#viccens

[joostpauze]

you don't need a sound system when you have joost klein around

behind the scenes of Wa Dachte?

[gonnaeatyourgirlfriend]

happy asexual awareness week. i am aware

[just-barrow]

Viccens - Wa Dachte? ft. Joost & Kleine Crack

📷 marcopetersfilm

[msbparker]

A zöld 15 árnyalata, avagy tojásfestéshorror 2024..

És most mindenki:

Grün, grün,.grün sind alle meine Eier!

Viccen kívül: akinek szép a fű a kertjében, és ki akar baszni a kölkökkel, annak nagyon ajánlom 🤣

[csacskamacskamocska]

Kettős mérce

Nem Logan az első, aki azt mondja, hogy kettős mércét használok, ezért muszáj körüljárnom ezt a kérdést. Mert igaz, teljesen egyértelműen igaz. Nem ugyanúgy ítélem meg a saját és mások, például az ő hasonló tetteit. De vajon tudunk-e máshogy mérni? Érv-e az, hogy a saját motivációimat ismerem, a övét, a más emberét nem? Másokét csak feltételezem. És a feltételezéseim a nagy átlag ismert motivációiból vannak leszűrve. Vegyük a flörtöt. Ha velem flörtölnek és ezt nem utasítom el egyértelműen, akkor az én motivációm némi felületes udvarias helyezkedés, ne látszódjam fapinának. És néha a kontent kedvéért hagyom, hiszen amíg nem tudnak hozzám érni, kit érdekel mit locsogunk? Elvárom, hogy a pasim (mondjuk), tisztában legyen vele, hogy hűségem megingathatatlan, hát ki akarna feladni egy keserű álmodozással egy pasiról aki nem viszonozza az érzelmeit??? Ja, bocs, nemide. Nade viccen kívül, szóval az ember, ha szeret valakit, akkor az is mindegy, ha szar a kapcsolat meg kínlódik benne, akkor se akar meg tud mással kezdeni, mert szereti. Ha el van átkozva, akkor el van átkozva. Nade a férfiak! Akikről köztudott, hogy csak a pina érdekli őket, és nem is tartozunk egymáshoz, és miért ne tehetné, hiszen szabad ember, miért ne szövögethetné a szerelmi hálóját és tervezgethetné a jövőjét vagy éppen csak a péntek estéjét egy másik nővel? És hogy ezt látom is, az ugyan miért érdekelné? Szabad ember, az csinál amihez kedve van. Ki az akinek ettől ne lenne gyomorgörcse és ne gondolná azt, hogy egyszercsak, ahogy ő belepottyant a férfi életébe, majd valaki más fog belepottyanni?Egy alkalmasabb pillanatban. Nem barátként. Hogy én is szabad ember vagyok? Elméletileg, ugye. Hogy ez így leírva rém gyerekes? Ha tudományoskodva fogalmaztam volna, akkor nem lenne az. Akkor komoly problémának tűnne.

Kommunikáció és bizalom. Rettenetesen sokat gondolkodtam ezen a bizalom dolgon. És a nőn, aki befizette a pasiját egy kurvához. Mennyire fontos az embernek, hogy amíg szeret valakit, az ne rakja a faszát más nőbe. Másnak meg nem fontos, mert a kapcsolat értéke és megbízhatósága számára máshol van. Ergo, semmit sem mondhatunk ki szabályként, hogy igaznak kell lennie egy kapcsolatra.

Ha én elmondok dolgokat a barátnőmnek, hát az érthető. Hát ki bírna ennyi szenvedést elcipelni, mi nők amúgy is így gyógyítjuk magunkat, beszélünk, beszélünk, beszélünk, amíg el nem fogy a fájdalom a dologból. És nem érezzük magunkat egyedül, amíg van kihez beszélni. Nade, ha egy férfi teszi ezt! Kibeszél minket? A kapcsolatot? Köztudott, hogy a férfiak nem beszélnek a problémáikról. Ha megteszi, meg vagyunk csalva. Mármint az elképzelésünk arról, hogy biztonságban vannak a titkaink. És mi van, ha az a másik valaki, esetleg éppen egy NŐ, nem áll mellénk, hanem a pasinak ad igazat? Mert mi tudjuk, hogy nekünk mondhatnak bármit, a szeretetünk töretlen, nade a férfié, akinek telebeszélik a fejét? Nemnem, ezt nem kéne hagyni! Tényleg én is röhögök magamon. És mondhatnám tovább. Igen, kettős mérce mindenben, ha rólam és a másikról van szó. Mert bizonytalan és bizalmatlan vagyok. Mert kiszolgáltatottnak érzem magam és kompenzálok. Valami megoldásnak kell lennie, mert mindenre van. Nyilván, egy ideális kapcsolatban az ember tucatnyi arcát ismeri a másiknak és szórakoztatja amikor a szerepeit nézi. Hogyan beszél a villanyszerelővel, a kollégáival, az anyjával, a szomszéddal, a jó csajokkal. Mert azt gondolja, hogy az igazit ő kapja, azt ő ismeri egyedül. Mert az igazit mi is csak neki adjuk, reménykedve, hogy elegek leszünk. Picit azért itt összemosódtak a dolgok, aminek az az oka, hogy az exem és Logan is azt mondta, hogy kettős mércét használok. Vagyis párkapcsolatban és barátságban is... nem veszem észre magam, nem látom a helyemet, rosszul ítélem meg a helyzetet és mások motivációit. Csak azt látom és követelem, hogy a saját hűségemet és szerelmemet, rendíthetetlen odaadásomat és minden szuperséget fogadjanak el. Azon az alapon, hogy... hát nem nyilvánvaló? Na jó, most megint röhögnöm kell, mennyire hülye vagyok.

A magabiztosság nem azt jelenti, hogy az ember nem fél sosem, csak azt, hogy bízik benne, hogy talpra tud állni.

Egyelőre fogalmam sincs, hogy hogyan lehet nem kettős mércével mérni. Hogyan bízhatnék egy másik emberben úgy, ahogy magamban? De talán ennél is fontosabb ebben a kapcsolatban, hogy hogyan tudnék úgy bízni, hogy ne féljek a fájdalomtól és szabadságot tudjak adni? Nem csak szavakban, hanem valóságban. Hogy ne felemelt orral fújjam oda, hogy pfff szabad ember vagy azt csinálsz amit akarsz, hanem valóban úgy gondoljam, és ebből adódóan ne fájjon az se, ha rátalál az "igazi"-ra. Mindez a fejemben van. Kizárólag a fejemben. És van egy kulcs, valami tárcsa vagy lyukkártya vagy a faszom tudja mi, amit ha megfelelően állítok be, minden helyreáll. Vagy csak egy gyakorlat, kirepülni a világűrbe és visszanézni, mit számít kivel nevetgél péntek este, mikor csoda, hogy egyáltalán élünk. De addig, amíg élünk, nevetgélhetne velem! :)

[new-low]

sajnos csak eddig írta meg, de viccen kívül majdnem behugyoztam ezen a pasik epizódon

[stormoflina]

https://m4sport.hu/kulfoldi-foci/cikk/2024/03/06/jurgen-klopp-az-m4-sportnak-szoboszlairol-gondolom-jol-tudjak-mennyire-imad-focizni-igy-nagyon-nehezen-viselte-hogy-serult-volt

Ez az egész ANNYIRA kellemetlen… ahogy Klopp nevet, mert már tudja, hogy ha magyar a riporter, akkor mi lesz a kérdés 🫣

Az eredeti tervem az volt hogy majd visszanézem a pressert, de ahogy elkezdtek szivárogni, hogy mégis mik hangzottak ott el, gyorsan meggondoltam magam. Komolyan mondom hallod, a hideg futkosott a hátamon azoktól a kérdésektől. Annyira kellemetlen!! Feltenni ugyanazt a kérdést mindkettőjüknek is... tényleg, Klopp reakciója elmond mindent. Cringe az egész.

Anon, mi már @shob-chop-lai -val lassan ott tartunk hogy kezünkbe vesszük az irányítást a magyar mediát tekintve, hát ez így nem maradhat!! 😭😂 Viccen kívül, felmerült bennem az ötlet hogy csinálhatnak egy magyar nyelvű liverpoolos magyar nt-s discordot, nem tudom jó ötlet-e, de ha esetleg tetszik, akkor örülnék ha össze tudna jönne! Nagyon szeretem az anonjaid!💕

[alternatingurrent]

Oh, hi @ennisagain !

The other day, my friend and I were chatting about Remus and Sirius, and I remembered you. And this post. Which is almost a year old. (wtf)

I'm sorry I didn't answer, I forgot that I'm a human being, you know…

The post no longer exists, but my email remembers everything. I'm really wondering who's on your list now.

I still have everything the same:

five comfort characters | five tags

Severus Snape (This is the character I'm thinking about in a shitty situation «What would Snape do?»)

Literally every character of Andrew Scott (yes, he plays in dramatic dramas, I don't see any contradiction here)

Shurf Lonli-Lokli (from the series of books "Labyrinths of Echo" by Max Fry)

Arnold (from "Please Like Me")

Eddie Munson

Hey, do you mind sharing your comfort character? @viccen , @riverance , @celebrate-the-victories , @kiwimidnight , @roniika

[sutijany]

I went to Washington DC and all I got was this lousy picture of a military cemetery!

Amugy viccen kivul a konferencia remek volt, mar jarok rajuk olyan reg ota, hogy egesz sok embert ismerjek es tok jo beszelgetni random tudosokkal, akiket evi egyszer, vagy max ketszer latok. Kicsit kar, hogy az Amerikai katolikus egyetemen, es egy ettermen kivul semmit nem lattam, de legalabb van miert visszajonni!

[joostpauze]

more behind the scenes of Wa Dachte?

[xthantophobiiax]

Néha azt hiszem boldog vagyok.

Mondjuk amikor a barátaimmal vagyok és annyira nevetek egy viccen amit valaki épp mondott, hogy a szám elé teszem a kezem.

De aztán a nappal éjszakára vált.

Úgy ahogy az önfeledt kacagásom, elmagyarázhatatlan szomorúsággá.

Az ágyban fekszem, gondolkozom a dolgokon amiket mondhattam volna, a dolgokon amiket félek beismerni kivéve, ha van nálam toll meg papír.

Ezeken az estéken jövök rá mennyi minden vagyok. Boldog, szomorú, nyitott, szégyenlős, vad és csendes.

Vajon ki, melyiket látja bennem?

[csadag]

Le Guess Who

Nem is nagyon tudom, hogy mit írjak erről magamnak (másnak, ha bárki olvassa ezt), de valamit mégiscsak kéne. Először is azt, hogy ugyan évek óta várok rá, és elég magas polcra helyeztem már előzetesen a fejemben, de ezzel együtt sem csalódtam egy kicsit sem. Másodszorra meg azt, hogy ez annyira így van, hogy meg is vettem a jövő évire az early bird bérletet, ahogy kitették.

Persze van ezen túl néhány dolog. Egyrészt a város és a közeg maga. Ha a fesztivál nélkül, csak úgy elmentem volna négy napra Utrechtbe valószínűleg akkor is feltöltődve jöttem volna haza, a vággyal, hogy minél előbb visszamenjek oda. Nem emlékszem éreztem-e ezt bármilyen másik városban (talán Münchenben, még inkább Dublinban?), hogy egy világ választ el onnan, itt tényleg minden működik, minden kis bolt, kajálda jó minőségű, szuperek a könyvesboltok, mindenki kedves, hogy miközben innen nézve már a magát nyitottnak feltételező ember agyára is rátelepedett ez az orbánista köd a hanyatló nyugatról, ott annyira természetesen lógnak a pride zászlók, öltözik úgy mindenki, ahogy neki jól esik, férnek meg egymás mellett a mindenféle etnikumok konyhái a holland sajtboltok és varázsgombákat áruló smart shopok mellett, hogy ez egy nap alatt a világ legtermészetesebb dolgának hat. (És azért persze nem vesztettem el a józan eszemet, tudom, hogy ez sem makulátlan, tudom, hogy éppen Hollandiában sem olyan nyugodt minden és mindenki, és legfőképpen azt, ami mostanra már természetesen felötlik az én fejemben is egy ilyen jólét láttán, hogy ennek azért milyen ára volt/van, ami a világ többi, kevésbé gazdag régióján csapódott/csapódik le.) Szóval röviden, ennek a fesztiválnak az erejét jelentős részben maga Utrecht adja, hangulatilag, kulturálisan, de minden bizonnyal anyagilag is, hiszen hol máshol van egy olyan gigantikus koncertközpont, mint a város pénzéből felépített TivoliVredenburg öt koncertteremmel?

De közben ha kell negatívumot említeni azért az mégis a túltelítettség, egyszerűen túl sok nagyon jó fellépő van, ami ugye first world problem, de elég fájó tud lenni az adott pillanatban. Persze nem biztos, hogy belőlem kell kiindulni, mert én tényleg legszívesebben egymás után végighallgattam volna Tirzaht, Brighde Chaimbeult a skótdudájával a Janskerk templomban és a pakisztáni Sanam avant-rockját a Tivoli egyik kistermében, de hát ha ez nagyjából egyszerre van, akkor egyet ki kell választani. Végül Tirzah lett az, nem bántam meg persze, de mivel ott végig maradtam, ezért csak a Sanamra kígyózó sor legvégére tudtam beállni, amit fel is adtam tíz perc után. És ez még csak a legelső nap, szombaton konkrétan volt egy olyan idősáv, amikor Caterina Barbieri (különleges live acttel a Space Afrikával) többé kevésbé egyszerre játszott az idei line up egyik legdögösebb fellépőjével, a fura funkos, hip-hopos, soulos B. Cool-Aiddel, a Bill Orcutt gitárkvartettel, Sydney Lowell spoken word művésszel, mindezt akkor, amikor Marta Salogni még éppen egy Pauline Anna Strom darabot dekonstruált a Janskerkben, és ezek közül egyikbe se hallgattam bele, mert a Moin éppen 20:00-ig zenélve robbantotta le a fejemet a nagyteremben, ami után kellett egy kis szusszanás, egy pisiszünet, és annak érdekében, hogy időben odaérjek a negyed óra sétára lévő helyszínen koncertező The Necks fellépésére inkább időben elindultam arra. Szóval tudom, hogy ez nem normális (bár mi a fenét jelent ez a szó egyáltalán?), hogy engem tényleg majdnem minden őszintén érdekel, amikor valaki kifacsar valami zenére emlékeztető hangsort valamilyen arra alkalmas tárgyból, vagy éppen a saját testéből, de nem egyszerű ez na. Viszont - viccen kívül - lehet gyakorolni a tudatosítást, és az elengedést. Amikor Nino de Elche hátborzongató koncertjéről éppen nagy elánnal elkezdtem átrohanni a pakisztáni Ustad Noor Bakhsh fellépésre, akkor pár perc után észbe kaptam, megálltam és inkább elsétáltam a Tivoliba, hogy ott emberi módon, kisebb szünetekkel megnézzek pár másik koncertet.

Szóval zeneimádóknak ez tényleg maga a kánaán, és biztos lehet úgyis csinálni, hogy az ember rohangál, mint egy bolond fel-alá, megnéz mindenből tizenöt percet és így lát negyven-ötven koncertet, de nem tudom ennek van-e értelme. Én végül meghúztam azt a szabályt, hogy hacsak éppen nincs semmi más fontos, akkor fél órát maradok valahol, így is bő húsz koncertet láttam, és hát csodálatos volt nagyjából mindegyik. (Kivéve a Witch. Ne menjetek Witch koncertre, szomorú az egész, hallgassátok csak a lemezeket.) Ha kell top akkor:

Nino de Elche: Ilyen nincsen, ilyet én még nem láttam soha. Amit ez az ember a testével művel az döbbenetes. Honnan jönnek ilyen hangok, hogyan jönnek azok a hangok? Csoda. Valami nagyon más világ.

Faiz Ali Faiz: Elchéhez hasonló, azzal a különbséggel, hogy erről legalább előzetesen valami elképzelésem volt, de amikor már bő tíz perce emelik és emelik a hangerőt, amikor már azt gondolnád, hogy ebben nem lehet több dinamikai váltás, ebben nincs még egy szint, de Faiz aztán kántál egy akkorát, hogy leszakad a fejed, és a többiek válaszolnak, akkor nem lehet mást csinálni csak nevetni örömödben, hogy ezt megtapasztalod, hogy ilyet is lehet, ilyen is van.

Nala Sinephro: Ez már azért emberibb volt, de a maga műfajában hibátlan. Persze a hárfa, és ez az egész spirituális jazz nagyon direkt dolog, de lehet azért ezt ihletetten és kevésbé érdekesen is csinálni. Sinephro élőben is tudja azt hozni, ami miatt a lemeze az egyik kedvencem volt. A mellettem a koncert előtt még faarccal ülő srácot tudom idézni, aki a végén csak annyit mondott nekem, meg úgy kifelé a nagyvilágnak: "Man, this was fucking phenomenal."

The Necks: A maga módján ez sem emberi, mert az is értelmezhetetlen, hogy Tony Buck dobos mintha a négy végtagjával négy különböző ritmusképletben játszana hosszú percekig, hogy mintha ez a három zenész anélkül, hogy egymáshoz szólnának, hogy akár csak egymásra néznének éreznék egymás minden rezdülését. Ezt is életre szóló élmény volt látni, néztem, hallgattam volna még tovább. De a fesztivál másik talán negatívuma, hogy itt nincs idő monstre koncertekre, senki se headliner, úgyhogy a Necks is takkra 60 perc után be is fejezte. (Mondanom sem kell óra, vagy bármi jelzés nélkül, egyszerűen valahogy mintha érezték volna, mikor telik le az idő, mikor kell lecsillapítani az általuk keltett hullámot. Mi mehet ennek a három embernek a fejében?)

Moin: Mint egy frissítő csobbanás, olyan volt ez a maga nemében egyébként nagyon okos, és szokatlan, de itt a fesztiválon egészen egyszerűnek és direktnek ható posztrock, poszthardcore, amit a Moin játszott. Semmi sallang, szűk egy órányi játékidő, fokozatosan kieresztett, a végére szépen mindent beterítő düh.

[egycsicskavagyte]

ideális pali csillagjegye?

Szeretem a toxikus kapcsolatokat, embereket tehát vízöntő

Viccen kívűl, szerintem a rák passzolna hozzám.☺️

[sronti]

Az a viccen kívüli megfigyelésem a mai napról, hogy a brit politikusok, különösen a toryk mindenben félelmetesen inkompetensek. Kivéve a bukott vezetőik kivéreztetésében. Ahogy izolálták a szövetségeseitől és ezt használva pár nap alatt belebullyingolták a lemondásba ezt a teflonképű hatalommániás pszichopatát is, az nagyon professzionális volt és ilyen belsős politikus tréningeken évekig fogják magyarázni a módszert.

[paralea]

**1. Fejezet: Jóreggelt, Párizs**

Xavier egy pillanatra megállt az üvegajtó előtt, ahogy körbetekintett a luxusszálloda előcsarnokában. A márványfalakról visszaverődő fények szinte vakították a szemét, a pompás csillárok pedig elegáns fényt vetettek a márványpadlóra. Minden olyan tökéletesen rendezettnek tűnt, mintha egy magazin oldalai elevenedtek volna meg.

A lobbiban zsibongott a tömeg, és mindenhonnan kamerák, mikrofonok és telefonok villogtak. Mindenütt influenszerek és hírességek sürögtek-forogtak, ki a legjobb beállításokat keresve, ki pedig valamilyen exkluzív kollaborációról beszélgetve. Xavier tudta, hogy ma este neki is szerepelnie kell, hogy a következő nagy dobásáról mindenki tudomást szerezzen. De most valahogy másra vágyott.

Xavier megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, amikor egy ismerős alak intett felé. Gyorsan visszaintegetett, de gondolatai már messze jártak. Ekkor vette észre a lányt.

Az egyik sarokban állt, távol a reflektorfénytől, szinte elrejtőzve a többiek között. Egy egyszerű, de stílusos fekete ruhát viselt, hosszú barna haja lazán omlott a vállára. Kezében egy félig megivott narancslé, és egy finom mosoly az arcán, mintha éppen egy saját magának szóló, titkos viccen szórakozna. Nem volt körülötte kamera, sem csillogó kiegészítők; csak ő maga, természetesen és visszafogottan.

Xavier kíváncsisága felébredt. Egyetlen mozdulattal átszelte a köztük lévő távolságot, és mellé lépett.

– Szia! Xavier vagyok – szólította meg mosolyogva, bár valahol mélyen izgult, hogy talán rosszul döntött, amikor inkább a "kevésbé ismert" lányt választotta a sztárok helyett.

A lány felnézett, és Xavier meglepetésére nem volt se ideges, se lenyűgözött. Csak egy apró, érdeklődő mosollyal válaszolt.

– Szia, Lili – mondta, és nyugodt kézfogással viszonozta a köszöntést. – Valószínűleg nem ismersz. Nem vagyok annyira "menő" itt.

– És miért nem? – kérdezte Xavier, félrebillentve a fejét. – Úgy tűnik, te is éppúgy itt vagy, mint mindenki más.

Lili megvonta a vállát. – Talán, de nem ez az én világom. Nem igazán vágyom a hírnévre, csak szeretek alkotni. Kicsit olyan, mint egy rejtett játszótér, ahol néha el lehet bújni a világ zajától.

Xavier érdeklődése egyre nőtt. Ahogy beszélgettek, egyre inkább érezte, hogy Lili különleges, valaki, aki nem akar mindenkinek tetszeni, aki a saját útját járja. A percek órákká nyúltak, és Xavier lassan ráébredt, hogy ez a találkozás sokkal többet jelent, mint egy egyszerű influenszer esemény.

Ahogy a találkozó véget ért, és az emberek lassan elszivárogtak, Xavier és Lili még mindig ott álltak, beszélgetve az élet apró dolgairól. Xavier érezte, hogy valami új kezdődött, valami, ami talán nem fér bele a megszokott dobozokba, és ez egyszerre volt ijesztő és izgalmas. Az éjszaka végén, amikor Lili elköszönt és eltűnt a párizsi éjszakában, Xavier tudta, hogy valami megváltozott benne.

**"Jóreggelt, Párizs,"** gondolta magában, és elindult a szálloda kijárata felé, mosollyal az arcán, készen arra, hogy kiderítse, hova vezet ez az új találkozás.

---

[ggtjapan2]

Huanghuacheng - Középső szakasz: Császári kert, it is!

Megannyi küzdelem után éppen a lányokat követve ("Íme, én angyalt küldök előtted, hogy megőrizzen téged az úton, és elvezessen arra a helyre, amelyet elkészítettem.") érkeztünk meg a várva-várt, originális császári kerthez, ahol mint addigra megtudtuk az ország legszebb ősi fája is megtalálható.

Kínainak kell persze lenni ahhoz is, hogy az ember megértse, miért jó egy ilyen csodálatos természeti környezetben, egy évszázadokat túlélt kerben (eltérő színűrnyalatú!) műfűvel (részben!!) beborítani a talajt, de - ha már ez ilyen vallásos-idézetes poszt lett, akkor ugorjunk át názáreti ács csoportjától a megpocakosodott Sziddhárta herceg csapatához: - "A béke azzal kezdődik, hogy elfogadjuk a dolgokat olyannak, amilyenek." Szóval, ha nekik jó, nekem is:

Itt a fa, amiről kiderült, hogy nem az, amelyik a legszebb ősi-fa (ez egy ilyen nap):

Ez pedig már az, amelyik de:

hatszáz és ezer éves fákról és esetenként már élettelen facsonkok.

Viccen kívül zavarba ejtő előttük állni, megérinteni őket és belegondolni, hogy hány generációnyi kertész gondozta őket, a Ming-dinasztia-beli telepítése óta miközben "odakint" a falon túl, feltalálták a gőzgépet, biciklit, automobilt, repülőt, űrhajót.