pirosdelfinek

[pirosdelfinek]

Szécsi Margit: A kivirágzott kéz

Nagy Lászlónak

Ki forgat a ragyogó Űrben? Ki tölti be még a véremet is sugárral? Mi vágott egybe a lényemet villogtató Idővel, száguldó sorsom ostorával, urával?

Én apró almácska, a föld szájai közt lav��rozó, a mohó torkok buzgó elkerülője! aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

S te, aki megérted e muszáj-tánc nagyszerüségét, s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba, mert az én halálom: győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké:    gyere velem táncolni a halálba.

Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől. Aluszom: csontomnak sötét hordák csontja a párna. De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam:    gyere velem táncolni a halálba.

Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe, benövi az áldott bőr azt ami lárva, rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz -    gyere velem táncolni a halálba.

Hörren a bozóti párduc, támadna s nem mer, foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla, körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús -    gyere velem táncolni a halálba.

Beérik minden, érik a vihar is az égen, feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárra, nagy zápor-csöppök mint ezüst ókori pénzek fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város, felhőkarcolók tető-prizmáin hasal a felleg, fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát elragadjam, én, a világ női vagánya, zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm -    gyere velem táncolni a halálba.

Édességet, keserüséget begyűjtött a vérem. Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára. Forgok mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt -    gyere velem táncolni a halálba.

Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség. Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára. Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár -    gyere velem táncolni a halálba.

Nagy éjszakámat én álmodom teli élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva forgunk majd a termékenység csillag-terében -    gyere velem táncolni a halálba.

Irgalmatlan az idő, rideg szelében gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva. De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik -    gyere velem táncolni a halálba.

[pirosdelfinek]

Kassák Lajos: Tél van és kegyetlenül fúj a szél

A halottak nem tartanak velünk közösséget, hiába marasztaljuk őket, égő gyertyát emelnek kezükbe és levándorolnak a fekete alvilágba. Gyász kíséri őket és hideg szelek trombitálnak fölöttük ezüstből hajlított trombitákon. Vannak, akik utánuk fordulnak hulló könnyeikkel s vannak, akik terített asztalhoz ülnek: zsíros húsokat és nehéz borokat isznak fájdalmukban. Aki meghalt, nem hatódik meg könnyeinktől és nem ül le mulatozni velünk az asztalhoz. De mégis, ha meghalok, jó barátaim, ti csak mulatozzatok vidáman. Szegény ember voltam egész életemben, tüskén feküdtem és éhen csavarogtam, ünnepeljétek meg hát távozásom óráját fehérre terített asztal mellett zsíros húsokkal és elringató nehéz borokkal.

[pirosdelfinek]

Szécsi Margit: Virrasztok

Virrasztva a világ izzadó kábel-mennyboltja alatt, s jeges talajba fektetett ólomcső-pusztái felett, mik mint az eszkimó-szántalpak vizelettől és zsírtól gőzlenek: megértettem hogy fogva vagyok.

S oly lobogás járt át, hogy mint élő áramkisütője a létezésnek és a híradásnak: kifeszültem agyamtól talpamig, s rázott a világméretű láz: a föld sóhaja.

Micsoda bűnök, micsoda szenvedélyek lappanghatnak a létben, hogy így tud fájni, hogy annyi látott borzalom után még fáj a rejtett, a kimondatlan, mert az szörnyűbb a teremtésnél, a halálnál, a háboru legújabb korszakánál - - maga az ember készül itt bensőjét kifordítani, magát a világra kiontva kimondani, s formátlan lávájában a vallomásnak bukdácsolnak a fölnevelt fiak, levágott fők, megevett apák, a félig-megemésztett világ, s ki vagyok én hogy élők és holtak vétke és szenvedélye sorsomban büntetődik, sorsomban üdvözül!

S megértettem: hogy szabad vagyok, ha nem is mozdulhatok de választhatok, s vagy fölvállalom e tűzzel s tengerekkel harsogó fájdalom-gömböt, vagy elhajítom úgy hogy csillag-szikrákkal ír a hibátlan égre - s így is elpusztulok.

Mert elhajítja a világ magát, s elhagyja maga-magát, eladja magát s tovább-teremtés helyett fölváltja ereje gyönyörű javát, s nem fiakat: szül ebihalakat, ostoros halvaszületett angyalokat, s az értelem forró muzsikája helyett hallgat hideg zenéket, hol az operett-primadonna zsíros hangja mint az összetekercselt bankjegy csuszkál a rádió-vezetéken - s harsog az írott, irdatlan csönd -

mert csak nem nevezem beszédnek ha néhány betü párzóan összeáll, mert kell sok kicsi szó, kisegítőnek, - ostobaság, unalom, megúnja az ember a dumát, elfekszik hallgatagon, s fekszem, már eszemben is kételkedve, az éjben, világrészek kigyúlnak, visszhangra fülelek, nem igaz hogy nincsen ébren - de! szórakoznak! hideg, kék fényben találgatják az örök ponyva csattanóját: hogy ki a gyilkos!

Hát akkor gyerünk táncolni, ropogjon a rumba, mázoljunk a bor-okádékos asztalokra sárkányfiakat, egymás veritékében, vérében mint a vadak, egymás elől eledve, elidva a levegőt is, sunyítva, hogy ki húzhatná be világméretekben a másikát -

Nem.

Bezárták a világot, de én szabad vagyok. Az eszmélet cellája: szobám. Csontom rácsai a romlást rajtam kívülre zárták. Bezárták a világot, de én szabad vagyok.

Számoljunk mindennel józanul. A fémek fehér istenei fölállnak a hegyekből, szögletesre, szépre, hasznosra kinyújtja testüket az emberi kéz. Ez is volt. És forrnak, teremtődnek ötvözetek, formák, s balzsamával a bitumen a szenvedő utakat bevonja. Afrodíté kilép a folyóból - ez is volt. Gondoljuk meg: óriások jártak közöttünk, nagy kezükből az épületek, a hidak csordái kicammogtak, szájukból a darabos poézis rajongva áradt. Whitman járt itt dübörögve s Apollinaire elegánsan, s meghaltak értünk elegánsan és vérüszkös szájjal, fejükön a hiábavalóság vaskoronájával, mártírok, örökkön-megütött lények égett-szagúan röpültek értünk a mennybe, meghalt értünk a végzet maga, s mi herdáljuk a hősök levegőjét, rettenetes a közöny, ledőlnek be-sem fejezett házak, leállnak ép gépezetek, életrevaló elmék, papír-dokumentációk az érő vetést betakarják, minden jó pillanatnyi jó, feszülünk a holnapi ijedelemtől, borzalmától annak hogy minden lehet, s a készülékek kapcsológombját forgatva keressük: ki a gyilkos, pedig nem ott van, s ugráló, magyarázó csontbörtönömre - néztek rám mint a bolondra - -

lezárták a világot, de én: szabad vagyok. Víziók, csodálatosak, koponyám falára írva, okok s okozatok. Irtózatos szabadság hogy még választhatok: megőrizzem-e az emberi szót?

vagy tengjek mint az állat, mert az megállt az időben, s a szó egy döntő pillanatban torkában megrekedt, s már nem beszélnek, csak a fájdalmas szemek, a használatlan agysejthalmaz már rég halott - lezárták a világot, de én szabad vagyok.

Hogy mit kell cselekedni - merészebb álmaink, ők sem sugallják. A szenvedést: azt, hogy sokan vagyunk, megláthatjuk magunk. Lesz-e üdvösség ebből? Ó, boldog hit: hogy egy Szem értelmetlen kínunkra borongva rátekint! De csak az árva test van, folytatni vagy temetni, fölvállalni a kínt. Én nem lehetek isten - s azok lehettünk volna mind.

[pirosdelfinek]

Dsida Jenő: Lássuk, vajon itt...

Lássuk, vajon itt a habos verejték s jajgatások rettenetes hevében, véres arcú rémületek között is úr-e a szellem?

Megkínozva száz harapófogóval rá tudnék-e még mosolyogni csöndes révedéssel régi görög hegyekre s zengeni ritmust?

Drága múzsa! Hajdani boldog esték! Daphnis és Chloé derüsen patakzó szép szerelme! Árad a tenger, tenger tiszta szelével!

Mindig vágytam délre, mióta élek, úgy kószálni Athos ezüstös ormán és a porló Akropolis kövére hajtani főmet.

Boldog lennék már, de zokogva boldog, bár ha eljutnék rogyadozva, mászva bús betegszobám napos ablakáig. Ez se lehet már.

[pirosdelfinek]

Király László: Az öreg ló

mától kezdve se ekét se szekeret nem húzok hátamon nem törnek villanyelet mától kezdve a szügyemen ezerjófűtől begyógyulnak a sebek mától kezdve egész nap legelhetek és nem lesz mától kezdve semmi csak heverni az árnyékban és enni s ahova most is hoztatok a folyóhoz jövök ha szomjazom nagyon

mért üttök agyon

[pirosdelfinek]

Szkárosi Endre: Egy régi nap

(töredékek)

A nap sütött. Azon a reggelen. Arcul is ütött: nincs már időm. Zokni a mosdóban, a víz lefolyt. Hullák hullám nélkül. A teremtés az ítélettel véget ér. Az ember lerogy. Azon a reggelen. Napsütés, gongütés. Majd csak lesz valahogy.

* Szokás szerint nem egyedül. Bár az is szokás, hogy az ember menekül. Ide-oda-vissza. És mi a nem-szokás? A maradás? De itt, vagy ott? Se ott-lét, se menekvés. Ez se-megoldás.

* Válasz, kérdés nélkül. Kérdés, válasz nélkül. Válasz válasz, kérdés kérdés, nélkül.

* A kor hangja más, elaggott a muzsikás. Darálni kell, meddőhányni, minduntalan elbokázni. Lettem volna véres mester, roggyadt térddel, inasan, mosta volna lábom bárki, rothadás fája, telente vágd ki.

[pirosdelfinek]

Kassák Lajos: Nyugtalanság tükörképe

Álmomban röpülni tudtam sasnak papagájnak denevérnek képzeltem magam. Pehelysúllyal sose látott tájakon szálldostam fénytelen és árnytalan tájakon ahonnan a mélység fojtó lehellete elillant tájakon ahol a te sóhajaidat láttam aláharmatozni a magasból megint másutt a csend ólomszürke összemosódott énekét hallottam hangját annak a zongoraverklinek amit szülővárosom utcáin tologattam szomorúsággal terhes gyerekkoromban olyan tájakon amiket semmivé változtatott a háború kristálylapok törmelékéből összeállt tájakon amiket a gyűlölet és félelem sebeztek meg.

[pirosdelfinek]

Szabó Magda: A fény lécei közt

Hintáját a holdhoz kötötte, belendült az alvó szobába. Ahogy megláttam, visszaléptem, ő jött felém, én egyre hátra. A fény lécében elbukott, térdre esett. Minden sarokhoz lehajolt, valamit keresett.

Minden sarokhoz lehajolt. Én mentem hátra, egyre hátra, itt hagyta egyszer, erre volt, minden sarokhoz lehajolt, csak surrant, surrant a homályba.

Sehol se volt. Semmi se volt. A fény lécében elbotolt.

Sirni kezdett, mint a madár, ha valami torkához ér. Sikoltva takartam az arcom: megvakulok, olyan fehér. Csak bolygott, bolygott, hátra-vissza. Sikoltoztam a rémülettől. Hajnal jött, fényével felitta.

Azóta itt jár minden éjjel, s minden sarokhoz lehajol. Leng-leng a szobában fehéren, hátha meglelné valahol. Letérdel minden zug elé. Két nagy szeme ragyog. Ragyog.

Ha megtalálja: elviszi. Ha megtalálja, meghalok.

[pirosdelfinek]

Szabó Lőrinc: A szem örömei

Szerettem a szép, sima köveket, nyulak szőrét, a selymes füveket, jó agyagot, fűzgaly fehér husát, melyről úgy lejön a bőr, katicák piros hátát, fekete pettyeit, elnézni, a halak hogy kergetik egymást a vízben, hogy játszik a nap az Ipoly tükrén s a tükre alatt, fecskefű vérét, kutyatej tejét, nagy napraforgók oroszlánfejét, a zizegő szalmavirágokat, a szomorú és szelíd lányokat, aranyzöld gyíkok lüktető hasát, gőz fátylait, felhők habtorlaszát, a lepkéket, s nagyon a pókokat s csöves vagy napernyős hálóikat, s legjobban azokat a perceket, amikor nem tudtam, hogy mit teszek.

[pirosdelfinek]

Térey János: Kerti ünnepély

Most mind itt vagyunk megint. Szelíd szavakba öltöztünk és elindulunk karcsú mosolyból öntött vértben egymás felé.

Itt vagyunk megint, a kastélypark minket álmodik és a délután mákonyos nyáríze dereng ajkunk között…

Itt vagyunk mind és megcsuklik a fény egy díva arcán és becézve reszket a hervadt koboldokén…

Viaszba mártok minden arcot. Ajkak gőgjét, bíbor íveket, nehéz pillákat és évődő szemeket, a pírt, s a pír alatt a ráncokat. És viaszba mártom a fakó arcokat.

Viaszba merevül minden, a fák tompa kérge, szétszórt levelek az ösvényeken, a korsók, és a kortyok íze, viaszba fúl a kert és minden arc, és idézni őket érdesebb időkben majd édes lesz, tudom.

Úrnő, vezess e furcsa bálon át, kövessük hű koboldjaink nyomát, Úrnő, mit álmodtunk, viaszba fagy… Viaszba fúltan is csodám maradj!

…Mert későre jár és a kertajtón ha kiléptünk, lakat kattan és alkony úszik a kertre, A fák közt reszket az este s vissza az ajtón már sose lépünk.

[pirosdelfinek]

Jónás Tamás: Megérett

Tudjuk, hogy voltunk már szebbek, és hogy máris ránk tetoválta az idő, mennyivel tartozunk a szerelemnek - nem vagyunk hajlandók tanulni semmiből. Nem zabolázható illatok vagy almok vissza-visszarántanak az ifjúságba, ahol már fiatalabbak tanulják a táncot, melyen járva törött el mindkettőnk lába. Tűzijátékokat és nyarakat csak távolból, tűzfalak mögül sejtünk és hallgatunk. De hajnalban megáll az idő és ránk gondol, és azt suttogja, minket soha meg nem unt. Szégyenlősen öleljük már egymást, másoktól tanultunk ölelni, azért. Ahogy darázsfészek hangolja a padlást, recsegünk-ropogunk egymás hajlamaiért.

[pirosdelfinek]

Bari Károly: Hóesés

Nem halok meg, csak elhagylak, elmegyek a föld alá, a kibontott mélységbe alászállok árnyéktalan szárnyakkal, sóval töltöd meg szemeidet, kiáltozol utánam, de én nem nézek vissza már soha többé, és nem jövök vissza, itt hagyom neked a derengések táborhelyeit, az ég fátyol-álcáit mind, a szolgálatba lépő sugarakat, amelyek rugdosva ébresztik a moccanatlan függelemsértőket: az őrposztjaikon alvó harmatcseppeket, lélegzeteddel érintgeted a homály szövedékét, a pillákkal övezett virradatot, én földmélyi ösvényt követek, elvéthetetlen irányt a gyökerek neszezésével körülhímzett megnevezhetetlenhez, daru-öltéses magasságot visel az idő, bámulja az engem kereső tengert, ahogy megkékült ujjakkal átkutatja a parti kőcsomókat, kelsz, öltözöl, botorkálsz a konyhába kávét főzni, megpróbálod magaddal elhitetni, hogy nem változott meg semmi, hogy a futótűzként terjedő hajnal ugyanolyan, mint régen, hogy ugyanolyan a vastag szalmakötéllel nyakig gúzsolt rózsafa, a szirmok csigalépcsőin keresztbefekvő köd, pedig a hajnali kert ezután más lesz, és tétovábbak lesznek lépteid az utcán, és hangosabban zizegnek rád a színváltó reklámok, a fakó rejtekből nyomtalanul eltünedeznek majd a kincseid: a kacagások karikába hajlított húrjai és őrizgeti emlékeit az egymás mellett megöregedett szerelmesek tekintetének, beszélsz, de nem lesznek jelen szavaid, virágok bandái tanyáznak mindenütt: csokrok, koszorúk, bizonyságok futnak a világ felé, ahogy a keselyűk futnak szökdécselve a dög felé, tanúságjelek a rohamozó felhők is, s a vérbosszú cipőt húzó falevelek, magukramaradt mezők, elszáradt füvek hallgatása érkezik értem, vakondok sorfala előtt kell elhaladnom, szárnyaimat rögek közt vonszolva, fejükön zúzmara-kosarat tartó téli bogáncsok várnak, összenéznek, megremegnek, egy angyal áll a hóesésben, ruhája elredőzött hamu, a sűrű zuhogás fehér rácsozatként körbe keríti, rázárul, szelíd és kérlelhetetlen, mint egy vasketrec.

[pirosdelfinek]

Jékely Zoltán: Sóhajtás

Meghalok és sosem voltál enyém! Megfoghatatlan vagy, mint az idő, melynek síkos húsába még sosem akaszthattam belé meleg kezem, és illanó vagy, mint az esti fény, mely eltűnik az erdők peremén. Meghalok és sosem voltál enyém.

[pirosdelfinek]

Jónás Tamás: Dal azoknak, akik elhagytak

Akik hűségből hallgatnak, nincsenek. Nekik nem hallgatok el most egy éneket. Akik mást ölelnek, és nem hagyják, hogy lehunyt szemük mögött én oszlassam, sűrítsem a szerelmes ködöt. Áldottak legyenek ők, hűséges szeretők.

Akik titkolják, hogy volt idő, amikor a sorsunk közössé rohadt. Erős ölelésünk, mint a tavaszi temető, szagokat hozott és gyenge illatokat. Akik legbelsőbb szobájuk falán őrzik a képem, s őriznek, bár tudják, megtartani szégyen.

Akik nem ígértek semmit, kevesebbet kértek. Közös vagyonunk nincs, két különböző emlék. Figyelmesen léptünk, nekivágtunk az égnek. Megmutatták a szeretet legutolsó csendjét. Eltűnik lassan arcuk, történetük is el. Maradok én, a nyertes, ki nekik énekel.

[pirosdelfinek]

Takács Zsuzsa: Késleltetés

Közel a férfiakhoz és közel a nőkhöz. Az öregekhez és a gyerekekhez. Közel a hirtelen föltámadó vágyhoz, mely egyformán végződik: félreértéssel és meghatottsággal. Mindezt köszönöm. A pompás vágtató hajat az utcafordulóban, a hajszál karcsúságot, amitől eláll a lélegzetem. A vadon-nőtt virág-gazt. A túlhevült festmény-arcokat egy filmben. A sűrű ködben a távoli, lakodalmas ház kis ablakainak lüktető, sejtelmes fényét. De nem erről a közelségről beszélek.

[pirosdelfinek]

Takács Zsuzsa: Szív fölött medália

Hogy nem látlak többé, jól van így, nem fátyolozza a távolságot közeled, messze van minden és hideg. Egyszer majd nevedre a számat elhúzom, egyszer majd csuklómmal az ablakot betöröm, s a tárgyak üres szeme szánalommal megtelik.

Hogy nem látlak többé, jól van így.

[pirosdelfinek]

Szabó Lőrinc: Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem, mint tenger ömölsz el érzékeimen, mint tenger ömöllek én is körűl, aztán part s tenger összevegyűl,

s együtt, egymás partján heverünk; – vagy nyári réten ringat gyönyörünk, s mi vagyunk a virág, az illat, a nap s a lepkék bennünk párzanak; –

vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen, azok is oly tengerszerüen lüktetnek és hullámzanak, egymáson átáramlanak; –

vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok, húnyt szemmel apadok, áradok, és ahogy a csókodba veszek, a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám, de összevissza dadog a szám, hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz, s szikrát vet a test és fellobban a perc –

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? – Villámok vad deltája szakad lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény, érzékeink káprázó tengerén.