#Bem József

[life-of-architecture]

Tarnów ul. Wałowa - pl. Węgierski pomnik Józefa Bema foto z 23 czerwca 2018

Pomnik powstał z inicjatywy Tarnowskiego Towarzystwa Przyjaciół Węgier. Cokół projektu Ottona Schiera wykonał kamieniarz Eugeniusz Kłak. Twórcami rzeźby byli Bogdana Ligęza-Drwal (na podstawie projektu zmarłego kilka lat wcześniej męża Antoniego Drwala) i Stefan Niedorezo. Brązową statuę mierzącą 2,5 metra odlano w tarnowskim zakładzie  Romana Sapy i odsłonięto 11 maja 1985. Wanda Składzień-Wróblewska, jedna z założycielek TTPW, wspomina: Podczas uroczystości odsłonięcia sekretarz Komitetu Wojewódzkiego PZPR zapytał mnie: Czemu Bem jest zwrócony na wschód i wyciąga szablę? - On ją właśnie chowa - odpowiedziałam. - A to dobrze - skwitował rozmowę.

Bem został przedstawiony w węgierskim mundurze i płaszczu generalskim z okresu Wiosny Ludów oraz Krzyżem Wielkim Orderu Świętego Stefana na piersi. Napis na cokole głosi: GENERAŁ JÓZEF BEM - TARNOWIANIN - BOHATER POLSKI I WĘGIER.

Rzeźba w warsztacie.

Uroczystość odsłonięcia.

><><><><><><><><><><><><><><><

Tarnów, Poland Wałowa St. - Węgierski Sq. Józef Bem Monument taken on 23 June 2018

Built by an initiative of the Polish-Hungarian Friendship Society of Tarnów. Otto Schier designed the plinth, then made by stonemason Eugeniusz Kłak. The statue itself is the artwork of Bogdana Ligęza-Drwal (developed from a project by her late by then husband Antoni Drwal) and Stefan Niedorezo. The 2 and half meter of brass was cast in a Tarnovian workshop of Roman Sapa and unveiled on 11 May 1985. Wanda Składzień-Wróblewska, one of the founding members of PHFSoT, years later told about her memory of that day: During the ceremony of unveiling, the Secretary of the Voivodeship Committee of the Polish United Workers' Party asked me: "Why is Bem looking eastward and drawing his sword?" "He's actually sheathing it back," I replied. "That's good, then," he said. For the readers from outside the historic area of the Warsaw Pact: the Secretary's question, him being the highest official around on that day, was a politically loaded one. The figure, a military hero renowned for the independence fight, looks indeed toward the East, which might imply Russia or, at the time of unveiling, USSR. The act of asking itself was a threat intended to show the local authorities were watchful, but opening a way to deny the outright dissidence. Regardless of whether the Secretary believed the excuse or - more likely - made an ostentatious show of pretending he did, common Tarnovians noticed and enjoyed the allusion in the General's defiant pose, now usually described as, in fact, drawing.

Bem is depicted wearing a Hungarian general uniform and coat from the time of Springtime of Nations he took part in, and with the Grand Cross of the Order of Saint Stephen of Hungary on his breast. The plinth's lettering says: GENERAL JÓZEF BEM - TARNOVIAN NATIVE - HERO OF POLAND AND HUNGARY.

[statue in the workshop]

[ceremony of unveiling]

[rosszulorzott]

Hogyan és miért robbantottam ki a kegyelmi botrányt?

2. rész: a „miért”

„Ismét felszakadnak a híres magyar nemzet sebei,...”

Miután tegnap tisztáztam a "hogyant", térjünk át a „miértre”, vagyis annak kifejtésére, miért lettem a NER kritikusa, ellenzékének tagja, és milyen okokból kifolyólag alakultak ki bennem azok az érzések, melyek arra sarkalltak, hogy a botrányos kegyelmi döntésre felhívjam a független sajtó figyelmét. Mielőtt azonban ezt megtenném, szeretnék röviden bemutatkozni a közvélemény és az utókor számára.

Azok közé tartozom, akiket a magyar politikai szakzsargon „Fidesz-árváknak” nevez. Bizony, az a rossz hírem van a fideszes nagyurak számára, hogy ezt a kegyelmi botrányt a nemzeti jobboldali politikai közösség egy régi tagja, egy dühös és elkeseredett „Fidesz-árva”, egy egykori Fidesz-tag robbantotta ki, aki előbb volt jobboldali és konzervatív, mint Orbán Viktor, Kövér László, Deutsch Tamás, vagy Rogán Antal, és talán előbb lett a Fidesz tagja, mint Novák Katalin. De Győzikénél egész biztosan. Magyar Péter után itt van tehát még egy volt fideszes a történetben, igaz, nekem Magyar Péterrel ellentétben nem kellett „kicsekkolnom” a NER-ből, mert nem is léptem be oda soha. Az én gyomrom a NER-t egy pillanatig sem viselte volna el.

Felmenőim egyik ágon örmény eredetű erdélyi nemesek, a másik ágon pedig német és magyar ajkú felvidéki polgárok. Büszke vagyok arra, hogy egyik ősöm egyik vármegyénk alispánja, táblabírája és a reformkorban – Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák párthíveként - reformpárti országgyűlési követe volt. Egy másik ősöm főhadnagyként vett részt az 1848-49-es szabadságharcban, ami után kivégezték. Távolról az 56-os hőssel, Pongrácz Gergellyel is rokonságban állok. Olyan nevelésben részesültem a szüleim által, hogy kisiskolás koromban már kívülről tudtam Erkel Bánk bánjának legszebb részeit. Városomban az elsők között voltam, aki – gimnazista diákként – a könyvtárban kikérte és átolvasta az addig nem nyilvános 56-os helyi forradalmi újságokat. Még a gimnáziumi tanórák alatt is frissen megjelent 56-ról szóló könyveket olvastam titokban. Amint az életkorom lehetővé tette, beléptem a Magyar Demokrata Fórumba és lelkes antallista lettem. Ma is az vagyok és halálomig az leszek. Számomra a mai napig Antall József jelenti a mércét nemzet- és hazaszeretetben, elv- és értékhűségben, konzervatívizmusban és a politika mesterségében is. 1990. április 8-án, a győzelem éjszakáján ott voltam a Bem téren, amikor a miniszterelnök úr bejelentette a győzelmet. Míg élek, nem felejtem el azt a tavaszi éjszakát: nemzeti színű zászlókat lobogtatva vonultunk barátaimmal a Bem tértől a Móricz Zsigmond körtérig, az emberek megálltak és gratuláltak a történelmi győzelemhez. Csodálatos idők voltak, egész életemben hálás leszek a sorsnak, hogy azokat a nagyszerű éveket az eszmékre, elvekre és érzelmekre legfogékonyabb életkorban élhettem meg. Ahogy Marius énekli a Nyomorultak című musicalben: „Eszmék vívtak és mi hittük: velünk győz az új világ! "Talpra hát!" A dal, hogy zendült!” Bizony, akkor meg voltam győződve arról, hogy történelmet írunk és velem, velünk győz majd az új világ.

A miniszterelnök úr ravatalánál kapott emléklap ma is ott lóg bekeretezve az íróasztalom fölött. Akárcsak az MDF-tagsági igazolványom, valamint az MDF egyik országos gyűlésén viselt kitűzőm Antall József, Bethlen István, Szabad György és más MDF-es vezető politikusok aláírásával. A legbecsesebb relikviáim ezek a tárgyak, s egyben politikai iránytűim is. A történelmi és politikatudományi könyvekből álló kis könyvtáramat Széchenyi István, Eötvös József arcképei, valamint Széchenyi István és Szent István mellszobrai díszítik. Jogi publikációim mellett számos politikai tárgyú írásom, tanulmányom jelent meg jobboldali napi- és hetilapokban és egyéb neves kiadványokban.

Aztán később én is Orbán Viktor híve lettem, mert – fiatal, tehetséges politikusként - ő lett a nemzeti oldal nagy reményű vezére. Hittem benne. A 2002-es – nem várt - vereség után én is úgy éreztem, hogy nekem is tennem kell a nemzeti oldal újbóli hatalomra kerüléséért, ezért én is beléptem a Fideszbe. Hány és hány vitát folytattam akkoriban baloldali meggyőződésű ismerőseimmel, kollégámmal a Fidesz és Orbán Viktor védelmében! Ezek még azok az idők voltak, amikor a jobboldaliság felvállalása, a konzervatív politikai elvek kinyilvánítása nem hogy nem járt semmiféle anyagi előnnyel, hanem – a baloldali, posztkádárista közegben - a társadalmi kisebbséghez tartozás tudatos vállalását jelentette. Akkoriban annyian voltunk a városi szervezetben, hogy amikor taggyűlést tartottunk, egy nagyobb asztal elegendő volt, hogy körülüljük. Emlékezetes, daliás idők voltak azok is!

Nagyon örültem a 2010-es győzelemnek és nagy reményeket fűztem Orbán Viktor újbóli, ráadásul ezúttal koalíciós kényszer nélküli hatalomra kerüléséhez A baljós, sötét fellegek azonban helyi szinten már ekkor is jól láthatók voltak. 2010-re ugyanis nem csak megjelentek közöttünk azok a jellemtelen és gátlástalan hiénák, akik 15-20 évvel a rendszerváltozás után, a zsákmány szagát megérezve úgy fedezték fel magukban hirtelen a keresztényt, a vallásost és a jobboldalit, mint annak idején a kommunisták a reformert meg a szociáldemokratát, hanem teljesen átvették az irányítást és a gátlástalan egyéniségüket felhasználva visszataszítóan erőszakos módon kezdtek el mindent leuralni és behálózni. Lassan már nem csak egy nagy asztal nem volt elég a taggyűlések lebonyolításához, hanem egy nagy terem sem. Jöttek a nagypofájú „vállalkozók”, a gátlástalan szerencselovagok, a sunyi kis ügyeskedők, akik amolyan üzleti befektetésnek tekintették a politikát, a „fideszezést”, mégpedig a szó legszorosabb értelmében, mivel a kampányukba a saját pénzüket is hajlandók voltak beletolni. Ezt el is várták tőlük. Ezek a figurák alkotják ma is a NER ocsmány, mindent átszövő feudális vidéki struktúrájának a személyi állományát. Nem tudtam és nem is akartam velük bármilyen módon közösséget vállalni, ezért a 2010-es győzelem idejére már elmaradtam, ha úgy tetszik: kiléptem. Már 2010-re megértettem, hogy a magamfajta, elvi alapon politizáló „doktrínereknek” nem lesz helyük a Fideszben. Igazam lett.

Hatalomra kerülése után Orbán azonnal nekiállt formálissá tenni a demokráciát és leépíteni a jogállamot. Bár a demokrácia látszatát kelteni hivatott alkotmányos intézmények maradéktalanul léteznek, valójában ezek nem az alkotmányos szerepüknek megfelelően működnek, hanem a kizárólag a kormányt és a miniszterelnököt szolgálják. Ezt Orbán azzal érte el, hogy – a köztársasági elnöki pozíciótól az Alkotmánybíróságon és a Számvevőszéken át a legfőbb ügyészig – a kétharmados többsége birtokában – ha úgy tetszik: azzal visszaélve - minden olyan alkotmányos intézmény élére megbízható pártkádert állított, melyek alkotmányos feladata éppen az lenne, hogy vele szemben, a kormány és a miniszterelnök túlhatalmának megakadályozása érdekében fékként és ellensúlyként lépjenek fel. Mindezt annak köszönhetően tehette meg, hogy az alkotmányos többségből származó, szinte korlátlan hatalmát nem korlátozták azok a közjogon túli, közmorálból és közfelfogásból eredő korlátok, melyeket a szerencsésebb történelmű nyugati demokráciákban a hosszú és szerves alkotmányos politikai és közjogi fejlődés alakított ki. A magyar társadalom demokrácia és jogállam iránti „elkötelezettségét” ismerve nem kellett attól tartania, hogy a társadalom részéről büntetésben lesz része a demokrácia formálissá tétele és a jogállam lebontása miatt.

Ma Orbánnak van Országgyűlése, köztársasági elnöke, Alkotmánybírósága, Számvevőszéke, médiahatósága, választási bizottsága, ombudsmanja, legfőbb ügyésze. Az alkotmányos intézmények egységbe tömörült, masszív konglomerátumot alkotnak, melynek tetején ő trónol amolyan korona nélküli királyként. Orbán – ízlelgessük csak a szavakat - „magyarázatot kérhet” a köztársasági elnöktől és – a szent közvéleménykutatási adatok beérkezését követően – egyedül dönthet arról, hogy le kell-e mondania. Nem is próbálják tagadni, hogy döntéseiket nem az erkölcs és az elvek, hanem kizárólag a közvéleménykutatási adatok vezérlik. Magyarország már régen nem jog-, hanem pártállam, és nem a hatalommegosztás, hanem az államhatalom egységének elve érvényesül. Egyetlen egy alkotmányos intézmény van, mely a kormánytól jelentős részben függetlenül működik, nevezetesen a bírói hatalom, s éppen ezért kell megbízható pártkádert tartani a legfőbb ügyészi funkcióban, hogy – a törvény előtti egyenlőség elvét lábbal tiporva – az ügyészi vádmonopólium intézményével visszaélve el lehessen kerülni a hatalom számára veszélyesnek tűnő büntetőügyek bírói szakba kerülését. A politikai hatalomért versengő pártok anyagi lehetőségei között nagyságrendi különbség van, mivel a kormánypárt – kormányzati kommunikáció címén – közpénzből is kampányolhat, mégpedig folyamatosan és teljesen korlátlanul, ráadásul a kezében tartja az ugyancsak közpénzből működő közmédiát, miközben a szabad sajtó lényegében csak az online térben működhet, közösségi adományokból.

A politika, a közélet és a társadalom mára nagyon mély morális válságba jutott. Az egzisztenciális következmények miatti fortélyos félelem tudatos és sunyi kialakításával a rendszerváltást követően a polgárosodás útján épphogy csak nagy nehezen elinduló magyar társadalmat tudatosan visszalökték a kádári állapotába, újra uralkodóvá váltak a kádári kispolgár olyan magatartásformái és viselkedési reflexei, mint a közélettől, a politikától való tartózkodás, a „ne szólj szám, nem fáj fejem”, a „megvan a véleményem, de megtartom magamnak”, vagy éppen a „kapcsolati tőke” mindenhatósága. A magyar társadalom ma ugyanúgy elfogadja a korrupciót és ugyanúgy immunis a közvagyon ellen elkövetett bűnölre, mint a Kádár-rendszer idején. Újra a bűzlő kádári posványban élünk, csak most éppen Orbánnak hívják az aktuális Kádárt. Orbán politikai propagandája a lehető leprimitívebb és legvulgárisabb üzeneteivel tudatosan a társadalom legkevésbé művelt, legkevésbé iskolázott és legkevésbé polgárosodott rétegeit célozza; teljesen mindegy nekik, kik szavaznak rájuk, a lényeg, hogy elegen legyenek, és ennek eléréséhez minden eszközt megengedettnek tartanak. A tudatos hazugságokat is. A gyűlöletkeltést is. A lejáratókampányokat és a karaktergyilkosságokat is. Miközben persze kioktatják a világot kereszténységből.

Emlékezzünk csak arra, hogy a koronavírus-járvány egy, a gyöngyöspatai szegregált oktatás miatt meghozott bírósági döntésen alapuló cigányellenes gyűlöletkampányt akadályozott meg, mely nemzeti konzultáció formájában is pusztította volna a közéletet. Magyarország – magát nemzetinek és kereszténynek hazudó - miniszterelnöke bement a közrádióba és elmondta, hogy a cigányok ingyenpénzt kapnak, miközben ő (meg a rendes magyarok) egész nap „keccsölnek”. Azokról a mélyszegénységben élő cigányokról beszélt így, akiket egyébként választásról választásra „mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát”. Ha van a magyar történelemnek tanulsága, akkor az az, hogy attól a politikustól, aki a hatalmát a nemzet egyes részeinek egymás iránti gyűlöletének kialakításával és szításával akarja megerősíteni, mint nemzetárulótól, meg kell szabadulni. Mégpedig a lehető leggyorsabban. Emlékezetes az a gyalázatos eset is, amikor - a magát nemzetinek és kereszténynek hazudó – miniszterelnök nyilvánosan megdicsérte a menekült gyerekeknek segítséget nyújtani kívánó panziós ellen bűncselekményt elkövető, a propagandistái által feluszított csürhe tagjait. Egy magyar ember igaz keresztényként segítséget kívánt nyújtani szerencsétlen sorsú menekült gyerekeknek, s az ország miniszterelnöke, akinek erkölcsi példát kellene mutatnia a nemzetének, nem mellé állt, hanem azok mellé, akik ezért önbíráskodást gyakorolva megbüntették. Tud politikus ennél mélyebbre süllyedni erkölcsileg? Lehet ennél jobban és gátlástalanabbul megtagadni Jézust és leköpni a Bibliát?

Amikor kitört a járvány, a „keresztények” első gondolata az volt, hogy miképp lehetne ezt a szörnyűséget is lopásra felhasználni. Miközben lepusztult kórházainkban a vírusnak és a kórházi fertőzéseknek köszönhetően aratott a halál és tízezrével haltak meg a magyarok, egyesek milliárdokkal lettek gazdagabbak a felesleges, túlárazott és közvetítőkön keresztül beszerzett lélegeztetőgépeknek és más orvosi eszközöknek köszönhetően.

A korrupció vonatkozásában Orbán és a társadalom viszonya a bántalmazó kapcsolatban élők viszonyához hasonló. A bántalmazók célja mindig olyan alá-fölérendeltségen alapuló pszichés viszony kialakítása, melyben a bántalmazott tudomásul veszi, hogy bántalmazzák és azt el is fogadja, beletörődik, sőt, egy idő után normálisnak tekinti. Orbán éppen úgy tudatosan nem titokban tette hazánkat az EU legkorruptabb országává, mint ahogy a kocsmából naponta részegen hazatérő férj sem titokban veri meg a feleségét, miközben üvöltve vacsorát követel tőle. Ez a bántalmazáshoz való szoktatás része, sőt lényege. Azzal, hogy a legszűkebb környezetének, a családjának és a baráti körének tagjait tette – mégpedig nem is titkoltan - közpénzből milliárdossá, bántalmazóként azt üzente a társadalomnak, hogy „igen, én ezt teszem veled, mert megtehetem és te el fogod viselni, mert nem tehetsz mást.” Jól tudta, hogy ennek a bántalmazó kapcsolatnak a kialakítása nem fog különösebb nehézségekbe ütközni egy olyan társadalom részéről, mely „...ezer éve / magával kötve, mint a kéve, / sunyít, vagy parancsot követ.”, melynek tagjai őstől örökölt ösztönnel büszkén oldanak meg még ma is mindent „okosba”, s generációkon át akként szocializálódtak, hogy ha azt szeretnék, hogy az orvos normálisan beszéljen velük és legalább a kis reményük meglegyen arra, hogy emberséges és szakszerű ellátásban lesz részük, akkor bizony vastag borítékkal kell a doktor úr elé járulni. Ha Orbán tényleg erős magyar tőkésosztályt szeretett volna teremteni – ami egyébként valóban nemzeti érdek és történelmi szükségszerűség -, megtehette volna úgy is, hogy a tehetséges és ambiciózus vállalkozókat, valamint a külföldön is versenyképes, magas szellemi hozzáadott-értékű, innovatív termékeket és szolgáltatásokat előállítani képes vállalkozásokat támogatja minden lehetséges eszközzel. Ebben az esetben ma nem olyan „kapitalistáink” lennének, akik csak a cementhez, az aszfalthoz, a betonhoz, meg a szálloda-üzemeltetéshez értenek és harmincnégy évvel a rendszerváltás után nem az lenne a magyar gazdaság jövőképe, fő kitörési iránya, hogy immár nem csak a nyugat, hanem a kelet bűzlő, rákkeltő összeszerelő-üzeme és hulladéklerakata is leszünk.

Ma ott tartunk, hogy egy egészséges erkölcsiséggel és az átlagosnál magasabb intelligenciaszinttel rendelkező, az aljasságot és a hazudozást közömbösen elviselni nem képes magyarnak a mentális egészsége megőrzése érdekében tudatosan távol kell tartania magát a hazája miniszterelnökének megnylvánulásaitól.

Ha Orbán valóban hívő ember, tényleg azt gondolja, hogy el fogja kerülni a büntetést, ami ezért a - kegyelmi botrány által is nyilvánvalóvá tett - erkölcsi züllésért, a kereszténységnek a tízparancsolatban is megjelenő, legalapvetőbb morális parancsainak folyamatos és súlyos megszegéséért vár rá? Nem, nem fogja elkerülni. A büntetés – legkésőbb a mennyei ítélőszék által - el fog jönni és arányos lesz az elkövetett bűnökkel.

(Folytatása következik.)

Vidéki prókátor

[extraordinarymreast]

Polgártársaink a legrosszindulatúbb feltételezéseknél is hülyébbek, sajnos.

Bár pingpongozás közben én is szeret(t)em azt ordítani, hogy "csusza!!".

[mukodik]

Találkozzunk október 23-án 15.00 órakor Budapesten a Bem József téren és vonuljunk át sok...

[juan74]

Árad a Tisza - már bőven átlépte a parlamenti bejutás küszöbét

Eredetije: 1965.

A budai alsó rakpart a Bem József téri hajóállomásnál árvíz idején, háttérben a Parlament.

Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián

[zenkucko]

A kulcsi keszonok a Budapesten 1946-ban átadott Kossuth híd építése során használt beton süllyesztőszekrények (a pillérek alapozásához használták)

A híd bontásakor 1960-ban szükségtelenné váltak, így leúsztatták azokat a Dunán és Kulcs közelében használták fel a partvédőmű megépítéséhez. A híd vasszerkezetéből Kimlén és Feketeerdőn építettek hidat, illetve a szegedi Dóm téren a szabadtéri játékok nézőtere is ebből készült. Helyét az egykori pesti és budai hídfőnél emlékkő jelöli.

A második világháború befejeztével Budapesten nem maradt ép híd, pótlásukat visszaépítésükig kishajó-közlekedéssel és pontonhidak építésével próbálták megoldani, melyek azonban a folyó téli jégzajlása miatt nem tudták folyamatosan biztosítani a kapcsolatot. Az első állandó híd a Kossuth Lajosról elnevezett híd volt, mely 1946. augusztus 20-áig, a Szabadság híd megnyitásáig egyben az egyetlen is volt.

A híd helyének kiválasztásakor egyértelmű volt, hogy az állandó hidak közül leghamarabb a Ferenc József hídon tudják visszaállítani a forgalmat. Ezért a Margit híd és a Lánchíd között kerestek megfelelő területet. A Batthyányi tér–Báthory utca és a Pálffy tér (Bem tér)–Klotild utca (Stollár utca) közötti nyomvonalak között a kb. 100 méterrel rövidebb hossz döntött az előbbi javára.

A pillérek építése 1945. május 16-án indult, a hidat a gyalogos forgalom számára 1946. január 15-én, az autóforgalomnak január 18-án nyitották meg. A rekordgyorsaságú, mindössze nyolc hónapig tartó építkezés az újrakezdés szimbólumává tette a hidat.

A híd teherbírása korlátozott volt; egy idő után már nagyobb autóbuszok nem is hajthattak fel rá, végül már csak a gyalogosforgalom volt engedélyezett.

A hidat 10 éves élettartamra tervezték, ennek megfelelően elhasználódása miatt 1956-ban, mikor már nélkülözhetővé vált, forgalmon kívül helyezték, majd 1960-ban lebontották. A medertisztítási munkák 1963-ra fejeződtek be. A keszonoknak új felhasználást találtak, Kulcsnál partvédművekbe építették be őket. Helyét az egykori pesti és budai hídfőnél emlékkő jelöli.

[magyarokpontlife]

Bem József Zachariasz lengyel származású magyar honvéd altábornagy. Link: https://hu.wikipedia.org/wiki/Bem_J%C3%B3zsef #magyar #Magyarország #magyartájak #népviselet #magyargasztro #példaképeink #népzene #magyartudósok

[tuntetesinfo]

Mindenkit szeretettel várunk a TISZA Párt október 23-i megemlékezésén, amelyen fejet hajtunk az 1956-os szabadságharcosaink előtt és kiállunk hazánk valódi függetlensége és szuverenitása mellett. Találkozzunk 15.00 órakor a Bem József szobornál és vonuljunk át közösen a Széna térre! A megemlékezés 15.00 órakor kezdődik a Bem József téren és a közös vonulás után, 16:30-kor folytatódik a Széna téren. Gyertek el, hozzatok minél több barátot és ismerőst, hogy együtt emlékezhessünk a XX. századi magyar történelem csodás 13 napjára!

Hol lehet ez a video youtubeon?

[zsocca55]

I love your v4 stuff it lives rent free in my mind

i'm curious what poland and hungary are like when they are rebelling during some sort of uprising together, like 1848. I imagine they're so tough and cool.

Hello there! Sorry for replying to this so late! T-T You mentioned 1848 and I suddenly got an idea for a short comic about how Poland helped Hungary during her independence war. I hope this makes up for the wait!

And yes, these two are quite a rebellious duo! They kicked Austria’s butt so hard he had to call in Russia for help.

The last panel is important, especially to me, because I’ve been hearing stories about Jozef Bem (aka Bem József in Hungarian) since I was a very young child and I‘ve always liked the legends surrounding him. This man is an equally important figure for Poland and Hungary, a symbol whose legacy still lives on. He has a statue in Budapest too.

Hetalia (c) Himaruya Hidekaz

Art by Zsocca

There will be a Part 2 for this short comic. Just wait a little. :)

[nonquebecoisayul]

Vasárnap

Vasárnap van. Életem vasárnapjai két nagy csoportba sorolhatók: az egyikbe az utálatos, másnapi iskolai vagy munkahétre készülő, samponszagú unalmasok tartoznak, a másikba az Ibi néninél töltöttek 1999 és 2016 között.

Ez utóbbiakra emlékezem most. Otthon éppen őrjöng a szél, és eszembe jutnak azok a téli didergős késő délutánok, amikor Ibi nénitől visszafelé a kollégiumba, a Marek József utcába, a Márvány utcába, majd végül a Bem rakpartra vártam a 23-as buszra vagy az 52-es villamosra.

Ilyenkor mindig mentem, mert január 31-én volt a születésnapja. Nem volt elvárás sohasem: akkor mentem, amikor akartam, amikor ráértem, amikor nem utaztam - a feltétel csak egy volt: csütörtökig mindig jeleznem kellett, hogy felkészüljön rám. Mint a kis herceg rókája.

12:45 és 13:00 között érkeztem mindig az ötödik emeleti pesterzsébeti panelbe. Ünnepeken, születésnapokon mindig volt nálam valami kis ajándék, legtöbbször egy nagy csokor virág, aminek az elemeit magam válogattam ki a Határ úton vagy ha vonattal mentem KöKiig, az ottani plázában. Egyébként nem volt nálam semmi, csak valami olvasnivaló (később már csak a smartphone) az órás utazgatásra meg a műanyag ételhordó ‘konténer’, amiben a következő hétre vittem visszafelé a házikosztot.

És micsoda házikoszt volt az, mamma mia! Fasírtban különösen erős volt Ibi néni, ami egy ízletes krumpli- vagy kelkáposztafőzelék feltéteként szolgált. Nála szerettem meg a paradicsomos káposztát, amiben verhetetlen volt! És a húslevese! Meg a nyáron eltett regiment lecsója, amit hónapokon keresztül hordtam tőle a hét későbbi részére.

Amíg élt Béla bácsi, a szobában ebédeltünk - minden szépen megterítve 3 főre. Aztán a veterán harcost csak elvitte a szíve már a 2000-es évek elején, így kettesben maradtunk. Elég volt onnantól csak a mákszemnyi konyhában, a lehajtható asztalkán ennünk kettesben. Aztán egy kávé, ami mindig be volt már készítve. Végül bementünk a délnyugatra néző nappaliba: nyáron elbújtunk a lehúzott redőnyök mögé, a ventillátor berregett, t��len pedig vagy a gyertyafény lobogott a szürkeségben Béla bácsi fotója előtt, vagy az arcunkat úsztattuk a napfényben.

És beszélgettünk. Évtizedeken át. Végtelenül. Mindenről. Inkább értettünk egyet, mint nem, de ez utóbbit is olyan elegánsan tettük, hogy tanulhatna belőle az aktuális emberiség. Beszéltünk háborúról és békéről, Miskolcról és Budapestről, kitelepítésről és a gumigyárról, Indiáról és Brazíliáról, na és persze a családról.

Ibi néni az egyetlen budapesti rokonom volt, a nagybetús Nagyi unokatestvére, aki történelmi kihagyás után a 80-as évek elején költözött vissza a fővárosba. Kalandos életéből volt mit mesélnie, tanítania és rám hagyományoznia. Frissen Pestre került diákként nagyon sokat számítottak ezek a minden második vasárnapi beszélgetések. Amik azután ritkultak, ahogy a nagybetűs Élet elragadott magával. De azért törekedtem a havi egyszeri látogatásra.

És ott voltam, ha szemműtétet követően haza kellett kísérni a kórházból, vagy amikor betegeskedett, és én váltottam ki a gyógyszereit, mert épp a mindig segítő földszinti házaspár nem volt elérhető. De amúgy soha nem vetette a szememre, hogy miért nem megyek gyakrabban, mint azelőtt. Soha egyetlen szóval nem mondta, hogy neheztel, sőt biztatott, hogy éljek, most vagyok fiatal.

2016 őszén, mielőtt indultunk volna világgá, kaptunk tőle pár hollóházi pocelánt, mert ezt fontosnak tartotta. Személyesen ment értük valahová a Ferenciek tere környékére, habár akkor már nem mozgott otthonosan a nagyvárosban. Most itt van a nappaliban Brazíliavárosban a levesestál, a gyertyatartó és társai, és itt van velük Ibi néni is - örökké.

Mert Ibi néni örök. Hosszú szenvedés és méltóságától megfosztott öregotthoni évek után a héten elment. A múlt héten még beszéltem vele, de már alig értett, az ő hangja is nagyon halk, fáradt volt, alig bírta a telefont is tartani. Hónapok, sőt évek óta nagyon nehéz volt bármit is mondani neki, hiszen mindannyian tudtuk a végét. Az utolsó két év ezzel a pandémiás elzárással aztán végképp értelmetlen volt. Még jó, hogy nyáron beengedtek hozzá, ahol ha maszkban is, de még megölelhettem, ami maradt abból a nagy, erős asszonyból, aki 50 évesen még a gumigyártás fortélyait tanulta, hogy diszpécserként is megértse, mivel foglalkozik a Taurus.

Most karácsonykor és újévkor elzárva volt a szobájában, mert elkapta a közellenség. És még azt is túlélte - igaza volt Noéminek, aki egyszerűen amazonként emlegette őt.

Ibi néni holnap lett volna 85. Nem panaszkodott, azt mondta, el kell fogadni, a kor azzal jár, amivel.

Drága Ibi néni, többet nem hívom majd a 402-es melléken se Kanadából, se Brazíliából. Mostantól nem kell Skype-előfizetés, hogy beszélgessünk: ezentúl már csak bennem tetszik élni és így majd magammal folytatom a párbeszédeket, amelyek oly hosszú időn keresztül alakítottak, tanítottak és segítettek evickélni a nagybetűsben. Köszönök mindent őszintén! Vagy ahogy egyszer Rafa kiabálta az utcáról az ötödik emeletre, ahonnan mindig érkezett egy utolsó integetés: “Cső, cső, Ibi néni!”

[typa122]

(By: Typa122) #0

Ha a mélység beszélni tudna

Télen kihalt a játszótér, éppen itt sétálok mellette,

de nem is erre gondoltam, hanem a szívemben lévőre,

mert most sincs aki felmelegítsen

lehet írhatnék hexameterben,

hogy a verseim jobban megértsed

cinkék röpködnek mellettem,

éppen Bem térről hazafele

mellettem itt van a Batthyány

fülemben tudod csak hazai,

most éppen ibbigang szalai

Holdfény helyett lámpák

lámpák helyett holdfény

holtan fekszem a folyóparton, tudod te voltál a gyengém

utcasarkon vérvörös autó, tegnap még fehér volt

rajtam az ing fehér, holnapra olyan, mint az égbolt

átláthatatlan és fényes

csillagokkal teli és ékes

néha fekete, néha kékes

fekete szívemtől és gondolataimtól véres

anya, nem tudtam megtenni, nem vagyok rá képes

nem vagyok olyan, mint a gyémánt, nem vagyok értékes

újra visszajöttek a démonok, lehet nem eresztenek már sosem

hogyha eltenném magam láb alól, mondjátok meg neki, hogy még mindig szeretem

Vajon melyik lehet az a szó

ami az összes szívhez szól,

vagy csak egyáltalán tiszta szívből szól

kimond mindent, de nem csak a jót

Vajon kinek lehet tiszta a szíve?

ha nem egy József Attila verset olvas éppen,

látott már szörnyűséget, de nem csak képen

nem tudom miért látok mai napig rémeket

nem hallom már a hangodat, csak a zenékben az éneket

Vajon tartogat-e még valamit az életem énnekem vagy többé már nem láthatok mást csak a fekete fényeket, amik az ég mellett égnek és még mindig ugyan olyan szépek, mint régen

Most miért nem felejtünk el minden szót, ami durva, mondjuk azt, hogy kurva vagy a szívemben kongó ürességet egy játszótérhez hasonlítva leírt sorokat, amik megváltoztatják a sorsodat, hogy gond nélkül elszívhasd a bluntodat, mert csak úgy leszel érzelemmentes és egyre csak üres, már semmi sem tesz boldoggá majd, csak a cigi, ami füves

mi miért nem lehetünk fiatalok újra?

miért nem javulunk meg és éljük át ezt az életet, csak mégegyszer újra?

Kezdek elrugaszkodni a valóságtól, de csak én

nem tudom minek örültök, hiszen élek még

talán ha szívnék egy cigit minden rendbe jönne,

de persze a tüdőm is végleg tönkre menne

a függőm leszel, vagy a függőd leszek, de lehet már a függőd vagyok

függök tőled, te is függsz tőlem, de mégsem tudunk semmit egymásról

legyünk most megint kicsit őszinték, de megint csak magunkhoz

akár egy kiskanál vízbe megfojtanám magamat ha tehetném, de sosem voltam elég ahhoz

egyaránt mindenért felelősséget vállalunk, de mégsem érezzük azt a terhet igazán,

amit a vállunkra helyez az élet, aztán végleg megfeledkezünk róla a hosszú évek után

azért sem fogok mindent itthagyni, mert rengetegen vannak akiket szeretek,

de majd egyszer több lesz a rossz mint a jó és akkor majd elhalványul minden a szememben,

akkor otthagyok mindent, amit szeretek vagy utálok és hiába kiáltotok utánam

megesküszöm, hogy nem fogok sírni utánatok,

szóval kérlek ti se sírjatok majd utánam

Ezt akár vehetnénk béralapnak

tizenhat vagyok, de a soraim benned is megragadnak

remélem azok akik eljönnek majd nem engem, hanem téged akarnak

kéz a kézen, bőr a bőrön

azt mondod neked színeket adtam, de a lelkem szürke börtön

Gyötör a vágy és szinte kínoz az öröm, hogy boldog vagy végre

Közös a vár és mindent írok ha össze is kell lelkileg törnöm végleg

tettem egy ígéretet,

ha mégegyszer darázsként megszúrsz végleg elszakítom veled a köteléket

Szerinted biztos lesz majd más,

de akkor miért szól minden szám arról, hogy nem tudok másra gondolni csak rád

rajtam segíteni túl késő már

hiszen az eszem minden pillanatban rajtad jár,

pedig azt mondtam elfelejtettelek végleg és nem gondolok rád

bevallom hazudtam és fura, hogy otthon végül csak a magány vár

olyan szívesen elfelejtenélek

valaki jöhetne végre egyszer értem

Éles kés, jazz és pia

az egész a lelkem kiszívja

sírógörcsök, üres terek

egyszer ennek véget vetek

De amúgy nem is sírtam,

csak egy lány után,

akit nem is bírtam,

hanem szerettem

mondjuk ilyet utoljára nem is tudom mikor éreztem

azóta nem is vagyok boldog, csak ha már eleget ittam hozzá vagy ha esetleg szerelmes lettem, de tudtam hogy veled ez úgy sem jöhetne össze,

azért megpróbáltam had törjek inkább megint össze

A szerelem egy ócska elfecsérelt szócska, ami nem is létezik igazán

A boldogságra vágyunk, de azóta is várunk lehet inkább maradnunk kéne az érinthetetlen dolgok vigaszán

Nem akarlak elveszteni, csak megszabadulni a fájdalomtól amit adtál

El akarom tüntetni magam, de tudom te azt úgysem hagynád

Amúgy túl vagyok rajtad,

csak amikor eszembe jutsz úgy gondolom mégsem vagyok túl rajtad,

aztán lehunyom a szemem és felkelek másnap majd konstatálom, hogy nem vagy itt mellettem

amúgy hiányzol, főleg az ilyen hideg, téli reggeleken

Betonházak felett ott a betonszürke szivárvány

mi van ha az alatvaló többet ér a királynál?

nem lehet ember, akinek nincsen lelke

az élet az égbe felszáll, mint a hamuból a pernye

ha nem vigyázol, a mennyből könnyen leesel 

ne más döntse el ki vagy, te döntsd el hogy ki leszel 

Lábam alatt egy papír, vörös West

hamarosan a kicsorduló vérem is vörös lesz

ó és azt fogjátok ti mind nézni, hatalmas örömmel

mindenkiben lakik egy költő,

csak van aki nem hívja elő

tudod minden egy gondolattal kezdődött,

ami kószált a fejemben céltalanul, egyedül aztán egyszer csak az ujjaimból, mint egy madár kiröpült

Így született ez a vers is,

mert minden csak egy “sziával” kezdődik,

aztán nézd mivé lettünk vagy csak mivé lettem én

lelketlen lettem, ilyenné tettél, de inkább ti mind ilyenné tettetek

sok lány volt már, ott várt

remélem velem jót játszottál,

mikor érzelmileg összeroppantottál

egy ideig megint tartózkodni fogok attól, ami szépen lassan megöl

közben azt érzem, hogy te magadtól egyre messzebbre űzöl

ezek a lányok,

inkább odébb állok

bocs, de inkább még várok

valaki másra vágyok,

habár ő úgyse létezik

legközelebb tanítsatok meg érezni,

mielőtt még újra elkezdenék vérezni

Ha a mélységem beszélni tudna,

mindenkinek a vére a padlóra hullna

[mult-kor]

169 éve hunyt el Bem József, az 1848-49-es szabadságharc lengyel származású tábornoka #multkor #history https://www.instagram.com/p/B55fRLKBiqY/?igshid=hscs0yc20c1

[foulchildtiger]

Nem minden fiú büszke az apjára, nem minden apa dicsekszik félresikerült utódjával. Szülők néha kitagadják a tékozló fiút, olykor az utód tagadja meg szégyellt életű felmenőit.

Becsületes emberek a múltjukban is rendet teremtenek.

Három évtizede megjelent könyvet lapozgatok: Ötvenéves a Párt. Írta és szerkesztette: Csatári Dániel és Esti Béla. Kossuth Könyvkiadó, 1968. Tizenötezer példány. Képeskönyv: sok kép, kevéske eligazító szöveg. Nagyon gyenge nyomdai kivitel, de a hófehér, kemény borítótáblán aranybetűkkel ragyog a cím.

Ma már ötvenéves fotó: a Bem József tér, a szobor, hatalmas tömeg a fényképésznek háttal, a szobor talapzatán szónokok, néhány címer nélküli, de még nem lyukas nemzeti zászló.

Újra és újra elolvasom a képaláírást: „Az ellenforradalom nyitánya: tüntetés a Bem téren 1956. október 23-án.”

Lapozgatok a múltban. Kádár János 1956. november 1-jén: „Bátran elmondhatjuk: ennek a felkelésnek eszmei és szervezeti vezetői a ti soraitokból kerültek ki. A magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták… az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok…” (Népszabadság, 1956. november 2.)

Szóval Kádár elvtárs 1956. november 1-jén büszke arra, hogy a kommunisták szervezték meg az „ellenforradalom nyitányát”, és az első sorokban küzdve álltak helyt a fegyveres felkelésben. Amelyet néhány nappal korábban még reakciós ellenforradalomnak nevezett, és Andropov elvtárstól, Mikojan elvtárstól, Szuszlov elvtárstól további szovjet katonai segítséget kért az ellenforradalmi lázadás leveréséhez.

Három nap múlva, november 4-én aztán ismét ellenforradalomnak ítélte a fegyveres felkelést, a hátunk mögött hagyott tizenkét nap történetét, és elvtársait, akikre november 1-jén még büszke volt, sorban küldte bitófára. És 1968-ban, a „párt” kiadványában már a Bem téren, 1956. október 23-án délután, a kommunista belügyminiszter által engedélyezett, a kommunista ifjúsági szervezet, a DISZ által is támogatott demonstrációt az ellenforradalom nyitányának ítéli a kommunista párt (értsd: a Párt!) kiadványa.

Ötvenéves a Párt. Melyik? Az 1968-ban megjelent kiadvány szerint 1918. november 24-én alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja. A párt ötvenéves történetét ünnepli az 1968-ban megjelent kötet.

A Kommunisták Magyarországi Pártja néha álnevet öltött magára, hogy a gyanútlanok ne vegyék észre, báránybőrbe bújt kommunistákkal van dolguk. 1925. április 14-én például megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Kommunisták Magyarországi Pártjának fedőszerve. Az MSZMP nevéből eltűnt a kommunista jelző, a pártba belépők közül nagyon sokan álmukban sem képzelték, hogy egy (titokban) kommunisták által irányított párt tagjai lettek. 1943 nyarán a párt vezetősége – taktika! – elterjesztette: feloszlatták a Kommunisták Magyarországi Pártját. Aztán megalakult a Békepárt. A Központi Bizottság titkára Kádár János. 1944 szeptemberében megint újjáalakul a párt, most már Magyar Kommunista Párt a neve. Választási csalással, megfélemlítéssel, rágalomhadjárattal és a moszkvai elvtársak hathatós (értsd: erőszakos) segítségével 1948. június 12-én sikerül a kommunistáknak magukba sorvasztani a Szociáldemokrata Pártot. A kommunista farkasok ismét báránybőrrel álcázták magukat: a párt nevéből újra eltűnik a kommunista jelző, megalakul a Magyar Dolgozók Pártja. 1956. november 1-jén újra újjáalakulnak, a régi-új név Magyar Szocialista Munkáspárt. 1989. október 6-án ismét újjáalakulnak, akkor születik a régi, de mindig új nevű kommunista pártból a Magyar Szocialista Párt. Az elvtársak pártja két év múlva tehát már kilencvenéves lesz.

Jól bevált kommunista praktika: új nevet adunk a régi pártnak – amire a régiből szükségünk van (pártvagyon, kapcsolati tőke, hatalombirtoklás stb.), az a miénk, ami terhes (általunk kivégzett elvtársaink, az ország kirablása, a haza elárulása stb.), az a régi vezetőség hibája.

És kezdődik minden elölről.

Apró Antal és Kádár János 1956-ban megsiratta a kommunisták által kivégzett Rajk Lászlót és társait. Szórták fejükre a hamut: Soha többé! Aztán két év múlva bitófára küldték kommunista elvtársaikat, Nagy Imrét és elvbarátait.

Kádár János néha büszke volt arra, hogy kommunista elvtársai vezették 1956-ban a fegyveres felkelést, máskor fölakasztatta kommunista elvtársait ellenforradalmi gaztetteikért.

Három évtized múltán a kommunisták rehabilitálták a kommunisták által kivégzett kommunistákat, és elsőként a kommunista vezetők – például a politikusnak álcázott szigorúan titkos tiszt Medgyessy Péter – álltak díszőrséget Nagy Imre és társai koporsója mellett.

Neki már szerencsésebb sors jutott – finomodnak a kommunista módszerek is –, elvtársa, tanácsadója, Gyurcsány Ferenc páros lábbal őt már csak a hatalomból rúgta ki. És Gyurcsány Ferenc, Kádár elvtárs KISZ-lakája, a hajdani kommunista ifjú, aki maga vallotta be, hogy két évtizede még megvetette az apját, mert az forradalomnak nevezte mindazt, ami 1956-ban Magyarországon történt, 2006. október 23-án krokodilkönnyeket hullatva térdelt az ötvenhatos mártírok emlékére általuk emelt – a köznyelvben máris vaskefének csúfolt – emlékmű előtt.

A kommunisták mindig imádták a nagy parádékat. De a régi kommunisták tudták, hogy a parádé akkor parádé, ha a megfélemlített nép ott ujjong a magasban trónoló nagy vezető előtt. Gyurcsány Ferenc lelke mélyén talán szomorúan és irigykedve gondolt elődeire, tanítómestereire – a vezényszóra elvonuló sokaságnak a dísztribünről mosolyogva integető Rákosi Mátyásra, Kádár Jánosra –, mert neki már csak a kiürített, zord rendőrkordonnal körülzárt, néma tér jutott.

És a Köztársaság téri öreg pártházat is 2006. november 4-én sokszoros rendőrkordon vette körül, mert a kommunisták (Lendvai Ildikó, Szekeres Imre, Horn Gyula és társai soha nem mondták, hogy semmi közük a kommunista gyilkosokhoz, csak megsértődnek, ha bárki becstelen kommunista múltjukra emlékezteti őket!) pontosan tudják: az emberek emlékeznek arra, hogy a mostani hazudozó, hazaáruló, erkölcstelen szocialisták azoknak a hazudozó, hazaáruló, erkölcstelen kommunistáknak az utódai, akik soha nem tagadták meg a múltjukat, és elvből nem kérnek bocsánatot elkövetett gaztetteikért. És éppúgy, mint elődeik, ha kell, becstelen hazudozás, fékevesztett rendőrterror, nemzet- és hazaárulás árán is ragaszkodnak a csalással, hazudozással megkaparintott, bitorolt kizárólagos hatalomhoz.

November 4-e hazánkban gyásznap. A magyarság 2006-ban Magyarország szovjet megszállásának napjára emlékezett, az országra ötven éve rázúduló bolsevik terrorra. A Köztársaság téri szocialista pártház előtt marcona rendőrhad ezért védi a kommunista gyilkosok utódait, akik most éppen – mert pillanatnyi érdekük így kívánja – együtt (de elkülönülve, féltve óvott rendőrkalitkába zárva) gyászolnak az ország népével.

Kádár János büszke volt 1956. november 1-jén a felkelést vezető, a fegyveres harcban az első sorokban küzdő kommunistákra. Fordult a kocka: a hozzá hasonlóan hazaárulásra rá nem bírható elvtársait bitófára küldte.

Ezt nevezik kommunista elvhűségnek.

Ülök a televízió előtt, nézem a 2006. november 4-én kiürített Köztársaság teret, a rendőrgyűrűvel körülzárt, kommandósokkal védett szocialista pártházat.

Nádas Péter drámája villan eszembe, a Találkozás. Az ávós pribékek által megcsalt, meggyötört, megkínzott, bűntelenül bűnössé alázott Mária a kommunista gyilkosok börtönében döbben rá a szörnyű igazságra: „Ugyanabban a házban vagyunk. Ugyanabban a házban. Fáj a ház.”

Meddig még?

Szigethy Gábor

[startup-punk]

15:30 A Jobbik is a kommunisták ellen tüntet ezen a napon, igaz eseményük szerint a kommunistákat ezúttal a kormánypárt jelenti. A Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtt "a korrupt, urizáló és bolsevik módszerekkel kormányzó Fidesz" lesz a téma. Felszólal Sneider Tamás, a Jobbik elnöke, Stummer János, a Jobbik alelnöke, Murányi Levente, '56-os szabadságharcos és Gulyás Balázs, független publicista. 15:45. Közös Ellenzéki Tüntetés. A Bem József téren kezdődő majdnem all stars tüntetés tematikája a diktatúra elleni harc. Beszédet mond Hadházy Ákos (független), Márki-Zay Péter (Hódmezővásárhely), Harangozó Tamás (MSZP), Jávor Benedek (Párbeszéd), Ráczné Földi Judit (DK),  Donáth Anna Júlia (Momentum), Dr. Lengyel Róbert (Siófok), Tarnay Kristóf Ábel (Szegedi Civil Háló), Lukácsi Katalin (volt KDNP-tag) és Jeszenszky Géza, az Antall-kormány egykori külügyminisztere. 17:30. STOP Tandíj! - Fáklyás felvonulás a jövőért. Az összes eddigi megemlékezés résztvevője odaér a Szent Gellért térre, ahol Puzsér Róbert az LMP-vel a tandíjmentes oktatásért tüntet a forradalom kapcsán. A menet fáklyákkal vonul a Corvinus elé, ahol hatkor órakor demonstráció keretében "szembesítik a Fideszt Orbán Viktor legsúlyosabb hazugságával: 10 évvel ezelőtt még tandíjmentes országot ígért, kormányon viszont elveszi a fiataloktól a tanulás lehetőségét."

we are doomed