#90-es évek feeling

[extraordinarymreast]

Azt meg kell adni, hogy ugyanezt a skótok lényegesen olcsóbban kihozták!

[szottesfolditanyak]

Olga Kharitidi,

'90-es évek, Novoszibirszk, pszichiátriai intézet.

" Later, as I was completing my paperwork and dreading the long bus trip back to my little apartment, the phone rang in my office. I picked it up and heard "Hello, Olga!” in a voice I recognized immediately as Anna’s. Anna was a medical doctor, and we had been close friends for many years. I had become adept at sensing the many different moods of her complex personality through the sounds and rhythms of her voice. Today she sounded tired and worried.

As usual, for a while we chattered about nothing and everything. Anyone listening to us might have found our conversation trivial, but every time we talked, even about simple things, I rediscovered the importance of our friendship. There was always a phrase, an emotion, or simply a surge of energy between us that left me feeling joyful and alive. I knew it was the same for her.

The main reason for her call today became clear when she asked if I could make time to see her neighbor, who feared he had a serious mental problem. I couldn’t refuse her request, so I asked her to send him to my office the next day at three o’clock. Anna had never visited me at the hospital, so I gave her directions and I marked the appointment in my calendar. We made a date to see each other soon and then said our good-byes.

The next day, at exactly three PM., the day nurse brought a young man to my office. He stood hesitantly in my doorway.

“How do you do, doctor. I am Nicolai. Your friend, Anna Anatolievna, referred me to you.”

Nicolai was a young Siberian with a handsome Mongolian face. With age, faces such as his were often dominated by a hard masculine strength. This man was still young enough to show hints of shyness and sensitivity, both of which were particularly apparent at the moment. He was clearly embarrassed and ill at ease to be standing in a psychiatrist’s office.

Apart from his nervousness, the young Siberian standing in front of me certainly didn’t look mentally ill. Still, I guessed he must have felt he was in serious trouble to have taken Anna into his confidence and then to have come here of his own free will. In my professional experience, I had discovered that very few people were willing to seek psychiatric help on their own. There was a tremendous stigma attached to any hint of mental abnormality. This not only dissuaded people from getting help but also led those who did so to try every means possible to keep it secret. If their situation became known by their friends or colleagues, it inevitably created social discrimination.

Nicolai moved forward and stood in the middle of my small office, still looking awkward and unsure of himself. I told him to make himself comfortable, gesturing him to the chair in front of my desk. I watched him as he went to it and sat down. He looked like a factory worker. He wore a neat dark gray suit, white shirt, and black tie. I could tell he perceived our meeting as a very official event. He sat nervously on the edge of the chair. I didn’t hurry him but simply waited for him to tell his story. After a short silence to collect his thoughts, he began.

“Thank you for seeing me. The reason I am here started about a month ago.”

He spoke Russian with a slight mountain accent I found pleasant. Anna had told me he came from Altai, an isolated, ethnically different region with its own language. I was not surprised to hear him give a typically Russian name, for all native peoples were given Russian names when they applied for internal passports from the Soviet state. It was a purposeful evil, intended to hasten the destruction of their cultures by deliberately erasing the heritage that lived in their names.

Nicolai didn’t look at me as he spoke. It was clear that he still felt very embarrassed but that he had made a commitment to himself to talk to me and was determined to fulfill it. Undoubtedly it was difficult for him to open up his mind to a stranger, and he feared my reaction to what he was about to say.

“This thing began for me when my mother asked me to come home to my village in Altai.” The expression on his face showed that he was reluctant to speak about his village. This was common. Many youths who came to work in the city preferred to hide their country origins for fear of being ridiculed. He continued slowly.

“My uncle, Mamoush, had become very sick, and my mother needed me to help nurse him. We were his only relatives, and he had lived alone, apart from the other people of the village. I had never been interested in spending any time with him, but I could not refuse my mother’s request. I had no choice but to take a vacation without pay and go home.

“I spent ten days there. My uncle died on the fifth day. He was eighty four years old, and like most of our people of his age he knew his time had come. He had no interest in trying to live any longer. In our village we believe that anyone of his age has already lived a complete life and would want to die. I had never had much love for my uncle, so I had no desire to change anything unless it was to help him move on quickly so I could return to my life in the city.”

As Nicolai went on, his voice trembled, and he paused longer and longer between sentences. All the while, he continued to emphasize that he had never been close to his uncle. I couldn’t help wondering why he was still so nervous. His sensitive personality wasn’t enough by itself to explain being so affected by the death of an aged relative he had hardly even known. I knew his story didn’t fit together yet, but I didn’t ask questions or interrupt. My job for now was just to listen and let him continue his story in his own way.

Nicolai continued to ramble, telling me how difficult it had been for his mother to take care of his dying uncle and what he, Nicolai, had done to support her. Then he shared some opinions with me about the nature of his uncle’s disease, switching from one possible malady to another. I could see that his fears were getting in the way of his desire to be healed and that he was trying to find the courage to tell me the real essence of his story.

I finally decided to interrupt him, in an attempt to bring him back to the reason he had come here. “Nicolai, you suggested that whatever it was that you wanted to talk to me about began about a month ago?”

He agreed without either speaking or looking at me, simply nodding his head up and down.

“What happened after your uncle’s death?”

“Well, it is a strange story. . . .”

“I have heard many strange stories. What is so strange about yours?”

“Do you believe in shamans?” he asked tentatively.

Now it suddenly struck me that perhaps I, not he, might be the one in trouble. I knew almost nothing at all about shamanism. The word shaman had a very negative meaning in our society, as an unhealthy symbol of primitive cultural and spiritual beliefs. I had to be very careful with my answer.

“Unfortunately, I know only that shamanism had to do with the old religion of the Siberian peoples, long before Christianity. That is all I know. But I believe in the existence of people called shamans.”

Gradually, still without looking at me, he seemed to understand that I was accepting his words without judging them. His body relaxed into a softer posture, and his voice sounded less nervous.

“My uncle was a shaman,” he continued. “Because of that, I did not like to spend time with him. He lived in solitude on the edge of the village. Many who lived there believed he had very strong shamanic powers, but nobody was sure he used these powers only for the proper things. And maybe they were right. People were afraid of him, and they avoided him except when they needed his help for their problems and diseases.

"I never was interested in such things myself. From the time I was very young, my only wish was to leave him, and even my village, as soon as I could. You know there is nothing to do in the country, especially in the winter. It is cold and boring. I never doubted that I would go to the city right after I graduated from high school. I wanted to serve in the army but didn’t pass the medical examination. My vision is terrible. So, you might understand how happy I was to find my present job. I have been working here for almost a year now, and I have already been promised an apartment for next year. It is rare to have this happen so soon. For now, of course, I still live in a dormitory.”

I knew that as soon as young men and women got jobs at a plant, their names would be put on a waiting list to get their own apartments. Sometimes it could take up to twenty years for a name to come to the top of the list. Occasionally a name might even get lost, and the happy reward of a private place to live might never happen at all. These unfortunate people would live out their working lives in dormitories where three or four people shared a single small room. Sometimes as many as fifteen or twenty rooms would share one small kitchen area, one shower, and one toilet. I understood how much it would mean to Nicolai to be promised an apartment so soon.

Nicolai continued, “I have a girlfriend, and we are planning to get married. So, you could say that my life’s dreams have started to come true. Now I am afraid everything may be lost. I really need your help, doctor. I am ready to do anything, to take any medicines to restore my health. To restore my sanity.”

He looked at me with a desperate hope I rarely saw in my patients. It was still difficult for me to piece his story together. His shamanic uncle had died, and now he feared he was mentally ill. His problem was not yet clear to me. I tried to postpone a conclusion of some kind of psychosis, even if what I had heard so far of his story tempted me toward such a conclusion.

Hesitatingly, he resumed talking. “I fell sick the day after my uncles death. While he was dying, he had asked me to spend time with him alone. I was not happy about this at all, but I agreed because it was his last request. He lived in a small dark house without electricity. He had a collection of very strange things there: half-dead plants, stones (some with pictures on them), his drum, tattered clothes. Everything in his small house was unusual. I was frightened, yet I felt I had no choice but to spend his last days alone with him.

“Then my uncle began to speak to me about power — shamanic power. The first time, he talked more than two hours about it. I was not attentive. It sounded to me as if he was having some sort of dying fantasy, so I simply tried to be polite to him. We had many other conversations. I don’t remember much except the very last one.

“It happened late one night. His illness had grown worse and worse, but he hadn’t let me invite anyone else to be with us. His breathing became rapid and heavy. His speech became interrupted, and he seemed confused. I knew his end was near. Finally, he asked me to come close to his bed. The room was dark. Only the corner where his high, narrow wooden bed was placed was dimly lit by the flame of a single candle, burning on a small table amidst strange amulets and dried herbs.

“My uncle lay covered by a warm blanket made from multicolored scraps of different fabrics. When I drew near, he grasped my hand roughly in his own hot dry hands. From somewhere, his voice suddenly found great strength and clarity. He stared at me intensely. His whole being had changed so dramatically that for a moment I actually thought he had rid himself of his disease.

“Slowly and with great concentration, as if he might have been trying to hypnotize me, he said, ‘Shamanic powers live with us in this world, and they must be left in this world. I am dying, and my power won’t follow where I am going. I give it to you, because this is what has been decided by the spirits.’

“As he spoke I experienced a severe cramp in the hand he was so desperately holding. It felt as though a fire flashed through my body. I was too stunned for a moment even to notice that in that same instant my uncle had died. My state of mind was completely strange to me. I could not, and still cannot, fully describe what happened. I understand that this might be necessary for you to diagnose what’s wrong with me, but I don’t know what else to say. I tried to throw light on my problem by reading some books about psychiatry, but I had to give them up. It was much too difficult for me to understand the words.”

He had almost been reliving his experience as he described it. His left hand had seemed to cramp when he talked about it. His face was now sweating, as if he had heard his dead uncle’s voice again while talking to me.

“Let’s take a little break from talking about your uncle. Maybe you can tell me a little more of your life in the city?”

He accepted my suggestion with obvious relief. “What would you like me to tell you?” He shrugged his shoulders indecisively.

“Tell me about your work, the workers at your plant. How do they relate to you?”

“Well. Very well.”

I looked at him silently. He was motionless, sitting very straight on the edge of his chair. His posture showed a great deal of tension.

“They are good people, but they are very different from the people in my home village.”

“What are the differences?”

“Well, it’s difficult to say. I’ve never really thought about it. I’ve just felt it. They drink a lot, even at work. My people also like vodka, but they would never be as rude after a few drinks, or even after many drinks.”

I imagined this sensitive young man among his coarser fellow plant workers. Well, at least part of his dream of moving to the city hadn’t been as lovely as he had expected.

“Are you trying to be like them?”

“No, I don’t think so. I realize that I have to get used to being here, though. It was my wish to live in a big city, but I expected a lot more from it. I guess I still believe it can be a lot more. I only need to get used to being here. And I need to be healthy.”

After a brief pause, which seemed to help him collect his strength, Nicolai continued.

“After my uncle's death I had a very high fever for five days. I did not eat, I did not speak. I did not even remember who I was. In my delirium I saw him all the time. Thanks to a local district doctor, who came to see me and gave me some injections, I recovered from the fever. I forgot everything that had come to me in my sickness, and although I still felt very weak, I returned to work.

“Then I got better and better physically, but at the same time something began happening to my mind. I started to hear my uncle’s voice demanding that I remember my dreams. Now his voice comes to me without warning, anytime, anywhere. It comes when I am speaking with people, and when I am on the bus among strangers. I become deeply frightened when this happens, and I know I must seem crazy. I feel panic and want to run away. It is becoming so bad, I am afraid I may be fired from my job.” After a long, deep sigh, he asked if he might smoke.

Normally I would not let a patient smoke in my office. In Nicolai’s case, I decided to break the rule. I felt it would help him be comfortable and open up. He took a pack of cigarettes without filters from his suit pocket and frantically looked for his matches, his hands moving quickly from pocket to pocket without finding them.

I stood up and went to the corner of the room opposite my desk. From the top of the refrigerator I took the matches and the tea saucer that occasionally substituted as an ashtray and handed them to him.

The small hinged opening at the top of my window was too high for me to reach, so before going back to my desk, I used a long pine stick to open it a little bit. The stick had a carved human head at one end. It had been made for me a few years earlier by an elderly patient who for twenty years had believed he was God and who had tried incessantly to create people from wood. The man had died the year before, old and alone like so many of our patients. There were no relatives to bury him, so the hospital sent his body to the medical school to be used for studying anatomy.

I remembered that when I began medical school, one of the hardest things for me emotionally was having to dissect the old, thin, often decrepit corpses. Eventually, I had no choice but to relate to them as tools for science, trying to forget that they had once been people who had lived the ends of their lives alone, with no one to care for them or give them comfort at the moment they died. Even at the medical school, where they became objects in the name of science, their lifeless bodies were denied respect.

Freezing cold air burst in through the windows narrow opening and swirled through my office. Nicolai moved his chair away from my desk and smoked with deep inhalations.

“What am I going to do with this man?” I wondered. I knew I had all the resources I needed to begin an effective psychiatric strategy to diagnose and treat him. If Nicolai had been an official, legally admitted patient, I would have been more or less required to order a series of laboratory tests that would tell me if he suffered from the aftereffects of some unknown fever, manifested through a residual organic psychosis, with possible episodes of seizure. But in this case I could be more flexible, so I decided to try something different first. I would do what I felt was correct for Nicolai. Depending on the outcome, I could always use a more traditional psychiatric therapy later.

I asked him if he was willing to try an experiment. He nodded his head in agreement, and I asked, “Do you think you could hear your uncle’s voice again, in my presence?”

He inhaled deeply again, and it was obvious that the cigarette had made him more comfortable. "I think I can, but I don’t know how to make it happen. It always comes by itself, without my willing it."

“Perhaps we can do it together.”

“I agree to try.”

I pushed the hidden button on the floor near my desk, signaling for the nurse to come into my office. The button had been put there originally for emergencies with violent patients, but we usually used it as a form of communication between different stations in the hospital.

When the nurse arrived, I asked her to walk Nicolai to the hypnotary, the room where we carried out hypnosis, and to wait for me there. He put out his cigarette, stood up, and took his short black sheepskin coat from the nurse.

I watched them from the window as they walked through the snow to the hypnotary. They were talking to each other, and I wondered what about. The nurse was a professional. She had retired a few months ago but then had decided to return to work to help support her three daughters. It was common for parents to help support their children even after they started working at their own jobs. This nurse, who was both conscientious and frugal, managed to buy new clothes for her daughters almost every two months. It sometimes cost more than half her salary to do this, yet she did it willingly. I was glad she was back.

I had just finished filling out and signing ward papers and was about to go to the hypnotary when the doctor on duty called me from the reception ward. “Olga,” he said, “I am admitting a very serious patient to your women’s ward. She has been coming here periodically for twenty years. The diagnosis is schizophrenia. She was last admitted to our clinic two years ago. Now she is in the last degrees of cachexia [physical exhaustion]. It appears she hasn’t really eaten in more than a month because of the voices that fill her mind. I’ll prepare all the prescription orders for the nurses tonight, but I'd really like you to see her and her husband before you leave today.”

“When will she be at the ward?” I asked.

“In an hour and a half,” he replied.

I agreed to see her and was relieved that I would still have time to work with Nicolai first.

Our doctors had put a lot of their own efforts into creating the hypnotary. It had already been built when I began working at the hospital, and it was a miracle that it existed at all. Over and over again, I had heard the stories of the dedicated doctors who had made legends of themselves by supplying the equipment, supplies, furniture, and carpeting to create this important facility. It could never have been done through government channels. The hypnotary was crucial to my work, and I always felt comfortable there.

I entered the darkened room quietly, the plush carpet allowing me to move with soundless steps. A small red lamp sat on the floor in each corner of the room. The room’s silence and the faint red glow of the lamps helped me make the necessary mental and emotional trip beyond the sounds and images of the world outside.

The nurse had already prepared Nicolai. He was reclining in a soft, deep armchair in the middle of the room, wearing only his white shirt and pants. His suit jacket, tie, and boots had been taken to another room by the nurse, who would have them waiting for him at the end of the session. He looked relaxed and did not even notice my arrival. I quietly walked over to him and slowly let the back of the armchair down.

“We can start now, Nicolai. I need you to answer my questions honestly and as accurately as possible. If you don’t have an answer, don’t try to think one up. Our success does not depend on the number of questions you answer. It depends on a different quality. And we don’t have to discuss what that is but only trust it, knowing that it is already present and true for us and that we may be guided by it.” My words were deliberately obscure, because I needed to confuse his mind in order to create an opening for my words to enter his unconscious.

Nicolai closed his eyes, and his facial muscles became more relaxed as I consciously spoke to him in a deeper and deeper voice, speaking more slowly and quietly with each word.

“Now I am going to ask your body a question that doesn’t require your answer, Nicolai. You don’t even have to listen. I need to get an agreement from your body that it will help protect you from stress during our work. Now I’m speaking directly to your body, asking it to cooperate with us in protecting you. And I'm waiting for an answer.” His left hand gave a small tremor, and I knew from my experience that it was a sign of agreement.

“Thank you,” I responded in acknowledgment.

I continued, “Nicolai, in the past there have been many times when I have tried to recall an important memory but found it impossible to do so. The more I focused, the more unavailable my memory became. I tried again and again, until I became absolutely exhausted. Then I gave up and relaxed. Shortly thereafter, the image I sought came to me from my unconscious. This phenomenon was what first led me to understand the power of the unconscious mind and to realize that it can help us immensely if we learn how to communicate with it.

“As I speak to you now, you may not understand some of the things I talk about. Don’t be concerned. It is not necessary for your conscious mind to know the meaning of my words, so don't interrupt the calm and relaxed state that is expanding inside your mind and body by trying to understand them. Your unconscious will know. I want to enlist the support of that power that has been speaking to you in order to teach you something important. This may not make sense to you yet, but my intention is to help you understand."

“Do you remember the last time you heard your uncle’s voice? Please answer yes by moving your left hand or no by moving the right one. Was it on Monday?”

Nicolai’s right hand moved slightly. “Tuesday?” No. “Wednesday?. . ."

When I reached Friday, the left hand moved.

“Place yourself where it happened. Is it dark where you are?”

No.

“You are in a well-lighted place. I think this is your workplace. You are speaking with a colleague.” Carefully observing the response from his hand, I continued as it made little movements of agreement. “The time now is just before your uncle speaks. You can remain calm and relaxed, because we are in charge of this experience and nothing had can happen.

“You are at the point in your memory where you can hear the voice of your uncle. No one from your work notices anything. The colleagues you were talking to go away, dissolve. Your attention shifts from them to your uncle’s voice.”

Nicolai’s face became tense. He breathed more deeply and quickly. I reached forward and placed my hand on the middle of his chest, saying, “Now my hand breathes together with your lungs, and we can bring this rhythm down, slowly and calmly — gradually, together.”

He calmed down, and said softly, almost in a whisper, “I hear him. . . .”

“Listen to everything his voice tells you. Be calm and sure. My hand is here with your breath, and you can get help from me or stop any time you want. But you won’t need to stop, for you are protected and safe.”

Nicolai spoke softly, “He is not frightening me now. He is different from before."

“Stop talking to me, Nicolai. You did not come here to speak. You came to listen. So do it now. I appreciate your sharing with me, but not right now. We will do that later. For now, just try to remember everything your uncle says, and he open to it."

I stood over him in the reclined armchair for half an hour, my hand on his chest. It was fairly dark in the room, but I could see his face. It was relaxed, and at first it looked as though he was sleeping. Gradually, as he began to relive his memory, his expression became more active. His eyes began to move quickly under their closed lids. He was obviously seeing intense images. All the emotions he was experiencing were reflected in his face. I saw him wondering, expressing curiosity at first, then deep sadness, and I thought he might start crying. I sensed he was very far away experiencing something important in his memory. I guided his breathing with my hand, slowing him down, prepared to wake him up if his emotional state appeared dangerous. Otherwise, I would let him return on his own when he was done.

Finally, he took a long, very deep breath and announced, “I have completed my journey. I am ready to come back now.”

His voice sounded stronger and more sure of itself. I spoke to him again.“Now I ask you to be attentive to my words, Nicolai. Gradually you will recall how we first met this afternoon, when you came to the hospital. You probably feel very different now, because you have a new memory inside you. When you return from your journey and come back to my office, you will notice these changes. Then you will remember what happened to you, and you will tell me about it. When I take my hand off your chest, you will open your eyes and be present here again.”

I noticed his left hand was tightly squeezing the armrest, and I touched it softly to help him relax. I walked to the wall, turned on the overhead light, and pressed the button to call in the nurse. The red lamps turned off automatically.

I could now see the paintings that had been donated to the hospital by the Siberian Gallery of Fine Art. It was always a small miracle to me that such fine paintings had found their way to this unlikely place. There were some beautiful landscapes on the walls, but the most special painting to me was an oil portrait of a young woman with hair parted in the middle who was wearing rich, lace-trimmed clothes from some past century. She had a kind, reassuring face, and when I worked there, I felt almost as if she supported me.

The nurse helped Nicolai stand up and put his jacket back on. I threw my fur coat over my shoulders and began the walk back to my office. I was quite satisfied with the session. It had gone very well, and it felt right to have tried to resolve Nicolai’s inner conflict without pharmacology. I hoped the experience would prove to be what he needed to settle this family relationship that had appeared to him in such a mythological-religious form.

Nicolai entered my office looking serious and somehow different. Part of his transformation was that now he seemed completely relaxed, not even caring how he looked. He held his tie in his hand and sat at ease in the same chair he had occupied so nervously before.

“I want to thank you for your assistance. I was given a very important message. It changed many feelings inside of me.”

I listened attentively, noticing at the same time how my own feeling of self-esteem was growing. I started to think I was a very lucky therapist to hear such words from my patients so often.

“I was glad to help you. I hope it will allow you to live your life more easily and be successful.”

“But everything has changed, doctor. I think that I must become a shaman.”I was stunned. I sat immobile in my chair, trying to keep the same blank expression on my face as I listened to him. But my feeling of self esteem plummeted lower and lower, turning into shame. How could I have let this happen? This man had come to me for help, and instead I had acted unprofessionally and only reinforced his delusions. I had failed him, and I suddenly felt sorry for both of us.

Nicolai began to explain. “I truly communicated with my uncle. There was no sense that he had died. He seemed fully alive, and he spoke to me like a real person. He argued with me, and I found I could not disagree with anything he said. In the end, he persuaded me.

“Somehow, he showed me a complete history of our people in a way that I had never seen before. It became clear to me how difficult it is for my people living in Siberia. I saw how they had lost their religion and power because of the tremendous pressures from the outsiders and evil spirits among us. I saw some of my friends who have taken jobs that required them to become Communists. I saw how their souls had left them, and how they had become tools of evil.

“I journeyed again and again with my people from winter to winter, without hope, without joy, frightened all the time. They were even afraid to pray quietly to their ancestors and protectors, because they could be sent to prison if anyone even guessed they were doing it. Doctor, this vision you enabled me to see has opened up something inside me that has always been closed off. Now it is accessible.

“My uncle left me no choice. He told me I really have to become a shaman. If I don’t do this, my sickness will increase terribly. He says I’m the only one who can do this, and that my people’s time of lost faith will end. It is toward this goal that I am to work for them. I still don’t know what to think about it. I know nothing about being a shaman! But at the same time I feel it is my true way of life. I will need time to understand exactly what I am going to do.”

It was strange that I didn’t fear his words, for they were very dangerous. In a time only recently past, we could both have been put in prison for them. Even now, with the declaration of perestroika and new thinking, the wrong person hearing his words could still cause much trouble for us.

But I was not afraid. I found that I related to many of the things he was talking about. I didn’t know much about the suppression of native peoples, but I knew what it meant to have to hide one’s religious beliefs. I had been secretly baptized in the Russian Orthodox Church by my grandmother in Kursk, and I had often been confronted with my inability to express my strong attraction for the teachings of Jesus Christ. My daily life did not offer the possibility of going to church or communicating with holy people. Owning religious or esoteric literature of any kind, including the Bible, was forbidden. If found, such books would threaten the security of one’s home in a moment.

As I felt Nicolai’s strong feelings, they changed my own. I no longer cared to evaluate my therapeutic abilities in the context of Nicolai’s treatment. I felt that something important had happened, and what I wanted most was to understand it.

Nicolai interrupted my thoughts, saying, “I was asked by my uncle to give you a message.”

The idea seemed so crazy to me that I did not respond.

“Mamoush said to me, "Tell this woman that very soon she will meet the Spirit of Death. Tell her not to be frightened.’”

I didn’t like these words at all. I had never appreciated predictions of the future, especially dire ones like this. I stared at Nicolai’s clothing. His shirt was unbuttoned at the top, and he lacked a tie. It helped me to remember that he was not an oracle but only a factory worker who was the friend of a friend.

My experience told me our session was essentially over, and I also remembered that the newly admitted woman still needed my attention. I decided to wrap up my meeting with Nicolai quickly. “I don't know anything about a message from your uncle, Nicolai, but I want to wish you success in whatever you choose to do. I believe you have the ability to make all the correct choices, but if you need additional help, please feel free to call upon me. Right now, though, I have to see an emergency patient who has just been admitted.”

Nicolai also seemed ready to finish. “That’s fine, doctor,” he replied. ”I appreciate your time and your help. Perhaps we will meet again. Good-bye for now.”

As soon as he left my office, I quickly crossed the small room to stop the frigid air still pouring in through the open window. For a few quiet moments, I stood and looked down at the grounds below. My session with Nicolai had been unusual and would require time to understand and integrate into my experience. I watched Nicolai as he walked through the hospital grounds toward the bus station. His quick and decisive steps were those of a man certain of his purpose. I closed the window using the same stick with the human head carved by 'God'.” "

Olga Kharitidi - Entering the Circle, 1996

[kittaroundtheworld]

Phong Nha - a barlangok földje

Phong Nha egy falu, ami kb az elmúlt 10-15 évben került az utazók célkeresztjébe. Miután Vietnám legközepén van, ahol az a legkeskenyebb és szerencsére még nincs reptér a környéken így ismertsége még mindig a kezelhető szinten van. És miért is jön ide az utazó? Mert elképesztő barlangrendszerek rejtőznek a nehezen szavakkal körbeírható vad zöld hegyei között. És miért ez a sok barlang? Mert mindkét fontos hozzávaló rendelkezésre áll: hatalmas föld alatti folyók, amelyek az esős évszakban többszörösére duzzadnak és rengeteg mészkőhegy. Meg sok millió év, amíg ez a barlangalakító buli zajlik. Szóval Phong Nha és környéke kb 15 évvel ezelőttig egy a vietnámi háború által nagyon szétcseszett (Ho Chi Min ösvény stratégiai része ment itt, ami miatt az amerikaiak nem kicsit bombázták szét) és szegény környéke volt Vietnámnak. Aztán a 90-es évek végétől kezdve újra a geológusok és barlangászok fókuszába került, hiszen ez a hatalmas terület eddig 400 eddig feltárt barlangot, illetve azok komplex rendszerét rejti. Itt van a világ harmadik legnagyobb barlangja is, amelynek állítólag saját dzsungele, mikroklímája van, és egy operátornak van engedélye limitált számú barlangásznak évente ebbe utakat szervezni.

Szóval mikor ez mind tudomásunkra került az út tervezésekor egy biztos lett: ide jövünk. Ami sok kérdést felvetett, hogy bevállalunk e valami több napos barlangtúrát, vagy több kisebb… ez részben bátorság kérdés is, mert még a könnyű túra sem könnyű mert a hely sziklás, meredek, csúszós, sáros kívül és a barlangokon belül is a sztori rengeteg meglepit és vizet rejt. És január pont az a hónap itt is, ami lehet azért 10-15 fok is, na ilyenkor 3 napig vizesen menetelni nem vicces. No és pont a hely különlegessége és így a túra spec feltételei miatt a több napos túrák borsos árba is fájnak. Szóval úgy döntöttünk most még nem alszunk barlangban, de egy 1 napos kalandot bevállalunk és második napon meg robogóval bejárjuk a túraszervező nélkül is megközelíthető barlangot.

Az eső áztatott már minket lassan 3 napja amikor Ninh Binhből elindultunk ide vonattal. Az út 8 óra hosszú így az ún sleeper 1. osztály kategóriára vettünk jegyet, ami jó ötlet volt, bár még így is meglepően kicsi volt a fülke, amit egy német párra osztottunk meg. Az út 80%-ban szakadt az eső, ami némi aggodalomra adott okot és az amúgy tök felesleges időjárás előrejelzés is stabilan állította hogy még 3 napig nuku napsütés. Királyság. Innen szép nyerni. Aztán valahogy szerencsénk volt és még egy kis napsütés is fogadott minket érkezéskor, és a túranap első felében is okés volt az idő. Ennél többet meg nem is kérhetsz januárban nem?

Phong Nha egy nem kicsi falu egyébként, van egy nagyobb turista utca, jó 2km, kávézók, hostelek, motorbérlés, kaja. Aztán pedig ott a folyó és annak partján is végig kis bungalók, homestayek. Sikerült megint kicsit távolabb találni szállást, viszont szép folyóparti kilátással, igaz a második napi eső miatt sokat a parti nyugágyakban nem ejtőzhettünk.

Megérkeztünk tehát délután, elfoglaltuk a bungalót és elmentünk vacsit vadászni, és aztán pakolás a másnapi mókára. Ugyan kaptunk listát hogy mit vigyünk, de amíg az ember nem vesz részt egy ilyenen nem tudja, hogy akkor itt igen tényleg cipőstől és ruhástól ugrok majd bele a barlangon belül a vízbe hogy aztán 100 méter múlva kibukkanjak a barlang egyik kijáratánál….

Nagyon off szezon volt, a csoportunk is kicsi 7 fős volt szóval nem volt semmilyen nyomasztó turista feeling. Reggel felvettek minket egy kisbusszal es kb egy órát mentünk befelé a hegyekbe a kiinduló ponthoz. Ekkor szereztünk tudomást az ún Ho Chi Min highwayről, ami nem összekeveremdő a híres háborús Ho Chi Min ösvénnyel. Ez az előbbi egy egész Vietnámot hosszábban belül átszelő út a hegyeken keresztül, ami szerencsére nem forgalmas és s motorosok kedvelt útvonsla, főleg ez a középső rész, amit meg tudunk erősíteni mert kb 30-40km-t láttunk belőle és omg….

Azt is megtudtuk hogy az út egyik része a hegyek előtt azért ilyen egyenes mert ez volt az észak vietnámiak bombázóinak felszálló pályája, Hanoiból hozták darabokban a gépeket, itt összeszerelték és aztán ment a bumbum. Nem véletlen, hogy az amerikaiak szétbombázták ezt a szegény környéket anno (a háború témáról később, pont tegnap voltunk Saigonban a háború múzeumban és újfent sokkolt, hogy mennyire beteg a világ és mennyire kegyetlen volt ez a hidegháborús korszak)….

Szóval megkaptuk a felszereléseket és egy bivalyok által dekorált rizsföldön elindultunk a mészkőkúpok felé, hogy felfedezzük a Patkány barlangot (ami egyébként ha jól emlékszem 30km mélyen kígyózik, de mi csak egy kilométernyit mászkálunk benne), meg a második barlangot aminek elfelejtettem a nevét. Ott lesz majd a 15méteres létra meg az opcionális vizeskedés, meg az ebéd a tónál és hasonlók. A barlangok bejárataihoz hol folyón mész keresztül, hol sziklás meredek dzsungellel borított kisebb vagy nagyobb kúphegyeken mész át. A vizeskedés mértéke, a sárossági szint és a sziklás dzsungelkedés hossza az ami a túrákat megkülönbözteti. Biztos vagyok benne hogy ide vissza kell jönni egy komolyabb kalandra, de kicsit örülök, hogy egy “könnyebbel” indítottunk:).

A barlangok belsejét se levideózni se lefotózni nem lehet úgy, hogy átadja az élményt. Plusz egy kesztyű van a kezeden ami tiszta sár így goprosok előnyben. De azért itt egy kis hangulatfilm….

Hatalmas élmény volt, és csak az utolsó órában, már a vízszintes részen kezdett szakadni az eső.

A második nap szakadó esőre ébredtünk, így ment a latolgatás, hogy akkor most hogy legyen, béreljünk e motort, menjünk e el a Paradise barlangig stb. Egy jó kávé és reggeli erőt adott és dél körül útra keltünk és a már említett Ho Chi Min úton kanyarogtunk a napi barlangcélpont felé.

A Paradise Cave a legturistásabb helye a környéknek, egy gigantikus barlang, ráadásul száraz mert 300 méterrel a tengerszint felett van. Egy 1km hosszú épített fapalló van benne. Köszönet az esőnek, meg az előszezonnak kb tök egyedül voltunk benne. Kb 2 órát bámultuk vallásos áhítattal azt amit a természet itt belül megformált. Képcunami a következő posztban….

[csajokamotoron]

A Yamaha 2024-ben egy új dimenziót nyit a motorozásban

A Yamaha 2024-es választéka az európai motorkerékpárosok és robogósok számára a legszélesebb modellválasztékot kínálja minden kategóriában. Az 1955-ben Genichi Kawakami által alapított Yamaha Motor Company olyan innovatív és kifizetődő gépek megalkotására összpontosít, amelyeket úgy terveztek, hogy KANDO-t kínáljanak ügyfeleiknek - a mély elégedettség és az intenzív izgalom belső érzését érezzék, amikor valami kivételes értékkel, minőséggel és teljesítménnyel találkozik. A vállalat inspiráló FEEL termékcsaládjától kezdve az izgalmas RACE modelleken át a stílusos MOVE robogókig minden Yamaha sokkal több, mint a részei összessége. A Yamaha motorkerékpárok és robogók, amelyeket olyan emberek találtak ki, terveztek és gyártottak, akiknek igazi szenvedélye az, amit csinálnak, képesek arra, hogy mindenki életét egy újabb dimenzióval gazdagítsák. 2024-re a Yamaha több újdonsággal is jelentkezik: két teljesen újratervezett és magasabb felszereltségű MT-09 és MT-09 SP Hyper Naked modellt dob piacra, valamint egy teljesen új Sport Heritage modellt, az XSR900 GP-t, amely a 80-as és 90-es évek GP-versenyzőit idéző dizájnnal rendelkezik, és egy Adventure szegmensbe tartozó, terepre összpontosító Ténéré 700 Extreme-et. A városi mobilitás vonalát pedig a dinamikus, megfizethető és könnyű új RayZR robogó bevezetésével erősíti meg. https://csajokamotoron.hu/a-yamaha-megerositi-a-kategoriaelso-adventure-termekcsaladjat-itt-a-tenere-700-extreme/ A Ténéré 700 Extreme és a Ténéré 700 Explore modellek még jobban kibővítik a kalandmotorosok választékát, és az új modellek mellett a Yamaha motorkerékpárok és robogók széles választéka lesz elérhető számos új színben. Read the full article

[asofor]

“annyi mindent tudsz a semmiről!”

A The Philosopher c. szám, ha lehet hinni az interjúkból és innen-onnan összefűzött félmondatoknak és töredékeknek, a frontember, Chuck Schuldiner és a gitáros, Paul Masvidal élményeiről szólnak, akik homoszexuálisok voltak, a ‘80/’90-es évek extrém metál szubkultúrájában. Tudomásom szerint titkos kapcsolatuk volt, még a zenekartagok előtt sem volt teljesen világos a sztori. Kifelé meg aztán pláne. Borzasztó sokat ekézték őket - erről szól ez a dal. Chuck nagyon zárkózott volt, míg nem 34 évesen rákban meghalt. 

Elém került ma a Facebookon, hogy idén 30 éves a Death - Human c. albuma, amely számomra az egyik legmeghatározóbb zenei élmény volt egész életem során, emlékszem, amikor meghallottam tizenévesen, csak álltam ott tátott szájjal a fejem búbjáig libabőrösen ámulva, jelzkőért kapkodva, hogy hogyan lehet valami ennyire kreatív, progresszív, brutális, lendületes és súlyos. Csak a legmagasztosabb jelzőkkel tudom illetni, bár hiszem azt, hogy nem az elfogultságomhoz tartozik a lemez zsenialitása, hanem fordítva. 

Most nem erről a lemezről szeretnék idecitálni egy kedvencet, hanem egy számomra még fontosabbat.

https://www.youtube.com/watch?v=HvZexmpS6Qc

“Do you feel what I feel, see what I see, hear what I hear? There is a line you must draw between your dream world and reality Do you live my life or share the breath I breathe?

Lies feed your judgement of others Behold how the blind lead each other The philosopher You know so much about nothing at all

Ideas that fall under shadows of theories that stand tall Thoughts that grow narrow upon being verbally released

Your mind is not your own What sounds more mentally stimulating is how you make your choice So you preach about how I'm supposed to be Yet you don't know your own sexuality

Lies feed your judgement of others Behold how the blind lead each other The philosopher You know so much about nothing at all “

Vajon hány “buzivicc” kellett ahhoz, hogy huszonéves korára rákos dagantig szorongassa és frusztrálja a könnyűzene történetének egyik legszikrázóbb tehetségét?  Vajon hány könyvre íratják még rá, hAgYoMáNyOsNeMiSzErEpEkTőLeLtÉrŐ, amíg leesik, hogy saját identitáskrízisük pótcselekvéssel történő kompenzálása emberi életeket tesz tönkre? És még csak nem is értik, és nem is fogják.

“... the philosopher, you know so much about nothing at all...”  

[jerrylikesitornot]

Hellraiser (Úton Londonba #1)

Péntek este egyedül itthon, akkor jöjjön a horror! Pinheadet, mint ikonikus figurát nyilván ismerem, a kockát láttam már, de a film a londoni út tervezéséig nem volt a radaromon.  Külön érdeklődve ültem le annak tudatában, hogy a film pár hónappal a születésem után debütált, és mint utólag megnéztem ez volt a 13. film, amit láttam abból az évből, úgy tűnik lesz mit pótolni majd a későbbiekben.

Ahogy illik, belecsapunk az elején a közepébe, hogy aztán szépen visszaüljön minden annak az oltárán, hogy a naiv főszereplőink még nem tudják, hogy Frank milyen öröksége várja őket a házban, ahova megpróbálnak visszaköltözni. Aztán szépen visszatér Frank és vele együtt a cenobiták (így van ez magyarul?) is, akiktől valahogyan sikerült elszöknie.

Alapvetően nem voltam a filmtől egyáltalán elájulva, elég klisésen van megírva a történetet, klasszikus horrortoposzokkal, a kiszámítható cselekményt szintén kiszámítható jumpscare-ek színesítik a film első 2/3-ában. A karakterek közti kapcsolatok elég furán vannak felvezetve, emiatt nagy lyukak tátonganak megint csak a sztoriban, ami engem kifejezetten zavart. Értem, hogy Frankért mindent, de azért elég fura volt, hogy Julia hirtelen hidegvérű gyilkos femme fatale-á vált. A harmadik felvonásra pörögnek fel igazán az események és én azt is hittem, hogy ebben a világban fogunk jobban elmerülni. Megjelennek a cenobiták, portálok nyílnak meg, lelket tépnek darabokra. Aztán persze a semmiből főhősünk feléjük kerekedik, hogy a végén megjelenjen a filmben pár teljesen felesleges jelenetben megjelenő csöves freak, hogy elvigye magával a kockát, hogy újra vissza tudjanak térni a sokra vágyó emberek megkísértéséhez.

Ami viszont tök jól működött a filmben és valószínűleg segített a kultikussá válásban az maga “megteremtett” másik dimenzió, ahonnan a cenobiták érkeznek. Ez akkoriban elég újszerű lehetett és elég sok mindenki inspirált az elkövetkező időkben (Slipknot zenekar, vagy a tavalyi Mandy antagonistái). Megteremtett idézőjelben, hiszen csak kicsit áttekintünk, illetve leginkább csak öt karaktert (nem akarok szörnyet írni, mert van akinek ők angyalok) látunk. Viszont ebben az öt karakter designban nagyon sok benne van a világból, a mutációkkal, a fém felszerelésekkel, a ruhákkal. És mindezt ugye elképesztő praktikus trükkökkel, maszkokkal megoldva, amik még a mai napig is jobban mutatnak, mint a 90-es és 2000-es évek legtöbb CGI csodája. Emellett meg ott van Frank visszatérése az élők közé, amit szintén elképesztően hatásosan oldottak meg több mint 30 évvel ezelőtt. Talán csak az első stádiumban lóg ki a lóláb, amit stop motion technikával oldottak meg, ha jól gondolom Az egyik dolog, ami miatt nagyon imádom a 70-80-as évek sci-fi és horror filmjeit az ez, hogy még viszonylag kis költségvetésből is leleményesen oldottak meg csodálatos látványvilágokat. Annak a korszaknak a technikája számomra mindig visszafogja hozni az első filmek csodáit, amikor még egy képernyő felé tartó vonattal le lehetett taglózni embereket, csak talán ezek a trükkök hosszabb távon is hasonló hatást fognak kifejteni, míg a korai attrakciók varázsa kicsit már megkopott. Mindenesetre kár, hogy a cenobiták csak ennyit szerepelnek és az első filmben nem tudunk meg róluk többet, mert a mellette lévő körítés viszont nagyon gyenge volt, ahhoz, hogy a maradék kilenc rész bármelyikére visszatérjek.

London feeling: Elment egyszer egy tubenak tűnő valami, plusz egy jelentéktelen jelenet volt a Battersea Power Station környékén, ha jól láttam. De felőlem akár bárhol is játszódhatott volna, nem kerültem közelebb Londonhoz.

[metalindex-hu]

Cowboy metal

Cowboy metal - https://metalindex.hu/2020/10/20/cowboy-metal/ -

Gyerekkorom egyik felét indiánként éltem le, a másikat cowboyként (vagy ahogy akkoriban mondtuk: kábojként). Szerencsére utóbbi nem okozott nálam életre szóló becsípődést (a bronzbőrű-identitást inkább hagyjuk: még az ezredfordulón is egy Indián Játékok nevű újság munkatársa voltam, és jelenleg is Író Kéz vagyok ). Olyannyira nem, hogy a vadnyugati feeling-et inkább rokonítom a country-val, a southern rock-kal (Lynyrd Skynyrd: God & Guns, Molly Hatchet: No Guts…No Glory stb.), esetleg egyes hard rock előadókkal (Jon Bon Jovi: Blaze of Glory), mint a heavy metallal.

Ami persze abszolút nem zavarja az utóbbi zsáner jeles és jeltelen képviselőit, hogy derekukat pisztolytáskával felövezve, fejükbe Stetson kalapot nyomva hosszabb-rövidebb vadnyugati portyára induljanak. Jómagam pedig rendszerint akkor kezdek neki egy ilyen kutató-elemző cikk megírásának, ha egyszerre több hasonló inger ér egy bizonyos irányból, ha az egyes jelenségekből egyfajta markáns irányvonalat, trendet érzek ki. Most is ez történt: az itt következő írásért – inspirációként – mindenekelőtt a Behemoth-os Nergal, az Orden Ogan, a Dynazty és a Mastodon tehető felelőssé.

Romantikus erőszak

Az alábbiakban megpróbáltam mindazt összegyűjteni, ami a westernek világa és a metal kapcsán eszembe jut, a terjedelmi korlátok okán leválasztva a témáról az amerikai őslakókról szóló sztorikat. Az anyag gerincét cowboyos imázsú bandák, zenekarnevek, album- és számcímek alkotják, amit néhány személyes élménnyel, gondolattal is kiegészítek.

Először is arra próbáltam „visszaemlékezni”, mikorra datálhatók az első találkozásaim ezekkel a prériporos romantika mázával bevont, revolverhős marhapásztorokkal a fémzene világában. (Persze nem híresen rossz memóriámra támaszkodtam, hanem összegyűjtöttem minden ilyen, éppen eszembe jutó tételt, és ezek közül kerestem ki a legkorábbiakat.) Nos, az első dátum 1988. szeptember 11. Igen, ekkor lépett fel nálunk első ízben a Metallica, és hangzott el koncertjük intrójaként A Jó, a Rossz és a Csúf című filmklasszikus betétdala, az Ecstasy of Gold. Hangulatos darab, máig megborzongat. Nem tudom, milyen gyakran játsszák el maguk James-ék a dalt – itt megtették.

A 90-es évek első felében aztán már több kedvencem is jelentkezett egy-egy ilyen „témájú” szerzeménnyel: a Running Wild a Billy the Kid-del, a Faith No More a Midnight Cowboy-jal, Bruce Dickinson – szólóban – a Son of a Gun-nal és a Sacred Cowboys-szal, a Pantera pedig áttörést jelentő lemeze, a Cowboys from Hell címében idézte meg a Vadnyugat (vagy inkább a Pokol) töltényhevederes-sarkantyús csizmás hőseit. Persze már itt kiderült és később még inkább nyilvánvalóvá vált: attól, hogy egy zenekar akár nevében, akár valamelyik albuma címében cowboyozik, még egyáltalán nem biztos, hogy a dalszövegei is ezekről a szófukar, kalapos muksókról szólnak – gondoljunk csak a deathcore-ban/death metal-ban utazó Job for a Cowboy-ra, a belga stoner Cowboys & Aliens-re vagy a houstoni Galactic Cowboys-ra.

Galactic Cowboys

Apropó űrcowboyok! Egyes bandák előszeretettel emelik el a valóság talajáról, és röptetik meg ezeket az az egyébként lóra termett legényeket. Példaként álljon itt a Thundercrow Heavy Metal Space Cowboy című lemeze, a Waltari Flying Cowboy-a, illetve a NWOBHM-veterán Savage és a görög-amerikai Firewind, akik egymástól függetlenül Space Cowboy címmel írtak nótát.

A westernes íz persze jóval a Metallica vagy a Running Wild előtt megjelent a szcénában. A Thin Lizzy már ’76-os, Jailbreak című lemezére megírta a Cowboy Song-ot, amit én jóval előbb hallottam a Faith No More és az Anthrax előadásában, mint Lynott-éktól. A Motörhead tagjai pedig 1980-as albumuk, az Ace of Spades borítófotójához öltöztek vadnyugati banditáknak.

A hazai színtérről a korai Sex Action jut eszembe, akik 1992 táján, az Olcsó élvezet album időszakában válogattak maguknak a Volt egyszer egy vadnyugat című film gonoszainak ruhatárából. A Slogan pedig Cowboy című dala apropóján sorolható ehhez az illusztris társasághoz.

Míg Dee Snider, Bernie Tormé, Marc Russell és Clive Burr zenekara, a Desperado csupán egyetlen albummal, a Bloodied, but Unbowed-dal adózott a prérik vad lovasai emlékének, a német Dezperadoz teljes mellszélességgel nyomja a western metalt. (A desperado egyébként kiközösített, elvetemült bűnözőt jelent.) Utóbbi csapattal kapcsolatos érdekesség, hogy azt 2000-ben, egyfajta hobbi-projektként a Sodom-főnök Tom Angelripper és az Onkel Tom gitárosa, Alex Kraft alapította. Kettejük közül azóta már csak az utóbbi maradt meg a nyeregben. Öt lemezt jelentettek meg, amelyek egyikén-másikán olyan neves kollégák vendégszerepeltek, mint Doro Pesch, Tobias Sammet, Joacim Cans, Michael Weikath, Victor Smolski vagy maga a jó öreg Onkel Tom (Angelripper).

Dezperadoz

A 2009-ben hamvaiból újraéledt hard rock/heavy metal csapatot, a Keel-t is meglegyintette a Vadnyugat szele: utolsó három albumuk közül kettőn is szenteltek egy-egy dalt a témának (The Cowboy Road, Just a Cowboy), 2014-es lemezük pedig egyenesen a Metal Cowboy címet viseli.

A német Orden Ogan tagjai legutóbbi anyaguk, a Gunmen kedvéért öltöttek bokáig érő bőrkabátot, és tárazták be a hatlövetűt, új lemezük, az előreláthatólag jövőre tolódó Final Days viszont már egy másik koncepció alapján készült.

Orden Ogan

A cowboyosdi apropóján mesélném el nektek azt is, hogyan ismerkedtem meg anno a Mastodon muzsikájával. Míg másnak a Leviathan, a Blood Mountain vagy a Crack the Skye album lehetett a „szerelem első hallásra”, én éppen hogy csak ismertem a nevüket, amikor megnéztem a Jonah Hex című horror-westernfilmet, és feltűnt, hogy milyen jó, zúzós zene szól egyes jelenetek alatt. Kiderítettem, hogy ki az előadó – így tettem szert az első Mastodon-dalokra, amiket aztán sokáig nem követtek újabbak. Műfajilag maga a film is rendhagyó alkotás, így nem meglepő, ha a Brent Hinds-ék által játszott daloknak sincs közük a klasszikus, country- és klasszikus zene-alapú vadnyugati muzsikákhoz.

Nekem kezdettől bejött a dán Volbeat akkoriban még súlyos, ugyanakkor dallamos zenéje. Talán már második albumukon, a 2007-es Rock the Rebel/Metal the Devil-en megjelentek az első vadnyugatias felhangok, ám a később védjegyükké váló western metalt a 2013-as Outlaw Gentlemen and Shady Ladies-en, valamint a három évvel későbbi Seal the Deal & Let’s Boogie-n járatták igazán csúcsra (The Hangman’s Body Count, Lola Montez, The Lonesome Rider, Doc Holliday stb.).

A botswanai death metal cowboyokkal akkor futottam össze, amikor honfitársaik, a Skinflint zenéjével ismerkedtem. Mint azt egy korábbi cikkben részletesen is leírtam (itt), e fekete-afrikai die hard metalrajongók esetében nem a zene vadnyugati, hanem a már-már egyenruhaszerű, az ugyanabba a közösségbe való tartozást szimbolizáló öltözet.

A Behemoth-frontember Adam Michał Darski, azaz Nergal 2016 óta futó mellékprojektje, a Me And That Man, azt gondolom, rendesen megosztja nemcsak a lengyel black/death csapat, hanem úgy en bloc az egész színtér rajongóit. Hiszen amit ebben a zenekarban játszik, nem metal, inkább egyfajta modern country, amiből részben kiszívta a folkos alkotóelemeket, és némi rockot pumpált a helyükre. Nekem tetszik, amit Nergalék e név alatt csinálnak: hangulatos, profi és lehetőséget ad némi kikapcsolódásra.

Végezetül még néhány cowboynóta, némi kommentárral kiegészítve:

Accuser: Cowboy on a String Bonfire: Rock ’n’ Roll Cowboy Cattle Decapitation: Ride ’Em Cowboy (Már az Accusertől is meglepő volt egy ilyen nóta, hát még egy death/grind csapattól!) Crucified Barbara: I Need a Cowboy from Hell (Üdv, Pantera!) Dynazty: The Road to Redemption Hellyeah: Cowboy Way (A szám a zenekar Stampede albumán kapott helyet. Maga a lemezcím is vadnyugati ihletettségű: egykor a megvadult bölénycsorda robajló száguldását hívják így, miközben az állatokra fehérek vagy indiánok vadásztak.) Melvins: Cowboy Quiet Riot: Hollywood Cowboys (Nem szám-, hanem lemezcím.) TT Quick: Stone Dirt Cowboy Vengeance: Cowboy Style

Ti hozzá tudnátok még valamit tenni a listához?

[mmmnmnm]

OMOH: “Technoszexuális Popzeneelhárítási Alakulat”

INTERJÚ

Kép forrása: promo OMOH szülinap március 25-én (Facebook esemény) 

Mi az OMOH?

x: Amolyan trollkodás a volt orosz TEK-szerűséggel, egy nem túl szofisztikált nudge-nudge poén. Viszont annyira jól sikerült, hogy tavaly, pár nappal az első bulink után át is nevezték őket Nemzeti Gárdává. Kvázi megsemmisítő csapást mértünk rájuk, de a sajtó elhallgatta… (Véletlen?) A névválasztásnál az sem volt mellékes szempont, hogy így ingyen volt a logó.

y: Technoszexuális forradalmat propagáló, popzeneelhárítási alakulat.

z: Tervezünk egy ORETEH nevű bulit is amúgy.

Miért techno? (Tudjátok, beszéltünk a Homopatikról, SchwuZ-ról..)

x: A techno nálunk elsősorban egy gyűjtőfogalom, mint kultúra, aminek ugyanannyira szerves része a house és a disco is, és egyéb műfajok. Másodsorban pedig egy esztétika, ami tetten érhető az általunk választott szelekciókon akár a bulira melegítős mixeinkben, úgy mint élőben is. Gondoltuk persze, hogy van elég hasonló bulisorozat Budapesten, de ami az OMOH-t megkülönbözteti, az szerintem az, hogy vizuálisan és a kommunikációban is az LMBTQ közegre fókuszál, aminek csak egy szeletét adja, hogy szeretjük a technót.

y: Van ebben az egészben egyfajta kultúrharcos misszió. A techno és a house zenék elég erősen a meleg közösségben gyökereznek, Berlinben ezeknek a műfajoknak első számú temploma is egy meleg klub. Szeretnénk ezt itthon abban a közegben meghonosítani, ahol ez sokkal többet mond kulturálisan annál, mint hogy megyünk és veretünk egyet a Bónusz fesztiválon.

Mi ez a kép? Kurva jó.

x: Mérges skinheadet elviszi a londoni rendőség. Nick Knight fotózta 1982-ben.

Belekérdezek a hypeok hypejába: mi a véleményetek a Berghainról?

x: A Berghain fontos és folyamatos inspiráció. Övék az a bizonyos titkos recept. Ott nem csak az nem mindegy, hogy milyen zenére bulizol akár 3 napon keresztül, hanem az sem, hogy milyen közegben. A nagyterem maga a purgatórium, a Panorama Bar pedig a mennyország fél lábbal. Bár állítólag a lányok nem mehetnek sötét szobára, erről tudtok valamit?

y: Én néhány havonta megfordulok ott, nagyjából az összes helyiségében szexeltem már, felfedeztem az összes sötét sarkot, imádom. Ha a hedonizmus vallás lenne akkor a Berghain lenne a Szent Péter székesegyháza. :)

Hype ide vagy oda, az a hely tényleg különleges. Sehol a világon nincs olyan energia vasárnap délelőtt 11-kor mint a Panorama Barban. Nem lehet nem ott maradni legalább 12 órán át.

z: Én a Kit Kat sötétszobáját próbáltam ki egyszer egy Gegen bulin. Be is voltam fosva utána hetekig-hónapokig, hogy vajon mit szedtem össze... De megúsztam! Én 3+ év Berlin alatt egyszer se jutottam el a Berghainba. Viszont megfogtam Grace Jones izzadt hátát, szóval... Berghain… Haggyá má... :)

Milyen hely Budapest?

x: Nekem Budapest egy ideje frusztráló hely. A hétker egy nagy piszoár lett. A táncos helyek plázásan sterilek, pedig jó buli nincs egy kis azbeszt-veszély nélkül. A klubokban óra nulla-nullakor rád basszák a fényt, és a te kurva anyádat, hogy itt költöd a pénzedet. A közönség pedig enervált és karót nyelt, legyen szó színházról, koncertről, akármiről… Viszont itt a legjobb a fagyi, szóval szarok az egészre.

y: A fővárossal való kapcsolatomat bipolárisnak nevezném, mániás szakaszokkal. Most épp nem annyira a szívem csücske, de nagyon változó. Most már van miből válogatni, jobbnál jobb szervezőcsapatok, minden héten legalább egy érdekes/kötelezően megnézendő fellépővel, mégis átjár valamiféle rossz közérzet.

Zenei színvonalban megtörtént a szintugrás, kérdés, hogy ez elég-e. Az éjszakai élet politikája leginkább üzleti és pénzszagú, és az elmúlt években tapasztalt fellendülést ezen a ponton könnyedén követheti romlás, de ne legyen igazam.

Az OMOH mixek csudák. A bulikat vezetik fel ill. vannak “live” felvételek is. A mostani milyen? Meséltek az előadókról?

x: Ami a liveokat érinti, pár hónappal ezelőtt kezdtük el rögzíteni a dj szetteket is, majd közkívánatra feltölteni belőlük egyes időszakokat. Nagyjából össze lehet rakni belőlük egy teljes éjszaka történetét.

A hivatalos, felvezető mixeket próbáljuk más-más koncepció alapján elkészíteni. A mostani, 009-es az ünneplés jegyében készült és a bulizóként soha meg nem élt 90-es évek hangulat járja át.

1. Kane Ikin - Tap Tap Collapse

  Erről a számról valahogy mindig az az érzésem, hogy fejjel lefelé van, bár nem tudom ez mit jelent pontosan. Megcsavar rendesen, az tuti. Klippje is van amúgy és az is kurvajó.

2. Brahma Kamal - Acid Baby

  Nincs OMOH mix anélkül, hogy acid irányba ne kacsintanánk. Ez a szám annyira időtlenül hangzik, hogy készülhetett volna akár 20 évvel ezelőtt is.

3. Chambray - Untitled (Bodyjack Remix)

  MTV Party Zone ‘95.

4. DJ Rush - Feeling Sexy

  DJ Rush egy legenda és mai füllel borzasztóan prosztón hangzik amit csinál, a szó legszebb értelmében. Meg persze szeretünk szexelni, és szeretnénk ha mindenki még többet szexelne. Ha csak 1 embernek szexelni támad kedve tőle, akkor már simán megérte.

5. The Mekanism - Time To Party

  Chicago house vizsgamunka 2017-ből, a stílus összes fontos védjegyével a szirénától az oldschool hip-hop hangmintáig.

6. Innershades - Crystal (LA-4A Remix)

  Acid house haladóknak.

7. Josh Wink - Don't Laugh

  Aki már bulizott 1995-ben az valószínűleg annyit hallotta ezt a számot, hogy jól meg is utálta. De aki olyan taknyos mint mi vagyunk azok csak elgondolkoznak tőle, hogy igazából mit is csináltunk az elmúlt 20 évben és minek? Gyakorlatlan pszichonautáknak nem ajánljuk trippeléshez.

8. Courage - Songbirds

  Ez már most az év partislágere. Vagy az a Pool Party Mall Grab-től?

9. Joss Moog - Tripple Loop

  Ennek az a története, hogy Diego Krause lejátszotta a Lärm-ben és jól felrobbant tőle a tánctér. Abban a minimalisztikus kontextusban mondjuk nagyobbat ütött mint ebben a mixben, de azért így is elég fasza, nem?

10. Mr. Tophat & Art Alfie - SDIK Orchestra

  Ez annyira Panorama Bar, hogy csak meghallom és azonnal szeretetflashem lesz.

11. Red Rack’em - Wonky Bassline Disco Banger

  Exactly what it says on the tin. Amikor bejön az a bizonyos wonky bassline tutira vagy azt mondod hogy “Anyád!” vagy azt hogy “Ez meg mi a faszom?”.

12. Shanti Celeste - Loop One

  Nem lehet 90-es éveket idézni ibizai tengepart és trance nélkül.

Melyik lángos a kedvencetek?

(Erre tud valaki valami buzis viccet :P)

Kérdezett: Bokor Péter

[autoaddiktt-blog]

New Post has been published on AutóAddikt

New Post has been published on http://www.autoaddikt.hu/teszt-bmw-540i-xdrive-touring-m-sport-minden-ami-kell/

[TESZT] BMW 540i xDrive Touring M Sport - minden, ami kell

Igazán masszív prémiumcsomag érkezett a bajor márka hazai importőrétől szerkesztőségünkhöz tesztre: a BMW 540i xDrive Touring-ban szinte mindent megtalálunk, ami egy felsőkategóriás luxusautó opcióit jelentik. Akár legyen szó az eggyel magasabb kategóriát képviselő 7-es szériáról.

  Sok kritika érte a BMW-t, hogy az 5-ös és a 7-es vonal egybemosódik, alapvetően vajmi kevés a különbség a két kategória közt. Ez valamilyen szinten helyt is áll, bár azért zongorázni lehet a különbséget, nem csak a méretet, vagy a felszereltségi szinteket tekintve; ugyanakkor tény, hogy a BMW 5 (főként, ha magas szinten lesz, lett konfigurálva) igencsak a 7-es nyomában liheg lelkesen.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a felsőkategóriás 7-es palettája eleddig nem tartalmaz kombi kivitelt, az 5-ös viszont igen. Ez persze nem így volt, egészen a nyolcvanas évek közepéig, amikor is az 5-ös, de a 3-as sorozat is felkínálta a kombi alternatíváját, Touring címzéssel. Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy ha 7-es kategóriájú kombit keresünk, akkor az 5-ös Touring a legmegfelelőbb választás.

Gyönyörű formatervet kapott a BMW 540i xDrive Touring, ez főként annak jelenet sokat, aki amúgy is elhivatottságot érez a kombik adta feeling iránt – mind formailag, mind pedig a praktikum szempontjából is. Bár itt megint két táborra szakad a rajongás, sokak szerint a BMW 5 leginkább a tradicionális négyajtós szedán kasznival az igazi ötös. Úgy él a köztudatban, ez igaz, korábbi 520d tesztünk kapcsán bőségesen taglaltuk a formaiságot és a tálalást.

Tradíció mindenek felett

Alapvetően oldalnézetből látszik, hogy mennyire kecses a BMW 540i xDrive Touring formaterve, a kissé cseppalakzatot rajzoló vonalakkal, valamint az elnyújtott, arányaiban hatalmasnak tűnő motortérrel.

Ez nyilván a kombi kialakítás számlájára írható elsősorban, hiszen a csapott hátsó traktus eleve rövidíti vizuálisan az összképet – ugyanakkor majd’ 5 méter hosszt kapunk a BMW 540i xDrive Touring esetében (4942 milliméter).

Klasszikus BMW-s fazonírozást kapott a BMW 540i xDrive Touring, a business limuzin-jelleg még a kombin is visszaköszön. Az orr-rész összetéveszthetetlen, az 5-öshöz megfelelő széles veséket természetesen megkapjuk, szintúgy, mint a morcosra vonalazott mellső lámpaburákat, dupla adaptív LED technológiás fényszórókkal egyetemben. A ködlámpafészkek alsó részére helyezett beömlők csak díszítésként kerültek fel, viszont a maszk felületén több helyen is találkozhatunk többé-kevésbé jól álcázott és elrejtett szenzorokkal.

Hátulról igazán „turingos” a BMW 540i xDrive Touring, a hangsúlyos csomagtérfedél 570 literes rakodóteret rejt, ami kellemes értéknek definiálható. Az arányeloszlás tehát is remek, ami egyébként az egész BMW 540i xDrive Touring karakterisztikájára és tálalására igaz, elegendő csak az utastérre pillantanunk. Mindezt úgy, hogy oldalirányból – ahogyan már az előbb kifejtettük – kimondottan hatalmasnak látszik az orr kialakítása.

Nyilván, ha Touring, akkor a csomagtartó kerül elsődlegesen fókuszba több más, fontosabb kitétel mellett. Nos, a pakolóhely kimondottan öblös, kitűnően átgondolt struktúra szerint lett kialakítva. Automata rolóval, oldalrekeszekkel, csomagrögzítő sínekkel, s persze a fedélzeti felszerelésekkel (defektjavító, EÜ-doboz) – minden egyben van ahhoz, hogy a praktikum csúcsra legyen járatva.

Extrák a végletekig: meg sem állunk 30 millióig

Hogyan lehet egy alapáron 19.5 milliót kóstáló autót egészen a 30 milliós határig felkonfigurálni? Hát így, egészen egyszerűen – a tesztautó élénk példája volt annak, hogy mi minden rendelhető külön opcióként.

Fontos kiemelnünk a szintén külön extraként rendelhető BMW Driving Assistant Plus rendszert is, amelyet már korábban leközölt BMW 730d tesztünkből megismerhettek olvasóink.

Az opciós csomag lényege, hogy még kifinomultabb parkolóautomatikát kapott, mint a korábbi fejlesztések, ehhez mellékelte is az importőr a megfelelő okoskulcsot (amely persze még több plusz lehetőséget is hordoz magában). Tesztjeink szerint a rendszer pontos, óvatos: 25 centiméteres távolság neki a maximum, amennyire megközelíti az épp aktuális tereptárgyakat (például fal).

További extra opció például a tesztautóhoz konfigurált M Sport pakett is, amely közel 2 millió forintos felárat jelent. Ennek részeként az első ülések kerülnek kicserélésre a gyári alapfelszereltséghez képest, ezek sokkal keményebbek, masszívabban tartanak, de azért ne Recaro-szintet képzeljünk magunk elé.

Tudatosság, praktikum, szenvedély

Azzal együtt, hogy a sportcsomaghoz jár némi ültetés, illetve futómű-keményítés is, a BMW 540i xDrive Touring rendkívül komfortos, köszönhetően az Adaptive Drive rendszernek, amellyel a végletekig finomhangolható az autó viselkedése. Itt egyből a rugózás az elsődleges szempont, tehát nem árt, ha komfortfokozatba kapcsolunk, és élvezzük a hullámzást – még úgy is, hogy a tesztautóra 19 colos felnik kerültek.

  Nem részletezzük újra, hogy az 5-ös (jelen esetben nyilván a BMW 540i xDrive Touring) műszerelrendezése mennyire jó, tudatosan kivitelezett egységet alkot – megtettük már több ízben. Elég az hozzá, hogy minden a helyén, karnyújtásnyira, szemmagasságban, bőven a perifériás mezőn belül. Tény, hogy fedhetetlen, nem lehet belekötni semmibe.

Sportos lendületet ad a családnak

S ez az egész BMW 540i xDrive Touring-érzésre igaz: a 340 lóerős dupla turbós, 2998 köbcentis sorhatos benzinmotor 450 Newtonméter forgatónyomatékkal domborít.

A teljesítmény maximuma 5500-6500 közt van elemében, ez viszonylag pörgős adat, de a motorzajból a több, mint optimálisan hangszigetelt utaskabinban semmit sem fogunk hallani.

A hajtáslánchoz rendelt 8 fokozatú ZF automata még mindig a világ legjobb automataváltója, s a BMW tervezőmérnökeinek ismételten sikerült úgy összehangolni az egészet, hogy a le- és felváltásokból semmit sem érzünk. Semmit, konkrétan. Mindössze a fordulatszám emelkedésével szűrődik be az utastérbe zárt ablakokon keresztül minimális búgás, majd megszűnik, nincs semmiféle késleltetés, netán rántás, kihagyás. Minden olajozottan, remekbeszabottan zajlik vezetés közben, az 1840 kilogramm saját tömegű BMW 540i xDrive Touring siklik sebesen és csendesen, pontosan úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.

Mindaddig, amíg Sport profilba nem kattintunk: abban a pillantban megérkezik a dühödt, hathengeres zenebona, visszaváltásoknál durrogással, eszement gyorsulással és szögegyenes kanyarstabilitással (hála az xDrive-nak). Eszméletlen, de tényleg.

Mármint maga a tény eszméletlen, hogy egy kimondottan családi kombilimuzin ilyen elvetemült sportos karakterisztikával van felruházva. Ha úgy akarjuk, ringó-sikló kombi, öt személlyel, jól megrakott puttonnyal, ha akarjuk, ugyanez, de 5 másodperc körüli nulla-százas sprinttel. Németország előnyben, a korlátozásmentes pályákon: a megpakolt kirándulások mondjuk München és Frankfurt közt letudhatók relatíve minimális idő alatt.

Azért spórolni is lehet az üzemanyagköltségeken

Fogyasztás tekintetében is combosak az adatok, de hiába: a csúcsra járatott teljesítményhez és menettulajdonságokhoz kell a kraft. Sport módban haladva az átlagunk 14-17 liter közt alakult, sok gyorsítással, dinamikus szellemiségben – ha beálltunk viszont 90 kilométer/órára, országúton, úgy letornázható volt az átlagérték 10 liter környékére. Viszont ha takarékos opcióra kapcsoltunk, úgy máris hozható volt a városon kívüli 6.8 liter/100 kilométer, s az araszolgatós, dugóban állós rendszer révén sem kért többet a BMW 540i xDrive Touring 9.8 liternél. Tehát az arany középutat mindenképp meg lehet találni, csakis tudatosság kérdése.

2017 BMW 540i xDrive Touring M Sport specifikációk

Motor

Motortípus: soros elrendezésű hathengeres benzinmotor dupla turbóval

Lökettérfogat: 2998 cm³

Maximális teljesítmény: 340 LE @ 5500-6500 ford./perc

Maximális forgatónyomaték: 450 Nm @ 1380-5200 ford./perc

Erőátvitel: összkerékhajtás, nyolcfokozatú automataváltóval

Méretek, egyéb műszaki adatok

Hossz: 4942 mm

Szélesség: 1868 mm

Magasság: 1464 mm

Tengelytáv: 2975 mm

Első gumik mérete: 255/55 R19

Hátsó gumik mérete: 255/55 R19

Tömeg, üresen: 1840 kg

Megengedett össztömeg: 2495 kg

Csomagtartó mérete: 570 liter

Üzemanyagtartály mérete: 68 liter

Menetteljesítmények

Végsebesség: 250 km/h

Gyorsulás 0-ról 100-ra: 5.1 s (gyári), 5.3 s (saját mérés)

Fogyasztási adatok

Saját, mért eredmény (átlagos használattal)

Városi: 9.8 l/100 km

Országúti: 6.2 l/100 km

Vegyes: 8.0 l/00 km

Gyárilag mért eredmények

Városi: 9.9 l/100km

Országúti: 6.5 l/100km

Vegyes: 7.7 l/100km

CO2 kibocsátás: 177 g/km

Bővebb információ a BMW magyarországi képviseletének honlapján, IDE kattintva.

Még több fotó: AutóAddikt Facebook oldal

A cikkhez tartozó fényképeket Canon technikával készítettük.

Szerkesztőségünk mobilinternet-hozzáférését a Telenor Magyarország biztosítja. Az Autóaddikt.hu Telenor Hello Data csomagot használ.

Együttműködő partnereink: Acer Hungary, ASUS,  Duplitec, Canon, Camera Kft., Telenor Magyarország

Utómunka hardver: Acer, ASUS

[jerrylikesitornot]

Attack the Block (Úton Londonba #5)

Űrlény támadás Londonban, amit tinigengszterek vernek vissza. Ennél sokkal több nem is kellett anno, és most évekkel később nagyon szívesen tértem vissza a filmhez egy újrázáshoz. Többszöri megtenkintésre is veszett szórakozás, ami tetszik benne az az, hogy rengeteg zsánert gyúr egybe és mindegyikkel nagyon jól sáfárkodik. Kiindulásként egy 80-as 90-es évek Spielbergi kaland filmje, annyi különbséggel, hogy a főszereplők nem sokkal tökösebbnek hiszik magukat. Egy idő után átfordul egy szívós vígjátékba anélkül, hogy a szereplők a bekészültség klasszikus elemeit mutatnák. Majd elkezdődik az invázió, aminek a szörnyei a 2010es évek talán legjobban dizájnolt lényei. Az a sötét, feketénél is feketébb szőr a kéken foszforeszkáló fogakkal. Lehet, hogy nem ijesztőek, de mérhetetlenül menők, az tuti. Erre még rádob Joe Cornish egy pár horror elemet, akár olyat, ami látványosan véres, akár valami egyszerű ijesztés és máris kész van az utóbbi idők egyik legjobb európai sci-fi kalandfilmje. Mindezt amúgy minimális költségekből kigazdálkodva.

A casting előtt le a kalappal, mindegyik karakter emlékezetes, egyes fiatal színészek pedig kifejezetten brillíroznak a szerepben. Minden figurának van egy egyéni fejlődése, a saját drámája, meg amiből kimászik és a gyökérségük ellenére is szerethetőek. Arra nem emlékeztem, hogy a film egészen bátor abból a szempontból is, hogy több szereplő is áldozatául esik a “kibaszott óriás űrlény gorilla farkasoknak”. Ezzel amúgy kezdeti játszadozásnak egy elég komoly tétet ad, úgyhogy szórakozás ide vagy oda, a végső pillanatig izgulunk a karakterekért. Emellett végig óriási egysorosok pörögnek, mindenkitől, tele masszív anglicizmusokkal. Amiben pedig kifejezetten zseni a film (a Hot Fuzz jutott sokszor eszembe), hogy epikus akciójeleneteket képes készíteni abszolút mindennapos helyszíneken és tárgyakkal (lépcsőház, lift, vízipisztolyok, petárdák, stb.). A végső futás például egy nagyon szépen koreografált és levezényelt menekülés, amiben nem tudsz nem szorítani Mosesnek. 

Ha ifjúsági kalandfilmet kell ajánlani, káromkodásra nem érzékeny fiataloknak, akkor mindenképpen ez lenne az első választásom.

London feeling: Ugyan a népszerű épületekben nem bővelkedtünk, a filmnek teljesen egyértelmű London hangulata volt, főleg az akcentusok és a szleng miatt. Ezt az érzést nem akarom átélni, sőt a környékre se feltétlenül mennék, de Londonhoz azért meghozta a kedvem.

[metalindex-hu]

Kevin Martin: Layne és a többiek is mindig mögöttünk álltak

Kevin Martin: Layne és a többiek is mindig mögöttünk álltak - https://metalindex.hu/2019/07/21/kevin-martin-layne-es-a-tobbiek-is-mindig-mogottunk-alltak/ -

„Egyszer felléptünk a Sweet Water nevű banda előtt, akkor már énekeltem. Hatalmas teltház volt, nagyon odatettük magunkat, szinte lebontottuk a helyet. Azután kezdték el mondogatni az emberek, hogy ‘imádjuk a Candleboxot’. Olyan volt az egész, mintha jött volna akkor egy repülőgép és ledobott volna minket városban. Ilyen egyébként Seattle mentalitása” – mesél a kezdeti idők nehézségeiről Kevin Martin. A Candlebox frontembere a banda manchesteri koncertje előtt fogadott minket. Nagyinterjúnk.

„Seattle már nem az a hely, ahová 1984-ben költöztem”

Hogy vagy Kevin? Milyen az európai turné?

Köszönöm, jól. A turné jobban megy, mint ahogyan azt vártuk. Nem játszottunk túl sokat errefelé a kilencvenes években. Megpróbáljuk újjáéleszteni a közönséget, talán nem felejtettek el minket. Néhány esetben pár száz, néhány esetben ötven ember jön el esténként megnézni minket, de nem is szól ez az egész többről annál, minthogy visszatértünk, itt vagyunk.

Tegnap Berlinben megnéztem a Stone Temple Pilots-ot és a Walking Paperst. A koncert előtt Dean DeLeo, az STP gitárosa a helyszín körül sétálgatott és FaceTime-on beszélgetett a lányaival. Az időeltolódás miatt az volt az “Apák napi” hívás.

Igen, vasárnap volt Apák napja.

Számodra is nagyon fontos a család. Hogyan éled meg, hogy nem tudsz velük lenni ilyenkor?

Én nem turnézok annyit, mint a Stone Temple Pilots, úgyhogy valamivel könnyebb dolgom van, mint nekik. Apák napján a feleségem és a fiam New Yorkban voltak, mert a nejemnek üzleti dolgai akadtak arrafelé, úgyhogy mi is FaceTime-on beszéltünk. A telefonok miatt nagyon leegyszerűsödött a kapcsolattartás. Tudod, csak felmész a wifire, aztán már megy is a hívás. Ahogyan mondtam, én nem turnézok hat heteket egyhuzamban. Sokkal jobban szeretem a kéthetes körutakat, aztán már megyek is haza. Ugyanúgy szeretek a családommal lenni, mint amennyire imádom ezeket a srácokat [a Candlebox tagjait] és a színpadon állni velük.

Régóta Los Angelesben élsz. Tudom, hogy nem Seattle-ben születtél, de azért nekem mindig is egy seattle-i srác maradsz. Milyen az élet Los Angelesben? Mi a különbség a két város között?

1984-ben költöztem Seattle-be, amikor 14 éves voltam és valóban ott éltem a legtovább. Los Angelest utálom. 20 éve próbálok elköltözni onnan. Nehéz ott gyökeret ereszteni, mert túl nagy és nekem hiányzik belőle az állandóság. Olyan átmeneti az egész. Néhány barátommal heti szinten összefutok, de rajtuk kívül kevesekkel tartom a kapcsolatot. A zenészek közül kizárólag Matt Sorummal (ex-Guns N’ Roses/Velvet Revolver) és Robin Diazzal (kb. mindenki, Candlebox is), másokkal nem nagyon. Matt-tel mondjuk már 1996 óta, de vele is azért, mert egy időben nagyon közel laktunk egymáshoz. De Seattle sem az a hely már, ahová 1984-ben költöztem. Még mindig gyönyörű, csak éppen sokkal nagyobb. A kisvárosból nagyváros lett, mára pedig egy valódi metropolisszá vált. A családom még mindig ott él; anyám, a bátyám és a nővérem is. Évente kétszer meglátogatom őket és velük töltök egy hetet. Seattle és Los Angeles teljesen különböznek egymástól. Seattle szabadbamenős és hideg, míg Los Angeles jómódú és őrült.

Az első Candlebox album tavaly lett 25 éves. Ezen a turnén 10 dalt is elővesztek róla, csupán egyet nem játszotok el, a Raint.

Azért hagyjuk ki, mert egészen egyszerűen nem marad rá időnk. Ma például nincs időkorlát, de az utóbbi négy alkalommal volt, és mindenképpen be szerettem volna illeszteni a setlistbe további öt dalt másik öt albumról. Ma este szándékosan nem fogjuk játszani a Raint, mert elő akarom venni a The Bridge-et, az egyik kedvencemet a Disappearing in Airports lemezről. Azzal fogjuk zárni a koncertet. Lesz néhány dal a Disappearingről, egy-egy a Happy Pillsről, a Love Storiesról és az Into the Sunról, a Lucyről viszont semmi sem.

A Lucyről miért nem?

Mert nekem az nem egy jó lemez. Egy érzelmi katasztrófával ér fel számomra. Nagyon megvisel, amikor előveszünk róla egy-egy dalt.

Kevin Martin (Fotó: Küttel Andrea)

„Nem vagyok Dave Grohl; nincsenek magánrepülőgépeim”

Rengeteg nagyon jó dalotok van, mint például az A Kiss Before Dying…

Ó, köszi!

…az I’ve Got a Gun vagy a How Does it Feel. Mind erőteljes, húzós dalok, amelyek úgy szólnak, mintha csak a korai ’90-es évek Seattle-jében születtek volna. Ti mégsem játsszátok őket. Miért nem?

Őszintén? Azért, mert nem gyakoroltuk be ezeket. Talán két évvel ezelőtt áprilisban, a születésnapom környékén játszottuk néhányszor [az I’ve Got a Gunt]. Nehéz élőben jól megszólaltatni, mert rengeteg gitársávból áll össze. Mi pedig nem használunk Pro-Toolst vagy bármi mást. Sok olyan meghatározó pillanat van benne, ami több gitár használatát igényli annál, mint amit képesek vagyunk [élőben megszólaltatni]. Én pedig nem vagyok elég jó gitáros ahhoz, hogy el tudjam játszani őket. Azok a gitártémák adták nekem a szöveghez az inspirációt: amikor meghallottam őket pontosan tudtam, hogy mit akarok énekelni. Mintha csak egy géppisztolyt hallottam volna megszólalni. Szóval nem kerülöm őket, csak azt szeretném, ha úgy szólalna meg élőben, ahogyan azt megérdemli.

Mi a helyzet az A Kiss Before Dyinggal?

A Kiss Before „Drop C” hangolásban van, amiatt szólal meg olyan súlyosan. Bariton gitárok kellenek hozzá, és pont most kaptam vissza az enyémet. Lehet, hogy jövőre játszani is fogjuk, még nem tudom. Imádom azt a dalt, mindig is imádtam. Melyiket kérdezted még?

A How Does It Feel-t.

Ó, a How Does it Feel-t? Az a dal George Bushról szól. Amerika azon időszakáról, amiről azt reméltük, hogy mostanra már majd magunk mögött hagyunk. Erre most itt van újra: egy kib…tt bohóc áll az Egyesült Államok élén. Ezek a fickók a hegycsúcsok királyainak képzelik magukat, de nem veszik észre, hogy valójában homokon állnak, azt pedig gyorsan elfújja alóluk a szél. Igen, játszanunk kellene azt a dalt, mert tényleg nagyon jó. Július 20-val lezárjuk a 25 éves debütalbum ünneplését, aztán október után az új dalok mellett elkezdhetjük visszahozni a régieket is. Talán jövőre már képesek leszünk két órát és 17-18-19 dalt játszani a programban és azokat a dalokat újra elő kell vennünk.

A Candlebox mellett rengeteg más projektben is részt vettél vagy részt veszel. Olyanokban, mint a The Gracious Few a Live tagjaival és a Kevin Martin and The Hiwatts. Vérzik a szívem az olyan dalokért, mint az Appetite, a Honest Man vagy az Enemy. Nem tervezed, hogy ezek közül valamelyik dalt újra játsszátok?

Carlos, a hangmérnökünk és turnémenedzserünk imádja azokat a keményebb témákat, mindig kérdezi tőlem, hogy mikor fogom már játszani a Hiwatts dalokat? Imádnám, ha így lenne, az Enemy az egyik kedvenc dalom. Meg az Identify. Tudod, az egy másik időszak volt a számomra, és szeretném külön kezelni azokat a dolgokat. Végül is csinálhatnék egy olyan turnét, ahol a teljes életművemből merítek. Minden bandától valami, amiben valaha is benne voltam. Például Adammel [Adam Kury, a Candlebox basszusgitárosa] van egy új zenekarunk, az a neve, hogy Le Projet. A dobosunk Morgan Rose a Sevendustból. Azokat a dalokat imádom. Csak nem vagyok elég termékeny sajnos. (nevet)

Kívülről nem úgy látszik.

Mostanában sokat kérdezgetem magamtól, hogy hol is tartok tulajdonképpen? Tudod, épp most lettem 50 éves és felmerül többször, hogy meddig akarom ezt az egészet csinálni? Azoknak az embereknek játszom itt Nagy-Britanniában, akik tényleg látni akarnak és imádom ezt, de közben nagyon hiányzik a feleségem és a fiam. Nem vagyok Dave Grohl; nincsenek magánrepülőgépeim, amik bárhova elvisznek a világon. Keményen dolgozom. Félre ne értsd, semmi bajom azoknak a bandáknak a sikereivel. Nagyon boldog vagyok, ahol most vagyok, csupán azt nem tudom, hogy milyen sokáig akarom még ezt csinálni. Remélem nem kap el a „midlife crisis”. Bár még elkaphat. Nem tudom, talán tényleg kellene csinálnom egy turnét, ahol az összes kedvenc dalomat eljátszom, amit a karrierem során írtam.

Az nagyszerű lenne. Egy ötórás show!

Fene tudja. Talán három-három dal mindegyik lemezről vagy valami ilyesmi. Pár éve megcsináltuk ezt Dél-Amerikában. Az egy két és félórás koncert volt, 27 dallal.

Az is extrém-hosszú lehetett.

Kib…tt hosszú volt.

Úgy értem a hangodnak.

Jól bírta. De K.O. voltam a koncert végére. Belepusztultam, de nagyon élveztem. Nem is tudom, hogy Eddie Vedder hogy a fenébe tud 26-27 dalt elénekelni estéről estére, de megcsinálja. Oké, ő bariton. Különböző a hangunk.

„Pat Smear azt kérdezte tőlem: Te miért nem énekelsz ma este?”

Néha elővesztek feldolgozásokat, seattle-i bandák dalait. Játszottátok a Say Hello To Heavent a Temple of the Dogtól, az Alive-ot a Pearl Jamtől vagy a Bone Chinát a Mother Love Bone-tól. Utóbbit megmutattam Andy Wood édesanyjának, Toninak, aki teljesen le volt nyűgözve, mert teljesen úgy énekelted a dalt, mint Andy.

Ó, ember, imádtam Andyt! Ő volt a legnagyobb!

Milyen volt a kapcsolatod ezekkel a bandákkal és énekesekkel? Tudom, hogy Andyt személyesen is ismerted és inspirált téged, de mi a helyzet Chris Cornellel és a többiekkel?

Eddie Vedderrel akkor futottam össze, amikor először jött fel Seattle-be, a Temple of the Dog lemezfelvételek idején. Nem voltam vele szoros kapcsolatban, viszont Jeff Amenttel és Stone Gossarddal nagyon-nagyon jóban voltam. Chris érdekes fickó volt. Akkor barátkoztunk össze, amikor egy cipőboltban dolgoztam a feleségénél, Susannál [Susan Silver, a Soundgarden menedzsere].

Egy cipőboltban?!

Igen, Susan egy Fluevog cipőboltot vezetett [a Fluevog egy kanadai cipőmárka]. Plusz volt mellette egy menedzsment cége, a Susan Silver menedzsment. Az irodája a cipőbolt végében volt. A First Avenue-n működött egy hotel is, az volt a neve, hogy The End of Market, a Fluevog annak a sarkán volt. Susan ott lakott a hotelben, az egyik apartmanban. Bárki is jött hozzá az irodába, keresztül kellett mennie a cipőbolton. Így találkoztam Andyvel. Aztán ugyanígy Layne Staleyvel és Jerry Cantrellel. Csak 16 éves voltam. Fantasztikus volt, hogy találkozhattam azokkal, akikre felnéztem és akikért rajongtam. Akkoriban már doboltam egy zenekarban. Sosem gondoltam, hogy valaha is a barátjuk lehetnék, mert sokkal fiatalabb voltam náluk.

Ez érthető.

Melyik 21 éves srác akarna lógni egy 16 éves kölyökkel? Szóval alapvetően a bolt miatt ismertük egymást, aztán ahogyan teltek az évek és a Candlebox elindult, Chris-szel haverok lettünk, bármiről el tudtunk beszélgetni. Viszont Layne-nel a partikon és a zenéinken keresztül igazán jól összebarátkoztunk. A Candlebox és az Alice in Chains próbaterme egymás mellett volt a Music Bankben. Amikor Layne-nel leültünk dumálni, szinte mindig az énekesek és a rock and roll volt a téma.

És mi a helyzet Andyvel?

Hatalmas Malfunkshun rajongó voltam, Andy nagyon inspirált engem. Talán még nyúltam is pár mondatot tőle. (nevet) Ahogyan énekelt, ahogyan játszott a szövegekkel és a dallamokkal – énekesként ez vonzott benne a legjobban. Jobban, mint Chris. Chris elképesztően erőteljes volt. Layne meg egy kígyó. De csak Andy volt képes olyan briliánsan dallamokat és szövegeket írni. Mindenféle zenekari dologról meg más hülyeségekről beszélgettünk, amikor bejött a boltba. Imádott a zenéről társalogni. Folyamatosan zenét írt. Azt hiszem, alkotói szinten nagyon bensőségesen viszonyulok hozzá. Szóval ezért játszottuk azokat a dalokat.

A Say Hello to Heavent Chris halálának másnapján vettétek elő. Hosszan vezetted fel a dalt, a felvételeken látszik, hogy sokkoltak a történtek.

Jól láttad, sokkoltak. Le voltam döbbenve. Nem ismertem Chrisnek ezt az oldalát. Szeretném azt hinni, hogy valami más volt, nem öngyilkosság. Valami olyasmi, mint amit Michael Hutchence [INXS] művelt vagy ki tudja mi. Az embereknek létezik egy sötét oldaluk, amiről nem tudhatunk. Még most is a történtek hatása alatt állok. Elmentem megnézni a Chris Cornell emlékkoncertet, amit Vicky Cornell, Chris második felesége szervezett. Teljesen össze voltam zavarodva. Ahogyan figyeltem a show-t, az járt a fejemben: „Hihetetlen, hogy a fenébe történhetett ez meg?”

Ott voltam és én is ugyanezt éreztem.

Ott voltál? Az járt a fejemben végig, hogy nem hiszem el, hogy ez történik. De elmesélek egy vicces történetet. Pat Smear [ex-Nirvana, Foo Fighters] megállított a backstage-ben és beszélgetni kezdtünk a koncertről, a vendégekről és a fellépőkről. Azt kérdezte tőlem: „Te miért nem énekelsz ma este?”

Jó kérdés!

Azt válaszoltam neki, hogy „nem hívtak meg, nem tudom”. Aztán még jó sok ember megkérdezte ugyanezt. Kemény pillanatok voltak. Én nem ismertem Vickyt, csak Susant. Sohasem találkoztam Vickyvel, talán azt sem tudja, hogy létezem, de amikor Pat rákérdezett a dologra, az járt a fejemben, hogy ez kibaszottul furcsa! És talán emiatt, az egész koncert bizarr is volt számomra.

Volt néhány csodálatos pillanat, de még több nagyon gyenge.

Mindegy is. Brandi Carlile óriási volt szerintem. És Stone beszédét is imádtam.

Egyetértek, én is.

Biztos lehetsz benne, hogy azoknak a zenekaroknak minden egyes tagja tudta, hogy Susannak köszönheti, hogy sikeressé válhatott. Az a pillanat, Stone szavai nagyon mélyen megérintettek. Szóval akkor is sokkolt és még mindig sokkolnak a történtek. Azóta nem is hallgattam Soundgardent. Temple of the Dogot tudtam már, mert az ahhoz való kapcsolatom más, de Soundgardent nem.

Kevin Martin (Fotó: Küttel Andrea)

„Layne és a többiek is mindig mögöttünk álltak”

A Candleboxot még a nagy grunge-robbanás előtt alapítottad, vagyis ott voltatok már a kezdeteknél, és mintha ezt sokan hajlamosak lennének elfelejteni. Mit gondolsz, miért van az a fejekben, hogy a Candlebox nem volt része ennek a – nevezzük így – zenei forradalomnak?

Mert mi fiatalabbak voltunk a többieknél. Öt évvel fiatalabbak. Mindannyian zenéltünk, de azok a srácok együtt nőttek fel Seattle-ben. Mindenki, a zenészek, a menedzserek, a közösségük minden egyes tagja. A Soundgarden Ultramega OK lemezének megjelenése óta tudtuk, hogy valami történni fog. A klubokban és a bárokban nem játszhattál 21 éves korod előtt. Be sem tehetted oda a lábadat. Nagyon szigorúak Washington állam törvényei, különösen Seattle-ben. Az egyik oka talán pont ez lehetett a kábítószerek elterjedésének: fiatalabbak egyszerűen nem tudtak bemenni, és jól berúgni, így maradtak számukra a drogok. De a lényeg, hogy mindenki tudta, hogy valami történni fog. Kelly Curtis [Pearl Jam] és Susan Silver [Soundgarden, Alice in Chains] menedzselték a zenekarokat. Jonathan Poneman és Bruce Pavitt megalapították a Sub Pop Recordsot. Mark Arm volt ennek az egész grunge mozgalomnak a keresztapja. Mindenkinek volt valamiféle kapcsolata vele, vagy játszott vele, vagy ha valaki zenekart akart alapítani, akkor ő segített benne. Azt hiszem, neki kellett volna menedzselnie mindenkit, még akkor is, ha nagyon szeretem, amit a Mudhoneyval csinált. Annak ellenére, hogy ott voltam az egész körül és láttam, hogy mi fog történni, kemény volt szembesülni azzal, hogy basszus, még öt évet kell várnom arra, hogy felléphessek a Central Tavernben, az OK Hotelben, a RKCNDY-ben vagy az Off Rampben.

Durva.

Miért nem lehetett úgy, ahogyan Los Angelesben? Ahol ha benne voltál egy zenekarban, akkor felléphettél: bementél a klubba, lejátszottad a koncerted, aztán elhúztál. Ez ott így működött. Úgyhogy senki sem látott minket Seattle-ben. Sokat lógtam a Luna’s cipőboltban, ami egy hatalmas üzlet volt a Broadway-en, az alatta lévő helységben pedig koncerteket tartottak. Olyanok játszottak ott, mint a Malfunkshun vagy a Blood Circus. Mi is felléptünk ott a korai időkben, de senki sem látott engem, mert akkor még nem énekeltem, hanem doboltam. Aztán egyszer felléptünk a Sweet Water nevű banda előtt, akkor már énekeltem. Hatalmas teltház volt, nagyon odatettük magunkat, szinte lebontottuk a helyet. Azután kezdték el mondogatni az emberek, hogy „imádjuk a Candleboxot”. Olyan volt az egész, mintha jött volna akkor egy repülőgép és ledobott volna minket városban. Ilyen egyébként Seattle mentalitása. Chris egyszer azt mondta egy interjúban: „16 éves kora óta ismerem Kevint, a bandája egy legitim seattle-i zenekar”. De Layne és a többiek is mindig mögöttünk álltak. Történhetett volna másképp is, de nem történt, és már nem is fog. Mit gondolsz miért nem lépett fel soha az Alice in Chains a Pearl Jam előtt, amikor Jeff, Stone, Jerry és Sean mindig is barátok voltak? Ez egy kib…ttul furcsa város. Teli klikkekkel.

Kívülről soha nem tűnt úgy.

Egyszer összefutottam Ben McMillannel, a Gruntruck énekesével. Hatalmas rajongója voltam, imádtam a Gruntruckot és minden mást, amit a zenei színtéren csinált. Ez 1993-ban volt, amikor három egymást követő este teltházat csináltunk a Paramount Theatre-ben, Seattle-ben. A háromból az egyik koncert után lenéztem este a Frontier Room nevű bárba, ami a First Avenue-n volt. Ott iszogatott Ben az egyik barátommal, aki odajött hozzám: “Bemutassalak Bennek?” Azonnal rávágtam, hogy persze, tök jó lenne. Kezet akartam rázni vele, ő meg: “Hogy a fenébe tudtátok háromszor megtölteni a Paramountot?” Mondtam neki, hogy nem tudom. “Hát én sem!” – vágta és nem fogadta a kézfogásom. Ez a fajta ellenségeskedés, ami a városban kifejlődött egy rettenetesen ostoba dolog volt.

Pláne, hogy akkor még egy viszonylag kis közösségről beszélünk.

Mindenki tudott volna segíteni a másiknak. Az a három banda – a Pearl Jam, a Soundgarden és a Nirvana – hatalmasra nőttek már akkor. Ők voltak a királyok. Senki sem segített a másiknak többé. Gondolj csak bele abba például, hogy micsoda szardobálás ment a Pearl Jam és a Nirvana között. Nagyon furcsa volt.

A Nirvanás srácokkal volt bármilyen kapcsolatod?

Krist Novoselic-kel egy házban laktunk 1996-ban.

Ez már akkor Kurt Cobain halála után volt.

Igen. Capitol Hillen éltem. Egyik nap valaki kopogott az ajtómon. Kinyitom, ott áll Krist. “Hé haver, Krist vagyok!” – mondta. Én meg: “Hé, tudom ki vagy!” Azt mondja: “Tudom, hogy ez egy furcsa kérdés lesz, de van itthon cukrod?” (nevet) Átjött hozzám, hogy kérjen egy kis cukrot! Innentől kezdve kezdtünk el lógni együtt.

Ő tudta, hogy te ki vagy?

Persze. Épp akkor költöztem be a házba. Ann Wilson [a Heart énekesnője] is ott lakott. Szóval az egy igazán bizarr pillanat volt, ahogy kinyitom az ajtót, ott áll Krist, mert nincs otthon nála cukor. Igazán imádni való a fickó. 15-16-17 éven keresztül esélyünk sem volt arra, hogy beszélgessünk csupán csak azért, mert nem ugyanabba a klikkbe tartoztunk. Mi voltunk a kopaszok, ők meg az öregek.

„Henry Rollins miatt csinálom azt, amit csinálok”

A debütalbumból 4 millió példány kelt el csak az Egyesült Államokban. Az 1994-es Woodstock fesztiválon headlinerek voltatok és tízezrek őrültek meg a zenétekre. Így utólag visszagondolva mikor volt a Candlebox a csúcson szerinted?

Erre könnyű válaszolni: a legutolsó lemezünket érzem a csúcsnak.

A Disappearing in Airports-ot.

Az a legjobb lemez, amit valaha is készítettünk. Ha személyesen az én legnagyobb sikeremre vagy kíváncsi, én azt érzem annak. Pénzügyi, lemezeladási vagy Billboard-listás helyezés szempontjából 1995 volt a csúcs. Akkor kaptuk a legnagyobb figyelmet az emberektől. 1994-ben, a Woodstock-fellépés után Henry Rollins-szal turnéztunk, aztán a nyarat a Metallica vendégeként csináltuk végig, majd átjöttünk Európába szeptemberben Rollins-szal. Három hetet töltöttünk vele és az volt a karrierem csúcspontja. Punk rockon nőttem fel, az első koncertem egy Black Flag buli volt a texasi San Antonióban. 12 éves voltam.

Eléggé bekezdtél!

Henry Rollins volt a kedvenc előadóm. A Black Flag, a Dead Kennedy’s, a Butthole Surfurs és ha minden igaz a Big Boys lépett fel aznap este. Őrület! Imádtam a punk rockot! Innen jönnek az olyan dalok, mint az Enemy vagy az I’ve Got A Gun.

Melyik volt a kedvenc koncerted zenészként?

Az említett Black Flag koncert és a Rollinssal való közös turné. Nem is tudtam vele beszélgetni. Annyi jött ki belőlem csupán, hogy „Basszus. Az ott Henry Rollins!” Amiatt a fickó miatt csinálom azt, amit csinálok. Láttam őt a színpadon és azt mondtam: „Én is ezt akarom csinálni!” Ez volt az abszolút csúcspontja a karrieremnek!  A Metallicával turnézni hatalmas dolog. Ahogyan az Aerosmith-szel és Steven Tyler is az. Ő is hatalmas hatással volt rám, de ha a legnagyobb pillanatról beszélünk az Henry Rollinshoz köthető: minden egyes este megváltoztatta az életemet, amikor láttam őt a színpadon. Arra sarkalt, hogy lebontsam azokat a kurva falakat, amiket az emberek húztak maguk köré. Henry Rollins hozta ezt ki belőlem. Azt kell, hogy mondjam, az Andyvel való első találkozás az egyik legjobb pillanat volt az életemben. Nem tudom pontosan meghatározni, de a siker számomra a Disappearing in Airports, mert az a legszabadabb lemez, amit valaha is készítettem. Minden egyes dalt imádok róla! Pedig mindössze 12 nap alatt vettük fel.

Tizenkét nap?

Hat nap alatt felmentek a dobok, a basszusgitárok és a gitárszólók és hat nap maradt az éneksávokra.

Nagyon spontán lehetett.

Az volt, ráadásul a felvételek közepén tartottunk két hét szünetet, utána mentem csak vissza Pennsylvaniába, hogy felénekeljem a dolgaimat.

Lehet, hogy pont abban rejlett a lemez ereje, hogy csak tizenkét napot dolgoztatok rajta és nem agyaltátok túl a dolgot?

Nem gondolnám, hogy abban. Mindez csak zene, a szíved mutatja az utat, hogy merre tarts a dalokkal. Emiatt lehetett olyan az I’ve Got A Gun, amilyen lett. Halálos fenyegetéseket kaptam e-mailben miatta.

A Candleboxnak egy ideje újra Dave Krusen a dobosa, ő játszotta az utolsó lemezeteken is.

Micsoda dobos! Nagyon jó volt őt látni a Rock and Roll Hall of Fame beiktatáson is. Vajon időben be fog lépni? Ez ő, ahogyan ő játszik. Láthattad Eddie arcát, mintha csak azt mondta volna: “Ó, Istenem!” Imádok Dave-vel játszani.

Bizonyos vagyok abban, hogy a Ten azért is minden idők egyik lemeze, mert ő játszik rajta. Mintha sokan elfelejtenék azt, hogy a Jeremy, az Alive, az Even Flow dobtémáit neki köszönhetjük. A legtöbben mégis Dave Abbruzzese-t gondolják a nagybetűs Pearl Jam dobosnak.

Pedig Dave Abbruzzese és Matt Cameron sem tudja úgy eljátszani azokat a dalokat, mint ő, mert Dave és Matt is olyanok, mint a gépek: hihetetlenül pontosak! Nagyon jók a szakmájukban. Matt Cameron egyike minden idők legjobb dobosainak. Ott van például a Jesus Christ Pose. Megpróbáltam megtanulni. Olyan sok mindenre kell figyelni közben, hogy feladtam. De Dave Krusen szíve a helyén van, amikor játszik. Az egész onnan indul ki nála és imádom őt emiatt. Ott van a Disappearing in Airports lemezünk. Nem voltak dalaink. Bár a producereinknek elküldtem őket, de a zenekar tagjainak elfelejtettem. Amikor megérkeztünk a stúdióba, kérdezték tőlem a többiek: “Mi a fenét fogunk felvenni?” Mondtam nekik, hogy amit elküldtem nektek e-mailen. Azt mondják: “Hát, mi nem kaptunk semmit!” (nevet) Szóval fogalmuk sem volt róla, hogy milyenek a dalok. Erre jön Dave és elkezdi dobolni ezt: [Kevin a Vexatious felsőtamos dobtémáját dúdolja.] Felkiáltottam, hogy ez az, így vegyük fel! Megőrülök attól, hogy a dobosok milyen spontánok tudnak lenni! (nevet)

Óriási!

Két nekifutás. Minden egyes dalt feljátszott két nekifutásból.

„Hatalmas hibát k��vettünk el a ’90-es években, hogy nem töltöttünk több időt errefelé”

Manapság az újrakiadások korát éljük. Tudom, hogy nektek voltak problémáitok a kiadóval és a jogokkal már korábban is. Várhatóak valamikor újrakiadások?

Már megtörténtek volna, de nem kaptuk meg a Warner Bros-tól a licenceket hozzájuk.

Ez csupán pénzkérdés?

Azt akarják, hogy vegyük meg a jogokat tőlük. Ők nem adják ki a lemezeket, mert akkor nekik kellene fizetniük nekünk és azt nem akarnak. Mi birtokoljuk a lemezek és a dalok jogait, ha újra megjelentetnék a lemezeket, az 150.000 dollárban fájna nekik. Ez egy igazi 22-es csapdája. Azt mondtam: “Ne állítsatok ki nekem egy csekket. Kib…ttul nem érdekel!” Én csupán szeretném re-masterelni a dalokat, majd egyenként kiadni a lemezeket 180-g-os vinylen. Ennyi, amit akarok.

Mi a tervetek a közel jövőre?

Augusztusban felvesszük a következő lemezt, remélhetőleg ősszel meg is jelenik. Nem tudom, hogy mi a kiadó terve, mi mindenesetre leszállítjuk nekik időben az anyagot. Van még néhány koncertünk az Államokban is, azzal elleszünk ősszel. A decembert, a januárt és a februárt pedig a családjainkkal töltjük. Mindannyian családos emberek vagyunk, így a fonalat csak február végén-március elején vesszük fel újra a turnék szempontjából. Szuper lenne jövőre újra ellátogatni Európába.

Terveztek közelebb is jönni Európa középső részéhez, Magyarországra, Csehországba vagy Lengyelországba?

Igen, beszélgettünk már erről. Szóba került Spanyolország, Csehország, Portugália, Németország, Svájc… Dánia és Belgium hatalmas piac számunkra. Remélem, hogy ott két fesztiválon is tudunk majd játszani. Ha itt élnék Európában, eszembe sem jutna, hogy abbahagyjam a zenélést. Rohadt nehéz az Egyesült Államokban karriert csinálni. Hatalmas hibát követtünk el a kilencvenes években, hogy nem töltöttünk több időt errefelé. Most próbálom ezt a mulasztást helyrehozni.

___

(The English version will be available soon.)

[metalindex-hu]

Egy kifinomult díva (Chrysta Bell a Dürer-kertben)

Egy kifinomult díva (Chrysta Bell a Dürer-kertben) - http://metalindex.hu/2019/04/08/egy-kifinomult-diva-chrysta-bell-a-durer-kertben/ -

David Lynchnek többé-kevésbé leáldozott. Már ami a filmrendező zenei hatásait illeti legutóbbi múzsájára (a jelző lefordítva azt jelenti: az ő köpönyegéből bújt elő). Mind a pénteken megjelent vadiúj nagylemez (Feels like Love), mind a vasárnap esti koncert fényesen bizonyította: Chrysta Bell, ez a nem mindennapi szépségű, fotómodellnek is szemgyönyörködtető texasi énekesnő kilépett Lynch árnyékából, autoriter művész, saját zenei világgal. És ez már nem dream pop, vagy a Julee Cruise-t középpontba állító Twin Peaks-filmzene világa, sokkal inkább elektropop, abból is a majdnem rock, majdnem kísérletező fajta, amibe a ’80-as évek new wave és dark hatásai éppúgy szerepet kapnak, mint a hasonlóan slágeres ’90-es évekbeli svéd-amerikai dance floor hangzás. (Helyenként pedig Sophie Ellis-Bextor vagy a James Bond-filmzenefőcímet (The World is not enough) éneklő Garbage-énekesnő, Shirley Manson nagyívű dallamai jutottak eszembe…)

2011 őszén „készült el az album, amelyen Lynch és Chrysta Bell már 1998 óta dolgoztak; a címe This Train lett. »Évekbe telt, mire elkészítettük ezt a lemezt, már úgy tűnt, hogy soha nem lesz kész – mondta Bell. – Röhejesnek éreztem, hogy egyáltalán elhittem, hogy lesz belőle valami, de minden alkalommal, amikor együtt lehettem Daviddel, annyit tanultam tőle, hogy úgy éreztem, többet nem is kívánhatok.«” David Lynch és Kristine McKenna, Aminek álmodom (Ford. Berta Ádám, Budapest, Athenaeum, 2018. 534. o.)

Aki tehát azért látogatott el vasárnap este a városligeti szórakozóhelyre, hogy egy buja hangú, mély orgánumú énekesnő (aki színészként Tamara Preston FBI-ügynökként tűnt fel a Twin Peaks 3. évadában) sötéten érzéki, kicsit kéjes (majdhogynem perverz), ugyanakkor pszichedeliája mellett sem rémisztő zenéjét hallhassa, némileg meglepődhetett, hogy a háttérvászonra vetített szürreálliák előtt micsoda műfaji kavalkád ostromolja a hallójáratait. Ugyan a Lynchcsel közös másfél lemezről (This Train, 2011; Somewhere in the Nowhere, EP 2016) is felcsendült pár tétel, de az amúgy varázslatosan álomszerű dalokon kívül a jóval poposabbak-slágeresebbek domináltak, azaz szükségszerűen is a legutóbbi két lemez, a We Dissolve és a friss Feels like Love számai (Tonight we rise, Devil inside me, 52 Hz, Half Asleep stb.). Értelemszerűen eltérő hangzással a lemezétől, hiszen itt, ahogy egy élőzenei koncerten szokás, a pőre gitár, basszus és dob határozta meg a hangképet – amit azért effektekkel és samplerrel felhizlaltak kissé.

A ráadással másfél órára kikerekedő koncert nagyon is életerős, élvezetes zenét mutatott, egy kiváló hangformában lévő, a figyelmet abszolút mértékben magára vonni tudó dívával. (Aki érdekes módon, miközben énekli a dalait, teljességgel őszintének hat úgy mimikailag, mint az indiai tánc- és jógapózokat idéző, kifinomultan és távolságtartóan elegáns mozdulataival, ám a köztes, konferálós percekben a kedvessége bicskanyitogatóan maníros.)

Összességében szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen eddig minden egyes nagylemezét bemutató európai turnéján (korábban: 2012, A38; 2017, Dürer-kert) ellátogatott hozzánk, így tulajdonképpen élőben követhetjük zenei kalandozásait, kacskaringóit. Most ráadásul a műcsarnokbeli David Lynch Kis történetek című fotókiállítással konstellációban!

FEELS LIKE LOVE TOUR 2019 Chrysta Bell (US) Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2019. április 7. Belépőjegy ára: 3900/4900/5900/6500 Ft

[metalindex-hu]

TRIBULATION – Down Below

TRIBULATION – Down Below - http://metalindex.hu/2018/03/11/tribulation-down-below-2/ -

Kiadó: Century Media Records

Weboldal: www.tribulation.se

Kiadás éve: 2018

Stílus: Gothic / Heavy / Black

Brief Sum: It is an exciting thing when growling vocals are accompanied by clean and simple rock tunes. I feel like the guys have managed to grasp this on the first half of the record. However, this is exactly what’s creating such a contrast with the second half. Those tracks are not that great – as for me, they are missing the melodicism and know-how that’s making it interesting, and is shrouding it in mystery. I can hear them trying, it just doesn’t get my imagination going.

  Hiába 2004 óta létezik a svéd Tribulation, sőt volt elődzenekar is, hiába, hogy a Down Below immár a negyedik nagylemez, még nem találkoztam a nevükkel. A lemezről pár hallgatás után már kialakult bennem egy kép, s csak ezek után néztem utána régebbi kiadványaiknak, s tudtam meg, hogy a korai években egész jó death metal műveket komponáltak. Rég volt és csak azért hiszem el, hogy igaz volt, mert az énekes továbbra is hörgős-károgós hangját hallatja, míg a zene körülötte megváltozott.

Számomra a lemez két oldalra oszlik. Az első négy dal a “dark” oldalon foglal helyet, a második oldal az utolsó öt felvételt tartalmazza “egyebek” címmel.

A “dark” oldal cimbalommal felvezetett magyar nóta jelleggel kezdődik. Persze ez csak érdekesen effektezett gitárral van előadva és kétlem, hogy az általam felvázolt dolog lett volna a cél. A “dark” oldal dalai annyira erős dallamokkal vannak megkomponálva, hogy könnyen dallamtapadást okozhatnak, ami pár nap múlva inkább idegesítő dolog, mint kellemes. Talán a Subterranea refrénje kevésbé erős, mint a többieké.

A zene számomra messze van bármiféle extrém műfajtól, leginkább a 90-es évek magyar dark rock csapatai ugrottak be róla. Ezt a világot csak felületesen, fél füllel ismerem. Az egyszerű dobolás, ami teljesen előtérbe van tolva, a mellette keskeny sávban megszólaló gitárok, szinte csak aláfestő jelleggel, számomra ezt jelenti ez a műfaj. Ennek köszönhetően a fő hangszerek a dob és az ének, a többinek szinte csak hangulati szerepe van. Van egy sáv a térben ahol pedig csend van.

Egy meglehetősen hosszú hangszeres átvezetővel indul az “egyebek” oldal. Nem is annyira az átvezető hosszával van gond, hanem azzal, hogy túlságosan semmitmondó. Rövidebb lett volna, több lett volna. Az itt sorakozó dalok megpróbálnak kitörni a “dark” oldal már-már pop-os tánczenei előadásából. Van pár érdekes megmozdulás a Cries the Underworld-ben, vagy a Lacrimosa-ban. A záró Here Be Dragons manowaros verzéje érdekes, eszembe jut a Harley lüktetésére írt daluk, a refrénben meg némi északi black utánérzés csillan meg.

Talán ez az egyebek oldal lehetett volna a számomra szimpatikus irány, de a Tribulation más zenében gondolkodik, nem sikerült megtalálnunk a közös hangot.

Izgalmas dolgot lehet összehozni a morgós ének és a letisztult egyszerű rockos kíséret társításával. Úgy érzem ezt sikerült a lemez első felén megragadni. Ugyanakkor ennek köszönhető a kontraszt a második félhez képest. Ezek a dalok már nem sikeredtek olyan pengére. Számomra hiányzik belőle az elejének dallamossága, vagy pedig valami fifika, ami izgalmassá teszi, ami misztikummal borítja be, mert hallom, hogy az akar lenni, csak a képzeletemet nem indítja be.

SAMPLE: YouTube link

Tracklist:

1. The Lament 2. Nightbound 3. Lady Death 4. Subterranea 5. Purgatorio 6. Cries from the Underworld 7. Lacrimosa 8. The World 9. Here Be Dragons

Pontszám: 7