, aki egyik nap még itt írt, a másik nap meg átült a túloldalra?

Különböztessük meg az újságírást és a politikai újságírást. Ha az ember mezőgazdasággal foglalkozik, sportújságíró, vagy bulvárt ír, akkor ez nagyjából meghatározható szakmai feladat, kevésbé fontos, ki milyen irányultságú. A politikai újságírás teljesen más. Magyarországon az elmúlt huszonhét év fejlődési rendellenességei miatt két tábor áll szemben egymással a sajtóban. A helyzet az, hogy a magyar sajtótermékeket a hirdetési piac nem tartja el. Talán akad egy-két kivétel, akik önálló lábakon állnak, de a hirdetésekből élő, arra ácsingózó műhelyek többségének a piac nem termeli ki a megélhetési költségeit. Ezért a magyar politikai sajtótermékek zöme magától a politikától függ. A rendszerváltozás után kialakult az a gyakorlat, hogy a különféle sajtóműhelyek rácuppannak az állam emlőjére. A mindenkori kormányok a nekik tetsző, velük együtt haladó újságokat segítették pénzzel, a többieket pedig nem. És ez most is így van. Persze szoktak mitológiát keríteni a független újságírásról, de a napi valóság mást mutat. Azt hiszem, az ember sokkal őszintébb, ha elfogadja és kimondja ezt, mintsem hazudozik magának és másnak arról, hogy független újságnak dolgozik, független szereplőként. Gyakran mondják, hogy Magyarországon kizárólag jobboldali és független sajtó van, tény, hogy baloldaliaktól csak a legritkább esetben hallom, hogy ők egyébként balliberális értékrendnek elkötelezett emberek. A legriasztóbb példa Dudás Gergely leköszönő Index-főszerkesztő levele volt, amelyben magát az Indexet a demokratikus értékek őrkutyájának nevezte. Ez azért rémisztő, mert arról tanúskodik, hogy még egy ilyen okos ember, mint Dudás Gergely sem látja azt, hogy ő és az általa addig vezetett sajtótermék éppen úgy a politikától függ, mint ahogy az összes többi sajtótermék Magyarországon.

Így tényleg nincs balliberális újságírás Magyarországon. Papíron…

Ez egész egyszerűen farizeus álláspont. Kérdés, lehet-e változtatni rajta, vagy érdemes-e egyáltalán gondolkodni róla? Én úgy látom – és nem akarok moralizálni –, hogy egy újságírónak úgy is lehet szakmai és emberi tisztessége, ha egyébként tisztában van a politikai keretekkel. Tehát ne áruljunk zsákbamacskát! Vannak újságírók, és vannak pártkatonák, mindkét oldalon. Ez a döntő különbség. Mindkét oldal kölcsönösen lakájmédiázza és bértollnokozza egymást, holott ez nem úgy működik, hogy az embert reggel, miközben borotválkozik, fölhívja Kövér László és lediktálja, mit kellene aznap leírni. Ez abszurdum, ilyen nem volt, és nem is lesz. Öncenzúra azonban mindkét oldalon akad, és beszéljünk róla őszintén, mert vannak olyan témák, amelyekről nem írunk, és vannak olyan szerepek, amelyeket nem vagyunk hajlandóak eljátszani, pusztán azért, mert az ízlésünk ellen való. A baloldal óránként megpróbálja feltárni a kormány disznóságait, és ha találnak valamit, írják meg, mert azzal is tisztul a közélet! De aki szemrehányást tesz nekem, mint kormánypárti újságírónak, hogy miért nem a kormányt szapulom, vajon elgondolkodik-e azon, hogy ha ő a Coca Colánál dolgozna menedzserként, akkor leleplezné a munkaadóját és átvinné az anyagot a Pepsihez? A lojalitás, a hűség a saját szerkesztőségem, kollégáim, elvbarátaim iránt kötelez, hiszen a miénk is éppen olyan munkahely, mint egy kovácsműhely vagy egy tervezőiroda. Soha nem érdekelt, és nem hittem el az elfogulatlanságról szóló szakmázgató locsogást. Arról nem beszélve, hogy ha az ember valamilyen értékrendet követ, akkor óhatatlanul is megjelenik valamiféle elfogultság, vélemény, ütközés a munkásságában. Számtalan olyan újságírót tudnék említeni, aki jobb és baloldal között lebegve, egy soha volt függetlenséget hazudik magának, mert az önbecsülése így nem csorbul. Azért űzi ezt a játékot, mert akkor nem kell feltennie azt a kellemetlen kérdést, hogy miért írom ma ezt, amikor tegnap az ellenkezőjét írtam. No, ezért nem dolgoztam soha egy percig baloldali lapnál, nem mintha hívtak volna… Én ilyen vagyok, ilyen is maradok. Hogy jól érezzem magam, és megtaláljam a kulcsot az olvasóim szívéhez, fontosabb számomra, mint hogy mindig puhára essek. Akik bértollnokoznak, pusztán azért, mert a véleményemmel nem értenek egyet, talán elfelejtik, hogy sem pénzért, sem másért nem töltöttem egyetlen percet sem a túloldalon. Van, aki igen, innen is, onnan is. Hát, lehet, hogy az olyan ember tényleg bértollnok, bár utálom a kifejezést.

A második részhez kattintson a következő oldalra, vagy IDE!

The post A függetlenség csak mítosz / Beszélgetés Szentesi Zöldi Lászlóval 1-2. rész appeared first on PolgárPortál.

A függetlenség csak mítosz / Beszélgetés Szentesi Zöldi Lászlóval 1-2. rész a Nemzeti.net-en jelent meg,

#balliberális #baloldal #Duna #egyetemek #Fidesz #függetlenség #kiszolgáltatottság #Magyarország #MSZP #munkaadó

0 notes