worchestershire-from-manchester

[worchestershire-from-manchester]

Vajon Főuram álma békés lesz-e menet előtti este?

“Most kell tenni az alvás érdekében!”

[worchestershire-from-manchester]

“Lassan a földig ereszkedő tömésházba nyitottunk be, az öregasszony épp szilvalekvárt főzött a párás, félhomályos konyhában, de mikor a boszorkányokról és a szemmel verésről kérdeztem, szívesen abbahagyta a munkát:

– Boszorkányokról mostanában nem tudok, de olyat sokat ismertem, aki tudott szemmel verni.

– Ezt komolyan mondja?

– Komolyan. Úgy lehet rájönni, hogy ki rontotta meg a gyereket vagy a tehenet, hogy három szem faszenet teszünk a fövő vízre, egyiket elnevezzük férfinak, a másikat lánynak, a harmadikat asszonynak, amelyik először száll le, az rontott szemmel. Ha gyereket rontottak meg, úgy kell meggyógyítani, hogy a szenet ballal, visszakézből bedobjuk a fürdővízbe, a gyereket megfürdetjük, és a szénnel keresztet rajzolunk a bal füle mögé.

Amelyik gyerek három nagypénteken keresztül szopott, annak a szeme ver, ilyen volt a mi falunkban P. bácsi, olyan szúrós, kemény pillantása volt. Látszólag dicsérte a tehenünket, de közben lenézett a földre, hogy átok legyen a dicséretből, és a tehén véres tejet adott.

Eljárt a szomszédba, megcsipkedte vagy megsimogatta a kisgyereket, alighogy elment, a gyerek görcsöket kapott, elrohantak vele az orvoshoz, de ő sem tudta meggyógyítani, a gyerek nyavalyatörős maradt.

Mikor kiismertem P. bácsit, már tudtam védekezni ellene, nem adtam el neki tejet, mert tudtam, hogy otthon a disznók vályújába önti, és addig veri vidravesszővel, amíg a vessző forgáccsá nem válik, így idéz rontást a tehénre. A konyhába beengedtem, de ahogy kiment, hármat köptem utána, és seprűvel egy keresztet húztam a konyha földjére. Mikor P. bácsi meghalt, a padlásukon a sok üres befőttesüveg egész éjszaka zengett, mintha dobálnák őket, reggel felmentek a padlásra, de nem találtak ott senkit. Ez is bizonyítja, hogy az öreg rontó ember volt.

Most, mondom, nem tudok boszorkányokról, de azért ma is jól teszi az ember, ha vigyáz. Gyanús embernek csak András-keresztes köcsögben adjunk el tejet – ez megvéd a rontástól –, ha valaki olyankor jön látogatóba, mikor fejünk, nem szabad fogadni a köszönését, mert elköszöni a tejet, és még ez a vékony étel is elveszik. Ha az ember éjszakára felállítja a seprűt az ajtó melletti sarokban, a boszorkány nem tud bejönni.

– Gyógyító emberről nem tud?

– De, olyan is van. A Sebők Jancsi lova beteg lett, csak aludt folyton. Jancsi református ember, de ő is látta, hogy a lovat megigézték, elment Kránitzért, az megmosdatta a lovat valamiben, meg is gyógyult.

Az öregasszony még nem fogyott ki a babonákból, de mikor egy elejtett mondatából kiderül, hogy ő öltözteti a falu halottait, inkább a temetési szokásokról kérdezem.

– Mikor valaki meghal, vizes ruhával letörölik, fehér kendővel felkötik az állát, hogy ne maradjon tátva a szája, mikor kicsit megfásult az arca, leveszik róla. A legjobb ruhájába öltöztetik, ha valaki pazarlásnak tartja, azt felelik neki: jó ember volt, megérdemli! Kalapot is adnak rá, cipőt, a fiatalokra nyakkendőt.

Gyereket fehérben temetnek, a keresztanyák viszik a temetőbe, és ők fizetik a költségeket is. A temetést úgy tartják, mintha esküvő volna, a lányoknak vett koszorút raknak a fejébe, koszorúslányok és vőfélyek mennek a koporsó után.

Ha a gazda halt meg, mikor viszik ki a temetőbe, az istállóban felállítják az állatokat, ők is adják meg a végső tisztességet.

A sírt jól megtiporják, hogy a halott ne tudjon visszajárni, a gyerekeket ráültetik a székre, amin a koporsó feküdt, hogy ha a halott mégis visszajönne, ne ijedjenek meg tőle. Őriszentpéteren lakott egy ember, aki egy nagy sor fenyőt ültetett a háza elé, ez megvédte a szellemektől.

A legtöbb helyen ma is tartanak tort, ha valaki haldoklik a háznál, az ismerősök már viszik is oda a tojást és a cukrot. Kuglófot szokás sütni, bort isznak rá, megy a tréfa, hogy vigasztalják a háziakat. Halottról emléket csak rokonnak szokás adni, azt is a toron osztják szét.

– És maga nem fél a halottaktól?

– Nem, egyszer mi is meghalunk. Igaz, hogy feküdni sokat kell, de nem szenvedünk.”

Moldova György - Az Őrség panasza