#Lányom

[anyadisszeretne]

És vágod Tesó, nem kérdezett semmit hanem ő fogta a kezem és kivezetett a sötétségből....

Lédámnak.

[csakazolvassa]

az út vagy a cél?

A kemény munka érdem, annak meg elismerés jár! De nem? Ez egy típus: aki azt hiszi, a folyamat számít. Az számít, hogy mennyi munkát, jó szándékot tett bele, hibátlanul végezte-e, elcsüggedt-e időnként, és minden a saját erőfeszítéséből ment-e, vagy szerencséje volt, netán segítséget kapott. Ömlik a sok mém, hogy az út a fontos, nem a cél. Ha nem is éred el a célodat, a folyamat akkor is…

[viking84chef]

[kiforditom-szetszedem]

From my family to yours:

[chakjoe]

Vanessa-Mae a Toccata & Fugue-t játszik

[borharisnya]

Tegnap hazaküldték a kisfiamat az iskolából, mert nem volt jól,  az autóban ért a hívás, és félre kellett állnom, hogy megnézzem a buszmenetrendet, hogy melyik buszra rakhatják fel, és aztán meg felhívott sírva, hogy egy kutya van az utcában és nem mer továbbmenni, én még 40 km-re voltam, és alig értettem, amit mond, és nem éreztem semmit, csak hogy talán nem néz ide az isten, nem néz ide senki és nem veszik észre, talán nem derül ki, hogy milyen tehetetlen, és gondatlan vagyok,  és a szomszéd néni  kiment végül a kisfiamért és hazakísérte, és még fel sem hívtam újra azóta, hogy megköszönjem. Aztán a lányom is hazáért jóval előttem, és mikor hazaértem a Kicsi összehányta a kanapét, a vécét, és az odáig vezető helyiségeket végig és sírdogált közben.  Mellettem aludt az éjjel, szörtyögött, horkolt, ivott, pisilt, bújt és  simogatott. Aludni akartam és megszakadt a szívem. Hajnalban keltem, hogy legyen időm egyetem előtt, és olyan nehéz volt a fejem, hogy félő volt, hogy elhúz, a kávé zamatos és forró,  sánta homeless az idő, a reggel, mint egy olcsó zuhanyfüggöny,  tapad. Egy idióta a seggembe áll, mikor a Hondikának helyet keresek. Azzal a tanárral kezdünk ma, aki még a legkevésbé gáz ezen az egyetemen, jóképű, jólöltözött, a hangja simogató, mint egy meleg, fahéjas illat, kürtőskalács, körbejárja a termet. Tetszik nekem. Figyelni kell és bár sokszor ismétli magát és néha túlbeszéli a dolgokat és toporgunk!, úgy érzem, állunk! és dobbantani kéne, dobbantani volna jó, hogy hajrá, szedd össze most magad, indulni, menni kell!, de csak kényelmetlenül érzem magam, és sajnos a faszi túl okos ahhoz, hogy elengedhessem, amit mond, és a szexuális fantáziámban elmerülhessek.

Ma reggel 8-tól este 8-ig tart az egyetem, és sírva hív a délelőtti óra szünetében a kisfiam, hogy a karate zsákját az iskolában, a pad mellett felejtette. És hiába nincs jól, és biztos, hogy a holnapi verseny így kimarad, de nem akarom, hogy azt érezze, hogy rajta múlt, és nincs remény. A szünetekben az iskola portáját, meg a gyerekeimet hívogatom felváltva, hogy engedjék be őket, illetve, hogy van-e közülük valaki a városban, aki elmenjen érte. És a tízpercekből az órákba bukdácsolok vissza, egyik sem túl unalmas, de nem is túl érdekes, lehetne az, lehetne ezt máshogyan, de így józan paraszti ésszel belátható dolgok sora, a tudomány lógó ujjú kabátjába tömve. Aztán egy későbbi szünetben - ez az óra sem rossz, ez a nő furcsa, mint egy kék bogár, egyszerre szép és undorító, de nézni kell, és a téma jó -, a házak mögött már lebukott a nap és a fák nyugtalanul ránganak az ablak mögött a szélben, a folyosóról fölhívom a volt férjemet, mert rájövök, hogy elfelejtettem, hogy ne jöjjön ma a Kicsiért, mert nincsen jól, de amúgy se jött volna, mondja, mert a mai naptól két kollégája ment el tartósan táppénzre, egy meg nyugdíjba, így mostantól kábé egyfolytában dolgozni fog, és nem is tudja, mikor tudna eljönni érte újra. Még szerencse, hogy a karácsonyi beosztást elfelejtette elküldeni, mert most úgyis újra kell majd az egészet írni. Még ugyanebben a szünetben hazaszólok a nagyoknak, hogy jól vannak-e, ők igen, de a Kicsinek a lábára ráhúzták véletlenül a hálószoba ajtót, felkunkorodott a körme,  de nem vérzik már, hidd el, anya, már jól van.

A fejemben néma a sötétség, csak mintha neoncsíkok berregnének benne középen egy vonalban az orrhátamtól a tarkómig egészen,  és nem állok a Hondikával messze, és az este fényes, a szél, mintha slagból locsolnának, nem fáztam még idén ennyire, csak feküdni volna jó, csak takarók alatt, csak összekucorodva,  csak meztelen, csak a hasam selymét akarom érezni, csak a mellemhez simuló térdemet, csak lenne minden langyos és kerek, csak hadd húzzam a takaró alá a fejem, csak ne lenne ilyen hideg.

[sztivan]

megmondta a gyerekorvos, hogy a gyerek betegségéről ő október 1-től a törvény szerint nem adhat papíron igazolást, hanem csak az eeszt-be töltheti fel

a gyerekek eeszt-je ugyan be van kötve a mienkbe, de ott csak azt tudjuk látni, hogy feltöltöttek valamit, letölteni onnan a szülő nem tudja

az ovi elvileg csak papíron bemutatva fogadja el ettől a tanévtől az igazolást

a szülő ugyan igazolhatja saját maga is a hiányzást, de csakis előre, úgyhogy az az opció, hogy kedves óvoda, ma este hányni fog a lányom, holnap nem jön, nem játszik

a szomszéd kerületben elfogadják az ovik papír alapon az igazolást, de itt megmondta nekik az önkormányzat, hogy nem fogadhatják el, mert a törvény ez, és őket büntetnék meg, ha nem így tennének

az óvoda és az önkormányzat is kapott ígéretet a kormányhivataltól, hogy amikor majd elindul az ovis kréta és össze is kötik az eeszt-vel, akkor utólag vissza lehet majd keresni az igazolásokat, ezt előbb októberre ígérték, aztán jövő januárra, aztán most a következő tanév elejére

a gyámhivatal öt igazolatlan nap után köteles megkérdezni a szülőket, hogy mégis mi történik

stay tuned, izgalmas ügyintézéseink következnek!

[ajtostolahazba]

Ezt most kiírom magamból, mert szarul vagyok és mivel senkit nem akarok terhelni a szarjaimmal, leírom ide, elvégre ez az én blogom vagy mi.

Az elmúlt egy év életem legrosszabb, legnehezebb, de egyben legszebb éve is volt. Kezdődött tavaly augusztusban a lányom válásával, ami engem jobban megviselt, mint őt, mert kurva nehéz volt kussban, a pálya széléről végig asszisztálni. Mert ez az ő élete, az ő döntésük, ők voltak benne, nekem az a dolgom, hogy elfogadjam, támogassam. Erre egy hétre szakadt meg az a 20+ éves barátság, amit azóta sem tudok hova tenni, de elfogadtam. Kurvára meggyászoltam, rengeteg munkám van benne. És októberben jött apu... Egy életmentő műtét, majd egy diagnózis, amit senki nem akar hallani soha. A karácsonyi covid majdnem elvitte, de összekapartuk, elkezdtük a kemót. Jól ment. Jól volt. Májusban voltak nálam utoljára. Az a nap olyan szép volt! Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, olyan önfeledt volt, olyan boldogok voltak itt! Akkurátusan fotózok mindent, minden alkalommal megörökítem a pillanatot. Annak a napnak a képe itt van kint. Úgy van bennem, meg ha most árnyeka is önmagának. Eleinte magamnak se mertem bevallani, de dokumentálni akartam mindent... Nem tudom mikor leszek abban az állapotban lelkileg, hogy egyszer sorba szedjem, időrendben..nem merem még, nem akarom. Egy hullámvasút ez az év, 3 hetes etapokban számolunk, mert 3 hetente kap új kezelést. Én viszem. Ritkán a tesóm is, de ő valahogy távol akarta tudni ettől magát, amiért haragudtam előbb, ma már megértem. És valahol hálás vagyok, mert 3 hetente olyan mély és intenzív volt a kapcsolatom apával, mint előtte soha. Mindent megbeszéltünk. Tényleg mindent. Nem volt semmi tabu. A legjobb barátom lett, a cinkostársam. Mindent kimondtam. Hogy mennyire szeretem, hogy milyen nehéz lesz, ha majd nem lesz, és azt is, hogy ha úgy érzi belefáradt, és nem bírja tovább, akármilyen nehéz is, az ő döntése és tiszteletben tartom. Miattam ne csinálja, ha ő maga már elfáradt.

Tegnap hazamentünk. Apa napok óta csak alszik, csont és bőr, iszonyat gyenge. Az étvágya hullámzó, de az elméje penge. Tegnap egész nap ébren volt. Kibotorkált segítséggel a konyhába, amikor ettünk, délután a lábtartós fotelben ült végig. Amikor anyuval meg a tesómmal kimentünk a temetőbe, ő Gwendivel maradt. Beszélgettek, nevettek.. Aztán este sikerült belediktálni meg egy szelet vajas kenyeret, szőlővel, dinnyével. Mielőtt elindultunk a temetőbe, bementem hozzá, hogy apa, indulunk, Gwendi itt lesz, sietünk. Jó legyél, rosszat ne halljak!😊 és megöleltem azt a törékeny testet és azt kérdezte: miért vagy hozzám ilyen jó?-mert szeretlek apa. Nagyon szeretlek! És este beszélgettünk és boldog volt. Fáradt, de nagyon boldog.

Ma sokkal gyengébb volt. Nyugtatom magam azzal, hogy elfáradt tegnap , hogy sok volt neki ( mert tényleg sok volt), de amikor anya azt mondta ma, hogy mondott valamit, teljesen elvesztettem a nyugodt kontrollt. "Olyan szép ősz van. Sétálok egyet".. Nem tud járni már...

Halálra vagyok remülve. Rettegek, hogy mikor csörren meg a telefon, mikor ér véget végérvényesen a gyerekkorom. De hátha csak túlreagálom. Mert minden pillanata tiszta, olyan okos és művelt, és a teste ugyan lassú, de az agya most is vág.

Szóval itt tartunk most. Mindeközben nyilván beletenyerelt az életembe egy betegség is, de valaki azt mondta, a sok keserűség miatt nem véletlenül lettem epebajos...nem tudom. Itt ez a látszólag erős és rendíthetetlen nő, aki vagyok, és kurvára félek. Minden nap ajándék, de még annyira szeretnék egy kis időt!

Az apukámmal...:(

[pappito]

the festivities continue... helikopter hozta kórházba a lányom, tud élni!

[prokee]

Hajszál híján 30 évvel azután, hogy utoljára Commodore Plus/4-hez nyúltam, úgy döntöttünk, a lányommal, hogy benevezünk egy Plus/4 programozói versenyre.

Viszonylag nagy kihívás, mert tényleg évtizedek teltek el azóta, hogy napi szinten bitekben és 1-3 byteos assembly mnemonikokban gondolkodtam volna, és nagyjából értelmezhető dolgokat (grafikával, zenével) próbáltam volna belegyömöszölni 60 használható kilobyte-ba, és ehhez mérten nem is valami látványos és csillámos dologban gondolkodunk.

Arra viszont nagyon jó lesz, hogy a lányom programozás iránti érdeklődését izzásban tartsuk. Még akkor is, ha egyelőre az elméletnél tart, hiszen a kitalált játékunk logikáját, a változókat, a ciklusokat, a feltételed elágazásokat (ami amúgy assembyben gyakorlatilag nem is létezik, legalábbis nem emberi formában) ő rakja össze.

Leprogramozni persze én fogom, legalábbis ez a terv. Tegnapelőtt neki is láttam, az első lépéseket megtettem, ami ugyan semmire sem jó, de legalább hiba nélkül elsőre lefutott :)

Aztán tegnap éjjel már úgy dőltem ki a gép elől, hogy lett zene, némi grafika (egyelőre csak helykitöltőnek, a véglegeset a lányom rajzolja majd meg), futnak a szálak, amik a játékot kezelik majd. Beugrottak rég elfeledett hexadecimális számok, olyanok, hogy $EA a NOP, $4C a JMP, vagy hogy $FF3F-fel kapcsolod fel a felső RAM-ot, de nem kell LDA#$00 és STA $FF3F, elég csak egy INC $FF3F, mert az kevesebb ciklus és két byte-tal kevesebb hely, ami mocskosul sokat számít egy olyan gépen, aminek a tudása és kapacitása kb. egy mai kapunyitó távirányítójának szintjén van.

Plusz kihívásként jó lenne ezt az egészet beszorítani 12kB-ba, akkor egy bővítés nélküli C-16-on is futhatna :)

Én meg egy kicsit újra tizenéves lettem, hát fura formája ez a kapuzárási pániknak :D

[kiforditom-szetszedem]

Ma nagyon büszke apa voltam

A lányom egy éve nyújt, tornázik, képezi magát, nyáron ebbe már gyakorlatok is belekerültek, ősszel megdolgozott azért, hogy meghívják a helyi tornaklubba, órák után, heti 3x. Így, szervezett körülmények között két és fél hónapja csinálja, amiből négy hetet beteg volt.

Ma elmentünk az első tornaversenyére, izgult, mondtam neki, hogy élvezze ki ezt az izgulást, mert verseny után nem lesz már ott. Mosolygott, érti a hülye humoromat.

Egy busznyi gyerekkel mentünk Ózdról Miskolcra, aranyat csak Ózdra hoztak haza.

De nem ez a lényeg. Öt éve a gerenda volt a rémálma, tériszony, elkalandozás, nemtörődömség, akkor abba is hagytuk az egész gimnasztikát. De most! Felszáll a gerendára, semmi szögletesség, egyik mozdulat folyik át a másikba, eltűnik előtte minden egyéb dolog, ott van a jelenben, lépked, tartja az egyensúlyát, ugrik, még sosem láttam így.

Megtalálta a középpontját.

Más igénye nem is volt. Ki akarta próbálni önmagát. Az, hogy ő is hozzáadott a csapat pontszámához annyit, hogy korosztályukban ezzel a legjobbak legyenek, az csak a hab a tortán.

Én meg, aki egy óra állástól roncs vagyok, mert esik össze a hátam, álltam egész nap s néztem, s semmi bajom.

Erre a napra mindkettőnknek szüksége volt.

[ornamental-commie-faggot]

Az milyen, hogy

ma van a lányom harmincadik szülinapja.

Ősöregnek érzem magam.

[borharisnya]

Az első lányom

feketeerdei sonkát vett a túrós tésztára a kisboltban (12 000.-/kg) szalonna helyett. A második lányom Pestről hazaesve grillsajtot morzsolt a fent említett tésztára (olyan fura az íze, anya) TÚRÓ helyett.

Valamelyik a teacsipeszt teával együtt pakolta be a mosogatógépbe.

A harmadik lányom kigyomlálta a kút mellől a fűszernövénykét, amit a faszim ültetett oda. (csak fű volt ott, hidd el!)

Ja, a második berakta a mosógépbe az előszobai kispad szivacsát. Szóval, hogy nem csak a huzatot róla, hanem az egészet együtt. Hogy tökéletes legyen, a szárítóba is átpakolta.

Meg kell kérdőjeleznem azt az elképzelésemet, hogy - bár jól szórakozunk - faszán felkészítem az életre a gyerekeket.

[angelofghetto]

tisztelet a kivételnek

Már nem először tapasztalok olyat, hogy kint dolgozó magyarok keserű vagy okoskodó köpködésbe fognak, és onnan "tájékoztatnak" bennünket, hogy milyen tré ez az ország. Szerintem azzal, hogy kimentek, megfosztották magukat ettől a jogtól. Egy magyarnak nem ez a dolga.

Már elmeséltem faterom esetét, aki azzal szerzett rajongókat Magyarországnak a franciák között, hogy egy többedik üzleti vacsora alkalmával, amelyen kedvességből mindenki megtanult valamit a másik nyelvén, és míg a franciák küszködtek az "egészségedre" és a "köszönöm" szavakkal, ő felállt, és eredeti nyelven elénekelte nekik a Marseilles-t (újszülötteknek: ami az ő nemzeti himnuszuk). Az akkor beállt megható csendről majd kitörő örömről ő is remegő hangon mesélt idehaza.

A lányom, aki évek óta Angliában dolgozik, soha egyetlen rossz szót nem szólt arról, miért volt kénytelen kimenni, vagy hogy mi a baj idehaza. Viszont a saját szakmájában hírnevet szerzett nekünk (a "kedves", "önzetlen" és "szorgalmas" magyaroknak), és most saját vállalkozása van, és oktatja a brit pályakezdőket. Egy angol sráccal tervezik összekötni az életüket, akit a magyar kultúra és nyelv lenyűgözött, és aki szeretne vele egyszer ide költözni, miközben nagyon ügyesen tanulja a magyart a szójátékokkal és nyelvi poénokkal együtt.

Faterom mondogatta mindig: mobil nagykövetek vagyunk mindannyian. Akár külföldön, akár itthon találkozunk külföldiekkel, az alapján fogják megítélni "a magyarokat", amit velünk kapcsolatban tapasztalnak. Ezért utálom annyira, mikor egyes turisták kimennek, és előadják a nagy sudribunkót. Érdemes ezt megfontolni, mert nem lehet később visszamenni, hogy bocs, de mi nem ilyenek vagyunk.

Szóval nagy szeretettel üzenem a kintieknek, ne mocskoljátok be a nevünket, vagy azoknak az emlékét, akik azért szenvedtek vagy haltak meg, hogy megmaradjunk, és hogy beszélhessük az anyanyelvünket a Kárpát-medencében. Ne felejtsétek el, honnan jöttök, és ha már egyszer szavaztatok a lábatokkal, szavazzatok még egyszer a lelketekkel, és szerezzetek barátokat a magyaroknak!

[tibberg]

A lányom kihímezte az ajándékba kapott táskáját. Szerintem egy nagyságrenddel szebb táska lett belőle.

[imigyen]

Hiperventillálás

Szétbasz az ideg!

Felvételi fedatsor első feladat:

"A 6 pozitív osztóinak száma."

És a lányom megkérdezi hogy itt most mire gondolnak? (nyilván rákérdez hiszen közvetlen utána törttel való osztás a feladat)

Szerintem sem egyértelmű kérdés...

Tikkelek tőle.

Matekosok halp!