#Dave világa

[hicapacity]

Ez szép volt Dave!

Egy NERnyi debil,

milliónyi fidesznyik devil,

és ezek inaktiválàsa! Ezen

dolgozik mindenki , aki még nem steril!

Kerűl, amibe kerül! 😎

Keletkezzen lárma 🤟

🌈☮️

[stickalittle]

"kucsmatöltelék" - by Dave világa

Végre valaki kimondja

[angelofghetto]

"Nem értek egyet a jobboldallal abban, hogy ők a nemzeti oldal. Szerintem ilyen nincsen, hogy nemzeti oldal. A nemzet az az egész ország, meg azok a magyarok, akik a határon kívül élnek, akár Erdélyben, akár Londonban. Akkor is magyar vagy, hogyha Trianon miatt kell külföldön élned, és akkor is, ha az Orbán Viktor miatt. Mindkettő elég nagy tragédia a magyaroknak."

Dave világa, youtube

[igazikutya]

Zajok a nappaliból – Traxelektor 2022 11

Van-e olyan párhuzamos univerzum, ahol a Kölcsey/Erkel-féle Magyar Himnuszt leszavazták, és helyette az ultrakonzervatívok nyomására az Ómagyar Mária-siralom Nagy Feró által átírt, majd hangszerelt variánsát üvöltik a feketepólós bedezsoltok a Puskás Stadionban, hogy Világnak világa, virágnak virága, keserűen kínzatul, vas szegekkel veretül! Hajrá magyarok! A valóság ennél sokkal szürkébb és kegyetlenebb. Hét napja történt, hogy bementem a bótba, és mikor már kifelé jöttem, fertőzött voltam. Engem nem igazán sújt se influenza, se kovid, ellenben a dallamtapadás nyilaitól ments meg uram ingem! Szólt a rádió, és gyanútlanul beengedtem az elmémbe egy zanzibár slágert, s lőn mentális tatárjárás, erdőtűz és pokol az hét hetedik napjáig. Egy ponton a zuhany alatt már már azt énekeltem, hogy „nem értem, két szép retek, nem értem, két szép retek-retek”

Fumiya Tanaka nem mai gyerek, az ötvenes éveit tapossa a pali, ellentétben velem, rajta ez nem látszik, de gondolom ritkán eszik rántott húst, cigizve. Ha be akarnánk lőni, hogy az elektronika mely területein van otthon, elsősorban a detroiti technoval illene kezdeni, meg a house-nak a minimal (nem a micro- hanem inkább a breezy) irányzatával, s mindez felkelőnaposan. Életműve főleg EP-kből és kislemezekből épült, így a most megjelenő  One More Thing dupla album (First & Second Part) csak sorban a hatodik/hetedik albuma. Nagyon közel áll hangzásában a korábbi számokban agyon dicsért Hoshina Anniversary anyagaihoz, puha, szinte jazz-esnek tűnő (pedig jazz elemeket nem használó) nanopontos okostechno, simán táncolható és simán elfér egy kávéházban is.

Az Interferenc barátommal meglepően sok névazonosságot felmutató hollandiában élő Ferenc E. van der Sluijs akkor vált széles körben ismertté, mikor Dave Clarke 1996-ban az elektro műfaját gyakorlatilag definiáló dupla mixében, az X-Mix (Electro-Boogie)-ban felmixelte az I-f - I Do Because I Couldn't Care Less felvételét. Ja, hogy mi itt a névazonosság? Hát hogy mindketten Ferik, az I-F, vagy jelenleg IF pszeudóval elhíresült úriember neve is egy rövidítés, az Inter-Ference alakból. 12 év után, The Fetish Death címmel, egy négyszámos EP-vel jelentkezik tehát IF, a műfaj most nem klasszikus elektro, technosabb, némileg karcosabb, sötétebb, főleg innen a guillotine aljából nézve.

Mint underground elektronikával foglalkozó blog, a múlt hónapban elbúcsúztam Björktől, de nem, most nem búcsúzunk. Egy másik alien-lányról van szó, az épp egy korosztállyal fiatalabb María Lucrecia Pérez López-ről, vagyis Lucrecia Dalt-ról. A Berlinben élő, kolumbiai Lucrecia utoljára tavaly júliusban szerepelt a Zajok a nappaliból-ban, akkor Aaron Dilloway-jel készített valami fura pszichedelikus szerelmes poplemezt, korábban pedig nekem inkább a finom női lélek rezdülései kísérleti módban zenei vonalról volt meg.

Az ¡Ay! témaköre is valahol a szerelem múlandósága, és a létezés szerető örökkévalósága körül bolyong, alig van benne elektronika, a pitchfork szerint sci-fi bolero (azz!). A tíz számos történet szerint Preta, a földönkívüli entitás bolygónkra érkezve tapasztalja meg a megtestesülés időbe zártságát, a földi szerelem megfejthetetlen varázsát és ellentmondásait. Az albumot négy (feliratos) videoklip No tiempo , Atemporal, Dicen, Enviada segítettek felvezetni, értelmezni, melyekben természetesen Lucrecia alakítja Pretát.

A nyáron volt 30 éves a Warp Records legendás Artificial Intelligence válogatása, melyből nekem csak a második eresztés volt meg, s ami talán még egy fokkal jobb volt, mint a legendás első. Ezek a válogatások, és még ide tenném melléjük a német Sub Terranean Records hatrészes Dream Injection-jét azok, amiket érdemes meghallgatni, hogyha képbe akarsz kerülni, mi is volt a kilencvenes évek közepének, máig nagy hatású Intelligent Dance Music / Brain Dance / Ambient Techno / Glitch / Drill and Bass cimkékkel megragadható zenei forradalma. Ezek azok a művészek, akikre hivatkoznak, amikor a Detroit-Sheffield-Berlin zenei háromszögről írnak, és ezek a bölcsői mindannak a ma már világszerte létező zenei filozófiának, ami az IDM. A műfaj pionírjaiból sokan máig is aktívak – hogy csak az közelmúlt Zajok a nappaliból számaira hivatkozzak: The Black Dog, FSOL, Biosphere – de vannak új letéteményesei is az IDM-nek. Itt van mindjárt a holland Artefakt duó, akiknek a Delsin Recordsnál október végén megjelent Brain Dripper EP-jének öt felvételéből bármelyiket gond nélkül tudnám besuvasztani az Artificial Intelligence vagy a Dream Injection felvételei közé (az egyik track címe 1992 :-). Nick Lapien és Robin Koek totálisan Sheffield-szabatos, rendkívül kifinomult elektronikát játszik, mely mentes mindenféle hatásvadász közhelytől, és betart minden geometriai szabályt, ami ezeket a műveket „intelligenssé teszi”. Öröm volt minden perce.

Esküszöm, nem vagyok elfogult, de megint egy German Army megjelenés kapcsán írok. Az idén, ha jól számolom ötödik (gyönyörű, igényes kivitelű) kiadványát jegyzi a kaliforniai ötösfogat és fogalmam sincs továbbra sem, hogyan képesek ilyen mennyiség mellett tartani ezt a minőséget. A szintén kaliforniai Jungle Gym Recordsnál ezúttal csak digital és MC formában terjesztett Allocations of the American Nile album egy friss nyári élmény hatására született. A GeAr tagjai szemtanúi voltak a Colorado folyó elapadásának, és a saját bőrükön tapasztalták meg a szárazság hatására feléledő erdőtüzek súlyos pusztítását környezetükben. Törzsi dobgépek zakatolnak a felperzselt, fekete hamuval boritott, üszkös szintetizátorszőnyegeken, távoli csillagok ragyognak a kies sivatag szikkadt csendjében, és az album közepe táján (Trees of Paradise) mintha Genesis P-Orridge szelleme búcsúztatná a halott fák kísérteteit, az erodált, eltékozolt jövőt.

A önhurok csapdájában mondom, a jó elektro ritka, mint az igazmondó marketinges juhász: Client_03 egyike ezeknek. És még a nevét se tudjuk – lehet, ott ül szemben veled a melóhelyeden, kicsit srégen jobbra. Így viszont csak ez a különc pszeudo marad nekünk, meg a szikár, menetelős négyszámosai, melyekből az új eresztés a Sense Combiner címet viseli, és hagyományosan a londoni Astrophonica kiadónál materializálódott.

Red Axes-ék méhekké sztanyiszlavszkíjták magukat, hogy feloldódva a képzeletbeli családban hitelesen tolmácsolhassák a méh-életérzést, persze elektronkában. A négyszámos Electric Bee EP legalább olyan masszívra és redaxes-esre sikerült, mint a szeptemberi Rhythm Passage. Az átlényegülés végén pedig szárnyra kaptak a srácok (3/4).

Sejteni lehetett - vagy legalább is nekem volt egy ilyen érzésem – hogy Vril és Rødhåd közösködésének, a 2020-as Out of Place Artefacts-nak a második része még jobb lesz, mint az első. A két, szólóban is unikális technoművész erényei az Out of Place Artefacts II-n tökéletesen összegződnek. A kifinomultság, virtuozítás és arányérzék vektori eredői vezérlik a teljes albumot. Tulajdonképpen ez egy IDM lemez, de ritmikáját tekintve techno, akkor is, amikor downtempo, mert techno vastagságú masszív cölöpökre építkezik. A törtek, vagy a négynegyeden belüli tört átstruktúrálások nem idegenek egyiküktől se, Mike Bierbach (Rødhåd) ezt keményebb, borostás, Vril plasztikusabb, folyékony vagy ködszerű formában éri el, itt pedig ezek is keverednek, váltogatják egymást, úgy, hogy a teljes 65 perc alatt a színvonal egyeletes marad. Nagyon mesteri a Pangaea/Weltron nyitány, majd az első peak a Nimbus MM (2000)/Astrolabium etap, majd a közepén a Nibiru a második. A tizedik Security Loop bólogatós/csattogós electro downbreakje után (mach muzik, wir machen muzik, also) aztán érkezik a harmadik tetőpont, a Vanitas már dubtechno felvezetést kap, hogy vérbeli technóvá őrüljön, amit a Kozmogenesis visszapuhít trance-es dubtechnóvá, majd megint megnyugszik minden. Az album a WSNWG Records gondozásában jelent meg - ez Rødhåd berlini stúdiójának a neve – és bejelentkezett az idei év Top 12 albumai közé.

Ivan Pavlov morogva lépett be a nappaliba – kinek a fia vagyok? valakinek a fia vagyok! nem mindegy kinek a fia vagyok? Persze nem is ő morgott, csak a szintetizátorai, ők voltak Ivan igaz hangjai, a megszűrhetetlen, cenzúrázhatatlan igazság hangjai, akik helyette beszélnek. Persze sose volt ilyen, ez csak az én fikcióm a fickóra, de mindig ez jut eszembe, ha nevére pillantok, ami a CoH, és mint az tudható két jelentéssel bír, egyfelől a fent elmormolt Son cirilül, másfelől meg van egy ködös magyarázat több helyütt, az aludj vagy ámodjra, de az meg sehogyse jön ki oroszul, angolul, keverve se – hagyjuk, , ha tudsz megfejtést, írd meg! Ami biztos, 1995-ben lépett a haldokló északra, Svédországba. Nagyon sok jó lemezzel bír Ivan, és ezek között a teljesen saját anyagok mellett komoly súllyal bírnak a különféle kollaborációi is ismert (Peter Christopherson, Cosey Fanny Tutti) és kevésbé ismert arcokkal. A COH meets Abul Mogard n��lam az utóbbi kategória, másoknak meg lehet nem, hiszen Guido Zen egy tízéves pályafutással bíró, kb húszlemezes előadó, és olasz művészfilmek zeneszerzője is az IMDB szerint.  

JK Flesh aka Justin Karl Michael Broadrick olyan korrekt wikipedia oldala van, hogy nem hiszed el! Az emberből simán kinézem, hogy ő maga írja és frissítgeti, kábé annyi energia rejtőzhet benne 3 marvel szuperhősben összesen. A Sewer Bait album a cizelláltabb, kifinomultam oldalát világítja meg JK-nek, nem ez a falhozvágó, üvöltözésekkel tarkított noisestream, hanem inkább minőségi, nappalibavaló rhytmic noise-techno elegy, és nagyon jól áll neki, ha éppen nem puzséri decibelekkel zúzza dobhártyánkat, hanem átadja magát az szolid intellektusnak. Azért a lemez kétharmadánál persze beborulnak a dolgok, mint zsákosbilbó plafonja angrygandalf idején, a mélyből kivezetőnek szánt Gutter Levelt a Zóna szomszédságában lévő város vasutasainak szakszervezete szponzorálta, hogy a zárásra annyi energiával végezzük, mint egy végletekig elhasznált mosogatószivacs az akna mélyén. A kiadvány a The Bug-os Kevin Martin berlini kiadójánál, a Pressurenél jött ki.

Utána néztem, 2019. szeptemberében (San LP/Session Extend EP) írtam először az UVB76-ról, majd másodszor 2020. decemberében (Iwia Garden EP). Hogy frissítsünk, ez az a velejéig underground páros, akik nevüket az orosz zümmögőről származtatták, franciák, Gaëtan Bizien és Tioma Tchoulanov kettőse, és zseniális industrial/dub/noise anyagaik vannak (voltak). Probléma, hogy nagyon nehezen követhetőek, minden lemezüket más kiadónál adják ki, és gyakran váltanak pszeudót is, és szó szerint vadászni kell őket, még a mai szuperinformatív kor közepette is. Egy ilyen pszeudó kapcsán írok most, ez az NZE NZE, amelyben a páros a Sacred Lodge illetve Coldgeist néven működő szintén francia Matthieu Ruben N'Dongo-val bővült trióra. A Teenage Menopause Recordsnál – ez a neve! : ) – megjelent Adzi Akal tulajdonképpen rokona a korábbi UVB-76-os zseniknek, talán kevésbé finom, azt is mondhatnám, hogy mocskos, mint a Párizs külvárosi US 25-ös kiemelt útszegélykő, ilyenkor, november idején, és bár semmi életrajzi adatom nincs a harmadik tagról, de ő pofázza, dervülten kántálja végig az anyagot, és sejthetően innen érkeznek a francia afrikai/arab hatások, utalások – az album címe az ilyen téren megbízhatatlan gfordító szerint a nyugat-afrikai ewe nyelven azt jelenti: meg fogja viselni Akalt (ez biztos téves) a bandanév pedig Egyetlen, Egyetlen. Szóval ebből a mixtúrából született egy sokszor sodró, energikus, máskor mélyre merülő, de végig nagyon feszes, és kifejezetten érdekes, komoly zenei anyag, ami helyenként a korai Korai Örömmel is mutat rokon vonásokat. Nem tenném az UVB-76-os kedvencekkel egy polcra, de eggyel alatta marhajól mutat.

Hermione Frank igazi leftfieldista, bármilyen, akár táncorientált anyaggal rukkol ki, az nagyon hallgatós, figyelős lesz. Az új – és még csak második – rRoxymore album a Perpetual Now címet kapta, mindössze négy felvételből áll, és össz. játszási ideje így is 39 perc, szóval ez inkább minialbum. Azt nem állítom, hogy csajos, de hogy lekerekített, játékos és utazós, azt igen. Szeptemberben a The Young Gods kapcsán már Terry Riley-ztam, most az album közepén hallható Sun in C kapcsán tehetném, de ez nem konkrét átirat, csak egy finom utalás, afféle napba hunyorgós, szégyenlős hommage.

A berlini Stroboscopic Artefacts kiadó idei egyetlen kiadványa még év elején volt, és az egykor 8-10 alkotót aktívan pörgető, és évi tíz+ lemezt kiadó Stroboscopic feje, Lucy (Luca Mortello) – aki DJ-ként egyfolytában a világot járja - talán némi motivációs céllal izzíthatta be a másik zászlóshajóval Rrose-zal (Seth Horvitz) közös pszeudójukat, a Lotus Eater(s)-t. A 2018-as Desatura EP után a Plasma a második kiadványa duónak, ezúttal LP. Vakteszten rettenet nagyot buknék, ha fel kéne ismernem a Plasma alapján a szerzőinket, mert ez egy nagyon kevés zajból, plasztikus dobokból, szürke elektronfelhő-zizegésből felépített, pincehideg, szinte meditatív anyag (plazma), ami amúgy nincs távol egyiküktől sem – pláne a kiadótól - úgyhogy valószínűleg nálam van a hiba, és nekem voltak felfokozott elvárásaim a két nagyágyú feltűnése kapcsán. Na, kimondom: kicsit csalódtam.

Megjelenések:

Artefakt - Brain Dripper [2022, Delsin][EP] Client_03 - Sense Combiner [2022, Astrophonica][EP] COH & Abul Mogard - COH meets Abul Mogard [2022, Houndstooth][LP] Fumiya Tanaka - One More Thing (First Part) [2022, Sundance][LP] German Army - Allocations of the American Nile [2022, Jungle Gym][MC] I-F - The Fetish Death [2022, Viewlexx][EP] JK Flesh - Sewer Bait [2022, Pressure][LP] Lotus Eater - Plasma [2022, Stroboscopic Artefacts][LP] Lucrecia Dalt - ¡Ay! [2022, Rvng Intl.][LP] NZE NZE - Adzi Akal [2022, Teenage Menopause][LP] Red Axes - The Electric Bee [2022, Shall Not Fade][EP] rRoxymore - Perpetual Now [2022, Smalltown Supersound][EP] tëlemek - Valehdella [2022, Sin Hilo][EP] VA - The Worst Edits Vol.4 [2022, M3MB3RS 0NLY][EP] Vril & Rodhad - Out of Place Artefacts II [2022, WSNWG][LP]

Traxxemle

Massimilliano Pagliara (öröm lehet ilyen dallamosan bemutatkozni) és Curses - Pepper on the Tongue-ja az izlandi Gus Gus korábbi korszakának kedvelt darabjaira hajaz. Ez az a korszak volt, mielőtt elkezdtek úgy ellágyulni mint polivinylclorid a sugárzó hő hatására. Ilyen szépen buzizni kevesen tudnak - mondja Bayer Zsóti vállamat veregetve, trikolórral nyálát és sós könnyeit törölgetve – de félreértettél, mert megjegyzésem szigorúan zenei értelmben értendő, még akkor is, ha a múltkor negyvenes tanárnéninek néztem a szkrollozás közben elsuuuhanooo Birgir Thorarinsson fotóját a fészen.  

Maruwa, aka Maria Believskaya az élhető világ/emberi jogok törésvonalán túlról, Szentpétervárról, ám egy londoni labelnél adta ki negyedik kislemezét, s meg lennék lepve, ha a hölgy már nem valahol Európában lenne azóta. Ő az a tini, aki hibátlanul integrálta az ezredforduló környékének, ma már old schoolnak nevezhető ismertetőjegyeit muzsikájába, és ezt főleg a tavalyi Steel City Dance Discs Volume 24 lemezén hallhattuk. A mostani Liquid Night EP már zsengébb produktum, de a címadó felvétel bekerült a Traxelektorba.

Traxelektor 2022 11 Spotify playlist

(78/92, 7:01/8:25, 85%)

Traxelektor Playlist 2022 11

µ-Ziq - Pentagonal Antiprism [Hello, Planet Mu] Actress - Fragments of a Butterfly’s Face (Edit) [Dummy Corporation, Ninja Tune] Architectural - Arquitectura Psicodelica [Equal Deep, Self-Released] Architectural - Blue Garden [Equal Deep, Self-Released] Architectural - Project 8 [Equal Deep, Self-Released]

Artefakt - 1992 [Brain Dripper, Delsin] Artefakt - Brain Dripper [Brain Dripper, Delsin] Artefakt - Rail [Brain Dripper, Delsin] Artefakt - The West [Brain Dripper, Delsin] ASC - Oceans [A Storm In Space, Auxiliary] ASC - Nectar [Quantum State, Auxiliary]

Client_03 - Sense Combiner [Sense Combiner, Astrophonica] Client_03 - Morality_Corruption_Splice_Pointer [Sense Combiner, Astrophonica] COH & Abul Mogard - Traverse Within [COH meets Abul Mogard, Houndstooth] CT Kidobo - Infophysix Dub [Malaise EP, Nocta Numerica] Daniel Avery - Near Perfect [Ultra Truth, Phantasy Sound] Daniel Avery & HAAi - Wall Of Sleep [Ultra Truth, Phantasy Sound]

Developer - Everything Vibrates [Muted Icons, Modularz] Developer - Ethnic Rooted [Muted Icons, Modularz] Developer - Ancestral Communcation [Muted Icons, Modularz]

DJ Plead - Louca [Quick EP, Livity Sound] DJ Plead - El Es [Quick EP, Livity Sound] Dogs Versus Shadows - Pier Collapse in Slow Motion [Oracle Mama Dot, Subexotic]

Elektronik Body Girl - Jiburi No Yume [EBG, Emotional Response] Elektronik Body Girl - Alba Blues (Tolouse Low Trax Remix)[EBG, Emotional Response] FaltyDL - One Hitter [A Nurse To My Patience, Blueberry] Fumiya Tanaka - Singers [One More Thing (First Part), Sundance] Fumiya Tanaka - Ky [One More Thing (First Part), Sundance] German Army - Trees of Paradise [Allocations of the American Nile, Jungle Gym] German Army - The Cost of Inaction [Allocations of the American Nile, Jungle Gym] German Army - Finding Only Dust [Allocations of the American Nile, Jungle Gym] German Army - Allocations of the American Nile [Allocations of the American Nile, Jungle Gym] Hieroglyphic Being - When Situations Get 2 Deep (Original Mix)[There Is No Acid In This House, Soul Jazz] Hieroglyphic Being - We Are The Light Vessels [There Is No Acid In This House, Soul Jazz]

iF - Executrix [The Fetish Death, Viewlexx] iF - Diana's Lab [The Fetish Death, Viewlexx] Indio - Phoenix (E.R.P. Remix)[Phoenix, Detroit Dancer] JK Flesh - Sewerbait [Sewer Bait, Pressure] JK Flesh - Gutter Level [Sewer Bait, Pressure] JK Flesh - Flushed Away [Sewer Bait, Pressure] JK Flesh - Cruiser [Sewer Bait, Pressure] Jodey Kendrick - Village of the Damn Fine [Village Of The Damn Fine, Djak-Up-Bitch (DUB] Jodey Kendrick - Totternhoe Castle Red Kites View [Village Of The Damn Fine, Djak-Up-Bitch (DUB] Jodey Kendrick - Ashridge Forest Tatsumaki Tree [Village Of The Damn Fine, Djak-Up-Bitch (DUB]

Juzer - Layer Of Moleman (Unit Moebius Anonymous Remix)[Layer Of Moleman, Rubber] Lotus Eater - Pendulum [Plasma, Stroboscopic Artefacts] Lotus Eater - Filament [Plasma, Stroboscopic Artefacts] Lucrecia Dalt - Enviada [¡Ay!, Rvng Intl.] Lucrecia Dalt - Atemporal [¡Ay!, Rvng Intl.] M3MB3RS 0NLY - The Day Will Come When We All Must Bowdown [VA - The Worst Edits Vol.4, M3MB3RS 0NLY] M3MB3RS 0NLY - Fake News [VA - The Worst Edits Vol.4, M3MB3RS 0NLY] Marco Zenker - Far Out G [Channel Balance, Ilian Tape] Marco Zenker - Carefree [Channel Balance, Ilian Tape]

Maruwa - Liquid Night (Original Mix)[Liquid Night, X-Kalay] Massimiliano Pagliara & Curses - Pepper on the Tongue (Original Mix)[ See You In Paradise, Permanent Vacation] Mister Water Wet - Classicfit [Top Natural Drum, Soda Gong]

Nina Kraviz - This Time (Terrence Dixon Remix)[This Time, Nina Kraviz Music] NZE NZE - Zis Da Tang Zis [Adzi Akal, Teenage Menopause] NZE NZE - Yemendzime [Adzi Akal, Teenage Menopause] NZE NZE - Nkoudang Medza m'Otoughe [Adzi Akal, Teenage Menopause] NZE NZE - Moadzang [Adzi Akal, Teenage Menopause] NZE NZE - A Kele Nkoo Oking [Adzi Akal, Teenage Menopause] Orlando Voorn - Sci-Fi Angel (Electro Mix)[Sci-fi Angel, Goldmin] Orlando Voorn - Amazone [Sci-fi Angel, Goldmin] Plaid - Wide I’s [Feorm Falorx, Warp]

RDS - 2312 [Suite, Kalahari Oyster Cult] Red Axes - The Electric [The Electric Bee, Shall Not Fade] Red Axes - Next One Is Bill [The Electric Bee, Shall Not Fade] Red Axes - Axes In The Sky [The Electric Bee, Shall Not Fade] rRoxymore - Sun in C [Perpetual Now, Smalltown Supersound] rRoxymore - Fragmented Dreams [Perpetual Now, Smalltown Supersound]

Sam KDC & Flaminia - Bitter Root [Grounding, Samurai Music] Samuli Kemppi - Sustain [Cause And Effect, Hidden Tapes] Samuli Kemppi - Release [Cause And Effect, Hidden Tapes]

Shinedoe - Wake Up [Freedom Riders, MTM] Shinedoe - Shine [Freedom Riders, MTM]

Steffi - Irreversible Cessation [The Red Hunter, Candy Mountain] Suburban Knight - French Sisaque [Hi8tus, Deeptrax Records]

Tanya Tagaq - Tongues (Backxwash Remix)[Tongue North Star Remixes, Six Shooter] Tanya Tagaq - Colonizer [Tongue, Six Shooter] Tanya Tagaq feat. Kronos Quartet - Colonizer (Joel Tarman Remix) [Tongue North Star Remixes, Six Shooter]

tëlemek - Vedenalainen Matkailu [Valehdella, Sin Hilo] tëlemek - Planetary J [Valehdella, Sin Hilo]

The Bug feat. Moor Mother - Fuck With Me [Absent Riddim, Pressure] Tim Koch - Rick Motors [Volplaning, Central Processing Unit] Tipper - Groundscore [Marble Hunting, Tippermusic] Vril & Rødhåd - Vanitas [Out of Place Artefacts II , WSNWG] Vril & Rødhåd - Security Loop [Out of Place Artefacts II , WSNWG] Vril & Rødhåd - Nimbus MM.flac [Out of Place Artefacts II , WSNWG] Vril & Rødhåd - Nibiru [Out of Place Artefacts II , WSNWG] Vril & Rødhåd - Kosmogenesis [Out of Place Artefacts II , WSNWG] Vril & Rødhåd - Astrolabium [Out of Place Artefacts II , WSNWG]

[metalindex-hu]

Kedvenc külföldi gitárosaim

Kedvenc külföldi gitárosaim - http://metalindex.hu/2020/12/10/kedvenc-kulfoldi-gitarosaim/ -

Mitől válik valaki az egyik kedvenc gitárosunkká? Attól, hogy a kedvenc zenekarunkban játszik? A tudása, élvezetes, virtuóz játéka, esetleg a kinézete, kiállása, megnyilvánulásai miatt? Valószínűleg mindezek közrejátszanak, bár nem árt, ha alapvetően mégis az általa nyújtott teljesítmény a döntő.

Azt gondolom, a gitárosokkal van a legnehezebb dolgunk. Amelyik bandában csak egy húrnyűvő játszik, ott egyértelmű a helyzet. Ahol viszont kettő, ott különválik egymástól a ritmus- és a szólógitárosi szerep. Egyrészt nehéz összevetni a kétféle produkciót („az almát a körtével”), ha pedig szétválasztanánk a két kategóriát, akkor az nehezítené meg a helyzetünket, hogy számos zenekarban váltogatják a szerepeket: mindkét muzsikus szólózik és ritmusozik is. Így aztán nem is igyekszem különbséget tenni, a kedvenc GITÁROSAIMAT nevezem meg, néhányuknál megemlítve, hogy mivel gyakoroltak rám komoly hatást.

„Gyerekkoromban” mindig is gitáros szerettem volna lenni. Anélkül, hogy technikailag értenék hozzá, ennek a hangszernek a játékát követtem a leginkább figyelemmel – ami a heavy metal-ban nem túl nehéz feladat, hiszen a gitár itt meghatározó hangszer: egyszerre teremt hangsúlyos alapot és lopja el a szólóval a show-t a többiek elől. Dallampárti vagyok és a nótákban az ének mellett alapvetően a gitár (plusz a billentyűs hangszer lehet) a felelős a melódiákért.

Michael Schenker

Jöjjön ez alkalommal is egy rövid személyes történelmi visszatekintés! 1985 végén nálam a következő muzsikusok alkották a gitárosok toplistáját:

1. Ritchie Blackmore 2. Jimi Hendrix 3. Yngwie J. Malmsteen 4. Jimmy Page 5. Michael Schenker 6. Rory Gallagher 7. Tony Iommi 8. Kirk Hammett 9. Gary Moore 10. Dave Murray

’86 márciusában még mindig a Deep Purple és a Rainbow húrmágusa szerepelt az élen, új név volt a listán Randy Rhoads (5.) és Angus Young (9.). 1986 év végén pedig így nézett ki kedvenc szólógitárosaim Top 10-e:

1. Yngwie J. Malmsteen 2. Ritchie Blackmore 3. Kirk Hammett 4. Randy Rhoads 5. Michael Schenker 6. Tony Iommi 7. Dave Murray 8. Glenn Tipton 9. Hank Shermann 10. Jake E. Lee

Ebben az esztendőben egy ritmusgitáros kategóriát is nyitottam, ahol

1. James Hetfield 2. Scott Ian 3. Rick Hunolt 4. Rock’n’Rolf 5. Rudolf Schenker

volt a sorrend. Tudom, nem feltétlenül passzol mindenki ide, de akkor így csoportosítottam őket.

1987 év vége:

1. Gary Moore 2. Juan Garcia 3. Wolf Hoffmann 4. Brian McPhee 5. Bobby Gustafson

Hoppá! Elég nagyot fordult a világ, jól látszik, mely együttesek (albumok) voltak akkoriban nagy hatással rám.

1988: a dobogón a Kai Hansen-Michael Weikath, az Eric Peterson-Alex Skolnick páros, valamint Andy LaRocque. Ehhez képest 1989 év végén a sorrend: Alex Skolnick, Jeff Waters, illetve a Gary Holt-Rick Hunolt kettős.

E rövid bevezető után pedig jöjjenek gitárhőseim az elmúlt három és fél évtizedből (azok, akiket ma is annak gondolok), zárójelben szokás szerint azok az együttesek, amelyekben az előadók számomra a leginkább maradandót alkottak. Első listámon kb. 45 „axeman” szerepelt, ezt szűkítettem le végül 17 muzsikusra.

Rick Hunolt és Gary Holt (Exodus)

Ritchie Blackmore (Deep Purple, Rainbow)

Többször leírtam már, hogy sok évvel ezelőtt a Black Sabbath, Rainbow, Deep Purple, Led Zeppelin, Uriah Heep világa felől érkeztem a heavy metal birodalmába, és a felsorolt zenekarok húrszaggatói közül egyértelműen Blackmore vált az első számú gitármágusommá. Mindenekelőtt a Rainbow-ban, még konkrétabban az On Stage koncertalbumon nyújtott teljesítményének köszönhetően, bár a Deep Purple In Rock és Machine Head albuma dalainak virtuóz gitár-orgonapárbajai is varázslatos élményt jelentettek számomra. Értékelem, hogy Ritchie-nek sikerült „szépen megöregednie”, amikor is a Blackmore’s Night-tal nyugisabb vizekre evezett.

Tony Iommi (Black Sabbath)

Bár a kezdetektől nagy Black Sabbath-rajongó voltam, furcsamód Iommi-t a maga kategóriájában jó ideig nem soroltam a legnagyobb kedvenceim közé. Talán mert nem bravúroskodott, nem virgázással hívta fel magára a figyelmet. Riffjei azonban korszakalkotók, stílusteremtők, különleges, vészjósló hangulattal ruházzák fel az általa az elmúlt fél évszázad során írt a dalokat.

Glenn Tipton (Judas Priest)

Ki tudja, miért, a Judas Priest gitárpárosából mindig Tipton volt számomra a szimpatikusabb. K.K. Downing is szólózott, sőt, könyvében (Éjjel-nappal Judas Priest) többször is hangoztatja, hogy ebből a szempontból méltatlanul kevés reflektorfény vetült rá, a videókon viszont azt látom, hogy kettejük közül mégis inkább Glen volt a vezérhangya, az első számú dallamfelelős. Márpedig emlékezetes melódiáknak a Priest több mint négy évtizedes története sincs híján.

Michael Schenker (Scorpions, MSG)

Az előző bekezdésben majdnem leírtam, hogy a barnáknál kevésbé bírom a szőke hajú muzsikusokat, ami ugye több szempontból is hülyeség, ám az összbenyomásnak ez is része lehet. Amikor a kezdő metalrajongónak van, mondjuk, 50 előadótól összesen 100 kazettája, nem nehéz – akár egyetlen albumon nyújtott teljesítménye alapján is – rátalálni a maga kedvencére. Pláne, ha ehhez egy különlegesen kalandos történet is társul. A Scorpions-tól az egyik első hanganyagom a rádióból felvett debütalbum, az 1972-es Lonesome Crow volt. Ezen mutatkozott be a világnak az ifjabb Schenker, az akkor 17 éves gitáros zseni is. Ezt követően távozott, majd rövid időre ismét visszatért, ennek lenyomata a remekül sikerült, 1979-es Lovedrive album. A Michael Schenker Group-pal pedig a Rock Will Never Die című élő album révén ismerkedtem meg, és máig nem hallottam jobb anyagot a csapattól. Bár az UFO Strangers in the Night koncertlemezét is a gy��jteményemben tudhatom, azon nyújtott teljesítményével valahogy nem nyűgözött le a germán gitáros isten.

Randy Rhoads (Ozzy)

Sajnálatosan rövid élete és pályafutása során Randy mindössze négy stúdióalbumon játszott. Az első két Quiet Riot lemez felejthetőbb, Ozzy Osbourne első és második szólóanyaga viszont klasszikus – nem kis mértékben a zseniális gitárjátéknak köszönhetően. A Crazy Train, a Mr. Crowley vagy a Revelation (Mother Earth) mindenekelőtt Randy jelenlététől, teljesítményétől vált örök kedvencemmé. Tudom, nincs értelme a „Mi lett volna, ha…” kezdetű mondatoknak, de Rhoads-ban ennél sokkal, de sokkal több volt, kár, hogy csak ennyi időt kapott tehetsége kibontakoztatására.

Yngwie J. Malmsteen

Ha az említett muzsikusok nem is állnak mindenkihez egyformán közel, abban talán egyetérthetünk, hogy a maguk műfajában jó néhányan újítók voltak. Yngwie például a neoklasszikus vonalat, Bach és Paganini örökségét hozta be a metal világába. Első két nagylemeze ezért is nagy hatású, forradalmian újszerű anyag. Engem annak idején teljesen elvarázsolt vele, ám a bűbáj végül csupán a negyedik albumig hatott, utána már nem követtem a pályafutását (értsd: nem hallgattam az újabb műveit). Jó volt, de annyi volt: ha előveszem, akkor is leginkább a Rising Force-ot és a Marching Out-ot.

James Hetfield (Metallica)

A csapat tagjai négy-öt évvel idősebbek nálam, így – különösen tizenéves rajongóként – jó ideig úgy tekintettem rájuk, mint bátyáimra. Jó volt látni, hallani, ahogy lépésről lépésre egyre feljebb jutnak, egyre sikeresebbé válnak. Drukkoltam nekik, és az ő sikerük engem is elégedettséggel töltött el. A kvartett tagjai közül számomra mindig is Hetfield volt a legszimpatikusabb, ami talán frontemberségéből is adódott, ráadásul egyszerre töltötte be az általam két legfontosabbnak tartott (az énekesi és a gitárosi) pozíciót. Ellenállhatatlan riffjei nálam jobban ültek, mint Hammett kuszának tűnő szólói, gitárvinnyogtatása. Bár mostanra jócskán fakult bennem a róluk alkotott rózsaszín kép, James-et a mai napig a műfaj első számú ritmusgitárosának tartom (és nemcsak én, de ez ebből a szempontból lényegtelen). Csak részben tartozik ide, de azt is jó volt hallani, ahogy az éneke egyre tisztul, nagyobb hangterjedelművé és ezáltal mind kifejezőbbé válik.

Alex Skolnick (Testament)

A Testament 1987-es bemutatkozó nagylemeze, a The Legacy többek között Skolnick gitártémái, míves szólói miatt vált az egyik kedvenc thrash albumommá. Alex nem az a tipikus metal-állat, inkább intellektuális művész, aki azért ebben a közegben is jól érzi magát. Nálam csapata első öt korongján nyújtott teljesítménye alapján van bérelt helye a halhatatlanok között. Persze azóta is történt egy s más (újkori Testament-lemezek, Trans-Siberian Orchestra, Metal Allegiance, Alex Skolnick Trio stb.), ám hősünk csillaga, azt gondolom, 1987-92 között ragyogott a legfényesebben.

Scott Ian (Anthrax, S.O.D.)

Az Anthrax arca. A moshmaster. A riffkirály. A Halál kérlelhetetlen Viharlovasa. A két lábon járó thrash-történelem. Két zenekarban is örökbecsűt alkotott, magamban vele azonosítom az olyan slágereket, mint a Caught in a Mosh, az I Am the Law vagy az S.O.D.-től a United Forces és a Speak English or Die. Színpadi „bakkecsketánca” is utánozhatatlan.

Bobby Gustafson (Overkill)

Az Overkill-től különösen a második és a harmadik album nagy kedvencem. A csapatot a Taking Over súlyos hangzása és az Under the Influence remek szólórészei, gitárdallamai tették akkoriban egyik nagy favoritommá. Bobby a The Years of Decay megalkotásában is elévülhetetlen érdemeket szerzett, de nekem az a korong már valamivel kevésbé tetszik, mint elődei. Sajnáltam, amikor távozott a csapatból, bár a remekül sikerült Horrorscope album viszonylag hamar feledtetni tudta ezt a veszteséget. Nagyon kíváncsi vagyok, Gustafson milyen teljesítményre lesz képes, milyen témákkal áll majd elő egy másik thrash-nagyágyú, a Vio-lence tagjaként.

Gary Holt/Rick Hunolt (Exodus)

A legendás H-Team, nálam a legklasszikusabb gitárpáros. Szinte az összes szólón megosztoztak, így nem is igazán tudnám megmondani, hogy melyik témát melyikük játssza (a legnagyobb fanatikusok nyilván ezt is vágják, de az összhatást tekintve ez talán nem annyira lényeges). Hozzám mindenesetre egy hajszálnyival – talán fazonilag – Hunolt állt közelebb. Örültem, amikor hallottam, hogy valamilyen szinten visszatér a csapatba. Egyelőre csak koncerteken, aztán nyilván meglátják, hogyan bírja a gyűrődést. Lee Altust most a Heathen is lefoglalja, úgyhogy akár a H-Team reneszánsza is eljöhet…

Kai Hansen (Helloween, Gamma Ray)

Nagyon szerettem a korai Helloween-t, amiben még ő énekelt, Kiske érkezésével viszont még inkább a gitárjátékra tudott koncentrálni. Nem rázott meg különösebben, amikor távozott a csapatból, leginkább azért, mert a Heading for Tomorrow egy zseniális debüt volt a Gamma Ray-től, amin Hansen fényesen bizonyította, hogy nincsenek összenőve Michael Weikath-tal, és kettejük közül ő a kreatívabb személyiség. Új zenekarának is remek albumok sorát köszönhettük, az pedig már csak hab a tortán, hogy a legutóbbi időkig Kai énekhangjával.

Hansen a 2002-es Sziget Fesztiválon

Steve Vai

Nem igazán szeretem az „űrkorszaki” gitárhősöket, akik instrumentális muzsikájukkal igyekeznek porig alázni maguk körül az Univerzumot. Persze elismerem emberfeletti képességeiket, de valahogy nem érint meg ez a fajta zene. Steve Vai (és persze az ifjú Devin Townsend) is az 1993-as Sex and Religion albummal vett le a lábamról, amiben nemcsak technika van, hanem lélek, nemcsak gitár, hanem énekhang is. A lemez által ��tött résen még behussant nálam az eggyel korábbi Passion and Warfare és a 95-ös Alien Love Secrets EP is, de nagyon bírom a különböző felállású G3 produkciókat (Joe Satriani-val és egy vendégmuzsikussal), főleg, amikor egyszerre három gitáron dörren meg egy orbitális rock klasszikus. Személyes szál, hogy 2004-ben élőben találkozhattam és interjút is készíthettem Vai-jal PeCsa-beli koncertjük előtt.

Rocky George/Dean Pleasants (Suicidal Tendencies)

A heavy metalban, azon belül is a crossover thrash-ben meglehetősen alacsony a színes bőrű muzsikusok aránya. Hogy egy képzavarral éljek, a 80-as évek második felében Rocky George is fehér hollónak számított a színtéren. Szerencsére nem csak kirakatembernek vették be a bandába: a gitáros eszméletlen témákat játszott az együttes legnagyobb klasszikusain: a How Will I Laugh Tomorrow… vagy a Lights…Camera…Revolution! nem kis részben tőle vált kihagyhatatlan zenei kirándulássá. Dean Pleasants pedig méltó utóda ezen a poszton: időnként az ő keze is hatalmasakat villan, élmény hallgatni, ahogy játszik.

Dean Pleasants

Josh Homme (Kyuss, Queens of the Stone Age)

A végére egy újabb stílusalapító, a stoner mozgalom arca, az egykori Kyuss riff-felelőse, a sivatagi generátor partik és desert session-ök szervezője. Stoner csapat sok van, de Kyuss csak egy volt, és ugyan nem láttam át a 96-ban megszűnt zenekar belső dinamikáját, de úgy gondolom, hogy Homme volt a banda origója és legfőbb mozgatója. Az a hangzás, azok a témák mindenekelőtt tőle eredtek, és bár a Queens of the Stone Age-ben is voltak jó pillanatai, utóbbi zenekar jóval kevésbé szólt a riffek mindenhatóságáról, mint a Welcome to Sky Valley-t és az …And the Circus Leaves Town-t megalkotó formáció.

Azok közül, akik nem fértek be a szűkített keretbe, öt muzsikusról mindenképpen, legalább említés szintjén szeretnék szót ejteni. Ha azt mondod, Eddie Van Halen, azt mondom, Eruption és az egész első Van Halen lemez; a Panama és a Hot for Teacher, a tapping technika, a lendület és a brillírozás jut eszembe róla. Pepper Keenan-ről (Corrosion Of Conformity, Down) és Mike Amott-ról (Arch Enemy, Spiritual Beggars) az, hogy két zenekarban is nagyot alkottak, azok meghatározó emberei. Dino Cazares szintén egyfajta stílusteremtő egyéniség, neve számomra egyet jelent a Fear Factory Demanufacture albumával, annak hangzásával, dinamikájával. Nuno Bettencourt (Extreme) kapcsán pedig a latinos temperamentum és remek gitáros megoldások ugranak be, amelyekről hamarosan bővebben is írni fogok.

Még egy – kissé ünneprontó – gondolat a végére: idővel sokak glóriája megfakult, s ma már nem akkora héroszok a szememben, mint voltak egykoron, amiről legtöbbször ők is ugyanúgy tehetnek, mint én magam. Életművük persze ettől egy szemernyivel nem lesz értéktelenebb…

Steve Vai

[hicapacity]

[hicapacity]

Vitán felüli, hogy Dave zseniális! Megkerülhetetlen! Pótolhatatlan! Spíler a srác, és NEM tud hibázni! Csak hallgasd végig figyelmesen, és szemernyi kétséged sem marad! 

[igazikutya]

Zajok a nappaliból - 2017 február

Idén februárban a lemezpiac is mintha azt várná, engedjen már a tél. Ez a mostani lista elég februáriasnak tűnik. Az Isolée-t még a kilencvenes években úgy ismertem meg, hogy felvettem a Viva-ról VHS-re ezt a pazar klipet:

Ehe! Így nézett ki, pont így! :) Akkoriban ez a hangzás nagyon új volt. Emlékszem egyből ráfeszültem, mert olyan más volt, mint előtte bármi. A frankfurti Rajkó Müller azóta se aprózta el magát, most is csak egy EP-t kapunk, és ez most a house-ban mozog, kicsit közel van ez az I:Cube (másik kortárs) hangzásához. 2/3-on áll, mert a Pisco és Mangrove is nagyon jó trekk.

A héten dödögtem és puffogtam egy sort Jean Michel Jarre Grammy-díjazása kapcsán, mert nem gondolom, hogy a néven kívül van ott még bármi is. De hogy ne legyek már ennyire negatív, kijelenteném, hogy megvannak napjaink Zsárjai is, mindjárt példálóznék is a Fhloston Paradigmmel, akiktől évente egy-egy hanghordozó érkezik, de mindig valami érdekes szimpatizátorművészeti sziporka formájában.  Ez a mostani Electric Fields is megérdemli a figyelmet. Ha szabad asszociáció, akkor ez lehetne a most futó Expansed cimű nagyon tech-hű sci-fi sorozat zenei világa, egy bátrabb világban (mert amúgy annak teljesen átlagos, alap filmzenéje van) A Detroit Underground gondozásában megjelent Ariadne's Labyrinth – Lost and Found kiadvány egy nemgörög és nemantik tévelygés az elektronika klasszikus alapműfajai (techno, house, jungle, glitch, amb) között.   Az ASC nagyon aktív az utóbbi időkben, ez az EP olyan 6/10-es dubtechno, semmiképp nem húznám le, igenis egy érdekes színfoltot jelent  James Clements és igényes életművet építget tégláról téglára.   2014-ben az Teste / Edit Select – The Wipe / Ascend című kétszámos kooprodukt volt az év egyik legkiemelkedőbb hanghordozója:

Az azóta eltelt időben elsősorban EP-k, maxik formájában aktív  Anthony Scott MacKinnon (Edit Select) most egy koncept albummal állt elő az olasz Antonio Ruscito társaságában.  Egy jellemzően analóg szintetizátor-függönyökre épülő technot hallunk,  ami sötétszürke, mint egy glasgow-i ötórai tea februárban. Najó, nem szürke, csak monokróm, és jól áll neki. A lemez megjárta a telefonomat, azt kell hogy mondjam, nagyon lehet rá menetelni, az a bpm, amit ha tart az ember, nem fog andalogni. A felföldi úriembert még a kilencvenes évek Soma Records válogatásairól ismerhettük meg, mert Percy X néven is publikál. Érdekes egybeesés, hogy az 1991-ben Dave Clarke és Slam által alapított Soma Records (az első Daft Punk cuccok is itt jelentek meg anno) negyedszázados évfordulójára idén sorra fognak megjelenni Soma 25 kiadványok, így Percy X és Funk D’Void is kijöttek egy-egy négyszámos techno remixeket tartalmazó maxival. Maradva még a technonál, a berlini Berghain kiadójánál, az Ostgut Tonnál rajtolt a két ismert dj/producer Marcel Dettmann és Ben Klock Phantom Studies című albuma, ami a néhol dörgedelmes és poroszosan csupasz ütemhajsza egy kifinomult variánsa a két úriember dinamizmusa jóvoltából. A  The Brasserie Heroique Edits sorozat harmadik részeként kaptuk idén a különleges instrumentalitással bíró Mori-Ra négyszámosát. Nagyon bolond, imádom!

Az egykor Coil-ban is megfordult Stephen Thrower David Knight-tal közös duója, a Unicazürn. A Touch Recordsék (Biosphere, Jóhann Jóhannsson, Fennesz) kiadásában egy experimentális-atmoszférikus és nagyon kellemes hanganyagot kaptunk. A Transpadorem két hármas szekvenciából (Breathe the Snake, Pale Salt Seam) épül fel. Legvégül pedig melegszívvel ajánlom a hazai S*10 Records Kozmikus Funk címet kapott válogatását, ami Goma és Csabi barátunk [Buster Keaton (UK)] élő felvételével veszi kezdetét.

Összképében nekem a teljes anyag nyafogási együtthatója túl magas – ez egyébként teljesen trendi dolog – szóval valószínűleg a fiatalabb korosztály köreiből jönnek az alkotók és lesznek a befogadók is. A legjobb, hogy az A38on a Kozmikus Funk előadói akár meg is nézhetők / hallgathatók, eseményről info itt.   S végezetül egy igényes válogatás az 1970-86 közti időszak európai kautrock, korai ambient kulcsműveiből The Microcosm, Visionary Music Of Continental Europe címmel a Light in the Attic jóvoltából. További hírek: - A Plaides csávók maradtak a glitchegyletben - Sebastian Kramer, aka Redshape folytatta a live-jainak kiadását, ezúttal Paris/London EP - Second Woman-ék továbbra is úgy képzelik, hogy felcsavarják az agyunkat tűkkel kivert, ámde lyuggatott fémhengerre, miközben időnként szépeket suttognak fülünkbe. Jót tett az anyagnak a végére elhelyezett extra dubosító hatású Fluxion remix - Luca Mortellaro aka Lucy, a berlini Stroboscopic Artefacts alapítója a Tsugi magazinnak készítette Your Cell Will Teach You All Things című mixét, olyan előadók műveiből, mint a fent említett Antonio Ruscito, Rrose, Perc, stb. - Kijött a T2 Transpotting zenei anyaga is, színes, mint az első kazi volt, listen!

Ariadne's Labyrinth - Lost And Founded [2017][EP] - Detroit Underground ASC - Internal Software [2017] - Arts Transparent Edit Select & Antonio Ruscito - Visitors-Projections [2017] - Edit Select Records Fhloston Paradigm - Electric Fields [2017][EP] -  Hyperdub Funk DVoid - Soma25 Remixes [2017] - Soma Percy X - Soma25 Remixes [2017] - Soma Isolée - Mangroove [2017] - Maeve Marcel Dettmann & Ben Klock - Phantom Studies [2017] - OstgutTon Mori-Ra - The Brasserie Heroique Edits (Part 3) [2017][EP] - Berceuse Heroique Plaid - Bet Nat [2017][EP] - WARP Redshape - Best Of Live Vol. 2 [2017] - Delsin Resoe - Matrix Sequence [2017][EP] - Echocord Color Second Woman - EP [2017][EP] - Spectrum Spools UnicaZürn - Transpandorem [2017] - Touch VA - Dreamy Harbor [2017] - Tresor VA - Lucy - Your Cell Will Teach You All Things [2017][DJ mix] - Tsugi Sampler VA - S-10 Records - KOZMIKUS FUNK [2017] VA - T2 Trainspotting Original Motion Picture Soundtrack [2017] - Polydor VA - The Microcosm, Visionary Music Of Continental Europe 1970-1986 [2016] - Light In The Attic

[metalindex-hu]

Szerkesztőségünk tagjainak kedvenc filmjei – Bársony Péter

Szerkesztőségünk tagjainak kedvenc filmjei – Bársony Péter - https://metalindex.hu/2021/06/07/szerkesztosegunk-tagjainak-kedvenc-filmjei-barsony-peter/ -

Nincs is annál hálásabb és egyszerűbb feladat, mint arra a kérdésre válaszolni, hogy melyik a három kedvenc filmem. Kapásból mondom: Szárnyas fejvadász, Félelem és reszketés Las Vegasban, Alien, 2001: Űrodüsszeia, Ragyogás, Amadeus, Sztalker, Meztelen ebéd, Angyalszív, és még sorolhatnám tovább, de a keretet így is kitöltöttem – még túl is teljesítettem. Ezek mindegyikét szívesen felidézném, de nem engedek a csábításnak, és nem róluk fogok ódákat zengeni, mert egyrészt nem tudok – és nem is akarok –, hármat kiemelni közülük a többi rovására, másrészt, mert ezek elég nyilvánvalóak, popkulturális alapvetések, és nem hiszem, hogy ajánlgatni kellene őket, harmadrészt pedig, mert ott vannak azok a kedvencek is, amik szerényen a háttérbe húzódnak. Szeretek fiókok mélyén kotorászni, és néhány olyan film került a kezembe, amelyek abszolút favoritok, de kevésbé ismertek. Miután ötletszerűen egymás mellé raktam az első hármat, kiderült, hogy mind animációs alkotás. Még az elsőnek napfényre került Tükörálarc is – bár ez csak részben.

Külföldi filmek:

Mirrormask (Rendezte: Dave Mckean, 2005)

A film tervezője és rendezője nem lehet ismeretlen a Rattle olvasói előtt, még ha a nevét nem is kötelező kívülről fújni. Dave Mckean festő, grafikus, digitális művész olyan zenekarok borítóit jegyzi, mint a Machine Head (Burn My Eyes), Alice Cooper (The Last Temptation), a Paradise Lost (Shades of God), a Testament (Low), vagy a Fear Factory és a Front Line Assembly. A képregények szerelmesei sem feledhetik a Batman-Arkham Asylum átlagot meghaladó paneljeit, vagy a Sandman-hez készített illusztrációit. Nevét Az álmok fejedelmének írójaként kult státuszba emelkedő Neil Gaimannal együtt ismerte meg a világ, és együttműködésük számtalan közös művet eredményezett.

A Tükörálarc történetét is régi szerzőtársa írta, Mckean pedig mozgásba hozta képi világának addig statikus elemeit, és a milliószor újrahasznosított „elveszett lány a csudavilágban” sztorihoz olyan mozit alkotott, amelyet épp annyira nehéz elfelejteni, mint amilyen macerás befogadni. Az igazság az, hogy bár egyik kedvenc filmemről van szó, nem tudom racionális érvekkel megindokolni, miért gondolom annak. Valahol a „jó”, az „eredeti” és az „érdekes” határán lavíroz, és az is lehet, hogy csak azért tapadtam rá, mert a szem számára ez a film valóságos orgia. Azt pedig én szeretem. Mckean képi világa rátelepedik mindenre – az összes karakterre, jelmezre, háttérre, mozdulatokra, színekre, képélességre –, és a modern fantasynak is mondható mű úgy funkcionál, mint egy egész estés festmény.

Emellett új dimenziót nyit a CGI animáció felhasználási lehetőségei előtt, és arra mutat rá, hogy a processzorok végtelen kapacitása mellett egy korlátokat nem ismerő alkotói nézőpont is szükséges ahhoz, hogy valóban olyan dolgok kerülhessenek vászonra, amelyek az álmok világán kívül nem nagyon szoktak láthatók lenni. Kis túlzással élve: a Tükörálarc olyan, mint egy másfél órás Tool klip, amit David Lynch és Salvador Dalí rendezett, miután bevették a Pink Floyd koncert mosdójában összeszedett LSD bélyegek jelentős részét.

Akira (Rendezte: Otomo Katsuhiro, 1988)

A hosszú évek munkájával elkészített és teljes egészében kézzel rajzolt mű ’88-as bemutatója óta az anime műfaj egyik alapvetésének számít. Saját korának viszonyai közt akkora költségvetésből készült, hogy külön bizottságot hoztak létre az összetett munkálatok finanszírozására és koordinálására. A rendezői feladatokat Otomo Katsuhiro vállalta magára, aki számára testhez álló volt a feladat, hiszen saját manga sorozatát (több mint kétezer oldal) ültette át celluloidra, és még meg is előzte önmagát – a film hamarabb készült el, mint hogy a végére ért volna a képregénynek. Ez volt az első japán rajzfilm, ami a szigetország határain kívül is jelentős sikereket ért el, felhelyezve ezzel a világ térképére az addig alig ismert műfajt.

Az Akira – anime a maximumon, a legjobb formájában. Csordultig tölti a filmet mindaz, ami az anime lényegének számít, de szerencsére annak maníros szélsőségeitől és émelyítő cukiságaitól mentesen. Nem hinném, hogy gyerekeknek szánták volna, mert patakvér, kiomló belek és szitává lyuggatott szerencsétlenek is akadnak benne, és komplex világának befogadása is feltételez egy mentális érettséget. Feszesre húzott két órájában részlet-gazdagon és spórolásmentesen peregnek a (felnőttes) események, amelyek történetesen motorozó fiatalok körül eszkalálódnak katasztrófává. Utcákat felszántó bandák, vallási szekták, anarchista lázadók, korrupt politikusok és a hadsereg érdekei feszülnek egymásnak egy összeomlás szélén táncoló társadalom olvasztótégelyében, a középpontban különös képességekkel bírók egy szűk csoportjával, közülük is az egyik főszereplő, Tetsuo metamorfózisával.

Szerintem a lelke mélyén mindenki vágyik rá, hogy legalább egyszer az életben olyan ereje legyen, mint amilyen Tetsuo-nak van ebben a filmben – függetlenül attól, mekkora kataklizmába torkollik az egész. A legkevésbé sem tartom magam anime rajongónak – néhány kivételtől eltekintve hidegen hagy ez az egész –, de az Akira minden tekintetben külön kategória.

Renaissance (Rendezte: Christian Volckman, 2006)

A harmadikként műsorra tűzött alkotás sem az átlagos filmek sorát szaporítja. Elmegy addig a végletig, ameddig – egyáltalán bármilyen filmben – el lehet menni. Az angol-francia-luxemburgi produkcióban készült alkotás kizárólag két színnel dolgozik: fekete és fehér, semmi más. Egy pici halványszürke ugyan itt-ott befigyel – főleg üvegfelületek megjelenítésekor –, de a zsigeri élményt a létező legnagyobb kontraszt dinamikájára, a két véglet tű-éles és fájó elhatárolódása adja. A fekete és a fehér közti színspektrum hiányában a filmet kizárólag a mozgás tölti meg élettel – azt viszont magas szinten teszi. Élő emberek arcjátékát és valódi mozdulatait ültették át a fiktív karakterekre, így legapróbb mozdulataik és a környezetükkel való interakcióik is hiteles személyeknek, hófehér fényben mozgó, hús-vér figuráknak láttatják őket.

Az emberrablási ügyet felderítő Karas története a jövő Párizsában játszódik, tech-noir díszletek közt, Hollywoodra jellemző profizmussal és jó adag franciás-európai önállósággal. Az angol nyelvű verzióban olyan színészek hangján szólalnak meg a karakterek, mint Daniel Craig, Jonathan Pryce és Ian Holm. Nagypályán játszik a Renaissance. Az animációs filmek iránt érdeklődők számára ajánlott darab.

Paths of Hate (Rendezte: Damian Nenow, 2011)

A fő fogások után – afféle desszertként – érdemes megnézni Damian Nenow tízperces művét, a Paths of Hate-et. A csodás animációval és brutálisan jó vágásokkal életre keltett, viharos intenzitású történet szemnek és agynak is fokozott élményt jelent. Lengyelek készítették, és a második világháborúban játszódik. Érdemes feltekert hangerőn nézni, mert a zene és az effektek is tízpontosak.

Magyar filmek:

Kontroll (Rendezte: Antal Nimród, 2003)

Ezt nem is kell magyaráznom. Hirtelen döntöttem úgy, hogy beveszem az első háromba – épp ment a tévében és ráragadtam megint. A Kontrollt könnyű szeretni, mert adja magát. Akárhányszor látom, mindig az jön át, hogy erős, jól összerakott mozit nézek. Biztos, hogy kult film lesz belőle. Talán már az is.

A tizedes meg a többiek (Rendezte: Keleti Márton, 1965)

Ha Sinkovits Imrét említik, mindig Molnár tizedes képe ugrik be, meg ez a film és a parádés szerepeket játszó többiek. Valahogy konzerválódott itt a humornak egy olyan zamata, amely évtizedek múltával sem tűnik avasnak, lejárt szavatosságúnak. A vörös farok persze belóg a végén, de ennél több kivetnivalót nem is tudnék felhozni ellene. Túlélte a kort, amelyben született. Úgy lett klasszikus, hogy ez a jelző ebben az esetben nem olcsó plecsni egy kopott szmokingon, hanem nevetésekből szőtt glória, ami csak jó vígjátékok egén szokott megjelenni.

Isten hozta, őrnagy úr! (Rendezte: Fábri Zoltán, 1969)

Van valami félelmetes abban a joviális, vállveregető terrorban, amit a Latinovits alakította őrnagy gyakorol a kegyeit leső, mindenért hálás család felett. Ugyanakkor meg nevetséges is az egész. Abszurd humor, magyar módra. Örkény műve olyan filmes köntöst kapott, hogy az alapműből ennél jobb adaptációt csinálni – de facto – lehetetlen. Külön öröm számomra, hogy tőlünk alig tíz kilométerre forgatták: Szarvaskőn, ahol – ahogy a busz átvitt rajta –, gyakran megakadt a tekintetem azon az útkanyaron, amelyen az őrnagy busza is közlekedett.

Zenés filmek:

A zenés filmekkel hadilábon állok, konkrétan ki lehet velük űzni a világból. Talán A fal az egyetlen, amit mint filmet is nagyra értékelek – a zenéjéről nem is beszélve –, és talán még a Karácsonyi lidércnyomást, azt viszont kizárólag Tim Burton zseniális-groteszk figurái miatt. Ha mégis zenés film kerül szóba, maradok az örök kedvenc Barakánál – ami viszont elég ismert ahhoz, hogy csak megemlítem itt, és nem lihegem körbe. Ezen a vonalon viszont eszembe jut a Barakához némileg hasonlóan elgondolt Naqoyqatsi. Ez egy trilógia harmadik darabja, és csak tág határok közt értelmezhető hagyományos filmként, mert sem története, sem szereplői nincsenek. Van viszont Philip Glass zenéje, amire a rendező, Godfrey Reggio digitálisan megbolondított képi szekvenciákból álló világot épít – áramlást kapcsol az áramláshoz –, a végeredmény pedig egy hangokból és vizuális élményekből komponált, szemkápráztató mozi, amit inkább képzelek el egy koncert hátterében, vetített installációként, semmint „leülök a kanapéra és megnézek egy filmet” élményként. A maga módján elsőrangú darab, de ha valakiről lepereg, meg tudom érteni.

[metalindex-hu]

Grungery évértékelő 2018 – Bobál Kati, Kiss Ákos, Pintér Miklós

Grungery évértékelő 2018 – Bobál Kati, Kiss Ákos, Pintér Miklós - http://metalindex.hu/2019/02/09/grungery-evertekelo-2018-bobal-kati-kiss-akos-pinter-miklos/ -

Nem volt könnyű lezárni, annyira jó volt! 2018 mozgalmassága, zenei színessége minden eddiginél nagyobb kihívás elé állította az év végi toplisták készítőit. Mi, a Grungery-nél az eddigiektől eltérően nem külön-külön, hanem egyetlen közös posztban foglaljuk össze az aktuális évi kedvenceinket. A Grungery-teamből Bobál Kati, a Grungery hivatalos fotósa, Kiss Ákos szerző, valamint Pintér Miklós alapító-főszerkesztő foglalta össze a 2018-as kedvenceket és tekintett egy kicsit előre 2019-r. Top tíz lemez, dal, koncert és néhány gondolat az évről, sok-sok zenével!

 Grungery évértékelő 2018 (Fotó: Pintér Miklós)

Bobál Kati 2018-as évértékelője

AZ ÉV LEMEZE: PEARLS OF LONG LOVED YEARS – THE 47TH PARALLEL NORTH

AZ ÉV LEMEZEI – TOP 10

Pearls Of Long Loved Years – The 47th Parallel North

Trillion – Like Water

Walking Papers – WP2

ÉK – Whatever It Takes

Alice in Chains – Rainier Fog

Greta Van Fleet – Anthem Of The Peaceful Harmony

Red Sun Rising – Thread

Stone Temple Pilots – Stone Temple Pilots

Monster Magnet – Mindfucker

Black Rebel Motorcycle Club – Wrong Creatures

Végighallgatva az idei év albumait, boldogan mondhatom, hogy a tehetséges magyar zenészismerőseink kiemelkedő művészi és zenei teljesítményt nyújtottak. Változatos, eredeti, szívbemarkoló zenék születtek, gazdag érzelemvilággal és mondanivalóval.

Számomra minden idők egyik legszebb albuma lesz a Pearls Of Long Loved Years mesterműve, mely egyaránt repít magasságokba és mutatja be egy zenei lélekvilág sötét oldalát is. Áron Andris minden formációja zseniális, amiből a Trillion a kedvencem: Alice in Chains-es hangzásával egyszerre megkapó, inspiratív, szomorú, erőteljes és elgondolkodtató. Az Ék eredeti, színes, dinamikus.

Ami pedig a külhon albumait illeti, nos, a Walking Papers Nick Cave-re emlékeztető hangzása csak a seattle-i szeretett zenei múlt egy kiváló tovább mozdulását sugallja. Alice in Chains és Stone Temple Pilots – két nagy múltú együttes, mindkettő külön világ, de abban hasonlóak, hogy két zseniális és utánozhatatlan énekes elvesztése után kellett folytatniuk. Milyen jó, hogy nem adták fel! Az Alice in Chains mélységes, szomorú, dallamos, a Stone Temple Pilots szexi, dinamikus. Greta Van Fleet Led Zeppelinre emlékeztető világa igazi örömzene. A Red Sun Rising munkáit eddig nem ismertem, de ez az album elvarázsolt. A Monster Magnet hozza a formáját, tökös, vidám, ördögi, míg a Black Rebel Motorcycle Club léleknyugtató.

AZ ÉV DALAI – TOP 10

Pearls Of Long Loved Years – Awake

Ék – Mountains II

Ozone Mama  – Moon Pilot

Trillion – Paranoia Blues

Clutch – Gimme the Keys

Gaz Coombes – Walk the Walk

Dave Matthews Band – Here On Out

Black Rebel Motorcycle Club – Spook

Tej – Hullaház

Alone in the Moon – Ruin Pop

Kezdjük Ozone Mama Moon Pilot című dalával, amelyet két alkalommal is volt szerencsém koncerten hallgatni az együttes lemezről ismert felállásában. Mindkét alkalommal őrült katarzisba és önfeledt táncba torkollott a dolog!

Hasonlóan változatos, katartikus élmény az Ék Mountains II című felvételét hallgatni, a hozzá készített hihetetlenül eredeti videóklip (Szombath Máté és a Cineast által) is fantasztikusan visszaadja a dal képi világát! Ami pedig a képi világot illeti, az enyémhez a Trillion dallamvilága áll nagyon közel, a zenéjük inspiráló forrás a fotósmunkámhoz. A kettősség az Awake dallamában is egyértelműen jelen van (Dream – Awake, ez a két dal áll párban a Pearls Of Long Loved Years CD-n).

Még egy fontos tényező volt  a dalok választásában: a ritmika. A Black Rebel Motorcycle Club és Gaz Coombes csupa ritmus. A Clutch-ot nem kell magyarázni, hajmeresztő zene! A Tej Hullaház című dala engem picit a Nine Inch Nailsre emlékeztet, amit nagyon szeretek, Pálinkás Tamás dalszövegei pedig igazi költészetet takarnak. Az Alone in the Moon szintén ritmusos, polgárpukkasztó üzenettel, szatirikus, klassz képi világgal. A végére maradt a Dave Matthes Band: a hang, ha szerelmet akarsz vallani.

AZ ÉV KONCERTJEI – TOP 10

Pearl Jam – Prága, július 1.

Pearl Jam – Padova, június 24.

Walking Papers – A38 Budapest, október 1.

Ozone Mama, Freedom Hawk – Robot, május 10.

Trillion – Like Water lemezbemutató, Akvárium, május 11.

Superunknowns, Pear Jam – Ellátóház, december 6.

Esernyős Live – The BlackBirds – Beatles / Fehér album 50, november 15.

Alone In The Moon – Robot, október 4.

Pear Jam koncert, Muzikum, június 1.

The Trousers – Invisible Darkness lemezbemutató koncert, Muzikum, szeptember 28.

A Pearl Jam a kedvenc együttesem, idén végre élőben is láthattam őket – először és mindjárt másodszor is. Az egyik ismerősünk, Jason Leung, pár éve egy teljes, kontinenseken átívelő turnén keresztül végigkísérte őket, aztán egy könyvet is írt a történetből. Őrület! Pedig a klubkoncerteket szeretem a legjobban, mert azok zártabbak és ezzel együtt sokkal intimebb is ott a hangulat. Ez volt a zseniális a Walking Papersben is: egy ilyen kaliberű együttes tagjai karnyújtásnyira zenélnek tőled, a koncert után pedig lesétálnak a színpadról, és bemutatkoznak. Felfoghatatlan és felejthetetlen este volt! Az Ozone Mama Robotban játszott koncertje ma már csak múltidézés, de örök, boldog emlék lesz!

Trillion. Megint csak a kettősség, életem egyik legjobb élménye, bár ezt a fotósárokból néztem végig, a Crumble Me-nél pedig elvesztettem a fejemet. Az Ellátóházban megtartott, decemberi Superunknowns és Pear Jam koncert is legendás lesz: Kövi Lóri szó szerint a vérét adta érte, úgy énekelte végig a bulit. A Blackbirds az egyik legjobb Beatles tribute együttes, mindig maximális pontossággal interpretálja a liverpooli hangzást és zenei világot. Az Alone in the Moont először hallottam élőben, nagyon élveztem a bulijukat, kiválóak voltak. És persze ott a Trousers, akik kedvesek, sugárzóak, szuper hangulatot csináltak: szóval igazán a koncertezésre születtek!

MIT VÁROK A GRUNGE-TÓL 2019-BEN?

A grunge dallamos szomorúsága sok jelenleg aktív bandát és szólóművészt inspirált. A zenei világa a mai napig hallható, fellelhető sok-sok aktuális alkotásban is. Noha a kilencvenes években született együttesek egy része ma már más utakon jár, messze elkerülve azt, ahonnan eredetileg indult, de utat mutattak, olyan zenei utat, amit napjainkban is sok fiatal alkotó tart követendő példának. Magyarországon is rengeteg példát lehetne felsorolni, akik mellett kiváló tribute együttesek tartják életben az eredeti grunge együttesek repertoárját. Emberközeli klubbulik, baráti hangulat és kiváló dalok: a közönség valójában a zene szeretete miatt jár a koncertekre.

Hát ezt várom a grunge-tól a jövőben is: tanítsa meg az embereknek szeretni a zenét és jó hangulatú, baráti koncertekkel legyen közösségformáló hatása!

Bob Kat

___

Kiss Ákos 2018-as évértékelője

AZ ÉV LEMEZE: BLACK STONE CHERRY – FAMILY TREE

AZ ÉV LEMEZEI – TOP 10

Black Stone Cherry – Family Tree

Godsmack – When Legends Rise

Ozone Mama – Cosmos Calling

Pearls Of Long Loved Years – The 47 th Parallel North

Alice in Chains – Rainier Frog

Mike Shinoda – Post-Traumatic

P. O.D. – Circles

NB – Belépő

Walking Papers – WP2

Story Untold – Waves

Mindig nagyon várom a Black Stone Cherry lemezeit és sosem kell csalódnom. Idén sem történt ez másképp. A Godsmack sem egy nagy meglepetésekkel szolgáló banda, kiszámíthatóan imádni valóak 2018-ban is. Az Ozone Mama egy, a stíluson belül is magas színvonalú albumot tett le az asztalra az év elején, nem véletlen, hogy ezt az anyagot már egy kaliforniai kiadó, a Ripple Music gondozza. A P.O.D. új lemezéről csak annyit mondanék, hogy #AlwaysSouthernCaliforniaInMyHead.

A kilencvenes évek grunge és rockzenéjében volt valami kísérleti. A művészek szabadon alkottak, a producerek, kiadók pedig kockázatokat vállaltak. (Ugye megvan a Pearl Jam Vitalogy című albuma?) A Pearls Of Long Loved Years lemeze kicsit ezt az időszakot hozta vissza nekem: szabad muzsika, hosszú számok, fura átmenetek, mégis sokszor pörgött egymás után, amolyan „belefeledkezős módon”. Nagyon rég hallottam ilyet, főként magyar előadótól!

Az Alice in Chains új lemezéről már mindent leírtak, és amúgy sem találom rá a szavakat a megjelenése óta. De nem lehet szó nélkül elmenni Mike Shinoda szólólemeze mellett sem, amelynek már a címe is egyértelműen utal arra, hogy mi lesz Chester halála után. Egyszerre fájdalmas és reményteli ez az anyag.

Gondolom, sem a Halott Pénz, sem a punnany massif, sem más élőzenés rap-produkció nem tartozik a Grungery olvasók toplistás előadói közé [tényleg nem, nagyon nem – a szerk.], de itt van NB, aki ugyanebből az alomból jön, #megállíthatatlan flow-val: prekoncepciók nélkül nagyon ajánlom mindenkinek.

Jeff Angel a tények ellenére másodhegedűsnek tűnt a Walking Papersben, pedig egy hatalmas dalszerző és frontember, aki most újra bebizonyította, hogy a híres neves zenésztársak nélkül is tud nagyot alkotni. Sőt! A Story Untold pedig egy új generációs kaliforniai punk, köszi Gismo barátomnak, hogy megmutatta.

AZ ÉV DALAI (NEM CSAK 2018-BÓL) – TOP 10

Led Zeppelin – Your Time Is Gonna Come

Queen – Bohemian Rhapsody

Fish! – Be kell adni

The Edgar Winter Group: Free Ride

Follow The Flow – Nem Tudja Senki

Outasight – The Boogie

Emerson, Lake & Palmer – Lucky Man (from BlaKkKlansman Original Soundtrack)

Black Rebel Motorcycle Club – God’s Gonna Cut You Down

Tom Morello feat. Bassnectar, Big Boi & Killer Mike – Rabbit’s Revenge

Bad Habit km. Petőfi Sándor – Csavargó

A legtöbbet hallgatott két előadó az idén részemről a Led Zeppelin és a Queen voltak. A Led Zeppelin „márkanév” 2018-ban lett ötvenéves, ennek apropóján Sebők Tomival (Old Time RNR Blog) egy külön vlog adást vettünk fel, felelevenítve a rocklegendát. Erre sokat készülve elég sokat pörgettem a Led Zep összest, még a felvétel után is. Nehéz egy dalt kiemelni, de ha nagyon kell, akkor az legyen a Your Time Is Gonna Come.

A Rami Malek főszereplésével készült Queen film elég szépen lett hypolva, ennek örömére kicsit hangsúlyosabb lett a régi kedvenc a lejátszási listámon. A Bohemian Rhapsody lett a világ első olyan dala, amelyet egymilliárdnál többen streameltek, ehhez van némi közöm. A Fish! nagyon szexi egyszámos maxikkal (és egy Ignite-tal közös dupla budapesti bulival) ágyazott meg a nagylemez elkészítésének, de az máris lejött, hogy ez a lemez be fogja adni 2019-ben.

Andy Vajna halála miatt felelevenítettem a kedvenc életmű filmet, az Air Americát, és annak hetvenes évekbeli „onehitwonder” nyitódalát a Free Ride-ot. És volt pár ígéretes hazai és külföldi rock és pop produkció, főként a Sony új animációs #Spiderman mozija (és annak soundtrackje) volt erős. Spike Lee új alkotásában (BlackKklansmen) Denzel Washington fia, John David Washington belépett az alanyi jogon Oscar-esélyes színészek közt, és egy nagyon vicces, egyúttal nagyon mellbevágó mozival együtt elhozta a legmenőbb funky/southern/soul/gospel válogatást is.

A feldolgozásokat nem mindig szeretem, Johnny Casht viszont mindig és nagyon. Ezért számomra egy Cash-feldolgozás az nagy kockázat. De a BRMC szépen megoldotta, bár ehhez sokat hozzátett a filmélmény, amihez készült (az Altered Carbon című sorozatról van szó). Tom Morello iszonyat elektro-rap hatásokkal operáló albumot dobott ki, a Bad Habit pedig még mindig a legszerethetőbb pop-punk csapat szerte az Alföldön.

AZ ÉV KONCERTJEI – TOP 10

Ugly Kid Joe – Barba Negra Truck, április 29.

Alice In Chains – Budapest Park, július 1.

Ignite – Campus Fest, Debrecen, július 20.

R3HAB – Campus Fest, Debrecen, július 21.

SIGMA – Campus Fest, Debrecen, július 21.

Tankcsapda – Lukács 50 Campus, Debrecen, július 19.

Slowmesh – Debrecen, július (végre, két év után élőben!)

Tech ’N’ Roll/Paris Noble DJ szett – Győr, Rómer Ház, szeptember

Fish! – Nagyerdei Víztorony, október 5.

New Direction Gospel Choir – Debrecen, Grand Casino, december

Budapest koncertkínálata 2018-ban megtáltosodott, a hazai rock-közönség gyakorlatilag nem győz napról napra jobbnál jobb bulikra járni és ez a trend a bejelentéseket nézve 2019-ben sem változik. Valamiféle áttörést érzek abban, talán a hazai közösség szavait meghallotta a „szervezőbizottság”, és bár az egyetlen hazai rockrádió bezárta kapuit, 2019 elején, de egyre több élőzenés esemény áll rendelkezésre. A vidéki klubhálózat (Budapesten kívül) viszont inkább biztonsági játékot játszik, vagy tribute fesztiválokat szervez. Ez nem jó, sem a budapesti kultúrsokk, sem az esetleg föld alatt lévő újdonságok nem kerülnek ki a főváros határain kívülre.

Viszont sikerült a #startup fókuszú munkámat és a #zenemániámat összekapcsolni egy Tech ’N Roll nevű meetup sorozaton (Debrecen, Eger és Győr) az innovatív zene-és szórakoztatóipari megoldásokat tereltük egy szakmai platformra. Azt még nem tudjuk, hogy a  robotok elveszik e a zenészek munkáját, de hogy a technológiai forradalom nem kerüli el a zeneipart sem, az biztos. Köszönöm a résztvevő szakembereknek (Reszegi László /@Recorder.hu és Sebők Szabi / @RockStation, Paris Noble/@Romer Ház), a pitchelőknek: @BandMap, @GigThat, @TorrentDetective, @TicketNinja, @HappyVideo,  és a szervezőtársaknak: @DebTech, @EgerTech és @StartITUp Győr). És köszi @Szénégető Ric$nek a remek háttérdíszletet.

Summázva: volt pozitív, és negatív történés egyaránt, de nekem most a vidámabb oldalon van a mérleg. Nyilván, azért, mert olyan koncerteket és eseményeket láthattam az idén, mint a felsoroltak!

MIT VÁROK A GRUNGE-TÓL 2019-BEN?

Ha az ember Grungery-t vagy seattle-i magazinokat olvas, amerikai filmeket, vagy sorozatokat néz, akkor ömlik rá a grunge. Legutóbb a Miamiban és Kaliforniában játszódó, Dwayne Johnson főszereplésével készült Ballers című sorozat évadzárójában csendült fel egy Alice in Chains nóta. Szerintetek ez testidegen? Lehet az, de nem Amerikában. Lehet, hogy a grunge “régi zene öregeknek”, de mindenképpen él, lélegzik. Budapestig  – vagy Bécsig, Prágáig, tehát belátható-bejárható távolságig -, számos zenész, zenekar jön felénk Seattle irányából. És ha már lett új Alice in Chains és Walking Papers album, meg Pearl Jam turné, és bármilyen módon el lehet kapni a „nagyokat”, akkor örömmel állok elébe!

A Walking Papers-es Jeff Angell felbukkanásakor gondolkodtam azon, hogy egy ilyen gazdag zeneiséget produkáló városban biztos van utánpótlás. Nyilvánvaló, hogy sem Kurt Cobain, sem Chris Cornell, sem Laney Staley zenei nagyságát, és a kor táptalajt jelentő gazdasági-szociális helyzetét sem lehet reprodukálni, nem is kell, de biztos, hogy most is él egy fiatalabb generáció a Smaragdvárosban, aki gitárokkal és dobverőkkel felfegyverkezve arra vár, hogy a világ megismerje munkásságukat. Talán utópisztikus, de bízom benne, hogy hamarosan megismerünk egy új seattle-i rockgenerációt.

És minek örülnék a legjobban?

A Nirvana 1989-ben jelentette meg első lemezét, a Bleach idén 30 éves lesz. Ennek kapcsán biztos, hogy mind a hazai, mind a nemzetközi sajtó figyelmet fog szentelni a grunge nyitányát jelentő zenekarnak. Azonban én többet várok ennél: Kurt Cobain sokak számára még ma is megosztó figura, vájtfülű zenészeknek túlértékelt punk. Nagy vágyam, hogy a hagyományos megemlékezések mellett elinduljon egy mélyebb diskurzus, amelynek a végén rehabilitálni tudjuk majd az egyik utolsó nagy rocksztárt, és a helyén kezeljük a XX. század végének egyik legzseniálisabb dalszerző/előadóját.

Kiss Ákos

___

Pintér Miklós 2018-as évértékelője

AZ ÉV LEMEZE: ALICE IN CHAINS – RAINIER FOG

AZ ÉV LEMEZEI – TOP 10

Alice in Chains – Rainier Fog

Walking Papers – WP2

Mudhoney – Digital Garbage

Hot Snakes – Jericho Sirens

A Perfect Circle – Eat The Elephant

Live – Local 717 (EP)

Chrysta Bell – Chrysta Bell (EP)

Mark Lanegan & Duke Garwood – With Animals

Ament – Heaven/Hell

Thunderpussy – Thunderpussy

“Sohasem volt ilyen szar a mainstream és sohasem volt ennyire erős az underground”– raktuk össze a 2018-as év mottóját Bobál Kati fotóskolléganővel, egy hosszú interjú utáni beszélgetésünk lezárásaként. Hogy mennyire találó ez a gondolat, annak alátámasztására mindjárt itt vannak ezek az albumok: elképesztő éven vagyunk túl lemezmegjelenési szempontból, számomra talán az utóbbi húsz év legjobbján!

Az Alice in Chains valami egészen kivételeset alkotott a Rainier Foggal: a visszatérést követő harmadik kiadvány nem csak a DuVall-éra megkoronázása volt, de talán egy új korszakot is megnyitott a zenekar életben. Hónapok óta azon gondolkodom, hogy mikor tetszett utoljára annyira lemez, mint a Rainier Fog, de egyelőre nincs meg az évszám, a Dirthöz, a Tenhez és a Badmotorfingerhez meg talán korai lenne még hasonlítani. A Hot Snakes kevésbé ismert banda itthon, remélem a Grungery-nek (is) köszönhetően egyre többen megkedvelik majd a Sub Pop-istálló egyik legjobbját. Nagyon punk, kicsit stoner, icipicit grunge. Kevés hiányzott ahhoz, hogy a Jericho Sirens az év albuma legyen nálam! A Walking Papers és a Mudhoney egymás után a második toplemezét adta ki (azért ritka manapság az ilyesmi), egy másik évben simán az év lemezei lennének. A Perfect Circle nem adta könnyen magát, de amikor végre igen, akkor napokig szinte semmi mást nem hallgattam, csak az Eat The Elephantot.

Legjobb metal lemez: Judas Priest – Firepower Nagyon szeretem, mert nem csak hogy tele van jó dalokkal, de ráadásul semmi nem szólt úgy metalban tavaly, mint a Firepower!

Legjobb pop lemez: Richard Ashcroft – Natural Rebel Ashcroft zseni, még akkor is, ha a pszichedeliát néha félreteszi. Mint most. Egyébként meg egyáltalán nem hallgatok popzenét.

Legnagyobb csalódás: Monster Magnet – Mindfucker és Corrosion Of Conformity – No Cross No Crown Régi kedvencek mindketten, a teljes diszkográfia ott sorakozik mindkét bandától a polcomon, ezért sem volt könnyű ideírnom a nevüket. Továbbra is nagy rajongója vagyok Dave Wyndorféknak és Pepper Keenanéknek is, egyszerűen csak kategóriákkal jobb, izgalmasabb lemezeket vártam tőlük. Az alkotók zseniéhez képest a Mindfuckert és a No Cross No Crownt is egy picit rutinmunkának érzem.

___

HAZAI BANDÁK / LOCAL SUPPORT 2018

Magyarországon is nagyszerű évet zártunk, régen volt ilyen erős a felhozatal jó lemezekből, mint 2018-ban. Az alábbi albumokat kiemelkedőnek tartom, rengeteget hallgattam őket 2018-ban, mindegyiket jó szívvel ajánlom!

Alone in the Moon: Ruin Pop Várhidi Adriánék újabb kiváló alkotása a kiemelkedően erős, Alice in Chains-esen feszes, dirtösen zúzós Goulash and Sons-szal a fedélzeten. Kiváncsi vagyok, hogy merre visz az útjuk tovább!

Angertea: Sidetrack (An Acoustic Act to Eradicate Torture) Az Angertea az egyik legkirályabb magyar banda, Mihály Gergőék akusztikus lemeze csodaszép lett, ez a Jar Of Flies-os vonal nagyon jól áll nekik! Várom a következő lemezt!

Dystopia: Building Bridges Egy abszolút meglepetés! Vári Gabiék brutálisan jól megszólaló, modern metal-albuma alapból nem igazán az én zeném, de annyira kidolgozottak a sokszor kétszólamú énektémák és annyira jól fel vannak építve a dalok, hogy szinte minden héten előkerült néhány szám erejéig, a felfedezése óta.

Ozone Mama: Cosmos Calling A Cosmos Calling egységesen magas színvonalú, a zenekar kiemelkedően legjobb lemeze, a Moon Pilot pedig véleményem szerint az utóbbi évek egyik legjobb dala lett, nemzetközi szinten is: egyértelműen az Ozone Mama pályafutásának csúcspontja!

Pearls Of Long Loved Years: The 47th Parallel North Polonkai Tamásék gyönyörű szép, ízig-vérig grunge-lemeze az év riffjével és az év egyik legjobb refrénjével a Giftben. A 47th Parallel North az elkövetkező évek alatt igazi klasszikussá fog érni!

Tej: ≠ Pálinkás Tomiék magasra tették a lécet az első lemezükkel (Pénztelenség, Sikertelenség, Csillogás), a ≠-vel pedig még magasabbra – nem csak maguk, hanem mindenki számára. Mára végérvényesen összekuszálták a kategóriákat (szubpop, yeah!), amihez csak úgy lazán hozzácsapták az év legjobb szövegeit. A Hullaházban például így indít Tomi, hogy “Tegnap éjjel pontosan ugyanez volt és annyira kurvára unom, hogy mindenhol ugyanaz a szar zene szól és mégis mindet tudom”. Én speciel kicsit sem, de hogy “itt nincs helye a kivételnek, tisztelet a bevételnek”, azt egészen nagyon igen. Szóval van itt öt kiváló zenész, akik a következő albummal vélhetően igazán nagyot fognak robbantani, (lássátok csak meg)! Az Intő Jel című dal valamiért a Perfect Circle-re emlékeztet, beindulásilag meg a Pearl Jamre, mégis, talán a legjobban úgy lehetne leírni a Tejet, hogy olyan szubpoposan tejes.

Zselenszky: Filter Mudra Vol 1. és Vol 2. Török-Zselenszky Tamás csodás, bölcs, kíméletlenül őszinte verseitől, szövegeitől senki nem tudja magát függetleníteni, én sem. A rengeteg kedvencem közül most épp ezt a gondolatát idézném: “Ami ellen kikelsz, az ejt majd rabul, légy menny/ég emberül, föld meg angyalul!” A zene akusztikus grunge, szívből és észből, de bizonyosan nagyon mélyről, egyből két lemezen. Hatalmas rajongója vagyok Tamás művészetnek!

___

AZ ÉV DALAI – TOP 10

Alice in Chains – All I Am

Black Stone Cherry – Family Tree

Hot Snakes – Six Wave Hold-Down

Mudhoney – Prosperity Gospel

A Perfect Circle – Contrarian

Walking Papers – Right In Front Of Me

Jerry Cantrell – Setting Sun

Tej – Intő Jel

Pearls Of Long Loved Years – Gift

Thunderpussy – Velvet Noose

A legjobb dalok listája sem tartalmaz különösebb meglepetést. Az All I Am az utóbbi tíz-tizenöt év legmeghatározóbb felvétele, szöveg és dallam kivételes szimbiózisa, az egész Alice in Chains-életmű egyik legfontosabb tétele. Nekem meg tükör. A Family Tree a budapesti Black Stone Cherry koncert zárótétele volt, igazából ott esett le, hogy mennyire jó. A nem-grunge dalok közül egyet sem hallgattam meg 2018-ban annyiszor, mint a Family Tree! Újra csak a zene-szöveg összhangot emelném ki, az egész refrén, de különösen a „I wanna die where I was born” sora lesz klasszikus hamarosan (ha már most nem az)! A dalok közül fontos még a hetvenes évek rockzenéjét idéző Velvet Noose-t kiemelni: a seattle-i Thunderpussy egy lányokból álló banda, és ha valaki nem tudná előre, az is rájönne nagyjából a gitárszóló harmadik másodpercétől, hogy itt bizony Mike McCready-t halljuk a dalban!

AZ ÉV KONCERTJEI – TOP 10

Walking Papers – A38 Hajó, Budapest

Chrysta Bell – Smolna, Varsó

Mudhoney, Zeke – Arena, Bécs

Blood Circus, The Derelicts – The Parliament, Seattle

Pearl Jam – Ziggo Dome, Amsterdam

Alice in Chains – Arena, Bécs

A Perfect Circle – Wiener Stadthalle, Bécs

Sub Pop Festival (Mudhoney, The Fastbacks, Hot Snakes) – Alki Beach, Seattle

Black Stone Cherry – Barba Negra Track, Budapest

Stereo Embers, Danny Newcomb & The Sugarmakers, Kim Virant – Tractor Tavern, Seattle

Amilyen egyértelmű volt a lemezeknél és a daloknál az Alice in Chains győzelme, pont annyira egyértelmű a Walking Papers budapesti koncertjének első helye is. Jeff Angell nem csupán korunk egyik legfontosabb zenésze és dalszerzője, de aki ott volt az A38 Hajón az meggyőződhetett arról is, hogy élőben mennyire szimpatikus és zseniális, professzionális előadó! Bár egyelőre jóval kevesebben tudják ezt a kelleténél, remélem, nem sokáig marad a dolog így! Chrysta Bell szokás szerint elvarázsolt, ráadásul annyi jó dala van, hogy egy felfrissített, a tavalyelőttihez képest jócskán módosított setlisttel is simán elrepített Varsóból Twin Peaksbe. A Mudhoney-t rajongásig szeretem, a bécsi koncert pedig annyira jó volt, hogy csak azt sajnáltam, hogy csupán egyszer néztem meg őket az európai turnén! Visszagondolni is hihetetlen, hogy mennyi szuperjó koncerten vehettem részt, nagyon nehéz volt tíz legjobbat választani, és akkor még a hazai tribute bandák (Pear Jam, Supeunknowns, Nirvana Unplugged – Lugosi Dani, Takács Vilkó) fantasztikus hangulatú bulijairól nem is beszéltünk. Szóval az alábbi seattle-i vagy a Sub Pop kötelékbe tartozó bandát láttam a tavalyi évben:

Alice in Chains (Bécs) Blood Circus (Seattle) Danny Newcomb & The Sugarmakers (Seattle) Derelicts (Seattle) Fastbacks (Seattle) Hot Snakes (Seattle) Kim Virant (Seattle) Mudhoney (Bécs, Seattle) Pearl Jam (Amszterdam, Prága, Krakkó, Berlin, Seattle, Seattle) Stereo Embers (Seattle) Walking Papers (Budapest) Zeke (Bécs)

A seattle-i bandák közé csupán Chrysta Bell, a Perfect Circle és a Black Stone Cherry tudott felférni a listára. Utóbbival kapcsolatban csak annyit, hogy amellett, hogy zseniális, nagybetűs, amerikai southern rock buli volt, az utóbbi évek legmenőbb koncertpillanatát is nekik, egészen pontosan Chris Robertson énekes-gitárosnak és a gitártechnikusának köszönhettük. Szerencsére videó is készült róla, amikor a budapesti koncert utolsó dalában (Family Tree), a slide-gyűrűs gitárszóló végén úgy dobta ki csuklóból Robertson a színpad szélén, tőle négy-öt méterre álldogáló technikusának a gyűrűt, hogy oda sem nézett, az meg úgy kapta el teljesen magától értetődő lazasággal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, majd szép nyugodtan leslattyogott a színpadról. Mi a rock n’ roll, ha nem ez?! (Az alábbi felvételen 02:37-től látható a mozdulat.)

MIT VÁROK A GRUNGE-TÓL 2019-BEN?

A nemzetközi színtéren a legjobban az új Pearl Jam és Tool lemezt várom, remélem egyiket sem hiába: bármit is nyilatkoznak az illetékesek és már csak akkor hiszek el bármit is, ha a lemezjátszómon forognak majd a kiadványok. A nem-grunge színtéren John Garcia szólólemezét már most is hallgat(hat)juk és eddig mindent visz, annyira jó, a Live és Chrysta Bell pedig az idei EP-ik alapján, szinte egészen biztosan kitűnő LP-kel fognak jelentkezni. Kíváncsi vagyok Duff McKagan új albumára, és természetesen mindennél jobban érdekel, hogy Jeff Angell és Ben Anderson mivel áll elő (valószínűleg egy új Walking Papers lemezzel), meg hogy dUg Pinnicknek lesz-e egy újabb projekt-lemeze, vagy végre tényleg új Kings’X dalokat hallgathatunk az idén. És hurrá, lesz új Candlebox és Stereo Embers  is! A hazai bandák közül az Ørdøg és a Mudfield lemezeit várom, utóbbi zenekar kiadványa valamikor éppen a napokban fog megjelenni (február 15.).

De amit mindennél jobban várok, az két magyar zenekar, a Storm The Studio és az Alva bemutatkozó lemeze! Voltam olyan szerencsés, hogy mindkét csapat készülő dalaiba is belhallgathattam és bizton állíthatom, hogy a 2018-as év után, 2019-ben is csúcsra járódik majd a hazai underground és a grunge!

A Storm The Studio három régi, ex-bedlames zenész (Fodor Zoltán, Hankó Zoltán, Újvári Péter), valamint a Fish!-basszusgitáros, Binges Zsolti új bandája. A magyar nyelvú szövegek intelligensek, a zene változatos, valamiféle egyedi grunge, leginkább az Alice in Chains és a késői Bedlam keveréke (bár az Inside Ashnél direktebb és kevésbé komplex), de a riffekben néha felbukkan egy kis Tool, a dallamokban meg egy kis Pearl Jam is. Valahogy mégis azt mondanám, hogy az egész olyan Storm The Studio-s. Meglátjuk, talán már nem is kell olyan sokat várni a lemez megjelenésig!

Az Alva szintén régen látott, kedves ismerősök új bandája. Kövi Lóri (Flop, Pear Jam), Siklósi Ricsi (Flop, Pear Jam), valamint Szabó Attila (ex-Caught The Flow, ex-Superunkonwns) mamutcsordányi súlyú stoner-grunge ötvözetet játszik, a korai Soundgarden, Tool, Kyuss vonalon! Tőlük is várható bemutatkozó lemez még az idén. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz itt a koncerteken, olyan húzása és tempója van a daloknak!

___

Köszönet 2018!

A Grungery munkáját sokan, sokféleképpen támogatták 2018-ban is.

Mindenek és mindenki előtt szeretném megköszönni az egész évi, töretlen és önzetlen támogatását Lénárd Lászlónak és a HammerWorld Magazinnak! Remélem egyszer lesz még alkalmam viszonozni a jóságodat!

Hálásan köszönöm a lehetőséget és a reggeli Grungery rovat elindításához nyújtott óriási segítséget Kiss Orsinak és a Rock FM 95.8 (RIP) minden kollégájának. Hálásan köszönöm a sok-sok M2 Petőfi TV-s Én vagyok itt szereplést Nagy Steve-nek és Kurucz Róbertnek! Köszönöm Szénégető Ric$nek (Rics&Green, HammerWorld) az izgalmas podcast-interjú lehetőséget, nagy élmény volt a felvétel!

Nagyon köszönöm Valentin Szilvinek és Draveczki-Ury Ádámnak (Shockmagazin), Uzseka Norbertnek (HammerWorld Magazin), Fazekas Richie-nek (Rock&Chili), Sebők Tamásnak (Old Time R’N’R Magazine) és Győr Sándornak (Fémforgács) a grungery-s cikkekre való hivatkozásokat és megosztásokat!

Köszönöm a kiváló és lelkiismeretes munkáját a Grungery minden szerzőjének, Bíró Máténak, Józsvai Gergelynek, Kiss Ákosnak, Kun Alíznak, Nagy Andornak, Ollári Istvánnak és Szabó Dávidnak! Hálás köszönet a nagyszerű fotókért Bobál Katinak!

Végül, de nem utolsó sorban köszönet neked, kedves Olvasó, hogy velünk tartottál és végigrágtad magad a rettenetesen hosszú, két hasábra tördelt, ugyan gyönyörű szép és őrülten menő, de rettentően nehezen olvasható lemezkritikáinkon, interjúinkon, koncertbeszámolóinkon és véleménycikkeinken! Ha nem szeretnél 2019-ben is ennyit küzdeni velük, kérjük, használd a Safari böngészőt és klikkelj az “Olvasónézet” ikonra a keresőmező bal oldalán.

Egy valami biztos: 2019 nagyon jó év lesz, sok-sok meglepetéssel, ráadásul már most rengeteg interjú és visszaemlékező cikk van a tarsolyunkban, amelyek csak jóváhagyásra vagy publikációra várnak. Olyan tartalmak ezek, amelyek többsége még sehol, semmilyen formában nem került publikálásra ilyen részletességgel! Ebben az évben három új területen is megmérettetjük magunkat: sok-sok előkészítést és háttérmunkát igénylő projektek ezek, de egyelőre még nem árulhatunk el róluk többet.

Maradjon valami meglepetés 2019-re is, nem igaz?

Pintér Miklós