vargajulcsi

[vargajulcsi]

Nehéz a kicsinyeddel - gyerekvállalás

Szereted nagyon, betegesen, mindig jót akarsz neki, és fáj, ha sír, nagyon fáj!

Kimész az erkélyre, mikor alszik, beteszed a kedvenc zenéidet, és sírsz és táncolsz! Azt képzeled, hogy a tengerparton vagy, szól a zene és kifut egy partyhajó. Te rajta vagy sok ismeretlen között, egyedül, és süt rád a Nap!

Tejcizik, rád mosolyog, majd görbül a száj, megint szegénynek a hasa fáj, belealszik a sírásba.

Mások insta sztoriját nézed, ahogy a tengerparton brilliáns fotókat lőnek, és elszívnál egy cigit, lehúznál egy fél üveg vodkát, de csak elképzeled az erkélyen, félig zombin, a monoton minden napokban.

Visszamész, a képzelgéstől megint erőre kapsz. Két órán át beszélsz hozzá és mosolyogsz rá, kicsit megnyugszik. Elalszik.

Pár perc után nyüsszög, szegény. Hasa fáj. Leviszed babakocsizni, édesdeden, oldalra fordulva alszik. Félálomba mész két kört, 4 kilométert.

Hazaértek, ő felkel, és teli van energiával. Te odalenn, fizikailag még szétszakadsz, fáj mindened, teli van a melled tejjel, fáj, de ő boldog, ez a lényeg. Rámosolyogsz, tejcizés, egymásra nézegetés, mosolygások, itt vagytok egymásnak.

Megérkezik a férjed munkából, nem tudsz hozzászólni a fáradtságtól, átadod a babátok.

Kimész az erkélyre, lélegzel kettőt, visszamész, megcsinálod a vacsorát. Melegszendvics. Répa, humusz.

Fürdetés, és két óra altatás. Lefeküdt, vége a napjának.

Elkezded intézni az ügyeid, bevásárolsz online, összeírod miket kéne még megoldani. Majd olvasol, és belealszol a könyvbe, a férjed ad egy puszit és azt mondja “Hős vagy”

Éjjel kettőkor felkelsz és mosolyog rád, visszamosolyogsz, hulla fáradtság ide vagy oda, odavagy érte, és senkit nem szeretsz úgy, ahogy Őt.

[vargajulcsi]

Az öreg halász és a tenger (Hemingway)

Azt szeretem legjobban az olvasásban, hogy szubjektíven értelmezheted magadnak, amit átélsz közben, MEGTEHETED! Az egyetemes, objektív értelmezések, mint a bor elemzése, vesézése, maradjon a szakértőknek. Számomra hadd jelentse az olvasmány azt, amit én látok bele.

Letettem a regényt, és néztem ki a fejemből, hogy ez most mi volt. Annyit érzékeltem, hogy zseniálisnak tartom az írót, mert oly szeretetett Jane Austen regényeim, nulltörténet és nullakció típusú műfaját hozza. Az emberi magángondolatok, érzések és benyomások részletes elemzésében rejlik a regény igazi kincse. Odavagyok!, feltárni egy másik ember gondolkodásmódját az számomra a legfelemelőbb valami az életünkben, az mindig hozzánk tesz. Maga a történet ennyi (SPOILER! TÉNYLEG ITT NE OLVASSON TOVÁBB AZ, AKI EGÉSZÉBEN ÁT AKARJA ÉLNI A HEMINGWAY-ÉLMÉNYT): Santiago, az öreg halász, messze hajózik be a tengerre, azzal a céllal, hogy élete nagy halát akarja kifogni. Sikerül neki, horogra akad A hal, 3 napig szenved a kifárasztásával (majd belehal a hadműveletbe), végül ő győz, megöli, hozzáköti a csónakjához. Sajnos a partra már csak a hal csontváza, feje, és uszonya kerül ki, mert visszafele menet felzabálják a cápák. 

Másrészről azért zseniális, mert elkezdett bizseregni az elmém, hogy mi minden szimbolikus motívumot tartalmazhat ez a sok magányos párbeszéd, amit Santiago a tengeren önmagával folytat. Először arra gondoltam, hogy rákeresek a wikipédián, meg olvasok a wiki-nél mélyebb volumenű szakirodalmi elemzést is, de aztán arra jutottam, hogy megkérdeztem magam, számomra mit jelent? Elvégre, mint a bevezetőben is írtam, ez a sava-borsa az olvasásnak, nem ragadunk le az egyetemes elemzés vonalánál, és magunknak értelmezzük, szubjektíven, abban rejlik a csoda. Ütköztetni saját gondolatokat, az íróéval, vagy a főhősével például, de akárhogy, a tiéd az értelmezés joga!

Nekem mostani élethelyzetemben, megéléseimben, azt jelenti, hogy a vágyak/álmok/célok, amiért küzdünk, segítenek remélni és elviselni a nehezebb időszakokat (szerencsétlenebbnek tűnő) az életünkben. ÁMDE nem lehet a vágy/álom/cél, az egyetlen értelme az életünknek. Az élet értelme mindig az ezekért való küzdésben rejlik, és a másokkal való megosztásában. VALAMINT, semmi nem a mienk igazán, a nagy vágyunk/álmunk/célunk sem, hiszen amit megszereztük, azt elvehetik tőlünk.

A legszebb mondat, egy visszatérő gondolat, amit Santiago hangosan kimond magának és a tengernek:

“Bárcsak itt volna velem a gyerek.”

Az élet értelme, Hemingway szerint, (szerintem ebben az esetben), itt bújik meg, hogy akit a legjobban szeretsz, azzal mindig mindent megosztanál. A nagy álmaidat, a küzdelmeidet, a gondolataidat.

[vargajulcsi]

KÖNYVAJÁNLÓ * Karen Swan: Titok Párizsban *

Szeretem, mikor egy regény tartalmas, fordulatos és nagyon szép a fordítás, megfogalmazás, szóhasználat! Úgy indultam neki a borító alapján, hogy “no, olvasok valami könnyed, light-os kis limonádét!” és azért kaptam itt mélységeket is, és betekintést nyerhettem egy művészettörténész, francia világába is, ami nagyon izgalmasnak bizonyult. Eleve odavagyok az elhagyatott házakért, még egy facebook csoport tagja is vagyok, ahol lecsekkolom az ilyen épületeket és történeteket szövök, vajon, mik történhettek vele annak előtte, hogy elhagyták volna. Az írónő is ebből a koncepcióból indul ki és egy nagyon frappáns történetet kerekít egy 75 éve “elfelejtett” párizsi lakásból. Mindenképp ajánlom annak, aki a szórakoztatóirodalomnál többre vágyik, de még sincsenek hatalmas elvárásai. Kicsit spoiler innentől!, szerintem a  szerelmi szál az nem annyira volt kibontva, nem értettem a főszereplő választását a férfi iránt, mert az nem volt olyan részlet-gazdag és megalapozott. Nekem az ilyen semmiből jött, fellángolós érzésekkel bajom van, de talán csak mert egy elvetemült, a “szerelemhez sok beszélgetés és mély érzelmek kellenek” típusú Jane Austen-fan vagyok.

[vargajulcsi]

Könyvajánló *C. W. Gortner: A Romanov cárné*

Izgalmas az orosz cári világ utolsó évtizedein végigsétálni, Minnivel, Maria Fjodorovna orosz cárnéval. Azt képzeltem el, a csodálatos íróúrnak köszönhetően, hogy a cárné csipkekesztyűs, gyűrűkkel és karperecekkel tele-agatott karjába helyezem a karom, és ő néha arrogánsan, néha dühösen, néha szomorúan, néha büszkén elmesélné életét a maga részletességében. Gyerekkorom óta, főleg a számomra kedves Anasztázia mese miatt érdekelt a világuk. Mikor stresszelek ugyanis, vagy valami bánt, egy gyönyörű szép kastélyba képzelem magam, mint, amit a gyermekfilm megjelenít és annak a Szent Pétervári palotának a varázslatos, de mára már kopott báltermében gyűjtök erőt, töltekezem. Kiváncsi voltam mi is van a mese mögött, mennyire igaz, hogy élt egy Anasztázia, aki meg akarta keresni a cári nagymamát. A történet sokkal többet ad annál, amit remélem, hogy megtudok: politikai lépések, szerelmi történetek kibontakozása, bálok és ékszerek szépsége közepette, a cári világ utolsó csillogását és a bolsevikok előidézte, annak hatalmas bukását is végig statisztálhattam olvasóként. Spoiler!, hogy tényleg létezett egy Anasztázia, Minnie gyermekének, az utolsó orosz cár II. Miklósnak egyik kislánya volt, és tényleg élt a gonosz Raszputyin, aki a cár feleségét talán el is csábította, talán meg is átkozta, de nem ő volt, aki a család vesztét okozta. A család vesztét, a regény leírása alapján, Lenin parancsolta meg a bolsevikoknek, akik végül II. Miklóst és egész családját, feleségét és mind az öt gyermekét, egy ház pincéjében végeztek ki. Ennek utánanéztem és ez történelmi tény, nem a fikció része. Mennyivel szebb álom és remény az, amit a mese fogalmaz meg, hogy legalább egy kislány túléli és egy kuruzslóra lehet fogni a politikai viszály miatt bekövetkezett családi tragédiát.

A cári csillogás és felszínes világ, amit Minnie mesél nekünk a történetben, azért megtörte bennem a képet, amit a mese miatt idillikusan alkottam magamban. A gazdag fényűzés, a nép pénzének elherdálása, szükségszerűen vezetett a hatalom megdöntéséhez, melyet az író végigvezényel nekünk. A regény elején, Minnie apósa, II. Sándor cár törekvése, hogy a nép is beleszólhasson a döntések meghozatalába, és hogy a cári csemeték ne kapjanak akkora apanázst folytonosan, már egy híd lehetett volna ahhoz, hogy közelebb hozzák a két réteget, de ez a képzelgés és a ‘volna’, sosem fér bele a történelembe. Csak azért merek ilyeneket kijelenteni, mert ez egy történelmi fikció és szívesen megyek ezzel a képzelgéssekkel tovább.

[vargajulcsi]

Piacok napja, Budapest, Deák tér.

Igazából régóta tervezem, hogy antik piacra mennék egy csöndes, programtalan (megszerettem ezt a kifejezést az évek alatt!!) vasárnap délelőtt, reggeli kávé után. Egyik álmatlan órámban megláttam, hogy pont ezen a vasárnapon, nincs programunk, lehetünk kettesben Ádival a városban, és körözhetünk a kofák között, érdekességeket bámulva. Facebookon vettem észre, valaki lájkolása által, az eseményt “Piacok Napja”, és a Deák téren ingyenesen látogatható!! Bumm! Erre vágytam pont! 

Mikor Győrben éltünk, menetrendszerűen minden hónap első vasárnapján, régiségvásár volt a Dunakapu téren, ahová nagyon szívesen néztünk ki a kereskedők közé. Emlékszem megittunk egy finom kávét a “Fűszeres” nevű kis reggelizőben és tűkön ülve vártam, hogy Ádám elfogyassza az erdei sonkás bagel-t és mehessünk a múlt ínyencségei közé. Látni akartam a megfakult képeket és képeslapokat, díszes képkereteket, amikből kivették a festményt vagy portrét, megkopott játékokat, míves, kicsit már fénye-vesztett ékszereket, porladó napilapokat és könyveket. Szerettem volna itt is, Pestre költözés után, meghonosítani ezt a tradíciónkat és körbenézni. Sajnos nem vagyok fizető vevője az árusoknak (még!), de árgus szemmel nézek körbe, mert megcsillannak az emlékek a tárgyakon! Történeteket mesélnek nekem, ezek a lélekkel teli, itt-hagyott múlt-darabok. Inspiratív elmélyedni néha tárgyakban, és nem a jelenben lenni. Randevúzni egy más korral, szellem-emberekkel. 

A bordó asztalra kitett míves tükrökben például meglátni egy-egy szép, arisztokrata asszony puha-púderes arcát, aki lehet megdöbbenve észrevételezi, hogy nincs egyedül, ki akarjuk lesni a titkos pillanatait, de az évezredeket porán át, mégis a döbbent arc rendeződik és bölcsen, csábosan elmosolyodik, integet nekünk csipkekesztyűs kezével. Bizony volt, nem egy ilyen fantáziavalóságot kialakító lélek-tárgy itt a pesti piacon, és nemcsak egy ilyen halovány, kedves ladyvel volt összekacsintásom. A tükreiken kívül, volt itt aranyosan, napfényben fürdő válltáska, amit biztosan bálra vettek fel és most én itt megérintettem, annyi idő elteltével, hogy érezzem az anyagát, hogyan simult a szoknyáikra, kiegészítve, felpezsdítve a toalettjüket. 

Oh, hát hosszan-hosszan sorolhatnám még mi minden volt és mit véltem felfedezni a számomra mágikus múltban: fatalpon álló földgömbök, mindenféle méretűek, melyekre gyerekkorom óta vágyom, kalandokat ígérnek a kalandornak; dominók, amikkel a magas belmagasságú pesti bérházakban játszottak a módos polgárok gyerekei talán; olyan mini sakktábla, amelynek dobozába rejtve laposüveg és két felespohár is leledzett, vajon mely országunkat érintő nagy döntések születtek ilyen mámoros sakkjátszmák közben a vadászvacsorát követően...

[vargajulcsi]

Moments in France/🇫🇷 /Nyaralás emlékképek

[vargajulcsi]

A Francia Riviéra ilyen gondolatokat szül:

Egész nyaralás alatt egy pillanatig nem pihenve, mégis tiszta fejjel mentünk, és amit csak lehetett kiszívtunk az élet erejéből-velejéből a Francia Riviérán. Egész végig azt éreztem, hogy örökké maradnék, mert ennyi minden izgalmas, hangulatos és gyönyörű összefűzve, annyi nap bezártság után, megcsalta az elmém és azt mondatta vele, hogy ilyen kincs nincs is talán az egész föld kerekén. (Pedig ó, mennyi szépség van) Az egész látvány a tengerparti fehér kövektől, az azúr tengeren át, a helyes zsalugáteres házakig minden mintha mértani pontossággal arra törekedne, hogy lenyűgözzön és marasztaljon. Három nap alatt megszoktuk, a reggeli nyugalmas hangulatot, aztán a déltáji  tengerparton, vagy hajón napozást, és az esti séta-hegymászás után az éjszakai nyüzsgést. A harmadik napra azt kívántam, bárcsak innen dolgozhatnék távmunkában, az elkövetkezendő fél évben, amíg ki nem nyit az iroda. Láttam magam előtt, ahogy reggel a piacon menton-i citromot, a tengerből frissen halászott királyrákot, fokhagymás majonézt vásárolok, a vaj, tejszín, tojás és bagett mellé. Ezen hozzávalók a fonott kosaramban ringanának a karomban, mikor a sarki árus fa rekeszeiben megkívánnám a sárgadinnyét. Az az édes-lédus selyemíze enyhítené az egyre fokozódó és izzasztó meleget napközben, amit a menta-pasztalszínű zsalugáteres lakás beenged munka közben. Pitetésztát gyúrnék még reggel, hogy hűtőbe rakjam, míg dolgozom. Válaszolnék az e-mailekre, megtartanék egy-két konferencia hívást, és 11-kor már serpenyőben barnuló vajon pirulna a fokhagymás-rozmaringos-pár csepp citromos lében, a rák. Mellette, gőz fölött, habverővel gyorsan kevert meton-i citromkrém készülne. Ebédre készen tálalnám a két fogást, rák bagettal és citromkrémes pite, jeges vízzel. Kora délután, francia órára mennék, hogy megtanuljam a nyelvet. Utána Ádámmal felsétálnánk a nizzai Castle Hill-re, ami jó kis sport aznapra és ahonnan pazar a kilátás. Végigandalognánk a parton kéz a kézben, kiülnénk egy teraszra bourdeux-i bort inni és nézni a naplementét. Hazafelé elcsattanna egy-két francia csók.

[vargajulcsi]

Julia’s 28-as évjárat

A gyönyörök gyönyöre éve volt ez. Mintha az összes év a 28. előtt, azért történt volna meg, hogy a 28. évem nyarán olyan boldog és hálás legyek a világért, amit teremtettem magamnak, mint még soha azelőtt. 

Berendezkedtünk a saját lakásunkba. Minden reggel úgy keltem fel, az ágyunkban, a férjem mellett, hogy hemperegtem a boldogságtól, hogy a saját kis ékszer-beton lakásunkban történik a reggeli. Kiültünk az erkélyre, egy kávéval és nem tudtunk betelni a látvánnyal, hogy a saját erkélyünk, Budapest azon szeglete, ahol ellátni a Szabadság-szobráig. Elhittem volna ezt valaha, kislányként, mikor szegények voltunk, aztán tinédzser koromban, mikor saját dolgokra vágytam, hogy lesz pénzünk, amiből saját dolgokat vehetünk. Törekedtem rá. Egész egyetem alatt, dolgoztam, és tanultam azért, hogy állandó, saját lakcímem legyen. Egy tulajdoni lapon szerepeljen a nevem. Nem romantikus elképzeléseim voltak, hogy beköltözök majd egy herceg házába, hanem az, hogy esetleg valaki, aki elfogad és szeret, akar velem egy saját történetet írni, egy saját kuckóban. Hittem benne, de nem reménykedtem, hogy minden összejöhet, csak lehajtottam a fejem és elviseltem a sok munkát, és sok esszéírást, vizsgát. 

MINDEN MEGÉRTE. MINDEN. Volt egy tervem, az állandó lakcím megszerzése és ahhoz jött egy nagy szerelem-szeretet-szövetség. A férjem, aki bevallotta, semmi más nem annyira fontos számára, minthogy engem boldoggá tegyen. És a tervemben, a legfőbb volt, hogy legyen egy kuckónk, és ha lehetséges az legyen kedvenc városomban, Budapesten. 

És megtörtént. És megvan az otthon. 

[vargajulcsi]

Ella Fitzgerald singing at The Royal Roost in New York, 1948, for an audience that includes Benny Goodman and Duke Ellington. Photo by Herman Leonard.

[vargajulcsi]

ART

Pontosan ilyen karantén időszakokban értem meg, mennyire fontos, hogy művészet legyen az ember életében. Csak a zene, a könyvek, a sütés-főzés, festmény-nézegetés hoz ki a melankóliából. Ha azok nem lennének, az ember gépiesen csak tenné a dolgát. Ha szépséget olvasok és látok, lehet bezárva, az elmém szárnyal.

[vargajulcsi]

Egy szomorú, csodás pillanat

Ülök csöndesen az irodai mac előtt, iszogatom ebédre a két marok fagyasztott, erdei gyümölcsből készült smoothie-m és csöndesen vmi kis lunch time jazz megy a háttérben. És ez egy szomorú, lassú, mosolygós, belül sírós hangulat. Annyira szeretek élni, új helyeket, városokat, földrészeket felfedezni, új embereket megismerni, új élethelyzeteket látni, esztétikusat és trashy-t is. Tessék, lássék, karanténban, a már mindent-felfedeztem lakásban, a munka-edzés-alvás körforgásában, és hogy nincs semmi új, már semmi sem jó. Rámült a lassú, impulzusok nélküli csend, érzelem- és vágyakozás mentes élet. Jó is ez valamire, rossz is. Siratom az Életet, hogy már nincs meg. Nincs jó ízes, nevetős-szenvedős társalgás, koktél és hollandi mártással leburított lazac társaságában, reggel kilenckor, a csodaszép kisugárzású barátnőkkel. Nincs már készülődés nyaralásra, vagy fesztiválra. Nincs irodai csütörtök esti elhajlás a barát-kollégákkal. Várni és beszélni a munkahelyi nyári vigasságról, majd megemészteni az ott történt vicces jeleneteket. Nincs mit várni. Szomorú vagyok, és csendesen mosolygok a smoothie-ra sírós hangulatomban. Fanyar citromízű speci, olyan az élet, édes, mert itt van, akivel lenni szeretek, mégis fanyar, mert a világot nekem olyan sok minden jelenti, annyi összetevő, ami le van zárva.

[vargajulcsi]

megtaláltam, múltam egy darabját, hála jár át, köszönet érte

[vargajulcsi]

Karantén után

https://444.hu/2020/04/12/egyutt-meg-sosem-voltunk-ennyire-maganyosak?fbclid=IwAR37xQeZ7mrmuE5bFQ2yalCQb2ZoI4bW-G9zyIp3BQOCprcXsTe6ZHGwc2o#

A karantén sok szempontból viselt/nemviselt meg minket, nekem a legszembetűnőbb cikk, az ide linkelt 444.hu oldalon található interjú, mely a karantén alatt megélt magányról szól. A cikk hangvétele inkább lehangoló, mint objektív, de minden fontosat felsorol benne, amit legalább egy pillanatban kénytelenek voltunk érezni, az egyedüllétet. Elzártságunk történt, egy vagy több szobában, egymagunk, vagy egy-két személy társaságában. Bár az internet millió lehetőséget adott a kollaborációra, azt néha kikapcsoljuk, leszakadunk róla, néha elmegy a net, néha tényleg teljesen egymagunk vagyunk csak a szobában.

Kénytelenek voltunk 3 hónapon keresztül bezárkózni, magunkba. Az éremnek két oldala van, magányosságot éltem át az elején, gyászoltam, hogy nincs meg a jövő. A cikkben olvasható új generációhoz tartozom, azokhoz, akik készpénznek veszik, hogy azt csinálok, amit csak akarok, egy óra múlva, napok múlva, és tervezem részletesen a jövőt. Kihúzták alólam ezt a bizonyosságot. Először történt a zuhanás, lemondott nyaralások, korlátozások, és hasgörcs, hogy vajon, mikor indulhatok neki, hogy vajon megfertőződtünk-e, hogy belehalhatunk-e a jelenlegi járványba.

Majd jött a felismerés, ha nem is kaptuk el, és nem is halunk bele, azért csak itthon ragadtunk, mert senkivel nem akarunk kitolni. Van szociális érzékünk, és nem szeretnénk, hogy a lelkünkön száradjon senki eltávozása. Maradunk, és akkor mit csinálunk. Elkezdjük feldolgozni, mi minden történt idáig, mert most nem történik semmi. Ez kétfelé vezethet, az egyik út az önfejlesztés, a másik út a depresszió. Nagyon sarkosan fogalmazok, de mindkét ösvényen el lehet indulni. Az egyik nehezebb, a döntés, hogy fejlesztem magam, a másik egyszerűbb, az önsajnálat és a ránk törő múlt emlékeinek, sérelmeinek fojtogató légköre. Alapjáraton, a második út fog ránk törni. Az ember, ha sokat gondolkodik egymagában, a saját fej-szobájában, mindenképpen katasztrofizál, összemossa a múltat-jelent-jövőt nagy tehetetlenségében. Tehát a második ösvényt, agyunk ördöge adja, a túlagyaláson keresztül. Az első ösvény, habár nehezebb, hosszútávon, olyan profitot termel, ami a karantén utáni időszakra, egy erősebb, lelkileg magabiztosabb ember jellemzője lesz. Az önfejlesztést pedig úgy kell kezdeni, ha jön egy rossz emlék, végignézem a fejemben, mint egy filmet és konstatálom objektíven, mi volt benne negatív hatással a számomra és mi volt pozitív és továbblépek. Gondolkozhatunk, katasztrofizálhatunk és emészthetjük magunkat tovább a múlton, de úgy nem jutunk ki az ördögi spirálból. Opció viszont, hogy a hajunknál fogva kihúzhatjuk magunkat az emlékből és az elemzés után, a megfelelő polcra rakjuk, átformálva, megértve. 

Nagyon szeretem a J.K. Rowling megoldását erre a problémára - Dumbledore professzornak van egy üstje saját gondolataira, emlékeinek szálaival. A napjai folyamán történteket tárolja benne, mikor szükség van egy helyzet jó kezelésére, előveszi a megfelelő emlék-ezüstfonalat és elmélyed benne, mit, hogy lehetett volna megoldani és abból a régi emlékből mit lehet, hasznosat profitálni, a mostani helyzetre. Zseniális. 

Nekünk is meg kell próbálni a nehezebb ösvényt választani, és a fel-felbukkanó nehézemlékeinkkel elszámolni és továbblépni.

[vargajulcsi]

a bodytype mindegy, a kisugárzással, úgyis minden megváltozik

My friend: Okay but what is your ideal female cast 

me: fat/chubby women with different bodytypes

[vargajulcsi]

Mutasdavalodiarcodat

Nem hittem volna, hogy valaha írni fogok az alakomról, de Anita, régi jó kolléga-barátnő még egyetemista-reptéren dolgozós éveinkből, megosztott egy hosszabb test-történetet és én élvezettel olvastam, és csodáltam a bátorságát. Magamban pedig azt gondoltam én soha nem lennék képes ennyire mélyre menni insta-n. És lássunk csodát, talán a karantén teszi, elhatároztam, hogy ez jót tenne a belül-látásnak, kitisztításnak, lélek-méregtelenítésnek, úgyhogy ez egyszer elmesélem az én test-történetemet is. Óvodás koromban jöttem rá, hogy nem vagyok vékony-alkatú lány, hogy három kis hájacska elöl lifeg és mikor nyáron le lehetett venni az oviudvaron a pólónkat, a fiúk körbeálltak és kinevettek amiért egy kis kötözött sonkának néztem ki. Akkor egy kis szégyenérzet keletkezett bennem, de hamar túltettem magam rajta és végül csak az maradt meg, hogy legalább foglalkoztak velem. Mindig jóba voltam a fiúkkal, mert nagyon szeretek beszélni és apu focista haverjai mellett megtanultam, hogy is kell bánni a vérbeli hetero sportos srácokkal, hogy "bevegyenek a csapatba" és nem mint nő, hanem, mint haver kezeljenek és így mindig sok fiúbarátom volt. Később ez még jobban előnyömre vált, mert jóllehet, a három hájacska megmaradt, de sosem ezt vették észre bennem a pasik, hanem azt, hogy megvan a közös témánk, jókat nevetünk, otthonosan érzik magukat mellettem. Mindegy volt, hogy vagy 10 kilóval voltam több a szépségideálnál. Nem zavart ez egészen addig, amíg az általános iskolában ráállítottak mindenkit a mérlegre és hangosan megbélyegeztek a súlyommal. A lányok egytől-egyig a szájukhoz kaptak és azt mondták, "jesszus,de dagadt" és a legjobb barátnőm azt mondta, hogy "neked biztosan nem látszik ki a bordád, mint nekem és mutogatta magát, én pedig életemben először a lényöltözőben majd elsüllyedtem szégyenemben. A lényeg, a legtöbb bodyshaminget NŐKTŐL kellett elviselnem. Boldog-boldogtalannal összejöttem tinédzser koromban, hogy egy kicsit azt érezzem, hogy bár csúf-dagadt vagyok, de legalább a pasiknak kellek. A gimi végén éheztettem magam és heti hétszer edzettem, hogy egyetemre ne vigyem magammal a súlyom miatti kisebbségi érzéseket. Sikerült valamennyire lefogyni, de rettegtem enni, és a hájak nem mentek le, én mindig láttam őket. Mikor egyetemista lettem, a szobatársaim állandóan fogyóztak, én is ezt tettem, mindent kipróbáltunk. Egyszer allergiás rohamot kaptam az egyik fogyókúrás étkezés után és majdnem meghaltam a kollégiumi közös fürdőszobában. Éjjel-nappal dolgoztam és nemcsak, mert kellett a pénz, hogy megéljek, hanem azért is, hogy ne gondoljak az evésre és így napokig kibírtam narancslével. Mikor többet ettem, néha meghánytattam magam. Elmentem Amerikába dolgozni nyáron, két egyetemi év között, és 10 kilót szedtem fel. Hazaérve, semelyik barátom nem Amerikáról kérdezett, hogy milyen városokat jártam be, mi ért ott, hanem elém álltak, végigmértek és azt mondták "bazd, mennyire meghíztál, hogy nézel ki..." Emlékszem, mikor végigmentem az első napomon a folyosón, kaján vigyorok kísértek, láttam a lányokon, mennyire örülnek, hogy egyik társuk nyáron megcsunyult. Életem élménye volt pedig az amerikai út és utána emiatt a súlyfelesleg miatt, fél évig depressziós voltam. Ott egy pillanatig nem éreztem, hogy meghíztam volna. Itthon pedig, nem akartam felkelni az ágyból, a jegyeim leromlottak. Újra minden nap edzettem és éheztettem magam, lefogytam, de a hájak megmaradtak. Pasik terén még ekkor is népszerű voltam. Nagyon sok férfi volt az életemben, ők szerettek, minden testi hibám ellenére, mert akkor annak gondoltam a hájaim. Amint lányos társaságba kerültem, remegtem, ki, mit fog beszólni. Sokszor hasonlítottak a régi fotóimhoz, "ó, ott milyen szép voltál, az arcod, az alakod..., mennyivel szebben néztél ki...". Sokszor hasonlítottak a húgomhoz is, "ó, néztem a húgod insta képeit, ő egy fitness model, milyen gyönyörű", és nevetve tették hozzá, hogy "te hogy lettél ilyen alacsony és duci". Belül magamat mindig egy helyes nőnek tartottam mindezek ellenére, akinek van kisugárzása, önazonos, szép az arca, ha kerül rá szemhéjtus és szempillaspirál és mégis néha depressziósan fel sem mertem kelni. Féltem, hogy áll majd rajtam a ruha és ki, hogy fog végigmérni az utcán, a metrón, a munhahelyem, láttam a vizslató női szemeket. Megismertem egyetem végén a jelenlegi férjem, ő azt mondta, gyönyörű az arcom és mikor nyüglődtem, hogy ki, mit szólt be az alakomra, azt mondta, csak irigykednek, mert mindened megvan és ne törődj velük, mert egy szépség vagy. Tudtam, hogy komolyan gondolja, ő őszinte ember és csak azt mondja ki, amit teljes hitelességgel komolyan gondol. Meghíztam a kapcsolatunkban, rosszul éreztem tőle magam, de elkezdett átalakulni ez a szégyenteljes - önostorozó érzés bennem. Mindig megmaradt a három hájam, de már megvoltak az építőköveim, ami visszaütötte a rossz gondolataim az alakommal kapcsolatban. Az állandó barátaim, akik ezt mindigis leszarták, lett diplomám, lett esküvőm, lakásom, férjem, nem állt az utamba a három hájam mégsem. Az utolsó bodyshaming, amit hagytam, hogy a lelkemig hatoljon, a munkahelyemen szenvedtem el, ahol egy 40-es éveiben járó, szingli nő, minden nap elmondta, hogy nem érti, hogy tudok így, "ilyen dagadtan" élni. Nem kéne majonézt ennem, sültkrumplit, semmi szénhidrátot, csak salátát. Hozzátette, majd később megköszönöm neki, hogy nap, mint nap "motivál", mert, ha nem teszi, 40 évesen majd púdereznem kell a hájaim, a lábam között és a mellem alatt. Ezt a naplómba is belevéste. Otthagytam a munkahelyet és lezártam ezt magamban pszichológus segítségével. Ez volt az utolsó pont az életemben, mikor engedtem, hogy emiatt valaki fájdalmat okozzon nekem. Megtanított ez a tapasztalat is arra, hogy ezt ki kell zárni, mindenkinek más a body-típusa és nekem ez van. Mostmár szeretem, megszerettük egymást a sok sértegetés közepette. Imádom és elköteleződtem emellett az érzésem mellett, mert a kisugárzásommal, ez a test, a leggyönyörűbb, legkényelmesebb a világon. Szeret tortát enni, szeret salátát enni, szereti a hedonista életmódot, de azt is szereti, ha este 6 után már nem eszem és reggel futással kezdem a napot. Kimentem a barátnőmhöz Olaszországba, és mindkettőnknek telt alakja van, de az olasz férfiaktól akkora mosolyokat kaptunk, mintha a legvékonyabb Victora Secret modellek lennénk, és akkor rájöttünk a nagy igazságra, hogy a Kisugárzás a lényeg.

[vargajulcsi]

Korona-Karantén speciál nekem 3 hete

Tekintve, hogy a cégünk olyan szoftvereket ad el, amelyek bárkit összekötnek a világ egyik pontjáról a másikra, egyértelmű volt, hogy az első megbetegedés után mi otthonról folytatjuk a munkát. A cégnél egy ember sem lett beteg. Nagyon megzuhantam az elején, mert volt lefoglalt utunk Amerikába, májusban, és bevallom néha még fel-felsejlik bennem a remény napsütéses időben, hogy ez bekövetkezhet. Mikor viszont látom a megbetegedések számát, újra egyértelművé válik a realitás, hogy még jó ideig be leszünk zárva. A négy fal közül egyszerűbb reménykedni a végében, ami nem valószínű, hogy május lesz. 

Mindenesetre volt egy holtpont, mikor ide-oda mászkáltam a lakásban, majd megőrülve, és hirtelen elöntötte az agyam az a millió dolog, amit itthon szerettem volna csinálni, a ruhák átválogatásától kezdve, a könyveim leltárazásán át, a gardróbból kipakolás-kidobálásig minden. Írni, milyen régen szerettem volna írni a személyes történetem. TED Előadásokat hallgatni és kijegyzetelni reggel, felcsapni a német szótár és megtanulni 50 szót per nap. Keresztrejtvényt fejteni, mint régen gyerekkoromban annyi nyáron át. Láttam egy facebookvideót egy kislányról, aki élvezettel sólisztgyurmázik, és arra gondoltam, most lesz időm sólisztgyurmából kis szobrokat készíteni, aztán marcipánból gyümölcsöket is alkotni. Meg lefesteni az erkélyt, valami pasztellszínre, muskátlit ültetni. És természetesen szerettem volna lelassulni kicsit mindig amióta nap, mint nap dolgozni járok, tehát nem kapkodva futni menni reggel, nem kapkodva hajat mosni, nem kapkodva menni egy találkozóra, nem kapkodva menni munkába, hogy szinte ott nyugodjak meg... Szerettem volna élvezni a reggeli kávét Ádival és közben leselkedni a kinti csöndes, rezzenéstelen világra. Nézni a madarakat, ahogy szállnak a felhők között, és lesni a háztetők tetején túl a Gellért-hidat. Csak ennyit szerettem volna, élvezni a lakásunk, az erkélyünk, a nagyszobánk, a fotelt... És megadatott..., egy szörnyű nagy baj kellett hozzá a világban, hogy a gép diktálta tempóból vissza lehessen venni és érezni újra, ami körülöttünk van, amit megteremtettünk magunknak. 

Vasárnap sütött a nap, kiültem olvasni és napozni. ÉS MENNYIRE ÉLVEZTEM! Nem kellett nagy utazás, vagy kapkodva sietni a kötelességek felé, vagy gyors elintézni valamit, amire hétközben nincs idő, vagy csak mert mindenki kinn van, kifutni a világba és azt tenni, amit mindenki csinál. Itthon lehetett lenni, nyugalomban, kettesben, békességben, szeretetben. Egymás karjában.

[vargajulcsi]

Mesterképzés - a szakdolgozat-írásról

Idáig azokat a hashtag-eket használtam rá, hogy soha többé, hogy a szakdolgozat kikészít, meg az embereknek körülöttem lekicsinyeltem, hogy ez csak komédia szak, hallgatólagosan mondták vissza, nincs is értelme. Most, hogy 20 oldallal kész vagyok és látom a végét a folyamatnak, teli vagyok töltekezve tudással és minden nap fejlesztem, olvasom az írásom a professzionális digitális identitás témakörében, olyan szellemi boldogságban lubickolok tőle, mintha egy spa kellemes langyos-meleg vizében lebegnék a vízfelszínen. Minden nap többet akarok látni az élet ennek az új média, online identitás, Linkedin szegmenséből és még többet és többet szeretnék értelmezni, magamba szívni, átvenni, hogy nagyobb megértésem legyen ennek ideológiai, elméleti hátteréről. És ez nem áll meg itt, ugyanaz a gyermeki lelkesedésem, és vágyam van még többet tanulni, ez egy gondolati lubickolás ténylegesen. Ezt nem szeretném tanítani vagy másokra tolni, sem a tudást, sem a tudásvágyat, csak megértettem, hogy ebben érzem jól magam, ez lelkesít, ha nap, mint nap a könyvtárban ráakadok egy-egy értékes témát rejtő könyvre, ha bejárhatok egy bármely intézménybe és új nézetekkel látnak el a viselkedés, pszichológia, identitáskutatás témaköreiben, a kommunikációs szituációk elemzésében és ezeket megbeszélhetjük, kicserélhetjük a saját szemszögeinket, amin keresztül egymást is értelmezzük. Csodálatos a világ.