#élve vagy holtan

[hicapacity]

Fideszes P4TK4'NY0K!     Amint a vírusnak vége, 

..pl vakcina lesz, vagy a fertőzési hullám elül , amit ti idéztetek elő fidesznyikek, ti hazaáruló, magyargyűlölő tömeggyilkosok, azután másnap,   Ti ormányos talpnyalók, ti mentek a börtönbe P0LT p@tkány haverotokkal, meg a komplett retke5 bűnbandátokkal egyetemben! Mentek cellát bélelni!  Meg lesz b@57v@ a s3993t3k a rabtársaitok retkes nagy büdös f@57@ által, amit tisztára fogtok s70pk0dni! Minden elítéltként töltött szent napotokonez vár! Meg jó sok vér! C0pn! fogtok fiúkák! Beteljesedni látszik a börtöntöltelék s7@rhá7i NER-söpr3dék!  

HAJTÓVADÁSZATOT FOGUNK RENDEZNI!!!  ÚGY FOGDOSSUK ÖSSZE A  /szökevény/ FIDESZNIYK ormányos-TALPNYALÓKAT, mint a P4TK4′NY0K4T!.. Másnap!  JÖVÜNK ÉRTETEK! K-É-S-Z-Ü-L-J-E-T-E-K-!   N E M      F E L E J T Ü N K !   M O S T  - V É G E T E K - V A N !!!

[angelofghetto]

társadalmi dilemma

Megnéztem. Netflix saját gyártás. Tech szakemberek mesélnek az általuk alkotott technológiai fejlesztések előre nem látott veszélyeiről.

Oké, ez eddig uncsi, de hadd kérdezzek: - mikor láttál utoljára a parkban csókolózó párokat? - mikor utaztál úgy bármivel, hogy körülötted senki nem mobilnetezett? - mikor volt utoljára olyan napod, hogy senki nem szólt be valamelyik posztodért vagy kommentedért?

Sokszor hallom, “a bigdata kultúra nem jelent veszélyt azokra, akiknek nincs rejtegetnivalójuk”. A film erre egy másfél órás cáfolat.

Gondolatok a filmből:

Olyan világban élünk, ahol egy fa, egy bálna többet ér holtan, mint élve. Mi emberek többet érünk ha bámuljuk a képernyőt, mintha értelmes dolgot csinálnánk.

Honnan tudhatjuk, hogy a véleményünk valóban a mi véleményünk, és nem körmönfont manipuláció eredménye?

A közösségi média valójában egy börtönkísérlet: berángatjuk az embereket a mátrixba, eszköz a dopaminlöket. És hogyan tudnánk kiszabadulni a mátrixból, ha nem tudjuk, hogy benne vagyunk?

Sokan attól tartanak, hogy majd a mesterséges intelligencia uralkodni fog felettünk, de már legyőzött minket, mert már most is azzal manipulál, hogy kihasználja az emberi gyengeségeinket.

Ha valamiért nem kell fizetned, akkor te vagy az áru.

A vélemények polarizálása fokozza a figyelmet, növeli a kattintás számot.

Az igazság unalmas. A dezinformáció gyorsabban terjed a közösségi oldalak segítségével, mint eddig bármikor a történelemben.

Jelezzük, hogy a másik épp neki ír, hogy ne veszítsük el a figyelmét.

A mesterséges intelligencia lebontja a társadalmat.

Több millió éves aggyal próbálunk lépést tartani a mesterséges intelligencia sebességével.

Ez lesz az utolsó generáció, amelyik még ismerte az illúzió előtti világot.

[ejfelikivansag]

Amugy esküszöm, hogy tök pozitív vagyok. Szeretem az embereket.. az már más kérdés, hogy holtan vagy élve.

[istenhoztanightvaleben]

35. rész – Lusta nap

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct download” feliratú linken.]

Senki sem látta a fákat a héten. Remélhetőleg hamarosan visszatérnek.

Isten hozta Night Vale-ben!

Üdv, Hallgatók!

Nincs sok mondanivalónk a mai napról itt Night Vale-ben. Lusta nap ez a mai a mi gyönyörű kis városunkban.

Szokatlanul nagy a hőség az évszakhoz képest, már ha hisznek Önök olyasmikben, hogy „idő” meg „évszak” meg „szokatlan”.

Valahol legyek zümmögnek egy kuka körül.

Frances Donaldson, a Régiségkereskedés tulaja fásultan int egy rakás vevőre váró holmi felé a falon, keze lassan jelzi megadását a tétlenségnek.

Az Arctalan Idős Hölgy, aki titokban az otthonodban él azon kapja magát, hogy ugyanazt a milliószor olvasott méhészeti weboldalt kattintgatja.

Jómagam az asztalomra támaszkodva mormogok ebbe a mikrofonba, túlságosan kifáradva a hőségtől, hogy valódi energiát fektessek életem munkájába.

Csendes jelen a miénk. Nem beszél senki, csak én. Ha a beszéd bármennyi energiát igényelne, és nem puszta testi reflex lenne a számomra, akkor én magam sem beszélnék.

Carlos, tökéletesen tökéletlen Carlos az egyetlen, aki buzgalmat érez magában a mai napon. Füvet nyír, és fütyörészik. A gyep pedig visszafütyül neki.

Most pedig a hírek, vagy mi.

Night Vale-szerte éber állampolgárok tucatjai tettek bejelentést egy drapp kabátos férfiról, aki a Taco Bell mögött, a kukák és a folyamatosan csörgő telefonfülke közelében ácsorog. Rovarokat fogdos össze a levegőből, és szarvasbőr bőröndjébe tömködi őket. Éles szemű polgáraink nem emlékeznek rá, hogy néztek ki pontosan fürge kezei, többen teljesen elvesztették beszédük fonalát mondat közepén, és csak tátott szájjal, némán meredtek maguk elé.

Mindannyian kaptak egy pecsétet Állampolgári Éberségi Kártyájukra. Öt pecsét után továbbra is egyéves stoptábla-mentesség jár!

Ezúton is hadd gratuláljak Jake Garciának, akinek sikerült megtölteni három Állampolgári Éberségi Kártyát is, ezzel pedig elnyerte a kötelező jogot, hogy örökre eltűnjön. Családja monoton kórusa úgy nyilatkozott, büszkék rá, de nem nagyon hiányzik nekik.

Ne feledjék, mit mond mindig a Titkosrendőrség kabalája, a Közönyös Vakkancs: „Polgárok, legyetek éberek! De ne túl éberek! Sok minden van, amit nem szabad látnotok. Csak ti akadályozhatjátok meg, hogy a házatok rejtélyes körülmények között leégjen! Vau-vau!”

Haha, lefogadom, hogy Vakkancs a legédesebb rajzfilmkutya! Talán egy nap a Titkosrendőrség nyilvánosságra hozza majd, hogy néz ki.

Friss hírek a néhány hónappal ezelőtt tartott Nyári Olvasótáborról:

A gyermekek, akiknek sikerült élve kijutni a könyvtárból – véresen, könyvtárosok beleivel borítva, kezükben az osztályuk szintjét jócskán meghaladó olvasmányok listájával – milíciába szerveződtek szintén túlélő társuk, a 12 éves Tamika Flynn vezetésével. A Homokpusztán gyakorlatoznak, több száz gyermek kiáltozik és mozog tökéletes egységben, míg Tamika egy dombtetőről figyeli őket, hogy kiszúrja a gyengeségeiket és dicsérje az erősségeiket.

Tamika újabban egy könyvtáros letépett kezét viseli a nyakában, figyelmeztetésként mindazoknak, akik szembeszegülnének vele, hogy ő már legyőzte a világ legrettegettebb teremtményét.

Megkeresésünkre Tamika azt nyilatkozta: „Nem nézünk körül. Nem nézünk magunkba. Nem alszunk. A mi istenünk nem mosolygó isten. Készen állunk a háborúra.”

Mikor megkérdezte, pontosítaná-e nyilatkozatát, Tamika kihívta tudósítónkat egy száznapos közelharcra, melyet tudósítónk elutasított, amikor is sikoltozva, nyomában több száz harcedzett gyerekkel elmenekült a helyszínről.

Folytatódik lusta napunk itt, Night Vale-ben. Pamela Winchell polgármester asszony sajtótájékoztatót hívott össze, melyen aztán nem mondott semmit. Egy összecsukható széken ült a pódium mellett, és hátrabillent fejjel szunyókált. Majd felriadt, és összecsukható székével a hóna alatt fénylő portált nyitott a levegőben, amin keresztül aztán távozott.

Mindez igen nagy udvariatlanság lett volna az összegyűlt riporterekkel szemben, ha azok valóban összegyűltek volna, ám ők korábban saját sajtótájékoztatón jelentették be, hogy inkább kivennék a mai napot, ha nem baj; mert a gyengéd délutáni napsütés valahogy még az éj sötét ölelésénél is jobban csábít ma a pihenésre.

Erre a sajtótájékoztatóra sem ment el senki.

Carlos kiporszívózta a nappalit, és most a ruháit válogatja. Tárgyakat emel a szeme elé, és döntéseket hoz róluk. Közben dudorászik.

A gyep nem tud dudorászni, ezért csendben marad.

Egy behatárolhatatlan, mégis fenyegető kormányügynökség ezúton szeretné Önöket emlékeztetni, hogy ufók��tökre nem léteznek. Szeretnék emlékeztetni Önöket, hogy az ufók csupán meteorológiai léggömbök, a meteorológiai léggömbök pedig csupán kósza felhők, a felhők pedig csupán az alvásból megszökött álmok, az alvás pedig csupán gyakorlás a halálra, a halál pedig csupán egy része világunknak – ugyanúgy, ahogy mondjuk a homok és a biciklik -, a nagy, fényes Föld pedig csupán egy haldokló ember utolsó gondolata, aki erőtlenül nevetve rázza a fejét ezen az egész valószínűtlenségen.

Ne feledjék, ez nem csupán a törvény. Ez az egész egy illúzió.

Közeleg a Hálaadás, és mind tudjuk, hogy ez mit jelent! Azt jelenti, itt az ideje a földön csúszva járulnunk a Barna Homokkő Torony elé, hogy hálát adjunk neki mindazért, amit tett, és mindazért, amitől irgalmasan megkímélt bennünket.

Remek alkalom ez arra, hogy összegyűljön az egész család, egyenek egy jót, majd közösen kikússzanak az éles köveken és homokon át, vércsíkot húzva maguk után térdükkel a terméketlen talajon, míg meg nem érzik a Barna Homokkő Torony fenyegető jelenlétét maguk fölött, de nem mernek felnézni. Nem mernek felnézni.

„Hála neked!” – suttogják. – „Hála neked, hála neked!” – inkább könyörgés, mint ima. Több benne a félelem, mint a hála.

És ha elfogadja, amit mondanak neki, Ön és családja visszatérhet otthonába – reszketve, biztonságban, együtt, reszketve, együtt.

És ha nem fogadja el?

Nos, ami azután történik, nem is számít igazán, nem igaz? Mármint, megkönnyítené, ha tudnák, mi történik? Nem. A tudás soha nem könnyít meg semmit.

A Barna Homokkő Torony. – Adjon hálát! Kiáltson hálát! Sikoltson hálát!

Most pedig egy üzenet a szponzorainktól:

A műsor támogatója a CostCo nagykereskedelem. Mégis mennyit nyomhat egy test?

Ezen kívül a mai műsort hanghullámok hozták el Önöknek, melyek valahogy a fény egy formáján utaznak, és melyeket egy gép átalakít egy láthatatlan férfi hangjává, aki meghitten, halkan suttog az Önök fülébe. Nekünk ez nem tűnik természetesnek.

Strexcorp Szinergiai Rt.

Ne bízzon többé semmiben, amiben eddig bízott!

Ezen a napon, amelyen nem történik semmi, továbbra sem történik semmi.

Még a testi funkciók is szabadnapot vettek ki. Több bejelentést is kaptunk nem dobbanó szívekről, nem fújtató tüdőkről, laza, ernyedt zselévé váló kar- és lábizmokról. Emberek holtan esnek össze az utcán, hirtelen elkékülve, hirtelen megszűnve, az ajkukról csöpögő nyál apró hab- és sártócsákba gyűlik a homokban. Szeretteik csak bámulnak, nincs erejük sírni.

Semmi, de semmi nem nagyon történik. Lusta, lusta nap.

Kedvenc helyi müzligyártó cégünk, a Flakey O’s hamarosan bemutatja legújabb slágertermékét, a Képzeletbeli Kukoricapelyhet. A Flakey O’s müzliséfei kizárólag a legédesebb, legkevésbé rákkeltő képzeletbeli kukoricacsöveket használják fel termékükhöz, melyekkel John Peters (tudják, a farmer?) fogja ellátni őket. A képzeletbeli ízt ropogós, ízletes képzeletbeli pelyhekbe sűrítik, melyek csak arra várnak, hogy Önök egy nagy tál tejjel elfogyasszák őket.

„Rendkívül izgalmas ez az új termék.” – nyilatkozta Miranda Yesby, a Flakey O’s új igazgatótanácsának tagja. – „Nagy örömünkre szolgál, hogy John Peters-szel (tudják, a farmerrel?) dolgozhatunk. Mármint majd ha sikerült előkeríteni. Látta valaki mostanában? Ugyanolyan nehéz lett megtalálni őt, mint a kukoricáját.”

Miranda azt is kijelentette, hogy ezúttal nem fognak élő, transzdimenzionális piramisokkal vírusmarketing-kampányt folytatni, mivel az előző költségei túl magasra rúgtak.

„Mármint, ahhoz nem is volt közünk.” – mondta. – „De ha lett volna, most elmondhatnánk, hogy egy bizonyos élő piramisnak igazán eszállt az egoja egy egyszerű vírusmarketing-kampánytól, és teljesen ésszerűtlen dolgokat kezdett követelni, mint például egy transzdimenzionális lakókocsit a helyszínre, amely kívülről normális méretű, de belül hatalmas, tágas tereket rejt. Lehetetlen. Végtelen. Ja, meg egészségpénztári juttatásokat. Szóval ha közünk lett volna hozzá, mostanra valószínűleg akkor is meg kellett volna válnunk a piramistól.”

Miranda ezután megköszönte az összegyűlteknek a figyelmet, és nagy, karmos mancsaival visszaásta magát a Flakey O’s irodájába.

Most pedig a közlekedési hírek:

Olvadozó jég csepereg. Szinte észrevétlen csordulnak le cseppjei a nagy hegyormok arcán. Apró csordogálássá állnak össze, a mozgás és víz legkisebb jelévé. Aztán a jel felerősödik, tiszta vizek csordogálnak tisztán lefelé, patakot alkotva. Patak mossa a kavicsokat és a törmeléket, alig van valami ereje, mégis feltarthatatlanul keresi a lefelé vezető utat.

Majd vízesésként csobban a magasból egy folyóba. Mély folyó váj magának utat a tájon, határokat rajzol, melyekért később háborúzni lehet. Erőszakosan, de rossz szándék nélkül csapódik a szikláknak. Egyre szélesedik, egyre lassul, mint egy szebb korba telepedő ember. Egy folyam, melyen csak akkor látszik mozgás, mikor valamit visz a hátán, valami élőt – mint egy szebb korba telepedő ember.

És végül a nagy finálé, mikor elnyeli a hatalmas óceán, melyben minden víz egy. Melyben végre nyugalomra lel. Akár egy szebbe telepedő ember. Akár egy emberi település.

Közlekedési híreinket hallották.

És a lusta nap folytatódik. A Világ Legjobb Hamburgereit reklámozó neontábla haszontalanul pislog a vakító napsütésben, fényének ereje pont olyan kicsi, mint állításának valószínűsége.

A Föld is egyre lassítja forgását, csatlakozik a tömeges fásultsághoz. A mágneses mezők megbolondultak. Ők az egyetlenek, akik megbolondultak, minden más teljesen elernyedt.

Akiknek még van működő szívük és tüdejük, azok is csak fetrengenek és olyanokat mondanak, hogy „Uhh, kit érdekel?” és „Jaj de macerás!” ha valamivel stimulálni, vagy gondolkodásra bírni próbálják őket.

Egyre lassul a Föld. A gravitáció is lazsál. Lebeg a mikrofonom.

Carlos is lebeg, és kap az alkalmon, hogy kitakarítsa az ereszcsatornát. Milyen szorgalmas! Milyen… uhh… nincs energiám több szót kitalálni.

A rádióhullámok különös módon reagálnak a gravitáció hiányára és a változó mágnesességre, amit a Föld lassulása okoz. Szóval ha nehézkesen éri csak el Önöket ez az üzenet, elnézésüket kérjük, de nem fogunk tenni semmit az ügyben.

Dolgokat csinálni, mi? Mozgás, értik ugye? Létezés? Tudják hogy értem...

Mi az? Gyakornokunk, Marureen szemei felfelé ugrálnak egyébként mozdulatlan arcán. Szája nagyra van tátva. Orcái elernyedtek. Azt hiszem, jelezni akar valamit. Gondolom el kéne fordítanom a fejem, és megnézni, mi az… gondolom.

Na jó, akkor gyerünk…

Hallgatók, munkára fogom a nyakizmaimat, és elfordítom a fejemet.

Ó, már látom. Kialszik a Nap. Igen. Egy sötétségből és nemlétből gyúrt tumor csúfítja el a világosság arcát. A fény egyre halványodik. Ott megy minden élet forrása, csatlakozik mindannyiunkhoz, hogy kivegye a mai napot egy kis semmittevésre.

Ez valószínűleg nem jó hír.

Valószínűleg tennünk kéne valamit az ügyben.

De izé… tudják… na mindegy. Legalább láttam, mi lett a Breaking Bad vége.

Most pedig nem is annyira elviszem Önöket, inkább csak itt hagyom – és mielőtt eltűnök, gyengéden odébb tessékelem Önöket az időjárás irányába.

Üdv újra! Üdv újra itt! Itt, azt hiszem egyfajta krízis után.

Hogyan oldódott meg? Ki mentette meg a világot?

Senki. Nem is kellett megmenteni. Vannak csendes időszakok, rések, pihenők, megállók. De a világ csak botladozik tovább. A nap újra fellobbant, a világ újraindult. Mozdulatlan testek, melyek kéken hevertek a szürke járdán, hirtelen fellélegeztek és felültek a kékesszürke fényben.

Felkelünk, továbblépünk. Egyetlen állapot sem tart örökké. Minden múlandó.

Frances Donaldson, a Régiségbolt vezetője újra erőszakosan töri össze sorra készlete régi tárgyait, ahogy szokta.

Az Arctalan Idős Hölgy, aki titokban az otthonodban él, megint elsuhan időnként a szemed sarkában, és ismeretlen céllal rendezgeti a dolgaidat.

A legyek tovább köröznek a szemetes körül, de több lendülettel, több hévvel.

Gyakornokunk, Maureen hozott nekem egy kávét. [szürcsöl]

Ahh, igen, így már jobb. A kávé azért segít néha, nem? Máskor meg csak ront a helyzeten. De ez mindenre igaz.

Virágzik az üzlet, az emberek mozgásban vannak, az események zajlanak. Minden a szokásos, minden visszatért. Fent vagyunk! Tele vagyunk energiával! Készen állunk a következő Nagy Dologra, amit készítenek nekünk, amit kapunk, amit tesznek velünk.

Mindeközben Carlos azt mondja, mozgalmas napja volt, és lehet, hogy alszik egyet. Ez… nos, egész jól hangzik.

Hallgatók, azt hiszem, itt az ideje, hogy búcsút mondjak Önöknek. Van egy hely Night Vale-ben, ahol nagyon szeretnék most ott lenni. Talán az én lusta napom még nem ért teljesen véget.

Maradjanak velünk egy éles vonításra, kaparászásra az ajtón, egy hirtelen az arcukra húzott csuklyára, és egy ízletes sülttök-receptre, amit a családjuk egyszerűen imádni fog!

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: A mai napon a történelemben: hétköznapiság és iszonyat és szerelem és fák.

[lelkifroccs-blog88]

Mert küzdhetnék én akarmeddig ha szarba sincs már véve, tökmindegy hogy hogyan szeretlek holtan e vagy élve - Dawe. Remember Forever.

Source: KillerGirl9402

[magikus-miccentyu]

Lucifer nevű felnőtt kandúr cicám a napokban eltűnt Angyalföld kertvárosából, Vörös-fehér csíkos, szemei ragyogó sárgák, farka olyan, mint a gyűrűsfarkú makiké, egyéb ismertetőjegyei a cakkosra szakadt fülei, nyakörvet (valószínűleg) nem visel (ha mégis, akkor feketét, pink bilétával, amin a neve és az én telefonszámom van, de 90%, hogy megint elhagyta valahol). Lucifer barátságos, de nem marad meg kézben, nyávogás helyett nyekegő-mekegő hangot ad ki és olyan hangosan tud dorombolni, hogy néha félő, hogy felrobban a dorombátor-berendezése. Kinti-benti cica. Ha valaki találkozik vele (élve vagy holtan) vagy esetleg ismer valakit, aki lenyúlta, az írjon, legyen kedves.

[hollo-black]

Lehet, hogy gáz, de még most sem akarom feladni....hiába csordul lassan a vér ismét...hiába jönnek a gondolatok sorozata megint...tudom, hogy rám itt élve van szükség...nem holtan...már egyre nehezebb az állarcot viselni...már egyre nehezebb lábam nem az égben tudni....nem tudom mi lesz vagy, hogy lesz....viszont egyet megígérhetek....én innen nem megyek el...ember legyen a talpán aki most vagy ezentúl az akarotammal és egyben velem szembe mer jönni...nem kívánok neki egyebet...csak azt...hogy sok szerencsét remélem meg ástad már a sírod...

[radnothy]

Angyalok

Az jár a fejemben, hogy az apák átkai fiaikra, az anyák átkai lányaikra szállnak, de mindig akadnak angyalok, hol férfi, hol női alakban, akik megjelennek az utunkon, hosszabb vagy rövidebb időre, és felnyitják szemünket ezekre az átkokra, aztán egyedül hagynak minket. S ez így van jól, mert a sárkányverembe mindenkinek magának kell belépnie, ahonnan élve jön ki vagy holtan. Áldottak ezek az angyalok. Áldottak a sárkányvermek. Általuk ismerszik meg a szeretet.

[aretsorozat]

3/4.

Zeusz ébredése. Vilmos őrnagy érdeklődik. Zeusz vendéglőt nyit.

AKI HALHATATLAN, ÉS AKI NEM AZ…

 Zeusz arra támadt fel, hogy valami hiányzik. Nem annyira a lelkéből, ami főisten lévén azért elég sajátos diszpozíció lenne tőle, inkább a testtudatából.

Persze a lelkéből is, ezt sajnos nehéz lenne őszintén tagadni. Elvégre őt, az istenek istenét, a hímek hímjét, akinek a haragos tekintetétől gigászok, titánok, és más kisebb istenek rettegtek, az egyszerű mezei halandókról nem is beszélve, újabban állandóan csak megaláztatik. És ehhez ő azért nagyon nincs ám hozzászokva. Ám a benne lassan teret követelő kisebbségi érzést még ellensúlyozni lehet a lassan dühöngésig fokozódó, de egyenlőre visszafojtott bosszúvággyal és olyan ábrándképekkel, mi lesz majd akkor, amikor ő következik, amikor a kezében lesz Szadó és a többi alantas kvargli csíz mocsok.

Hogy abból milyen eposzba illő genocídium lesz. Lehet, hogy majd meg is bíz valakit, szedje majd alapos és minden irányba kiterjedő népirtását csengő keresztrímekbe.

 És elereszté Zeusz rettentő haragját

Villámmal csapva a bűzhödő sajtba

Kiirtva ezzel a csíz hímek nagyját

Kegyelmet ki kért tán, meg nem kapta.

 Na szóval, valami ilyesmit, csak nagyobb tehetséggel hozzá kell vadászni némi verslábakat. De az irány legyen ez. Most viszont nincs kedve magának verset faragni, mert az először is méltatlan ténykedés egy főistenhez, másrészt ahhoz ott van Orpheusz, csak azt is ki kell kérni Hadésztól. Ha még ott van nála.

Egyáltalán elhozták a Földről ama dalnokot? Mert Homéroszt például hagyták ott tovább porladni, ahol van.

Ám a probléma most leginkább az, hogy valami hiányzik.

De mi?

Mintha a teste nem lenne teljes. De hol nem az? Zeusz a sötétben lassan végigtapogatja magát. Jeges rémülettel az ágyékánál kezdi. A lőcs, az megvan.

Erről egy picit megnyugodhat. Két, láb, törzs, nyak, fej, minden a helyén.

Belső szervek? Szív dobog, tüdő szuszog, gyomor mozog, máj hallgat, a vese dolgozik, a húgyhólyag teli. Akkor meg mi van?

És hol van?

És bárhol is van, mi ennyire rohadtul büdös?

És mi ez a ragacsos, vizes anyag, ami nyakig körülveszi. Igaz, puha és kényelmes, mintha a vízben lebegne, a súlyát alig érzi. Viszont sötét van, mint az ördög valagában, vagy mint ….és mi ez az alagútszerű oldalkiképzés?

Ne már! Csak nem kisgyerekként születik újjá, és valami szülő anya méhében lebeg, és annak a falát tapogatja? És akkor a magzatvíz ennyire szar és húgyszagú?  Hát minő feltámadás ez?!

Zeusz ezen hosszan töpreng. Végül is…miért ne? Most már csak arra kéne visszaemlékezni, hogyan került ide.

Na, várjunk csak. Odáig megvan, hogy ismét halászsassá változott. Abból a célból, hogy elhagyja a Tóth-szigetet, a tiltás ellenére. Mivel a sztrapacskák oly barátságtalanul bántak vele. De ezt még megkeserülik. Szóvak szárnyra kapott, hogy előbb megnézze, mekkora erejű a sugárzás a lebombázott magánszigetén.

Aztán bekukkantson esetleg Poszeidonhoz, ahol örökös a buli, egy kis lazulásra.

Végül elszárnyaljon a Karószeműhöz, ahol majd kinyilvánítja, mostantól ő lakik ott, és ha a bamba Küklopsznak ez nem tetszik, akár ki is nyírhatja őt.

Igen, ez volt a terv. Ám egyszer csak, pontosan három kilométerre a Tóth-szigettől, leszedték, mint trapplövő az agyaggalambot. Montjuk nem sötéttel, hanem lézerrel, amit Zeusz régimódian csak villámnak tudott érzékelni. Azaz sehogy se tudott, mert a másodperc tizede alatt megpusztult és hullott alá

a tengerbe.

Hogy a „villámcsapás” után mi történt, azt csak utólag rakta össze önmagának.

Az a kis pimasz patkány. A drón. Ő szedte le az égről, mivel szigorúan erre késztette a programja. Aztán a teteme felett lebegett egy ideig. A véletlen úgy hozta, hogy a szétégetett halászsast egy abszolút ideiglenes jellegű áramlat kifelé kezdte sodorni a nyílt tengerre. És mivel a drón szigorú parancsa az volt,

hogy a rábízott főisten se élve, se holtan nem távolodhat el a szigettől három kilométeren túl, a tetemet a part felé taszajgatta. Csakhogy az áramlat nem hagyta magát, és a döglött halászsas ismét elindult lebegve kifele.

Na, gondolt egyet a drón, a rosseb se fog itt napokig őrködni, mikor múlik el ez a tréfás kis áramlat.  Így fogta a dögöt és kihúzta őt a partra, pontosabban rádobta a mólóra, éppen a legöregebb, a vénséges vén sztrapacska elé, aki mint mindig, most is ott ült a szokott kikötői bakján, és bámult maga elé bambán, és kábé annyi értelem csillogott a szeméből, mint a kimúlt főistenéből.

Az öreg csak ült ott tovább. Ám a többi sztrapacska csak előjött a házából, hogy megnézze, mit hozott nekik a drón. Hát a sast, vagyis Zeuszt, a sast. Nagyon megpusztulva. Na, nem sokat tanakodtak. Mivel a szigeten még mindig elég

rossz volt a termés Szadó nagyúr „régmúlt” gáztámadása miatt, ezért minden falat hús kincset ért náluk akkoriban. Így nem átallották ezek a tényleg hálátlan korcsok, akik máris feledték volna, hogy Zeusznak köszönhetnek mindent, hogy épp ő, a főistenek zsarolta fonnyadt, gusztustalan, halandó testüket Hadésztól vissza, nem beszélve, hogy Zeusz hozta el őket a Földről, ahol már azt is elfeledték volna, hogy valaha léteztek, a sast forró vízbe mártani, tollától fosztani. Kibelezni. A vérét a májával és a szívével megsütni hagymásan.

Utána bontott sast aprítani belőle, és órákig főzni, hogy valamennyire ehetőre puhuljon. Ezek után bezabálták őt, mint valami istent is gyalázó, elvetemült kannibálok. És most őszintén, mit érdemelne egy ilyen népség?

Kasza, duplakasza, a halál, akár a forgószél.

Na most az a helyzet, hogy aki halhatatlan, az persze így se enyészhet.

Zeusz tehát, mint belsőséggel együtt megsütött hagymás vér, és mint csontjáról lefőtt hús, megjárta a sztrapacskák gyomrának, belének lidérces útját, és tőlük mint bélsár a közösen használt kikötői budiba távozott, ahová a csontjait is utána hajigálták.

Hát így.

Rakosgatta magát Zeusz, vagyis inkább a genetikai programja öntudatlanul össze, mígnem arra ébredt, hogy sötét van és büdös, és nem valami anyában születik újjá, hanem a Sztrapacskák pottyantós vécéjében.

Szörnyű. Borzalmas! Gusztustalan! Fúj! És röhejes, és megalázó, és nem hogy egy főisten, egy csótány nem érdemelne ilyen újjászületést.

Hát ezért rémült arra rá a kikötő egy unalmasnak induló kora délelőtt, hogy a budi felöl egyre hangosabb és egyre dühösebb üvöltések elő. És akkor egy idő múltán tudták ám a sztrapacskák, hogy ki vagy mi lehet az. És rádöbbentek, nem gondolták ők át eléggé ama döntésüket, hogy megeszik a sast. De hát az éhség nagyúr. Hát persze, hogy aki halhatatlan, az a szarból is feltámad! És aki nem az? Azt szarrá ölik a halhatatlanok.

De mármost akkor mit lehetne tenni?

Dobjanak a budiba nagy köveket? Aztán temessék be? Azzal csak elodáznák az elkerülhetetlent. Hogy bűnbánóan megálljanak a főisten előtt és reménykedjenek. Jaj, de miben?

Viszont hátha nem emlékszik arra, mi történt vele döglött sas állapotában?

Szalmaszálnyi remény, a sztrapacskák ebbe kapaszkodnak. Zeusz meg a kötélbe,

amit leeresztenek a számára.

Hát felhúzzák a szarból Zeuszt.

És mindjárt el is hátrálnak tőle jó húszméternyire, és nem csak a szaga miatt.

Zeusz pedig karjait szétcsapta robbantja ketté a budit, az pedig pluszban feldühíti, hogy így a budi teteje a fejére esik. De akkor már a sztrapacskák mind térden, a tekintetük a kikötő hófehér porára szegezve.

- Ki volt az?! – üvölt Zeusz. A sztrapacskák nem tudhatják, hogy ez költői kérdés volt-e, és ha nem az, akkor mire vonatkozik. Mikor ki? Kicsoda ki? Hogy kinek jutott az eszébe a rettenetes tett? Most nevezzenek meg egy bűnbakot, hátha megelégszik annyival a dühöngő isten, hogy őt tiporja atomjaira?

De akkor ki legyen a bűnbak? Hiszen a zabálás az nagyon is kollektíve történt, és tényleg nem tudni, kinek jutott az eszébe, hogy ami sas, az ehető. Ám az is lehet, hogy a ki volt az csak arra vonatkozik, hogy ki baszta Zeuszt fejbe a budi tetejével, mert akkor a hibás csak ő maga.

Zeusz lesöpri a fejéről a buditető darabjait. Aztán úgy néz körül, hogy már ettől a nézéstől is szörnyet lehetne halni, ha bárki rá merné emelni a tekintetét. Na és

ez az iszonyatos szarszag!

- Az kérdeztem, ki volt az?! – ismétli meg kérdést Zeusz. Válasz az nincs, hát hogy is lehetne. Iszonyatos, baljós, szörnyű a csend. Igen. Most kezdődik és körülbelül tíz perc múlva fejeződik be a sztrapacskák nemzetségének kiirtása.

Ez már tuti. A főisten minden bizonnyal csak a kivégzések mikéntjei közül válogat. Az valószínű, hogy néhányukat a budiba fojtja.

Ám ekkor a csendbe mint halk vihogás, aztán csilingelő kacagás kerülne.

Ezt a sztrapacskák előbb halják meg, mint Zeusz, mivel a főisten a vértolulás miatt azt gondolja, a füle cseng csak. De nem. Követi a felsunyító halandók tekintetét. Hát a feje fölött ott lebeg. A drón. Ő kacag rajta!

Ilyen nincs! Hogy lehet valaki ennyire pimasz?!  És ez menti ám meg a sztrapacskák életét. Zeusz végre felfogja, hogy a kis gépi patisszon, aki időnként nem átallja magát Reál Madrid Kölyökcsapatnak szólíttatni, rajta mulat.

Iszonyatos indulattal kapja fel a szétrobbant budi egyik oldalát és vágja hozzá

a drónhoz. Az annyira röhög, hogy képtelen védekezni. Így a budi oldala telibe is kapja, ami annyit eredményez, hogy két-három méternyit fel és oldalra lendül,

ám ettől csak még jobban röhög. Zeusz pedig maradék eszét is vesztve kapja fel a budi roncsának darabjait és dobálja a drónt, aki ezeket a próbálkozásokat már elegánsan kikerüli.

- Te mi a kurva anyádon röhögsz?

- Nem rajta, rajtad mulatok.

- Mi???!

- Vicces vagy.

- Gyere ide, állj meg előttem, majd meglátjuk, ki a vicces!

- Dehogy megyek, iszonyat szarszagod van!

- Az?

- Az.

- Hagytad?

- Mit?

- Gyere ide!

- Előbb fürödj meg!

Zeusznak, a budi darabjai elfogytával az eszébe jutott, hogy van neki ennél különb fegyvere is. Elereszt egy villámot a drónra, ám az célját tévesztve egy bárányfelhőt kap telibe. A drón viszont ezt már nem találja annyira viccesnek.

Egy gyenge-közepes légcsapással földre teremti a főistent, az ebből származó mellékes légnyomás néhány sztrapacska orra vérét is fakasztja.

Hát így született újjá megint Zeusz. És amíg ismét összeszedi magát, megint csak azt érzi, hogy valami hiányzik. És nem csak az önbecsüléséből, de határozottan a testtudatából is.

                                                O

   HA ANYA INT…

 Vilmos őrnagy nagyon enyhén ugyan, de túljátssza abbéli gyönyörűségét, hogy az ikrek játékát figyelheti kávézgatás közben. Annyira azért nem bájosak, mint ahogy állítja – De hogy milyen tündérek ezek a kölykök! – Őszintén, inkább ördögök.  Bár ez a minősítés néhány kékseggű barátunkat ismerve sértésnek számít. Hát nem. Zsiga és Zsombor, ez a két isten csapása, ez a két szutykos, üvöltő fenevad inkább tűnik dühöngő őrültnek, nagyon ifjúkori

zárt osztályra való elmebetegnek, mint tündérnek, ahogy fel-le rohangálnak a lakásban, csapkodnak, gajdolnak, vonyítanak, rugdalnak. Hogy a frászba lehet ezeket vajon kibírni, néz az őrnagy a kávé felett Veronikára, aki ártatlanak látszó, bár inkább idült mosollyal ül vele szemben, a kanapé mellett szorongó fotelben, aki pontosan tudja, közeleg az idő, következik a napi megrugdalása, és örülni fog, ha megússza ennyivel.

- Mindig ilyen élénkek? – érdeklődik Vilmos.

- Á, csak még nem vittem le őket a játszótérre.

Jézusom, vajon ott mit művelhetnek? Az tuti, a hogy rettegésben tartják a környéket. Pedig Vilmos már majdnem arra az érzelemre ragadtatta magát, hogy gyerekre vágyik. Miért ne? És mégis ki mástól, mint Hanga M. Edinától?

Ha az asszony is úgy érzi. Ideális korban vannak, Vilmos az apasághoz, Edina pedig a szüléshez, hiszen maholnap a Gazdag Kábel üdvöskéje is harminc éves lesz. Suhan az idő. No de Zsigát és Zsombort látva… Nos, Európát és ezen belül kis hazánkat leszámítva amúgy is túl sok ember él a világon, tehát nem feltétlen evolúciós kényszer minden áron szaporodni.

- De neked aztán kötélből vannak az idegeid, Veronika! – bukik ki egy őszinte mondat Vilmostól, és erre végre egy őszinte mosolyt kap.

-Á, csak megjátszom magam előtted, Vili.

- Előttem minek?

- Hogy lássad, nem csak szuper oknyomozó újságíró vagyok, hanem csodálatos, türelmes, meleg szeretetet árasztó anya. – És hogy ezt rögvest bizonyítsa, idegből ráüvölt Zsobira, aki tényleg nekilát megrugdosni azt a fotelt, amibe

az anyja ül. – Mit művelsz, te idióta?!

- Mért?

- Mit mért?!

- Mért, mit?

- Fáj ez a fotelnak!

- Dehogy fáj!

- Akkor is nem látod, hogy Vili bácsival beszélgetek?

- Mért?

- Zsiga! Vidd ki innen az öcsédet a szobátokba!

- Mért?

- Mert ezt kérem. És maradjatok egy kicsit csendben! És ne merd megkérdezni, hogy miért?

- Mért? – ezt a poént Zsiga se hagyhatja ki, és az anyja nem is veszi zokon tőle.

Mivel aztán megfogja Zsombort a nyakánál fogva és kilökdösi a nappaliból, aki ezt persze nem hagyja szó nélkül. – Anyádat lökdösd!

-A te anyádat!

Az ikrek eltűnnek, döngve csapódik a gyerekszoba ajtaja, aztán átmenetileg

áldott csend lesz. Veronika is magához veszi a kávéját, belekortyol.

Vilmosnak meg lassan az eszébe jut, hogy miért is jött ide. A fedő történet, meg persze az igazi is. – Szóval ganézzuk ki otthon Edinával a spájzot.

- Aha. Nem is gondoltam, hogy ő ilyen házias.

- Á, ne tudd meg! Egy tisztaságmániás hárpia.

- Még ilyet!

- Az anyja is ilyen.

- Nem mondod, hogy bemutatott a szüleinek!

- Hát…karácsonykor csak karácsony van, tudod, hogy megy ez.

- Hajaj, karácsonykor tényleg az van.

- Na és akkor leghátul, a sarokban, azon a polcon, ahol a szerszámokat tartom,

meg ahol a nagyi legtitkosabb befőttjeinek kéne lennie, megtalálom ezt – mutat

a dohányzó asztalon árválkodó fúrófej-készletre, aki persze nagyon nem odaillőnek érzi magát. – Jézusom, mondok! – persze nem azt mondta, hanem ezt: nézd már, bazmeg! Mire Edina: mit drágám? Ezt a készletet még Ákostól kértem kölcsön, várjunk csak.... hű de kurva régen! Amire Edina: mer ez mi ez?

Mire Vilmos ránézett élete szerelmére, és úgy döntött, a hölgy szívatja, mert nem lehet annyira szőke, hogy ne tudja: fúrókészlet, pedig de.

- És akkor mondja az Edina, ugyan édesem, vidd mán akkor neki vissza! Mire én az Edinának, igazad van, édes.

- Ti tényleg így társalogtok otthon?

- Mért?

- Mióta is vagytok együtt?

- Lassan egy éve.

- Ez igen, ha még mindig ez a turbékolás megy…- Hát igaza van Veronikának.

Ez igen lenne, de persze már rég nem a turbékolás megy. Ki bírná azt ki ilyen édeskés modorban? De baj azért nincsen.

Ám az is igaz, hogy Vilmos az egész beszélgetést csak kitalálta. Valójában már rég megtalálta a fúrókészletet. Ez se igaz: mindig is tudta, hogy hol van. És hetente készült, hogy visszaadja. És már tucatszor járt is a készlet a kocsija csomagtartójában. Ám visszaadni sose sikerült. Csak most. Amikor kifogást kellett találni, miért is jött.

- Szóval…gondoltam, beadom a férjednek az iskolába. De aztán a közelben lett dolgom, na, mondok, nem halogatom, felugrok, így csengettem fel most. Nem baj, ugye?

- Dehogy, Vili, rég dumáltunk.

- Hát az is igaz. Régen ok nyomoztál.

- Tudod, a két gyerek mellett…

- Jaja.

- Örülök, hogy a tévés melót bírom.

- Képzelem.

- Ákos meg annyit segít, hogy néha megkérdi, mit segítsen, akkor mondom neki, de persze nem ér rá semmire.

- Hát ez az iskolaigazgatás, ugye…

- Meg mindenki a fejére szarik, ugye…

- Mármint a kollégák?

- Meg a gyerekek.

- Ajaj. Sose mennék rajztanárnak.

- Meg, gondolom, iskolaigazgatónak se.

- Annak se.

- És rendőrnek jó lenni, Vili?

- Ezt komolyan kérded?

- Mért, te jó nyomozó vagy, nem?

- Szerénykedjek?

- Persze, az jól áll neked…

Egymásra mosolyognak. És akkor most van az a pillanat, hogy Vilinek

illene búcsúzkodnia, vagy Veronikának még egy kávéval, keksszel, esetleg csokival kínálnia a régi barátot. Az őrnagy úr viszont úgy dönt, eddig megágyazott jövetele valódi céljának, tehát itt az idő, hogy hátulról mellbe

tartó kérdésekkel belekezdjen. Szaknyelven hívhatjuk keresztkérdéseknek is.

- Na, meg gondolom, a Réti Füzetek is jó sok időt elvesz…

- Hát…az is van, na…

- És hogy bírod Etus néni nélkül?

Aha. Veronika másképp néz már rá. Ahogy Purlitz R’nőként szokott, azzal a fürkésző tekintettel. – Nem könnyű…

- Bezzeg, amíg itt volt nektek az a Mennynet, vagy mi…amíg el nem lopták?

- Semmi nyom, mi?

- Á, nem is lesz az meg.

- Döglött akta?

- Pedig nyilván Jobbágy megbízásából történt.

- Csak semmi bizonyíték?

- Ahogy mondod, Veronika.

- De megkínálhatlak még valamivel? Még egy kávé?

- Á, már ittam ötöt.

- Ásványvíz?  Vagy várjál, nem vagy éhes?

- Hízok.

- Ki nem, Vili?

- Te.

- Akkora a seggem, mint egy tanya, nem látod?

- Ülsz rajta.

- Felálljak?

- Á, hagyjad, nem kérek semmit. Inkább azt áruld el, honnan van ahhoz fantáziád, hogy kitaláld, mi történik a Vénusz Wellnessben.!

- Hát…izé…várjál, mégis csak felállok, túl nagy a csend az ikrek körül.

Ezzel Veronika felpattan, kisiet a nappaliból. Az őrnagy úr, ha már direkt felszólították erre, megszemléli a nő farát. Hát igen. Gombos asszony mindig is tepsi-seggű volt egy kicsit, ebből lett egy kicsit nagyon tepsi- seggű, de semmi vész. Lehet, hogy csak a kopott farmer teszi, ami egyszerre tűnik két számmal nagyobb méretűnek derékban, és egy számmal kisebbnek a fenekénél. Na és vajon lekopott –e már a pocakjáról a háromnegyed Föld domborzata, amit Ákos festett rá utolsó idős kismama korában fürdés után leázó testfestékkel, amit aztán az isten le nem mosott róla, bár kétségtelen, hogy kénsavval nem próbálkoztak.

De így jár az, aki túl játékos fantáziával unatkozik…

Veronika benyit a gyerekszobába. Az eddig síri csend öt másodpercen belül  olyan sivításba, nyifogásba, ordításba, puffogásba, döngésbe vált, mintha Veronika a Pokol kapuját nyitotta volna ki. Na és ehhez Vera üvöltése.

- Hé! Jézusom, ti mit műveltek ott?

- Anyúúúú!

- Ne már!

- Nézd már!

- Hülye Zsombi!

- Hülye Zsiga!

- Elég legyen ebből!

Vilmos őrnagynak komoly késztetése támad, vajon mi történik. Ám ha nagy baj lenne, Veronika nyilván a segítségét kérné. Így viszont udvariatlanság lenne.

Marad tehát ülve, az arcára fagyott kínos vigyorral. És annyira nem hülye ám, hogy ne vette volna észre, a lényegi kérdésre, ami miatt egyáltalán feljött, mivel a földönkívüli kollégák ezzel bízták meg: hogy és tehát honnan szedi Veronika a Vénuszt Wellnessben történtekről az információit, nem kapott választ.

No és hogy ügyes lány ez a Purlitz ’Rnő, de ő se gondolhatja komolyan, hogy ennyivel megúszta. Lopva körülnéz, kütyüt keres. Nahát, a teljesen közönséges, mezei számítógép és a monitor ott áll a sarokban, ahol eddig. Vajon arra van telepítve az új Mennynet? És ha igen, ki tette ezt? Vagy ha nem, és nincs új Mennynet Vera birtokában, akkor honnan az információk?

Az őrnagy úr jól sejti, Vera az időt húzza. Azt viszont nem látja, hogy bent a gyerekszobában mintegy vezényli az ikreknek a zűrzavart: így beszélték meg.

Méghozzá villámgyorsan, amíg a Vili bácsi jött fel a lifttel. Ha anya int, most nem lehet, hanem kötelező rosszalkodni. De csak most az egyszer.

                                                 O

 VERONKÁM, MINT MÉHKAS!

 És bizony, ha Vilmos őrnagy van annyira orcátlanul nagyon rendőr, hogy amíg Veronika odabent a gyerekszobában az ikrekkel bohóckodik, addig ő odalép a számítógéphez, és a klaviatúra bármely gombját megnyomja, akkor Purlitz ’Rnő már le is bukott.  A kímélő programban lévő, sötéten ásítozó monitor ugyanis Mennynet üzemmódot rejtett. Veronika éppen Etus beszámolóját olvasta, amikor a nyomozó felcsengetett a kaputelefonon az átlátszó fúrófej-készlet trükkel.  És amire Veronika nagy ravaszul összebeszélt két angyali lelkületű magzatával, kiment a fejéből, hogy nem ártana kikapcsolni a gépet.

No de a lebukást így is megúszta egyenlőre. Mert Vilmos inkább barát és úriember, mint nyomozó, ha olyan régi cimborákról van szó, mint Puritz’Rnő.

Még szép, ha belegondolunk, micsoda horrorokon mentek ők az elmúlt években keresztül…

No de mi megnyomhatjuk az akármelyik gombot a klaviatúrán, és már olvashatjuk is, hogy…

 „Azt se hittem volna, hogy amaz bolondos ötletem, miszerint hirdessünk a megboldogult szállóvendégek között kerámiaszakkört, ekkora sikert arat.

Pedig ezt tényleg csak kínomban találtam ki, hogy megszabaduljak valahogy Kertei Uhu úrtól, aki bűnbánatában még hátborzongatóbb figura, mint hétköznapi alakjában, amikor csak egy nagyképű, modortalan bunkó.

Rosszul mondom, bunkónak csak visszataszító és idegesítő, zokogva és taknyát folyatva és nyáladzva viszont ijesztő.

De most nem is UHU bátyánkról van szó. Hát kérlek, Veron! Reggel Takival és Lenkével megfogalmazzuk a hirdetést, kiposztoljuk a Vénusz Wellness honlapjára, nem telik bele fél óra, és özönleni kezdenek a jelentkezések.

Hát gondoltam én, meg mondtam is Kertai úrnak, ha emlékszel, hogy valószínűleg más is unatkozik itt jó dolgában, nem csak én. Mert persze, megboldogulás után eltelik egy-két hónap, amíg itt minden újdonság, meg hihetetlenül kényelmes, és gyönyörű, ahogy egy legalább öt csillagos hoteltől el is várható, pláne, ha a Mennyország nevezetű holding működteti. De aztán csak kihitetlenkedi magát az ember, nem? Már azon is kiakadhat, hogyhogy ő ide került? Tényleg megérdemli? No és akkor elfogadod, hogyha itt vagy, akkor  nyilván, elvégre elég jó az itteni apparátus, hogy számon tartsák a halandók és halhatatlanok legapróbb tetteit. (Köztünk legyen szólva ez az ért ijesztő, nem?)

Na szóval, elfogadod, hogy megérdemled, és befogadtak. Akkor jön az eszem, iszom, dínom- dánom, a bálok minden este, meg az érzés, hogy megint mintha húsz éves lennél, mert nem fáj semmi, minden nyavalyád minden tünetével együtt agyő, és büntetlenül falhatsz ismét zsírosat és cukrosat és nehezet és könnyűt, és tésztát és tortát, mégse hízol, nő meg a vércukrod, a vérzsírod, kínoz a refluxod, és pezsgőt ihatsz vödörszám, mégse leszel másnapos tőle. Azt gondolod, ezt se lehet megunni annyi nyavalygás után, hogy ezt se szabad, az is fáj. És de, meg lehet unni.

Nahát, így aztán kora estére már írni is kellett a következő posztot a honlapra, hogy köszi, a kerámiaszakkörre a létszám többszörösen betelt, de indítunk még,

sőt, akár rögvest, ha rajtam kívül akad még a szálló vendégei és alkalmazottai között keramikus, fazekas, szobrász, ilyesmi. Hát mit ad isten, ebben a hotelben csak én vagyok ilyen. De szólt egy ikebanás hölgy, hogyha bárkit érdekel, akkor

a példámon felbuzdulva örömmel indít egy tanfolyamot, aztán szakkört ő is.

És akkor jelentkezett egy akvarellista, egy csellóművész, két néptáncos, egy operaénekes tenor és ez a divat is egyre terjedt! Kiderült, számtalan sokan vagyunk számtalan szakmában, akik szívesen űznék és oktatnák azt tovább.

És ugyan miért ne lehetne villanyszerelő, lakatos vagy szobafestő-mázoló szakkör? És a vasútmodellezők? A bélyeggyűjtők? A citerások?

Az önjelölt mesterszakácsok és cukrászok?

Kérlek, Veronkám, mint a méhkas! Úgy bolydult fel a Vénusz Wellness!

A szálloda vezetése meg nem győzte a kérelmeket magától értetődően jóvá hagyni. Hiszen ha ez a megboldogultak kívánsága, az ő dolguk az, hogy azok

teljesítése komoly, elháríthatatlan akadályba ne ütközzön.

Hát így állunk most, drága Veronkám.

Na jó, az eredeti jelentkezők alaposan  megfogyatkoztak, ahogy bővült a más hobbik űzésére a kínálat. Ám így is maradtunk kerámiások több, mint egy tucatnyian. És így már neki lehet majd állnunk azoknak a rengeteg bárányoknak, ha ezen múlik Kertai Uhu boldogsága, vagy inkább lelki nyugalma. Már alig várom az első foglalkozást. Kertai úr lelkes, intézkedik. Szerzett az alagsorban egy kellő méretű helyiséget, bele vagy húsz agyagozásra is alkalmas padot, megrendelte az első osztályú minőségű agyagot, és megbízta az újonnan alakult BÚBOS szakkör vezetőjével, hogy nem csak kenyérsütéshez alkalmas kemencét építenek, hanem egy agyagégetéshez is megfelelőt, de akkorát, amiben alkalmanként két-háromszáz bárányt is el lehet helyezni.

                                                o

 AZ ÚJ TERV: A VENDÉGEM VOLTÁL, Ó, IDEGEN

 A Patisszon néven becézett, és Pati, lásd patkány néven csúfolt kis drón, mivel azt senki nem volt hajlandó megtanulni a kedvéért, hogy Reál Madrid Kölyökcsapat, szóval a kis harci gép dicséretére legyen mondva, másodszor már nem engedte meg a sztrapacskáknak,  hogy Zeusz rákapcsolják a táplálék láncukra. Mivel hogy képesek lettek volna rá, és ezen tanakodtak.

Végül is az, hogy hetente-kéthetente a főisten magát a székletekből, vizeletből újjáépítse és mérgében szétrugdalja a budit, még meg is érné, amennyi hasznos fehérjét és zsírt tartalmaz. Így Patisszon némi fenyegető zümmögéssel, és néhány csípős, de nem halálos lég- tockossal eltántorította őket ettől, aztán biztos, ami biztos, mert ő se lehet mindig résen, vonó sugárral felkapta és odébb vonszolta Zeusz rángatózó tetemét. Ám egy-két merészebb, vagy inkább éhesebb sztrapacska nem átallta követni őt. És mert a sztrapacska ölés nem szerepelt a programjában, kénytelen volt a főistent visszavinni a

szitakötőszárnyú tündéek, alias csíz hölgyek elhagyott falujába, ami a Tóth- sziget legmagasabb pontján, a mészkő hegyecske csúcsán, a nagy Té betű alatt található. És oda már az nagyon éhesek se követték.

Na most ott a gondoskodó gép letette Zeuszt a rég kialudt tábortűz mellé,

hagyta őt magához térni. Elnézegetve a megviselt testét jómaga is észlelte amaz anyagveszteséget, amit Zeusz is érzett volt a testtudatában. No igen.

Amikor a sztrapacskák a halászsas tetemét forró vízbe mártották és a tollától fosztották, az bizony Zeusz teste volt. De ennél több anyag is hiányzik.

Töprengett a drón, hová tűnhetett. Aztán gondolt egyet és visszatért a kikötőbe,

benézett a szétrugdalt budiba, aztán körbe érdeklődött a sztrapacskák között,

kinek van esetleg súlyos székrekedése? Azt akkor nem mertek ám amaz halandók vele nem együttműködni, mert amilyen kicsi, olyan erős, tökre, mint  bors, ahogy a szólás tartja. Vagy még erősebb.

Hát az öregnek, naná, aki nem csinál mást, mint a mólón a bakon ül és bámul ki a fejéből a semmibe. Naná, hogy még a szar is ellustul benne.

Na, azt mire a drón visszatért  Té betűhöz egy papírzacskóval, ám azt magától

jó két méternyire eltartva, Zeusz már ott ült az elhamvadt tábortűz mellett, és messzebbről rohadtul hasonlított éppen ahhoz az öreghez, akitől a drón a zacskót hozta.

Patisszon lebegve állt meg a főisten előtt, fölött, elnézegette az istent, és komolyan megsajnálta, amennyire az magába roskadt.

-         Na, szevasz, tavasz…- zizegte hát szinte játékos-gyengéden.

Zeusz ahhoz se talált magában kedvet és erőt, hogy egyáltalán a drónra nézzen.

-         Tudom ám, mi bajod van.

A rossebet tudod, te gnóm kis pöcs!- ordított volna rá régebben Zeusz.

Ám most csak egy fájdalmas fintorra futotta.

-         Hiányzik jó hetven deka a testedből.

Ebbe azért csak belegondol a főisten, az bizony meglehet, és az is, hogy ezért érzi annyira magát extra full maga alatt.  

-         Tessék, látod, meghoztam belőle ötven dekát. De a sastollaidat már nem

tudtam visszaszerezni. Azoknak bizony annyi. – És ezzel a főisten elé dobja a papírzacskót, benne az bakon ücsörgő iszonyat büdös és kőkemény székletét.

-         Látod, ez még te voltál egykor.

Zeusz nézi a förmedvény hurkát. Aztán a drónt, vajon gúnyolódik-e vele ez a kis gyilkoló gép mocsok. Ezzel is meg akarja őt alázni? Vagy ez a szar tényleg az ő húsa volt egykor? Zeusz megint megnézi a hurkát, és érzi a vonzást. Igen. Vagyis nem. A drón nem szívatja. Ez a fél kiló az ő része volt, és éppen ennyi isteni esszencia az, ami a testi komfort érzéséből hiányzik.

-         Ez ott tényleg az én testem volt- néz most újra a drónra.

-         Barátom, mire vársz hát, vedd újra magadhoz!

Zeusz nézi a szart, aztán újra a drónt. Tudja, hogy ezt kéne tennie. És bizony hálásnak kéne lennie, hogy Pati koma gondolt erre és gondoskodik róla. Persze azok után, hogy két héten belül kétszer is brutálisan legyilkolta őt. De ha ez van a programjában… De nem hálás! Vagyis hálás, viszont életében nem gyűlölt még senkit annyira, mint ezt a kis ismeretlen fémből összetákolt, lebegő kasznit.

-         Na jó, de akkor fordult el!

-         Hogyan? Ja, bocsáss meg, persze. – És a Patisszon diszkréten fordul és az

óriási Té betű szára mögé húzódik, míg a főisten visszaasszimilálja magába a hiányzó ötven dekát a hetvenből. És amint ez sikerül neki, érzi is, hogy mindjárt jobb. Azt az elveszett húsz dekát majd pótolja valahogy.

-         Készen vagy, barátom?- érdeklődik a drón.

-         Kész.

-         Tehát jöhetek?

-         Minek?

A drón előkerül a Té betű mögül, ismét megáll Zeusz előtt és felett, barátságosan zizeg, és békés halványzöld térerővel lüktet.

-         Beszélgetnünk kéne.

-         Miről?

-         Ugye tudod, hogy innen nem tudsz megszökni?

-         Majd meglátjuk.

-         Nem engedhetem meg neked.

-         Nem is fogom az engedélyed kérni.

-         Tiltja a programom.

-         Dögölj meg a programoddal és az összes csízzel együtt.

-         Ha jól esik ilyeneket mondanod, csak tessék.

-         Kinyírlak. Kitalálom, mi a módja. Azt hiszed, nem fog menni? Tévedsz! Isten vagyok, halhatatlan és mindenható.

-         Rendben, állok elébe…

-         Majd nem lesz akkor nagy pofád.

-         De addig is, nem kéne valami értelmes tevékenységbe kezdenünk?

-         Nem!

-         Kár. Azért elmondjam, mire gondolok?

-         Ne!

-         Ha jól tudom, itt azelőtt egy menő vendéglő volt.

-         És?

-         Sikk volt itt érkezni, piálni, dáridózni, akár napokig.

-         Azért hoztam magammal erre a planétára a sztrapacskákat.

-         És aki nem itt étkezett minimum egyszer egy héten, az vehette úgy, hogy nem is tényező, nulla, nudli, a többiek szemében egy bolhafingot se számít. Így volt?

-         Most viszont akkor is kinyírom az összes hálátlan dögöt, ha százszor is megakadályozod. Mert akkor százegyedik alkalommal leszek meg vele. Miután téged is kicsináltalak, kispajtás. Nem úszod meg.

-         De addig mi lenne, ha újra megnyitnánk a vendéglőt?

-         Mi van?!

-         Miért ne? Egy kicsit kipofozzuk a szigetet, bevezetjük a betűkbe az áramot, és úgy fog villogni éjjel-nappal, hogy TÓTH-Sziget, mint hajdan Fárosz, aki mutatta a kikötő irányát a megfáradt hajósnak.

-         Mit tudsz te a Fároszról, te koszlott pléhdarab?

-         Szoktam dumálni a sztrapacskáiddal, lent a kikötőben.  Tudtad, hogy remek kockajátékosok? Az összest cinkelik! Ők viszont azt nem tudják, hogy tudom.  

-         Bájos.

-         Szóval? Nyitunk?

-         Mondtam, hogy nem!

-         A lisztet, a tojást, a krumplit, a juhtúrót, a szalonnát majd én beszerzem, mert nyilván nincs a szigeten elég. Meg a bort, a nektárt és százféle gyümölcsöt az isteni hetéráknak.

-         Nem érdekel!

-         Micsoda? A főisten ajánlata? Az a’la carte kínálaton kívül? Hozok bárányt, disznót, ökröt, lábasjószágot, gombát ötven félét, zöldséget, amit kell. Neked nem is lenne más dolgod, mint valami mester séf, a vendégek közt pöffeszkedni és játszani a nagymenőt, aki leereszkedik közéjük.

-         Mert az is vagyok, kis köcsög: nagymenő.

-         Maradhatnánk a Patisszon megszólításánál, ha már nem vagy hajlandó a saját becsületes nevemen…

-         Nem! És nem lesz vendéglő. Világos?

-         Nos, ha nem, nem. Akkor? Mihez akarsz itt kezdeni a következő öt-tízezer évben?

-         Kinyírlak, már mondtam.

-         De azon kívül. Tudom, kiirtod a sztrapacskákat is.

-         Az nem elég elfoglaltság, szerinted?

-         Lehet. De gondold át.

-         Nem!

-         Rendben. De nyitva hagyom a lehetőséget, jó?

-         Nem kell.

-         Mégis így teszek. Csak szólsz. Nekilátunk. Meghirdetjük. Dőlni fog a nép, hidd el nekem! Posszeidon örök buli szigete elnéptelenedett, kietlen sziklahalom lesz fél éven belül.

Na, azt akkor ebbe belegondol ám Zeusz. Mert ez mindjárt jobban hangzik, hogy az itteni nyomulásnak bosszú íze is lehetne. Cserébe az örökösen sajgó zápfogért. És mert ez indította el az események olyan láncolatát, ami ide vezette őt, az istenek istenét, hogy egy alig másfél négyzetméteres fém csészealj dirigálja őt, életének és sorsának pökhendi kis kényura. No és, ha nagy lesz itt a nyüzsi, csak több lehetősége akad arra is, hogy megszökjön innen. Vagy mi lenne, ha átállítaná ezt a kis mocskot az ő oldalára? Csak nem lehet annyira felülírhatatlan a programozása? Hátha betéved egy adag sztrapacskára a csillagok közül egy olyan alakzat, aki ötszázszor intelligensebb a csízeknél, és két gombnyomásra hű ölebet varázsol Patikából. Cserébe majd nem kér a juhtúros galuskáért fizetséget, „a vendégem voltál, ó, idegen” – mondja majd neki akkor. De most egy-két napig még kéreti magát, ne tűnjön már annyira olcsó kurvának.

[aretsorozat]

50. 3/4.

Az igazi férfi. Az év pornó hangja. Hartai a sátánnál. Kelen Béla is megkapja az ajánlott levelét. Sherwoodi karácsony, réti szilveszter.

AZ IGAZI FÉRFI

 Az igazi férfi momentán elég ramatyul néz ki. Igaz, nagyot küzdött, nem volt könnyű őt befogni. Most ott piheg Szadó Nagyúr magán kínzótermében.

Na, az se volt könnyű, őt oda betuszkolni. Mert azt csak nem vállalta be se Szadó Nagyúr, se a hajómérnök pribékje, hogy a könnyebbség kedvért kidöntsenek a parancsnoki szinten egy közfalat. Már így is mindent esz a penész, rág a rozsda, meg a só a kellemesen langyos és a mikroorganizmusoktól nyüzsgő tengervíztől, hogy a három átok szirén kénye-kedve meglegyen.

Hát szóval most itt lebeg a srác. És vagy baromira duzzog, vagy baromira kimúlt szegény. Szadó Nagyúr elnézegeti őt, és szégyenszemre megsajnálja.

És tiszteletet érez. Nos, nyilván nem az eszéért szeretik ezt a lényt, már akik szeretik, de testi erő és bátorság dolgában nem pitlák a pasi. Háromszor! Háromszor üldözték őt körbe a bolygóján, úgy nagyjából az egyenlítő mentén, ami beszorozva is , testvérek között is több, mint százötvenezer kilométer. Meg a cikk-cakk. A lemerülés. A felmerülés. A közelharc az űrbéka leszálló egységével. Aztán megint a cikk-cakk. Közben az Űrbéka kompját

háromszor kellett visszavonni nagyjavításra, a járműben tartózkodó pribék legénységgel együtt. Pedig a lény, aki most itt lebeg, puszta kézzel harcolt.

És tized akkora sincs, mint a komp.

Igaz, a leszálló egység se használhatta a fegyvereit, mivel nekik élve kellett az igazi férfi. Mivel mit érnének vele holtan? Tegyék a tetemét a három szirén elé, ne? Aztán meg másikat levadászni és elfogni, az se lenne könnyű, nyilván.

Ha őt se volt az. Egyáltalán felkutatni se könnyű őket, mivel az életük nagy részét  a tengerük mélyén élik, és csak nagyritkán bukkannak a felszínre, hogy a gigászi hullámok taraján szörfözzenek. Vagy mi a frászt művelnek.

Igen, még ezen a bolygón is ritkák lehetnek ők, az igazi férfiak. Talán ha tucatnyi jelenlétét regisztrálta a bolygó sasolására távcső. És a tizenkét észlelésből tíz hamis riasztás volt.

A maradék kettő az itt duzzogó lényt jelezte.

Na szóval ez az.

Nem ez, hanem ő.

Mert tényleg megérdemli a tiszteletet.

Bár nem az a technikai zseni a fajtája. Olyannyira nem, hogy ez itt nyilvánvalóan nem egy technikai civilizáció. Se radarhullámok, se mesterséges fényjelek. Települések nyoma semmi. Még a tenger alatt se.

Se rádió, se tévé, se számítógép. Hogy a fenébe unatkoznak ezek? Egyáltalán unatkoznak? Vagy nincs ahhoz elég eszük?

Na és vajon civilizációt alkotnak?

Egyáltalán a szó galaktikus értelmében értelmes lény ez itt?

Lehet, hogy nem is duzzog, csak sík hülye, vagyis inkább tökre kommunikáció képtelen?  Van –e nyelve, istene, no és képes-e önmagát mástól, de leginkább önmagától különböztetni.

Az minden esetre tisztán látszik, hogy egy testben ketten vannak. És ez már önmagában felkelthette Szadó nagyúr és a többi egykilós kiszerelésű, öntudatra ébredt pokoli húskonzervvel megfertőzött csíz hím szimpátiáját.

Mert onnan nézve, ahol Szadó Nagyúr lebeg a kínai licencből utánzott pálmafás gumicsónakjában, a lény alsó és felső teste külön felső taggal, vagyis fejjel, és a fején kikövetkeztethető érzékszervekkel rendelkezik, úgy mint két szem, orrnyílás, száj és fülek. Vagyis ez itt két lény egy lénnyé összenőve. Az alsó leginkább egy olyan halféle, a felső pedig deréktól felfelé valami humanoid.

Tehát csakugyan eléggé hasonlítanak a szirénekre, akik alul szintén halak, felül bombázó nők, belül, a lelkük helyén meg büdös, hisztis ribancok és vérszomjas vadászgörények.

No de az igazi férfi milyen belül?

Bár valami a külcsínjéből is hiányzik. Mát ha pontos a számítógép grafikája, amit a szirének leírása alapján készített. Akkor erről a lényről hiányzik az árboc szerű oszlop, amit anatómiai szempontból talán nagyon helyesen külső, amolyan második gerincnek diagnosztizáltak. Mert mért ne lehetne egy élőlénynek kettő darab gerince? Hol van az Univerzumban előírva, hogy csak egy lehet, vagy inkább egy se?

Ajaj. Ezek szerint ennek letörhetett az üldözés és az utolsó kézitusa közben.

Igen. Csak az történhetett. Azért vált mozdulatlanná egy pillanat alatt, csupán apró utórángásokat mutatva, midőn a leszálló egység körülbelül kétszáz kilométer per órás sebességgel, frontálisan telibe kapta. Ez a döccenő, avagy cvikipuszi lett sok neki. Azóta nem más, csak egy dög, amin apró remegések futnak át.

A francba.

Bélafing tempózik vissza a magán kínzóterembe, az egyik kéznyúlványában

egy elektromos marha ösztökeszerű kínzóeszközt tartva, amit a fő kínzóteremből hozott át ide. Mivel ilyen primitív eszközökkel amúgy Szadó Nagyúr nem él.

Pribék tanoncoknak való az olyasmi, mint megküldeni valakit tízezer volttal, az illető hadd vonyítson. Most viszont lehet, ezzel tudják eszméletre segíteni az Igazi Férfit. Nem teljesen ergya ötlet, még be is válhat. Válhatna, ha közben Szadó nem jött volna rá, mi a gond ezzel a példánnyal.

- Hallod, Béla?

- Parancs, nagyúr!

- Ezt aztán böködheted.

- Majd a víz felett, nagyúr, nehogy mi is kapjunk belőle. Mármint hogy én, ugye, mert nagyságod abban a gumicsónakban…

- Nem arról van szó, idióta.

- Nem? Hanem?

- Nem látod, mi?

- Mit nem látok?

- Hiányzik neki a külső gerince.

Bélafing első pribék megbámulja a behemót testet, aztán a belőle kilógó

humanoid formát, eltűnődik, aztán a homlokára csap. (Mármint ha homloknak lehetne nevezni azt az izét, amit a csíz hím a feje elülső, felső harmadában növeszt időnként magának.)

- Hű, tényleg, a francba!

- Na látod, mennyire hülye vagy.

- Igaza van, főnök.

És akkor most ilyen szemmel nézegetik a vízben lebegő alakot. Az alsó, avagy kisebb termetű ámbráscetszerű része teljesen mozdulatlan, aprócska szemei felakadva, a szája tátva, az szilkeszerű fogai össze-vissza kócolódtak a leszálló egységgel történt összecsapások során. A felső, humanoid fél a cet hátán fekszik

a hasán, a karjai széttárva, az arca a hínárhajzat most miatt nem látszik.

Hát igen. Ez kész. Lehet vadászni a következőre.

- Azért egyszer megbökjem, főnök?

- Minek?

- Dobjuk ki?

- Itt rohadjon meg szerinted?

- Igaz…elég büdös lenne…Viszont ha a húsát feldolgoznánk?

- Szerinted ehető?

- Megérné megvizsgálni.

- Na jó, küldj valakit, aki ért hozzá.

- Mármint egy előkóstoló pribéket vagy foglyot?

- Például.

- Igenis.

Bélafing első pribék már fordul is, hogy szerezzen valakit, aki kanyarít egy kis húst az Igazi Férfiből, a többit meglátjuk. Már csaknem kiér a privát kínzóteremből, amikor az eszébe jut:

- És a csajoknak ne mutassuk meg?

- Mit?

- Hát ezt a dögöt.

- Már megint hülye vagy, Béla?

- Most mért?

- Hogy itt visítsanak?

- Már mért?

- Szerinted?

- Ja! Viszont jó lenne tudni, hogy egy ilyesmire gondoltak-e. Mielőtt nekilátnánk a következőt levadászni. Amekkora strapával ez jár…

- Rendben.

- Szóval hívjam őket is az előzabálóval együtt?

- De előbb várd meg, amíg elbújok!

- Hogy mire készül, főnök?

- Háromszor annyira rám tőr a viszketés, hacsak meglátom azt a három

némbert! Hát ha még elkezdenek visítani.

                                                o

 MARI NÉNI FŐNEREMÉNY

 Dr. Kecskés a házában tart munkaértekezletet. Együtt hallgatják és

elemzik a castingon felvett hangokat.

- Ó, igen, fiúka! Igen, gyere, gyere, gyere, még!

- Ezt tessék mondani, csókolom.

- Mit?

- Hogy gyere-gyere.

- Gyere, gyere, gyere, még, ah, mindjárt elájulok.

- Mármint a gyönyörtől?

- Muszáj visítanom! Juj, juj, juj, ah, ah, ah! Gyere még!

És Benjamin itt megállítja a felvételt. A pornó casting igaz, hogy szigorú, de legalább igazságtalan elismerően néz össze, kivéve Kisbabost, aki a telefon szex férfi szereplőjét alakította, elég minimális beleéléssel. Ő pironkodva kerüli a többiek tekintetét. A figyelem végül Izaurára terelődik, elvére ő lesz majd a szakmai igazgató. Kecskés ügyvéd teszi fel neki a kérdést.

- Nos?

- Profi.

- Tehát felvettük?

- Maga a főnök.

- Nem, drágám. Én csak a tulajdonos vagyok. Megállapodtunk, hogy szakmai

kérdések kegyed a kompetens.

A figyelem így ismét Izauráé. A hölgy a barátai előtt természetesen eljátssza a demokratát. Boglárkára mosolyog.

- Szerinted, csajszi?

- De ez a néni nem nagyon néni?

Igaz, ami igaz, az imént hallott jelentkező bőven ötven éves kor felett lehet.

Vagy inkább hatvan, aki jól tartja magát. Ha a közértben látod, vagy az utcán jön szembe veled, azt mondod rá, nézd már, egy kissé töltött galamb, kiegyensúlyozott családanya, akinek nem telik az eleganciára, ám a korához képest az alakja, az arca vidám nyíltsága, a smink nélküli pirospozsga bőséggel ellensúlyozza azt. A szeme sarkában az apró nevető ráncok árulkodnak arról, hogy több lehet negyvennél. Inkább ötven? Vagy tényleg hatvan?

És még a neve is olyan, hogy el se hiszi az ember.

A Mari néni.

Manapság kit neveznek már el Máriának? A szeplőtlen szűz nevét adni egy újszülött lánynak szinte furcsaságnak számít.  

- Hát…elég néni…- szólna hozzá Kisbabos, ám Benjamin közbeszól.

- Viszont ez a telefonban nem látszik.

- És ha bevezetjük a skype-ot élő képpel?

- Az még nagyon odébb van.

- És megmondtam, képről szó se lehet- szögezi le dr. Kecskés mereven, máris elfeledkezve arról, hogy szakmai kérdésekben nem szól bele.

- De mért nem?- érdeklődik Benjamin.

- Mert…nem.

- Mert az olyan pornó?

- Azért, fiam, mert annak még nem tiszta a jogi háttere.

- A skype- pornónak? Mért?

- Honnan tudjam? – pedig dr. Kecskés tudhatná. És tudja is, hogy azzal se lenne semmi probléma. Egyszerűen nem tetszik neki a szituáció, hogy két ember web kamera előtt…miközben pörög a számlázó. Ehhez valahogy túl maradi, vagy a fene se tudja, miért berzenkedik tőle.

No de most különben is Mari néniről van szó, akinek toronymagasan a legerotikusabb a hangja az állásra jelentkező ötven valahány hölgy közül.

- Szavazzunk, Izaura, vagy kegyed eldönti?

- Maga mit javasol, ügyvéd úr?

- Szerintem vegyük föl.

- De az anyukám lehetne!

- De nem te hívod majd őt, Kisbabos- emlékezteti a vélelmezhető jövőre Benjamin.

- Akkor ne vegyük föl?

- De, Izi, ha őt akarod…

- Ja. Miért ne?

- Akkor ezt eldöntöttük?

- Azt hiszem, el, ügyvéd úr.

- Szuper. Akkor meg is van a létszám, ugye?

- Meg.

- Akkor összefoglalok. Január közepén négy hölggyel indulunk, és egyelőre itt nálam a picében lesz a call center. Így rendben?

- Maga a főnök.

- Csak a tulaj, Izaura, ezt nem győzöm hangsúlyozni.

- Rendben.

- Kellemes ünnepeket mindenkinek, ha addig nem futnánk össze.

- Magának is…- mormolják a többiek és szedelőzködnek. Kecskés doktor

Benjaminhoz somfordál.

- Lenne még egy kérdésem, ha zavarhatnálak egy pillanatra.

- Tessék.

- A Hell Combatról lenne szó.

- Anyám nagyon nem csípi, ha tesztjátékot játszok rajta.

- Azt megértem.

- Pedig jó pénz volt, kösz.

- Nincs mit. Viszont tényleg nem tudsz visszaemlékezni, hogy jutottatok

abba az erdőbe?

- Tényleg nem írtam be hozzá semmit.

- Csak regisztráltál a játékra, és.

- Regisztráltam, és.

- Nem gépeltél be semmi mást.

- Nem.

- Félre se.

- Azt mutatta volna utána a program, nem?

- De.

- Szóval nem.

- Érthetetlen.

- Az egész érthetetlen, nem?

- De.

- Vagy maga érti, hogy lehet ez az egész, és mire megy ki a játék?

- Bár érteném.

- És sejtelme sincs.

- Az sincs…- és dr. Kecskés nyiltan Benjamin szemébe néz. - Hát…majd kiderül, nem?- teszi hozzá, és még mosolyog is. – Viszont ez a Mari néni! Ez lehet, hogy nekünk egy főnyeremény.

                                       O

 FŐTT TOJÁS, VAGY RÁNTOTTA?

 Miután a Sátán, igazából maga se érti, miért, szenvedélyes mozi rajongója Alan Parkernek, különös tekintettel az Angyalszív, Az éjféli expressz , A Fal és a Promenád a gyönyörbe című filmjeire, ezért ismét Robert de Niro avatárjaként jelent meg Hartai úr álmában. És a jelent meg kifejezés több mint pontatlan: tévedés. Nem ő jelent meg, mint valami ócska kísértet, kósza emlékkép, hanem maga elé idézte az idősödő gengszter lelkét.

Ha már ismét muszáj beszélnie vele. Ezért aztán szerzett egy kemény tojást, és noha még az is az eszébe jutott, hogy fekete kakas alakjában ezen igencsak megbotránkozna, ezt a méltatlankodást maga elöl elhessentette.

A Sátán tehát a szokott kocsmai asztalánál, a szokott székén fogadta Hartait, miközben a kemény tojást hengergette az asztal lapján, mígnem a megrepedezett, aztán töredezni kezdő héja rocogni kezdett.

Eme rocogás neszében nézett fel a színe előtt lebegő Hartaira, és a tekintetében egybe keveredett a gúny, a megvetés, no és persze a sötét fenyegetés.

- Mostanában megint sokat emlegetsz- szólítja meg.

- Én nem…

- De. És ráadásul majdnem mindig az Öreggel együtt- utal Niro Sátán a Teremtőre úgy, hogy ennél nyilvánvalóbb sértés és pimaszság már-már

elképzelhetetlen a számára.

- De nem…

- Ne hazudj!

- Bocsánat.

Niro- Sátán itt súlyos csendet teremt, amiből egyértelművé válik e töpörödött

lélekfoszlány számára, hogy bocsánat az nincsen, és nem lesz, és nem is volt soha.

- Na, mondjad, mi a gondod?

- Semmit se értek!

- És mi az a semmi, amit nem értesz?

- Például, mi ez az erdő?

- Erdő?

- A játékunkban.

- Nocsak. Nekünk lenne közös játékunk?

- A játékában, főnök.

- Ja, hogy ott. – És Niro- Sátán ismét képtelen megállni, hogy ne modoroskodja végig ama szertartást, ahogy a Niro-színész apránként megfosztja a tojást a héjától, de úgy ám, hogy a bal keze három ujjával, mintegy az arca magasságában felmutassa, mintha csak Hamlet tartaná tűnődve Yorrick koponyáját, mivel a sírárok, ha nem is direkt neki, de éppen kiásták.

És akkor a pucolás-tűnődés után következik a sózás, és a tojás egyharmadának leharapása, a rágás, a nyelés, és csak aztán fordul vissza a figyelme az előtte lebegő, szorongó, szortyogó lélek pondró felé.

- És azzal az erdővel mi a probléma?

- Az, hogy nem értem!

- Mit nem értesz?

- Oda bújtak a beszippantottak. Tudta?

- És az mért baj?

- Nem baj?

- Neked mért baj?

- Nekem? Nekem… - Hartai hirtelen nem is tudná megmondani, de aztán csőstül az eszébe jut. És ettől annyira indulatban jön, hogy szabályosan ordítani kezd Niro- Sátánnal, akit ez, mivel váratlan, szinte mulattat. – Egyfolytában zaklat a rendőrség! És egy rahedli szemtanúnk van, hová tűntek a játékosok. Hogy nem elmebeteg összeesküvés azt állítani, hogy mi szippantottuk be őket a Pokolba!

- No és?

- No és hiába érvelünk már azzal, hogy ez egy agybeteg hülyeség, és tessék, kérem, bebizonyítani. A fejünkre dől a stelázsi, főnök!

- A fejetekre?

- Árulja már el nekem, mire jó ez az egész?

- Ejnye, cukorfalat, nem te akartál még annál jobban is meggazdagodni, mint amit a kuplerájaiddal harácsoltál össze?

- De biztos nem a jó szíve miatt küldött vissza az élők közé, főnök.

A Sátán megszemléli a kétharmad tojást, amit még mindig a bal keze három ujjában tart az arca előtt. És hirtelen rádöbben, hogy ő valójában nem is kedveli a főtt tojást. Még jó alaposan megsózva se. Ha már tojás, akkor még inkább a rántotta. Szalonnával, sonkával, hagymával, esetleg kevés zöldpaprikát sütni az alapba, és úgy. Viszont a főtt tojás, így megpucolva, és három ujjban tartva, mégis bírhat valami szimbolikus jelentéssel. Elvégre egy tojás így, megpucolva, egy teljes élet, egy önálló univerzum pusztulásának jelképe, amit jó megsózni, beleharapni, megrágni és lenyelni- és ebből a szempontból mégis csak sátáni a gesztus. Tehát hiába szar az íze, mégis helyénvaló ez így.

Miután ezen imigyen végighaladt, a Sátán-Niro kissé megsértődve

méri végig az előtte szorongó Hartait.

- Igazán megbántasz, hogy rút számítást feltételezel tetteim indítékául.

- Még szép. Hiszen te vagy az ördög.

- Tehát nem hiszed, hogy csak egyszerűen megszántalak, amikor Kelen Béla szolgám áramütésétől szénné égve alázuhantál hozzánk némi örök kárhozatra.

- Nem tudhattam, hogy az a kövér törpe a te embered.

- Sajnos már nem.

- Akkor végre megölethetem?

- Ejnye, de kicsinyes bosszúálló lélek vagy.

- Az én szakmámban nem szabad hagyni, hogy az embert torkon fossák, főnök.

- No igen. De hagyd békén.

- Tehát még terved van vele.

- Ki tudja?

- Na és azzal a lebukással mi legyen?

- Mire is célzol?

- A Sherwoodi Erdővel, mivel!

- Egyelőre semmi.

- Akkor csak annyi áruljon el, hogy ez is a Terv része?

- Minden egy Terv része- válaszol kitérőn Niro-Sátán, és bár nem ez volt a szándéka, olyan igen nagy okosságot mondott, hogy ettől meg elfogta a szorongás. Mivel se az erdő, se annak a lehetősége, hogy a beszippantottak ott menedékre leljenek, és pláne az, hogy megmutathassák magukat, ha csak rövid időre is, egyáltalán nincs benne a Hell Combat software-jében, sőt, egyelőre se neki, se a legjobb hackereknek sincs fogalma, hogy került az oda. És ez a körülmény sokat ront a Sátán és csapata amúgy vidám magabiztosságán.

- És akkor én most mit csináljak? – szakítja félbe Hartai siránkozása Sátán-Niro eme gondolati folyamát, ami egyáltalán nem jutott olyas nyugvópontra, mint a főtt tojás kontra szalonnás hagymás sültpaprikás rántotta dilemma.

- Hogyhogy mit?

- Mit mondjak az ügyvédemnek?

- Dolgozzon.

- És átmenetileg ne szüneteltessük a játékot, amíg megnyugszanak a kedélyek?

- Az eszedbe ne jusson!

- Dehogy jut, csak kérdeztem.

- Ne is kérdezz ilyet!

                                       O

  SZÉP KIS JÉZUSKA, MI?

 És midőn Hartai úr felébredt kora délutáni szendergéséből, amely váratlanul a sátáni vizit című rémálommá változott, ami valószínűleg azért történt meg vele, mert kétszer kért repetát a kedvenc kifőzdéjéből hozatott pacal pörköltből, tarhonyával és hegyes, méregerős ecetes paprikával, Kelen úr meg csuklani kezdett, éppen úgy, mint akit emlegetnek. És ez, mint azt mi tudjuk ám, így is történt. Noha némi késéssel, mivel a Pokol messze van a Hosszúréti Tolf pályához. Úgy a földrajzi távolságot értve, mint hangulatában. Mert mi lehet a Földön közelebb a Mennyországhoz, mint egy immár tizenegy lukú Tolf-pálya?

A lyukú helyett persze piros alapon sárga csíkosra festett tűzoltó vödröt és a hozzávaló kis golfzászlót kell érteni, de hát ezt egy rétinek már aligha kell megmagyarázni.

Kelen úr tehát csuklott, és olyannyira fogalma se volt, ki emlegeti, hogy még csak fel se merült benne, hogy emlegetik. Csuklását prózai módon ő is a túl fűszeres és bőséges ebédjére fogta, bár az nem pacal volt, csak egyszerű paprikás krumpli. Az egyszerű persze idézőjelben értendő. Mert özv. Huszárné, Ditke paprikás krumplija minden, csak nem egyszerű. Más szóval kell azt illetni: fenséges. És hiába kucorog szegény Ditke a súlyosan elmarasztaló bírósági döntés árnyékában, mint tüntető, lázadó, hivatalos közeg elleni tettlegesség,

ami bűntetteinek politikai felhangja is bőséggel adódik, lévén ő vágta hátba

egy sétatéri paddal, ped palackkal, vagy netán méteres hosszú kutyalánccal Jobbágy képviselő urat (nem kívánt rész törlendő), ő a paprikás krumplit elrontani képtelen. Hátha még Kelen úrra gondolva főzi azt.

Pedig bizony nem akadt tanú arra, hogy a Ditke vétlen az ellene felhozott

vádakban. Pedig bizony mindenki tudja ezt, aki ott volt, azon a napon, amikor

Dénesné, Koppány Gitta egy könnyed rohammal bevette a H”aka Székházat, Hol van, hol van, jelszavát mormolva. Mivel aznap szippantotta be Eduskát

a Hell Combat a számítógépe monitorján keresztül. És, talán még erre is emlékeznek a rétiek, ebből lett aztán a szimpátiatüntetés, ami Hartai úr T-34-es tankjának megjelenésével rövid, de heves utcai harcokba torkollott.

Na, ebben nem vett részt a Ditke.

Így naná, hogy őt vették ott őrizetbe és rabosították le. Pedig ő csak a Béláért ment, hogy ne hőzöngjön, hanem sétáljon szépen csendben vele haza.

Nahát, ennyi emlékezés után ott tartottunk, hogy Béla azt hitte, a paprikás krumpli miatt csuklik, és nem attól, hogy a Pokolban éppen emlegetik, és momentán a Sátán menti meg attól, hogy Hartai mégis csak bérgyilkost fogadjon fel a fejére. No de mit Sátán, mit bérgyilkos, mit csuklás, amikor itt arról van szó, hogy a tízedik és a tizenegyedik lyuk/vödör is a tolfozni vágyó réti tömegekre vár! Bizony! Elkészült, mégpedig társadalmi munkával. A földmunka. a kertészeti szaktevékenység, a vödörfestés meg minden.

Na most az egész pálya úgy néz ki, hogy a kilencedik lyuk/vödör után

merész derékszöget vesz a tízedik felé, mégpedig észak-keleti irányba, mondjuk így, nagyjából Budafok-Nagytétény felé, mintegy kilencven méter hosszan, és a tízedik lyuk/vödör után ismét egy kilencven fokos fordulat következik, immár

visszafelé, dél-keleti irányba, légvonalban csaknem szembe a Tokaji Borozóval.

Nos, ugye elismerik, hogy zseniális a pálya vonalvezetése?  Nem beszélve arról, hogy ily módon a lyukak száma bátran növelhető tovább, simán a tizennyolc lyuk/vödörig, ami minimum világklasszis hosszúság lesz, a „testvérsport”, vagyis a golf lehetőségeihez képest is csak a legnagyobbakkal összemérhető.

A mi Bélánk tehát, önmagának is megbocsátó, bölcs mosollyal csuklik kettőt, hogy tényleg minek zabált annyit, a vége megint az lesz, hogy visszagömbölyödik olyanná, mint milyen átutazó bigámista korában volt, mielőtt megismerte volna Ditkét, és Dénes úr féltékenységében fejbe csapta, hogy aztán élet és halál között kómáljon a helyi közkórházban hónapokig, ami minden kétség kívül a leghatékonyabb fogyókúrák egyike.

 Noha ez még a legelszántabb fogyókúrásoknak se szívből ajánlott.

A szerkesztő.

 Szóval özv. Huszárné paprikás krumplijának meg az a titka, hogy füstölt szalonna pirításával indítja a történetet. Amikor kisült a szalonna zsírja, akkor a töpörtyűt kihalássza, mert az oda már nem kell. Erre a zsírra jön az apróra vágott vöröshagyma. Ezt üvegesre dinszteli. Amikor ez megvan, kevéske vizet önt rá, nehogy odaégjen a hagyma, és a lábasba kotor harminc-ötven deka száraz kolbászt, enyhén csípős ízesítésűt. De nem ám valami gagyi szupermarketes márkát, hanem házit. Na most, amikor ez a kolbász már elkezdi a színét ereszteni, akkor mehet a krumpli, a paradicsompüré, a kevés fekete bors.

És akkor ezt kell felereszteni vízzel, de éppen hogy csak ellepje a legfelső krumplikat. És lassú, ismétlem, nagyon lassú tűzön hadd menjen.

Amikor a krumpli már puha, mehet bele a paprika, a lecsókolbász vagy a virsli, és ezután még annál is lassúbb, ismétlen nagy-nagyon lassú tűzön hadd érlelődjön össze a lábosban tülekedő sokaság.

Meg még egy-két csipetnyi mesterfogás, amit Ditke nem hogy a halálos ágyán, de még Kelen Bélának se árulna el soha.

Na szóval, erre aztán lehet böfögni. És nem csak a háromszor repetázott

pacalra.

Miután ezt is tisztáztuk, végre Bélánkkal együtt mi is rákoncentrálhatunk

a tízes számú vödörre. Ami persze onnan, ahol az első, avagy teniszadogatás szerű ütést el kell végezni, természetesen nem látszik. Csak a zászlócska teteje, a piros, háromszögletű lobogóval. Hja, kérem, az olyan Tolf-ütés, ahol a megcélzandó vödör is látszik, csak egészen kezdőknek, vagy serdülőkorú

versenyzőknek való.

Bélánk tehát a kezébe fogja a tenisz-labdát. Mit ad isten, pont úgy, a bal keze három ujjába, ahogyan a Niro-Sátán a főtt tojást. És még mondja valaki, hogy nem függ össze minden mindennel…

Béla megszemléli a labdát, kissé megforgatja, és úgy találja, hogy ütésre alkalmas. Így három ujjáról a tenyerébe gurítja azt. Ezek után a tekintetét a

tízedik vödör helyét jelző zászlócskára függeszti. Közben átsuhan az agyán, hogy milyen szép is ez a december, még a kopasz bokrok is az örökzöldek szomszédságában, pláne, a hecsedli és a kökény, és hogy szedni kéne tényleg hecsedlit, nem csak mindig tervbe venni, mert egy jó tea, vagy pláne a lekvár belőle isteni, és hogy a hecsedli lekvár az egyetlen olyan, amiben például az anyja a világon a legjobb. És hogy muszáj lesz karácsony másnapján átmenni hozzá Csepelre és vinni is valamit, cserébe a jó kívánságért, ami várható a mamától: Béla, te dögölj meg! És te is, Ditke, te cafka. Viszont ha vinnének neki egy nagy zacskóban csipkebogyót, máris lenne a látogatásnak konkrét értelme.

És viszont szépnek szép a Hosszúrét így is, meg benne a Tolf-pálya, de azért leeshetne már végre a hó. És ez mind megvolt ám Bélának úgy öt másodperc alatt, mert nem csak Sátán-Niró képes gyorsan és tök feleslegeseket elgondolni ahhoz képest, ami a dolog maga, ami vár és várat. És noha nem türelmetlen, de biztos, hogy bosszút áll, ha nem koncentrálsz rá teljes erőből, hanem szórod a figyelmedet, például böfögésre, paprikás krumplira vagy a hecsedlire.

Így csak az amatőrök játszanak.

A profik ilyenkor már egyek a teniszütővel, a labdával, a lendítéssel, és aztán az enyhén lapos parabola ívvel, ahogy a labda száll, száll, száll…és pottyan.

Igen, a tízes tolf-vödör.

Kelen úr teljes figyelmével koncentrál. Tekintete a zászló csúcsát perzseli, mint két nagy energiájú lézer sugara. Aztán a teniszlabdát magasra dobja, éppen úgy, ahogy egy top tízes teniszező mondjuk Wimbledonban. Szervál.

Igen, a tízes tolf-vödör felé.

És halál komolyan az hallatszik a csepegős december végi csendben, hogy valami bádog koppan! Ne már, hogy egyből, látatlanban bent van a labda!

Az finoman fogalmazva is több lenne, mint zseniális. Mivel véletlenről itt végképp szó se lehet.

Kelen úr még néhány másodpercig moccanatlan áll, és merengve elemzi

az iménti hallási észlelését. Igen! Egy ütésből!

De ha nincs is bent a vödörben a labda, biztos, hogy a bádogján koppant.

Ami lehet persze rossz hír is. Mert ha a vödör oldalán pattant a labda, akkor

onnan el is gurulhatott a búsba, éspedig éppen a vödör feneke felé. És ha így történt, akkor még minimum két ütés kell a célig. Ám háromból se kutya a teljesítmény.

Na, majd meglátjuk, mozdul Kelen úr, és nyugalmat erőltetve magára elindul a tízes vödör felé.

És akkor látja ám meg, hogy a telep felöl közeledik felé a Ditke a kemping biciklivel. És nem úgy teker ám, hogy gyorsan és vidáman, mint aki örömhírt hoz, azért siet, vagy például csak a kedvesének önmagát, hanem lassan, enyhén leszegett fejjel, mintha szembe szél fújna, de haladni muszáj.

Kelen úr ismeri ám Ditke minden mozdulatát, rezdülését, tehát rosszat sejtve

áll meg. És érzi ám, hogy nem a nyüvek lepték el a maradék paprikás krumplit.

Nem a lakás égett le. Már a baj. Hát mi? Ditkének kár is mondani.

Mutatni is a borítékot, amikor Bélához ér.

Az idézés. Neki is. A bírósági tárgyalására.

- Hát megjött nekem is, Ditke.

- Meg, Béla.

- Szép kis Jézuskánk van, mi?

Ditke keserű kacajt hallat. – Itt állunk, a két börtöntöltelék.

És nagy keserűségükben képesek egymásra mosolyogni. Aztán kéz a kézben elindulnak hazafelé. Ditke bal kézzel tolja a kemping biciklit, Béla jobbjában a teniszütő. Már csaknem hazaérnek, amikor Kelen úrnak az eszébe jutott a tízes vödör, az ütés, és hogy hol állhatott meg a labda.

                                                o

 DÖGVÉSZ REÁTOK!

 - Ez meg mi a fene ez?!- ámul el Aglaiphoné, a legnagyobb szájú szirén, amidőn lustán és alig-alig kíváncsian betempózik nővérei társaságában  Szadó Nagyúr magán kínzótermébe.

- Egy bálnát fogtatok?- csatlakozik hozzá Thelyepia, aztán Peiszioné se hagyhatja ki a cikizős felhangú érdeklődést.

- Ki ez a gnóm behemót?

Körülnéznek a válaszért, de addigra Szadó már rég elbújt előlük, a fő kínzóterem egy monitorán figyeli a jelenetet. A kínai utánzatú pálmafás gumicsónakja nem pótolhatja jelenlétét, ezért Aglaiphoné az őket bekísérő Bélafing első pribékhez fordul.

- És hol van az a sajtfejű barom?

Bélafing jól tudja, hogy a sajtfejű baromként emlegetett Szadó figyeli őket, tehát nem a szája íze szerint válaszol.

- Ő most igen elfoglalt, úrnőm.

- Miért, mi dolga?

Vakaródzik, válaszolná, de ezt is megtartja magának. – Egy Űrbéka navigálása

nem egyszerű, ó, gyönyörű szirén.

- Különben jobb is. Hányinger látnom.

- Nekem is, nekem is- értenek egyet vele Thelyeipeia és Peiszioné.

- Tehát hol van az igazi férfi, pribék?

- Nem ez az?

- Ki?

- Hát ez itt.

- Ez a cet?

- Mi az, hogy cet?

- Tengeri emlős, állat!

- Na, azért nem kéne ám mindjárt leállatoznod, ó, Aglaiphoné, engem, ki oly igen a szívemen viselem sorsotokat.

- Nem te vagy az állat, Bélafing, hanem a cet egy állat.

- De te is egy állat vagy!- támad a pribékre Thelyiopea. – Ha azt gondoltad,

hogy ő az, akire vágyunk!

- Nem?

- Nem!

- De hogyhogy nem?! Nézzétek már! Pont olyan, mint a leírásban.

Böhöm nagy, hajószerű alsó test, a közepén humanoid alakzat egy külső, avagy pótgerinccel. Ez úgy néz ki? Úgy néz ki!

- Na és hol van az a humanoid felső rész?

- Ráalélt az alsóra. Nézzétek! A külső gerinc sajnos letörött, de majd nyilván

kinő, ha életben marad ez az egyed.

- Hogy nőne már ki bárki gerince?

- Mi csízek bármikor növesztünk újat. Úgyhogy más miért ne tudna?

- Mert más nem annyira undorító, mint ti.

Bélafing itt megint azon a ponton van, hogy valami nyolc napon túl gyógyulót okozzon a pimasz szirénnek. De visszafogja magát, nagyot nyel. Azzal csakis Szadónak tenne szívességet, ha példának okáért most agyoncsapná Peiszionét a leundorítózásért cserébe.  Így inkább a fogát csikorgatva megtartja lovagias modorát, és a vicsorgását nyugodtan lehet egy nem annyira megnyerő mosolynak is értelmezni. Hiszen ha arcnak lehetne nevezni azt, amit a csíz hímek a fejük mellső felére növesztenek- de hiszen ezt tudják.

- Tehát, a felső részét nem is nézitek meg?

- Mit nézünk rajta?

- Nem ez az!

- Nem ilyet kértünk!

- De hát pillantsatok rá, ha már levadásztuk és elétek hoztuk!

- Na jó, gyertek lányok! – Aglaiphoné elmozdul a magán kínzóterem bejáratától, megkerüli a csakugyan cetszerű testet, mivel a terem más pontjáról jobban rá lehet látni a hátára a nyakig érő vízben. És a humanoid felsőtest ugyanúgy piheg, karjait szétvetve, mint eddig, amióta elvesztette a küzdelmét a leszálló egységgel, és nagy nehezen felcipelték a testét ide. És az se volt ám könnyű technikai probléma. Ha ez a három haltestű némber csak a töredékét értené, vagy csak sejtené, eddig mibe került az a kényeskedő kívánósságuk…

Peiszioné a lény közelébe tempózik, felkapaszkodik a cet hátán és félrehajtja

a humanoid fél arcáról a medúzaszerű hajzatot. És halk ah- rak fakad.

A nővéreit meg hangos oh-ra.

Bizony a humanoid fél arca oly férfias, és férfiasságában oly gyönyörű, mint egy görög isten szobra! Sőt! Egy Héraklész! Igen, Héraklész nézhetett így ki fénykorában, még nem a próbák gondjaitól gyötörten.

Szadó nagyúrban pedig, a némberek reakcióját látván, újra remény ébred.

Ezért aztán egy  „Kuss legyen” –t üvölt, de olyan hangerővel, ami csaknem felért egy hangrobbanással. Meg is szeppent minden pribék és fogoly a fő kínzóteremben, csend is lett rögtön, még az is elszeppent, aki éppen visított az elviselhetetlen kíntól. Néhány alsóbbrendű pribék pedig úgy nézett össze, mint akik ebben egyet is értenek: azért tud még az öreg. Noha már ők is régen Bélafing hívei. És nem csak ők maguk, hanem a bennük lakó egykilós kiszerelésű, öntudatra ébredt pokoli húskonzervek is.

Szadó pedig magához öleli a monitort, annyira figyel.

A szirének még mindig elbűvöltek nézik a felsőtesthez tartozó Héraklész fejet, Gorgó hajjal keretezve.

- Nos, hölgyeim? – szelídül Bélafing vicsorgása igazi mosolygássá.

- A mindenit! – nyög fel Thelyiopia.

- Lehet, hogy mégis ő az, akit kegyedék rendeltek?

- Hát…csinos kis pofija van, az biztos- ismeri el Aglaiophoné, aztán a nővéréhez fordul. – Ültesd már fel!

Thelyiepia megteszi. A humanoid alak úgy nagyjából a medence csontjáig tart, onnan, ahol a combcsontnak kéne kezdődnie, már ő a cet. A férfiú felsőteste méltó az arcához. Egy csúcsformában lévő atlétáé, vagy szertornászé. Kidolgozott, arányos, acélkeménynek látszó izmok kötegei a vállán, a karján.

A hasa kikockázva. Ezt konstatálva a szirének szemérmetlen pillantással

vándorolnak lefelé. Ám ahol az ágyék lehetne, az ott már megint a cet.

A francba. De ami szép, az szép, nincs mese. A hölgyek párás szemmel gyönyörködnek.

- Szóval mégis csak ő az, hölgyeim?- töri meg Bélafing a varázslatot.

- Ő?

- Dehogy ő!

- Hogy lenne már?

- Mért? Hajószerű alsótest, humanoid felső, nem? A pótgerinc, mint azt

már említettem, sajnos…

- De mi az, hogy pótgerinc, te idióta?

- Az nem pótgerinc, hanem árboc!

- Micsoda?

- A hajó árboca! A hajóé, amin áll az igazi férfi.

- Az egy hajó?

- Az.

- Hát ezt nem mondtátok.

- De azt se mondtuk, hogy az alsó része egy bálna!

- Mért, alul ti is halak vagytok.

- És?

- Hát ezért gondoltuk, úgy logikus, hogy…

- Kit érdekel, hogy ti hogy gondoltátok? – visít most már Aglaiophoné.

- Az igaz férfinak lába van! Kettő!

- És farka! De csak egy, és elől hordja!

- Ó, bassza meg. Akkor ez nem az.

- Nem, ez nem az.

- És akkor vele esetleg nem is tudnátok beérni.

- Ezzel?

- De mit kezdjünk mi ezzel?

- Fel se ébresszük? Hajítsuk ki az űrbe?

A hölgyek megbámulják a felsőtestet. Ismét meg kell állapítaniuk, hogy aki szép, az szép, ami vonzó, az vonzó.

- Na jó. Ébreszd fel!- ad engedélyt Thelyepia.

Bélafing pedig fogja marhaösztökéhez hasonlatos eszközt és megküldi a cet oldalát, mindjárt a víz felett egy laza húszezer volttal.

A böhöm test az áramütéstől ívben megfeszül, és nagyot csap a farkával, amitől háromszor hullámzik a teremben lévő víztömeg, jó két méter magasan, kevés híján agyon zúzva a hölgyeket és Bélafingot.

A nagyteremben Szadó Nagyúrban új remény ébred. Ám amikor a hullámzás elcsendesedik, csak Bélafing ring eszméletét vesztve a vízben, a hölgyek pedig, mintha hullámfürdőben éreznék magukat. De visongó kacajuk szakad, amikor meghallják az igazi férfi szózatát:

„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,

vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,

mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,

míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak

és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,

attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva

Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.”

De másképp is mondom: Dögvész reátok!- és ezzel a lény felső testének

két szeme a hölgyekre súlyosodik. Azok pedig belesápadva az alázatba bámulnak vissza rá.

- Most mi van?! – ordít újra Szadó, de már nem hangrobbanás erejűt, hanem csak egy amolyan megkínzottat, mint aki tudja, most van az, hogy még egy nagyobb baj szakadt csak a nyakába, ahelyett, hogy bármi is megoldódott volna.

 Az idézet az Iliász elejéből Devecseri Gábor fordítása. A szerkesztő