#és szomszédai

[greenteaforbreakfast]

Egyik ismerős megvette az egyik erdei farmot, amiben minden berendezés bent maradt. Kibaszott nagy meló lesz kipakolni, de elképesztő kincsek is vannak. A három dolog, amit kiemelnék:

Homemade bogyószedő apparát, travel size.

Lemezjátszó, hozzá tartozó szekrénykével.

Telefonregiszter, vagy nemtom mi ennek a neve, de kurvajó. "Underphone" van ráírva, Mo-n is volt forgalomban. Lenyomod a megfelelő betűt, és felnyitja ott a noteszt. Teljesen érintetlen volt, soha senki nem írt bele.

Meg voltak még dobozok teljes fényképészfelszereléssel, szintén ebből az érából, egy teljes cipészműhely kicsit korábbról, egy teljes térképész/könyvelőiroda mindenféle mappákkal és kütyükkel, egy teljes bárszekrény, két rokka, meg még vagy 8-10 különböző hobbi/foglalkozás kellékei. Rengeteg gyönyörű kisbútor, vagy 30 régi bőrönd és táska, 10 nagy faláda, meg még amik nem jutnak most hirtelen eszembe.

Amúgy ez az:

A téli képek a két melléképület, mindkettő dugig minden szarral.

Én is akarok egy régi farmot.

[sronti]

Putyin és a hatalom

Van a Kamil Galeev, aki sokat írt még a háború kezdetén, meg különösen a szeptemberi mozgósítás környékén a mozgósított társadalom veszélyeiről a hatalomra.

Oroszország egy centralizált társadalom, ahol az erőforrások és a hatalom Moszkvában és kisebb mértékben Szentpéterváron koncentrálódik, onnan ellenőrzik a nyersanyagkereskedelmet, ami ezekben a városokban a gazdagodást lehetővé teszi. Nem járunk messze a valóságtól, ha Oroszországot inkább régimódi birodalomként, mint modern országként látjuk.

Emellett Oroszország 1991 és 2022 között nem volt militarizált ország. A hadseregnek volt szava, de ugyanúgy szétrabolták az oligarchák és ugyanúgy nagyrészt hagyták lerohadni, mint más területeket. A hadsereg vezetői ugyan ott voltak a szilovikok között, de csak annak részeként és mondható talán, hogy a második vonalban a hírszerzők (és hírmanipulálók, információs hadviselők) után.

A totális háború felé haladás ezt az egyensúlyi állapotot több szempontból felborította. Egyrészt a katonai erő feletti döntés távol kell kerüljön a központtól, ha hatékony döntéseket akarnak hozni, és ezeknek a döntéseknek megnőtt a jelentősége, másrészt a katonai erő hiányozni kezd a birodalom más részein, különösen ahogy a gazdasági hatások és a birodalom szomszédai egyre ingatagabbá teszik Moszkva hatalmát. Mindehhez jön, hogy a hírszerz��s rendre hibázik, de nagyon nagyokat, miközben ez lenne Putyin igazi hátországa.

Az elsőnek volt a jele Prigozsin futása. Nem tudom milyen alku született végül, de ahogy reagált rá, úgy tűnt, hogy nem minimálnyugdíjat kapott, hanem valami sokkal nagyobb koncot ajánlottak neki. Ezt látják mások is. Mi az a legalacsonyabb szint, ahol ezt ki lehet használni? Ezred? Dandár? Hadosztály? Minden szinten láttunk videókat, ahogy elégedetlen katonák jöttek kérlelik a jó cárt, hogy ne vigyék őket a vág��hídra, mikor lesz olyan megint, hogy valaki ezt kihasználja és oda viszi a katonákat, ahol valóban eredményesek lehetnek, tehát Moszkvába. Most, hogy valaki ezt demonstrálta, minden tábornoknak és ezredesnek eszébe fog jutni ez a lehetőség.

Putyin nem hülye, tudja, hogy itt két lehetőség van:

1. Purge és szigorúbb személyes kontroll a hadsereg felett. (Itt nem vagyok benne biztos, milyen ára lenne ennek a hadszíntéren, valószínűleg nagyon magas)

2. A háború befejezése.

Minden más döntés katonai puccs felé visz. Csak idő kérdése. Ahogy jön a tél, ha nem lesz egy döntő győzelem, a katonák egyre idegesebbek lesznek. Az ellátásuk nem fog javulni, nem lesz megint olyan külön csapat, akiket helyettük be lehet dobni a grinderbe, szóval ha én Misa lennék, a 20 éves besorozott katona és mondjuk Októberben valaki az otthon felé vezényelne az ukrán front helyett, nem sokat gondolkoznék.

[szaka]

Volt egyszer egy földesúr, akit nagyon szerettek a jobbágyai. Szerették, mert mindig volt egy jó szava hozzájuk, bölcsen kormányozta őket és igazságos volt velük. Egyik napról a másikra azonban megváltozott minden, mert a földesúr megirigyelte szomszédai gazdagságát. Ő is akart négylovas hintón járni, díszes selyemruhát ölteni és fényes lakomákat adni. Pedig a szomszédok nem tegnap kezdték a felhalmozást, hanem szépen lassan építgették fel vagyonukat, közösen, a jobbágyaik munkájával. A földesúr a gyors meggazdagodást úgy kezdte, hogy egyre többet vont el szolgáitól és egyre kevesebbet ajándékozott. Az ajándékot persze nem vonta meg teljesen, hanem célzottan adott mindig az elégedetlenkedőknek, mert tudta, hogy a jóllakott vendég sosem panaszkodik. Így ment ez évekig, de pechére szomszédai bepanaszolták a királynak, aki minden földesúr hűbérura volt és nem nézte jó szemmel a jobbágyait sanyargató gazdákat. A király szigorúan cselekedett, példát akart statuálni, megvonta hát támogatásait mindaddig, míg a földesúr észhez nem tér és meg nem változik. A földesúr azonban nem adta könnyen a bőrét, egyre jobban elszegényedett, kizsigerelt jobbágyaival együtt. Volt annak a gazdának egy sokáig hűséges, fiatal szolgája, akit már-már fiaként szeretett és emiatt a többiekhez képest jobban is tartott. Odavonta egyszer a fiatal szolgát a földesúr és azt mondta neki: - Fiam, megelégeltem ezt az egyre sanyarúbb sorsomat és azt, hogy a király nem áll szóba velem. Mivel rám nem hallgat, hát téged küldelek elé, mert kifundáltam valamit, amivel ismét visszanyerhetjük rokonszenvét! - azzal elmondta tervét és elszalajtotta a szolgát. A legényt nem fogadták elsőre, mert bármilyen pórnép nem léphet a király színe elé, de mikor megtudták, hogy kitől jön, egyből bebocsátották, hátha panaszt tesz ura ellen. Úgy is lett, ahogy gondolták, sőt még annál is több. A fiatal szolgáló egyenesen azzal állt elő, hogy a pöffeszkedő gazdát elkergeti, amennyiben a király őt új földesúrnak megteszi és támogatásáról biztosítja. Rögtön megtetszett ez a beszéd a királynak és ígért is gyorsan pénzt, paripát, fegyvert, csak, hogy ezt a szálkát valaki, a körme alól szedje ki. A fiatal szolgáló a király katonáinak kíséretében először hazament, majd a jobbágyok élére állva, elzavarta a pökhendi urat egész háza népével együtt. Bekvártélyozta magát az uradalmi birtokon és nekifogott az újbóli felvirágoztatásnak. Nem tűnt fel senkinek, hogy az uradalom vezetéséhez egyáltalán nem értett az újdonsült gazda, mert a régóta várt változást követő eufória elhomályosította az óvatlan szemeket. A jobbágyok azt se látták, hogy a gyűlölt földesúr még az este visszatért, hogy titokban tovább igazgassa birtokait és dézsmálja annak javait, a fiatal szolga fő tanácsadójaként.

[watercolor-rainclouds]

a not particularly good thingy i wrote about todays weather, and walking our dog, because i love fall so much (both hungarian and english versions below, though i made some changes in the english wording and stuff). also don't come for my punctuation, i have decided i don't care about how english punctuation works and i'm just doing it based on vibes

Mindig is szerettem az őszi napsütést. Ebben az időszakban a délutáni napfény valahogy sokkal festőibbnek és aranyszínűbbnek hat, mint más hónapokban, és a levegő illata képes felébreszteni bennem a reményt, hogy talán van még amiért érdemes élni, érdemes folytatni amit elkezdtem.

Hiába nem volt különb az utcánk mint bármelyik másik csendes utca a környéken -talán csendesebb és szürkébb is mint a szomszédai-, mégis olyan érzés volt, mintha egy festményben járnék, és egy pillanatra úgy gondoltam, talán a kutyánk is érzi a varázslatot az őszi levegőben...

Aztán persze megállt, felmérte a szomszéd ház előtt összegereblyézett levélhalmot, és mintha Sziszifusz orra előtt gurítaná le a sziklát- belevetette magát a rendezett levélkupacba. "Nem gondol ő sokmindent", mosolyogtam.

——————

I have always loved the autumn sunshine. In these times, the rays of the afternoon sun feel much more golden, and poetic than during other months, and the smell of the crisp autumn air is able to spark the smallest flame of hope, that maybe it is still worth living, maybe it's worth to continue what i started.

Despite our street not being any more special than all the other quiet streets around here -it might have been even more quiet, and even more gray than its neighbors-, i still felt like i was walking through a painting. And for a moment, i wondered if our dog can also feel the magic in the autumn air...

Then, of course, he stopped, looked at the mound of leaves in front of our neighbors' house, and as if he was pushing the rock down the mountainside right in front of Sisyphus- he jumped into the neatly piled-together leaves. "No, he probably doesn't think about much", i smiled.

[nyuszimotor]

Nagy segítség ez a magyar családoknak

[valamiegyedikene]

Na ez tényleg jó vicc

Legújabb számunkban Károlyi Csaba kritikáját olvashatják Krasznahorkai László Zsömle oda­van című regényéről.

https://www.es.hu/.../202.../karolyi-csaba/tragikomedia.html

A szomszédai és az egész falu lököttnek gondolják. M��r csak a kutyájának él. Eljut ugyan az Országházba, szemtől szembe áll a Szent Koronával, aztán mégis a Lipóton végzi. De kutyája, Zsömle a végén újra vele lehet. Az olvasó megszereti ezt a kutyát. Mert Zsömlét nem lehet nem szeretni.

A cikk a rövid reklám megtekintése után ingyen olvasható!

[tobbpenztazembereknek]

2035-ben járunk. Európa évek óta egy csak a második világháborúhoz mérhetően pusztító háborúban áll Oroszországgal, ami most ért véget, Putyin váratlan halálát követően. Az oroszországi utódlási káoszból kiemelkedő új vezetésnek kevés választása volt a reménytelenné vált gazdasági helyzetben és a fokozódó elégedetlenség közepette, így végül tűzszünetet kötött. A béketárgyalások Kína és az Egyesült Államok közvetítésével zajlanak.

Amely országok közül Kína a háborús évekből, a gyakorlatilag kiapadhatatlan hadiipari és egyéb technológiai megrendeléseknek köszönhetően, rendkívül megerősödve került ki. Az Egyesült Államok, az állandósult elhibázott gazdaság és társadalompolitikák, és a belső megosztottság miatt annál kevésbé, még a hadi és űripar háborúnak köszönhető fellendülésének ellenére sem. Bár sokan bíztak pozitív fordulatban Trump majdnem szinte Putyinnal egy időben bekövetkező, de azzal szemben régóta várt halála után, de végül az amerikai oligarchikus poszt-demokrácia képlékeny zűrzavara egy Trumptól nem sokban különböző új gerontokratát dobott a felszínre (csak karizma nélkül).

A fenti két ország felfoghatatlanul jobb állapotban van mind gazdaságilag, mind társadalmilag, mint a háborús felek. Európa szinte romokban hever, eladósodva, tönkremenve, és minden tekintetben kiszolgáltatva a két világhatalom versengésének. A háború gyakorlatilag elvitt egy egész európai generációt, mindezt egy demográfiai katasztrófa közepén. Mindemellett a kontinensen mostanra permanenssé vált a természeti katasztrófákkal folytatott kűzdelem is, szárazságokkal, erdőtüzekkel, és időnként a fejüket felütő különböző járványokkal. Oroszország helyzete hasonló, csak négyzetre emelve: nem ritka a konkrét éhezés, és úgy általában sok helyen középkori állapotok uralkodtak el a területén. Munkaképes férfiak nagyon kevesen maradtak az országban, és gyerekek alig születnek már.

Ebben a világpolitikai szituációban a két, a háborúba végül Oroszország oldalán beszálló európai ország, Szerbia és Magyarország, hirtelen teljesen egyedül találta magát, mert Oroszország a nagyhatalmaktól más területeken kapott engedmények és alkuknak köszönhetően, úgymond elengedte a kezüket. Az egyesített európai csapatok bevonultak mindkét ország területére, és a beketárgyalások alakulása végül úgy hozta, hogy Szerbia mint önálló ország teljes egészében megszűnt, és területét felosztották a szomszédai közt. A legkiterjedtebb részekhez Románia jutott, illetve a Vajdaság nagyrészt Horvátországhoz került. Magyarországtól elcsatoltak minden a Dunántúlon kivüli területet, amelyeken Románia és Ukrajna osztozik. A Dunántúlt a tárgyalásokon felajánlották Szlovákiának, Ausztriának, Horvátországnak, és Szlovéniának, de egy-két határmenti települést leszámítva mindegyik ország visszautasítja a nagyhatalmak ajánlatát, mert a háború utáni amúgyis rendkívül nehéz helyzetben senkinek sincs szüksége még pár millió éhes szájra, és egy még nagyobb gazdasági, társadalmi, morális katasztrófára. Mindez annak ellenére történik, hogy a helyiek egyre-másra tartják a népszavazásokat az Ausztriához vagy Szlovákiához való csatlakozásról, vagy a német hivatalos nyelvvé tételéről.

A Dunántúlra zsugorodott Kis-Magyarország romokban hever. Az állam központi hatalma praktikusan megszűnt. Az orosz-barát vezetés nagy részét a megszállók elfogták, és azok egy hágai börtönben várják a béketárgyalások lezárultát, és az ő perük kezdetét. Bár hivatalosan a rendet a megszálló európai erők biztosítják, de a gyakorlatban semelyik európai ország sem hajlandó jelen helyzetében érdemi kontribúcióra a magyar misszióhoz, és így ez a rendfenntartás a gyakorlatban Budapest alig néhány kerületére terjed csak ki. Az ország maradék részén erőszakos paramilitáris erők és praktikusan rablóbandák garázdálkodnak, általános az éhezés és az ivóvízhiány, a kórházak és egészségügyi intézmények nem üzemelnek, a kínai segélyszállítmányok alig jutnak el Budapesten kívülre, és a mostanra állandósult erdőtüzeket senki sem oltja már. A háború és az aszáj tönkretette a mezőgazdaságot, az évek óta tartó gazdasági szankciók hatására a hiperinfláció teljesen elértéktelenítette a fizetőeszközt, de áruk is alig vannak, a kereskedelem szinte teljesen megszűnt, csak az alvilág kontrollálta feketepiac létezik. Kis-magyarország határai le vannak zárva az Európai Unió felé, viszont naponta tízezrek menekülnek mégis az elcsatolt, ukrajnai és romániai területeken található hatalmas menekülttáborokba a zöldhatáron keresztül, az életüket kockáztatva. A táborokban pokoli állapotok uralkodnak, a helyzet leginkább humanitárius katasztrófaként jellemezhető.

Ez szolgáltatja a hátteret a történethez, amelyben Kis-Magyarország közepén, Tihanyban, néhány, a bukott oroszbarát rezsimhez korábban így-úgy köthető figura, vállalkozó és értelmiségi, kliens vagy kedvezményezett vagy egyszerű hívő, szervezi a földalatti ellenállást. Mindez a háború utáni Balaton elhagyatott, omladozó díszletei, a vízparton meredező lakóparkok, szállodák, kúriák falanszterei, és a kiszáradó tó lángoló nádasai közt. A fanatikusokból, álmodozókból, opportunistákból, túlélőkből szervez��dő, sokszínű társaság mögött felsejlik a maradék-ország egyik leghírhedtebb és leghatalmasabb maffiavezére, aki az erőforrásai és nemzetközi összeköttetései segítségével próbálja egyengetni a magyar feltámadás útját és életben tartani az álmot. De senki se tudja igazán, hogy mik a valódi motivációi, hogy kIzárólag a saját ambíciói vezérlik-e vagy esetleg ő is dolgozik valaki nála is hatalmasabbnak.

@glutenhalo

[nitta86]

Tracy Chevalier: Ártatlanok

Huszonkevés évesen szerettem, nosztalgiából olvastam újra. Igazából nem volt rossz, de a könyv kritikusainak igazuk van abban, hogy nincs neki értékelhető cselekménye. Nyaraláson olvastam, annak jó volt, mert nem egy bonyolult darab.

18. század végi London, William Blake és szomszédai. Egyértelműen Maggie miatt szerettem annak idején is, valószínűleg saját magamat láttam benne. Elnyomott, de mégis talpraesett kamaszlány, akit a családja lenéz és dolgoztat, mert lánynak született, és a bunkó bátyja a kedvenc helyette. Maggie tök jó szereplő, meg Jem is, a faluról frissen érkezett asztalosinas. A többiek viszont, hát. Jem nővére Maisie olyan szinten életképtelen, ami még egy 18. századi falusi fruskától se reális. Az egyik jelenetben mielőtt bajba kerül, konkrétan a baj elkerülésére az összes előforduló mellékszereplő figyelmezteti, de ő csak töretlenül hülye. Blake meg inkább papírmasé figura, nagyon rendes, de csak azokon a szereplőkön segít, akik szó szerint beesnek a kertjébe. A két tizenéves, Maggie és Jem találja ki helyette általában, hogy mi legyen a következő lépés.

A történet attól lesz élvezhető, amitől Chevalier bármely más regénye is: a korrajztól. Inkább ismeretterjesztő könyv, mint regény.

Anno több mint 10 éve, amikor rengeteg Tracy Chevalier regényt olvastam, Anyuval közösen rajongtunk ezekért a könyvekért, és attól tartok, hogy neki azért is tetszettek ezek a történetek, mert majdnem minden női szereplő nagyon passzív bennük. Itt Maggie pont nem, meg például a Hulló angyalok szüfrazsett szereplői sem, de a legtöbb regényben egyszerűen a korhűség miatt nem cselekvő szereplők a nők, és kicsit aggasztó, hogy őt ez mennyire megnyugtatta.

[bagdyernoke]

Se törvények, se az észszerűség nem indokolja, hogy börtönkórházban kellett meghalnia a végstádiumú rákos történelemtanárnak

Az 54 éves miskolci történelemtanár, Kertész Ferenc, 2020. június 13-án zavartan kezdett el viselkedni. Szomszédai aggódtak érte, ezért hívták a központi segélyhívót.

A kiérkező rendőrök nem ismerték fel, hogy egy zavart emberrel van dolguk, Ferencet lefújták gázspével és betörtek a lakásába. A tanár egy üres borosüveget szorongatott a kezében, ez a dulakodás közben összetört és megsebesítette az egyik rendőrt is.

Annak ellenére, hogy a rendőr sérülése saját bevallása szerint is csak kisebb karcolás volt, hivatalos személy elleni erőszak miatt emeltek vádat.

A toxikológiai vizsgálat kimutatta, hogy Ferenc a letartóztatása idején nem állt alkohol vagy más szerek hatása alatt. Hogy mi okozta zavart állapotát, nem derült ki egyértelműen, mert Ferenc az elhúzódó eljárás alatt meghalt.

A letartóztatás után derült ki, hogy a férfinak rákja van. A daganat egész testében szétterjedt, ezért utolsó napjaiban már beszélni sem tudott. Másfél év fogva tartás után egy börtönkórházban halt meg, szeretteitől is csak online tudott elbúcsúzni.

Védője az eljárás ideje alatt többször kérvényezte, hogy a végstádiumú Ferencet helyezzék házi ��rizetbe vagy közkórházba, hogy édesanyjával, testvérével és barátaival találkozhasson. A bíróság ezt annak ellenére megtagadta, hogy az elmeorvosi szakvélemény szerint Ferenc beszámíthatósága helyreállt.

Ferenc ügyvédei és családja még halála után is azért küzdenek, hogy rámutassanak a magyar igazságszolgáltatás súlyos tévedéseire. Bátyja, Kertész László a Magyar Helsinki Bizottság segítségével a strasbourgi bírósághoz fordult.

[greenteaforbreakfast]

Ja és ma megismerhettem őt:

Senkit ne tévesszen meg a badass külső, a fél szem - fél fül csak álca. Borzasztóan bújós és szeretetéhes <3

[magyarmalter]

kisnamény és darnó

[kisnamény] szomszédai: észak felől Vámosoroszi, északkelet felől Csaholc, kelet-északkelet felől Túrricse, délkelet felől Gacsály, dél felől Császló, délnyugat felől Jánkmajtis, nyugat felől pedig Darnó.

[darnótól] a környező települések közül Kisnamény 5, Csaholc 10, Jánkmajtis 6, Szamosújlak 10,5, Gyügye pedig 17 kilométer távolságra található; a járás székhelye, Fehérgyarmat 17,5 kilométerre fekszik.

(hasznos tudnivalók, wikipédia)

[allamilogisztikus]

Egyikük hős, másikuk csőcselék.

Mindenki válasszon ízlése szerint. És kívánom, hogy élete végéig a választott hőséhez hasonló emberek legyenek a szomszédai. 

[romanmigracs]

Újabb Trianont, most!

Avagy Magyarországot gyámság alá kell helyezni!

Az EU a gazdag országok adófizetőinek pénzét ilyen hatékonysággal akár patkánylyukakba is önthetné. Vagy direktbe átutalhatná a Dagadtgecinek, szabad felhasználásra, akkor nem szórnák tele az országot fölösleges, ronda és fenntarthatatlan faszságokkal.

Magyarország, Isten kalapján bokréta, telistele a világ legszebb lányaival, újra elszalasztott egy történelmi, sorsfordító, az ezeréves szarkanalazásból kisegítő lehetőséget, felzárkozás helyett az EU egyik legszegényebb, legsötétebb, legnyomorultabb terūlete lettūnk, fingszagú kripta, már a román életszínvonalat is alulról szaglászva. Megjöttek a felcsúti huszárok, Magyarország a vesztes háborúk után elvesztette a békét is, a változatosság gyönyörködtet, suhajda. Most itt állunk a történelem egyik legnagyobb válságával szemben, bokáig letolt gatyában, szétrohasztott oktatással, egészségūggyel, infrastruktúrával, társadalmi kohézióval, összezárva egy megmakkantan faszhelikopterező, faluvégi zseb-Duceval meg a nemzeti burzsóáziának nevezett, gazdaságilag életképtelen, csak a lopáshoz értő zsírfejű parazitákkal. És a lakosság fele önfeledten heilviktorozik és a vérszomjas szolgajad kötelet kíván a lakosság másik felének, akik számára még nem szitokszó a szabadság és demokrácia. Igenigen, ez a végjáték, országos haláltánc, ogenigen, talán egy újabb és végleges Trianon 2.0 kell ennek az életképtelenūl ostoba népnek, mely pszichopata rablók seggét nyalja lelkesen: feldarabolni a Magyarországnak nevezett erkölcsi és szellemi mocsarat szomszédai között. Mit talán?!!!! Mielőtt a saját képūnkre és hasonlatosságunkra zūllesztjūk az EU-t, neadjisten egy jó kis regionális háborút provokálva orosz és kínai barátaink pénzén. Egy újabb és végleges Trianonnak lenne egy biztos pozitiv hozadéka: legalább megtanulnak a magyar lakájok egy idegen nyelvet, már az is fejlődés lenne Európa hátsó udvarában, közvetlenūl a kerti budi mögött.

A magyar lovassport legnagyobb beruházását a Mészáros és Mészáros Kft. valósította meg az eredetileg tervezett 1,7 helyett 6,8 milliárdért. Az Átlátszó közadatigényléssel megtudta, hogy a működése is súlyosan veszteséges, akárcsak a másik állami ménesgazdaság, profitot ígérő Lázár János felügyelte mezőhegyesi.

[szottesfolditanyak]

Jó napot kívánom. Kőszönöm hogy hozám jőtél!

-- köszöntötte a látogatót a fenyődeszkába égetett felirat Jóska bácsi ébresztő szerkezetének előlapján. Meg egy őzike. Az őzeket arrafelé nem értelmezték szívesen látott vendégekként, mivel legalább annyira szerették a zsenge almahajtásokat mint a falusiak az almapálinkát. Jóska bá' lelkében mégis békén megfértek.

Ezt a köszöntéses-őzes verziót az öreg megtartotta magának, a lenti képen még az 1.0-ás változat látható, nyúllal, amit tízéves ismeretségünk elején kaptam ajándékba tőle.

Jóska bá' a közeli kisváros egyik textilgyárában dolgozott valamilyen géptechnikusként, és annyira tartott attól, hogy egyik reggel nem ébred fel a vekkerének csörgésére és elkésik, hogy összeszerkesztette magának ezt a készüléket. Kitalálta, megcsinálta, az őzet-nyulat a forrasztópáka hegyével a fába égette, végül az egészet lelakkozta.

Ennek a lelke, amint fentebb látható, egy kissé túlméretezett ébresztőóra még az atombiztos szerkezetek korszakából. A csörgőrugó felhúzójának a tollára rászegecselt egy pontos ívre megnyomott finom kis lemezt, ami egy beleillő acélgolyót tartott. Mindaddig tartotta, amíg az óra el nem kezdett csörögni. Olyankor a felhúzó tolla elfordul, a golyó leesik, akkor bekapcsolja az alatta célszerűen elhelyezett villanykapcsolót, ami egy csengőtrafót helyez feszültség alá. Ez, a hálózatra kötve lévén addig csörög, amíg az álomszuszék felhasználó ki nem kel az ágyból és valamelyik kezével ki nem kapcsolja a villanykapcsolót. Mission completed.

A kocsmában, ahol Jóska bá' elég sűrűn megfordult, vagyis igazából elüldögélt féldélutánokat a kisfröccsei mellett, lüke Aladárnak, albán szamárnak csúfolták. Minden bizonnyal azért, mert nem tartották eléggé gyakorlati érzékűnek az élet ügyes éléséhez. Ebben bizonyos értelemben igazuk volt, Jóska bácsinak valahogy nem sikerült olyanféle módon felnőtté válnia, ahogy a többieknek mind igen. A csúfolást nem tudta, hogyan kellene vennie. Vonogatta a vállát, félszegen vigyorgott. Szerintem nem igazán értette, mi a csúfolás pontos éle. (Az mondjuk mindig jó jel, ha valaki nem érti a bántás poénját. Azt jelzi, hogy az illető mentes azoktól a kicsinyes viszonyoktól, amikben a szándékolt bántás értelmezhető lehetne.)

Jóska bá' 1933-ban született a falu egyik távoli utolsó házában, egy erdei tanyán. Ezért külön vadembernek is nevezték, még hatvan évvel később is. Akkoriban, a háború előtt és alatt az egész falu villany nélkül döcögött az ismeretlen jövő felé, az erdei tanya is. Jóska bá' kisiskolásként mindenféle technikai ismeretterjesztő füzeteket bújt, majd az olvasottak alapján összeszerkesztett magának egy galvántelepet, drótokat húzott ki a házban és kis égőkkel megvilágította a szobát és a konyhát. Aztán meg rádiót épített és minden efféléket csinált. Később, mint sokan a faluból, ő is a közeli kisváros valamelyik gyárában talált állást; ez nagyjából el is vitte az idejét. Gondozott otthon egy kis kertet, volt pár tyúkja, macskája. Stratégiai helyen lakott, húszlépésnyire sréhen szemben az egyik kocsmával. Ebből következően sokszor házipapucsban tette meg ezt a húsz métert, és ritkán igyekezett sietősen hazafelé.

Rendszeresen feljött hozzám a hegyre, és akkor mesélt mindenféléről. Rendelkezett valami fura sokadik érzékkel, mert aznap mindig megjelent, ha egy reggel úgy indult a napom, hogy boldogan kijelentettem magamnak, ma végre az ég egy adta világon semmi dolgom nincs és akkor ma ezt élvezni is fogom. Részben őmiatta kezdtem el figyelni arra, mit is jelentek ki csak úgy nagy boldogan magamnak.

Voltak találós kérdései, szerette ezeket. Mi a legnagyobb? A világ, a mindenség, válaszolta is meg a kérdést. Hm, mondtam magamban, definíció szerint, persze, mindegy. Mi a legkönnyebb? Tanácsot adni! Hmm, gondoltam, és ez eszembe jut azóta sokszor. Mi a legnehezebb? Az erre adott válaszra sajnos nem emlékszem, ezt egyre jobban bánom.

Hamiskás mosollyal kísérve történeteket mesélt. A répcelaki sajtgyárban például az egyik kukac kirágta magát a sajtból, körülnézett és boldogan felkiáltott *boldogan égnek löki mindkét karját*: hurrá, az egész világ sajtból van! De hát ő a sajtraktárból nem is láthatott belőle többet, magyarázta huncutul összehúzott szemekkel. Színtiszta zen, gondoltam, megfelelő píárral és megfelelő helyen milliókat kereshetne ezzel, de ő ül a cserépkályhája mellett, a vacsorára vett lecsókolbásszal eteti a macskáját és a kocsmában a kisfröccsei mellett hallgatja a tökfej szomszédai csúfolódását.

Abban a régebbi történetben, amikor anyám ötletszerűen leutazott a faluba engem meglátogatni, őrá bukkant éjjel kettőkor mint az egyedüli emberre, aki hajlandó lehetett felkalauzolni őt a hegyre az esőben az erdei ösvényeken.

Szorgalmasan, és kissé megmosolyogtatóan botcsinálta növényészként a frissen megjelent Maria Treben gyógynövényes könyvet bújta és gyűjtögetett fecskefűtől útifűig sok gizgazt.

Tudott vizet találni. Levágott egy villás ágacskát egy bármilyen bokorról, maga elé tartotta, és ha az lehajolt és húzta a kezét, akkor követte a vízeret, ameddig bírta. Nem sokáig bírta, mert kimerítette, fintorgott tőle. Akkoriban jött elő ez a vízeres téma Magyarországon, olvasott róla, kipróbálta, működött neki. Én is olvastam róla (nekem nem működött), és én még azt is olvastam, hogy egy réteg szénával-szalmával kiküszöbölhetők a vízerek bármilyen hatásai. Állítólag. Oké, nézzük meg, gondoltam, és amikor legközelebb meglátogatott, megkértem, menjen már végig megint azon a vízéren a ház mellett, amit a múltkor megtalált. Amíg ő ezt megtette és nyüszögött hozzá, hogy húzza nagyon a kezét, én felnyaláboltam egy adag szalmát - éppen bontottam a zsúptetőt, volt elég -, és leszórtam a lába elé. Rálépett, megrökönyödött. Ó? Itt most nem érzem. Visszalépett, érzem, előre, nem érzem. Hogyan lehet ez? Nem lenne teljes a kép, ha nem árulnám el, hogy annál a háznál én ezután ástam egy kutat. Nem volt kútja a háznak, muszáj volt. Ott ástam, ahol ő a vízeret megtalálni vélte. Nyolc méteren megtaláltuk a vizet. Abból az irányból jött, ahogy ő a felszínen gyalogolt fölötte. (Azon a vidéken amúgy az ország túlnyomó részétől eltérően nem talajvizes kutak működnek, hogy x méterre leásva bárhol ott a víz, hanem csuklóvastagságú kimosott vízerecskék futnak a talajban, különféle hozamokkal, meglehetősen ritkásan. Azt vagy eltalálja az ember a kutat ásva, vagy nem, és akkor áshatja kicsivel arrébb a következőt. Nem voltak ritkák a harmincméteres kutak sem, ha valaki megmakacsolta magát, hogy akkor sem ás odébb egy másikat.)

Későn nősült, nem hajtotta az általános drájv a szokásos falusi mintaéletre. Gyerekeik nem lettek. A feleségét viszont hajthatta, és valószínűleg a férje iránti csúfolásokat is rosszul viselte, mert pár év házasság után felkötötte magát. Azon a vidéken ez is eléggé általánosnak számított, ráadásul nem hallottam egy öngyilkossági kísérletről sem; aki elkezdte, mind be is fejezte. Ottlétem alatt három-négy általam is ismert ember ölte meg magát.

Jóska bá' talált rá a feleségére, otthon a házukban. Egy bugyigumival akasztotta fel magát. Ezt a történetet ismeretségünknek már egy későbbi szakaszában mesélte. Nyár volt, aznap este nagy vihar jött. Megtalálta a feleségét, levágta. Szakadt az eső, egyfolytában villámlott. Ő kiült a háza elé a lépcsőre és fogta a fejét. Mondta, ha belecsap egy villám, az is jó. Sokáig ült ott kint a viharban. Végül nem csapott bele semmi. Ő azóta az éjszaka óta nem fél semmitől, tette hozzá kicsivel később.

______________________________________________________________

Nagynéha felnő úgy egy-egy ember, hogy a szokásosnál kevésbé hatnak rá a környezetében élők kimondott és ki nem mondott kényszerítései. A ki nem mondott ösztökélések, mi a helyénvaló élet. Mik a helyénvaló vélekedések.

Akkor ő egy furcsa ürességbe kerül, kevéssé érintik a többiek játszmái és fasságai. Magára lesz majd utalva, mit hoz ki ebből a viszonylag tiszta lapból. Semmire nem garancia ez, csak a tiszta indulás előnyével rendelkezik.

Húsz év távolságból úgy jelenik meg, ha rá gondolok, hogy kissé borostásan, félrebiccentett fejjel mosolyog, és huncutul összehúzott szemeivel valami hamiskás rejtvényt ad fel és értelmez is egyben, aminek persze semmi köze bármi evilági haszonért végzett tevékenységhez.

[Az alanyi/tárgyas ragozás keverésére felmentést ad, hogy az egész falu nem magyar anyanyelvű. Magyart először az iskolában a tanítótól hallottak és a paptól vasárnaponként.]

[markoferko]

É. főként Placido Domingo áriáit hallgatta úgy, hogy a hangszórók az utcára sugározták, a hatóságok évekig tehetetlenek voltak, mert a házból hallható zene nem lépte át a decibellimiteket. A szomszédai kikészültek a zenélő háztól, és többször kérték, hogy legalább variálja a műsort, néha tegyen be egy kis mulatóst vagy operettet, de hiába.

elmegyogyóba zárták a hősnőm a fasiszta tótok :((((

[szepkerekkocka]

Haynau csak a végrehajtó kéz volt, a vértanúk sorsa 48-ban Ferenc József asztalánál dőlt el.

Az analógia ebben is megáll: Pintér is egy mocskos pribék, de a szálak a doktorminiszterelnökúr kezében érnek össze.