#Gyerekkel az élet

[prologusblog]

Mindent a gyerekért, na de mi van a szülőkkel?

Könyvmoly szülők olvasás élményei, túlélési praktikái Eljött ismét a gyereknap, minden a kicsik körül forog ilyenkor. Játszóházak, programok, ajándékok. No a könyvmoly szülők esetében pedig mesekönyvek.Nagyon sok szó esett már itt a Prológus berkein belül arról, hogy mit érdemes mikor olvasni a gyerkőccel, milyen könyveket ajánlunk a fiatalabb korosztály számára. Igen ám, de mi van a…

[diogenesz2020portugal]

“Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kis ház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin.

Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni.

Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról.

Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit.

És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb.

Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem.

Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet.

Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott?

Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket?

Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk.

Ön tudta ezt?”

Grecsó Krisztián

[pajjorimre]

Volt csajomat pofozza az élet szépen,

még 200 évvel ezelőtt szült egy taxisnak 2 gyereket, a kislány megvakult. Csávó nyilván félrekúrt, azért taxis, csaj vissza anyuékhoz. Onnan beszerelmesedett, elköltözött Almásfüzítőre vagy hova, bele egy bántalmazó kapcsolatba, de amíg ez kiderült, addig szült annak is egy gyereket, biztos ami biztos. Szenvedett, szenvedett, na aztán az egyik exe elvált, ráírt. Kitört a lámúr, gyere 3 gyerekkel drágám, nekem is van kettő, megleszünk szépen! 3 éve se voltak együtt, a csávó rosszul lett, meghalt. Közben van egy fél háza Almásfüzítőn, abba az örökségét rakta bele, de a csávó nyilván se kifizetni nem tudja, se kiköltözni nem akar (pláne ott az új asszony is 2 gyerekkel), meg van 3 gyereke, az egyik vak, 42 éves, valami 9-5 munkával. Asszem semmi bajom sincs.

[mimca]

Meg nem történt...

Nem szeretem a gyerekeket. Képtelen lennék felnevelni egy gyereket. Az egyik legnagyobb félelmem, hogy teherbe esek - de tőled, neked bevállalnám.

Két hónapja majdnem megtörtént a "baj". Felmerült bennem a kérdés: megtartottad volna? Nyilván nem, hiszen annyi feladatom van még! Annyi dolog vár rám! Gyerekként mit kezdenék egy gyerekkel? És amúgy is... te nem akarsz gyereket. Még nem. Ha "ott" is lett volna mit kezdtem volna vele? Esélyem sem lett volna. Neki sem. Nem élhetett volna. De nem volt ott. Csak a stressz okozta mindazt... és én annyira üres vagyok azóta. Még jobban. Kivel beszéljem ezt meg ha nem veled? Úgy fáj. Mélyen, legbelül annyira szerettem volna. Úgy szerettem volna azt a pici, cseppnyi életet, akinek a szemei olyanok lettek volna mint a tied. Azok a pici gödröcskék ha mosolygott volna. Akiben téged látlak. Akit nem vehetnek el tőlem soha. Ám az élet volt olyan mostoha (vagy talán kegyes?), és elvette tőlem "őt" (is).

Nem akarok gyereket. Nekem "ő" nincs megírva.

@mimca

[angelofghetto]

pizsamás kari-várásra még...

Kicsit keresgéltem a régi VHS kazettáim között. Persze semmivel nem tudom lejátszani, mióta az utolsó masinám mechanikája tönkrement, de arra jó volt, hogy felidézzek még filmeket, amelyek kapcsolódnak karácsonyhoz, de kevésbé agyonjátszottak.

Ajánlom még két listás kedvencemet:

Az Utánunk a tűzözön egy 1996-os opusz, Geena Davis és Samuel L Jackson főszereplésével. Egy kertvárosi feleség és anya súlyos amnézia után kezdett új életet, de egy baleset visszahoz valamit az emlékeiből. A kissé uncsi szirupos karácsonyi klisé hirtelen pörgős akciófilmbe megy át, ahol minden pillanat élet-halál kérdése lehet, és nem tudni, ki a barát, ki az ellenség.

A másik, 2000-ben bemutatott Segítség, apa lettem! című filmet Nicolas Cage és Tea Leoni jegyzi. A keret hasonló, mint a klasszikus James Stewart-os Az élet csodaszép-ben, de itt modern környezetben járunk. Egy búcsúzkodással kezdődik, ahol a fiatal szerelmesek élete kettéválik egy repülőtér utasvárójában. A következő jelenetben főhősünket mint az élet császárát látjuk, aki luxus életet él, de érzelmileg kiüresedett. Vajon mi lett volna, ha abban a váróban nem válnak el a szerelmével, hanem egy átlagos, kissé lepukkant életet élnek három gyerekkel? Ha szabadon választani lehetne, végül melyiket választaná?

[izraelinfo]

„Itt a gyerekek köré szerveződik az élet” – Ilyen az élet magyar nőként, két gyerekkel Izraelben

[ueresuveg]

Nem emlékszem már rá, hogy mikor vert meg minket először. Mondjuk arra sem, hogy mikor utoljára. Talán azért, mert nem ez volt a legrosszabb dolog vele kapcsolatban. Arra viszont emlékszem, hogy mit mondott ilyenkor. "Értetek teszem, ez a ti érdeketek." Gyengeségében nem talált jobb magyarázatot magának. Mert gyenge volt ő, nem gonosz.

Apu 1954-ben született sváb családba. Gondolom papáék sokmindenen keresztül mehettek, de erről nem sok mindent tudni. Apu mindig kilógott a három testvére közül, akiket szinte nem is ismerek. Azt, hogy egy bátyja is volt húszévesen tudtam meg. Csak a húgát és az öccsét ismertem. Papa állítólag csak őket szerette. De ez sem biztos, ahogy szinte semmi sem, amit apu mesélt. Szóval apu hamar kihúzta otthon a gyufát. Nem tanult, sokat csavargott, és nagyon sokat ivott. Az atyai szeretet hiánya és az elhanyagoltság külön utakra vitte. Persze, ahogy az a korban szokás volt, papa vitte magával aput dolgozni a Kőbányai Növényolajgyárba. Ott ismerte meg anyut, aki akkor még egy naiv és fiatal szabolcsi cigánylányka volt. Később is szabolcsi cigánylányka volt, de már nem annyira naiv. Aztán gyorsan jöttek a gyerekek, először a bátyám azután én, és így éldegéltünk négyen. Papa állítólag kijelentette, hogy neki ugyan cigány unokája nem lesz, úgyhogy a mama korai halála után már sosem láttuk őt. Minek is mentünk volna? Állítólag apu is csak megvonta a vállát. De ez tán nem is fontos.

Apu mindig türelmetlen ember volt, de agresszívnak nem mondhatnám. Vagyis nem ez volt az alapértelmezett. Mivel az élethez semmilyen útmutatót nem kapott, ezért talán maga kezdett összetákolni egyet, de az olyan gyenge lábakon állt, hogy arra még egyedül sem tudott volna támaszkodni, nemhogy gyerekkel, családdal. És ezen a rendszeres alkoholfogyasztás sem segített. Vagyis talán neki a bódulat óráira. A problémák viszont az életmódból adódóan sokasodtak, és mivel neki nem igazán volt mit átadni nekünk, mi is elkezdtünk a magunk útján járni. Nem jártunk iskolába, csavarogtunk, ahogy ezt ő is tette. És erre már csak pofonnal tudott reagálni, nem bírta elviselni, hogy olyanná válhatunk mi is, mint ő. És persze ő is ezt a fajta nevelést kapta otthon. Anyu már korábban is kapott, mikor szóvá tette, hogy talán nem az utolsó pénzt kellene elvinni a kocsmába hónap közepén, de nem azért kapott mert a "nőnek kuss a neve", hanem mert nem bírta azt a tükröt elviselni, amit anyu állított elé. És ahogy a megszámlálhatatlan mennyiségű bor formájában egyre inkább folyt el a torkán a normális családi élet, úgy lett egyre gyengébb. Régen néha ígérte, hogy más lesz minden, de ezt is feladta. Már ő sem hitte el, hogy ez lehetséges. Vagyis a halála előtti napon még egyszer utoljára mondta, hogy megpróbál megváltozni és figyelni fog magára, de talán már tudta, hogy ennek a súlytalan igéretnek a be nem tartását nem lesz alkalom szóvá tenni neki. Én meg kamaszon copy paste éltem apu életét - bár én sosem ütöttem meg senkit, de gyanítom, hogy apunak is idő kellett idáig eljutni. Aztán anyu egy nap azt mondta nekem: olyan vagy, mint az apád.

Van az az önsorsrontó emberfajta, aki észre sem veszi, hogy a saját nyomoráért csakis önmaga felelős, ezért változtatni sem tud rajta. Csak bántani tud mást, mikor az önmagával szembesíti.

[csacskamacskamocska]

Nem akartam

elfelejteni őket. Nagyon sokszor eszembe jutottak. Most lennének három évesek, most mennének iskolába, már nyolc évesek lennének, már tíz, most már otthon merném őket hagyni... Vajon hasonlítanának egymásra? Mint két tojás? Kislányok? Kisfiúk? Nem születtek meg. Bánom, nem bánom? Bánom. De az egy másik élet lett volna, és amikor az apjuk végül elhagyott, magamra maradtam volna négy gyerekkel, két apával, két új barátnővel, az anyámmal, rengeteg harccal és a munkával ami felőröl. De ezt akkor nem tudtam, amikor az abortusz mellett döntöttem. Nem tudtam előre, csak azt, hogy a kapcsolat nem elég stabil, és nem látom az anyagi biztonságot se, amire két kicsi mellé gyereket vállaljak. Mindig fáj, ha erről beszélek vagy írok. Beszélni nem is szoktam róla. Rátetováltattam őket a karomra. Azóta valahogy könnyebb. Mindig velem vannak vagy valami hasonló. De az érző ember visszavonhatatlanul elveszti az ártatlanságát. És már akkor meg kellett várni a szívhangot, a 9. hetet. Addigra ketten lettek. Egypetéjűek. Pedig már 2 hét után tudtam, hogy "baj van". Ha lenne nálunk abortusztabletta, még akkor véget lehetne vetni a dolognak, amikor még csak egy gyorsan burjánzó sejtcsomó, ami egy nő életében tucatszámra hullik ki észrevétlenül. „kémiai terhesség” így mondják amikor már jelez a terhességi teszt, de a baba mégsem marad meg. Talán már napok óta megállt a kis sejtcsomó burjánzása, csak az anya testében dolgoznak még a hormonok. A lelkünket meg a bőrünkre varratjuk. Pintér meg dögöljön meg.

[tonmarton]

élet gyerekkel, mikor:

az összes kurva fos szülős beszólást megérti az ember és valósággá válik

mikor este már alszik a 7. hónapban levő kölök, és telon nézzük a RÉGI képeket videokat hogy 2 hónapja milyen kicsi volt és szart se tudott csinálni mert most MÁR TUD kúszni 30 centit.

élmény nézni családi összejöveteleken, ahogy kb 2mp alatt csinál magából hülyét mindenki, hogy egy kis mosolyt, babanevetést kaphasson

[telaviv-delhi]

Vidéki élet

Szomszédok

1. Precízjóska, de jófej családfő, jófej anyuka. Mikor guberált, rozoga raklapokból készítettem egy komposztálót, ő egy hét után kétszer akkorát ácsolt, de boltban vásárolt, méretre vágott lécekből. A 14 éves kislányuk néhány hete felkötötte magát a tökéletes pázsit közepén lévő körtefájukra. Szerencsére maradt egy tartalék gyerek.

2. szomszédunk jólmenő építési vállalkozó, rettentő bunkóbarokk házzal és 4 gyerekkel. Festőmůvész felesége fellázadt a férje félrekúrásai miatt, nyárspolgári dráma, szétvâltak és eladták a rémes házukat. A beköltöző új család ugyancsak építőiparos, a férfitag ultrajófej, félig székely, vagy tán egészen az. Saját költségén lemurváztatta az utat, sőt ő nyírja a tujáinkat is. 

Az első és a második szomszédság örökérvényű meghívóval átjárkál a kertipartijainkra.

3. szomszéd levágta a százéves fenyőnk kertjébe átlógó ágait, mert. Csak. Zavarta. Joga van gecinek lenni. Szerencsére már eladta a telket, ott most egy vélhetőleg meleg páros építkezik meg füvezik, lelkesen várjuk a kontaktfelvételt, hogy feldobják a kertipartikat.

4. szomszédság férfitagja halálra itta magát, az özvegy meg sikertelenūl árusítja a nagy házat, mert az

5.  szomszéd romos házában egy szociokulturális erősen izé, halmozottan hátrányos helyzetű család lakik, retardált (bocsi: speciális igényű) gyermekekkel, a generációkon átívelő alkoholizmus nyomot hagyott a génállományukon. Cigi, pia, dáridó, hétvégén meg flex és láncfűrész. Szeméttel főznek, fűtenek, a szmoggal megkeserítve a szomszédok életét és leverve a környékbeli ingatlanárakat. Végső csapásként Eddát meg Egészséges Fejbőrt ūvöltetnek.

[andrasjokuti]

[tükör]

Egy műegyetemi napközis táborban, ahová kiskorunkban a nővéremmel jártunk nyaranta, (és ahol többek között mozifilmeket néztünk sok ismeretlen gyerekkel egy lépcsőzetes auditóriumban, például egy olyan gyöngyszemet a nyolcvanas évekből, mint a Sólyomasszony, ami valamilyen amerikai őslakos legendát kevert össze fantasy elemekkel, és amiben egy nő ragadozó madárrá tudott alakulni,) találkoztunk azzal a kislánnyal, aki harminc év távlatából is emlékezetes maradt, és valószínűleg a halálom előtt közvetlenül is megjelenik majd a lepergő élet korai képkockái között, pedig egyetlen dolog volt csak, ami miatt nem csatlakozott azokhoz az ezrekhez, akikkel az ember élete során úgy kerül kapcsolatba, hogy nem marad semmilyen lenyomata, egyetlen dolog, ami lefegyverzően hatott, és elhomályosította, hogy tényleg szőke, copfos haja volt-e, vagy viselt-e szemüveget, és tényleg fiatalabb volt-e még nálam is egy évvel (nővéremnél pedig így akár hárommal is): egy mondat, amit vélhetően még csak nem is ő talált ki, hanem ő maga is hallotta valahonnan, a mindenkori gyerektársadalom aktuális (rendszerváltás előtti) divathullámaiból kiszűrve, mint ami jó szolgálatot tesz majd neki a kegyetlen farkaskölyök-törvények uralta közösségi konfliktushelyzetekben; és ezt a mondatot úgy emlékszem, hogy túl sokszor is, szinte reflex-szerűen használta, minden vélt vagy valós támadásra válaszul; ha tehát valaki azt mondta rá, hogy hülye (ez viszonylag standard dolog volt akkor), vagy bármi olyat, amit ő offenzívnak értékelt, akkor a tenyerét feltartva, vagy ha a helyzet engedte, mindkét kezét maga elé emelve, megkérdőjelezhetetlenül és megfellebbezhetetlenül, az agresszorként azonosított személyt mintegy megsemmisítendő vetette be az erős mondatot:

„VISSZA VAGY TÜKRÖZVE!”

A módszer kétségkívül hatott. Nagyon is, mert erre tényleg nem lehetett mit mondani – ha az ember szavait, sőt: őt magát visszatükrözik, akkor nem csak, hogy őt éri a másnak szánt sérelem, de a tükörben látott képet sem bánthatja újra, ha nem akar bajt önmagának, a tükör mögé pedig nem lát be senki sem.

A kislány barátságtalan volt. Biztosan provokáltam is, hogy a nővérem és barátnője előtt menőbbnek tűnhessek, míg mindenki a Sólyomasszonyra várt, és a megszólításra az előttünk (és alattunk) lévő sorból visszafordulva került sor az első tükrözésre, de amilyen jámbor gyerek voltam akkoriban, túlzottan erőszakos nem lehettem. És bár a konkrét vitára nem emlékszem, az biztos, hogy az elsőt sokkal több követte aznap, és másnap is.

Szerencsére a módszer a nővéreméket is felbőszítette, és bár általában nem szívesen vállaltak közösséget velem, amikor megtaláltam a csodafegyvert, amivel a kellemetlen ellenfelet semlegesíteni lehet, ők is jó ötletnek tartották, hogy ne konkrét esetekben próbáljunk meg meddő küzdelembe bonyolódni (azóta megtudtam, hogy ilyenkor a „duplatükör” lett volna a szokásos riposzt, de mire lett volna ez jó?), hanem a csapásokra rendszerszintű válasz szülessen: el kell nevezni a kislányt valahogy! És már meg is volt a megfelelő alias: TÜKRÖS FRANCI. Így kell hívni őt.

Ennél jobbat nem is találhattam volna: hát nem fantasztikus, ahogy a félelmetes szuperképességből vígjátéki attribútum válik, kiegészülve egy névvel, ami kifejezi azt, hogy micsoda egy szemtelen perszóna ez? Jaj, végtelenül hálás voltam ezért a Franciskáért, nyolcvanhét táján ennél viccesebb utónevet nem is nagyon ismertem, hiszen ki nevezné a gyerekét önszántából így? De mégis tökéletes, hogy létezik, mert az ilyen kislányokra pont ez (és így) illik a leginkább! Innentől fogva kéjes örömmel emlegettük magunk között, akkor is felidézve az alakját, amikor sem ő, sem tükrei nem voltak közel – a Tükrös Franci így veszítette el a meccset anélkül, hogy akár csak megtudta volna, mi is a gúnyneve.

Ha jobban meggondolom persze, nem is biztos, hogy vesztett. Hiszen megörökítette magát; de a legszebb az egészben, hogy a bennem hagyott szilánk nagyobbik része épp a név, amelyben ő maga csupán tükröződik! És emiatt Franci – saját módszerét alkalmazva – visszavert képként csapódik oda és újra vissza szüntelenül emlék és név között.

[angelofghetto]

Azt mondják, minden gyerekkel újra születik a világ.

Hallgatom ezt a srácot, és arra gondolok, senkinek nem járnak célok, magunknak kell megkeresni, megküzdeni a saját céljainkért. Legfeljebb értékrendet kaphatunk a szüleinktől.

Azt akarjuk, hogy a gyerekeinknek jobb legyen, de nem attól lesz jobb, hogy mindent készen megkapnak tőlünk. Saját maguknak kell újrafogalmazni mindent. Vágyakozni, tervezni, megvalósítani, fejlődni. Néha visszanézni, és büszkeséget érezni a megtett út felett. Ez az élet.

Egy régi eset jut eszembe. Egy rockbandában voltunk exemmel. A banda nagyobbik része budai gazdag fiúkból állt, akiknek csak megszületni volt nehéz. A frontember kapott apucitól egy multifunkciós szintit, ami mindenféle hangszereket tudott utánozni (talán egy kocsi ára volt): elvan a gyerek, ha játszik, majd a garázsban gyakorolnak. A srácok talán egy tízessel voltak fiatalabbak nálunk, véletlenül csöppentünk közéjük, nem is tudom, talán egy Pesti Est hirdetés alapján.

Történt, hogy egyik próbanapon mindenki késett, és egyedül maradtam a garázsban a sráccal. Három szintes villa, a harmadik teljes szint az övé, az is vagy 120 négyzetméter magában. Beszélgetni kezdtünk a garázsban. Elmondta, mennyire irigyli a generációmat, hogy nekünk még voltak programjaink. Csináltunk dolgokat, értelmeseket, éjszakába nyúló világmegváltó vitákon vettünk részt, voltunk építőtáborban, ilyesmi. Az ő korosztálya számára a szórakozás az ivászat: mindegy, hogy Görögországban vannak, Szingapúrban, vagy Ausztráliában, bemennek az első kocsmába, és takonyrészegre isszák magukat. Ez a szórakozás. A lányok meg? Annyira szeretne megküzdeni egyért, akiért lehet és érdemes, de ezek, pláne mikor megtudják hogy pénze is van, amilyen ruhadarabhoz hozzáér, már dobják is le magukról. Annyira jó lehetett, hogy a mi generációnk élt.

Próbáltam neki elmagyarázni, hogy keressen egy olyan érdeklődési kört, amiért lelkesedni tud, és keressen hozzá társakat, akik osztoznak ebben, mert ő dönti el, kivel tölti az életét. Lehet bármilyen változás forrása ő maga. Nem nagyon értettem meg a lehangoltságát. Ez persze még az okostelefon korszak előtt volt. Mi több, a betárcsázós internet előtt. Azóta a helyzet romlott.

Gondolkoztam a különbségeken. Az én generációmnak megmondták, mit tegyen, mit gondoljon. Mi megtanultuk, hogyan pattanjanak le rólunk ezek a dolgok, hogyan bólogassunk hivatalosan, miközben a valóságban a kiskapukon keresztül közlekedtünk, a hiányokat kreativitással pótoltuk. A gyerekeinké a büdös nagy szabadság, de az legalább olyan rossz, mint vasfüggöny mögött élni. A túlzott szabadság elbizonytalanít, mert nincsenek kapaszkodók. Azt mondják, az áruházban is könnyebb 3-4 hasonló termék közül választani, mint 1000 hasonló közül.

Egy szó, mint száz, a világ senkinek nem tartozik. Aki tartalmas életet akar élni, annak néha a pokol fenekére is le kell menni, mert a sikerélmények tapasztják össze az életünket, azok a folyamatok, és különleges pillanatok, amiket mi teremtünk. Minél nehezebb, annál jobb. A Soros papa féle iskolatej-kifli adományon keresztül tanultam meg: amit ingyen adnak, azzal fociznak a folyosón.

itt a videó linkje újra, ha nem akarsz visszatekerni

[troger]

hosszú lett, és túl személyes, inkább ide rakom ki

honvágyam nem volt sosem, a 3 év környékén - kicsivel a válás után - már teljesen biztos voltam benne, hogy hátralevő életemben inkább leszek magányos csóró kívülálló bárhol a hanyatló nyugaton, mint társasági középosztálybeli ezen a magyarországon - pedig ekkor (a 3 évnél) még csak 2008-at írtunk

kb azóta érzem magam folyamatosan megerősítve, hogy ezt a részét nem basztam el a döntésnek - csak azt bánom, hogy nem 5-7 évvel korábban tettem

2010-12 óta pedig különösen elborzaszt, hogy mi történik a hellyel, ahova tök véletlen és akaratom ellenére születtem (miért pont oda kellett?)

az otthoni barátokkal egy ideig tudtam tartani a kapcsolatot, de úgy, hogy csak 2-3 évente látogattam haza, ezek sajnos elég hamar leépültek

az új barátságok pedig sosem váltak olyan méllyé, mint az otthoniak (insert how to make friends above 30 meme), sőt, egyre kevésbé, amint magamat elnézem

pláne, ha idővel onnan is elköltözöm, országot és nyelvet váltok, stb

amióta a szerelem miatt visszaköltöztem az eu-ba, azóta a sorsom is valamelyest jobbra fordult úgy általánosságban véve, így gyakrabban tudok hazajárni, de mivel tesómék sem ott élnek már (3 gyerekkel mentek ki angliába olyan 5-6 éve), csak anyámat látogatom gyakorlatilag, évente egyszer

ő meg évente egyszer kimegy angliába nagymamáskodni, előtte nála is nyaralnak a gyerekek, meg anyósomékhoz jön karácsonyozni, vagy ilyesmi

persze egy anyának is nagyon nehéz lehet ez, nyilván nagyon kevés, de megérti, miért indultunk mindketten neki a világnak

más szemmel nézve ő a legbátrabb hármunk közül, mert ott mert maradni...

úgyhogy mostanra az egykori széles budapesti társasági élet leredukálódott néhány emberre, akit még kicsit érdeklek, ha odatolom a képem,

a nemzetközi barátságok elhalóban vannak, de a fontosabbak időnként felélednek,

a helyiek pedig megmaradnak a haverság szintjén

de ez mind személyiség- és környezetfüggő, természetesen

szerencsére nemén nem ennyire introvertált, úgyhogy berlinben ő hozta a társasági életet - amonek otthagyása miatt gyakran sopánkodik, szerintem lakunk mi még ott -, de itt neki is csak kolégái vannak, pedig ő országilag "otthon" van

egyetlen egy esetben leszek hajlandó akár huzamosabb időre visszatérni szülőhazámba, amit anno nem abszurdisztánnak hívtak: amikor anyámnak segítségre lesz szüksége, nyilván nem a 3 gyerekes apuka fog odacuccolni

hát én így

TLDR2 mindig nehéz és bevállalós meglépni, de szerintem sosem késő (illetve anyám 60 körül azt mondta, hogy 40 évesen még ő is eljött volna, de ebben a korban már inkább nem)

UI a nagymamám, amíg élt, volt az egyetlen, aki soha nem tudta elfogadni, hogy "én őt elhagytam", személyes sértésként élte meg, és minden alkalommal el kellett mesélnem, miért is nem költözöm végre "haza"

[osszetorvelegbelul]

Élet

Összejönni vele. Hetek, hónapok, évek. Veszekedések, kibékülések, séták, mozik, ebédek, vacsorák, reggelik, minden.

Vele élni, egy lakásban. Fal színt választani, kifesteni a falakat, bútorokat nézni, közösen. Haza menni hozzá, ő jön haza hozzám. Ebéddel, vacsorával várni egy hosszú, fárasztó nap után. Megbeszélni, hogy mi történt velünk az nap. Közös fürdés. Együtt tévézés, filmezés, sorozatozás. Olyan filmezés, amiből nem filmezés lesz. Este mellette lefeküdni, reggel mellette felkelni. Jó éjt puszit adni, reggel puszikkal, csókokkal kelteni. Reggel kis cetlin levelet hagyni, amiben szép napot kívánsz neki/kíván neked. Ha probléma van, pénz, bármi, akkor közösen megoldani. Utazások, nyaralások. Néha összeomolni a nagy teher miatt, de egymást vígasztalni és azt mondani, hogy minden rendben lesz, megoldjuk. Gyerekek. 1,2,3 bármennyi. A kilenc hónap. Ahogy bújik a hasadhoz, baba ruhákat néztek, babakocsit, ágyat, mindent a gyereknek. Éjjel felkelni, ha sír, ha bármi van. Telnek az évek. 3,4,5,6 éves. Játszik a gyerekkel, esti mesét mond bármennyire fáradt, babusgatja őket, ő a minta apa. Focizik a fiúval, hercegnőként bánik a lánnyal. Iskolába vinni őket, hol te, hol ő. A gyerekekkel tanulni. Főzni, miközben a gyerekek mesét néznek, ő pedig haza ér, hátulról átölel és puszit ad. Majd megy a gyerekekhez és beszélget, törődik velük. Kezdenek felnőni, 10,11,12,13,14,15,16...Lányos gondok, fiús gondok, tetszik a lány/fiú. Randik. Ő/Mi beszélget/ünk a lány barátjával, a fiú barátnőjével. Összetört szívek, szakítások. Ő, te vígasztaljátok őket. A gyerek veszekszik veled, vele, tipikus tini kiabálás, lázadás. Bulik. Cigi, pia. Mértékkel, nem elkényesztetve és nem kalitkába bezárva őket. Érettségi, szalagavató, ballagás. Okj, fősuli, egyetem. Elköltöznek. Ünnepek, amiket idáig biztosan együtt töltött a 3,4,5 valamennyi fő, mert egy fedél alatt éltetek, most már megbeszélni, hogy mikor jönnek. A gyerekeiteknek gyerekeik lesznek. Majd azoknak is gyerekei és így tovább.

De ebben nem ez a pláne. Hanem az, hogy még mindig Vele vagy. Vele, akivel anno erről csak álmodtál, akiről ilyeneket képzeltél. Vele kezdted fiatalon és Vele fejezed be idősen.

Nem mondtam nevet. De biztosan gondoltál valakire, ahogy én is.

[sinemorbo]

Szerintem sok összetevős, de gyorsul az élet, nincs idő kifújni magunkat, kikapcsolódni, egymásra figyelni. Munka, ház, óvoda, iskola, határidők, elvárások, különóra ésatöbbi. Kiég az ember, elfárad.

Gyakran nagyszülők is messze vannak - nincs aki tehermentesítsen.

Ezek után toleranciára meg kompromisszumra nem marad erő, meg egymásnak idő.

Ráadásul a fiatalabb generáció nem tud/akar tartósan elköteleződni, ahogy a munkahelyben gyorsan vált, minek görcsöljön a párkapcsolaton. (aztán hogy majd a gyerekkel hogy megszívja válás után, mert csak a több lesz a kompromisszum), az egy más kérdés.

Ja és nem csak fiatalok, az életközepi válságnál is jellemző, hogy a másik lesz a hibás a saját kiégésedben, tanácstalanságodban -> elsőre ott is a válás tűnik jó megoldásnak.

Tudjátok mi az érdekes? Fiatalok többségében, összeházasodnak, gyerek aztán válás.(körülöttem most elég sok ilyen van) Tehát sok esetben csak a gyerek csinálás/ utódnemzés miatt jönnek össze. Aztán válnak szét, mert nem bírják egyrészt a feszkót és koordinációt ami a gyerekkel jár? Vagy az egyik fél telibeszarja az egészet? Cáfoljatok meg, vagy magyarázzátok meg! Jöhetnek ismerőseitek példája is.

[slejmshow]

Sír a náci szája, hogy 5 gyerekkel nem tud megélni és kérne méltányosságot, miközben a pártja évtizedig hajtogatta, hogy nem jár semmi a “megélhetési gyerekvállalóknak”, meg hogy “addig szülj, ameddig a p��nztárcád ér” és egyéb épületes baromkodásokat. Most persze kellene neki a szolidarítás, miközben a teljes politikai pályafutása nem szólt másról mint élet- és emberellenes ideológiák terjesztéséről és embercsoportok elleni hergelésről. Minden együttérzésem a gyerekeinek, egyedül őket sajnálom ebben az egész rettenetes helyzetben.