#Istenekhez | Explore Tumblr posts and blogs

labjegyzet · 5 months ago

Text

Nora Roberts új regénye megjelent! Kíváncsi vagy miről szól? Olvass bele a történetbe!

Breen nem is sejti, hogy amikor Írországba utazik, olyan rejtélyek tárulnak fel előtte, amelyeket el sem tudott volna képzelni.

Előszó

Tündérvölgy

A tó halványzöld vize fölött ezüstösen csillogó ködujjak szálltak fel. Összefonódtak és a csendes szürke ég felé kanyarogtak, míg keleten, a dombok fölött rózsaszín pír várta, mint egy visszatartott lélegzet, hogy felébredjen.

A hajnali hidegben Keegan O’Broin a tó partján állt, és figyelte az új nap születését. Tudta, hogy ez a nap a változás és a választás, a remény és a hatalom napja lesz.

Akárcsak az a visszatartott lélegzet, várta, hogy teljesítse kötelességét, és remélte, hogy még dél előtt visszaér a farmra. Várták a feladatai, gondolta, és persze az edzés is.

De otthon.

A jelre levetette csizmáját és tunikáját. Harken, a fivére ugyanígy tett, ahogyan a közel hatszáz másik is. Nemcsak a völgyből jöttek a fiatalok és kevésbé fiatalok, hanem Talamh minden szegletéből.

Jöttek délről, ahol a jámborok mormolták titkos imáikat, északról, ahol a legvadabb harcosok őrizték a Viharok Tengerét, a keleti Fővárosból, és innen nyugatról.

Mert a vezérük, a taoiseach halott volt, az életét adta, hogy megmentse a világot. És ahogy az meg volt írva, ahogy mesélték és megénekelték, egy új fog felemelkedni, mint azok a ködujjak, ezen a napon, ezen a helyen, ily módon.

Keegan éppúgy nem akart taoiseach lenni, ahogy Harken sem. Harken, egy tizenkét éves vidám fiú – a legfiatalabb, aki részt vehetett a szertartáson – vérbeli földműves volt. Keegan tudta, hogy az öccse remek mulatságnak tartja ezt a napot, a tömeget, a tóba ugrást.

Keegan számára a mai nap azt jelentette, hogy megtartja esküjét, melyet egy haldokló férfinak tett, annak az embernek, aki apjaként állt mellette azóta, hogy a sajátja az istenekhez költözött, aki győzelemre vezette Talamhöt azok felett, akik rabszolgasorba taszították volna őket, bár ez az életébe került.

Egyáltalán nem vágyott rá, hogy magához vegye a taoiseach botját, hogy felemelje a klán vezetőjének kardját. De a szavát adta, ezért a többi fiúval és lánnyal, férfival és nővel együtt beugrik a vízbe.

– Akkor rajta, Keegan! – Harken elvigyorodott, hollófekete haját lobogtatta a tavaszi szellő. – Gondolj arra, milyen jó móka! Ha megtalálom a kardot, egy hétig tartó lakomát és táncot hirdetek.

– Ha megtalálod a kardot, ki fogja gondozni a juhokat és fejni a teheneket?

– Ha én leszek a vezér, mindezt megteszem, és még többet is. A csata megtörtént és győztünk, bátyám. Én is gyászolom őt. – És Harken veleszületett kedvességével átkarolta Keegan vállát. – Hős volt, akit sohasem fogunk elfelejteni. És ma, ahogy ő is akarta volna, ahogy kell, új vezető következik. – Kék szeme ragyogott, akár a nap, ahogy körülnézett a tóparti tömegben. – Tiszteljük őt, és mindazokat, akik előtte voltak, és mindazokat, akik utána jönnek. Ne tépelődj tovább! – bökte oldalba könyökével a bátyját. – Nem mintha bármelyikünk is Cosantoirral a kezében jönne ki a vízből. Inkább Cara szerzi meg, hiszen ő olyan ügyes a vízben, mint egy sellő, vagy Cullen, akiről tudom, hogy az elmúlt két hétben gyakorolta, hogyan tartsa vissza a víz alatt a lélegzetét.

– Képes rá – motyogta Keegan. Cullen, bármilyen jó katonának is született, nem lenne jó főnök. Inkább harcol, mint gondolkodik.

Keegan, aki már tizennégy évesen maga is katona volt, aki látott és ontott is már vért, ismerte és érezte az erőt, és tudta, hogy a gondolkodás legalább annyira számít, mint a kard, a lándzsa, a képességek.

Még jobban is, ami azt illeti.

Nem éppen erre tanította őt az apja, és az, aki fiaként bánt vele?

Ahogy ott állt Harkennel és sok mással együtt, akik mind fecsegtek, mint a szarkák, az anyja átvágott a tömegen.

Keegan szerette volna, ha ő is lemerül ma. Nem ismert senkit, aki olyan ügyesen tudott volna elrendezni egy vitát, mint ő, aki akár egy tucat feladattal is meg tudott birkózni egyszerre. Harkenben megvolt anyjuk kedvessége, Aislingben, a testvérükben a szépsége, és Keegan szerette azt hinni, hogy ő legalább valamennyit örökölt a ravaszságából.

Tarryn megállt Aisling mellett, aki úgy döntött, inkább a barátaival vár, mint a fivéreivel, akiket jelenleg megvetett. Keegan figyelte, amint megemeli Aisling állát, megcsókolja az arcát, és mond néhány szót, amelyekkel mosolyt csal a lánya arcára, mielőtt a fiaihoz lépne.

– És itt van egy komor meg egy vigyorgó. – Tarryn beleborzolt Harken hajába, könnyedén megrántotta Keegan bal oldalán lévő harcos fonatát. – Ne feledjétek a mai nap célját, mivel ez a nap egyesít minket, és arról szól, hogy kik és mik vagyunk. Amit itt tesztek, azt már ezer és még annál is több éve többször megtették az előttetek járók. És mindazoknak, akik kivették a kardot a tóból, a neve már azelőtt meg volt írva, mielőtt megszülettek volna.

– Ha a sors dönti el, ki emelkedik fel, miért nem látjuk? Miért nem látod te – erősködött Keegan –, aki látja múltat és a még eljövendőt?

– Ha láthatnám, ha láthatnád te vagy bárki más, az elvenné a választás lehetőségét. – Átkarolta Keegan vállát, ahogy egy anya szokta, de a szeme, amely fényes és kék volt, mint Harkené, a ködön át a tó fölé nézett.

– Úgy döntesz, hogy bemész a vízbe, ugye? És aki felveszi a kardot, annak úgy kell döntenie, hogy felemelkedik vele.

– Ki ne döntene úgy, hogy felemelkedik vele? – csodálkozott Harken. – Ő lenne a taoiseach.

– A vezetőt tisztelik, de a vezető viseli mindannyiunk terhét. Tehát azt is magára kell vennie, mint ahogy a kardot felemeli. Most pedig csend legyen. – Mindkét fiát megcsókolta. – Itt van Mairghread.

Mairghread O’Ceallaigh, aki egykor maga is taoiseach volt, és édesanyja annak, akit most temettek el, levetette a gyászfeketét. Egyszerű, fehér ruhát öltött, ékszert sem viselt egy medálon kívül, amelynek köve olyan vörös volt, mint a haja.

Úgy tűnt, mintha a kő és a haja is lángolna, mintha felperzselnék a ködöt, ahogy átvágott rajta. A haját olyan röviden hordta, mint a nyomában özönlő tündérek.

És a tömeg szétvált előtte, a csevegést csend váltotta fel, amely tiszteletről és áhítatról árulkodott.

Keegan Margként ismerte a nőt, aki a farmtól nem messze lévő erdei házikóban lakott. Az asszonyt, aki mézes süteményt adott és mesét mondott egy éhes kisfiúnak. A nagy erejű és bátor asszonyt, aki Talamhért harcolt, és hatalmas személyes áldozatok árán békét hozott.

Keegan átölelve tartotta, amikor az asszony a fiát siratta. A hírt, ígéretét megtartva, ő maga vitte meg neki. Noha az asszony már tudta.

Addig ölelte, amíg a nők meg nem érkeztek, hogy megvigasztalják.

És akkor, bár katona volt és férfi, mélyebbre ment az erdőbe, hogy ő maga is könnyet ontson.

Most az asszony csodálatosan nézett ki, és Keegan érezte, hogy a gyomra megremeg az áhítattól.

Nála volt a bot, a vezetés ősi szimbóluma. Szuroksötét fája megcsillant a napfényben, a ritkuló és darabokra töredezett ködön át.

Faragványai mintha lüktettek volna. A csúcsán lévő sárkányszívkőben erő kavargott.

Amikor Marg megszólalt, még a szél is elállt.

– Ismét vérrel és áldozattal hoztunk békét a világunkba. Minden korszakon át megvédtük világunkat, és rajta keresztül az összes többit. Úgy döntöttünk, hogy úgy élünk, ahogy élünk, a földből, a tengerből, Tündérvölgyből, tiszteletben tartva mindent. Újra béke van, ismét jólétben élünk, amíg újra el nem jön a vér és az áldozatok ideje. Ma, ahogy az meg van írva, elmesélték és megénekelték, új vezető emelkedik fel, és itt mindenki hűséget esküszik Talamhnek, a taoiseachnak, aki felhozza a kardot az Igazság tavából, és elfogadja az Igazságszolgáltatás Botját.

Az ég felé emelte az arcát, és Keegan arra gondolt, hogy tiszta és erős hangja bizonyára egészen a Viharok Tengeréig és azon túlra is eljut.

– Ezen a helyen és ebben az órában az erőnk forrását hívjuk segítségül. A ma kiválasztott tisztelje, tartsa becsben és őrizze Tündérvölgyet. Legyen erős, bölcs és igaz az a kéz, amely a kardot felemeli. Ezt, csak ezt kéri tőled a néped.

A halovány és zöld víz örvényleni kezdett az erejétől. A köd megremegett fölötte.

– Kezdődjék hát! – emelte magasra a botot Marg.

A víz felé rohantak. Néhányan a fiatalabbak közül nevettek vagy ujjongtak, ahogy fejest ugrottak, vagy a vízbe vetették magukat. A parton lévők éljeneztek.

Keegan tétovázva hallgatta a lármát, közben az öccse vidám csobbanással a vízbe érkezett. Az esküjére gondolt, és arra a kézre, amely a férfi élete utolsó pillanataiban ezen a síkon a kezét szorongatta.

Így hát ugrott.

Szitkozódott volna, ahogy a víz hidegen összecsapott fölötte, de nem látta értelmét. Hallotta, hogy mások megteszik, vagy nevetnek, sőt, még a felszínre is visszarúgják magukat.

Kikapcsolta azon részét, amelyik hallotta a gondolatokat, mert túl sokan tolongtak benne.

Megesküdött, hogy ma vízbe száll és mélyre merül. Hogy felveszi a kardot, ha az a kezébe kerül.

Így hát mélyre merült, egyre mélyebbre, és eszébe jutottak azok az idők, amikor kisfiúként ugyanezt csinálta a testvéreivel. Gyerekek egy nyári napon, sima kövekre vadászva a puha tófenéken.

Másokat is látott a vízen át, amint le-, fel- vagy ide-oda úsznak. A tó a felszínre lökte őket, ha elfogyott a levegőjük, mert az ígéret úgy szólt, hogy ezen a napon senkinek sem esik baja, aki belemegy a tóba.

A tó még mindig mozgott, örvénylett, néha forgott körülötte. Már látta az alját és azokat a sima köveket, amelyeket kisfiúként gyűjtött.

Aztán meglátta a nőt.

Csak lebegett, ezért először azt hitte róla, hogy sellő. Történelmi hagyományból a sellők tartózkodtak az itteni szertartástól. Már uralták a tengereket, és megelégedtek ezzel.

Majd rájött, hogy csak az arcát látja, a haját, amely vörös volt, mint Margé, de hosszabb, és hátrafelé lebegett a vízben. A szeme szürke volt, mint a füstben gomolygó árnyékok, és valami ismerős húrt pendített meg benne. De nem ismerte a nőt. Minden arcot ismert a völgyben, de a nőé nem onnan való volt.

És mégis onnan való.

Aztán, bár elzárta a tudatát, ugyanolyan tisztán hallotta a nőt, mint Margot a parton.

Ő is az enyém volt. De ez a tiéd. Ő tudta, és te is tudod.

A kard szinte a kezébe ugrott. Érezte a súlyát, az erejét, a ragyogását.

Eldobhatja, tovább úszhat, elúszhat. Az ő döntése, így mondták az istenek, így mesélték a történetek.

Kezdte ellazítani az ujjait, és hagyta, hogy a súly, az erő, a ragyogás elillanjon. Nem tudja, hogyan kell vezetni. Tudja, hogyan kell harcolni, edzeni, lovagolni és repülni. De azt nem, hogyan kell másokat vezetni, sem a harcba, sem a békébe.

A kard csillogott a kezében, ezüstösen fénylett, faragása lüktetett, egyetlen vörös köve lángolt. Ahogy lazított a fogáson, a csillogás eltompult, a láng pedig kialudt.

És a nő őt figyelte.

Hitt benned.

Döntés? – gondolta. Micsoda baromság! A becsület nem hagyott más választást.

Így hát a kardot a felszín felé irányította, ahol a nap gyémántként táncolt a víz tükrén. Figyelte, ahogy a látomás – mert nem volt több annál – mosolyog.

Ki vagy te? – kérdezte.

Ezt mindkettőnknek ki kell derítenie.

A kard egyenesen felfelé vitte, mint az íjból kilőtt nyílvessző.

Áthasította a vizet, majd a levegőt. Ujjongás harsant fel, ahogy a nap fénye a pengét érte, és az szikrázva felragyogott a víz felett.

Keegan a sűrű, nedves pázsitig repült vele, majd megtette, amiről tudta, hogy meg kell tennie. Letérdelt Mairghread lába elé.

– Ezt és mindent, amit jelent, neked adom – mondta, ahogy az asszony fia valaha –, mert nincs rá méltóbb.

– Az én időm lejárt. – Az asszony Keegan fejére tette a kezét. – És most a tiéd kezdődik. – Megfogta a kezét, és talpra állította.

Keegan nem hallott, nem látott semmit, csak őt.

– Ez volt a kívánságom – mormolta Mairghread, csak neki.

– Miért? Nem tudom, hogyan…

Az asszony félbeszakította, arcon csókolta.

– Többet tudsz, mint gondolnád. – Felé nyújtotta a botot. – Vedd el, ami a tiéd, Keegan O’Broin.

Amikor Keegan elvette a botot, Mairghread hátralépett.

– És tedd, ami most ezután következik.

Keegan megfordult. Őt nézték, az a sok arc és szempár őt figyelte. Rájött, hogy ami benne kavargott, az félelem, és szégyen fogta el.

A kard őt választotta, gondolta, és ő úgy döntött, hogy felemelkedik vele. Nem lesz több félelem.

Felemelte a botot, hogy a sárkányszív lüktessen az élettől.

– Ez mindenkinek igazságot szolgáltat Talamhben. – A kard következett. – Ez mindenkit megvéd. A nevem Keegan O’Broin. Mindaz, aki vagyok, vagy valaha is leszek, fogadalmat tesz most a völgyeknek, a hegyeknek, az erdőknek és a településeknek, a messzeségnek, a szépek népének. Kiállok a fényért. Talamhért fogok élni, és ha az istenek úgy akarják, Talamhért fogok meghalni.

Megéljenezték, és a morajláson keresztül hallotta, hogy Marg azt mondja:

– Szép volt, fiam. Valóban jól csináltad.

Így hát felemelték őt, az ifjú taoiseachot. És egy új történet kezdődött.

Első fejezet

Philadelphia

reen Kelly egy buszon ült, amely mintha súlyos csuklásrohamot kapott volna, és fájdalomtól lüktető halántékát masszírozta. Rossz napja volt, amely (hála Istennek!) a végét jelezte egy rossz hétnek, amely egy rossz hónapból fakadt.

Vagy kettőből.

Azt mondta magának, hogy fel a fejjel. Péntek volt, és ez azt jelentette, hogy két teljes napja van, mielőtt visszatér az osztályterembe, hogy megpróbáljon angol nyelvet és irodalmat tanítani a felsősöknek.

Persze a két nap egy részét azzal fogja tölteni, hogy dolgozatokat javít, óravázlatokat készít, de nem lesz az osztályteremben, ahol annyi szempár figyeli: néhány unatkozó, néhány megszállott és pár reménykedő.

Nem, nem fog ott állni, miközben olyan alkalmatlannak és oda nem illőnek érezni magát, mint bármelyik serdülő diák, aki szívesebben lenne bárhol máshol az univerzumban, mint az osztályteremben.

Emlékeztette magát, hogy a tanítás a legtiszteletreméltóbb hivatás. Kielégítő, jelentőségteljes, létfontosságú.

Kár, hogy pocsékul csinálta.

A busz elcsukladozott a következő megállóig. Néhányan leszálltak, mások felszálltak.

Breen figyelt.

A megfigyelésben jó volt, mert sokkal könnyebb volt, mint a részvétel.

Szürke nadrágkosztümös nő, a kezében telefon, a tekintete kimerült. Egyedülálló anya, aki munka után hazafelé tart, közben rácsörög a gyerekeire, vélte Breen. Valószínűleg sosem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz az élete.

Aztán néhány tinédzser fiú… magas szárú edzőcipő, térdig érő Adidas rövidnadrág, fülhallgató. Haverokkal találkoznak, kosárlabdáznak kicsit, bekapnak egy szelet pizzát, megnéznek egy filmet. Irigylésre méltó kor, gondolta Breen, amikor a hétvége csak szórakozást jelent.

Fekete ruhás férfi, aki… Aki egyenesen, áthatón ránézett, úgyhogy Breen elkapta a tekintetét. Ismerősnek tűnt. Miért tűnt ismerősnek? A sörényre emlékeztető ezüst haj arra engedett következtetni, hogy egyetemi tanár.

De nem, nem az. Ha egy egyetemi tanár száll fel a buszra, attól még nem szárad ki a szája, és nem kalapál a szíve. Breen szörnyen félt, hogy a férfi hátrajön, és leül mellé.

Ha megteszi, Breen sohasem szállt volna le a buszról. Csak utazna és utazna, nem menne sehova, nem jutna sehova. A semmi folyamatos körforgásába kerülne.

Tudta, hogy ez őrültség, de nem érdekelte. Felpattant, a busz eleje felé sietett, aktatáskája a csípőjét csapkodta. Nem nézett a férfira – nem mert –, de el kellett mennie mellette, hogy elérje az ajtót. Bár a férfi félreállt, Breen érezte, ahogy a karja nekiütközik a férfiénak, amikor elhaladt mellette.

Tüdeje elszorult, lába elgyengült. Valaki megkérdezte, jól van-e, miközben az ajtó felé botorkált. De ő hallotta a férfit a fejében: Gyere haza, Breen Siobhan. Itt az ideje, hogy hazajöjj.

Megragadta a fogódzót, hogy megtartsa az egyensúlyát, majdnem megbotlott a lépcsőn. Aztán futott.

Érezte, hogy az emberek ránéznek, felé fordítják a fejüket, rámerednek és csodálkoznak. Ez csak rontott a helyzeten. Utálta felhívni magára a figyelmet, annyira igyekezett elvegyülni, egyszerűen elhalványulni.

A busz csukladozva elhajtott mellette.

Bár sípolva lélegzett, a mellkasára nehezedő nyomás enyhült. Megparancsolta magának, hogy lassítson, csak lassítson, és úgy lépkedjen, mint egy normális ember.

Egy percbe telt, mire sikerült neki, és még egy percbe, hogy tájékozódjon.

A Gradyben töltött első tanítási napját megelőző este óta nem volt ilyen súlyos pánikrohama. Marco, aki az óvoda óta a legjobb barátja volt, átsegítette rajta, és azon a nem egészen ilyen súlyos, első szülői értekezlet előtti rohamon is.

Csak egy férfi, aki felszállt a buszra, mondta magának. Nem fenyegetés, az isten szerelmére. És nem is hallotta a fejében. Azt hinni, hogy hallja mások gondolatait, egyenlő az őrültséggel.

Nem ezt sulykolta a fejébe az anyja, amióta csak… mindig is?

És most egyetlen őrült pillanat miatt jó egy kilométeres gyaloglás vár rá. De nem gond, minden rendben van. Szép tavaszi este van, és ő – természetesen – megfelelően van felöltözve. A tavaszi pulóver fölött könnyű esőkabátot viselt – harminc százalék esély volt az esőre –, és praktikus cipőt.

Szeretett gyalogolni. És különben is, gondolj csak a plusz lépésekre, amelyeket a Fitbited rögzít.

Igaz, hogy ezzel felborította az időbeosztását, de mit számított?

Huszonhat éves, egyedülálló nő volt, és amúgy sem tervezett semmit erre a májusi péntek estére.

És ha ez nem lett volna elég lehangoló, a pánikroham még a fejfájását is súlyosbította.

Kinyitotta aktatáskája egyik rekeszét, kihalászott belőle egy kis tasakot, és kivett két Tylenolt. A táskájában volt egy üveg víz, azzal leöblítette a tablettákat.

Elsétál az anyja lakásához, kiveszi és szétválogatja a leveleit, mivel az anyja nem volt hajlandó a postára bízni, amikor nem volt a városban. Széttépi a szórólapokat, a megfelelő tálcákra teszi a számlákat, leveleket és egyebeket az anyja otthoni irodájában.

Kinyitja az ablakokat, hogy kiszellőzzön az ikerház, meglocsolja a növényeket a lakásban és a teraszon is, mivel végül nem esett az eső.

Egy óra elteltével becsukja az ablakokat, bekapcsolja a riasztót, bezárja az ajtókat. Felszáll a következő buszra és hazamegy.

Összedobja a vacsorát: a péntek este azt jelentette, hogy saláta lesz grillezett csirkemellel és – igen! – egy pohár borral. A dolgozatokat kijavítja… az osztályzatokat elküldi.

Néha gyűlölte a technikát, mert az iskolai szabályzat megkövetelte tőle, hogy közzétegye ezeket az osztályzatokat… és aztán foglalkozzon azokkal a diákokkal vagy szülőkkel, akik ezt kifogásolták.

Miközben sétált és kipipálta a listáján szereplő pontokat, a körülötte lévő emberek a happy hour vagy egy korai vacsora felé tartottak, vagy bárhová, ami érdekesebb volt, mint a saját úti célja.

Nem irigyelte őket… vagy legalábbis nem nagyon. Volt már barátja; vacsorák, színházi és mozis randevúk szerepeltek a napirendjében. Szex is. Azt hitte, minden jól megy, simán és stabilan.

Amíg a férfi nem dobta.

De jó volt így, gondolta. Teljesen rendben volt. Nem mintha őrülten szerelmesek lettek volna. De kedvelte a férfit, jól érezte magát vele. És azt hitte, hogy a szex elég jó volt.

Persze amikor el kellett mondania az anyjának, hogy Grant nem kíséri el az édesanyja negyvenhatodik születésnapi partijára, és hogy miért nem, az elegáns és sikeres Jennifer Wilcox, a Philly Brand reklámügynökség médiaigazgatója a szemét forgatta.

– Én megmondtam – jelentette ki, ahogy arra Breen számított is.

Nehéz volt vitatkozni vele, mert… nos, tényleg megmondta.

Breen mégis vissza akart vágni.

Tizenkilenc évesen férjhez mentél! Húszévesen megszülettem. És kevesebb mint egy tucat évvel később addig piszkáltad és szekíroztad a férjed, hogy elment. Kinek a hibája, hogy itt hagyott… nem csak téged, engem is?

Vagy az én hibám? – tűnődött Breen. Nem ő volt a közös nevező egy anyával, aki nem tisztelte, és egy apával, aki nem szerette annyira, hogy vele maradjon?

Még azután sem, hogy megígérte.

Régi ügy, mondta magának. Tedd félre.

Beismerte, hogy túl sokat töpreng, és megkönnyebbült, amikor látta, hogy már csak egy háztömbnyire van az anyja városi házától.

Szép környék volt, ahol az utcákat fák szegélyezték. Sikeres környék, amelyet sikeres emberek, üzletemberek, párok laktak, akik élvezték a városi életet, a jó bárok és éttermek, érdekes üzletek közeli elérhetőségét.

Rózsás vörös téglaépületek, tökéletesen festett díszlécek, csillogó ablakok. Itt az emberek kocogtak vagy konditerembe mentek munka előtt, sétáltak a folyó mentén, elegáns vacsorákat adtak, borkóstolókat tartottak, fontos könyveket olvastak.

Vagy legalábbis így képzelte.

Legszebb emlékei egy aprócska házból származtak, ahol a hálószobája mennyezete ferde volt. Régi téglakandalló állt a nappaliban, nem gáz vagy elektromos, hanem fatüzelésű. Ahol a hátsó udvar éppúgy tele volt kalandokkal, mint azok a történetek, amelyeket az apja mesélt neki esténként lefekvés előtt.

Varázslatos helyek varázslatok történetei.

A viták tönkretettek mindent… a viták, amelyeket a falakon keresztül, és azok, amelyeket a fejében hallott.

Aztán az apja elment. Eleinte csak egy-két hétre, és amikor szombatonként meglátogatta, elvitte az állatkertbe – Breen akkoriban nagyon szeretett volna állatorvos lenni –, vagy piknikezni.

Aztán egyszerűen nem jött vissza.

Már több mint tizenöt éve, de Breen még mindig remélte, hogy visszajön.

Kivette a kulcsot a pénztárcájából, amelyben az aprót tartotta. A kulcsot három héttel korábban egy részletes utasításlistával együtt kapta az anyjától, aki elutazott az egyik üzleti útjára, amelyet egy gyógyfürdőben töltött meditatív elvonulás követ majd.

A kulcsot egy liter tejjel és a listán szereplő többi élelmiszerrel együtt itt fogja hagyni, miután a jövő szerdán átveszi a postát, mivel az anyja csütörtök reggel tér vissza.

Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, kivette a postát a ládából, a hóna alá dugta, aztán belépett az előszobába, hogy kikapcsolja a riasztót. Becsukta az ajtót, a kulcsot visszatette a pénztárcájába.

Először a konyhába ment, a HGTV kortárs csodájába. Rozsdamentes acél, fehér szekrények, fehér csempe, hatalmas mosogató és gitt színű falak.

A táskáját és a postát a konyhasziget pultjára dobta, esőkabátját egy háttámla nélküli szék fölé akasztotta. Miután beállította az időzítőt egy órára, elkezdte kinyitni az ablakokat.

A konyhán és a nagyszobán keresztül vissza a nappaliba – az egész egy nyitott tér, gyönyörű és csillogó, széles deszkás padlóburkolattal. Mivel a fürdőszobának is volt ablaka, azt is kinyitotta.

Szellő is alig rebbent, de a feladat rajta volt az elvégzendők listáján, és Breen betartotta a szabályokat. Fogta a postát, hogy felvigye az emeletre. A harmadik hálószobában, amelyet az anyja irodává alakított át, a postát az L alakú pultra tette, amely munkaállomásként szolgált.

Itt a falak tejeskávé árnyalatúak voltak, és az irodaszék csokoládébarna bőr. A szigorúan rendezett polcokon kitüntetések sorakoztak – az anyja jó néhányat szerzett –, csupa munkával kapcsolatos könyv, és néhány bekeretezett fénykép, amelyek szintén a munkához kapcsolódtak.

Breen kinyitotta a munkaállomás mögötti háromszárnyas ablakot, és mint mindig, most is azon tűnődött, miért fordítana bárki is hátat ennek a kilátásnak. A sok fának, a téglaépületeknek, az égboltnak, a világnak.

Zavaró tényezők, mondta Jennifer, amikor megkérdezte. A munka az munka.

Kinyitotta a két oldalsó ablakot is, amelyek egy zárral lezárt, fa irattartó szekrényt szegélyeztek.

A széles ablakpárkányokon rézcserepekben szobanövények zöldelltek.

Miután a többi ablakot kinyitja, ezeket és a többit is megöntözi. Aztán szétválogatja a postát, és kivárja az időzítőt. Újra becsukja az összes ablakot, bezár, és kész.

Kinyitotta az ablakokat a tökéletes és barátságos vendégszobában, ahol még sohasem aludt, a vendégfürdőben, az anyja egyszerű és elegáns szobájában és a hozzá tartozó fürdőszobában.

Azon tűnődött, vajon az anyja vitt-e valaha férfit abba a szép, nyári kék színű paplannal letakart, dagadó párnákkal hívogató ágyba.

És nyomban azt kívánta, bárcsak eszébe se jutott volna ezen tűnődni.

Visszament a földszintre, a teraszajtó felé indult, majd visszalépett, amikor megcsörrent a táskájában lévő telefon.

Ránézett a kijelzőre – soha ne vedd fel, ha nem tudod, ki hívott –, és elmosolyodott. Ha valaki kicsit fel tudja dobni ezt a pocsék napot, az Marco Olsen.

– Szia!

– Szia neked is! Péntek van, kislány.

– Hallottam róla. – Kivitte a telefont a teraszra, ahol rozsdamentes acélból készült asztal és székek várták a pihenni vágyót, a sarkokon magas, karcsú virágcserepek álltak.

– Akkor vonszold el a formás fenekedet a Sally’sbe. Most van a happy hour, bébi, és az első kört a ház állja.

– Nem lehet. – Bekapcsolta a locsolót, és elkezdte öntözni az első kaspót. – Anyámnál vagyok, hogy elintézzem, amit rám bízott, aztán dolgozatokat kell javítanom.

– Péntek van – ismételte a férfi. – Hagyd a fenébe az egészet! Kettőig a bárban vagyok, és ma énekes est van.

Az éneklés volt az egyetlen dolog, amit szorongás nélkül megtehetett nyilvánosan… különösen egy ital után és Marcóval.

– Még van – a csuklóján lévő időzítőre nézett – negyvenhárom percem… és a dolgozatok sem javítják ki magukat.

– Javítsd ki őket vasárnap. Mostanában sokat borongtál, Breen, márpedig az a Grant „Seggfej” Webber nem ér annyit.

– Ó, nem csak arról… róla van szó. Tudod, csak kicsit válságba jutottam, ennyi az egész.

– Mindenkit dobnak.

– Téged nem.

– Dehogynem. Na és Cigis Harry?

– Te és Harry kölcsönösen úgy döntöttetek, hogy a kapcsolatotok ezen a téren kifutott, és még mindig barátok vagytok. Ez nem azt jelenti, hogy dobtak.

Továbbment a következő cseréphez.

– Szükséged van egy kis szórakozásra. Ha nem vagy itt… adok három órát, hogy hazamehess, átöltözhess, és feltegyél valami szexi sminket, aztán érted megyek.

– Dolgozol a bárban.

– Sally szeret téged, kislány. Velem fog jönni.

Breen is szerette Sallyt, a különleges transzvesztitát. Szerette a klubot, ahol boldognak érezte magát, szerette a melegnegyedet. Ezért is élt a szívében, Marcóval egy lakásban.

– Hadd végezzek itt, aztán majd meglátjuk, hogy érzem magam, ha hazaérek. Az elmúlt pár órában fájt a fejem, és ezt nem csak úgy kitaláltam, és volt egy hülye pánikrohamom idefelé a buszon, ami csak rontott a helyzeten.

– Érted megyek, és hazaviszlek.

– Nem kell. – A harmadik cseréphez lépett. – Vettem be Tylenolt, és mindjárt hatni fog.

– Mi történt a buszon?

– Majd később elmesélem… csak hülyeség volt. És lehet, hogy igazad van, jól jönne egy ital, egy kis Marco, egy kis Sally. Majd meglátom, hogy érzem magam, ha hazaértem.

– Küldj üzenetet, ha hazaértél!

– Rendben, most menj vissza dolgozni! Van még egy cserép itt kint, a növények bent, a hülye posta és az átkozott ablakok.

– Nemet kéne mondanod valamikor.

– Nem olyan nagy ügy. Egy óra alatt végzek, és elkapok egy buszt hazafelé. Majd küldök sms-t. Menj, tölts pár italt! Szia!

Bement, gondosan bezárta a teraszajtót, mielőtt megtöltötte az locsolókannát, hogy a benti növényekkel foglalkozzon.

Szellő fújdogált, és Breen csukott szemmel állt az ablaknál, hagyta, hogy átjárja.

Talán mégis esni fog: szép, langyos tavaszi eső.

Erősebb szél támadt, ami meglepte, mert a nap továbbra is átsütött az üvegen.

– Lehet, hogy vihar készülődik.

Azt sem bánná. Egy vihar talán elfújja azt a fránya fejfájást. És mivel Marco három órát adott neki, amikor kettő is elég lenne, abban az egy órában nekiláthat a dolgozatoknak.

Így kevesebb bűntudata lesz.

A locsolókannát cipelve indult vissza az emeletre, miközben a szél, amely már nem szellő volt, meglobogtatta a függönyöket.

– Nos, anya, az biztos, hogy a házad alaposan kiszellőzik.

Belépett az irodába, és káosz fogadta.

Az alsó iratszekrény fiókja nyitva állt, holott megesküdött volna rá, hogy eredetileg zárva volt. A papírok madárként röpködtek a szobában.

Letette a locsolókannát, és rohant, hogy elkapja őket, felszedje a földről, levadássza őket a levegőből, miközben kavargott a szél.

Aztán a légmozgás elült, mintha becsapódott volna egy ajtó, és ő ott állt, a keze tele papírokkal.

A mindig hatékony Jennifer nagyon elégedetlen lenne.

– Tedd vissza, tedd vissza az egészet, rakj rendet! Sohasem fogja megtudni. És ezzel oda is a plusz egy órám. Bocs, Marco, ma este nem lesz Sally’s.

Összeszedte az üres iratmappákat, a rengeteg papírt, és leült az anyja íróasztalához, hogy megpróbálja rendezni őket.

Az első dosszié címkéje zavarba hozta.

ALLIED BEFEKTETÉSI SZÁMLA/BREEN/2006-2013.

Nem volt semmilyen befektetése, még mindig a mesterdiplomájára felvett diákhitelét törlesztette, és nemcsak a társaság miatt osztozott a lakáson Marcóval, hanem a lakbér miatt is.

Zavartan felkapott egy másik mappát.

ALLIED BEFEKTETÉSI SZÁMLA/BREEN/2014-2020.

Egy másik szintén felsorolta az információkat a következő kiegészítéssel: LEVELEZÉS.

Vajon az anyja indított neki valamilyen befektetési számlát, és nem szólt neki? Miért?

Anyai nagyszüleitől kapott egy kis pénzt a tanulmányaira, és hálás volt érte, mert az segített neki átvészelni az első évet. De azután az anyja világossá tette, hogy egyedül kell boldogulnia.

A saját utad neked kell kitaposnod, mondta neki Jennifer többször is. Tanulj szorgalmasabban, dolgozz keményebben, ha valaha is több akarsz lenni pusztán megfelelőnél.

Tehát két részmunkaidős állás között tanult, hogy kigazdálkodja a tandíjat. Aztán felvette a kölcsönt, amelyről úgy vélte, az örökkévalóság végéig fizetni fogja.

És – megfelelő módon – megszerezte a diplomáját, kapott egy megfelelő tanári állást, majd tovább növelte az adósságát, mert szüksége volt a mesterdiplomára, hogy meg is tarthassa a munkát.

De voltak befektetések a nevén? Ennek semmi értelme.

Elkezdte átválogatni a papírokat, hogy az egyes mappákhoz tartozó kötegekbe rendezze őket.

Nem jutott messzire.

Bár nem állíthatta, hogy sokat tud a befektetésekről, részvényekről és osztalékokról, vagy nagyon ért hozzájuk, a számokból jól tudott olvasni. És a havi jelentés 2014 májusára vonatkozóan – ahogy az egyértelműen szerepelt –, amikor a két munkahelyen dolgozva és rámen tésztán élve a megélhetésért küzdött, több mint kilencszázezer – ezer! – dollárt mutatott a számlán.

– Nem lehetséges – motyogta. – Egyszerűen lehetetlen.

De a számlán az ő neve szerepelt… az anyja nevével együtt.

Átnézte a többit, és talált egy rendszeres havi átutalást az Ír Nemzeti Banktól.

Ellökte magát az íróasztaltól, vakon az ablakok felé botorkált, miközben kirántotta a haját hátrafogó gumit.

Az apja. Az apja minden hónapban küldött neki pénzt. Azt hitte, hogy ezzel kompenzálhatja, amiért csak úgy elhagyta? Soha nem hívta, nem írt, nem látogatta meg?

– Nem, nem, nem. De…

Az anyja tudta, de nem mondta el neki. Tudta, és hagyta, hogy azt higgye, az apja egyszerűen eltűnt, nem fizette tovább a gyerektartást, és gondolkodás nélkül elhagyta mindkettőjüket.

Pedig nem.

Meg kellett várnia, amíg a keze abbahagyja a remegést, a szeme már nem ég.

Aztán visszament az íróasztalhoz, elrendezte a papírokat, átolvasta a levelezést, tanulmányozta a legutóbbi havi jelentést.

A bosszúság és a bánat halkan fortyogó dühnek adta át a helyét.

Breen elővette a telefonját, és felhívta a számlavezető számát.

– Benton Ellsworth.

– Igen, Mr. Ellsworth, Breen Kelly vagyok, és…

– Ms. Kelly! Micsoda meglepetés! Jó, hogy személyesen is beszélhetek önnel. Remélem, az édesanyja jól van!

– Biztos vagyok benne, hogy jól. Mr. Ellsworth, most szereztem tudomást arról, hogy van egy számlám az ön cégénél, amelynek a tőkéje és befektetései hárommillió-nyolcszázötvenháromezer-nyolcszáztizenkét dollár és, ööö, hatvanöt centet tesznek ki. Így van?

– Meg tudom adni a számla mai értékét, de nem vagyok benne biztos, hogy mit ért az alatt, hogy most szerzett tudomást róla.

– Ez az én pénzem?

– Igen, természetesen, de…

– Miért van az anyám neve is a számlán?

– Ms. Kelly. – A férfi lassan beszélt. – A számlát akkor nyitották, amikor ön még kiskorú volt, és ön kifejezte azt az óhaját, hogy a számlát az édesanyja kezében hagyja. Garantálom, hogy lelkiismeretesen felügyelte a befektetéseit.

– Hogyan fejeztem ki ezt a kívánságot?

– Ms. Wilcox elmagyarázta, hogy ön nem kíván a befektetésekkel foglalkozni, és soha nem lépett kapcsolatba velem vagy a céggel, hogy kérje: a számlát kizárólag önnek adják át.

– Mert a mai napig azt sem tudtam, hogy létezik.

– Biztos vagyok benne, hogy félreértés történt. Talán az lenne a legjobb, ha találkoznék önnel és az édesanyjával, hogy ezt tisztázzuk.

– Édesanyám nincs a városban, jelenleg egy lelkigyakorlaton van, ahol nincs telefon- és internet-hozzáférése. – És valami isten vigyáz rá valahol, gondolta Breen. – De azt hiszem, nekünk kettőnknek kellene ezt tisztáznunk.

– Tökéletesen egyetértek. Az asszisztensem már elment, de hétfőre tudok időpontot adni.

Nem, nem, a hétvégén elveszítené a bátorságát. Elfolyna. Mindig is így volt.

– Mit szólna a mosthoz?

– Ms. Kelly, én magam is éppen készültem elhagyni az irodát, amikor telefonált.

– Sajnálom, hogy kellemetlenséget okozok, de azt hiszem, ez sürgős. Tudom, hogy nekem az. Szeretnék önnel beszélni, jobban megérteni ezt a… helyzetet, mielőtt ügyvédhez fordulok.

A csendben Breen szorosan behunyta a szemét. Kérlek, gondolta, kérlek, ne kelljen várnom.

– Talán jobb lenne, ha most találkoznánk, és megbeszélnénk ezt az egészet. Biztos vagyok benne, ahogy említettem is, hogy ez csak félreértés. Azt mondták, hogy nem vezet, szóval…

– Nincs autóm – helyesbített Breen –, mert nem engedhetem meg magamnak. De tökéletesen képes vagyok eljutni az irodájába. Amint tudok, ott leszek.

– Lent találkozzunk, az előcsarnokban. Kis cég vagyunk, Ms. Kelly. A legtöbben már elmennek a hétvégére, mielőtt ön ideérne.

– Rendben. Köszönöm.

Letette, mielőtt a férfi meggondolhatta volna magát, és ismét remegve leült.

– Szedd össze magad, Breen! Kapd össze magad, a fenébe, és indulj!

Az összes felhalmozott iratot a megfelelő dossziéba tette. Otthagyta a locsolókannát, nyitva hagyta az irattartó fiókot, és lement a földszintre.

A buszra gondolt, hogy mennyi időbe telik majd eljutni a City Centerben lévő irodákig.

Aztán olyat tett, amit még soha.

Ubert hívott.

A forgalom szörnyű volt. De legalább pénteki csúcsforgalom volt. Az Uber-sofőr, egy vele egykorú nő, csevegni kezdett, aztán abbahagyta, amikor Breen csak hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.

Újra át akarta olvasni az aktákat, de émelygés fogta el. Nem túl jó indítás, amikor először találkozik azzal a férfival, aki, úgy tűnik, a befektetési brókere. Tervre volt szüksége, de a szorongástól és dühtől nem tudott gondolkodni. A hétvégi programjában szerepelt, hogy leüljön a számlákat kifizetni, pénzzel zsonglőrködni, beszorítani minden kiadást. Ezt a szomorú feladatot az edzés utánra tervezte. Otthon, mivel nem engedhette meg magának az edzőtermi tagságot. Nemcsak nem engedhette meg magának, vallotta be, de furcsán és kínosan érezte magát, amikor másokkal együtt edzett.

Bármi is lesz a találkozó eredménye, a kifizetendő számlái még mindig ott lesznek.

Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a forgalom legrosszabb részét maguk mögött hagyták, és haladtak valamennyit a folyó mentén. A nyugaton lefelé bukó nap még mindig sütött, ragyogó fénybe vonva a hidakat, a vizet.

Mégsem esett az eső, gondolta, és rájött, hogy az esőkabátját az anyja konyhájában hagyta.

Nem felejtett el bezárni, és visszakapcsolni a riasztót?

Egy pillanatnyi agg��dás után ismét lehunyta a szemét, és gondolatban felidézte a távozását.

Igen, megtette. Automatikusan, mint egy robotpilóta.

Amikor az autó megállt a méltóságteljes téglaépület előtt az acéltornyok árnyékában, Breen borravalót adott a sofőrnek.

Ennyit a vasárnapi pizzáról.

Amikor átment a járdán, egy férfi nyitott ajtót.

Magas és sovány volt, tengerészkék csíkos öltönyt, ropogós fehér inget, merész piros nyakkendőt viselt. Breen a barna hajba vegyülő ősz szálak láttán valamiért megkönnyebbülést érzett.

Idősebb, gondolta. Tapasztalt. Tudja, mit csinál.

Nem úgy, mint ő, a csudába!

– Ms. Kelly – nyújtotta a kezét a férfi.

– Igen, üdvözlöm, Mr. Ellsworth.

– Jöjjön be, kérem. Az irodám a második emeleten van. Nem zavarja, ha a lépcsőn megyünk?

– Nem.

Breen csendes, szőnyeggel borított előcsarnokot látott, fényes recepciós pulttal, több nagyméretű bőrszékkel, néhány óriási terrakottacserépben lévő nagy, zöld növénnyel.

– Szeretnék bocsánatot kérni, ha bármilyen szerepet játszottam ebben a félreértésben – kezdte Ellsworth, miközben felmentek a második emeletre. – Jennifer… az édesanyja jelezte, hogy nem érdeklik a számla részletei.

– Hazudott. – Ez nem szerepelt a tervben… bármi is legyen a terv. De egyszerűen kibukott belőle. – Önnek, ha igazat mond. Nekem, mert elhallgatta. Nem tudtam a számláról.

– Igen, nos… – Ellsworth egy nyitott ajtó felé mutatott.

Az irodájában, amely nagyobb volt, mint Breen lakásának nappalija, és a nagy ablakoknak köszönhetően szellős, egy régi, gyönyörűen felújított mahagóni íróasztal, egy kis bőrkanapé, két látogatóknak fenntartott szék állt.

A pulton elegáns kávéfőző terpeszkedett. Egy falipolcon keretbe foglal fényképek – nyilvánvalóan családi fotók – garmadája sorakozott.

– Mit szólna egy kávéhoz?

– Köszönöm, kérek. Tejjel, cukor nélkül.

– Foglaljon helyet! – intett a férfi, és a kávéfőzőhöz indult.

– Nálam van az összes akta – kezdte Breen, miközben leült, és összeszorította a térdét, mert remegett. – Amennyire én látom, a számlát 2006-ban nyitották. Akkor váltak el a szüleim.

– Így van.

– Meg tudja mondani, hogy az akkor kezdődő befizetések gyermektartásdíjak voltak-e?

– Nem, nem azok voltak. Javaslom, hogy erről az édesanyját kérdezze, mert én csak erről a konkrét számláról tudok önnel beszélni.

– Rendben. Anyám nyitotta a számlát?

– Eian Kelly nyitotta a számlát az ön nevére, az édesanyjával mint gyámmal. Akkor úgy intézkedett, hogy az Ír Nemzeti Bank havonta átutaljon egy bizonyos összeget. A jövőjére, az oktatására, az anyagi biztonságáért.

Breen erre már a kezét is összekulcsolta, mert az is remegett.

– Biztos benne?

– Igen. – Átnyújtotta neki a kávét, aztán fogta a sajátját, és leült, de nem a gyönyörű íróasztal mögé, amelyen a számítógépe állt, hanem a Breen melletti székre. – Én intéztem el neki. Bejött az irodába, megnyitotta a számlát, amelyet azóta én kezelek.

– Kapcsolatban állt… áll önnel?

– Nem, azóta nem jelentkezett. Jönnek a befizetések. Az anyja felügyeli a számlát. Lelkiismeretesen, ahogy már mondtam. Ha átnézte a jelentéseket, láthatta, hogy soha egyetlen pennyt sem vett ki. Negyedévente találkozunk, vagy gyakrabban, ha van valami megbeszélnivalónk. Nem volt okom azt hinni, hogy ön nem tud róla.

– Sok ügyfele van… Én is ügyfél vagyok?

A férfi rámosolygott.

– Igen.

– Sok olyan ügyfele van, aki egyáltalán nem érdeklődik egy majdnem négymillió dolláros számla iránt? Tudom, hogy az Allied tekintélyes cég, és ez valószínűleg csak egy kis számla, de akkor is nagy pénz.

A férfi gondolkodott egy pillanatig, és Breen tudta, hogy nagy gonddal válogatja meg a szavait.

– Vannak olyan helyzetek, amikor egy szülő vagy gyám, egy vagyonkezelő talán alkalmasabb arra, hogy meghozza a pénzügyi döntéseket.

– Felnőtt vagyok. Az anyám nem a gyámom. – Érezte, sejtette, tudta. – Azt mondta önnek, hogy felelőtlen vagyok, és nem tudok bánni a pénzzel.

– Ms. Kelly… Breen, nem akarok személyeskedni. Habozás nélkül állíthatom, hogy az édesanyja mindig is az ön jólétét tartotta szem előtt. A maga problémáival…

– Miféle problémákkal? – A düh újra feltámadt, ami sokkal jobb volt, mint az idegesség. – Felelőtlen vagyok. Nem vagyok túl okos sem, ugye? Talán csak egy kicsit lassú is.

A férfi kicsit elpirult.

– Biztos, hogy sohasem mondott ilyesmit közvetlenül.

– Csak utalt rá. Nos, ismerkedjünk meg egymással, Mr. Ellsworth. Mesterdiplomám van pedagógiából, amelyet kemény munkával épp az elmúlt télen szereztem, és amely miatt hatalmas diákhitellel tartozom.

Látta a férfi döbbenetét, és bólintott.

– Angol nyelvet és irodalmat tanítok a Grady Általános Iskolában felső tagozatosoknak, méghozzá azóta, mióta elvégeztem a főiskolát… szintén jelentős adóssághalmokkal, annak ellenére, hogy két részmunkaidős állásban dolgoztam. Szívesen megadom az igazgatóm, a kollégáim nevét.

– Erre nem lesz szükség. Az volt a benyomásom, hogy nem dolgozik, vagy nem tartotta meg az állását.

– Tizenhat éves korom óta dolgozom… nyaranta, hétvégén. Még mindig végigdolgozom az egész nyarat, hogy törlesszem az adósságot, és ugyanebből az okból hetente két este magántanárként dolgozom.

Könnyek homályosították el a szemét, de forró könnyek, forróak a dühtől.

– Kiárusításokon vagy turkálókban vásárolok, van egy szobatársam. Minden hónapban fillérre pontosan kiegyenlítem a bankszámlámat, és…

– Nyugodjon meg – tette a kezét az övére a férfi. – Nagyon sajnálom, hogy ez a…

– Ne nevezze félreértésnek, ne, amikor szándékos volt. Apám ezt a pénzt nekem szánta. Ehelyett pincérkedtem, és hitelt vettem fel, hogy kifizessem a főiskolát, pedig a pénz, amit küldött nekem, megváltoztatta volna az életemet. Ha tudtam volna, hogy bármit is küldött, az megváltoztatta volna az életemet.

Félretette a kávét, és mély lélegzetet vett, hogy megpróbálja összeszedni magát.

– Sajnálom. Ez az anyám műve, nem az öné. Miért is ne hitt volna neki? Azt mondta, hogy az ügyfele vagyok.

– Igen, és ezt helyre fogjuk hozni. Mikor jön vissza Jennifer?

– A jövő héten, de valamit már most tudnom kell. Ez az én pénzem?

– Igen.

– Tehát jogom van pénzt felvenni vagy átutalni?

– Igen, de azt hiszem, az lenne a legjobb, ha megvárnánk, amíg az anyja visszajön, hogy hármasban leüljünk és megbeszéljük a dolgot.

– Engem az nem érdekel. Szeretnék pénzt átutalni, egy másik számlát nyitni csak az én nevemre. Megtehetem?

– Igen. Nyithatok egy számlát az ön számára. Mennyit szeretne átutalni?

– Az egészet.

– Breen…

– Az egészet – ismételte Breen –, vagy amikor találkozom önnel és az anyámmal, ügyvéd lesz velem, és beperelem az anyámat, nem is tudom, sikkasztásért.

– Nem nyúlt a pénzhez.

– Biztos vagyok benne, hogy egy ügyvéd tudni fogja, milyen kifejezést kell használni. A pénzemet akarom, hogy amikor legközelebb leülök számlákat fizetni, kifizethessem a diákhitelemet, és újra szabadon lélegezhessek. Ez a pénz az apámtól jön, és ő bízott önben… abban, hogy helyesen cselekszik velem kapcsolatban. Arra kérem, hogy a helyes dolgot tegye.

– Ön nagykorú. Aláírhat egy dokumentumot, hogy az anyja nevét töröljék a számláról. Látnom kell a személyi igazolványát, és ki kell töltenie néhány nyomtatványt. Szükségem lesz az egyik közjegyzőnkre és egy tanúra. – Ismét rátette a kezét az övére. – Breen, hiszek önnek. De megadná az iskolája igazgatójának nevét és telefonszámát? Csak a saját lelki békém érdekében.

– Természetesen.

Ha a részlet felkeltette az érdeklődésedet, a regényt itt találod!

#gabo kiadó #gabo #fantasy #gabokiadó #beleolvasó #nora roberts

0 notes