bluebutterfly-eff

[bluebutterfly-eff]

Nőnap. Virágok. Csoki.

A napom fénypontja mégis valami teljesen más lett. Éjjel sokat nem aludtam, Levi nem igazán hagyott, illetve kis megfázás is közbeszólt. Hajnalba többször is ébren voltam, reggel 4-kor keltünk, visszaaludtunk, keltünk fél6-kor, visszaaludtunk, aztán keltünk fel8-kor. Rohadt álmos voltam, de Levi éber volt, nem volt mit tenni, nekiláttunk a napnak. Alig láttam ki a fejemből. Szóltam a Petinek hogy egy fél órát még visszaaludnék, addig babázzon, ez volt olyan 10 körül. Biztos szarul nézhettem ki mert rámnézett, mondta hogy oké, fogta a gyereket és kimentek. Teljesen izgatott voltam, 30 perc alvás, dejó. Igaz hogy 10 perc mire elalszok (legalább) de akkor is. 🥰

Kimentek, én pedig lepihentem. Fél 1 körül ébredtem, mellettem Levi is épp ébredezett, Peti is ott volt. Aludtam több mint 2 órát, nyugalomba, nem sírt mellettem a gyerek, semmi. Peti hamar elaltatta, mikor kivitte és utána elment nekem boltba venni a megfázásra egy kis cukorkát. És persze virágot nőnapra. 🥰

Életem legjobb nőnapja volt. Apa hagyott pihenni, és még csokit, virágot is kaptam. 😍🥰🌹🤍

[bluebutterfly-eff]

Hihetetlen mennyi érzelemre képes az ember egyszerre; izgatottan várni valamit, s közben félni is ugyan ettől.

Vágyni és várni arra, hogy birtokba vegyünk valamit, s közben félni, hogy mit vonz magával. Várni arra, hogy a kezedbe foghassd a gyermeket, akit eddig a szíved alatt hordoztál, s közben rettegni, hogy képes leszel-e a lehető legtöbbet a lehető legjobb úton-módon megadni neki.

Vágyni arra, hogy elkezdhesd életed párjával, és a kisfiaddal az új, ismeretlen, változásokkal teli életet, és közben félni attól, hogy valamit nem jól csinálsz, hogy valamit elrontasz, hogy valami elmúlik, tönkremegy.

Tényleg hihetetlen, hogy vágyakozol valamire, sovárogsz, hogy a tiéd legyen, hogy mihamarabb menjen az idő, hogy már ott légy, ahol lenni akarsz, azokkal akikkel lenni akarsz. Mindeközben pedig ott motoszkál az a gondolat, hogy mi lesz, ha nem lesz jó, mi fog történni, ha nem fogsz tudni megfelelően teljesíteni, mi lesz ha bepánikolsz... egyszerűen félsz, és rettegsz közbe, hogy hogyan fogod véghezvinni, azt ami kell, illetve, hogy hogyan fogsz teljesíteni.

[bluebutterfly-eff]

Nos. Az előző bejegyzés nem tudom pontosan mikor keletkezhetett, mindenesetre elévültnek tekinthető.

Nem bántam meg, hogy felmondtam az előző munkahelyemnek, nem bántam meg hogy Körmendre jöttem, annak ellenére hogy tényleg kibaszott nehéz volt, és a mai napig kibaszott nehéz.

Az én love story-m:

Elvégre, basszus, találkoztam életem szerelmével gyeremeke(i)m apjával. Igen, jól olvasod, ha olvasod.

Nem bántam meg, hogy elmentem arra a karácsonyi bulira, pedig tudom, hogy nem akartam. Nem bántam meg hogy otthagytam a nagyfőnöt, mikor egy asztalnál beszélgettünk, hogy elmenjek sörért, és nem bántam meg, hogy ott belebotlottam az ittas köcsögbe, aki még a nevemet se tudta, és simán le Annázott.

Nem bántam meg hogy bemutatkoztam neki hogy Évi vagyok, és azt sem bántam meg hogy beszélgetésbe elegyedtünk.

Nem bántam meg, hogy táncoltam vele, bár már elsőre is wierd volt, mert amint nekiálltunk táncolni kikaptunk valami összebújós szerelmes számot, ami (sajnos) nem emlékszem mi volt.

Azt tudom, hogy már akkor is megbántam, hogy nem táncoltunk többet mert azt hittük nem ismerjük a soron következő zenét. Azt is megbántam, hogy ezt követően eltünt, én meg kimentem apuékkal cigizni. És csak azt vettem észre hogy elmegy. Haza. Hazasétál, valamelyik haverjával. És el se köszönt, pedig megöleltem volna, mert hát tök cuki volt (😍).

Azt viszont újra csak nem bántam meg hogy még az éjszaka folyamán bejelöltem Facebook-on, és integettem neki (👋), igen az ittas beszélgetés kezdeményezés nem volt a legötletesebb, de végülis mindegy mert csak másnap délután jött rá válasz.

Aztán válaszra köszönés, kérdések, válaszok, aztán beszélgetés, kíváncsiság, szimpátia, (ki a fasz gondolta volna akkor hogy jövő lesz belőle)...

Munkahelyen akkor még váltó műszakban voltunk, így csak néha sikerült megbeszélni hogy akkor reggel találkozunk. Vagyis megbeszélni sikerült, de vagy lustaság, vagy félelem, vagy gáznak érezte volna, de első 2 alkalommal nem jött össze. Harmadszorra már igen. Beszélgettünk, csak pár szót. Elszívtunk egy cigit, aztán bementünk. Ott arcra puszi és joéjt meg jó munkát és elköszöntünk. Olyan mintha sok idő telt volna el, meg így leírva is, de igazából nem. A bulika december 14-én volt, azt követően voltak a beszélgetések.

A negyedik találkozás már csókkal végződött, zavartan, mint az ovisok. Jujj, de vicces volt. Tényleg.

Aztán láss csodát, karácsony.

Nincs munka. Most mi lesz?

Megbeszéltük, hogy akkor 25-én eljövök hozzá. (Kicsit azért féltem, friss jogsisként kevés tapasztalattal beleültem a kocsiba (jó nyilván munkába is így jöttem) és jöttem.

Így is lett. Filmbeli pillanat volt. Útközben jöttek a csúnya felhők, elindultam esett, szép naplemente, rózsaszín égbolt (ezáltal tényleg rózsaszínben láttam a világot) útközben hatalmas szivárvány, a mai napig bánom, hogy nem húzódtam le és nem fényképeztem le.

Aztán ideértem, leparkoltam. Elmentünk sörözni, beszélgetni. Természetesen nála töltöttem az éjszakát másnap pedig hazamentem.

Így kezdődött. Aztán a beszélgetések, újabb találkozások. Kapcsolat, szerelem, kötődés.

Megbeszéltük, hogy mindketten akarunk gyereket, hogy egymással el tudjuk képzelni az életet. Egymásba szerettünk.

Aztán márciusban kiderült, hogy gyermeket várok, megbeszéltük mi legyen, hogy legyen, ő hogy szeretné, én mit szeretnék.. Beköltöztem hozzá, júniusban összeházasodtunk 😊. Épp lakásvásárlásban vagyunk.

Néha vitatkozunk, de ki nem? Néha egymás idegeire megyünk, de nem fekszünk le puszi meg ölelés nélkül. Szeretjük egymást. Ugyan úgy, mint az elején.

Biztos sokan nem hisznek benne hogy sikerülhet (nekünk?!) Hogy ez tényleg igazi, hogy jó lesz, de nem számít. Mi tudjuk, hogy ez így tökéletes lesz. És élvezzük minden pillanatát.

Jelenleg 27 hetes terhes vagyok, minden rendben van Levike jól van, én is.

Nos, ez volt az én love story-m.

Eff~

[bluebutterfly-eff]

Miért érzem mégis azt, hogy rossz döntést hoztam? Miért érzem azt, hogy ez nem az, ahova tartoznom kell, hogy utálom az egészet..?

Utáltam a régi munkahelyemet és örültem, hogy eljöttem. Örültem, hogy találtam egy olyan helyet, ahol most vagyok. De akkor mégis mi ez a furcsa érzés, miért érzem azt hogy rossz döntést hoztam? Kivételesen tényleg minden teljesen rendben van az életemben, megvan mindenem, amit szerettem volna. Boldog vagyok. De valahogy még sem érzem azt az igazi boldogságot. Nem nyíltam még meg teljesen, nem tudok őszintén örülni, annak amit elértem, pedig tényleg elértem valamit. Tényleg sokkal jobb, mint az előző hely...

Miért?

[bluebutterfly-eff]

Goodbye 2019,

Hello 2020 !🥂

Kicsit késve, de törve nem, nézzünk egy gyors összefoglalót. Mert kell, mert miért ne?!

Összességében így visszagondolva nem volt annyira veszedelmes az a drága 2o19, de szerencsére vége, és itt vagyunk 2o2o-ban, végre két O betűt írhatok a nulla helyett. 😍 Hellyeah.

Viccet félretéve, amilyen döcögősen indult az év olyan döcögős lett a befejezése is. Talán van valami igazság ebben az "ahogy indul az év olyan lesz" mondásban.

Lényegében sok kiemelni való nincs, mert volt egy csomó jó program, voltunk egy csomó szép helyen. Az év végére még a kis csapatot is össze lehetett hozni, ennek nagyon örültem.

Valamikor nyáron pedig úgy éreztem, hogy nem volt olyan eseménydús év, mint a 2o18-as, de így a végére rájöttem, hogy tulajdonképp felülmúlta. Bízom benne, a jelenlegi még jobb lesz. 😊

Egy kis összefoglaló videó, csak a megszokás kedvéért. Köszi mindenkinek aki szebbé tette az évet.

Így hát, boldog új évet kívánok mindenkinek! 😘😊🌹

[bluebutterfly-eff]

Mindig úgy tekintettem az életemre, mint egy könyvre. Egy könyvre, melynek a szerzője én vagyok és cselekedeteim, tetteim szerint alakul; csendben, lassan a saját tempómban írom. Minden nagyobb akadály egy újabb fejezetet nyit meg, akár sikerül átugrani, akár nem. Ok okozati alapon tevődik össze, és hát majd egyszer elérek a végső fejezethez, a történetnek vagy vége lesz vagy megszakad és nem lesz "igazi befejezése", de a mondat végén pont lesz.

Azok után, hogy most munkahelyet váltottam, otthagytam megannyi ismerőst barátot, egy új helyen kezdek, mondhatni az ismeretlenben, egy új fejezet kezdődött.

Először arra számítottam, hogy csak úgy folytatódik tovább, mindenféle megrökönyödés nélkül, mint ahogy az eddig is történt. És persze, bizonyos részeken folytatódik, de hiába indult új fejezet, gondolataiban leragadtam az előzönél és várnám a happy end-et. Várnám annak az egy részének a folytatását, ami annyira érdekelt. De nem lesz folytatás. S miközben tovább íródik a történet, én még mindig ott tartok. Azt gondoltam könnyebb lesz, hogy az új hely miatt elfelejtem, de nem így történt. Ott egy rész, ami érzelemdús volt csak úgy hirtelen megszakadt.

Mondhatni, ha nem az én könyvem lenne, csak egy polcról levett olvasmány, akkor most leraknám. Belehelyezném a könyvjelzőt, hogy tudjam hol tartok, de nem olvasmán tovább. Enélkül a szál nélkül már teljesen más olvasmánnyá változik. Nem érdekelne a befejezés sem.

Viszont, ezt nem tehetem meg.

Igyhát, írom tovább, miközben gondolataiban százszor visszajátszom a megtörtént eseményeket. Remélve, hogy még visszaköszön a jövőben.

[bluebutterfly-eff]

Ady Endre - Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben,

Csókban tapadva, átkosan

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,

Halálosan, tudatosan

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben

Legyek majd csontváz, víg halott.

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

[bluebutterfly-eff]

Most minden olyan gyorsan történt.

Sikeres volt az új állásinterjúm, elfogadt az állást. Felmondtam a régi minkahelyemen, megvettem az autóm, milliónyi papirmunka volt. Minden.

Ledolgoztam a felmondási időt. Elbúcsúztam a barátaimtól, felkészültem testileg lelkileg az új munkahelyre.

Hétfőn kezdtem: új város, új környezet, új emberek.

Most minden új. Még nincs napi rutin, most minden változik, percenként, másodpercenként.

[bluebutterfly-eff]

Az ember és a környezete folyamatosan változik, napról napra olyan változásokat élünk meg, amiket nem is igazán veszünk észre. Változik a napi rutinunk, a kedvünk, a baráti társaságunk. Változnak a tettek, a szavak, minden. Ám, ha már egy folytonosságba vagyunk nem vesszük észre. Nem vesszük észre csak tudjuk , hogy felkeltünk, ittunk egy kávét, elszivtunk egy cigit, vagy reggeliztünk. Tudjuk, hogy elmentünk dolgozni, hogy miképp jutottunk oda, hogy hánykor hol voltunk pontosan, mert már megszoktuk.

Viszont ez most nem ez a változás, most hirtelen történt minden, most minden új, és most olyan változások követik egymást, amikkel eddig nem kellett számolni.

[bluebutterfly-eff]

Időnként lehetőségünk nyílik arra, hogy megváltoztassuk az életünket, a sorsunkat. A változás persze nem könnyű, lemondásokkal, búcsúval jár. El kell hagynunk megszokott környezetünket, azokat az embereket, barátokat, akik éveken keresztül velünk, mellettünk voltak. Át kell gondolni, hogy mi a jobb, mi a rosszabb, hogy úgy cselekedjünk, hogy számunkra kedvezőbb jövőképet alakítsunk ki.

Ez sosem könnyű. Sosem könnyű elengedni. Nem könnyű belerohanni az ismeretlenbe. Kifejezetten nehéz elengedni, legyen az jó vagy rossz, amit elengedünk. Mert persze mindennek van jó és rossz oldala is.

Viszont átgondolva a helyzetet, rájövünk, hiába félünk elengedni, igazán attól félünk, hogy amit elengedünk, az teljesen elmúlik. Hogy azok az emberek, akiket hátrahagyunk, többé nem lesznek részesei életünk apró pillanatainak. Nem lesznek velünk örömünkben-bánatunkban.

Ez a legnehezebb, mikor tudod, vagy csak sejted, hogy azzal, hogy elmész, azzal minden megváltozik. Hogy akikkel napi szinten beszéltél azokkal többé nem fogsz beszélni. Mert szép lassan el fog halványulni az emléked.

Ellenben, ha lehetőséged adódik, akkor azt meg kell ragadnod. Búcsút kell intened barátaidnak, ismerőseidnek és tovább kell menned, elvégre egyszer mindennek vége lesz. És az élet megy tovább, megismerkedsz új és új emberekkel, barátságokat kötsz..

És majd egy szép napon könnyes szemekkel fogsz visszaemlékezni, mindarra amit elértél, mindenkire, aki valaha szerepet játszott életed alakulása során.

Minden emlék megszépül az idő előrehaladtával és mosolyogva gondolsz vissza a múltra.

Ám, most még nehéz, most még fájdalmas.

[bluebutterfly-eff]

Röhejes, bazdmeg.

Elérik, hogy az ember megutálja, azt amit csinál. Azt, amit egykoron szeretettel csinált. Azt, amibe a kihivást látta. Ráadásul nem is az a legnagyobb probléma, hogy magát a munkát utálja meg, hanem a munkahelyi körülményeket. Azt a sok hülyességet, amit nem is maga a munkavégzés vonz magával, mert azzal nincs semmi probléma. Hanem azok a hülyedégek, amiknek soha semmi köze nem volt a munkához, a dresskód. Ki az istent érdekel, hogy mit veselek magamon, ha az alap követelményeket betartva a megfelelő módon végzem a napi 8órát kitevő tevékenységem?! Kit érdekel, hogy milyen időközönként megyek ki szünetre, ha elvégzem az aznapra kiszabott feladatot? Jó, persze, ha zavar, vond meg az elpocsékolt időm. Kit zavar, ha a munkavégzés alatt kommunikálok a munkatársaimmal, akikkel már megjegyezném, évek óta napi 8 órát töltök?!

Véleményem? 👇

[bluebutterfly-eff]

'The world was on fire and no one could save me but you

It's strange what desire will make foolish people do

I'd never dreamed that I'd meet somebody like you

And I'd never dreamed that I'd lose somebody like you

No, I don't want to fall in love...

With you.'

[bluebutterfly-eff]

Elfelejtettünk élni

Mert belekerültünk egy őrült mókuskerékbe, és csak megyünk előre meg előre, akár másokon át, ha kell, a lényeg, hogy minnél előbbre legyünk. De miért is? Félrelökünk mindenkit, hogy elérjük a céljainkat. Amiket egyre meredekebb célok követnek, de tényleg, miért?

Miért nem állunk meg egy percre, hogy vegyünk egy mély levegőt, hogy átgondoljuk, hogy lesz-e értelme annak, amit teszünk? Hogy megnézzük a pusztulást magunk körül? Hogy lássuk a kedves gesztusokat, amiket kapunk..?

Elfelejtettünk élni.

Nem élvezzük azt, amit csinálunk. Már csak a megszokás hajt minket előre. Elvégre is miért csináljam máshogy, ha eddig így csináltam és az jó volt? Jogos. Miért?

Mert lehet, hogy lehetne könnyebben, egyszerűbben, azért.

Elfelejtettünk élni.

Könnyesre sírt szemmel nagyokat nevetni, vicceket mesélni. Egymás szemébe nézni, látni azt a lelket -nem embert- aki veled szemben némán az arcodba tekint. Elfelejtettünk a mában élni, szégyentelenül megtenni mindent, ami az eszünkbe jut. Megölelni a másikat, vagy csak rámosolyogni.

Zombiként haladunk el egymás mellett. Kerüljük azokat a furcsán elkapott összenézéseket, a pillantásokat, melyekkel többet mondunk mint akármelyik szóval. De miért? Mert mókuskerék, menjünk, nyomjuk. Nincs megállás.

Már pedig van! Állj meg! Húnyd le a szemed, vegyél egy nagy levegőt, gondolkodj, hogy mit szeretnél tenni, ott abban a pillanatban amiben épp vagy. Látni fogod, hidd el. És megteheted! Akármit megtehetsz, amit szeretnél.

[bluebutterfly-eff]

Eljöttem mindenféle védekezésre alkalmas tárgy nélkül: - esernyő, kapucnis felső-, pedig délutánra mondják a zivatarokat.

De valahogy ez után a hét után nem is bánom, ha elázom. Sőt, inkább vágyom rá, hogy miközben lépteimmel szelem át a macskaköves utat, csurogjon végig az arcomon a hideg esőcsepp. Vágyom a borzongásra, amit a meleg bőrömhöz érintkező, hideg esőcsepp vált ki.

Vágyom rá, hogy elmossa az elmúlt napok történéseit. Az érzéseket, a kimondott, és a kimondatlan szavakat, a meggondololt és meggondolatlan tetteket, azokat a gondolatokat amik úgy ragadtak meg bennem, mint a beporzást végző méh hátsó lábainak tollszerű sörétein a virágpor.

[bluebutterfly-eff]

I knew from the moment that I met you...

'I knew from the moment that I met you,

This wasn't right

But I couldn't leave you

'Cause you treated me so damn right

There was nothing wrong with you

The truth is you're a damn good guy

But I knew from the moment that I met you,

This wasn't right..'

[bluebutterfly-eff]

'It’s time to use my colors

Perhaps i was blind

Blind in my heart

Can’t see your side

And now i round for myself for the tots

Of the dots inside my head

You said you cramped to be afraid

Who knows

The real me,

The real love

The real deal'

[bluebutterfly-eff]

Régen úgy jellemeztem a találkozásunkat, hogy olyan vagy mint egy hurrikán. A semmiből jössz, felkavarod az életem majd tovább állsz. Ami azt illeti ez a mai napig igaz, valóban így van. De régen zavart, megzavart, felkavart. Viszont most szükségem volt erre. Szükségem volt rá, hogy kizökkents. Hogy megfeledkezzek a szokásos mókuskerékről. Mert veled mindig visszamegyek a múltba. Mindig újra és újra annak a tizenéves lánynak érzem magam. É már úgy hiányzott. Ha veled vagyok, mindig megszünik létezni a külvilág, akkor csak mi vagyunk. Csak te és én, a milliónyi hülyeség, az igéretek - amiket nem tartunk be, a nevetés, az ölelések, a csókok. Ezek mind. Mindig. Akárhányszor találkozunk.

Mindig ugyan olyan, mint az elején - mintha nem telt volna el tíz év-, jesszus tíz év.

"it's funny how we change, and some things stay the same.."