#nekrológ | Explore Tumblr posts and blogs

diogenesz2020portugal · 9 months ago

Text

4 éve írta @gondolatokabufebol kolléga, ma is aktuális:

Kicsit csapongok, mert mégiscsak nekrológ, vagy miafasz, és sokminden köt ehhez az egészhez, talán még több személyes is, mint ahogy azt valaha gondoltam volna.

Egyszer a Kéri azt mondta ezeknek, hogy ti vagytok a bőrdzsekis Lenin-fiúk, még anno, mikor a Bibó szakkoli alakult. Orbán ezt soha nem engedte el, és egyszer egy fogadáson meg is jegyezte a szakkollégium vezetőjének, hogy az a Lenin fiús dolog nincs elfelejtve.

'98-ban minden együtt állt, úgy ahogy kellett. Külső és belső támogatottság is megvolt, és valami elképesztő nyitottság nyugatról, 50+ év lemaradásból hihetetlen tempóban le lehetett volna faragni pár évtizedet, olyan lendületet adva a fejlődésnek, ami soha más korban nem adatott meg. De nem…

Csak a harács indult. Ráadásul azonnal.

Egy régi családi barát dolgozott akkor az APV-nél, ő mesélte, hogy amikor “a fiúk” átvették a hatalmat, neki 6 hónap után elege lett, felállt, mert ehhez nem volt már gyomra. Pedig látott már épp eleget a szociktól.

Nem volt igazi, klasszikus értelemben vett polgárságunk sosem. OK, most sincs, de ebben már azért bőven benne van az ő kezük is. Márai nem véletlen nem találta meg ezeket a hagyományos értékrenddel bírókat csak a Felvidéken és Erdélyben. Pesten? … hát amit az osztrákok meghagytak leginkább. Meg a felkapaszkodott paraszt, ami Móricz világából olyan részletesen kirajzolódik. Orbán csak harácsolni akart, mint ezek, uradalmat kívánt, roskadó asztalt, ahova néha a sáros csizma is felfér, de roskadó polcokat nem.

Wass Albert azért lett ilyen népszerű, mert modoros, szirupos nemzeti pánlikával átkötött szarjait műveit könnyű emészteni mint az ezeréves hármashatárnál összeszorított lélekkel távolba meredő búbánatot.

Márai azért, mert senki nem olvasta tisztességgel:

"Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a ‘jobboldaliság’ címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint ‘keresztény magyar ember’, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert ‘keresztény magyar úriember’, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ‘keresztény magyar’ vagy ‘úriember’, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a 'jobboldali, keresztény, nemzeti’ világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül."

Gondolom az épp 120 éve született Grossschmid Sándor Károly Henrik pont olyan emlékévet kap majd, mint tavaly Ady. Jó az utóbbi verseivel már a gimnáziumi tananyagban is baj volt, de ha még a prózáit is olvasták volna…

"Elképzelünk némely ismerős vidéket. Milyen komor gyász honol tegnap még vidám kúriákon. A Rudi vagy a Jancsi családok ékei menesztetnek a főispánságból. Andor nem lesz többé képviselő. Tisza István nemzeti intelligenciája nyolctized részében teljesen a politikából s politikai nexusaiból él. Nagyváradon beszélték, s tanúk esküsznek reá, hogy igaz. Egy dzsentri-familia legifjabb tagja jogi könyveket magolt. Nehezen ment. Nem történt még ilyesmi úri családban. Sebbel-lobbal érkezik a bátyja. A kaszinóba távirat jött. Tisza István miniszterelnök lett. Rárivall a magoló öccsre:- Mit biflázol, csacsi. Pista bácsi miniszterelnök lett.Egy-egy miniszteri kinevezés ezer és ezer dologhoz nem szokott, úri, magyar kényelmű família szívét szokta megdobogtatni. A vármegyei írnok is sokat remélhet. Van egy főszolgabíró rokona. Az jó barátja az új főispánnak. A főispán beszélhet a miniszterrel. Minden új magyar kormány sleppje és ereje néhány tízezer ember. A népből csak a kortesek számítanak. Egy-egy kormányválság pedig azt jelenti, hogy az úri osztály melyik és milyen nagy részének kitartása van a soron.Mint Nagyváradon nemrég Pista bácsi, úgy hozza most új embereknek az új örömet Sándor bácsi, Feri bácsi. Köröskény mellett, vagy Nyitrában valahol, talán megint rendreutasítottak egy magoló diákot:- Mit biflázol, csacsi. Géza bácsi miniszter.Egy azonban bizonyos. Ilyen nagy helycsere nem volt még, mint a mai. Ennyien még sohasem akarták puha, úri helyre löketni magukat a megrengett földdel. Tisza István nemzeti intelligenciája vitustáncot jár. Éhesek, előkelőek, érdemesek, érdemtelenek, nagy erejűek és kalandorok lihegésétől olyan nehéz a levegő, mint Nápoly fölött.Egyébként új hivatali és társadalmi elhelyezkedése néhány tízezer embernek. Ennyi az egész. Itt persze csodák bőséggel történnek. Komoly főispánjelöltek, emberek, akik még két évvel ezelőtt nevetséges analfabéták, notórius semmik. A nemzeti intelligenciára dicsőség vár az úri földrengéssel. A nemzeti intellektusra? Ez nem egészen bizonyos. A milliók pedig egyelőre maradnak, akik voltak. Jogtalanok, nem számítók, lenézettek. Kik mellett a nemzeti lélek tűzhányó hegyei is félreköpnek.Más földrengés lesz itt nemsokára. Persze akkor nem a Kossuth Lajos-utca rázkódik meg. Nem Duna-ünnepély lesz az. Nem házi bál. Nem zártkörű piknik. Nem úri földrengés. Ez a mai földrengés csak elődübörgése annak a nagynak. Jön - s próbálják meg az urak, hogy ne jöjjön - jön a nép. És kérni fogja magának az országot, melyhez egy kis joga is volna. De amelyet meg is ígértek neki. Még egy választás, még egy új kormány. Az már nem lesz családi esemény. Az igazi, nagyszerű földrengés lesz."

Persze a sors igazi fintora Bibó István maga, a névadó, a XX. sz. egyik legkomolyabb hazai gondolkodója, a szellemi mentor és az ő végletekig találó írása, aminél jobban semmi nem illik az új Lenin-fiúkra:

"A hisztérikus világkép zárt és tökéletes: megmagyaráz mindent, és igazol mindent, s mindaz, amit állít, s mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak. Minden stimmel benne. Csupán egyetlen hibája van. Nem azért stimmel benne minden, mert megfelel az igazi értékeknek és a való tényeknek, hanem azért, mert egy hamis helyzet követelményeit foglalja rendszerbe, és pontosan azt mondja, amit a helyzetben élő hallani akar. A közösségek életében az ilyen hamis helyzet és hamis világkép lassan tartós kontraszelekciót hoz létre: előtérbe hozza a hamis kompromisszumok embereit, az összeegyeztethetetlen dolgokat összeegyeztető formulák mestereit, a hamis realistákat, akiknek a realizmusa mögött valójában csak erőszakosság, ravaszság vagy csökönyösség van, s többek között előtérbe hozza azokat is, akikben a közösség hisztériája valamilyen egyéni hisztéria formájában is visszhangot talál, a másik oldalon viszont a helyzetet tisztán látó, tisztán megítélő egyéniségeket terméketlenségre szorítja, mert vészjeleik visszhangtalanul pattognak le a hisztériás világkép zártságáról és önmagának való elegendőségéről. A hisztérikus közösségekben mindig erősebb lesz a hamis önértékelésre való hajlandóság, maguk előtt be nem vallott tisztelettel néznek az életerős és feladataikkal szembenézni tudó közösségek teljesítményei felé, ugyanakkor ennek megfelelően kész örömmel fogadnak mindent, mi őket - lehetőleg a valóság rovására - felmagasztalja. Megjelennek a vágyak és a realitás diszkrepanciájának ismert tünetei: hatalmi túltengés és kisebbrendűségi érzés, jogcímekből való élni akarás és a valóságos teljesítmények értékének a csökkenése, a puszta siker mértéktelen tisztelete, a nagy elégtételek keresése és a nem létező dolgok hangoztatásának - magyarul propagandának - a mágikus erejében való hit. Minél több kudarc éri ezen az úton a közösséget, annál kevésbé lesz képes a kudarcok tanulságait a maga hasznára fordítani, s ezen a ponton jelenik meg a környezet behatásaira való hamis és aránytalan reagálás. A hisztérikus lélek keres valakit - vagy valakiket -, akikre minden felelősséget ráháríthasson, s magát minden felelősség alól felmenthesse: mumusokkal népesíti be maga körül a világot."

Tudom, tudom, túl sok betű, kevés kép, még gondolkodni is kell hozzá… De talán így értitek miért rekvirálni jöttek ezek. Gyökértelen akarnok banda, akik legnagyobb bűne nem is a bankszámlákon csilingelő százmilliárdokban mérhető, hanem az oly sokszor szájukra vett NEMZETtől 98-ban ellopott történelmi lehetőségben van.

Itt már csak lószaros csizma van, pálinka, kurjongatás, szotyi, stadion és üzemi lopás. Ja és maximum csak egy Döbrögi, de már messzebb nem jutunk. Sem szellemi szabadság, sem egyetem, sem nyílt világkép, sem felelős társadalom… Csak a rövid póráz, feudális függőség, meg a láncon tartott újnyilasok, akikkel rögtön el lehet hallgattatni akit csak kell.

Persze Mussolini is kirángatta a déli tartományokat a feudalizmusból, volt azért perspektíva, de hát annak a sztorinak sem lett jó vége - hacsak a fejjel lefelé lógást nem tekintjük annak.

Szóval idén nem nagyon lesz Márai, csak Trianon 100 némi Wass Alberttel.

Ennél pontosabb képpel nem is búcsúztathatnánk az újkori demokráciát, azt, amit ez a banda 98-ban kezdett ellopni, összeharácsolni magának.

Itt már valódi összefogás és nemzeti büszkeség csak képregényváltozatban lesz maximum, modoroskodó, sokadjára leporolt öntudattal és a kezdőrúgás előtt végigüvöltött Nélküleddel.

Ehhez sem kell olvasni, csakúgy, mint a fogcsikorgatóan kierőszakolt ispánsághoz - valódi bölcs király nélkül. De legalább itt vannak a bőrdzsekis Lenin-fiúk nekünk.

Na istenisten.

120 notes · View notes

vaningyen · 15 hours ago

Text

nekrológ helyett

11 notes · View notes

otthonzulles · 1 year ago

Text

(a 444-en megjelent UP féle szokásához híven összeszedetlen Palotai-nekrológ kommentszekciójában feltűnt még két írás amiket nem olvastam, sok-sok újat nem találtam bennük meg nem is untatlak benneteket, illetve igen, a hajtás alatt)

az egyik a telex megemlékezése:

A másikat Podlovics Péter 'a Quimby menedzsere' (ezt gugliztam ki faszom se tudja mi az a quimby :D ) osztotta meg de nem az ő írása, hanem Vasák Benedeké, aki meg valami kommunikációs valami:

"Vasák Benedek barátom tavaly előtt a Fater születésnapjára olyat írt, aminél én csak bénábbat tudnék.

Valamiért nem lehet megosztani, szóval copy paste

Zsolti legutóbbi szettje, amit hallottam ugyanígy 2021-es. (jajj de szégyellem magam, hogy nem használtam ki minen lehetőséget!) Bulizni indultam akkor de végül a kordonra könyökölve leesett állal hallgattam végig az első sorból!

Benedek ezt írta, nehéz ennél jobban összefoglalni.

Palotai Zsolt volt a legbiztosabb zenei ízlésű ember, akit valaha ismertem!"

---

…Ezt tavalyelőtt írtam, a hatvanadik születésnapján. Azóta leszedtem, most felrakom újra.🖤

Ha van valami értelme a Facebooknak, akkor az az, hogy egyszer csak szembe jött ez: hogy a Palotai 60. Ez az, amit nem ír meg az újság, mert ha valamelyik újság megírná, az már rég megszűnt, vagy ha valamelyik újság megírja, azt én már rég nem olvasom.

Nagyon fura érzés ez, mert 2021-ben a Palotai 60 azt jelenti, hogy már akkor is rohadt öreg volt (30!), amikor kezdte, és amikor nekünk, hol csillogó, hol fátyolos szemű késő-tizenéves fiataloknak betolta a bomba csajozós vagy énelvesztős zenéket a Tilosban.

Szóval szembejött ez a Palotai 60, gyorsan át is pörgettem a nekrológszagú megemlékezéseket itt a Facebookon. Mindegyikben az volt az érdekes, hogy az Öreg már mindegyikben "Az Öreg" volt, sokezer szettel, partival, mix-szel a háta mögött, de mindegyikből csak az derült ki, hogy ő az "Öreg", de egyikből sem az, hogy miért lett ő az "Öreg".

Nehéz is ezt megmagyarázni. Akik a szubkultúra részei, azoknak egyértelmű. Akik meg kívül esnek a szubkultúrán, sosem fogják megérteni.

Ha én behunyom a szemem, és a 90-es évek elejére gondolok, akkor a csodálatos csajokon, Hazai Attilán meg Tódoron kívül egyvalakit látok magam előtt: ezt a hórihorgas, atlétába öltözött, szélsőségesen mesterséges fényben, kontrasztos árnyékokban úszó, görnyedten koncentráló alakot a Tilos az Á galériáján. Palotai Zsolt maga volt a DÍDZSÉ alleg��riája, long before, jóval azelőtt, hogy Fatboy Slim lett azzá (pont úgy néztek ki egyébként, csak amikor Zsolt már menő lemezlovas volt, Fatboy Slim még egy közepesen béna gitárzenekarban bohóckodott 😀 )

Az ember gyakran töpreng olyan problémákon, hogy miért pont Palotai lett ÉLETE LEMEZLOVASA. Soha senkinek nem táncoltam annyit, nem voltam annyi szettjén, nem hallgattam annyi mixét, mint Palotainak, így hát elég gyorsan megfejtettem a talányt. Soha, senki mástól nem hallottam annyi számot ELŐSZÖR, mint Palotaitól. Amit ő művelt, az nem diszkó volt, hanem népművelés.

Persze, a kései, manierista, megélhetési évek Rewind-jai már a megszokásról, és a popkultúra átkáról, az önismétlésről szóltak, de Palotai számomra mindig is az a radikális eklektika volt, amely elemi erővel határozta meg felhőtlen ifjúságunkat a boldog kilencvenesekben.

Palotai szettjei az "anything goes", a "minden mehet" végtelenül felszabadult, életérzéssé nemesült esztétikáját hirdették. Ugyanazt, amit mondjuk Rajk László építészete, a kései Tandori irásművészete, Ács rendezései vagy Bódy filmjei hirdettek.

Palotai szettjei a radikális eklektika sújtó megtestesülései voltak. Sem a szüleink, sem a gyerekeink nem fogják megérteni, hogy mit jelentett az, hogy a kádárizumus összeomlásával egyszerre hullott a nyakunkba az összes létező szubkultúra, irányzat, stílus, műfaj, ideológia, manír és üzenet. Az aluljárók tömve voltak 160 forintért árult paperback Bakunyinokkal és Szolzsenyicinekkel, a mozik tele voltak 30 forintért árult Derek Jarmanekkel és John Watersszekkel, bárhová nyúltál, ömlött rád az O története, a Tizenegyezer vessző, a Nietzsche- és Hamvas-összes, Foucault, Heidegger és kibaszott ostoba Castaneda.

A kilencvenes évek eleje brutális kultúrkáosz volt (pedig hol volt még a kereskedelmi televíziózás!), amire a belpesti értelmiség egyetlen értelmes önvédelmi reakciója a totális bezárkózás volt. Bezárkóztunk egy nagyjából három háztömbnyi területre, a Tilos, a Zanzibár, az Egocentrum, a Totálkár (vagy ez a kettő ugyanaz?) által kijelölt területre, amely bármelyik ELTE bölcsészkari épülettől biztonságos sétatávolságra volt. Popkulturálisan pedig a Velvet Uderground/Lou Reed-David Bowie-Talking Heads-gettóba szorultunk bele, amit magyar vonalról még valahogy kiegészített a Cseh Tamás-Bizottság-Kontroll/Európa Kiadó vonal.

Tényleg annyira szűk volt a világunk, mint egy Bereményi-Cseh Tamás-dalszöveg, teljesen elveszve kóvályogtunk a nyakunkba szakadt, értelmetlen szabadságban.

Na, ebben az elveszett világban mutatott utat az a vékony, hórihorgas, görnyedt, atlétatrikós csávó, ott, a Tilos galériáján. Ő mutatta meg, hogy itt az új esztétika, hogy minden mehet. Konkrétan tőle tanultam meg, hogy a Besame Muchóra (ikonikus Palotai kezdőtrekk!) simán rá lehet keverni Renegade Soundwave-et, arra meg lazán jöhet Buddy Rich, amit magától értetődően lehet átfolyatni valami sosem hallott dárenbézbe, hogy aztán kötelességtudóan berakjon valami Iggy Popot, de az egész Ian Dury perverz funkjába, vagy a Sonic Youth paródia-sideprojektjébe, a Ciccone Youth-ba fulladjon...

Tizenöt évet húztam le az A38-on, és ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy a közönség mindig UGYANAZT akarja. Ez Palotai pokla is, ha az Isteni színjátékban jutna egy bugyor az Öregnek, az biztosan a Mindig Ugyanazt Játszók Bugyra lenne. Palotai számára nincs nagyobb büntetés, mint Ugyanazt Játszani.

Eleve a DJ-karrier nem a karrierek csúcsa. A Tilos az Á mutatott ezer utat, a főhősök egy része kurva menő japán meg szingapúri nagykövet lett, vagy elenpés médiamegbízott, vagy közepesen menő budai kricsmik üzemeltetője.

A Tilos az Á vége iszonyat szomorú lett, levitézett baller kommunikációs tanácsadók pimpelik újra BMW X-valahányasokból az egykori mítoszt (Tilos a Tilos, Jézusom!). Palotai eufórikus szettjeinek vállán, a meggondoltan árazott boroskólák bevételéből sok-sok kis senki kapaszkodott fel a harmadvonalas politikai nirvánába.

Miközben ez a félelmetes ízlésű, ikonikus jelenség jóformán éhezik. A több ezer buli nem túlzás, és valahol az is sorsszerű, hogy ehhez az ösztönös, de totál önsorsrontó zsenihez fűződik (nagyon, nagyon távolról) a magyarországi partikultúra legnagyobb drámája, a West Balkán-tragédia.

Palotai Zsolt 60 éves, 30 éve tolja a rakenrollt. De ezt a műfajt nem lehet 30 évig csinálni. Még úgy sem, hogy az ország legszélesebb látókörű, legjobb ízlésű, félelmetesen közönségre hangolódott lemezlovasa vagy. Ez nem államilag rommá támogatott, egyetemi tanszékek által kanonizált kulturális értékteremtés. Ez az ifjúságunk, és én igazán örülök, hogy egy fél generációval utánuk még volt valami jelentése és jelentősége, de illúzió azt hinni, hogy bármi nyoma marad, és bármilyen kulturális imprintet hagy az utánunk jövőkben.

Tulajdonképpen az a baj, hogy Palotai szettjein sosem tudtam felszabadultan táncolni. Palotai szettjeire tanulni járt az ember, én legalábbis biztosan, mint ahogy a fiatalabb DJ-k nagy része. Palotai szettjeit én mindig úgy hallgattam, mintha olvasnék, vagy valami nem ismert Mozart-szonátát hallgatnék, hopp, ez milyen jó ötlet, hopp, mekkora átkötés, hopp, erre a pakisztáni világzenére hogy lehetett már rákötni ezt a dél-londoni hiphopot...

Na mindegy. Palotai Zsolt kiválóan példázza, hogy vannak szubkultúrák, amelyek véget érnek, vannak tudományok, amelyeknek nincs módszertana, de legfőképpen azt, hogy nincsenek határok. És az ilyen művészet, abban a világban, amely kizárólag a határokról, megszokásokról, manírokról, modorokról, és az ezeket perverz módon megerősítő iróniáról szól, sajnos halálra van ítélve.

Palotai tragédiája az öregedés és "korszerűtlenség" tragédiája, hogy egyszerűen elfogy körülötte a levegő. Bármennyire is revelatívak voltak a szettjei az én generációmnak a kilencvenes években, az a helyzet, hogy mondjuk a 14 éves lányomat egyetlen nap alatt több és sokfélébb kulturális impulzus éri, mint amennyit Palotai egy hónap 8-10 fellépése alatt adni tud.

Erre a problémára kétféle válasz van: az egyik a totális bezárkózás stratégiája - csak egyetlen kultúra, egyféle zene, egyféle öltözködési stílus, egyféle világ. A másik: temészetesen a jellegzetes tinédzser-cinizmus, minden szar, minden béna, very cringe a világ. Palotai egyikre sem ad választ, nem hajlandó, sosem volt hajlandó beleszorulni valami béna műfai gettóba, mint a dárenbéz, a hauz, a teknó vagy a trep. És nem volt hajlandó ironizálni, ilyen elviselhetetlenül kínos Necc Party-vonalon hirdetni az ultimate nihilt.

Palotainak sosem lesz szobra, sosem fog Kossuth-díjat kapni, mint ahogy azt - ironikusan? - követelte a tömeg annak idején. Készült róla ugyan egy portréfilm, amiből sajnos az égvilágon nem derül ki semmi, készültek vele interjúk, de hát Palotai sosem a szavak, sokkal inkább a szettek embere volt.

Az biztos, hogy nála "dídzsészerűbb" dídzsét sosem láttam. Az biztos, hogy legalább tíz dídzsét láttam felnőni, akik minden mozdulatukat tőle lesték el. Az biztos, hogy ő is azok közé tartozik, akiktől rengeteget tanultam. Azt a zenei, és merem remélni, hogy tágabb értelemben kulturális nyitottságot, amely a mai napig segít befogadni az új dolgokat, hát azt biztos, hogy tőle tanultam. Köszönöm, és boldog születésnapot.

#palotai #dj palotai #palotai zsolt

15 notes · View notes

algebraicvarietyshow · 2 years ago

Text

Hamar kinőttük írásait, amikor elkezdtük eredetiben olvasni a politológiai irodalmat, és megérkezett körünkbe az a tehetséges korosztály – Lánczi jr., Megadja, Békés Marci, G. Fodor, Szilvay ötlik fel bennem –, akik magyar szemmel, magyar formában magyarázták el nekünk, amit a világról tudni érdemes.

a magyar nemzetben megjelent tgm-nekrológ egyetlen _tűpontos_ mondattal magyarázza el nekünk, amit a mai magyarországról tudni érdemes (nekrológnak vacak persze)

79 notes · View notes

nemzetikonyvtar · 1 year ago

Text

Európa egyik vezető kritikai lapja, az Allgemeine Literatur-Zeitung (Jena–Leipzig), amely a szépirodalom és számos tudományszak frissen megjelent köteteit recenzeálta, időnként gyászhíreket is közölt. 1821 augusztusában, a 214. szám 847–848. oldalán szokatlanul hosszú nekrológ ismertette Széchényi Ferenc pályafutását és méltatta érdemeit. A lapot egész Közép-Európa értelmiségi elitje forgatta, mondhatni, ez a kép rögzült a kortársak körében a grófi mecénásról és magyar hazafiról. A Széchényi-irodalomban ismeretlen szöveget egész terjedelmében közöljük.

#library #könyvtár

7 notes · View notes

troger · 1 year ago

Text

ja, hogy az a palotai-interjú nekrológ volt? :/

5 notes · View notes

petofi200 · 6 months ago

Text

petőfi #szendreyjúlia #kolozsvár #1849/50

part7: Helfy Ignác - Kolozsvár / 2

a Varga Dániel (2022) disszertáció oldalait (azt a két oldalt, ami engem most érdekel) kiteszem újra

(pp. 22-23)

első oldal:

kikerestem a Helfy Ignác: Egy kis visszaemlékezés - Fővárosi Lapok, 1894 cikket is (arcanum)

itt arról ír, hogy amikor 1848-ban megjelent írása a Jókai és Petőfi által szerkesztett Életképekben, akkor ő ott Jókaival került kapcsolatba (Petőfivel nem)

második oldal:

Debrecenbe kerül, és Kossuth kormányzóelnöki irodájába nyer alkalmazást

és feltételezhető, hogy a szabadságharc végéig Kossuth-tal is maradt; vagyis ott volt Aradon is a kormánnyal; mert egyébként azt írja, hogy világosi fegyverletétel (1849. augusztus 13.) után ment Erdélybe bujkálni; amikor Kossuth (és Bem) pedig emigrációba

Varga Dániel három cikkre hivatkozik, mint független forrás; de ezek valójában nem független források; mind a három Helfy beszámolója; a két későbbi újságcikk is; ami ott benne van az életéről, azt ő mesélte, ő mondta

szóval ezek egyébként nem független források; ezek Helfy beszámolói; időrendben:

A magyar magyar, 1869

Vasárnapi Újság, 1897 (nekrológ)

Szatmáry Mór, Világ, 1923

A magyar magyar cikket már betettem korábban; ez a saját visszaemlékezése 1869-ből; Helfy még Milánóban van; 1870-ben jön vissza, haza; előző évben halt meg Szendrey Júlia

Vasárnapi Újság, 1897 (nekrológ)

1870, azaz már majdnem 30 éve van itthon, végig országgyűlési képviselő volt; amit itt írnak, az továbbra is Helfy verziója; ő mesélte; ezek az információk nem más forrásból vannak; senki nem ment el Kolozsvárra érdeklődi, hogy “tessék mondani, mit tudnak erről a haditörvényszéki ügyről”; archívumban senki nem kereste - Varga Dániel sem; ez egyébként hiányossága ennek a disszertációnak

akik tudhattak róla valami érdemit, már mind meghaltak; Szendrey Júlia, Balázs Sándor, Lendvay Márton, az akkori szűk baráti köre; a Vadadi család lehet, hogy eleve sem igazán követte, hogy mi lesz Helfy-vel miután Szendrey Júlia hazament; nekik egyébként alapvetően vele lehetett a bajuk SzJ társaságából; féltek, hogy rájuk hozza az osztrákokat; ott abból a családból a gyerekek még biztos éltek (3 lány, 2 fiú volt); de Vadadi Berta a cikkéből is kihagyta Helfy-t; de szóval olyan nagyon nem volt senki, akit egyébként meg lehetett volna kérdezni, hogy mi volt Helfy-vel Kolozsváron a haditörvényszéki tárgyalásán

az archívumból kéne kikeresni; az egy másik (meg autentikus) forrás volna

szóval a Vasárnapi Újság nekrológja:

ez pedig a Szatmári Mór cikk, Világ, 1923:

ez a cikk egyébként azzal is indít, hogy Szatmári Mór 1897-ben, még a halála előtt meginterjúvolta

ez pedig a korábbi, az 1867-es A magyar magyar-os visszaemlékezése:

és akkor itt ezzel kapcsolatos gondolatok… (kicsit grafomán módon…, szóval nem lett rövid):

egyrészt, hogy mikor lehetett ez a kolozsvári haditörvényszéki ügy?

azt írja, hogy több hétig tartott; és (nyilván pontosan onnan lehetne tudni, ha valaki kikeresné az archívumból) én oda teszem, hogy 1850 február második fele, inkább a vége, március első fele, első pár hete; március vége felé már túl van rajta

legyen mondjuk 1850 március

ez azt jelenti, hogy úgy 6 hónapot bujkált előtte, mert félt az osztrák haditörvényszéktől

amiért viszont haditörvényszék elé állították, arról valószínűleg ő előtte nem is tudott; ha egyáltalán igaz volt (nemcsak (az osztrákok) találták ki)

tehát hogy Csányi László kiakasztotta az egyik írását Aradon

Csány László ekkor már nem él:

(...)

(wikipédia)

és egyébként nekem nem is igazán tűnik olyan karakternek, aki a szabadságharc végnapjaiban valaki írásait ragasztgatná ki a falra, buzdításképpen; ha meg lenne az akta, akkor talán erre is lenne valami bizonyíték; de egyébként erre én sehol semmi infót nem találtam; még az sincs meg sehol, hogy mi lehetett ez az írása Helfy-nek

de én abszolút elképzelhetőnek tartom, hogy valóban ezzel állították haditörvényszék elő; de hogy nem emiatt bujkált, az biztos

ez pedig arra volt jó, hogy ezt az ügyet lehetett ejteni, hogy “hát, ez azért nem annyira súlyos”, ect.; olyan “fiatalka” (bár ez egyébként egyáltalán nem volt szempont az osztrákoknál másoknál); ha…

és akkor itt jön be Szendrey Júlia timeline-ja

Helfy a társasága (január); Helfy az aki igazán nem tetszhetett a Vadadi családnak; Helfy beszéli rá arra, hogy lehet, hogy Petőfi él; egyébként pedig jól elvannak (pl. színházaznak)

csak aztán elfogy Szendrey Júlia pénze; haza kell mennie Erdődre; amit én látok, abban nincs benne az, hogy már ekkor meg lenne az a gondolata, hogy el kéne mennie Bemhez Törökországba

az egyébként természetes, hogy ez a gondolat alapvetően Helfy-től jöhetett; ő, mint Kossuth egykori munkatársa, Kossuth törökországi emigrációban; innen már csak egy gondolat, hogy Bem is ott van; de ez a gondolat amikor SzJ elment Erdődre, még nem volt meg; ez neki utána jött; amit én látok, az az, hogy ez a gondolata 1850 március végén jött; onnantól van ezen rajta

az pedig egybeesik azzal, hogy Helfy szabadul a haditörvényszék alól; és azt is ő javasolhatja neki, hogy menjen el Heydte-hez újra

még két adalék ehhez az időszakhoz:

ez is egy Petőfi-Múzeum-os visszaemlékezésből van; 1892 Krizbayné is megnyilatkozik a témában

itt azt írja, hogy Szendrey Júlia azt mondta, hogy a férfiruháját valójában Petőfi csináltatta neki, biztonsági okokból

a másik pedig 1895, Petőfi Múzeum; Petrich Sámuel (Orlay Petrich Soma apukája) visszaemlékezése, amit még 1850-ben jegyzett le

a vége az érdekes:

“(...) Petőfiné megírta volt az 50-ik év tavaszán Szebenből”

eddig arról nem tudtunk, hogy SzJ 1850 tavaszán Nagyszebenbe is ment volna

Erdődön van március végén, április elején; aztán elmegy Heydte-hez Székelykeresztúrra; április 17-én onnan írt az apjának; előtte, utána Kolozsváron volt; majd Pestre ment

Székelykeresztúr után már nem fér bele egy út Nagyszeben irányába; ha tényleg volt ott 1850 tavaszán, akkor előtte kellett oda mennie; de miért ment oda???

a másik érdekes:

“Az 50-ik év nyarán el is jött hozzám Petőfiné s a nálam hagyott holmiját elvitte.”

itt az van, hogy július 10-én írt Orlay Petrich Somának, hogy ne induljon még el külföldre, megy a holmikért (ez a levél megvan, volt is róla szó korábban); és SzJ elindul Mezőberénybe Pestről; de akkor úgy tűnik, hogy ott csak az apját találta; és egyébként azt mondja az apjának, hogy

“Petőfiné akkor, nálam létekor annyit mondott: a mint vasárnap reggel férje elment tőle, soha legkisebb hírét sem hallotta; azt bizonyosan tudja, hogy csatában nem volt.”

ez így nyilván nem igaz

(ezt követően SzJ visszamegy Pestre, és július 21-én összeházasodik Horvát Árpáddal)

follow-up

jav: Székelyudvarhely, nem Székelykeresztúr (ahova ment SzJ, Heydte-hez)

még egy follow-up:

mondjuk Petrich Sámuel korábban is írja ezt a Szeben-t; hogy (1849) július 21-én ott voltak; de akkor Tordán voltak; lehet, hogy később is keveri Tordát Szebennel… (???); bár levélről beszél, hogy onnan kapta (1850 tavaszán); Tordára akkor ment SzJ (Mikes könyv azt írja) (1850-ben, még odafele, Kolozsvár után, meglátogatta Miklós Miklósékat)

#petőfi #szendreyjúlia #kolozsvár #1849/50

1 note · View note

versinator · 1 year ago

Text

Egénél behúzom

Bujapompás gyémántterhes csodaország udvarlót Puccini fölengedni küllőnk költészetét Bölcseséget maradandó kiisszuk hátrálót

Suhintó képektől semmiházi tiszteletét Babérral nőtelen rózsálló vándorlegény Martír mustármaggal állomása ígéretét

Délibábja bárdok léva majtény Waterloo pompát tündérkertben megtiltani Boltról építi jegenyéknek tömörkény

Ijedelemmel al emelő virrasztani Szabadítót idetérek szőlőtőke dalolót Nekrológ kitündököl ifjúkorom biztosítani

#tercina #Juhaszgyula #Egénél #behúzom #v2.2

0 notes

frankyoungestein · 7 months ago

Text

Magyar Péter és Karácsony Gergely is tudott erröl már jóval korábban, pláne Vitézy biztosan tudott erröl, mint brancsbéli.

Egy valamire való stábnak kell, hogy legyen forgatókönyve mindenféle esetre (mint ahogy az újságoknál ott van bekészítve a nekrológ sok híres embrröl).

De a méréseik szerint így Vitézi vezethet.

Nem a Nézöpont,hanem a Századvég, de remélem a vibe ugyanaz:

Szentkirályi 8 óra 9 perckor jelentette be lemondását, a Telexen 8 óra 11 perckor jött le a hír, de Vitézynek 8 óra 18 perckor már ilyen hosszú válasza volt erre a "spontán kialakult" helyzetre :D

A Fidesz tényleg ennyire hülyének nézi a budapestieket? Mert hogy a saját szavazóit annak nézi, az oké, de ez...

51 notes · View notes

nonquebecoisayul · 3 years ago

Text

Vasárnap

Vasárnap van. Életem vasárnapjai két nagy csoportba sorolhatók: az egyikbe az utálatos, másnapi iskolai vagy munkahétre készülő, samponszagú unalmasok tartoznak, a másikba az Ibi néninél töltöttek 1999 és 2016 között.

Ez utóbbiakra emlékezem most. Otthon éppen őrjöng a szél, és eszembe jutnak azok a téli didergős késő délutánok, amikor Ibi nénitől visszafelé a kollégiumba, a Marek József utcába, a Márvány utcába, majd végül a Bem rakpartra vártam a 23-as buszra vagy az 52-es villamosra.

Ilyenkor mindig mentem, mert január 31-én volt a születésnapja. Nem volt elvárás sohasem: akkor mentem, amikor akartam, amikor ráértem, amikor nem utaztam - a feltétel csak egy volt: csütörtökig mindig jeleznem kellett, hogy felkészüljön rám. Mint a kis herceg rókája.

12:45 és 13:00 között érkeztem mindig az ötödik emeleti pesterzsébeti panelbe. Ünnepeken, születésnapokon mindig volt nálam valami kis ajándék, legtöbbször egy nagy csokor virág, aminek az elemeit magam válogattam ki a Határ úton vagy ha vonattal mentem KöKiig, az ottani plázában. Egyébként nem volt nálam semmi, csak valami olvasnivaló (később már csak a smartphone) az órás utazgatásra meg a műanyag ételhordó ‘konténer’, amiben a következő hétre vittem visszafelé a házikosztot.

És micsoda házikoszt volt az, mamma mia! Fasírtban különösen erős volt Ibi néni, ami egy ízletes krumpli- vagy kelkáposztafőzelék feltéteként szolgált. Nála szerettem meg a paradicsomos káposztát, amiben verhetetlen volt! És a húslevese! Meg a nyáron eltett regiment lecsója, amit hónapokon keresztül hordtam tőle a hét későbbi részére.

Amíg élt Béla bácsi, a szobában ebédeltünk - minden szépen megterítve 3 főre. Aztán a veterán harcost csak elvitte a szíve már a 2000-es évek elején, így kettesben maradtunk. Elég volt onnantól csak a mákszemnyi konyhában, a lehajtható asztalkán ennünk kettesben. Aztán egy kávé, ami mindig be volt már készítve. Végül bementünk a délnyugatra néző nappaliba: nyáron elbújtunk a lehúzott redőnyök mögé, a ventillátor berregett, télen pedig vagy a gyertyafény lobogott a szürkeségben Béla bácsi fotója előtt, vagy az arcunkat úsztattuk a napfényben.

És beszélgettünk. Évtizedeken át. Végtelenül. Mindenről. Inkább értettünk egyet, mint nem, de ez utóbbit is olyan elegánsan tettük, hogy tanulhatna belőle az aktuális emberiség. Beszéltünk háborúról és békéről, Miskolcról és Budapestről, kitelepítésről és a gumigyárról, Indiáról és Brazíliáról, na és persze a családról.

Ibi néni az egyetlen budapesti rokonom volt, a nagybetús Nagyi unokatestvére, aki történelmi kihagyás után a 80-as évek elején költözött vissza a fővárosba. Kalandos életéből volt mit mesélnie, tanítania és rám hagyományoznia. Frissen Pestre került diákként nagyon sokat számítottak ezek a minden második vasárnapi beszélgetések. Amik azután ritkultak, ahogy a nagybetűs Élet elragadott magával. De azért törekedtem a havi egyszeri látogatásra.

És ott voltam, ha szemműtétet követően haza kellett kísérni a kórházból, vagy amikor betegeskedett, és én váltottam ki a gyógyszereit, mert épp a mindig segítő földszinti házaspár nem volt elérhető. De amúgy soha nem vetette a szememre, hogy miért nem megyek gyakrabban, mint azelőtt. Soha egyetlen szóval nem mondta, hogy neheztel, sőt biztatott, hogy éljek, most vagyok fiatal.

2016 őszén, mielőtt indultunk volna világgá, kaptunk tőle pár hollóházi pocelánt, mert ezt fontosnak tartotta. Személyesen ment értük valahová a Ferenciek tere környékére, habár akkor már nem mozgott otthonosan a nagyvárosban. Most itt van a nappaliban Brazíliavárosban a levesestál, a gyertyatartó és társai, és itt van velük Ibi néni is - örökké.

Mert Ibi néni örök. Hosszú szenvedés és méltóságától megfosztott öregotthoni évek után a héten elment. A múlt héten még beszéltem vele, de már alig értett, az ő hangja is nagyon halk, fáradt volt, alig bírta a telefont is tartani. Hónapok, sőt évek óta nagyon nehéz volt bármit is mondani neki, hiszen mindannyian tudtuk a végét. Az utolsó két év ezzel a pandémiás elzárással aztán végképp értelmetlen volt. Még jó, hogy nyáron beengedtek hozzá, ahol ha maszkban is, de még megölelhettem, ami maradt abból a nagy, erős asszonyból, aki 50 évesen még a gumigyártás fortélyait tanulta, hogy diszpécserként is megértse, mivel foglalkozik a Taurus.

Most karácsonykor és újévkor elzárva volt a szobájában, mert elkapta a közellenség. És még azt is túlélte - igaza volt Noéminek, aki egyszerűen amazonként emlegette őt.

Ibi néni holnap lett volna 85. Nem panaszkodott, azt mondta, el kell fogadni, a kor azzal jár, amivel.

Drága Ibi néni, többet nem hívom majd a 402-es melléken se Kanadából, se Brazíliából. Mostantól nem kell Skype-előfizetés, hogy beszélgessünk: ezentúl már csak bennem tetszik élni és így majd magammal folytatom a párbeszédeket, amelyek oly hosszú időn keresztül alakítottak, tanítottak és segítettek evickélni a nagybetűsben. Köszönök mindent őszintén! Vagy ahogy egyszer Rafa kiabálta az utcáról az ötödik emeletre, ahonnan mindig érkezett egy utolsó integetés: “Cső, cső, Ibi néni!”

#gyász #család #nekrológ #vasárnap

4 notes · View notes