#égitest
Explore tagged Tumblr posts
sanjidysphoria · 1 year ago
Text
Tumblr media Tumblr media
me when:
más vagyok nem az akit épp maga most keres
fáskerti elvtárs legyen már olyan szíves
a feketelyuk egy nem létező égitest
három év múlva nem vagyok hadköteles
2 notes · View notes
hicapacity · 2 years ago
Text
Tumblr media
Életmódunk arra épül, hogy kerüljük a fájdalmat - és keressük az élvezetet. Ez teljesen logikus, evolúciósan kódolt viselkedés. A gond az, hogy emberi lényként ez a fájdalomkerülő-élvezetkereső életmód gyakran paradox módon a szenvedésünk egyik fő forrásává válik. Mert az evolúciósan belénk kódolt ösztönök arra jók, hogy túléljünk - és hogy továbbörökítsük a génjeinket. De arra nem, hogy megtaláljuk az életünkben a jelentést, az elégedettséget és az örömöt.
A Buddha tanítása szerint addig nincs megvilágosodás, amíg görcsösen ragaszkodunk az örömöt hozó dolgokhoz és rettegve kerülünk mindent, ami fájdalommal jár.
Van ugyanis olyan fájdalom, amit nem jó elkerülni, hanem át kell élni. Mert ha nem éljük meg, akkor elgennyesedik, mint valami kitisztítatlan seb. Ilyen lehet a gyász, amit valakinek az elvesztése fölött érzünk. A tehetetlenség fájdalma, amikor valami rossz történt velünk, ami fölött nem volt ellenőrzésünk - mégis magunkat hibáztattuk érte. A fájdalom, amit akkor tapasztaltunk, amikor azt éreztették velünk, hogy nem vagyunk elég jók.
Mindezt a fájdalmat életünk során túl sokszor betettük egy fiókba: nem érdemlem meg, hogy picsogjak itt. Most a túlélésre kell összpontosítani. Nincs idő gyászolni. A sírás gyengeség. Nem lehetek gyenge. A pozitív oldalát kell nézni az életnek. Spongya rá. Halogassuk a kínos, kellemetlen szembenézéseket. Keressünk inkább valami tevékenységet, ami elvonja a figyelmünket a fájdalomról. Ami rövid távon enyhülést, feledést kínál. Valami tudatos jelenlétet nem igénylő lelketlen automatizmust. Ami feledteti, hogy nyomorultul érezzük magunkat. És amikor ilyen módon hajszoljuk az élvezeteket, akkor annak szenvedés lesz a vége.
Milyen sok embert látsz így magad körül, a fájdalomkerülés-élvezetkeresés torz görcseibe merevedve. Amint halálra élvezik magukat (ez most szomorú irónia).
Iszákos nagyapák, akik visszahúzódnak a maguk kis zárvány-életébe, ahol minden égitest a pia napkorongja körül kering. Boldogtalan házasságokban vergődő nagynénik, akik nyugtatókkal ütik ki magukat az egykori rózsaszín álmaik romjai között és belekábulnak a sorozatokba. Egykor szép reményű, öregedő aranyifjak, akik vad bulizással és csajozással próbálják palástolni, hogy mennyire keserűek és üresek ott bent. Munkamániás barátok, akik folyton arra panaszkodnak, hogy semmire sincs idejük, és még a luxusnyaralás közben is azon gondolkodnak, hogyan fogják betartani a nyomasztó határidőket, ezért az insta fotón is megjátszák csupán a gondtalan mosolyt.
Mindenki menekül - mindenki kerüli a fájdalmat, mindenki habzsolja az élvezetet. Mindenki takargatja a valódi énjét, mindenki előtérbe tolja a hamis ént - igyekezve, hogy másnak lássák. Mindenki dühös az életre, a világegyetemre. Dühös a másikra: a te halogató-élvezetkereső stratégiád alacsonyabbrendű, mint az enyém (pl. "Legalább én csak iszok, nem drogozok").
És legfőképpen dühös saját magára. Önmagára, akit gyűlöl és visszataszítónak tart. Meg van róla győződve, hogy az ő gondjára nincs megoldás, ő boldogtalanságra van rendeltetve. Hiszi, fertelmes meggyőződéssel, hogy ha valakit tényleg közel engedne magához, akkor az visszariadna és undorodna tőle.
Mert amikor a fájdalmaink elől menekülünk, akkor magunk elől menekülünk. Elhitetjük magunkkal, hogy nagy rosszaság lakozik bennünk. Hitványak vagyunk, és ezért szenvedünk. Ahhoz, hogy ebből a végtelen visszacsatolási hurokból kikerüljünk, változnia kell a szemléletünknek. Ami gyakran csigalassan történik, láthatatlanul. Talán azt hisszük, nem haladunk sehová. Sziszifuszként görgetjük újra és újra a magunk szikláját a hegyre. De a teljes kilátástalanság csak optikai csalódás.
Olyan ez, mint amikor valaki egy nagy sziklát kalapál, és a hatás sokáig láthatatlan: hiába üti teljes erőből, mintha semmire sem menne vele. De aztán éppen amikor már otthagyná a francba, egyszer csak ketté törik a kő. Mintha csak az utolsó ütés törte volna ketté, pedig valójában az összes ütés együttes ereje tette meg. Így van ez az emberi lélek előtt álló akadályokkal is.
És ahhoz, hogy az akadály elháruljon, szükségünk van emberi kapcsolódásokra is. Amik emlékeztetnek minket rá, hogy nem vagyunk egyedül. El kell jutnunk egy olyan közös térbe, ahol végre merünk érezni, merünk hitelesek lenni és megnyílni. Ahol merünk fájni.
Aki mer fájni, az mer élni. És a sivatag, ami élettelennek tűnt, kivirágzik. Valójában soha nem volt halott - mindvégig ott volt benne az élet.
"Ha nem zuhantam volna le, nem tudnék felemelkedni. Ha nem kerültem volna sötétségbe, nem láthattam volna meg a fényt," írja a Midrás.
3 notes · View notes
uveggyapot · 6 months ago
Text
úgy hívott, hogy én vagyok az ő kis esthajnalcsillaga, a legfényegesebben ragyogó csillag az égen ♥️ eszembe jutott erről az egyik kedvenc József Attila versem egy részlete:
Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.
Tumblr media Tumblr media
25K notes · View notes
szaka · 29 days ago
Text
A két unokatestvér, akik egymás mellett hintáztak egy üres játszótéren, nem sokban hasonlítottak egymásra. Gergő magasabb, szikárabb testalkatú, Áron alacsonyabb és zömökebb volt. Gergőt a fegyverek és az autók, Áront inkább a természetjárás és a foci érdekelte. Mivel anyukáik révén éltek rokonságban, így vezetéknevük sem egyezett, a két unokatestvér azonban most mégis együtt hintázott a lemenő nap fényében, a forgalmas budai utcában. Nem beszéltek egymáshoz, mert éppen azon versenyeztek, ki tud először teljesen átfordulni. Senki sem szólt nekik, hogy ez lehetetlen, mert a hintát úgy alkották meg, hogy biztonságos legyen, de ha mondták volna is, az két kiskamasznak nyilvánvalóan érdektelen információ. Gergő törte meg a hinták ritmusos csikorgásának zaját. -Nézd, mindjárt feljön a Hold. Ilyenkor a legnagyobb, amikor még alacsonyan van. Sőt ilyenkor, a legtöbbször sárgás színe van! -Aha, tényleg. - válaszolta Áron és látszólag ezzel véget is ért köztük a kommunikáció, de rövidesen tényleg fetünt az említett égitest a sötétedő égen. A fiúk fürkészni kezdték a Holdat, mely egyszerre természetes és titokzatos látványt nyújtott. -Elárulok neked egy titkot! -kezdte újra Gergő - Ha jobban megnézed, a Hold valójában egy emberi arcot rejt, vannak szemei, van szája, meg füle is, csak mindenki ezt szürke foltoknak látja. De ez tényleg egy arc! Áron hunyorogni kezdett, majd elmosolyodott: -Igazad van, tényleg hasonlít egy arcra, de megmondom neked, hogy csak most látom annak, mikor mondod. Szerintem belemagyarázod. -Azért megtartod ezt a titkot? Még ha nem is hiszel benne? - kérdezte Gergő. -Naná, nem mondom el senkinek, becsszó!
Gyerekkorukban sokszor találkozott a két unokatestvér, lévén közel laktak egymáshoz, de aztán különböző irányokba sodorta őket az élet, nem volt idejük összejárni és szüleik, a nagynénik is meghaltak. Gergőnél egy nap súlyos betegséget diagnosztizáltak, kórházba került és az orvosok nem adtak neki túl sok esélyt a túlélésre. Áron hosszú idő elteltével ismét felkereste és találkozott unokatestvérével. Nem így képzelte a viszontlátást, de az idő kerekét visszaforgatni már nem lehet. Végig futott benne a sok elszalasztott alkalom, a sokszor gyenge kifogások, miért nem köszöntötték egymást. A kórteremben éppen akkor senki nem volt, mikor Áron belépett. Egy doboz desszertet is hozott magával udvariasságból, pedig tudta, az ilyesmit nem igazán engedik elfogyasztani a bent fekvőknek. Nem baj, jó lesz a gyerekeinek, gondolta. -Szia! Hogy vagy? -Voltam már jobban is! - mosolyodott el Gergő, de látszott meggyötört arcán, hogy nagy szenvedéseket él át. -Jó újra látni...sajnálom...sajnálom, ami veled történt. -Nem érdekes, a lényeg, hogy itt vagy! Azzal rövid beszélgetésbe fogtak, elmesélték az életük azon szakaszait, amit csak homályosan ismertek egymásról, végül Áron búcsúzkodni kezdett és elindult kifelé. A következő pillanatban váratlanul visszafordult: -Emlékszel a közös titkunkra? -Hogy mire? - lepődött meg Gergő - Nekünk van közös titkunk? Na kivele, mi az? Fogalmam sincs mire gondolsz! -Hát a Holdra...vagyis, hogy te mondtad még régen, amikor gyerekek voltunk, hogy a Holdnak emberi arca van. Nem emlékszel? -Rémlik valami... - merengett el Gergő - ...de már nem tudom mikor és miért mondatm ezt. Ez olyan gyerekes ábrándozás lehetett! -Lehet. De azért megőriztem ezt a titkot. Még a feleségemnek se árultam el! -Rendes tőled! Igazán jófej vagy!
Egy hónappal később Áront egy rövid telefonüzenetben értesítette Gábor felesége, hogy a férje feladta a küzdelmet és elhunyt. A temetésről később adnak értesítést. -Őszinte részvétem! - tette le a kagylót Áron. Egy könnycsepp gördült le az arcán, bár nem volt igazán közeli a kapcsolatuk. A halál mindig megrendítő. Este volt már, a fekete nyári égbolton ragyogtak a csillagok, de még náluk is fényesebben világított a telihold. Áron ránézett a Holdra és egyszerre megjelent benne Gergő arca, méghozzá az az arc, amit utoljára látott, mikor megörült annak, hogy a közös titkukat megőrizte. Áron sietve a telefonja után nyúlt, meg akarta örökíteni a látványt, de mikor exponált, a képernyőn át csak a Hold bámult vissza rá a szürke foltjaival.
0 notes
versinator · 5 months ago
Text
Ütvén meghajlott
Harangunk szemüvegén múltkor könnyűség Gyapjába széttekinteni vegyem ebédel Lefeküdt grenadin csípte békétlenség
Köszönjük sikátorrá hegyeit házirenddel Tisztánlátással szelt vési kivánságom Tejarcú neszel bokorból cseléddel
Égitestek jobbláb nyűgével felfogom Háztetőket térképen ömöltek libegőn Varázstükörbe égitest zsoltártalan rugom
Fanatizmus szűzfehéren pataktól hörgőn Osztozkod�� eredve kincsedet ószövetség Telnék boldogságra éjenként lihegőn
0 notes
kozbeszedhu · 7 months ago
Link
Április 10-én különleges együttállásban lesz megfigyelhető a Jupiter és a kétnapos holdsarló, egy kézitávcső segítségével pedig szintén látható lesz az Uránusz és az év üstököse, a 12P/Pons-Brooks is
0 notes
partvonal · 9 months ago
Text
✧ Chapter two: Hongjoong
A nap melege kellemetlenül csapta meg Hongjoong-ot ahogy kiért a cohors-ok árnyékos rengetegéből. A délutáni napfény túl erőszakosan ragyogott, bosszantó volt az égitest tökéletesnek mutatkozó, kérkedő jelenléte. Azt kívánta bárcsak szakadna az eső. De hiába is eredt volna el, a tábor felett láthatatlan, félistenek számára érzékelhetetlen búra húzódott, mely, ahogy a római és görög mitológi��ból ismerős szörnyektől, úgy az időjárás viszontagságaitól is megvédte őket. A halál fia csalódott lélegzetet vett, gondolatban megtöltve tüdejét párás, esőillatú levegővel s lassan tovább sétált.
A távolabb kirajzolódó, pavilon alatt szabályosan húzódó, terített asztaloknál már többen helyetfoglaltak. Úgy tűnt mintha az ötödik légió asztalán kívűl mindenki izgatott volna, rajtuk azonban csupán csendes feszültség látszott. Mingi tányérja mellett tízenöt, szalvétából készült, különféle origami madár, dínó és hajó sorakozott, Wooyoung és San egymás mellett, az asztal legvégén ülve egykedvűen beszélgettek, Yeosang a körömágyát piszkálta, Yunho az italát irányította ide-oda a poharában, Jongho pedig a méretes marhasztékét lapátolta a szájába maga elé meredve.
-Merre jártál? - mosolygott rá Mingi, ahogy Hongjoong egy halk köszönés után leült hozzájuk.
-Elmesélek mindent az ebéd után. - intette le az idősebb, mire a másik összeráncolta szemöldökét.
-De ma lidércfény-fogócska van. - tájékoztatta egy kissé zavarodott mosollyal, de Hongjoong-nak nem maradt ideje rosszul érezni magát a baki miatt, a másik tekintete ugyanis élesen feje fölé szegeződött, őt pedig kirázta a hideg.
Szüksége volt egy pillanatra, hogy felfogja miért.
-Ahogy a mocskos kezű barátod is mondja, ma játszunk egy kicsit. Olyan kis butus vagy, unom, hogy nem is kihívás titeket megverni. - suttogta a fejéhez hajolva, elvékonyított hangon, gúnyosan Dorian, megborzolva Hongjoong egyébként is rendezetlen haját. Plútó fiát szégyen áztatta agresszió öntötte el és felpattanva székéből készen állt megütni a fiút, ha az mégegy lépést tesz. A szeme sarkából látta, ahogy Mingi és a légió többi tagja is felemelkedik az asztaltól.
-Ne érj hozzám, baszdmeg! - köpte oda, mire a másik csak tettetett barátságossággal húzta grimaszra ütnivaló arcát.
-Ugyan ugyan, csak gondoltam feltüzellek kicsit a játékra. Unalmas mindig nyerni, bár gondolom nem érzed át. - Nevetett a preator.
-Talán egyenlő feltételekkel kellene játszanunk. - Sziszegte Hongjoong a fogai közt. Fájt, de nem volt mersze a tábort hangosan korrupcióval vádolni.
-Tessék? - kérdezett vissza Dorian, de Hongjoong ekkor már nem figyelt rá. Pontosan tudta, nem úszna meg bűntetőmunka nélkül egy első légiós ellen tett egyetlen rossz lépést sem. Nem akarta megadni neki ezt az örömöt. Hangos pillantással invitálta a csapattársait bosszúba, egy nyertes, innentől becsületről szóló háborúba… játékba. Becsületről szóló játékba, mielőtt holnap elindul meghalni.
•••
Nem indult minden reménytelenül. A lehető legjobb tervet dolgozták ki és bár fájt bevallania, a részben Dorian hatására fellángolt, vérszomjas motivációtól fűtve, mindd sokkal erősebbnek érezték magukat.
A startpisztoly eldördülése után a csapat védelmi része, feltűnésmentesen vette be az ez alkalommal is erdő közepe táján elhelyezett aprócska lidércfényét, Hongjoong és Mingi pedig a többi csapat felkutatására indultak.
A fák levelein átszűrődő játékos sugarak gyermekien pihentek meg a csendben. Úgy tűnt, lépéseik zaja zavarta meg csupán az erdőt, hisz a légió többi tagját jóval maguk mögött hagyták. Látszólag egyedül voltak.
-Ha a második légiót sikerül is kioltani, az egyesek bevehetetlenek. - morgott Hongjoong az orra alatt. - Hihetetlen, hogy ennyire pofátlanul képesek még mindig azt hazudni, hogy az elosztás véletlenszerű.
-Pontosan harminchatodjára sorsolta őket a legjobb helyre az az átkozott kocka. - húzta el a száját Mingi - A negyedik légiónak külön strigula fala van erre. Tőlük láttam.
-Bárcsak összefoghatnánk velük. Négy légió egy ellen, még ha az az Első is… ki tudnánk harcolni egy egészségesebb demokratikus rendszert. -álmodozott az idősebb.
-Szép is volna, ha nem féltené mindenki a saját kis kialakult pozícióját. A negyedik légió mit nyerne azzal, ha kiállna mellettünk? - morogta és mindketten pár másodpercig feszült némaságba burkolóztak.
-Szóval mi is az amit a vacsi után akartál megbeszélni? - puhatolózott a fiú elhajolva egy túl alacsonyra nőtt, kósza ág elől. Piszkosszőke haja sokkal világosabbnak látszott a későnyári napfény játékában.
-Öhm… - próbálta megtalálni a szavakat Hongjoong mire egy másik csapat majdnem tökéletesen irányzott nyila elsuhant az arca mellett, és a mögötte lévő fába szúródott.
Hongjoong szemei felizzottak ahogy az adrenalin szétáradt az ereiben. Ez volt az indok, amiért a vereségek ellenére újra és újra kiálltak társaik ellen. A keserű félelem és édes izgatottság elegye drogként késztette őket többre, újra és újra. Tal��n a génjeik miatt.
Pontosan tudta, Mingi ellenfeleik mögé igyekszik majd kerülni, így ő a nyílzáporral szemben futásnak eredt. Nem sérthették meg, hisz bányászott fémből készültek. Pluto fia egyszerűen eltérítette őket s elérve céljához lesúlytott fényes fekete, bőrrel borított kardjával a lányra. A fegyver a másik íjának csapódott.
Hongjoong megpróbálta kicsavarni a kezéből, de nem járt sikerrel. A fekete fém csillogó hangjával a köves talajra hullott. Utánakapott, de nem érte el. Az íjtest a torkához szorult, a nála alig alacsonyabb lány erősen tartotta. Szemei idegesen keresni kezdték fegyverét a levegőhiány okozta pánikban. Képtelen volt mozdulni.
Érezni kezdte a végtagjai bizsergését, ahogy lassan elhagyta az ereje. Vérének lüktetése egyre hangosabban visszhangzott mindenütt és nem lehetett biztos benne, a lány a szabályokat betartva elengedi-e őt, mielőtt magával ragadná a halál. De ekkor nem merengett ilyesmin, gondolatai foszladozva lebegtek az elméjét elöntő bánatsűrű szűrke ködben.
Majd hirtelen fellélegzett.
Fogalma sem volt, mennyi időre volt szüksége, hogy feltápászkodjon a talajról. Pár pillanat volt csupán, vagy nehéz percek, melyet Mingi egyedül harcolva töltött? A kardjáért nyúlt, miközben próbálta visszafogni kapkodott lélegzeteit.
Mingi minden erejével küzdött két ellenfelével. Fogalma sem volt, a férfialak mikor csatlakozott hozzájuk, de közelebb lépve Matthew személyét ismerte fel benne, a második légió egy kiváló harcosát.
-Darázsfészekbe nyúltunk. - sziszegte. Az istenek azonban mintha ezen a napon mellettük álltak volna. Hirtelen támadásával meglepte annyira a fiút, hogy néhány kardcsapással a földre taszítsa. Méretes sebet ejtett a lábán és domináns kezén, hogy harcképtelenné tegye, majd lélegzetet is alig véve Mingi-ék felé kapta tekinetét.
A fiú gyorsan mozgott s hangtalan, a másik harcmodorával teljesen összeférhetetlenül. Jól látszott, a lány karjain és ruháján kisebb, felületi vágások éktelenkedtek Mingi kiskései nyomán, melyek meggyengítették. Mire Hongjoong a közelükbe ért volna, a fiú teljesen lefegyverezte.
-A védelmetek? Hányan vannak? - kérdezte mogorván lihegve. Bal kezében tartott, birodalmi aranyból alkotott pengéje a lány torkának szegeződött, egy fához szorította vele. Nem a halála volt a cél, ez egy barátságos mérkőzés volt, és ezt mindeketten tudták. Azonban azt is, ha felel a kérdésére, talán néhány kínzóan fájó és nehezen gyógyuló sebbel kevesebbel távozhat.
-Élvezzétek ki, nyomorultak. - válaszolta vicsorogva, mire Mingi megrázva a fejét eltaszította őt.
-Csak oltsuk ki őket. - intézte Hongjoonghoz a rideg szavait, aki bólintott és mindketten sietősen a második légió lidércfényének irányába indultak.
Ahogy hallótávolságon kívűl értek a fiú elnevette magát. Nem hisztérikus nevetés volt, őszinte, ami barátját is mosolygásra késztette.
-Rohadtul kiejtettünk két második légióst! - ünnepelte pacsira emelve hatalmas tenyereit, amit a másik nevetve leütött. - Erre majd iszunk valamit ha a küldetésen leszünk. - tette hozzá halkítva a hangján, mire Hongjoong minden igyekezete ellenére elkomorodott.
-Vagy nem akarsz? - kérdezte olyan ártatlanul, hogy a fiú úgy érezte ott helyben belehal a bűntudatba.
-De, csak… erről akartam beszélni a kaja után. - felelte szinte suttogva. -Nem veled megyek a küldetésre. - jelentette ki olyan határozottan ahogy csak tudta. Nem nézett a legjobb barátjára, mégis tudta, hogy ő mélyen összeráncolt szemöldökkel, a szikrákat szóró, mégis valahogy tiszta gyermekies fekete szemeivel fürkészi őt. Nem tudott szembenézni vele.
-Tudom, hogy még csak gyerekek voltunk, de megesküdtünk, nem? -nevette el magát kínosan. Hongjoong tisztán hallotta a csalódottságot a hangjában.
-Mármint oké, nem én vagyok a legjobb harcos a vidéken, de vedd számításba, hogy…
-De nem erről van szó, csak Yeo…
-Együtt tényleg csapatban tudnánk dolgozni. Nem csak…
-Nem fogunk, mert Yeosang szerint valaki meghal! - kiabálta túl barátját, mire az hitetlenül megrázta a fejét.
-Yeosang nem jósol mióta a táborba érkezett. Azt sem tudjuk biztosra képes-e rá! -kiabálta- Nem tett veled kivételt.
-De tett, mert rohadtul megfenyegettem! - vallotta be vicsorogva. Mielőtt a másik reagálhatott volna, egy mögülük érkező, rájuk lesulytó harci balta megsebezte Hongjoong karját. Annyira belefeledkeztek a vitába, hogy semmit sem hallottak. A támadás szinte a semmiből érkezett. Mingi időben kitért előle, de az öt, pajzsokkal és nehéz fegyverekkel küzdő harcos köréjük gyűlt, teljesen csapdába ejtve őket.
Legalább sikeresen megtaláltuk a második légiót. - futott át Hongjoong agyán, de Mingi nem volt olyan mókás hangulatban hogy hangosan kimondja.
-Wooyoung-gal. - fogta rövidre a magyarázatot, majd az egyik harcos felé iramodott. Az kivédte a támadását, míg egyik társa finoman a buzogányát Hongjoong védelmet nem élvező oldalhasába állította és ő összerogyott a fájdalomtól.
•••
-Mingi is pillanatokon belül feladta utánad és San-ék sem tudták megvédeni a fényeteket.
-Nem érzem jobban magam, ha azt mondod az egész légió egy csőd. - húzta el a száját Hongjoong.
-Én nem gondolom így. Csak azt mondom, hogy nem egyedül veszítettél. - felelte Seonghwa a tőle megszokott kedves hanglejtéssel, miközben újabb öltést ejtett a fiú megtépázott testén - Legközelebb biztosan másképp lesz.
Hongjoong felszisszent. Nem volt elég ereje vitatkozni. Haragos gondolataiba merülve tűrte, hogy barátja ellássa a rajta ejtett sebeket. A vele járó, kínzó fájdalom régi barátként üdvözölte őt. Jelenléte egészen nyugtatóként hatott, de tudta, pár csepp ambrózia isteni gyorsasággal hozza majd helyre.
Az idősebb, fekete hajú fiú csak hallgatag figyelemmel tette amit kellett. Azt, amiben különleges volt, jobb mint bárki más a táborban. Hongjoong-ot néha igazán szomorúvá tette ez. Őszintén büszke volt rá, mégis minden gyengébb pillanatban szenvedett a torkába kúszó gondolattól, hogy bárcsak ő is jó lenne valamiben.
-Szerinted kikkel kellene mennem? - kérdezte végül az idősebb arcát fürkészve. Fekete szemei csillogtak a műtőlámpa erős fényében, olyan nyugalmat árasztott ahogy dolgozott, hogy Hongjoong egy pillanatra elfelejtette milyen bolond is tud lenni.
-Wooyoung, leszámítva a körülményeket is egy jó választás. Mozgékony és eddzett harcos ahogy én ismerem, ráadásul Nemesis fia. - mondta egy pillanatra a szemébe nézve.
-Igen, és olyan önfejű, hogy inkább eltaknyol a cipőfűzőjében, mint hogy más szóljon neki, kösse be. - forgatta a szemét Joong mire a Seonghwa felnevetett.
-Akkor nem leszel egyedül ezzel.
-Óh, fogd be! - Méltatlankodott, mire a másik visszafojtott mosollyal az arcán folytatta.
-Mondhatnék bármit, már úgyis tudod kiket akarsz hívni, nem?
A fiú kelletlenül bólintott.
-Jongho-t és Yunho-t.
Seonghwa arcán pillanatnyi meglepődés látszott, de csupán bólintott és egy hümmögéssel nyugtázta a hallott információt.
-Rossz ötlet?
-Nem, csupán meglepő, hogy nem Mingi-vel mentek. Nagyon pörgött a napokban ezen.
-A jóslat miatt nem tehetem meg. És egyébként is, Yunho Neptunusz fia, és ha tényleg a “Tenger oldozza keresztünk”, mindenképpen helye van a küldetésen. - magyarázta - Jongho pedig nagyon erős és ellenére annak, hogy fiatalabb nálunk, pokoli jó szerkezeteket hoz létre. Megérdemelné, hogy ne a szutyok ötödik légióban szolgáljon.
Seonghwa összeráncolta a szemöldökét.
-Talán meg kellene adnod az esélyt Mingi-nek, hogy saját belátása szerint döntsön. Tudja mivel jár mindez és én úgy gondolom képes felelős döntést hozni.
-Tudom. De nem érdekel. - felelte kimérten. Úgy érezte nem tud megbirkózni, a rajta uralkodó haraggal és fájdalommal. Seonghwa láthatta ezt, mert nem firtatta tovább, rántott egyet a vitorlán és békésebb vizekre hajózott.
•••
A küldetésen való reszvételeknek túl nagy nívója volt, hogy bárki, a halál ígéretének ellenére is visszautasítsa. Talán mindenki úgy vélte, ő győzi majd le a legyőzhetetlent, vagy csak a dicsőség lehetősége megrészegítette őket annyira, hogy vállalják a kockázatot. Az immáron csapat, néhány dollárnyi támogatás és alapanyagok ígéretével sétált ki a szenátori ülésről. Nem igazán tudták, mi lesz velük holnap, mikor a nap fénye felbukik majd a dombok között és tétován mosolyog a világra, de a nyugvó sugarak simogatásában távolinak érződött a reggel illata.
Hongjoong bágyadt nyugalomban sétált a barakkok felé. Gondolatai némán lebegtek felette, nem zavarva meg pillanatnyi békéjét.
-Joong! - hallatszott, mire az említett a mogorva hang irányába kapta tekintetét. Mielőtt megszólalhatott volna, az alak megragadta a grabancát és a mellettük lévő kőfalhoz taszította.
-Mi a fasz! - köpte a szavakat ahogy San feldúlt arcával találta szemben magát. A szemeiben tomboló düh látszott, homlokráncaiban megült a kegyetlenség.
-Miért őt?! Mi volt az agyaddal mikor kitaláltad, hogy azt a két gyereket akarod a halálba vinni?!
-Minden küldetés veszélyes. - nyögte ki válaszképp, de maga is tudta védelme gyenge lábakon áll. Fordított helyzetben, ha Mingi-ről vagy Seonghwa-ról lett volna szó, ő is hasonlóan dühös lett volna.
-Esküdj meg! Esküdj meg, hogy megvéded Wooyoung-ot az életed árán is! - parancsolta, öklét egy pillanatra mégjobban a másik torkához nyomva. Ahogy kiejtette a szavakat, Hongjoong meglátta a haragja mögött bújkáló rettegést.
-Saját akaratából mondott igent. - préselte ki az ironikusan csengő szavakat.
-Tisztában vagyok vele és nem érdekel. Ha arra kerül a sor, te vállalod a felelőséget ezért és te fogsz megdögleni! - vicsorogta. Hongjoong bólintott. Az erősebb fiú lassan, megtörten leeresztette a földre, így újra mély levegőhöz juthatott.
-Esküdj meg a sztüxre!
Parancsa úgy hangzott, mint egy mély, szenvedő könyörgés és Hongjoong nem volt képes ellentmondani többé. Felszegte fejét.
-Esküszöm a sztüxre, hogy megvédem Wooyoungot az életem árán is. - sottogta halkan.
San még egy pillanatra a szemeibe nézett majd hirtelen sarkon fordulva elviharzott. Talán csak a fény csillant meg sötét szemében, vagy egy kósza kétségbeesett könny volt az, a halál fia nem tudta megmondani. Összeszedte széthullott darabjait és folytatta útját a barakkja felé.
0 notes
okologiaigondololatok · 1 year ago
Text
Kicsinységünkről
"A számtalan villódzó naprendszerbe szétporciózott Világmindenség egyik félreeső szegletében volt egyszer egy égitest, amelyen bizonyos okos állatok kitalálták a megismerést. Ez volt a legelbizakodottabb és leghazugabb pillanata a „világtörténelemnek": de éppenséggel nem volt több egy pillanatnál. A természet néhány lélegzetvétele után megdermedt a bolygó, s az okos állatok egytől-egyig elpusztultak. így szólhatna valamely mese, de kitalálója még ezzel a fabulával sem illusztrálhatná kellőképpen, milyen szánalmasnak, árnyékszerűnek és tünékenynek, mennyire céltalannak és nem szükségszerűnek mutatkozik a természet egészén belül az emberi intellektus. Örökkévalóságokon át nem létezett, és semmi sem fog történni, ha ismét szertefoszlik. Ezen intellektusnak ugyanis semmiféle olyan missziója nincs, amely az emberéleten túlmutatna. Teljességgel emberi, s egyedül nemzője és birtokosa tekint rá olyan pátosszal, mintha ő lenne a világ tengelye, amely körül forog. De ha szót tudnánk érteni a szúnyoggal, megtudhatnánk, hogy ez apró rovar ugyanevvel a pátosszal úszik a levegőben, s önmagát véli e világ repülő középpontjának. Semmi sem olyan hitvány és csekély a természetben, hogy a megismerés erejének már egy kicsiny leheletétől ne fúvódnék fel rögtön, mint valami tömlő; s amiképp minden teherhordó bámulókat akar, úgy az emberek közt a legbüszkébb, a filozófus is úgy véli, hogy teleszkopikusan mindenfelől az ő tevékenységére és gondolkodására szegeződik a világegyetem valamennyi szeme."
FRIEDRICH NIETZSCHE: A NEM-MORÁLISAN FÖLFOGOTT IGAZSÁGRÓL ÉS HAZUGSÁGRÓL
0 notes
holvanaholdnapnyugtakor · 2 years ago
Text
Szerintem én a Holdba szerettem bele. Egész egyszerűen, ő nem lehet más. A nevetése, a hangja, a szemei, csakis az égen leggyönyörűbben csillogó égitest lehet. A Hold. Maga a tökély. Nekem a tökély.
Csak a Holdhoz tudom hasonlítani, akit mindig látok. Folyton ott van az égen, mindig tudom, hol keressem. Ez ő nekem. Akit folyton keresek és mindig látom magam előtt.
Üldözöm őt, mint egér a sajtot. Mint az óceán vad hullámai a kavicsokat a tengerparton.
Mint napfény az éjszakát. Mint éjszaka a napfényt.
Mindig körülötte keringenék.
Őt látom az éjszakámban és a nappalomban.
Őt szeretem.
Őt akarom.
0 notes
perfectsadpain · 2 years ago
Text
Megtanulni. Együtt élni. Félni. Elégedni. Kiégni. Haldokolni. Létezni. Megdögölni. Felköhögni. A magányt. Nem akarom azt, aki vagyok. Sem azt aki te. Kétrét vág az utálatod. Hajladozni a többiek fényében. Nem napnak lenni. Holdnak sem betudható égitest vagyok. Forgolódom. Reggelig. Mintha nyomukba is érhetnék. Keress valami hobbit. Tanulj meg boldognak lenni. Ne akarj már annyira kibaszottul meghalni. Semmi vagyok. Már azelőtt tudtam hogy vége lesz. Ahogy elkezdtem volna. Bézs csipke tanga. Rám tör. Ki érti. Most bekebelezhet. Megrághat. Kiköphet. Rossz ízű vagyok. Linzerbe sütött poloska. Mazsolának látszó, csokiba mártott dög. Apró vagyok, képtelen az önálló létre. Jobb helyeken az ilyeneket megölik. 
0 notes
versinator · 9 months ago
Text
Fülelnek mosolyogna
Kamarából fájdalomról szempillantással lecsordul Fonállal bazalthegy zörgetik olthatatlanul Aggodalmaid ládával elfutó anatole Torpanhat reszketegen szirmukat födele Koldust napsütésen alkonyatok lihegőn Fájdító meginognak őszire gyöngyözőn
Döbbenet hátának fölpattant haladó Sírós elbicsakló dagasztják ragadó Palotámnál rengetegen viszonzásul teteme Bokrétát állhatunk sóhajtásba gerjedelme Havasi rajzolom elveszít libegőn Megcsókolnám díszletek csillogású pihegőn
Karácsonyfákká lényegek falvakat pontul Bözödi polca égitest fáklyául Fejez lábadat velője sejtésféle Vesztettem ügyelsz erdőirtással szájszéle Libegőn kikacagták huncutkásan hörgőn Lépcsein begyógyul kugliznak szégyenkezőn
Bajtársi oltárnál ütlegelte fagyoskodó Porond túlvilágból összefüggés fontoskodó Puhulnak boltra csudák neme Galgó ledobod fogózz rögeszme Hasára ércszobor lesujtott csüggedőn Szeressenek vígnak virágillatot révedezőn
Nyomomban pusztulásról barlangjából belefájdul Fekhelye kilendült helyük összerándul Daloltad számítok boldogtalanságra telistele Megülte elkalandozva gyújtottam másfele Éthert csitult vízbenyúló igézőn Vérükből újjáéledő ragaszkodva dübörgőn
Leszakítok vígasztaló vonaglón elmaradó Párnádra mutatóról sortüzes oszladó Krisztusom faggat magasából őkigyelme Sikoltanak gyermekéért imakönyvben balsejtelme Neme pillával tagadsz termőn Ruhákba jobbom ilonka legyezőn
0 notes
verslelek · 3 years ago
Text
csend és nyugalom.
ezzel a két szóval tudom körbe írni jelenlegi helyzetem
a parton ülve.
néha-néha a madarak károgása és éneke is hallatszodik,
vagy éppen
a tóba csobbanó kavicsok hangja,
amit a parton ülő emberek dobálnak.
beszélgetnek.
azt nem értem, hogy pontosan mit,
de a sokszor hangzó nevetések hallatán
szerintem boldogok lehetnek.
körbe tekintek.
a tavacska nap általi csillogásán kívül,
csak a ritkuló nádak tűnnek fel,
amikből az évek során úgy lesz egyre kevesebb,
ahogy a lényemből,
pedig abból egyre többen innának,
kóstolnák azt az ízt,
ami egyre inkább csak keserű,
majd lassan íztelen.
feltámadt a szél, pedig az ég is felhőtlen
tiszta kék,
a nap is tisztán kivehető, csak épp ránézni nem lehet,
vagy ha még is, pár másodperc után úgyse látnék semmit
és akkor végre nem a gondolataim vakítanának el.
mérges kutya ugatás,
valaki épp erre sétálhat, más különben nem lehetne hallani hangjukat,
hiszen csak ők is végzik dolgukat,
mikor éppen aktuális.
nekem is megannyi dolgom lenne,
már csak a motiváció hiányzik hozzá,
hogy végérvényesen is rávegyem magam valamire.
szörnyű kimondani, de még leírni is azt,
hogy lassan már nem lelek örömöt semmiben,
bár mégis, hogy tenném,
ha úgy érzem sokszor a világ terhe nehezedik a vállamra
és nem hagy szabadulni az érzés,
hogy minden egyes lépésemnek ára van,
de nem is kicsi
és éppen ez itt a baj.
ha madár lennék, szárnyra kelhetnék
és elrepülhetnék gondjaim elől,
ha egy icipici hal,
akkor szimplán csak az iszap alá kellene rejtőznöm előlük,
mint ahogy körülöttem ezt megtehetik épp
a tavasz első napján,
pedig tegnap havazott,
ma meg a legóriásibb égitest süt szüntelenül,
mint ahogy anyám szokott hétvégente, mikor kedvet kap hozzá.
finom és ízletes sütemények szoktak lenni.
talán a virág méz édes illatához tudnám hasnlítani,
mit az est harmat leszálta után hajnalban
az ablakba kiülve érezhetünk
a fáradt reggeleken.
az a megannyi csillagos éj,
amiben a tetőn ülve lehet gyönyörködni,
és a nyár utolsó napjaiban hulló társaikkal is simán találkozhatunk.
az a megannyi kín,
amin körbe megy körülöttünk a természet
és persze mi dolgozó emberek is,
hiszen állandóan csak robotolunk
és próbálunk élni,
mert megfeledkeztünk róla, hogy valójában hogyan kell.
a körforgás fent maradt,
mint ahogy az évszakok vátozásában is,
hiszen hiába hervad el a hóvirág,
ha tél végén majd ugyanott kihajt.
hiszen nem múlik el oly könnyen semmi sem,
csak elég könnyen megpihen,
egy kis időre talán,
majd újból életre tud kelni, ha ég a láng,
hiszen ha a hamu még parázslik, elég könnyen lángra tud kapni,
akár egy kis szikra által,
mert a cigaretta is kialszik, ha nem szívják elégge
vagy akár a tűz, ha nem táplálják a lángokat,
de mindig kell egy apró segítség ahhoz,
hogy életben maradj.
lehet valami elég erős ahhoz, hogy a szélvihart is kibírja
és nem dől össze, bármennyire is gyengék a falai,
mert a kitartás eléggé ösztönzi ahhoz,
hogy romok helyett valami éppet lássunk.
2022.márc.01.
23 notes · View notes
cunctatormax · 1 year ago
Text
a fekete lyuk egy nem létező égitest, 3 év múlva megnézem ezt a videót:
youtube
Tumblr media
122 notes · View notes
Text
Neked adom
Neked adom a tündöklő holdat,fénye majd jót, s meleget hozhat. Neked adom a napot, mely szívedből elűzi majd a fagyot. Neked adom a nappalt, hogy egész nap a fejedben járjak. Megkapod az éjszakát is, és kerüljön el most minden bánat. Neked adom a csillagokat, egyenként rakom a zsebembe, törékeny égitest vigyázz ha tartod majd a kezedben. Neked adom az utat, hogy jöhess majd hozzám, s hogy lásd, a lámpások fényét is neked ellopnám. Neked adnám a világ minden kincsét, s a mesebeli tündérek aranytincsét. Oda adok én fűt,fát, és bokrot, virágokból színeset, a legszebb csokrot. Neked adom a szellőt, s dúló vihart,ha Te leszel az aki mellettem kitart. Neked adom most a legbecsesebb kincsemet, a sebzett, de szeretni vágyó szívemet.
2 notes · View notes
nyuszimotor · 2 years ago
Text
Drogriporter fácsé oldaláról -
Csak egy igazán fontos filozófiai kérdés van: mit jelent egy véges, törékeny életet élni egy végtelen, határtalan világegyetemben? - mondja Brian Cox asztrofizikus.
Egész életed értelmét és jelentését azon keresztül lehet lemérni, hogy milyen választ adsz erre a kérdésre. És mondjanak bármit a dogmatikusok és a fundamentalisták: nem csak egy válasz adható erre a kérdésre. A vallások, a filozófiák fontos navigációs eszközt, iránytűt adnak a kezünkbe. De aki világvallásokból vagy filozófiai iskolákból kiollózott egyenválaszt képes csupán adni erre a kérdésre, annak valójában nincs válasza.
Mert mindannyiunknak fel kell tennünk a magunk kérdését - és meg kell küzdeni a saját válaszunkért. És nem csak az a fontos, hogy mit válaszolunk. Hanem az is, hogyan, milyen úton jutunk el a válaszhoz. És aki nem hajlandó kilépni a komfortzónájából, az soha nem találja meg a saját válaszát.
A legtöbb ember persze még a kérdés feltevéséig sem jut el. Mert túlságosan lefoglalják olyan kérdések, amelyeket ő a legfontosabbnak tart. A túlélés kérdései. Mit fogok enni holnap. Kivel párosodhatok. Üres hassal nem lehet filozofálni. De ettől még tény marad: az élet lényege nem a puszta túlélés, és a génjeink továbbadása. Ennél mi emberi lények többre vagyunk hivatottak. Meg kell haladnunk az evolúciós kódunkat.
Volt idő, amikor azt hittük, mi vagyunk a világegyetem központja. Minden égitest a Föld lapos korongja körül kering. Mi, emberek vagyunk a teremtés koronája. Világunk véges és a világ vége közeleg.
Ma már tudjuk, hogy a Föld csak egyike a Nap körül keringő bolygóknak, és a mi napunk csupán egyike annak a 400 milliárd csillagnak, ami a galaxist alkotja. És a mi galaxisunk csak egyike a több billiónyi, sokmilliárd éves galaxisnak.
Ebből a perspektívából úgy tűnhet, törékeny, véges kis porszemek vagyunk egy számunkra időben és térben is felfoghatatlanul hatalmas világegyetemben.
Sokakat ezek a távlatok elborzasztanak. Még belegondolni sem szeretnek. Ezért aztán visszaszaladnának a babonák szoknyája mögé, visszatérnének őseik egyszerű, kerek életéhez. Vagy cinikussá válnak és csak gyönyöröket hajszolnak, hogy ne kelljen szembesülniük létezésük kínzó kérdéseivel.
Hiszen ha csak véges kis porszemek vagyunk, akkor van egyáltalán értelme bárminek?
De ha belegondolunk, valójában ez is csak perspektíva, látásmód kérdése. Bizonyos szempontból a világ végtelensége és határtalansága egyben eltörpíti azokat a problémákat, amelyeket mi olyan óriásinak és megoldhatatlannak gondolunk. Amelyek folyamatos aggodalommal és szorongással töltenek el minket.
Egészen megnyugtató lehet tudni, hogy a mi kis életünk korlátolt és véges. Hogy nem tartasz mindent az ellenőrzésed alatt.
A tény pedig, hogy egy több milliárd éves fejlődés eredményeként, rendkívül különleges környezeti tényezők együttállásának köszönhetően kialakult komplex életformák vagyunk, akik saját tudatukra ébredtek, és képesek reflektálni saját magukra: ez maga a csoda. A világegyetem bennünk ébredt öntudatára és gyönyörködik önmagában. Mi nem elszigetelt porszemek vagyunk - hanem részei ennek a nagy egésznek.
Képesek vagyunk megismerni önmagunkat, jelentést adni - értelmet találni a saját életünknek.
3 notes · View notes
urrepules · 3 years ago
Link
Hátra megy, nem előre!
16 notes · View notes