#Elteszi

[versinator]

Elteszi directum

Szőlejében lantjával oldozod változást Jegygyűrűre becsesebb többől egésszen Ciprusnak zsámolyánál elaltatja kakálást Tábori krutz fordúlj tetézzen

Ikrát melancholiának értelmemet dugást Írásaiból szerelmétől izráel veszen Korpádra szekerembe tanúló mondást Egri nyájasabban oldalába könnyezzen

Készítenek kádár mesterember templomaim Poétás epistola érhesse magosan Odinnak orrokat paphon hamvaim

Csízzel kapcsolva bíztatta katonásan Dicsekedve hajtottak simois vállaim Mentenek ekképpen kitalálom magyarosan

[matekonkol]

Említettem már itt a TANERŐ című filmtervünket,

amit "szerencsés" időzítéssel ennek a tanévnek az elején adtunk be a Nemzeti Filmintézethez Vida Orsolya írótársammal. A történetet disztópiának (negatív utópiának) írtuk, pár év múlva, a jövő Magyarországán játszódik. Elvileg. Azt már az írásakor is sejtettük, hogy ha nem nyerünk rá időben támogatást, a valóság utolér minket – azóta ez a státusztörvénnyel és a könnygázzal részben meg is történt. A hét eseményeinek hatására szeretném három részletét megosztani a történetünknek.

15. jelenet:

"Január első tanítási napja. Kata és Peti érkeznek az iskolához, látják, hogy hatalmas sor alakult ki a bejáratnál. Eszter felhívja Katát, hogy ő már előrébb áll, és már látja, hogy mi a baj, felszerelték a beléptetőkapukat. Matyi is megérkezik a suli elé, Kata kihangosítja a telefonját. Eszter nem érti, hogy ez most miért történt, hiszen ez még csak egy tervezet volt. Peti szerint ez biztosan Géza (az új igazgató) buzgólkodásának eredménye.

Átmennek a beléptető kapun, ki kell tenni minden fémtárgyat és mint a reptereken, átvilágítják őket. Miután véget ér az ellenőrzés, mindenkinek bele kell néznie egy kamerába is, hogy levegyék a mintát retina-szkenneléshez. Az aulában kitett monitorok videói az új felsőoktatási törvényt ismertetik: állami egyetemi helyet csak két módon lehet szerezni: “önkéntes” katonai szolgálattal, illetve a lányoknak már egy gyermek után is jár az állami hely. A hangosbemondóban arról tájékoztatják a diákokat, hogy további információkat az osztályfőnöküktől kapnak, így az első óra elmarad.

Bakó István (történelemtanár, osztályfőnök) olyan elegánsan és vidáman sétál be a terembe, mint még soha. Elmondja, hogy a DÖK-öt feloszlatták, és az utolsó órák ma elmaradnak, hogy a végzősök részt vehessenek a Honvédség kötelező toborzó előadásán. Látszik rajta, hogy teljes mértékben elégedett a változtatásokkal, amikor elkezd arról moralizálni, hogy az igazi magyar a hazáért mindent feláldozna, és aki ezt megtagadja, azt hazaárulónak fogják tartani. “Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete” – idézi. Szerinte egyébként is szerencsések a diákjai, mert az anyaság csak nőiesebbé tesz, a katonaság pedig csak férfiasabbá."

18. jelenet:

"Bakó határozottan vonul az iskola folyosóján, kollégák és diákok szinte félreállnak az útjából. Az igazgatói irodába nyit be, azonban a két másik igazgatóhelyettes, Árpád és Sándor már ott ül Gézával szemben. Gézát láthatóan zavarja Bakó késése, aki hatalmas önbizalommal ül le az asztalhoz és semmit nem érzékel Géza feszültségéből. Géza hivatalos hangon, magázódva közli velük az újabb tervezeteket, amiket hamarosan be is fognak vezetni. Az első ilyen, hogy a tanárok nem mondhatnak fel, sőt, vészhelyzetre hivatkozva bárhova áthelyezhetik őket, vidékre is. A másik intézkedés szerint 50 fős osztályok bevezetésére is sor kerülhet, a tanárhiányra hivatkozva. Hogy ez milyen tárgyakra és tanárokra fog vonatkozni, arról a későbbiekben lesz döntés.

Árpád már előre dolgozott, és listázta a tanárokat, hogy kiket lehet elmozdítani szükség esetén. Géza ránéz a listára, tanulmányozza, majd felnéz Bakóra és elteszi a papírt. Bakó nem érti, hogy miért nem osztja meg vele senki a tartalmát. Ekkor Sándor beszámol az iskolai toborzás jó eredményeiről és következő lépéseiről, amivel Géza nagyon elégedett. Bakó szorong, csak ő nem csinált hasonló önkéntes feladatot."

21. jelenet:

"Egy független tévé híradójában Matyi TikTok-videóját mutatják, ahogy bemondja viccesen, hogy “találjátok ki, hogy kinek az iskolájában kezdtek sztrájkba a tanárok”, majd magára mutat és táncolni kezd egy vicces dalra. Több bejátszást is mutatnak röviden más városok diákjaitól, ahogy elkezdik követni Matyi formátumát a saját videóikban, ahogy egyre több gimnázium csatlakozik a sztrájkhoz.

Békés tüntetés: diákok, tanárok és szülők élőláncot alkotnak az iskola épülete körül. Felbukkan (a korábban kirúgott, a szalagavatóról erőszakkal kivezetett, liberális) Weiss is, hogy támogassa őket, feleségével és idősebb barátaival együtt.

Egy közéleti YouTube-csatorna beszélgetős műsorában Szegedi tanárnő az egyik vendég egy szakszervezeti képviselő mellett. (Az eddigre a másik oldalra átállt) Bakóval is készül interjú, ahogy az élőláncban áll, és elterjed a rendszert egyébként támogató, de ezért az ügyért lázadó igazgatóhelyettes híre.

Néhány demonstráció után a tiltakozók megszavazzák, hogy elbarrikádozzák az iskolát. Géza rendőrökkel érkezik a helyszínre, akik végül megsokkolózzák Matyit, mint az egyik leghangosabb aktivistát. Annak ellenére, hogy eltávolítanak és letartóztatnak pár embert, a blokád megmarad.

Egy éjszaka, amikor Bakó áll éjjeli őrséget, felbukkan egy csoport kopasz verőember és durván összeverik anélkül, hogy bármit mondanának vagy kérdeznének."

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

[aranysziv]

jó érzés hiányozni embereknek. szülőknek, barátoknak, a párodnak. kissé talán keserédes. de valahogy mégis olyan jó. érezni a szeretetüket akkor is, ha távol vannak. hogy eszükbe jutsz, hogy gondolnak rád, hogy szeretnének veled lenni, vagy azt szeretnék, hogy együtt éljétek meg a különleges pillanatokat. tiszta. még ha egy kis időbe is telik, biztos lehetsz benne, hogy a viszontlátás nagyon édes lesz. tudsz mit várni, tudod számolni vissza a napokat, az órákat. lassan akarnak telni a percek, de már nem kell sokat kibírni. és amikor meg ott vagyunk, akkor csillognak a szemek. akkora a pupillája a másiknak, hogy el is bújhatsz benne akár. sok mosoly. és persze, a szívek összehangolódása. kell ennél több? szerintem nem. szerintem ez épp elég.

kér, hogy küldjek videót, csak úgy, beszéljek hozzá, látni akar. kapott fehércsokit, és elteszi nekem, hogy majd ha hazamegyek, akkor nekem tudja adni. pedig neki is az a kedvence, de mégis rám gondolt. videóban hív fel, mert éppen szól a Kispáltól a Szívrablás, és tudja, hogy mennyire szeretem, és azt mondja, hallanom kell, mintha ott lennék vele. persze, alig hallom, az internet nem elég jó ahhoz, hogy normálisan lássam, és az alkohol miatt állandóan mozgatja a kezében a telefont, hogy még véletlenül sem tudjam kivenni, hogy egyáltalán az énekes a színpad melyik részén áll. az egész egy paca, közben szól a dal, hallom, ahogy ők is éneklik. ülök a kertben, és én is dúdolom velük. a zene összeköt minket. egy barátom ül velem szemben, mosolyog rajtunk. szabadkozok, hogy csak ezt az egy dalt, és ne haragudjon, de nem bánja, hogy felvettem. azt mondja, hogy bárcsak őt hívná fel valaki a kedvenc dalánál. megígértem, hogy majd én fel fogom, aztán néztem tovább az elmosódó alakokat a képernyőn.

most olyan nyugodtabb minden. mintha a vihar odébb állt volna bennem. szeretem, hogy nem érdekel már. de nem ilyen bántott módon nem, hanem békéből. ez is új. már írom, hogy ez (nagyobb részben) kinek köszönhető, de még nem teljes. pedig nagyon hálás vagyok neki. és ha őszinte akarok lenni, akkor bár azokat is nagyon, de most mégsem a találkozásokat várom a legjobban, hanem az egy hét múlvát, mert végig az enyém lesz a kölyök, én fogok rá vigyázni. csak ő meg én a világ ellen, a két konok. alig várom, hogy minden ruhám tele legyen kutyaszőrrel. olyan jó érzés, hogy ekkora bizalmat kaptam. mármint meg se kérdezett mást, hogy vigyáznának-e rá, azonnal rám gondolt, én meg örömmel vállaltam. ideadja a lakáskulcsot is, és ott leszünk főleg, de nincsenek különösebben szabályok, teljesen rám bízza őt is, és mindent is. és már elterveztem, hogy elviszem sétálni a parkba vagy a Margitszigetre, és kap majd ilyen neki való fagyit is, és végig együtt fogunk menőzni. senki hozzám sem mer majd szólni, mikor egy husky jön az oldalamon, és ettől biztonságban fogom érezni magam. persze, egy áldott szelíd kutya, senkit nem lenne képes bántani, de ezt ők nem tudják, csak a mi titkunk. azt is terveztem, hogy viszek plédet, és olvasok, ő meg fetrenghet a fűben. bár amilyen mamlasz, úgyis ott fog főleg rajtam. múltkor is olyan sokat adott a lelkemnek, de komolyan, megmelengette a szívemet, és az, hogy most három napig csak ő lesz velem, az jelenleg mindennél többet ér. nagyon megszerettem. tuti, hogy végig beszélni fogok hozzá, elmondok neki mindent. nem mintha különösebben értené, de azért én szeretném azt hinni. olyan szépek a szemei. mintha nem értené, hogy mi fáj, de érezné. amikor olyan közel jött, és néztem, hogy mennyire világos kék, beleborzongtam, hogy mintha egy pillanatra belém látott volna. utána hagyta, hogy megöleljem. de akkor elsőnek. azelőtt velem is olyan távolságtartó volt, mint mindenki mással. a gazdája azt mondta, hogy tényleg nem jellemző rá, azóta is volt eszében, meg nézte a képeket, amiket készítettünk, és épp ezért gondolt rám. tudja, hogy nagy szívesség, és megérti, ha nem vállalom, de nálam jó kezekben lenne, és a tökfej is örülne, ebben teljesen biztos. így kérdezte meg. eszembe sem jutott nemet mondani. azóta is be vagyok zsongva teljesen. millió képet fogok csinálni.

[holdakcsillagok]

A kék műanyag indián leszáll a fehér lóról, / elteszi az íjat, felül egy koszos éjszakai buszra, / és arra gondol, / a vége felől olvasva ez mekkora happy end.

—Simon Márton, “Atlantisz”, részlet, Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni, 2021

[zoeeozzoeeoz]

Reggeli futás

Mikor az első vevőd, egy idős bácsi, aki láthatóan összekeveredett a pénzével fizetéskor, véletlenül a pult, polcán felejt egy 20 000Ft-ost. Mikor észre veszed, már a bácsinak hűlt helye, gyorsan bezársz, és kirohansz az utcára, hogy hátha még látod, és igeeeeeeeeen! Szóval nekiiramodsz dombnak felfele, közben a bácsi nevét kiáltozva, h álljon meg. Meg is áll, de inkább csak a döbbenet miatt, mert látja ahogy levegő után kapkodva rohanok dombnak felfele és kiabálva. Utol érem, átadom neki a 20 000Ft-ost, hogy ezt ott felejtette, amit nem hisz el, ezért előveszi a pénztárcáját, és igazat ad nekem, mert reggel tette be a pénztárcájába, és most nincs ott, ezért biztos az övé, én is biztatom hogy biztos az övé, mert ő volt az első vevőm, és más azóta nem jött be, és tuti hogy nem az enyém. Elteszi, megköszöni, majd hozzá teszi, hogy egész életében nem futottak utána a nők, főleg nem úgy hogy még pénzt is adnak neki. :D  Ezen jót nevettünk, majd  vissza sétáltam az üzletbe, és ment minden tovább, mintha mi sem történt volna.

[pasztellversek]

csönded

hallgatlak. mély levegőt veszel, a bordáid halkan megroppannak, a tüdőd kitágul, a rekeszizmodon nyugodtan pihen. beáramlik a levegő, az eső utáni pára és parfümömből pár atomméretű darabka. az illatom belebújik a hörgőcskéidbe, boldogok, tudják, hogy minden belégzésednél még többet kapnak belőle, mintha nem is az oxigén, hanem az illatszemcsék miatt keletkezne az inger. ha nagyon figyelek, akkor a szívdobogásodat is hallom, ahogyan vénák a jobb pitvarba ömlenek. a vér körbejárja az útját, ez olyan, mint egy nagyon hosszú, kanyargós körforgalom, amiből nem találod a kijáratot. azt mondják szívizom soha nem fárad el. felmerül a kérdés: miért a szív kapta azt a bonyolult feladatot, hogy szeressen? átáramlik rajta az a vér, amely az ajkaidban lüktett egy csók után, annyira várja ezt az dózist, gyorsabban kezd verni, hátha előbb visszaérnek a vérsejtek. az agyadon is keresztülfut ez a vér, mivel sem összehúzódni, sem elernyedni nem tud: elkezd gondolkozni. képeket idéz fel benned, amiket diafilmként a lecsukott belső szemhéjadra vetít. egymást követi a pupillád által lencsevégre kapott emlékek gyors egymásutánja. feldolgozza és értékeli. kell lennie az agyvelőd mélyén képzeletbeli halmazoknak, nevezzük őket dobozoknak: ebből az egyik jó, a másik rossz dolgokkal van tele, nincs keresztmetszet. a jó doboznak ilyenkor kinyílik a teteje. titokban mindig remélem, mikor a füled befogadja azokat a hanghullámokat, amiket a nevetésemmel formázok, a jó dobozod oldala megzörren. kinyílik és elteszi emlékbe, ahonnan bármikor előveheti őket. ezzel párhuzamosan szalad az ingerület a szívbe, ahol a pulzusod megemelkedik, mert szimpatikus ingert kapott. hallgatlak, csöndedre alszom el.

[telaviv-delhi]

India, Ladakh, Himalája

Intermezzo, Kailash Bar, Padum:

Bálint odamegy a pulthoz, kitesz kétszáz rúpiát és kér négy feles Monkot. 

A pultos kitölti a piát és elteszi pénzt. 

A következõ körben Namgyal cimbora megy a pulthoz, kitesz egy száz rúpiát és kér négy feles Monkot.

A pultos kitölti a piát és elteszi a pénzt.

Ha ennyire sivár a környezet, a marad a befeléfordulás, a lelki élet, abból is a melódráma. Itt van például egy francia párocska, exei egymásnak, de valamilyen szadomazochista megfontolásból mégis együtt csavarognak. És lám-lám, mondja kárörömmel a bennem lakó szakadt ká-európai, a jólét sem garancia a boldogságra. Mondtam is a minap Lars von Trier mesternek, hogy az Antikrisztus után csinálhatna egy sokhelyszínes, beteg, pervez utifilmet, melynek címe és témája a neves ukrán politikus, Satre mondása lehetne: a pokol a másik ember.

Szereplõk: 

- Tete de Boeuf, barátainak csak Böff. Külleme megejtõ keveréke egy kiöregedett, alkoholista rockzenész és a sivatagból sokéves elvonulás után éppen visszatért vándorprófétának, aki kissé meghibbant a meglelt nagy választól, valamint a magányos meditációval értelemszerûen együttjáró recskázástól. Fogkefe hiányában persze a szájhigiénét is elhanyagolta. Ha éppen nem részeg, bánatos szemmel bámulja utitársnõjét, akibe talán szerelmes, esetleg csak azt a tételt bizonyítja, hogy a szerelmet lazán túléli a féltékenység.

- Utitársa, Paola, aki a kulturális önfeladás és az idült sznobéria jellegzetes példájaként indiai névvel és ruházatban vonul Indiában. Étvágygerjesztõen nagyseggû, nagyszemû nõszemély, aki a jelek szerint módfelett élvezi, hogy sikerült meglelnie azt a játszóteret, ahol éppen a nagyseggû, nagyszemû 

nõszemélyek képezik a helyi férfilakosság recskázás közbeni fantáziálás szextárgyügyi fõszereplõjét. Értetlenül szemléli a bíztató mosolyától és ráutaló magatartásától erektáló helyi hímeket: mit akar tõlem ez a sok férfi azokkal a meredezõ izékkel?

- Rádzsú, negyvenes macho, elsõ bemutatkozáskor általában magányos, családalapításra vágyó férfiként mutatkozik be a szebbik nemnek. Amúgy 2 felnõtt férfi apja, családapa HP 

államban, de a külföldi, a társadalmi elnyomás alól kiszabadult pinalázas csajok képezik a vadászterepét. Önmagát light muszlimnak vallja, mértékletesen, lájtosan, de fogyaszt 

alkoholt. Segítõkészen szereti a külföldieket, persze fõként akkor, ha csajok vagy pénz is elõfordul a környezetben. De amúgy is, itt nyugati haverokkal bírni státuszszimbólum, 

nyugati csajt megkúrni meg hát fasztudja, a beérkezés csendes boldogsága, Kossuth díj, a köztársasági elnök meleg kézfogása, esetleg nyelves puszi Brezsnyev vagy Orbán elvtárssal.

Óvatosan Rádzsúval, én most szólok, nagy kópé a csávó, hamar lyuksógorságba lehet vele kerülni, aztán baszhatjátok: ragyogó mosoly, nyílt tekintet, segítõkészség, odafigyelés, a túravezetésnek köszönhetõen kisportolt test, szünni nem akaró 24/24 sárm. Ha meg akarjátok védeni a hölgyetek erényét, akkor 

kötözzétek õket a kaloriferhez. Ha nincs kalorifer, zárjátok a pincébe. Ha nincs pince (hehe, nincs), akkor marad a fürdõszobába. Ha nincs fürdõszoba, akkor bizony egykettõre leszopják Rádzsut, oh, tempora, ilyenek a mai csajok, hova jutott ez a világ.

Böff majdnem kitörte Radzsu mester és a kedves exe között szövődött románc miatt a nyakát.

Helyszín a Kailash szálloda elsõ emeleti hátsó lejárója, sûvít a szél, szemerkél a homok. Böff kolléga már talajrészegen, egy üveg Monk rummal a kezében sajnáltatja magát, óriáscsecsemõ a grillsütõben. Kirúgott a bestia, kirúgott!!!! Oh, anyúúúúúú!. Képzeljétek,kinézte magának a legjobb cimborámat, oszt addig sürgölödött a környékén, míg sikerült megkúratnia magát. Sikerült felcsináltatnia magát egy házibulin, aztán nekem kellett abortuszra kísérnem. Anyúúúúúúú!!!!! Ésatöbbi, egyetértõen iszunk, ha már a hozzá hasonló balfasz barmok keresztényi könyörületbõl való agyonverését a törvény tiltja, kötelező posztnatális abortusz minden idióta számára. Ekkor felbukkan Rádzsu, mindenki figyelmes barátja, oszt Böff az új rokont megilletõ lelkesedéssel, karjait felemelve üvölt - háj, Rádzsú, máj friend – majd Böff eltûnik a képbõl, volt-nincs, teleportált. Bután nézünk, biztosan nem az égiek ragadták el, ennyire nem lehet istenbarma, a felszarvazottak védőszentje, Szent József is illendő temetést kapott.... Böff sajnálatosan figyelmen kívül hagyta, hogy a tibeti építményekben mellõzik az olyan polgári csökevények építését, mint pl. korlát, úgyhogy dobott az emeletről egy ötméteres hátraszaltót a betonba, egy ideig istenáldotta csend volt. Köszöni, jól van, itt-ott megrepedve, de túlélte a produkciót. Másnap reggel már a legnagyobb egyetértésben teázgatott Rádzsúval, és bár csak 5m/óra sebességgel sántikálva, de igazi mazochistához méltó lelkesedéssel inkasszálta a bármilyen eseménynek módfelett örvendező falubeliek együttérzését.

Living together in harmony, community and loving cooperation.

Srinagárban három kézigránát robant, Dzsammuban kijárási tilalom van.

[troger]

TL;DR a humán jegykezelés borzasztó lassú

Felszállunk a buszra, etetnénk a kis pecsételő robotot, nem működik, de szerencsére két kallernéni éppen megdolgozza a jónépet. A Metódus így néz ki:

elővesz egy masinát

beszkenneli a jegy QR-kódját

valamit nyomkod a gépen

elteszi

elővesz egy tollat

rákörmöli a jegyre a dátumot

elteszi a tollat

betépi a jegyet

visszaadja

Nem több 2 percnél jegyenként!

[magikus-miccentyu]

Ez egy 25 másodperces time-lapse a háromszöglevelű madársóskáról (oxalis triangularis), ahogy elteszi magát aludni. Sajnos nem tudtam kivárni az egész folyamatot, talán jovoheten újra megprobalom. Addig is csodaljatok ezt :)

[bythevayviktoria]

Post 164

Előadás után.

Egy srác eltette a telefonom. Mellettem szunyókált édesdeden és óravégkor, lelépett. A mobilommal. 

Imádom végigvenni a fejemben: -rendörségi feljelentést -kártyaletiltást -a biztosítóval cseszekedést -a bizonytalan ideig mobil nélkül lézengést egy metropolban

De veterán mobil elhagyóként, már szinte tolsztojánus nyugalommal kezeltem hogy aminek mennie kell, attól elkell köszönni.

Öregmotorosként háttérképnek beállítottam hogy hova postázzák, hol érjenek el ha véletlenül elteszi valaki. 

Nos barátunk, 1 óra múlva jeletkezett is és annyit írt hogy “ Hey Boo!” és visszaadta a tartozékomat. 

Ez úgy gondolom hogy sikersztori az életemben a többi 15 telefon ellopásom után.

[versinator]

Karavánja muzsikált

Fajmagyar robottá elfeledje mindegyikre Elolvastam elteszi pang hótiszta Televényben packázásit falióra álomvidékre

Carmagnole fölzokog durran podeszta Külföld leó léva szalutálok Népdal gyöngyvirággal angelico elhibázta

Könyveit dudorásznak nyílhat harcdalok Szűkölő dallamára temetést öltve Ráébredek tűntem kértél kardalok

Kihajtasz megőszül őszirózsafának üdítve Menippust csillantva dalaidban eltűnőkre Vonók aszfaltján mondát jelentve

[angelofghetto]

messziről jött ember...

Semmit sem könnyebb hamisítani, mint a történelmet. Ez már közhely.

Belefutottam egy cikkbe, ami szerint a leves “idegen a magyar gyomortól”, és “rossz ételnek” minősül, inkább jellemző a nyugat étkezésére.

Csakhogy én úgy tudtam, hogy a levest, mint úgy egyébként a bográcsban összefőzött ízeket őseink hozták be abba az Európába, ahol mindent sütöttek, főleg nyárson. És hogy egyfajta instant levest is hoztak magukkal, szárított, porrá tört húsok formájában, amit csak egy kis gabona őrlettel megszórva, vízzel felfőzve ehettek a vándorló életmód közepette, a hamar megrakott tűz mellett.

Aztán rákeresek arra, hogy ősmagyar étkezés, és ott megvan a bogrács, meg a leves.

Lehet mondani, hogy az egyik a honfoglaláskor, a másik mondjuk a középkor, de most akkor hogy van? A mai étkezés őrzi az ősit, de a középkorban hirtelen elveszett?

Tovább variálok. Vándorló nép voltunk, oké. Az állatok mennek a csapattal. Gyümölcsöt, fűszernövényeket még csak-csak talál az ember útközben, megszárítja, elteszi, de hogy van ez a gabonával? Azt vetni-aratni-őrölni kell. Ez feltételez némi helyhez kötöttséget. De talán tévedek.

Az a baj, hogy a mai emberek többsége (vagy a hivatalos tudomány?) csak kategóriákban tud gondolkozni. Vagy nomád, vagy letelepedett. Nem tudnak elképzelni egy olyan birodalmat, amely nem statikus: államhatárokkal, kitűzött birtokhatárokkal tagolt, hanem dinamikus, belső mozgásokkal, akár évszakonkénti költözésekkel... mint mondjuk az indiánoknál: van nyári és téli szálláshelyük, egyébként meg mennek a bölények után.

Aztán itt ez a vita a gulyás körül, ami az egyik vesszőparipám. Szomszédaink mély meggyőződéssel állítják, hogy a “ guláš “ ősi szlovák étel. Oké. De mi is a gulyás? Egy olyan étel, amit a gulyás, a gulya őrzője főz. (Ahogy a halász a halászlét.) Rákerestem különféle netes fordítókban, ezt találtam:

Igazából nem sajnálom tőlük, csak minek a cicaharc? Ahogy régen a tűz mellett, itt is jutna mindenkinek. És különben is: “az utánzás az elismerés legőszintébb formája”.. már ha nem fordítják ellenünk.

[most-nem]

Nádas Péter interjú, 2018

Winkler Nóra/WMN: Ekkora regényt hosszú évekbe telik megírni. Mi adja hozzá a késztetést?

Nádas Péter: Az ember sose akar ekkora munkát, ekkora lesz belőle. Thomas Mann is ezt állapítja meg a naplóiban, hogy egy novellát akart írni, aztán a Varázshegy lett belőle, egy elbeszélést, abból meg a Doktor Faustus. Bizonyos anyagok kikövetelik a maguk terjedelmét. Van ehhez közöm, de beavatkozási lehetőségem kevés. És amit lát, akármelyik monstruózus könyvemként, azok már erősen húzott példányok. Mindent igyekszem elhagyni, ami fölösleges, és még mindig ennyi marad.

W. N./WMN: Nem is sejti az elején, hogy ebből ekkora léptékű szöveg lesz?

N. P.: Tudom, hova tartok, de hogy az mekkora terjedelmet kíván, azt nem. Az menet közben adja önmagát, napról napra. Az irodalomban, a Bibliában, az írásosságban, a részletek az érdekesek. A sztori mint olyan, egészen új dolog. Nézzük a régebbi amerikai regényeket – a Moby Dick vastag, Dreiser regényei kétkötetesek.

A rövidséget, és hogy párbeszédek és leírások kövessék egymást, Hollywood kényszerítette ki a szerzőktől. Új tendencia. Az olvasók egy része nagyon szereti, de ez nem irodalmi, inkább filmforgatókönyv jelleg.

Még a legjobbaknál is, mint Hemingway vagy Fitzgerald, ott is, inkább filmet látunk. Ezt a húszas évektől kezdve várták el a kiadóktól, ők a szerzőktől, és világdivat lett belőle. De nem mindenki akar egyszerűsíteni, én például kifejezetten nem akarok, és nem is mindenki tud.

W. N./WMN: Egyszerűsíteni itt annyit tesz, mint meghamisítani azt a gazdagságot, komplexitást, ami valójában az élet?

N. P.: Ezt nem mondanám, mert az ember egyfajta komplexitással él, és ha az benne van egy Csehov-novellában, az rendben van. Ritkábban, de megesik, hogy egy Hemingwayben is. A tömörítés, az költészet. A próza más. Az kiterít. Megtárgyal, a mélyére megy, a háta mögé megy. Megnéz epizódokat, azok sorozatát, szereplőket, nagy elbeszélői folyamokat, amelyeknek egymáshoz alig van közük. Ez a próza dolga. Tömöríthet is, de akkor valami hiányzik, akkor nem derül ki az élet mint epikus folyam. Holott a mesélés, a mesélőkedv éppen erre van kitalálva.

W. N./WMN: Ez trükkös állítás, mert amikor elmesélünk egy történetet, azt mindig szerkesztjük is, kihagyunk érdektelen elemeket, hangsúlyozunk másokat, menet közben vágjuk.

N. P.: Igen, és egy írónak néhány évtized után van is ebben gyakorlata, de azért az utolsó pillanatig érik meglepetések. Amit elfogadunk, tudomásul veszünk, nem ijedünk meg tőle. A nagy ősmesékben, az Ezópusz-mesékben vagy az Ezeregyéjszakában például óriási kitérők vannak. Épp azért, hogy a figyelem ébren maradjon, ami csak akkor lehetséges, ha nincs monotónia.

W. N./WMN: A kitérők, a sorra nyíló érdekes világok arra kellenek, hogy az olvasó ne unja el a szöveget?

N. P.: Inkább azért, hogy találkozhasson az életnek azzal a gazdagságával, amit egyébként is ismer, csak míg a gyerekeit tartja el, a munkáját végzi, célirányosnak kell lennie, nincs ideje rá. Így hát az író kénytelen erre időt szakítani.

W. N./WMN: Mialatt ír, erre végig tudatosan figyel? Hogy létrejöjjenek ezek a gazdag életrészek, megkapja az olvasó ezt az élményt?

N. P.: Abszolút figyelek. Tizenhat dologra figyelek közben. Vagy, inkább száztizenhatra.

W. N./WMN: Melyik szám áll közelebb az igazsághoz?

N. P.: A több ezer. Egy ekkora, testes anyag írása közben, mint a Világló részletek, az ember agya komputerré válik. Egyszerre szöveg- és képszerkesztő. Tudja, hogy mikor, hova és mit tesz, és hogy a harmóniák szempontjából milyen válaszokat kell kapnia. Hogy ritmus szempontból hova tart, és ott milyen megoldások lesznek. Ez állandó előre- és hátrapillantás, visszalapozás, jegyzetnézés. Esterházyval azon sokat mulattunk, mert közös tapasztalatunk volt, hogy az ember zseniális jegyzeteket ír különböző fecnikre, azokat gondosan elteszi, és elfelejti megnézni. Aztán miután lezárta a munkát, előveszi a jegyzeteit, átnézi, mit is csinált, és döbbenten látja, mi lehetett volna, mennyivel jobbat is írhatott volna, de már kiadták, megjelent.

Ez nem baj. Hozzátartozik ahhoz, amit az ember öreg korára megért és elfogad; hogy amit elfelejtek, azt felejtsem el. Az felejtésre méltó.

Lehet hogy jó epizód volt, de nem illik a dolog rendszerébe, nem hiányzik onnan.

W. N./WMN: Ennél a regénynél nem pont ezeket előkeresni volt a feladat? A fontos, nagy emlékek körülötti kicsiket, amiket tárol az az emlékgyökér, de maguktól nem jönnének elő, mert mellékesek.

N. P.: Nem így emlékezünk. Maga gyökeret mondott, én bokornak szoktam nevezni, én a föntit nevezem el, maga az alsó felét mondta. De úgy megy, hogy véletlenül eszembe jut egy ötlet, egy mondat, egy kép, egy szag – mint Proustnál a madeleine íze, ami egy végtelenül egyszerű sütemény –, és arról, mint egy bokor, eszembe jut a többi. Onnantól feltartóztathatatlan. Nagyon sok irányban jut eszünkbe mindenről minden. Ilyenkor íróként gazdálkodni kell, mert az irodalom nem élet, hanem a szavak élete, a szövegélet másfajta élet. De a mintája a gondolkodásban, az asszociációs sorokban van. És ez mindenkinél ugyanolyan. Nincs, aki ne ugyanúgy emlékezne.

W. N./WMN: Mondta, hogy a szöveg olyan hosszú lesz, amilyennek lennie kell. De a késztetés hozzá honnan jön? A testben hol indul az érzet, hogy ezt meg kell írni?

N. P.: Minden létező testrész, ideértve a belső szerveket is, részt vesz ebben. Munka közben egyébként a testrészekben fontos elváltozások jönnek létre, kizárólag ezekre az időkre.

Például, amikor nővé kell változni, mindent máshogy kell érezni, érzékelni. A szó biológiai értelmében. És olyankor az ember megváltozik.

W. N./WMN: De hogyan?

N. P.: Ezt talán csak a feleségem tudná elmondani, de ő is csak a külső jeleivel találkozik. Ez ritkán esik meg persze. A Párhuzamos történetek írása során hosszú hetekre nővé változtam, nőként érzékeltem csomó dolgot. Ebben kutatás is van, utánaolvasás, barátnők, ismerősök kikérdezése bizonyos témákról. Részletes kikérdezések, melyekben nem volt addig részük, és vagy elutasítják vagy szívesen válaszolnak. És utána magamnak is érzékelnem kell tudni ezeket. A szüléstől a behatolásig. Ez nem lehetetlen, egy bizonyos határig. Lehetségesek nagyon nagy hibák is. De szerencsére vannak olvasóim, akik figyelmeztetnek, ha a fantázia rossz irányba megy, óhatatlanul férfi-irányba. Ruttkai Éva mutatta egyszer, hol mindenhol lehet hangot képezni. A feje tetején kezdte és végigmutatta a testét. És jött mindenhonnan hang – a talpából, a lába közéből, és más volt, mint ami a melléből vagy a torkából jött. Egy bizonyos színésznek mindenével kell tudnia hangot képezni. Hozzátartozik a szakmájához.

W. N./WMN: Feltérképezhető, honnan ered a vágy, amiből majd sokára lesz egy könyv?

N. P.: Ezt végül is nem tudom. Tizenegy éves koromban elkezdtem írni és azóta írok. Kész. Pont.

W. N./WMN: Minden nap?

N. P.: Minden nap. Ma is mielőtt jöttek, azokat a jegyzeteket írtam.

W. N./WMN: Naplót írt?

N. P.: Nem. Soha.

W. N./WMN: Időfecsérlés lett volna?

N. P.: Olvasni szeretek naplókat, az egy nagyon érdekes műfaj. De az a típusú fontosságtudatom nincs, hogy önmagam lejegyezzem. És a lejegyzésben mindig van valami másoknak szóló. Vannak naplók, amik nagyon egoisták, Thomas Manntól tíz kötet maradt meg, azokban mindenről beszámol, a legintimebb és legelvontabb dolgokról is. Van egy olyan éntudata, amivel sose rendelkeztem. Én csak kosztümösen, színészként tudok írni. Kell valami áttétel.

W. N./WMN: Az az érzésem, hogy ez az egész írói lét hatalmas szolgálat. Akkor is, ha luxusélet, mert tizenegy éves kora óta ezzel foglalkozik.

N. P.: Annyiban luxusélet, hogy csak azt csinálom, ami nekem szükséges és kell, és egy életen át csináltam.

W. N./WMN: Igen, így értem.

N. P.: Ez luxus benne. De amúgy egy rabszolgaság.

W. N./WMN: Ezt mondom. Hogy ez egy szolgálat.

N. P.: A szolgálat kifejezést a vallás lekötötte, de egyfajta kötelességtudat. Megkerülhetetlen. Minden munkanapnak van egy bevezetőfázisa, és abban vagy valami magaslatra jut az ember, vagy sehova sem jut. De legalább addig eljut, hogy javítsa a tegnapit. Munka, öröm, megúszhatatlanság, csomó minden egyszerre. De nincs ünnepnap, és nem utazom el. Este vigyáznom kell mennyit iszom, figyelembe véve a másnap reggelt. És tudni kell, mikor kell abbahagyni, mikor menni tovább. Hogy milyen kapcsolatokba szabad belemenni, és melyekbe nem, aszerint, hogy a munka éppen hol tart.

Egy szerzetes életét kell élni. Az ember csomó dologból kimarad, amit mások tán észre se vesznek.

Amikor az Emlékiratok könyve megjelent, nagyon jót mulattam, mert többen mondták, hogy erotomán vagyok. Az meglehet, mondtam, ott ülök, évszámra az asztalomnál. De Sade márki is a Bastille-ban ült és írta szörnyűséges fantáziát, aminek a realitáshoz sok köze volt, csak épp nem a sajátjához.

W. N./WMN: Hogy ez a fajta élet aktív lemondás is, azt mindvégig tudja menet közben?

N. P.: Lemondás, igen. Öncsonkítás, valaminek az érdekében. A hosszú terjedelmű munkáknál a legnehezebb azonos szinten tartani magam. A sejtek is kicserélődnek hét év alatt, az ember megváltozik. Bár alapvetően senki nem változik meg, mindenki olyan marad, mint négyévesen volt, de változik, különböző fázisai vannak az életének. Nekem ez nincs engedélyezve.

W. N./WMN: Akkor ez eldőlt, örökké fog élni.

N. P.: Nem, nem, sőt iszonyatos mennyiségű energiát használ el az ember. Prózaírók általában nem élnek hosszan.

W. N./WMN: Nézzünk kisebb egységeket,  a szavakat – például a briftasni, honnan van meg?

N. P.: A pesti nyelvből. Ami a 19. század közepén még német volt, vagy legalábbis kétnyelvű, illetve nem is, legalább ötnyelvű volt, vagy végtelen. Ahogy kezdődtek az építkezések a 19. század végén, úgy vált egyre többnyelvűvé, mert jöttek a ruszinok, a tótok, és hozták a maguk nyelvét, és ez mind összefolyt. Főleg a szakmai szavak, azok a mai napig – vagy a tegnapiig, a mai napig én már nem látok el –, de a tegnapi napig német eredetűek jórészt. Akkor is, ha magyarként használjuk, vagy magyarítottuk.

W. N./WMN: Tudunk hasonlatot tenni a mellé, ahogyan ez a könyv halad? Mondtuk már az emlékek bokrát vagy gyökerét, de van ez a folyamatos megnyílás és visszatérés, amire a bokor csak egy darabig jó, aztán nem, mert csak akkor lenne jó, ha kiderülne, alul minden gyökér összeér. Mit lehet erre a szövegélményre, az összekapcsolódásaira mondani, hogy olyan, mint.... mi?

N. P.: Különböző szerkezetek mozognak egymásba. Ha egy terjedelmes prózai műnek nincs olyan belső szerkezete, amelyen az olvasó ismerősként tud haladni, akkor az szétporlik. A szerző számára is, ő se tud rajta haladni. E szerkezeteknek súlyosabbnak, fontosabbnak kell lenniük, mint magának az anyagnak, mint amit cipelnek. És íróként többet kell a szerkezetről tudni, mint amennyi látszik. Ezt mondják úgy is, csak nem elég pontos, hogy csak a jéghegy csúcsa lóg ki, a többi a mélyben úszik.

W. N./WMN: Igen, ez se pontos, mert itt összefüggésekről, keresztkapcsolatokról van szó.

N. P-: Rendszerekről. És nagyon sok mindennek van rendszere. A szóválasztásnak, annak, hogy mit hagytam ki, mi nem kerül be. A Világló részletek olvasói csomó dolgot mondanak, hogy az miért nincs benne. Mert kihagytam, azért. (nevet) Hogy mit, azt így egyszerre nem tudom elmondani, de végig van gondolva. Mészöllyel és Esterházyval nagyon jókat lehetett szakmai kérdésekről beszélni, és Esterházyval erről is sokat beszéltünk, hogy

egy szöveg nemcsak azt hordozza, amit beleírtak, hanem azt is, amit kihagytak belőle.

W. N./WMN: Szóval nem kimarad, hanem kihagyták.

N. P.: Igen, és a kihagyásainak, mint a zenében, van egy ritmusa, rendszere. Akár mondatszerkezeti rendszere, a hiányos mondatoknak is van rendszere. Kerényi Grácia, a klasszika-filológus, egy idő után észrevette, hogy én elhagyom a névelőket. „Peti, mondta felháborodottan – akkor még nagyon fiatal voltam –, Peti, névelőt nem lehet kihagyni! Grácia, névelőt is el lehet hagyni. Ha valamit akarok vele, akkor névelőt is el lehet hagyni.”

W. N./WMN: Ahogy egy kapcsolatban is mindig tudjuk, mi az, amiről nem beszélünk. De attól az abszolút ott van.

N. P.: A hiány is kiad egy szerkezetet. Az is, amiről nem tudok beszélni, mert nem lehet beszélni, az is. Vannak szövegek, ahol az emberi küllemről egy megátalkodott szót nem ejtenek. Nem tudjuk, hogy néz ki az illető, de a hangról meg a hangvételről mégis érzékeljük. Eörsi Istvánnak tűnt föl egyszer, addig én nem vettem észre, hogy mániákusan tárgyakat írok le, amik tulajdonképpen érdektelenek egy embertörténet vagy egy cselekmény szempontjából. Számomra nem érdektelenek. Bútorok, szobák, hangulatok, látvány, kilátás az ablakon, természet, természeti képek. Esterházynak az tűnt föl, hogy állandóan a natúrával foglalkozom, ő meg állandóan azt ordította, gyűlölöm a természetet! És hát ha elolvassa, akkor látja is; ő nem foglalkozik természettel, legfeljebb tőlem elveszi a természetleírás-szövegeket. Nagy élvezettel. De őt nem foglalkoztatja.

W. N./WMN: A természet nagyon is valóságos, írás közben pedig az ember a saját fejében időzik többnyire, ott kreál meg egy világot, ül egy gép előtt, és...

N. P.: Gép előtt én nem ülök.

W. N./WMN: Hanem?

N. P.: Kézzel írok. Nekem azzal kell foglalkoznom, hogy a szereplőimet lássam. Lássam, hogy mit csinálnak, és lássam a tájat, amiben csinálják, a szobát, a színeket. Ebbe a képernyő, a betűkép látványa zavaró.

W. N./WMN: A kézírásé nem?

N. P.: Automatikusan írok. Az ölemben, valamilyen papíron, és kibámulok az ablakon közben.

W. N./WMN: Szellemi világokat teremt, és mi is a képzeleteinkben vagyunk, mikor olvasunk. Pihenésképp nem szokott fizikai, valódi világokat is megformálni? Mit tudom én, virágot ültetni, tésztát gyúrni, agyagozni?

N. P.: Rettenetesen irigylem a képzőművészeket, hogy ezzel így foglalkoznak. Egészen más a viszonyuk mindenhez. De hát én is anyaggal foglalkozom. És ki kell próbálnom, hogy milyen. Ifjúkoromban a tükör előtt próbáltam arckifejezéseket, gesztusokat, amikkel éppen el voltam foglalva. Mint a festőnövendékek az anatómiaórán, látni, hogy mi miből van, az izmok mit mozgatnak. Ezt meg kellett tanulni. Ma már nem csinálom, de extrém helyzeteket ki kellett próbálni, hogy lássam. Szerepeket kellett próbálni. Remélem, senki nem nézett be éppen az ablakon.

W. N./WMN: Na, és ha mégis?

N. P.: Volt egy idő, amikor Kisorosziban béreltem egy tisztaszobát, és Zsuzsi néni, az öregasszony, aki kiadta a szobát, kivételezett embereknek megmutogatta, hogy én mit csinálok. Nem értették a faluban, mit csinál ez az ember egész nap. És egyszer bevallotta, hogy több emberrel benéztek.

W. N./WMN: Vicces elképzelni az ablaknál lábujjhegyen beleselkedőket.

N. P.: De hát nem láttak semmit, csak hogy ülök az asztalnál, és nem csinálok semmit. Legfeljebb írok, vagy állok egy pultnál és írógépelek. Ezt látták. Ami nem munka.

W. N./WMN: Hát igen.

N. P.: És főleg nem anyaggal. Egy szobrász, Melocco Miklós is dolgozott egy időben Kisorosziban, kalapálta a mészkövet, na az látszott.

W. N./WMN: Gyakran mesélik regényírók, hogy amikor fikciót írnak, és megvan egy szereplő, tulajdonképp hátralépve figyelik, ahogy ő a saját igazsága szerint írja magát, halad és alakul a regénybeli sorsa.

N. P.: Ha van egy figura, igen, azt csak követni kell.

W. N./WMN: De ha itt a valódi emlékeivel dolgozik, akkor hol él át ilyesmi meglepetést?

N. P.: Mindenképp kell meglepetést éreznie az embernek. Ha nem éri meglepetés, akkor az egy kétségbeejtően rossz nap volt. Nagyon érdekes, mert különböző irányokból indulok el valami felé, és ezek az utak, irányok keresztezik egymást. És a kereszteződési pontokat már nem én döntöm el, csak az irányokat. Mikor két út találkozik, az olyan, mint egy természeti jelenség. És a kereszteződési pontok meglepőek. De ha a szövegben ennek a meglepetéssorozatnak nincs valamiféle rendszere, az sánta vagy ingázik.

W. N./WMN: A Világló részletek emlékek rendszere. Ha e mai délelőttünket nézzük – egész másképp fogunk emlékezni rá, maga és én?

N. P.: Hogyne. Egészen biztos. Mások a vektorok, hogy úgy mondjam.

Mind a ketten valami mást hozunk, máshonnan. Az egyetlen, ami tényleg közös, az a nyelvünk.

Mi volt a szó, amit az előbb kérdezett?

W. N./WMN: Briftasni.

N. P.: Briftasni! Nekem eszembe nem jutna megkérdezni, honnan való, hiszen ez rétegnyelv, nem egyszerűen pesti – meg tudom mondani, melyik régi kerületekben mondtak levéltárca helyett briftasnit. A hetedikben, a nyolcadikban és a hatodikban. A többiben nem. Főleg vidékiek mondták. Kisiparosok és kereskedők vették elő a briftasnijukat. A magasabb társadalmi osztályok vagy nem vették elő, mert valaki fizetett helyettük, vagy nem mondtak semmit, csak elővették, de briftasnit biztos nem mondtak, ha valamit, akkor levéltárcát vagy tárcát.

W. N./WMN: Nekem ez a nagypapámhoz kötődő szó, és ő történetesen vidéken, Fejér megyében, Tereskén született, és később a hatodik kerületben élt. Pont, ahogy leírta.

N. P.: Szép. Férfiemlék. Egy nőnek például soha nem volt briftasnija, csak levéltárcája.

W. N./WMN: Emlékszik, amikor pár éve New Yorkban forgattunk és interjúztunk? Kíváncsi lennék, miket tud felidézni a helyzetből, más-e nagyon a kettőnké.

N. P.: Sok mindent. Ezért emlékszik az ember máshogy, mert mindent más szempont szerint néz. Mondja el, maga mire emlékezik, és akkor ahhoz hozzá tudok szólni.

W. N./WMN: Emlékszem a szállodára, ahol lakott, a szalonszerű szobára, ahol forgattunk, a fotel mattarany textilmintájára, ahogy hátradől.

N. P.: A szállodára én például nem is emlékszem.

W. N./WMN: De a legerősebb emlékem, és maga azóta is mindig így jelenik meg előttem, az a gyapjúpulóvere. És, hogy erről beszélek is, hogy ez az egész V-nyakú gyapjúpulóver dolog egy kódrendszer. Amit látunk, egy nagyon rendezett, finom, polgári ruhadarab, de mivel olvastam magától, azt is tudom, micsoda elképesztő, sűrű dolgokat rejt ez szép felszín. Nem becsapósan rejti, csak hogy is mondjam, viselhetővé teszi, megtartja ezt a belső zajlást kifelé a világban. Mindig ez a kép jut eszembe magáról. Egy gazdag, érzékeny, jó minőségű élet textilverzióban.

N. P.: Értem, hogy mit mond. Amióta az eszemet tudom, mindig ezt hordtam, számomra természetes. Most is. Ha zakót is veszek, annak már valamilyen ünnepélyessége van.

W. N./WMN: Ünnepélyes kérdéssel zárom, de a pulóvere elég hozzá abszolút. Nyilván önnél ez nem munka eredménye, hanem alkati kérdés; olyan elképesztő elfogadással, már-már szeretetnek is mondhatnám, olyan humánusan viseltetik minden ember iránt a könyveiben. Mi az a pont, ahonnan ennyi megértéssel, együttérzéssel lehet nézelődni?

N. P.: Ezt magamutogatás nélkül nem tudom megfogalmazni, mert én nem így érzem, nincs ilyen szándékom. Szerintem ez szakmai kötelezettség. Ami nélkül nem működik a dolog. Kifejezetten idegenkedem attól a típusú irodalomtól, ahol az író a hősei fölött áll, és gyakorlatilag lenézi őket, mert buták, hülyék, tehetségtelenek. Mert akkor vagy az van, hogy nem ment elég közel hozzájuk, vagy ő nem áll a helyzet magaslatán. És ezért nem ment közel hozzájuk.

Nagyon közel szeretek lenni, ami egy csomó nem-megengedettet is tartalmaz. Olyan tudást, amit háttértudásnak szoktunk nevezni. Nálam viszont ez az előtér.

[wattdesune]

World of WATTcraft

Hat hello ismet, wattasztikusan szep joejszakat (mert a szajbabaszott oraallitas miatt 7-kor mar olyan erzesem van, mintha hajnal 2 lenne)

Ha azt hitted, megint el fogok tunni ket evre szo nelkul, rabasztal. Mivel nincs semmi stabilitas az eletemben tegnap ejjel arra jutottam, hogy kell valami rutin azokra a napokra; amik inkabb hetek; amikor nem dolgozok valami elkepeszto okbol kifolyolag... mint a szabi... vagy egy self-isolate-es lockdown.

Almomba bazdmeg, mivel en hulye olyan szar elso munkahelyet talaltam eme csopogosen hideg szigetorszagban ami ugynevezett “key worker”-e tett igy nekem a nagy aprilis-majusi lockdown 3 hetig tartott osszesen... oke persze meg mindig jobb, mint a bolti dolgozoknak i guess. Still it kinda hurts... Munkahelyem szorosan kapcsolodik az egeszsegugyhoz (NHS) de szerencsere nem kell fekelyes talpu 89 eves tudobeteg nenibacsik nyalat torolgetnem. Yayy. 

Gondolom nem kell elmondanom, hogy magas fokon aszocialis (nem ANTIszocialis) szemely vagyok. Ez lenyegeben annyit jelent, hogy bar nem vagyok ellene a szocialis viselkedesnek, en magam szeretek kussban megfigyelni. Ennek ellenere sikerult osszebaratkoznom egy par munkatarssal. Weird. Na de visszaterve a munkara, nem dolgoznek szocialis munkaskent vagy korhazi dolgozokent, mert ruhellem az embereket. Szoval “nagy” lockdown alatt sikeresen vegigcsinaltam korulbelul 100 online course-t amit a draga munkahelyem osztott ki a profilomra, szoval mar-mar azt is mondhatom, hogy tulkepzett vagyok egyszeru technikusi munkara, de valamiert megis baszik ra a management, hogy barmit is kezdjenek azzal, hogy mennyire gecire intelligens vagyok. Statisztikai adatok allnak emellett az allitasom mellett, ne kerdojelezd meg az egom :P Egy szo, mint szaz kibaszott unalom amikor be kell mennem dolgozni es meg nem is dolgoztam le ket evet sem... Ha veletlen visszaolvasol regebbi bejegyzeseimre, sose volt igazan szerencsem egy munkahelyen sem. Magyarorszagon kb 5 ev alatt mentem vegig 5 munkahelyen, ami lenyegeben annyit jelent, hogy MINDEN IS UNTAT. Illetve azt, hogy annak ellenere, hogy a statisztika szerint (mer nem en allitom am naha) ertelmes vagyok, egy szaros OKJ-s papiron kivul loszar sincs a zsebembe, nemhogy rendes vegzettseg. Ez mindez azert van, mert anno semmi sem erdekelt, csak az alkotas, most meg mar gecire neheznek erzem magam ravenni arra, hogy nekiuljek beseggelni akarmilyen tananyagot. Megis elkezdtem programozast tanulni magamtol, mert igaz, hogy lassan a 30-hoz allok kozelebb, onnan meg mar csak a nygdijt akarom majd (kit hitegetek, mar most a nyugdijas eveim varom...), lenyeg, hogy kuldjed az energiat, mert nem akarok a tarsadalmi rangletra ezen szintjen meghalni egyedul, depressziosan... megyek is megcsinalom a napi gyakorlast.

Koszi azert, hogy vegigolvastad a mai napi nonszensz faszsagom, valoszinuleg szep lassan elkezdek majd arrol is beszelni, hogy hogyan jottem ki, es lehet csinalok egy started guide-ot arrol, hogy en hogyan kezdtem el ujra epiteni az eletem a minusz 2-rol.

ES NEM IS IRTAM MEG ARROL, AMIT A POST TITLE TAKAR. Nagyon.Nagyon.Nagyonritkan be szoktam logolni WoW Classicba. Mert valljuk be mind veteranok, kik tuti nem olvassatok ezt a retket, a retail egy utolso elszart szegyene az eredeti konceptnek, semmi elvezeti ertek nem maradt benne, hiaba gyonyoru a grafika, hiaba csapatnak bele csilli mountokat meg faszom gear-t, egyszeruen okadekus foslada. Plusz en, mint overly casual szinte sose be nem lepek jatekos, egyszeruen mar nem tudok lepest tartani a kiegeszitokkel. Ket evig laptopom sem volt, azzal kellett szembesulnom, mikor ezt megvettem, hogy az egesz internet egy AD halmaz lett. Konkretan minden kibaszott tetves szajbakurt oldal ahova megyek “lecci ne hasznalj adblockot mert mindmeghalunk” es akkor a youtube-rol nem is akarok beszelni, az telefonon is kurvaszar volt mar egy jo ideje. De most komolyan olyan szivesen visszamennek egy 5-6 evet csak azert, hogy felbereljek valakit, aki elteszi azokat az embereket lab alol, akik ilyenne tettek az egykori kedvenc vilagomat, az internetet.

Szerencsere most jobban elvezem a valosagot, a setakat a dombok kozott, azt, amikor fel kell masznom a hegytetore, ahol lakok es mindenem faj, meg a tudom epp csak nem lihegem ki (nagykunsagi paraszt vagyok, odahaza minden lapos volt) de ja, inkabb megfulladok az emelkedon, minthogy fődeket (ja megkerestem az Ő betut... nem volt egyszeru) lessek, mig a horizont el nem vesz a tavolban.

Ennyit mara, legyen szepsegesen wattasztikus barmilyen napszakod.

[kgyst]

Cso-dá-la-tos, végig is néztem izibe’

Tóth elvtársnak nem a dumája a legjobb, hanem az összes mozdulata, ahogy megszólalás előtt elgondolkodva beleszív a cigibe, 10 másodpercen keresztül, vagy ahogyan leveszi meg felteszi a szemüvegét, a végén meg elteszi az öltöny zsebébe, ma már nincsenek ilyenek. Mondjuk a haját nem simította végig elgondolkozva.

Mekkora retró már.

[timotheusrietbergen]

Arcom amikor

a taxis 2050 forintot kér, a gépbe 2000-et üt be és amikor 3000-et adunk neki csak annyit mond, hogy “ó, köszönöm!” és elteszi...