aholaleleklakik - Tumblr blog

[aholaleleklakik]

szombatok

nézem, ahogy megcsillan a hó a tetőablakon. a kezed kezemben pihen. alszol. nyugalom van. a nap sütni próbál, madarak szállnak az égen, bekúszik a hangjuk. lágy csiripelés tölti meg a szobát, akárha tavasz lenne. még a teret betöltő fények is ezt igazolják: langy meleg és kedves könnyű minden. idilli kép.  nézem, ahogy alszol. követem az arcod vonalát, végig a nyakadon, a karodon, egészen az ujjakig. csak nézlek és közben arra gondolok, hogy mennyit vártam rád. hogy mennyit készültem rád. és most itt vagy. nem álomképként, hanem valóságos anyagként.   nézem, ahogy alszol és azon gondolkozom, hogy a boldogság ennyi. hogy ilyen apró az egész és mégis milyen óriási: hogy mellettem alszol. hogy a boldogság egy szombat reggel. hogy a boldogság veled ébredni. hogy a boldogság egy ágybahozott kávé. hogy a boldogság a mosolyod. hogy a boldogság te vagy.

[aholaleleklakik]

napok óta vissza-visszatér ez a szám és vele együtt valami furcsa nosztalgia? melankólia? az az érzés van bennem, ami négy éve volt a koncert után. ahogy hosszú méterekkel megy előttem, nem fordul hátra, nem néz rám. hogy abban a helyzetben nem létezem neki. hogy a vonaton idegenek voltunk, még csak nem is egymás mellett ültünk. hogy a suhanó fák mögül előbukkanó napot néztem, ahogy egyre csak világosodik, hogy élesednek a vonalak, láthatók a formák - miközben bennem szürkülni kezdett a jövő, rám borult a mélysötét. hogy ott, a vonaton, arra vágytam, hogy olyan szabad legyek, mint a szántó felett szálló madarak vagy olyan könnyű, mint a leveleken megcsillanó harmat. de ott, akkor csak a nehézség volt jelen. és most, négy évvel később, ugyanaz a zenekar jön, csak változott a tér, az idő, a helyzet, hogy ő nincs, de mégis, a szabadság, a végtelen könnyűség utáni vágy megint itt van. hogy a sopron-budapest vonaton megfogalmazott miértek most is létjogosultságot kapnak, csak épp nem egy személyhez kötődnek. a helyzet valahogy nagyon hasonló, hogy életben akartam tartani valamit, ami már réges rég halott volt. és most is ezt teszem: őrlődöm egy olyan helyen, ami menthetetlen. négy éve annak, akkor vége lett. ha az van, hogy a történelem ismétli önmagát, a koncert után ez is lezárul.    

[aholaleleklakik]

az egyik percben még napsütés az élet, a másikban már fagyos tél. 

[aholaleleklakik]

törni

mindig csak vársz, sosem lépsz előre, vársz, hogy a másik tegye meg az első lépést. mert félsz. túlságosan félsz attól, hogy elutasítanak. ismét. mert a tapasztalataid is ezt mutatják. az évek során annyi tüskét szúrtak beléd, hogy megtartottad magadnak őket, hozzádtartoznak már, és az újabb tüske elkerülése érdekében azokkal löksz el magadtól mindenkit, aki közelítene feléd. azzal hitegeted magad, hogy elébe mész a fájdalomnak, miközben magad töröd össze magad. nem hiszel senkinek, aki kedveskedik neked, veled, mert ezt már hallottad, ez már volt, ezt már elhitted, s mi lett? a törés. te mindig csak törsz, téged mindig csak törnek, mert saját magad is töröd. ezt kell abbahagyni, s megengedni magadnak, hogy te is lehetsz boldog. hogy te is megérdemled a jót, a szépet, ahogy mások is.

[aholaleleklakik]

az istenek, a por, meg az idő

írtam neked és te válaszoltál. azóta létezel. levelek, mi levélben kommunikáltunk. nem találkoztunk, de mégis mindennél - még az aktuális barátomnál is [amit csak utólag mertem beismerni magamnak] - jobban vártam a szavaidat. milyen különös, nem?  könyvtár. február. megláttuk egymást. egyszerre ugyanazon a helyen. te és én. szemben velem. ritmuszavar, szívzakatolás, kimaradt levegővétel. még az is kiesett, hogy ki állt mellettem. nem értettem, hogy egy férfi, aki nem ugyanaz, mint a barátom, miért vált ki belőlem ilyen erős érzéseket. de mégis, napokig tartó boldogság maradt e félpillanat után. múzeumkert, tavasz. piros zakó. piros kabát. vicces volt a hajad. akkor kezdtük el megismerni egymást. sétáltunk, ültünk, néztél, néztelek. megfogott a hangod. (you had me at ‘hello’) barátként gondoltam rád, de mégis többre vágytam. elköszöntünk, éltük tovább az életünk, de a levelek megmaradtak.  én szakítottam, te párt találtál. mégis egyre többet figyeltél rám. beszéltünk. kávéztunk. tartottad bennem a lelket. végigasszisztáltad az összes szart, ami velem történt. végigasszisztáltam az összes szart, ami veled történt. fontos voltál. mindig is az leszel. a libri, a frei. rájönni, hogy mást érzek. figyelni a lakóteleptengert a tetőről. az első ölelés. az első csók. levél, az a bizonyos. este a ház előtt. nem volt tiszta az a lap. elkezdhettük volna, ha nem sietjük el. fájt, ami lett. hogy otthagytál a kapuban. hogy magamra hagytál. hogy tőled nem ezt vártam. te voltál az az egy, akitől nem ezt, akiben bíztam, mert az évek során a szívem legmélyébe fogadtalak. és akit mindhiába próbáltam onnan kivágni, nem ment. a fejemben voltál/vagy mindennap.  busz, reggel, télen. akkor már nem beszéltünk egy éve, de elég volt megpillantani a cipőd és beindult a láncolat: megint felgyorsult szív, megállt a lélegzet. rájönni, hogy hiányod átjár, mint huzat a házon. hogy elmémbe, mint a fémbe a savak.  neked más lányok, nekem más fiúk. súlyos buckák emelkedtek közéd-közém, de olykor találkoztunk. olykor magadhoz öleltél és én nem akartam, hogy vége legyen. hősök tere, ősz. ezt még nem mondtam neked. fájt, hogy látlak. fájt, hogy nem egyedül. akkor, ott, még nem értettem a görcsöt a gyomromban, a szúrást a szívemben, a levegőtlenséget, hogy miért keretezi arcom a sóslé. mi barátok vagyunk, a másik részünket már lezártam - próbáltam ezt hinni. még jobban mart a fájdalom, amikor a kérdésre igen volt a válasz. akkor jöttem rá, hogy a barátságod nem elég, hogy most a minden vagy semmi jön. hogy a saját lelki épségem érdekében jobb, ha végleg bezárom az ajtót, mert képtelenség elviselni, hogy más ölel át. hogy te mást ölelsz át. hogy megint nem engem választottál és azt akartam, hogy többet ne gyere vissza. ne juss eszembe, ne is létezzél nekem…

… de te mindig visszajössz. téged mindig visszavárlak. előtted mindig kinyílik az ajtó. te vagy az, aki kopogtatás nélkül is. téged azt hiszem, hogy

[aholaleleklakik]

nincs (vázlatban maradt november)

elmúlt. nincs itt. a van voltra fordult. közel állt hozzád, egy hete még hallottad a hangját. nehéz időszak volt, még keményebb következik, és te beletemetkezel a munkába. muszáj, máshogy ezt most nem lehet. aztán rájössz, hogy neked most itt duplán kell figyelni, hogy szabályoznod kell magad, leginkább a lelkedet, hogy a cukrod ne szálljon a sztratoszféra magasságába. de lehetőség szerint a Föld legmélyebb üregei felé se. nehezen megy. egyszerre kell megfelelned a munkádhoz támasztott elvárásoknak, a cukrodnak és önmagadnak is. aki most nincs, ő hitt benned, a magad módján szeretted, és mindennap visszanéz rád az irodai tablóról. mosolyogva bíztat, hogy megtudod csinálni, csak hinned kell magadban. hogy a többi le van szarva.

és te hiszel.

[aholaleleklakik]

6

3 fiú, 3 férfi. 6 különböző érzés, egy lakás. furcsa ez, hogy kiket engedsz be a legrejtettebb világodba, oda, ahol te igazán te vagy. és megnézni, hogyan illeszkednek hozzád, a lelkedhez, a személyedhez, a téglából felépült házhoz. hogy van, akit nem tudsz hova tenni magadban és a lakásba is erőltetve próbálod beilleszteni, holott látod, hogy nem passzol. hogy a másikkal kellemetlen reggel. hogy van, aki megnyugtat és új látásmódokat ad. hogy van, aki egyszerűen csak idegen a falak között. hogy van, akivel tétováztok és van, aki biztonságot ad, aki elkap és az egyetlen, akivel képes vagy normálisan aludni.

[aholaleleklakik]

minek bármit is, amikor saját magad ellensége vagy minek bármit is, amikor nem tudsz átlépni a félelmeiden minek bármit is, amikor a saját gondolataid győznek le minek bármit is, amikor lehetne jó, de te a rosszat választod minek bármit is, amikor mindig csak vársz, de lépni nem mersz minek bármit is minek bármit minek

[aholaleleklakik]

reflexiók 1

férfiak, ti amúgy hová bújtatok? de komolyan, egyáltalán léteztek még? vagy én és lényegében az összes barátnőm vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy mindig azokat fogjuk ki, akik amúgy az exükbe szerelmesek és róla beszélnek a találkozón. vagy ha a találkozón nem, akkor utána levelet írnak, hogy visszamennének a volt barátnőhöz, mert bármennyire szar volt a vége, mégiscsak szerelem volt/van. persze pár hét után megint felbukkantok a hírhedt tinderen, vagy keseregtek itt a támbleren, szóval én nem tudom mekkora lehetett az a szerelem. de persze ott van az a verziótok is, aki nem akar kapcsolatot, aki csak dugni, csak “szórakozni” akar, aki csak unatkozik, aki önbizalmat növel. aki a lakótársára hivatkozik hogy miért nem lehet „de amúgy jó lenne.” aki depressziós, akik nem tudja mit akar, aki csak a barátod akar lenni - ez végül is oké, csak utána ne jöjjön azzal, hogy „szívesen lefeküdnék veled.” aki bipoláris, aki szerelmes levelet ír, aki megkap és utána közli, hogy amúgy ő most így olyan fázisban van a betegségével, hogy “nem mindegy, hogy a kapualjban vagy a kórházi ágy fölött sírsz” és akinek el kellene menni egy pszichiáterhez, de nem megy, mert “te sem mész a cukroddal csak úgy egy másik orvoshoz.” de igazából csak játszik, mert minden lánnyal ugyanazokat a köröket futja. ha nem akartok semmit az adott lánytól, nem mondjátok meg neki, inkább eltűntök, nem válaszoltok, törekedtek arra, hogy az egész úgy tűnjön, mintha soha az életben egy szót sem váltottatok volna. legyen csak egy rossz álom az egész. miért nem meritek felvállalni a véleményeteket és ha valaki nem tetszik, ha valakitől nem akartok semmit, akkor miért nem mondjátok meg neki? igen, baromi fájdalmas azt hallani, hogy “bocs, de nem.”, de még mindig ezerszer jobb, mint válaszra se méltatni. ugyanígy azt se értem, hogy miért rögtön inni invitáljátok a másik nemet. miért a bor, fröccs, sör valami kocsmában az első gondolat? miért haverként kezelitek? persze, mi sem vagyunk teljesen normálisak, mert annyira vágyunk arra, hogy társunk legyen, hogy amikor a legapróbb érdeklődést érezzük egy “férfitól” valahogy mindig igent mondunk és lejjebb adjuk a manapság amúgy is lent lévő igényeinket. mert igen, kiborultok, ha nő létünkre szeretnénk, ha nőként bánnátok velünk. ha kedvesek lennétek, ha bókolnátok, ha néha meghívnátok egy kávéra vagy egy vacsira - ami kurvára nem valami puccos éttermet jelent -, ha a randin - már ha lehetne egyszer randinak nevezni, mert napjainkban valahogy ez kezd megszűnni - velünk foglalkoznátok és nem a többi lányt néznétek/facebookoznátok/a telefont nyomogatnátok. ha nálatok az első találkozás nem merülne ki az “igyunk meg egy bort, gyere fel és nézzünk filmet meg ilyesmi ;)” témában. aztán persze nyilván felszívódtok, mert nem dobjuk magunkat rögtön hanyatt ettől a lovagias ajánlattól. én tényleg nem tudom, miért lettetek ilyenek. és igen, az éremnek két oldala van. mi is tudunk szíveket összetörni akarva-akaratlanul, közöttünk is vannak olyanok, akik nem válaszolnak levelekre, akárcsak ti, fiúk - igen, erre már rájöttem, hogy nem vagytok férfiak –, mi is elrontunk dolgokat, de annyi randi - már pedig csakazértis annak hívom ezeket a találkozásokat - van már mögöttem, hogy komolyan azt látom, valami nagyon nem stimmel nálatok. sőt, próbáljátok a lehető legminimálisabbra csökkenteni az energiát, amit belefektettek - és tényleg csak fektettek mindenkit, aztán leléptek - abba, hogy megismerjetek valakit. ennyire felületesek lennétek? ennyire nem érdekel benneteket más, csak önmagatok? vagy ennyire féltek attól, hogy kapcsolatban legyetek?

[aholaleleklakik]

reflexiók 2

adott egy srác, aki találkozni akar veled az első “szia!” legépelése után. nem vagy egy nyitott személyiség, sose mondasz senkinek igent egy randira 2 mondat, pláne egy szia után, szükséged van egy kicsit több beszélgetésre. de most úgy döntesz, hogy why not? csináljunk valami olyat, amit nem szoktunk. szóval megírod a srácnak, hogy “persze, találkozzunk”. első bökkenő: ő épp a bánkitón van, te nem. tehát halasztjátok a dolgot. második bökkenő: ő épp a volton van, te nem. tehát halasztjátok a dolgot. harmadik bökkenő - te itt már nevetsz: megbeszéltek egy szerdai napot, amikor épp pesten van, de a szerdai nap után pár nappal jön az üzenet, hogy hát máshogy alakult a napja. te már félvállról válaszolsz, hogy ok. de akkor ő bedobja a “most elutazom pár hétre stoppos körutazásra, de ha visszajövök feltétlenül találkozzunk!” dumát. ennyire már te sem vagy naiv, hogy komolyan vedd, szóval egy hiszem, ha látom gondolattal a fejedben válaszolsz, hogy “mindenképp.” persze azóta is találkoztok rendületlenül.

adott egy srác, akivel valahogy mindig megtaláljátok egymást, beszéltek egy picit, majd itt kifullad a dolog. persze lehet, hogy ebben közrejátszik, hogy design elméletből doktorált, ez már neked is túl elvont. szóval a lényeg, hogy megint beszélgettek, és a srác bedobja, hogy találkozzatok. igent mondasz, mert már érdekel, hogy milyen, főleg, hogy ennyiszer “belefutottatok” egymásba. ő még aznap akar, de te vidéken vagy, nem érsz rá, megegyeztek egy másik napban. kíváncsiságból megkérdezed, hogy milyen programra gondolt, megcsillan a remény, hogy talán nem sörözésre/fröccsözésre, meg hátha nem csak egyéjszakát akar. persze tévedsz: “sétálhatnánk, megihatnánk egy üveg bort, nézhetnénk filmet, ilyesmi ;). a sétában még benne vagy, de megírod neki, hogy neked másnap dolgoznod kell, így nem érsz rá sokáig. felveti, hogy mivel a batthyány térnél lakik, onnan bármilyen munkahely ideális távolságra van ;). erre te nem dőlsz hanyatt, nem csapod le a labdát, hanem megírod, hogy erre te nem vagy vevő. majd két hét után kapsz egy “na csókolom” üzenetet, mint válasz. 

adott egy srác. adott egy esküvő. a barátnőd egy éve próbál összehozni vele, ezt az ültetési rend is mutatja. sokat beszéltek, mindketten kispál fanok vagytok, meg lovasi. meg a szokásos magyar alter dolgok. magyar szakos volt az eltén - te is -, tanár. már itt eszedbe juthatna az idézet a kedvenc filmedből: “Just ‘cause some cute girl - jelen esetben boy - likes the same bizarro crap you do, that doesn’t make her - him - your soul mate.” táncoltok, ő megcsókol. fura helyzet, te másnap nem is nagyon tudsz vele mit kezdeni. eltelik egy kis idő, minden posztodat lájkolja az instán, majd elkezdtek beszélgetni. rengeteget. elmentek egy kiscsillag koncertre, ott is minden szuper, jól érzitek magatokat. nálad sem szólalnak meg a vészharangok, hogy az egész túl jó. ráadásul amikor elváltok, felveti a következő hetet, mint lehetséges találkozót. még konkrét napot is megbeszéltek. aztán persze lemondja, újabb napot jelöl meg, majd azt is lemondja és ez egy héten át megy, míg te a végén már csak annyit írsz, hogy ‘ok.’ ezzel elengeded az egészet, ő pedig teljesen eltűnik. 

adott egy srác, 32 éves, kilépsz a korodbeliek bűvköréből. nem igazán van közös témátok. sőt, minden nap megírja, hogy neki az a sejtése, hogy te egy tündér vagy. ettől téged meg már kiráz a hideg, ami csak fokozódik, amikor megkérdezi a csillagjegyed és összehasonlítja a sajátjával. és mit hoz ki? ti lennétek a tökéletes páros. a kolléganőid, a barátnőid és az anyukád szerint is jó pasi, szóval adsz neki egy esélyt, hátha csak az van, hogy tudat alatt félsz az idősebbektől. találkoztok. persze pozitívan csalódsz, mert élőben te is jó pasinak tartod és a nulla közös téma átfordul rengetegbe. megállás nélkül tudtok beszélgetni mindenről, ez jó. aztán megbeszélitek, hogy legyen folytatás. még aznap este ír, hogy minden rendben van-e veled, kitaláljátok, hogy a hét melyik napján találkoztok. még mindig érdeklődik utánad, minden működőképesnek látszik és te alig hiszed el. aztán a következő nap leráz egy annyival, hogy bocs, fáradt vagyok. és azóta se találkoztatok és megszűnt létezni. 

adott egy srác… ja nem, nincs több. most mindent csak úgy hagysz megtörténni.

[aholaleleklakik]

ez az utolsó

nem tudom, hogy miért búcsúzom el végtelenszer tőled, de most új év van. új hónap. hétfő. mindenből az első - tökéletes idő a fresh starthoz, az elengedéshez. és most tényleg komolyan gondolom. rengetegszer mondtam búcsút neked, mondtam azt, hogy lezártalak - legalábbis én tényleg elhittem -, de valahogy csak itt motoszkálsz mélyen eltemetve bennem. nem tudom, hogy miért időzől ennyit nálam, holott elvesztettem önmagam abban a pillanatban, ahogy megismertelek. és nem értem, miért akadt meg a lemez, nem tudom, hogy mi köt ennyire hozzád. a legtöbb rosszat, a legnagyobb szomorúságot tőled kaptam. én azt hittem - nem, elhitettem magammal -, hogy az normális, ahogy velem bánsz, hogy én nem érdemlek többet vagy hogy csak túl sokat akarok. nem, már látom, hogy mindez nem igaz. hogy annyira szerettelek, hogy bemeséltem magamnak, hogy ez így jó… meg persze fevettem a teréz anya szerepet - amit azóta is minden férfinél eljátszok -, mert imponált, hogy megmenthetlek. de nem, te nem akartál kijönni abból a veremből, amiben voltál. és én annyira igyekeztem, hogy kihúzzalak, hogy végül a folyamatos küzdésben elfáradtam. és feladtam. és beestem melléd. és nem tudtam kijönni, belenehezültem a sárba.  és te lent hagytál. és hagytam. akkor 45, most 54 - ez jelez valamit. most jobban vagyok, de nem vagyok jól. nem vagyok boldog. és valahogy annyira széttörtél, annyira hagytam, hogy bánts, hogy azóta sem sikerült összeillesztenem a darabjaimat. a szilánkok még mindig élesen belém hasítanak - vagy éppen azt, aki közeledne hozzám -, pedig már bőven volt idejük tompulni. az üvegdarabkák széleit is elsimítja a víz idővel, valami ilyenre várok én is. holott nem várni kell, hanem tenni, téged elengedni - három év kellett, hogy rájöjjek. idén már nem más, hanem én leszek a főszereplő, a legfontosabb leszek magamnak, és összeillesztem a darabjaimat, hogy újra egész lehessek. 

[aholaleleklakik]

itt maradtál

egy ramones póló, egy fülbevaló, valahogy itt maradtál. görgetlek magam előtt, s nem tudom, hogy megszokásból, mert nincs más, vagy mert egyszerűen annyira mélyre temettem a fájdalmat, hogy nem tudom kiengedni magamból. van egy rés, ami mindig felreped. letapasztom, összevarrom, behegesztem, de egyik megoldás sem tartós. szétnyílik és kezdhetem elölről. mire várok? s te miért vagy még mindig itt? mint valami átok, hozzám tapadsz, leláncolsz, s nem tudok nyitni az újra. nem igaz, nem te, hanem az emléked. nem igaz, nem te, hanem én. én ragasztom magamhoz az emléked, én írom újra a neved, én beszélek rólad. egy rossz íz vagy pedig, de valahogy semmi sem elég édes, hogy semlegesítsen. talán egy “bocsánat.” eloldozná a köteleket.

[aholaleleklakik]

when you ate too much pasta and youre blood sugar is high af

[aholaleleklakik]

tűpróba

két éve pumpa van. nincs napi 5 szúrás, nincsenek mélylila foltok. ülsz az erkélyen, a táncoló fény megcsillan az üvegen, csapdosnak a szivárvány szárnyak - augusztusi nyugalom van. nézed a combod, leégett, de nem is ez a lényeg:  nincsenek ott a színek, amik elárulnak. nincsenek nyomok. olyan, mintha normális, egészséges ember lennél. még mindig furcsa, nehéz megszokni. a 18 több, mint a 2. majd hirtelen, magad sem tudod, hogy az agyad melyik rejtett zugából jött hozzád a gondolat, biztos az ide-oda libbenő pille hozta el, de a fiók mélyéről előkotrod a készletet: tű és pen. vészhelyzet esetére eltetted, mondván, mi van akkor, ha a pumpa úgy gondolja, nélküle menedzseld tovább az életed, ő most ebből kiszállna, de neked meg azonnal kell az inzulin (egyébként milyen az, amikor nem kell minden léptedet pontosan megtervezni és minden eshetőségre felkészülni?). amikor megtalálod őket, rájössz, hogy 2 éve nem szúrtad meg magad. nézed a tűt, nézed a karod, csak 1 centi, kis semmiség az egész. ha 9 évesen ment, nehogy már 28 évesen képtelen legyél rá. nagy levegő, napfény, víz, lombok, ja nem, most nem egy kispál dalban vagy, szóval szúrás, kész. mosolyogsz, mert még mindig megy. nyilván. mégiscsak 18 évnyi rutin van mögötte. nem állsz meg, akkor már leellenőrzöd: has, comb, megy minden, szépen, könnyedén csúszik a bőröd alá a leheletnyi fém. furcsa ez az egész, hiányzott. ez valahogy hozzádtartozik. az édesen bizarr nosztalgiát egy kis kékes-lila folt szakítja meg: ott irulpirul - leginkább lilul - a combodon emlékeztetőül, hogy cukorbeteg vagy. meg persze emlékeztetőül, hogy a random tűszúrás hülye ötlet. és elgondolkodsz - mert azt meg imádod, és különben is szeretsz különféle eszmefuttatásokat végigpörgetni magadban -, hogy milyen érdekes, hogy a combodon, a hasadon a foltok egy idő után elmúlnak. változtatják a színüket, akár a fán a levelek: kék, zöld, sárga. aztán szertefoszlik az egész. a színnel múlik a fájdalom is. nem maradnak jelek - se látható, se érezhető. nyomtalanul eltűnik az a tény, hogy te cukorbeteg vagy. és visszaáll a világ rendje: csak te tudsz róla. 

[aholaleleklakik]

cukormáz

húsz év. kimondom, és hallgatom, ahogy a hangok egymás után elhalnak, mint a béta sejtjeim ‘97 tavaszán. hosszú folyamat volt, gondolom. az azóta eltelt idő is az. sok nap, sok óra, sok perc, sok másodperc. számszerűsíthetem, ha akarom. nem nehéz: 71 000 tűszúrás az élet. sok lenne? vagy épp kevés? elég, hogy évekig összetartson. hosszú évek óta tanulom a különböző számokat, a jelentésüket, a hatásukat. hogy éppen hba1c, szénhidrát, glikémiás index, vércukor vagy inzulin - édes mindegy. velük ébredek s velük alszom el. számok az emberek, de én komplex számítások, mérések és eredmények halmazaként élek. néha jó, néha rossz, néha nem, s néha nem tudom, félek-e még tőle vagy már megszoktam teljesen.  cukorbeteg, ez vagyok én. cukorbetegség, ez vagy te. ezek vagyunk mi, kiknek úgy kell az inzulin, mint egy falat kenyér. húsz évünk gyorsan elszelelt, észre se vettük, hogy már mennyi mindent megéltünk együtt. együtt, ez jó szó. együtt vagyunk jóban, rosszban - például egy 32.1-es cukorban. meg a 2.4-nél, a 12.7-nél és az 5.0-nél, meg persze a kedvencemnél, a mindig nyertes 6.3-nál. együtt vagyunk a buszon, metrón, villamoson. amikor dolgozom, amikor koncerten vagyok, amikor randizom. amikor belefutok az exbe a trolibuszon. együtt vagyunk, amikor darabokban fekszem a konyhakövön, amikor sírok egy versen, amikor nevetek egy régi emléken, amikor lúdbőrzik a karom, mert épp a kedvenc zeném hallgatom. együtt vagyunk, de mégis e/1-ben beszélek, egy bizonyos távolságot próbálok tartani tőled. szeretném, ha én nélküled lehetnék én, ha te nélkülem lennél te. ha a mi nem létezne sose. szeretnék nélküled aludni, szeretnék nélküled reggelizni, önfeledten pizzát enni, nélküled szalonspiccnek lenni. csak egy nap, ez a húsz évhez és az örökkéhez képest igazán parányi dolog. csak 24 óra, fontold meg, na!  utána velem lehetsz. utána veled leszek.  együtt leszünk. mindig. örökre.

[aholaleleklakik]

2.7 mmol

meghalok - ez a gondolat hasít beléd éjjel kettő óra tizenkilenc perckor, miközben hideg verejtékben úszva hirtelen kinyitod a szemed. meghalok, ismétled, de fogalmad sincs hol vagy, nem tudod, hány óra van, milyen nap van, hogy egyáltalán ébren vagy-e vagy csak álmodsz. fekszel, és azt érzed, hogy egyre mélyebbre húz valami. hogy a tested egyre jobban süpped a matracba. ez a lassú merülés aztán zuhanássá válik. ekkor rájössz, hogy ébren vagy és arra is rájössz, hogy nem te, hanem a cukrod zuhan fénysebességgel. meg kellene mozdulnod, innod kell, enned kell, mindegy mit, de azt a lehető leggyorsabban. nem megy. nem tudsz megmozdulni, félig már kikapcsolt az agyad. benned van a túlélési ösztön és valahogy sikerül összeszedned annyi erőt, hogy kinyújtsd a kezed. megpróbálod elérni a szívószálas üdítőt, ami az ágyad melletti kis asztalon van, pont az ilyen vészhelyzetekre. leversz valami fémes dolgot, amíg keresed. nem találod. persze, hogy nem a kurva életbe! reggel beletetted a táskádba, hogy nálad legyen, aztán pedig kivetted a munkahelyeden és ott is maradt. rájössz, hogy a szőlőcukros dobozt verted le. közben egyszerre ráz a hideg és ömlik rólad a víz. zsibbad a szád, alig bírod tartani a fejed, zúg a füled, fények táncolnak előtted. megvan a doboz, de annyira remeg a kezed és annyira képtelen vagy tisztán gondolkozni, hogy nem tudod kinyitni. sőt, igazából elfelejtetted, hogyan is kell. azt, amit alap esetben pár másodperc alatt kipattintasz, most nagy nehezen, sírás közepette nyitsz fel. igen, már sírsz is. szétrágod a cukrokat, de olyan gyorsan, hogy rögtön hányingered lesz. utálod. mindig is utáltad, ezért ragaszkodsz a szívószálas üdítőkhöz. megméred a cukrod: 2,7 mmol és érzed, hogy az a 3 db szőlőcukor pont arra lesz elég, hogy összeszedd magad és kivánszorogj a konyhába. felállsz, de meg kell kapaszkodj az asztalban, nehogy eless. nem érzed a lábad, meg-megbicsaklik a térded. eljutsz az ajtóig, de amikor megfogod a kilincset, ahelyett, hogy kinyílna az ajtó, összecsuklasz. bevered a térded, fáj. sírsz. egyre jobban zsibbad a szád. kezdenek furcsán mozogni a tárgyak, jön megint a zuhanó érzés. kijutsz a konyhába, pillanatok alatt megiszod a vitatigrist, magadba tömöd a kenyeret, a kekszet, a csokit - mindent, amit találsz - és visszamész a szobádba. nem mered becsukni a szemed. még mindig rosszul érzed magad. még mindig süllyedsz, még mindig remegsz, még mindig duplán látod a tárgyakat. félsz. érzed, hogy minden erődre szükséged van ahhoz, hogy ne aludj el. félsz, hogy ha becsukod a szemed, többet nem ébredsz fel, mint az a lány, akiről egyszer olvastál, hogy álmában leesett a cukra és belehalt. bármennyire is morbid, elmosolyodsz, mert örülsz, hogy elkezdtél gondolkodni. ráeszmélsz, hogy vagy 40 gramm szénhidrátot megettél, ez biztosan rendesen felviszi a cukrod, tehát már semmiképpen sem lehet nagyobb bajod annál, mint reggel egy kicsit magasabb cukorral ébredni. kezdesz megnyugodni, már nem félsz, már nem zuhansz, már nem izzadsz, már nincs meg a zsibbadás. becsukod a szemed.

[aholaleleklakik]

update: 2, 20, 28

1, 19, 27 - telnek az évek